• Kertész Erzsébet - KÖNYVEI - Sorozatszerkesztő BALASSA ANNA
  • KERTÉSZ ERZSÉBET A három Róza
  • MÓRA KÖNYVKIADÓ
  • Illusztrálta Békés Rozi MÁSODIK KIADÁS A sorozat borítóját Lonovics Zoltán tervezte Minden jog fenntartva, a kiadvány egészének vagy bármely részének a kiadó írásos engedélye nélküli sokszorosítása, másolása, egyéb engedélyköteles felhasználása – beleértve a kiadvány digitalizálását és ily módon történő többszörözését, nyilvánossághoz közvetítését – szigorúan tilos! A kiadó könyveit kedvezménnyel megrendelheti webáruházunkban: www.mora. hu
  • © Kertész Erzsébet jogutódai, 2011 © Móra Könyvkiadó, 1995, 2011
  • I. Pest első magyar nyelvű kőszínháza 1837. augusztus 22-én, a pesti vásár idején nyílt meg. Eddig a magyar színészeknek nem volt állandó hajlékuk. Míg a németek díszes épületben játszhattak, a magyarok eleinte a Hacker-szálában, majd a Bagolyvárnak csúfolt Rondellában tartották előadásaikat, és amikor a Rondellát lebontották, vidékre kényszerültek. Később a budai Várszínház lett otthonuk, de télen, a jeges vagy zajló Dunán csónakon átmerészkedni egy-egy előadásra életveszélyes vállalkozásnak bizonyult. Ezért várták olyan boldog izgalommal a Pesti Magyar Színház megnyitását. Remélték, hogy itt végre megtelepedhetnek, s öregkorukra még nyugdíjat is kapnak. Széchenyi István a Duna-parton akart színházat építeni, de ennek költségeit nem tudták előteremteni. Így szerényebb megoldással, a Grassalkovich herceg
  • ajándékozta telken folyt az építkezés. Maguk a színészek is segítettek, ócska jelmezeiket munkaruhának használva hordták a téglát, keverték a maltert, s bár inkább útban voltak, mintsem használtak, a munkások szeretettel fogadták őket, és igyekeztek, hogy helyrehozzák azt a kárt, amit egy-egy színész buzgalmával akaratlanul okozott. Az építkezés lassan haladt, senki sem hitte, hogy a kitűzött időre előadást tartanak majd a színházban. Még júliusban vakolatlanul, tető nélkül állt az épület. Mindamellett a Várszínház egykori tagjai, akik szerteszéledve az ország több városában játszottak, felszólító levelet kaptak, hogy a Pesti Magyar Színházhoz való szerződésük ügyében haladéktalanul jelenjenek meg. Mindenki jött, Kántornét kivéve, aki Debrecenben nem kapta kézhez a meghívó levelet, és a második felszólításra sem érkezett meg. Három nappal a színház megnyitása előtt még mindig semmi hír nem volt Kántornéról, így a tervezett Bánk bán előadás helyett más darabról kellett gondoskodni, hiszen
  • Gertrudis szerepét nem adhatták oda akárkinek. Ekkor döntötték el, hogy Schenk Belizárjával nyitnak, és a főszerepet Laborfalvi Rózának adják. Róza akkor már három éve játszott hol a Várszínházban, hol vidéken, apróbb szerepekben, de a színháznál tudták, hogy a gyönyörű, dallamos, mély hangú teremtés megbirkózik a főszereppel. Rózát minden társa szerette és sajnálta. Tudták, hogy milyen nehezen él, csekély fizetéséből kell eltartania magát és kislányát. Róza tizenhat évesen került a társulathoz, apja hozta, Benke József, aki valamikor maga is színész volt, drámákat fordított, riportokat írt, amelyekben a magyaroknak kőszín-házat követelt. Benke ekkorra már visszavonult a színpadról, Miskolcon leányiskolát tartott fenn. De feladta az iskolát, eladta kis házát, kukoricaföldjét, és feleségével, Róza lányával és kisfiával, Bebussal Pestre jött, hogy Rózából híres színésznőt csináljon. Felesége, a szelíd, halk szavú Rácz Zsuzsi, aki maga is színésznő szeretett volna lenni, de férje nem engedte színpadra,
  • nem mert ellenkezni. Ahogy Róza is szó nélkül engedelmeskedett az apai parancsnak. Az indulatos, ellentmondást nem tűrő Benke így vitte el lányát Fáy Andráshoz, a Várszínház igazgatójához. Fáynak megtetszett Róza, s amikor elszavaltatott vele néhány sornyi verset, elégedetten bólintott. – A lánykából színésznőcskét faragunk – dörzsölte kezét elégedetten, mert szokása volt, hogy minden szót kicsinyített. Róza, akit eredetileg Juditnak hívtak, de Déryné iránti rajongásból felvette annak keresztnevét, a színpadon Laborfalvi néven szerepelt. Hiszen édesapja laborfalvi Benke volt, székely származású nemesember, aki a szüleivel éppen azért szakított, mert otthagyta a nagyenyedi református kollégiumot, s minden vágya az volt, hogy színész legyen. Bécsig gyalogolt el, hogy igazi színházat lásson, ott festegetett díszleteket, ezekből a fillérekből tartotta el magát; aztán, mert németül a székely bikkfanyelvével nem juthatott szerephez, újra hazagyalogolt. És Kotsi Patkó István, a kolozsvári színház igazgatója fogadta be. Itt végre játszhatott, a Bécsből hozott
  • darabokat lefordította, de hányatott pályája során mindvégig úgy érezte: nem méltányolják eléggé. Juciból, azaz Rózából azonban mindenképpen színésznő lesz! – ez volt az elhatározása, s amikor leánya első pár szavas szerepét megkapta, a remegő fiatal teremtést ő lökte be a színfalak mögül a színpadra. Róza első szerepe néhány szóból állt csupán. A Benjámin Lengyelországból, vagy a nyolcgarasos atyafi című darabban Náncsi szobalányt játszotta. – Hívott a nagyságos úr? – Nem lehet-é mindjárt? – Hahaha! – ennyi volt a nyúlfarknyi szerep. A fiatal lánynak fogalma sem volt arról, hogy a hahahát nem kimondani kell, hanem ez nevetést jelent. De partnere rákacsintott, és a kacsintásra önkéntelenül elnevette magát. Vidáman, felszabadultan kacagott. Erre kitört a taps. Igaz, gyéren ültek a nézőtéren, de Róza szépsége, dallamos, mély hangja minden nézőt tapsra késztetett. Amikor a fiatal teremtés kitámolygott a színpadról, maga sem értette, miért
  • tapsolnak. Apja a színfalak mögött elégedetten bólogatott. „Hát ez a színjátszás?” – Róza Kántornéra gondolt, aki fenséges fejtartással ült páholyában, és gúnyos mosollyal figyelte az új színésznő bemutatkozását. Nyakigláb, suta lánynak tartotta eddig Rózát, de most, hogy a színpadon látta, megdöbbent. A gúnyos mosoly is keserű fintorrá változott, ösztönösen megérezte: riválisra talált, az újdonsült színésznő ebben a kicsi szerepében is megmutatta, hogy tehetséges. És milyen szép… Harmadnap a Hazai Tudósítások azt írta: „Laborfalvi Rozália leányasszony szép alakja, tiszta orgánuma és helyes szólejtése szép reményt nyújtanak jövője felől.” Benke papa elégedett volt, büszkén jelentette ki, hogy Róza még Kántornét is túlszárnyalja idővel. Aztán néhány hónappal azután, hogy a Benke család Pestre költözött, meghalt Rácz Zsuzsi. Még láthatta egyszer lányát a színpadon, kegyetlen télidő volt, talán akkor fázott meg, s attól kezdve többet nem kelt fel. Róza a színházban volt azon az estén.
  • Amikor édesanyja örökre eltávozott, már csak kihűlt kezét csókolhatta meg. Benke visszautazott Miskolcra, magára hagyva lányát, fiát beadta a minoritákhoz, s újra nyelvórákkal kereste meg a legszükségesebbekre valót. Róza egyedül maradt. Ezen a télen, 1834- ben jött vissza vendégszerepléséből Lendvay Márton, a színház hősszerelmese. Róza az első szerelem lobogásával adta magát a könnyelmű, felelőtlen, gyönyörű férfinak. Nem törődött azzal, hogy a színész nős, s elhitte, amikor Lendvay búgó hangján azt ígérte: örökké szeretni fogja, és örökké hű lesz hozzá. De hamarosan rá kellett döbbennie, hogy a férfi hazudott. A ki tudja, melyik szerepéből betanult szöveg, ami a színpadon igaznak hatott, a valóságban semmivé foszlott. Lendvay vidékre ment vendégszerepelni, s Rózát hetekig nem látogatta meg. Azt sem tudta, hogy a lány gyereket vár. Csupán Szigligeti Ede, a színház titkára – aki halálosan és reménytelenül szerelmes volt Rózába, s aki megmaradt a jó barát szerepében –, ő tudott a lány súlyos gondjairól, s arról, hogy hamarosan
  • elkövetkezik az az óra, amikor már nem titkolhatja jövendő anyaságát. A színház tagjai is észrevették, kímélték Rózát, amennyire csak lehetett. Maga Lendvayné Hivatal Anikó, aki cseppet sem volt féltékeny Rózára, mert jól ismerte csapodár férjét (tudta, minden kaland után visszatér hozzá), készített a gyereknek babakelengyét. Szükség is volt a segítségre, hiszen Rózának fogalma sem volt arról, mi minden jár az anyasággal. Ő csak azt fájlalta, hogy Lendvay kedves, semmitmondó mosollyal megy el mellette, néha megsimogatja, de soha meg nem látogatja kis albérleti szobájában. Nem tudjuk pontosan, hol és milyen körülmények között született meg Lendvay gyermeke, akit anyja után Rózának kereszteltek. Szigligeti feltehetően a társulat tagjai közül kért meg valakit: segítsen a tehetetlen Rózán. Valaki a színházból vigyázott a kislányra, míg Róza próbált vagy játszott. Egy regényes életrajzban azt olvashatjuk, hogy Szigligetiéknél született meg a kislány, és Szigligetiné vigyázott rá. Ez így nem történhetett, mert Szigligeti csak 1839-ben nősült, akkor vette feleségül
  • Sperling Franciskát. De az bizonyos, hogy Róza minden gondolata a gyermeke volt. Még lábadozott, amikor Kántorné meglátogatta, és a maga nyers modorában azt ajánlotta, adja valakinek örökbe a kislányt. Elmondta, hogy neki is született özvegyen egy kislánya, akit egy derék, vidéki tanítócsaládnak adott, nem akarta, hogy a színészgyerekek hányatott sorsa jusson osztályrészéül. Róza alig bírt uralkodni magán, csaknem kiutasította otthonából a nagy tragikát, kijelentette, hogy a gyermek az övé, egyes-egyedül az övé, ő fogja felnevelni, és senkinek, még a híres művésznőnek sincs joga, hogy beleszóljon az életébe. Róza akkor nem gondolt a következményekre, nem mérlegelte, miből tartja el majd a gyermeket. És most ott ült a meszeletlen, öltözőnek nevezett helyiségben, ahol deszkákból tákolták össze az asztalokat, a falakba bevert néhány kampósszög helyettesítette a fogasokat. Valamennyien ott szorongtak, nők, férfiak vegyesen, de ki törődött most ezzel, hiszen akármilyen rendezetlen az udvar, építőállványok, kő- és téglahalmazok, meszesgödrök, homokkupacok
  • éktelenkednek az útban: árad befelé a nézősereg. Nagyrészüket a kíváncsiság hajtotta: lesz-e előadás, ahogy Földváry alispán úr megígérte. Hiába jósolgatták, hogy leszakad a karzat meg a páholysor, az otromba épület szilárdan állta az ostromot. Rekkenő hőség volt, és Rózának, rendezői utasítás szerint, talpig fekete posztóruhát kellett viselnie, három rőf hosszú uszállyal, ruháját még térdig érő tunika is fedte, így írta elő a szerep. A rendező nem volt tekintettel a forró augusztusi napra. És Róza egyik pillanatban didergett, aztán kiverte a veríték, arcáról csöpögött a festék, a tükör egy szánalmas öregasszony képét mutatta. – Húszéves vagyok, és negyvenéves matrónát kell játszanom – panaszkodott Szigligetinek, aki mosolyogva vigasztalta: – Egy színésznőnek mindent el kell tudni játszania, különösen egy tehetséges színésznőnek! Negyvenévesen is lehet Júliát alakítani, és húszévesen Antoninát, Belizár hitvesét, mint ahogy azt maga teszi, kedves Róza!
  • – Köszönöm, Edus – sóhajtott fel Laborfalvi –, maga az én legjobb, leghűségesebb barátom! Rózának három nap alatt kellett megtanulnia a szerepet, de a tanulás könnyen ment, talán apja kitűnő emlékezőtehetségét örökölte. Nem akart apjára gondolni, aki alighogy mamuka meghalt, feleségül vette egykori francia tanítványát, a hegyes orrú Maron Marie-t, és gyermeke született, majdnem egyidős Kisrózával. Apja tudott a törvénytelen gyermek születéséről, elítélte, sőt megvetette lányát. Nem gondolt arra, hogy a magára hagyott lány milyen kísértéseknek lesz kitéve a színházban, pedig ő vitte Fáy Andráshoz, aki azt tanácsolta, hogy a csekély fizetést a színésznőcskék egészítsék ki úgy, hogy legyenek kedvesek a grófocskákkal. Róza titkolta, mennyire fél, igyekezett nyugodtan viselkedni. Most már nem apjára, hanem Kántornéra gondolt, aki azt tanácsolta, hogy váljon meg Kisrózától. Neki akarta megmutatni, mit tud. Az Árpád ébredésében, amit Vörösmarty a színház megnyitására írt, valamennyi
  • színész fellépett, néhány szavas szerep jutott csak mindenkinek, de Bajza, az új igazgató úgy érezte: mindenkinek jelen kell lenni azon a nagy napon, amikor végre, negyven keserves esztendő után kőszínházat kapnak Pesten a magyar színészek. Az Árpád ébredése rövid darab volt, utána következett Róza első igazi főszerepe Schenk Bejárjában. Amikor kilépett a színpadra, nem kellett senkinek sem kitaszítani, mint annak idején apja tette, fejtartásával önkéntelenül Kántornét utánozta, de a hangja lágyabb, csengőbb volt, mint nagy vetélytársnőjéé. És a nézőtér felfigyelt. Egy pillanatnyi csend után az első mondatára felzúgott a taps. A taps átjárta minden porcikáját, úgy érezte: most jött el az óra, amelyben újraszületik. Mindaz, ami húszéves életében fájdalom és keserűség volt – mamuka halála, Lendvay hűtlensége – , egy pillanat alatt a semmibe foszlott. Most lett igazán színésznő, aki, amint a színpadra lép, elfelejt mindent, ledob magáról minden terhet. Most csak Antonina volt, Belizár hitvese, és gyöngyöztek a szavak, nagy, mély tüzű szeme még tüzesebben csillogott.
  • A nézők önfeledten figyeltek, Róza mellett mindenki eltörpült. És a színfalak mögött a többiek szeretettel hallgatták, a hűséges Edus bátorítóan mosolygott rá. Róza szíve még hevesebben dobogott, úgy érezte, társai szeretik, elismerik, közéjük tartozik. Kisróza mellett most már van családja, az egész színészgárda. Amikor vége lett az előadásnak, a nézők újra meg újra kihívták a szereplőket, akik mély meghajlással köszönték meg a szűnni nem akaró tapsvihart. Előadás után Bajza vezetésével a szomszédos vendéglőbe készültek. Kovácsné, a malacszemű, lapátfogú komika nagyokat szippantva burnótjából, szívélyesen hívta Dérynét és Laborfalvit. De mindketten köszönettel visszautasították a meghívást. Déryné a távol maradt Kántornéra gondolt, és amikor Rózára pillantott, látta, hogy annak arcáról is eltűnt a ragyogás. Tudta, hogy Kántornét fosztotta meg attól a dicsőségtől, hogy mint Gertrudis tündököljön az első pesti kőszínház színpadán. Déryné vigasztalta, hogy nem tehet Kántorné távolmaradásáról, bár őt is
  • aggasztotta: mi történt barátnőjével. Félt, hogy kiújultak fagyás okozta sebei, amelyeket akkor szerzett, amikor a jeges Dunán átkelt Pestről Budára, hogy a Várszínházban játsszék. Déryné nemcsak emiatt volt szomorú. Érezte, hogy ebben a színházban már aligha van jövője. A felhők egészen eltakarták a szerencsecsillagát, és ő hitt a csillagokban. A társaság már sietett a vendéglőbe, Déryné és Laborfalvi kart karba öltve indultak hazafelé. Róza már alig várta, hogy Kisrózát összecsókolja álmában. Déryné, amikor kinyitotta lakása ajtaját, arra gondolt: milyen jó Rózának, most indul el a fényes pályán, őrá meg mi vár? Lassan elfakul a hangja, megráncosodik a nyaka, s kiszorítják a fiatalok. Az a kis Klein Rózsi, most már Schodelné, akinek Kolozsvárott ő fizette a tandíját, mert megérezte, hogy tehetséges, az lép majd az örökébe…
  • II A lapok beszámoltak a nagy sikerről, különösen Laborfalvi leányasszony játékát dicsérték. De a siker csak szép szavakat jelentett. Róza fizetését nem emelte az igazgató. Nem is emelhette, mert a kezdeti nagy fellángolás után már nem tolongtak a nézők. Egyszer mindenki kíváncsi volt az új magyar színházra, de aztán inkább mentek a közelebb fekvő német teátrumba. És Róza kiadásai egyre szaporodtak. Kis, kétszobás lakást bérelt, s valakit kellett a gyerek mellé fogadnia, aki vigyázzon rá, amíg ő próbál vagy játszik. Kovácsné, akinek tökéletes volt a szimata, és Rózában megérezte a jövendő nagy színésznőjét, ellentmondást nem tűrően felvett egy tenyeres-talpas sváb szolgálót, és kezébe vette a háztartást. Amikor jöttek a számlák, kifizette, abban a reményben, hogy busásan visszakapja majd valamikor. Eddig Dérynénél kávézott, most Rózához állított be naponta, s olyan
  • természetességgel ment a konyhába kávét főzni, mintha otthon lenne. – Barátkozz csak nyugodtan az arisztokratákkal! – tanácsolta Rózának. Lendvaynéval példálódzott, milyen nyíltan lovagol minden délután grófi udvarlójával, úgy tesz, mintha nem fájna neki a férje hűtlensége. Pedig a lelke mélyén csak azt a csirkefogót szereti. De okos, nem olyan mamlasz, mint Róza! Ebből a fizetésből nem lehet tiszta életet élni. Pártfogó nélkül semmire se mégy. Miből fizeted ki a számlákat, miből telik házbérre, ennivalóra, színpadi ruhákra, festékre? Szép vagy, fiatal, s ha apácaéletet élsz is, senki sem hiszi el! Róza elgondolkozott Kovácsné szavain, és a gyermekére gondolt. Annak akart mindent nyújtani. Ne legyen hányatott sorsú színészgyerek, ne kelljen megvonnia tőle semmit, hiszen ő felelős ezért az ártatlan jószágért. Róza megfogadta Kovácsné tanácsát, és nem utasította vissza a gazdag barátokat. Feltehetően arisztokraták voltak az udvarlók. A XIX. század első felében divat volt, hogy
  • grófoknak, báróknak valamelyik tehetséges és divatos színésznővel legyen viszonyuk. Déryné egyre jobban háttérbe szorult a színháznál. Kántorné sorsa is bántotta, késve érkezett meg a nagy tragika Debrecenből, dologidőben csak nagy nehezen talált fuvarost, s Bajza meg Földváry kérlelhetetlenül megtagadták szerződtetését. Hiába közvetített Déryné, Földváry hajthatatlan maradt. És Kántorné sértődötten otthagyta Pestet, vidékre ment, ahol egyelőre még szeretettel fogadták. Róza minden szerepében sikert aratott. Most már nem Dérynéért, hanem miatta mentek a nézők a távoli színházba. Déryné előtt szégyenkezett egy keveset, de az biztatta: legyen okos, amíg ilyen fiatal és szép. Déryné helyeselte, hogy Laborfalvinak gazdag barátja van. Amikor ő maga Kassán játszott, mindenki tudta, hogy gróf Csákyval volt viszonya, de nagyon keveset fogadott el tőle, azonkívül sokan becsapták, megcsalták, kihasználták hiszékenységét. Úgyhogy mire Pestre jött, nem volt semmi félretett pénze. Ettől akarta megóvni Laborfalvit.
  • Róza már nem szerette Lendvayt, a felületes, léha szoknyabolondot. Feledni próbálta a régit, aki olyan gyönyörűen duruzsolta a fülébe, hogy örökké hű marad hozzá. Ez a mostani Lendvay már vesztett karcsúságából, s búgó hangja is megfakult, hiába igyekszik, Egressy Gábor százszorta jobb színész! Benke Józsefhez Miskolcra is eljutott lánya dicsőségének híre, de azt is sustorogták a jóakarók, hogy grófi szeretőjével délutánonként kilovagol. Benke felgyalogolt Pestre, jegyet váltott a kakasülőre, onnan nézte a lányát. A játékával meg volt elégedve, ezt meg is írta a fogadóból, ahol megszállt, de nem győzött panaszkodni, hogy az ő tisztességben nevelt lánya céda lett, csak most okosabb, legalább gazdag szeretőt választott. Míg ő nyomorog, felesége betegeskedik, s kislányának, akit őutána Josephának kereszteltek, gyakran egy darab kenyér a vacsorája. Róza pénzt küldött az apjának, ruhaneműt kistestvérének, de válasz nem érkezett a küldeményre. Igaz, elveszhetett a válaszlevél az 1838-as szörnyű árvíz idején,
  • amikor Hatvani utcai lakásukban fejük fölött beszakadt a tető, a padló alól feltört a víz. Kétségbeesett helyzetükből Wesselényi báró mentette meg, egy zsúfolásig megtelt csónakba emelte be Rózát és gyermekét, és vitte ki Pécelre, ahol Ráday grófék vendégszerető házában talált menedékre a színésztársaság majdnem minden tagja. Az apja ezt nem tudta. Mit tudott egyébként is róla a szerencsétlen, óraadásból tengődő öregember? És minden nyomorúságához még az a fájdalom is emésztette, hogy abban a színházban, amelynek létrejöttét ő szorgalmazta, rá senki nem gondolt. Nincs már Benke József, csak Laborfalvi Róza, akit ő indított útnak, akiből nélküle sohasem lett volna színésznő.
  • Ha a miskolciak Pesten jártak, s egy-egy előadást megnéztek a színházban, nem győzték dicsérni az öreg előtt Róza játékát. Ő szenvtelenül hallgatta beszédüket, mintha nem is érdekelné lánya felfelé ívelő pályája. Úgy érezte, lánya mindent neki köszönhet, csekély viszonzás a havonta érkező segély azért, amit érette tett. Ő maga is elhitte, hogy Róza tőle örökölte tehetségét, szépségét. Ugyanilyen tehetséges lesz a másik lánya is, de arra jobban vigyáz majd, nem engedi, hogy ledér legyen. Róza időnként vidéken is vendégszerepelt, Kovácsné boldogan töltötte be ilyenkor az anyahelyettes szerepét. Kisróza szerette a mindig jókedvű asszonyt, aki kényeztette, és minden kívánságát ellenkezés nélkül teljesítette. Amellett édességekkel tömte, egyszer- egyszer még indusfánkot is hozott neki.
  • III Róza pályája egyre felfelé ívelt, a kritika mindjobban dicsérte, és joggal. 1840-ben a Honművész megemlítette, hogy „Laborfalvi kisasszony javára Souvestra Dús és szegény először adatik.” Április 27-én a Velencei kalmár került színre, Róza Portiát játszotta, de a lap közli, hogy kevés néző volt. Május 20-án újra jutalomjáték volt „Laborfalvi Róza k. a.”-nak. Közben Kisróza iskolába került. Kis társnői nem törődtek azzal, hogy ki az apja, csak azt tudták: Laborfalvinak, a nagy művésznőnek a lánya. A kislány nagyon szép volt, s bár anyja igyekezett megóvni a színészgyerekek koravén bölcsességétől, ez nem sikerült. Kisróza gyakran járt színházba, és sokszor illegette magát a tükör előtt. Lendvay és Lendvayné, aki közben végre elvált férjétől, gyakran meglátogatták, s ő kedves volt mindkettőjükhöz. Apja rendszerint üres
  • kézzel jött, mondogatta is: szegény színésznek miből teljen cifra holmikra? Anikó és Laborfalvi nagyon jó barátnők és jó kollégák voltak. Gyakran játszottak együtt, a Bánk bánban Róza Gertrudis volt, Anikó Melinda, és Bánk Lendvay. A múlt kötötte össze őket, ifjúságuk, szerelmük az egykor daliás férfi iránt. De ez a hízásnak induló, a régi iskolát követő színész nem jelentett számukra semmit. Lendvayné irigyelte Laborfalvit, mert legalább gyermeke volt, a múlt emléke, míg ő, akárhány lovagja volt is, magányosan élt. Róza sokat tanult Anikótól, mélyebben formált meg egy-egy figurát. És mindketten szomorkodtak Kántorné sorsán, aki mind kisebb erdélyi városokban játszott, s nem tudta megtanulni az új, pátoszmentes stílust, amelyet a hírlapi bírálatok egyre élesebben követeltek. Dérynét is egyre inkább háttérbe szorította az új üdvöske, Schodelné. Most már miatta telt meg a színház, üde szoprán hangja mindenkit elbűvölt. Míg az egykori ünnepelt primadonnának már csak középhangjai maradtak. Az alakja is egyre teltebb lett, tokát eresztett, s hogyan lehetne egy
  • középkorú, gömbölyű énekesnő pajkos Rozina vagy éppen Júlia? Szigligeti 1839-ben megnősült, Sperling Péter zenetanár leányát, Franciskát vette feleségül, akit Fánikának becéztek. Házasságuk boldog volt, sorban jöttek a gyerekek; Szigligeti sokat dolgozott a színház mindeneseként, közben darabokat írt, és változatlanul szerette, becsülte Rózát. És szerette Fánika is. Tisztelte Laborfalvit, mert nem adta dajkaságba kislányát, hanem maga nevelte. Hiába duruzsolták a fülébe, hogy barátnéjának szeretői vannak, a nyárspolgári környezetben felnőtt Szigligetiné, aki felvidéki lévén sohasem tanult meg helyesen magyarul, csak legyintett: „Róza natyon tisztességes lány, ha van neki tyerek, maga szoptatja!” Az árvíz okozta károkat a színházban hamar helyrehozták, és az előadások folytatódtak, Laborfalvinak minden szerepében sikere volt. Pedig nagy elődjével – Kántornéval – kellett megküzdenie, tőle örökölt sok szerepet, és feladatait kitűnően oldotta meg. Az árvíz után már 1838. április 30-án a Lear király került színre; Laborfalvi, Lendvayné és Bartháné játszotta Lear
  • három lányát, mind a Honművész, mind az Athenaeum dicsérte az előadást. Róza gyakran járt Szigligetiékhez, alig pár ház választotta el őket egymástól, Róza velük osztotta meg minden baját, kicsit irigyelte is őket, mert minden évben született egy gyerek, és Fánika derűs légkörben nevelte az apróságokat. Sütött-főzött, mosott-vasalt, mindezt egy kis szolgáló segítségével. És hogy jövedelmüket valamiképp kiegészítse, az egyik szobát kiadták bérbe. Történetesen éppen Jókainak, akivel Szigligeti feltehetően Petőfi révén ismerkedett meg. Az Újvilág utcában havi 7 Ft albérletet fizetett Jókai. Akkor már megjelent két feltűnést keltő elbeszélése, és mind bizonyosabbá vált, hogy hiába végezte el a jogot, író lesz. Egy alkalommal, 1847 táján, amikor Róza meglátogatta Szigligetiéket, Fánika suttogva említette, hogy lakójuk, Jókai nagy beteg, tífusza van, ki tudja, felépül-e belőle. Laborfalvit ebben a pillanatban nem érdekelte Jókai. Tanácsot kérni jött Szigligetiékhez, adja-e Kisrózát intézetbe. A gyermek sokat van egyedül, s ha felhozatja Miskolcról féltestvérét, Pepit, tőle sem tanul
  • semmi jót. De fájna megválni a kislánytól, hiszen miatta van szeretője, őt akarja kárpótolni homályos származásáért. Szigligeti nagyon helyesnek találta, hogy a kislány intézetbe menjen, ahol kicsit fegyelemre, rendre szoktatják, és nem hallja állandóan Kovácsné meg a többi vén színésznő karattyolását. Mert az a sok öregasszony rengeteget összefecseg, hízelegnek Laborfalvinak, hízelegnek Kisrózának azért a délutáni kávéért meg a mazsolás kalácsért! Róza leverten lépett ki Szigligetiek ajtaján. Amikor elhaladt az udvari szoba előtt, egy felkötött karú öregasszonyt meg egy fiatal nőt látott az ablak mögött. Az ágyban pedig láztól kipirult arcú fiatalember feküdt. „Szegény Jókai” – gondolta Róza, és szánalmat érzett a lehunyt szemű, keskeny arcú, szőke fiatalember iránt.
  • IV Csaplinczky Lilla iskoláját mindenki dicsérte. Hosszas lelki tusa után Róza hajlott a baráti szóra, és elvitte a kislányt a budai intézetbe. Kisróza szívesen ment, unta Kovácsné állandó sustorgását, hízelkedését, és még jobban unta a délutánonként megjelenő kávézó asszonyokat. Csak azt szerette volna, hogy mehessen Pepi is, akit az apja Pestre hozott. De Róza a kishúgát énekelni taníttatta, bár tudta: a csinos kislányból sohasem lesz énekesnő, sem színésznő, inkább házias, jó feleség válhat belőle, ha megfelelő férjet talál. Megfelelő férjet… hol is találhatna? A grófok, bárók nem vesznek el egy szegény lányt, s valami éhenkórász színésznek legyen a felesége? Hiszen akármennyit keres egy színész, nincs egy árva garasa sem. Elmegy lakbérre, kosztra, jelmezre, italra, esetleg kártyára…
  • Laborfalvi most, hogy csak vasárnap vihette haza kislányát, gyakrabban járt Szigligetiékhez. Megnyugtató volt számára egy igazi otthon és a zsibongó gyerekhad. Többször látta Jókait is, aki szerencsésen túlesett a betegségen, édesanyja és nénje is elutaztak már. Időnként beszélgettek, s Róza mosolygott azon, hogy a fiatalember mindig elpirul, ha megszólítja. Nézte a finom vonású arcát, szelíd kék szemét, és arra gondolt: milyen tiszta ember lehet. És milyen tehetséges! Elolvasott tőle minden sort, és tőle hallott a fiatal írók mozgalmáról, a politikai áramlatokról, Kossuthról, Széchenyiről. Eddig semmi sem érdekelte, ami politika vagy irodalom, most egyszerre a lapokban elolvasta a cikkeket, novellákat, regényfolytatásokat is. Eddig csak a színikritikákat futotta át, néha még azokon is bosszankodott, főképp, ha más színésznőket is dicsértek. – Ez a fiú neked szerelmes – mondta egy alkalommal Fánika, és Róza, akárcsak Jókai, elpirult. – A fiam lehetne – mondta –, sok évvel vagyok idősebb nála.
  • – Az nem lenne baj, Móricka okos, Edus mondja: nagyon tehetséges, és mindig csak írók közé jár. Neki nincs semmiféle más nő. De most elmegy, mert Petőfi elvenni az az intézőkisasszony, Szendrey Juliska, pedig annak apja nagyon haragszik, Petőfi szegény, meg olyan vad, olyan, hogy is mondjam, faragatlan, pipázik, és a padlóra köpdös. De Edus mondja: tehetség, óriási tehetség. És Jókai hozzájuk költözik. – Intézőkisasszony? Úri lányka? – Róza önkéntelenül is megharagudott az ismeretlen Szendrey Júliára. Elviszi innen Jókait. Nem találkozik vele többet, pedig milyen szívesen hallgatja, akármiről beszél. Jókai valóban elköltözött Petőfiékhez, de azért akárhányszor játszott Róza, a nézőtéren ott ült a szőke fiatalember. Nem várta meg az előadás végén a kiskapuban, és Róza sejtette: szeméremből, tapintatból nem közeledik feléje. Laborfalvi feltehetően Jókaitól értesült mind az irodalmi, mind a politikai életben történő változásokról. Mert Szigligeti nem járt el esténként a Komlóba, sem a Csigába, sem a Pilvaxba, ahol a fiatal írók összegyűltek, nem volt rá ideje.
  • Egyetlen gondja az volt, hogyan tartsa el a szaporodó családot. És most, hogy Jókai elköltözött, még többet kellett dolgoznia. A párizsi forradalom híre március elején ért Pozsonyba, az akkori hírszolgáltatás lassú volt, nyolc napig tartott, amíg egy ilyen sorsdöntő eseményről értesültek. Kossuth azonnal megtette híres indítványát a felelős kormányról, ezt a követek többsége március 4-én elfogadta, de a főrendek Bécsbe menekültek, hogy megakadályozzák az ülés megtartását. Csakhogy mire Bécsbe értek, már ott is kitört a forradalom. Így hát visszajöttek, mit is keressenek egy olyan városban, ahonnan az egykor mindenható Metternich elmenekült? Az bizonyos, hogy 1848. március 15-én, amikor váratlanul a Bánk bánt tűzték műsorra a Nemzeti Színházban, noha aznap Soulié Két anya gyermekét kellett volna előadni, Róza játszotta Gertrudist. Az előadás megindult, de a második felvonás alatt az utcai tüntetők benyomultak a színházba azzal a hírrel, hogy a börtönéből kiszabadított Táncsics megjelenik a közönség előtt. Az előadás félbeszakadt, a zenekar a Rákóczi-indulót játszotta, majd a
  • Marseillaise következett. Utána a Hunyadi László opera legkedveltebb dalait énekelték el. Közben Egressy Petur bán jelmezét fekete atillával cserélte fel, és elszavalta a Nemzeti dalt. Egressy Béni, aki aznap szerezte a vers zenéjét, elénekelte a dalt, és a közönség együtt énekelt vele. A Himnusz is elhangzott, minden hiába, a közönség tombolt, és Táncsicsot követelte. Petőfi egy páholyból eredménytelenül próbálta lecsillapítani a nézőket. Ekkor Jókai karbonári köpenyben, fején behorpadt cilindere mellé tűzött hatalmas vörös tollal felrohant a színpadra, és onnan hirdette, hogy a beteg írót hiába várják, lakására vitték. Ekkor Róza lépett ki a színpadra, fején gyöngyös pártával, díszmagyarban, karcsún, keblén piros-fehér-zöld kokárdával. Laborfalvi levette mellényéről a kokárdát, és átnyújtotta Jókainak. Mondott-e valamit a művésznő, válaszolt-e Jókai, azt senki nem tudja bizonyosan. A tömeg lassan szétoszlott, talán a látványtól, talán már belefáradt az üvöltözésbe. Jókai úgy írta le később, hogy ez volt a sorsdöntő találkozása Laborfalvival. És a kokárda volt a jegygyűrű, amellyel egymást eljegyezték.
  • Nem tudtunk mi sem többet erről a jelenetről. Ahány megbízhatónak tűnő szemtanú az esetet elmesélte, mindenki mást mondott. Egy bizonyos: a nézők lassan elhagyták a színházat, az előadás félbeszakadt. Helyette egy új darab első felvonása kezdődött: Jókai és Laborfalvi jegyessége. És ez a darab izgalmas fordulatokkal tarkítva folytatódott Róza élete végéig. Bármennyire szerelmes volt is Jókai, hetilapját, az Életképeket, amelynek közben szerkesztője lett, majdnem egyedül kellett megírnia, munkatársai szónokoltak, a nép lelkesedését akarták ébren tartani, végül is szónokolni könnyebb, mint az íróasztal mellett görnyedni. Minden feladatot ráhagytak tehát a szerkesztők, akiknek csak futtában megírt cikkekre jutott az idejéből. Az estéit pedig Laborfalvinál töltötte, amit Petőfi eleinte bölcs belenyugvással, sőt örömmel vett tudomásul. Laborfalvi is beleszeretett a tiszta lelkű, rajongó fiúba, csak az aggasztotta, mi lesz, ha Jókai megtudja: nem az az ártatlan leány, akinek gondolja. Sürgette hát az
  • esküvőt, mert mondanunk sem kell, hogy Jókai feleségül akarta venni. Csakhogy félt puritán anyjától, aki bizonyára nem örül, ha szerelmetes fia egy színésznőt vesz el. Még akkor sem, ha az a színésznő országos hírű művész. Róza ekkor elhatározta, kierőszakolja a mihamarabbi házasságot. A színháznál nyáron nemigen adtak tragédiákat, ezért kiköltözött a Svábhegyre, egy kedves kis kertes házba. Jókai szerelme sürgetésére úgy döntött, hogy meghívja oda barátait, s mielőtt még édesanyját értesítené, velük közli eljegyzésüket. Elmentek a meghívók, Laborfalvi nagy ebédet készített, s remélte, hogy vendégeik örömmel fogadják az érdekes hírt. Akkoriban még nagyon nehéz volt kocsival is feljutni a Svábhegyre, de azért mindenki időben megérkezett, Petőfi is eljött, örült, hogy feleségét nem hívta meg a színésznő, nem akarta, hogy a „feleségek felesége” összekerüljön azzal a rossz hírű „vén nőszeméllyel”. A nyolc vendég jóízűen fogyasztotta el a finom ételeket, majd az ebéd végeztével Jókai felállt, és ragyogva jelentette be, hogy
  • ez az ebéd valójában eljegyzési ebéd volt, mert Rózával elhatározták, hogy egybekelnek. Mindenki kicsit meglepetten, de azért szívélyesen gratulált, kivéve Petőfit, aki lecsapta a kést, villát, s köszönés nélkül rohant el a házból. A többiek vidám koccintgatás közepette együtt maradtak napnyugtáig. Másnap Petőfi nekitámadt barátjának, és fenyegetőzött: mindent megír Komáromba az édesanyjának, mert nem engedheti, hogy barátja a vesztébe rohanjon. Jókai kikérte a beavatkozást, s ő maga írta meg édesanyjának a levelet, amely így hangzott: Hiszem: hogy kedves anyámnak is öröme, ami nekem örömem, s az én boldogságomat kedves anyám is úgy erezi, mint én-magam; Folyó hó 30-án esküszöm Laborfalvi Rózával, az én násznagyom Nyáry Pál, az övé gr. Ráday. Hiszem, hogy Isten áldása leend lépésemen, s hogy kedves anyámé sem fog elmaradni. Kedves anyámnak szeretve tisztelő fia Mór
  • Ugyanakkor Petőfi is megírta Komáromba, milyen meggondolatlan, felháborító lépésre szánta el magát barátja. Elképzelhető, mennyire kétségbeesett a család. Jókai bátyját, Károlyt küldték azonnal Pestre, akadályozza meg Móric házasságát. De az leverten, dolgavégezetlenül tért haza. Móric makacsul kitart elhatározása mellett. – Akkor majd én megyek! – özvegy Jókayné Eszter lányával azonnal indult. Anya és lánya Pestre érve a „Fehér hattyú”-ban szálltak meg, s másnap Petőfit keresték fel Dohány utcai lakásán, hogy segítségükre legyen. Petőfi készségesen elvezette őket Jókai szállására, aki akkor már a Hatvani utcában lakott. Kínos, szívszaggató jelenet játszódott le anya és fia között. Özvegy Jókayné becsmérelte Rózát, és a jó fiú, aki eddig soha ellent nem mondott édesanyjának, öklét rázva kiáltotta: „Megtiltom, anyám, hogy őt valaki sértegesse!” Az erélyes asszony-vicispán lerogyott az ágyra, s keserves sírásra fakadt. De Jókait nem tántorították el az anyai könnyek.
  • Ekkor Petőfi titokban azt tanácsolta Eszternek, hogy valami módon vigye el Móricot Csaplinczky Lilla intézetébe, saját szemével győződjön meg arról, hogy szerelmének törvénytelen gyermeke van. Eszter beleegyezett, édesanyját Petőnéknél hagyta, az öregasszonynak egyébként sem volt jártányi ereje, ő meg arra kérte öccsét, kísérje el egy ismerősükhöz. Jókai készségesen teljesítette nénje kívánságát, örült, hogy legalább az barátságos hozzá, és nem átkozódik, mint édesanyja. Csak akkor lepődött meg, amikor egy budai kertes villa előtt álltak meg. Majd amikor becsengettek, Eszter azt mondta az ajtót nyitó szobalánynak, hogy egy vidéki ismerős szeretné meglátogatni Laborfalvi Róza leányát. Jókai halotthalvány lett, szótlanul követte nénjét a fogadószobába, ahol egy nevelőnő egy szénfekete hajú, karcsú fiatal lánnyal tért vissza. – Sokat hallottam az édesanyjáról, kedvesem – mondta Eszter (úgy játszotta szerepét, mintha színésznő lenne) –, és
  • szerettem volna megismerni a leányát. Régóta van az intézetben? – Nem régen – felelte Kisróza –, a mama azt akarja, hogy művelt lány legyek, és felejtsem el a színházat. Mert én is színésznő szerettem volna lenni! – Nyilván nyugalmasabb életet szánt magának, kedvesem. – Eszter, mialatt beszélt, öccsét nézte, aki megsemmisülten állt mellette. – Dehogy – a fiatal lány vállat vont –, csak restelli, hogy öregítem! – Ugyan, Róza! – a nevelőnő szemrehányóan pillantott Kisrózára, s aztán szívélyesen búcsúzott el a vendégektől. Hazafelé a kocsiban Jókai szótlan maradt, csak amikor kiszálltak, jegyezte meg elhaló hangon: – Holnap veletek megyek Komáromba! Eszter igyekezett komoly maradni, nem mutatta, hogy örül diadalának. Jókai visszatért lakására, nénje pedig megvitte az örömhírt anyjának: Móric holnap velük megy Komáromba. Özvegy Jókayné azonnal talpra állt, s készülődött, csomagolt, boldogan várta fiacskáját. Jókai másnap reggel el is jött, de
  • alighogy pár szót beszéltek, egy nyomdászinas jelent meg egy üzenettel: a szerkesztő urat Petőfi úr várja a nyomdában. Jókai azt mondta, azonnal visszajön. De hiába várták, délig nem jelentkezett. Eszter Petőfit kereste fel a lakásán, aki nagyon elcsodálkozott, mert ő nem járt a nyomdában, és nem is kérette oda Móricot. Nagy hajszában indultak először Jókai szállására, ott nem találták, majd Laborfalvi lakására mentek, senki nem volt otthon, utána a színházhoz hajtattak, ahol közölték velük, hogy a művésznő két hét szabadságot kért. – Talán a Svábhegyen elcsípjük! – Petőfi ádámcsutkája sebesen mozgott. A fiákeren nagy nehezen felértek a svábhegyi villába. Ott egy cselédlány nyitott ajtót, és kérdésükre, merre van úrnője, morcosan azt mondta: a nagysága elutazott, neki is tíz nap szabadságot adott. Eközben azonban Eszter megpillantotta a veranda egy sarkába támasztva az öccse ezüstfogantyús botját, és abban reménykedve, hátha mégis itt rejtőzik a szökevény, követelte a lakás felnyitását.
  • Minden szobát bejártak, felkutattak, de hasztalan. – Mikor utazott el az úrnője? – kérdezte Petőfi. – Talán egy órája – felelte a lány közömbösen. A lány hazudott, mert amikor a szerelmespár a verandáról meglátta a fiákért, hanyatt-homlok rohantak a hátsó kapun a veszedelem elől. Jókai a kalapját sem ért rá megkeresni, házisapkában futott el, abban, amit Róza horgolt számára. – És kivel ment el? – Eszter sejtette, hogy Jókai volt az útitársa. – Hát Jókai úrral! – A lány láthatólag megunta a sok kérdezősködést. – És hová mentek? A lánynak most már elege volt a faggatásból, és dühösen válaszolta: – Mit tudom én?! Mi vagyok én, hogy az úrnőm minden lépéséről beszámoljon nekem? Elmentek és kész! Ha nem tetszik, fussanak utána! Jókayné, hallván a történteket, megtört szívvel utazott haza. Pár nap múlva Károly indult újra Pestre, csak Petőfit találta, Móric eltűnt, mint a kámfor. Ő is kénytelen volt
  • hazatérni, de útközben kiszállt Esztergomban, ott megtudakolta a vikáriustól: kapott-e diszpenzációt Laborfalvi Róza? A vikárius közölte, hogy kiadta a diszpenzációt Laborfalvi Róza és Jókai Mór házasságához, és a fiatalok egybe is keltek már, mégpedig Rákoscsabán. A kiszemelt tanúk helyett Merva kántortanító és a harangozó volt a két tanú. Mert amikor a jegyespár megszökött a svábhegyi villából, meg sem álltak Rákoscsabáig, onnan írtak Szigligetinek, hogy küldje el a szükséges iratokat. Edus ezt boldogan megtette, örült, hogy Róza végre révbe jut. Petőfi meglehetősen kíméletlen levélben közölte ezt szeptember 6-án özvegy Jókaynéval, és kijelentette, hogy „Laborfalvi Móric”-ot mindig gyenge embernek tartotta, de azt hitte, később megváltozik. Egyébként asszonynéném tőle ne tudakozódjék gyermeke felől, mert ő nem tud róla semmit, és nem is akar tudni. Még azt is hozzátette, hogy ne bánkódjék elvesztett fia után, mert igen rossz fiút vesztett el.
  • A vármegyehíres, erélyes asszonyság erre a levélre teljesen magába roskadt. Ágyba feküdt, s elhívatta vejét, Eszter férjét, Váli professzort, és gyermekei ellenkezése ellenére végrendeletet íratott, melyben Móric fiát megátkozta, és minden vagyonából kitagadta. Az anyai átok hamarosan éreztette hatását. Az Életképek, amely eddig Jókai fő kereseti forrása volt, lassan haldoklott, már nem jövedelmezett semmit. Most már csak Róza keresetéből kellett megélniük. Komáromból nem remélhettek segítséget. De a jó báty, Károly írt egy levelet, s abban vigasztalta, hogy „Azért, hogy anyánkat megcsaltad, én tégedet soha el nem hagylak”. És valóban nem hagyta el. Még meg is látogatta őket, magával hozva azt a százharminc forintot, amit öccse keresetéből számára megőrzött. Az író megköszönte a pénzt, különösen, minthogy egy darabig nem ír ő regényt, nem szerkeszt lapot. Most a történelem ír, nem is
  • regényt, drámát: Kossuth a főhős, ő csak szerény mellékszereplője a darabnak. Kossuthot elkísérte toborzó útjára, érdekes megbízást kapott: keresse fel Rózsa Sándort, menlevelet vigyen neki, s szólítsa fel, hogy betyárjaiból szervezzen szabadcsapatot. Később le is írta, színesen, hogyan találkozott a híres betyárral, elfeledkezve arról a levélről, amelyben közölte a „teljeshatalmú országos biztos úrral”, hogy Rózsa Sándorral nem sikerült a találkozás. Az a levél, amelyet 1848. október 31-én intézett Kossuthhoz Félegyházáról, a következőképpen hangzik: Teljeshatalmú Országos Biztos Úr! Rózsa Sándor amnesztiáját kézbesítettem. Eljárásom kissé divergált a vett utasítástól, de a körülmények, úgy hiszem, igazo-landják. A kérdéses hadnagy jelen nem létében a bocsánathirdető levelet Lukácsy Károly első őrmesternek adtam át, mint ki ez ügyben maga legtöbbet fáradozott, azon utasítással: hogy rögtön keresse fel Rózsa Sándort, s a kérdéses
  • föltételeket tudtára adva rögtön indítsa meg – már 280-ra szaporodott csapatjával – rendeltetése helyére: Alázatos szolgája Jókai Mór És közben harcolt a nemzet, Kossuth gyújtó szavára kétszázezer ember fogott fegyvert, de mindenünnen csak vesztett csaták híre érkezett. A lakosság félt, reszketett. Jókait végső kétségbeesésében felesége bátorította. Az asszony biztatta: nincs még minden veszve. Pedig a vesztett móri csata után a kormánynak menekülnie kellett Pestről. Debrecenbe mentek, a vasút csak Szolnokig volt kiépítve, szilveszterkor, csikorgó hidegben indult útnak az, aki felfért a vonatra, s onnan már csak szekéren folytathatták útjukat. Jókaiék feljutottak az agyonzsúfolt vonatra, csak a poggyászuk maradt le, de ez is megkerült később. Szolnoktól ők is gyékényes szekéren tették meg a keserves utat, amely több napba beletellett. Róza sokkal türelmesebb volt,
  • könnyebben viselte el a kényelmetlenségeket, mint férje, az elkényeztetett úrifiú. Kisróza, ahogy Hegedűsné Jókay Jolán emlékezéséből tudjuk, velük volt. Debrecenben sikerült lakást kapniuk, itt derült ki, milyen jó gazdaasszony Laborfalvi, még a legegyszerűbb ételt is milyen ízletesen főzi. Mindössze egy lábasa volt, ezt a lábast később híven őrizte vitrinében drága ékszerei és ezüstjei között. Minden költözködésnél vigyázott, hogy a becses emlék épségben maradjon, pedig Jókai unokahúga, aztán unokája, a harmadik Róza később mindig ki akarta dobni az ócska vasedényt. Debrecenben Jókai járt vásárolni, a kofák nagyon szerették, mert élcelődött velük, no meg tetszett is a csinos, szőke fiatalember. Jóízű kofaalakjainak modelljeit később innen vette. A házaspár boldog is lett volna, ha pénzük van. De a kölcsönkapott száz forint ijesztő gyorsan fogyott, s csak akkor fordult sorsuk jobbra, amikor Nyáry Pál kenyeret adott Jókai kezébe, rábízta a hivatalos Közlöny, az Esti Lapok szerkesztését. Természetesen
  • Nyáry Pál ízlése szerint írta cikkeit, amiért a radikálisok epébe mártott tollal támadták. Nagy bonyodalom támadt ebből, még Kossuth is foglalkozott a cikkekkel, maga elé hívatta Jókait, aki ügyesen védekezett, Kossuth szavait idézte, és csak annyi utasítást kapott, hogy ezentúl kicsit élesebben fogalmazza meg írásait. De a közvélemény, amelyet Madarász szított, ellene fordult, s Jókai, érezve az egész város, sőt Kossuth ellenszenvét is, már-már azon volt, hogy beáll katonának. Itt mutatkozott meg Laborfalvi Róza erélye, éleslátása. Tudta, hogy mi hajtja férjét, egyszerűen csak annyit mondott: „Móric, te félsz!” És rábírta, hogy küzdjön meg ellenségeivel, nem menekülhet el. Jókait lapjában hazaárulónak nevezte Madarász, őt viszont azzal vádolta meg Jókai, hogy a Zichy-féle kincsekből ellopta a gyémántokat. Jókait írásainak tüzetes átvizsgálása után felmentették a hazaárulás vádja alól, de Madarászra visszavonhatatlanul rásütötték a sikkasztás bélyegét. Milyen kicsiség volt ez ahhoz képest, ami következett! A történelem drámájának
  • második felvonása azzal kezdődött, hogy 1849. április 14-én a debreceni öregtemplomban Kossuth gyönyörű beszédében trónfosztottnak nyilvánította a Habsburgokat. Jókai tovább szerkesztette az Esti Lapokat, most egyszerre elfordult Nyáry Páltól, és heves republikánus lett. Mivel magyarázható ez a pálfordulás? Talán csak azzal, hogy huszonnégy éves volt, a politikához egy cseppet sem értett, az hatott rá, akivel utoljára beszélt. A hadi sikerek mintha a radikálisokat igazolták volna, és amikor Pest felszabadult, Jókai visszavágyott a fővárosba. Laborfalvi Debrecenben maradt, sokkal józanabb volt férjénél, sejtette, hogy hiába minden győzelem, az osztrákok nem nyugszanak bele abba, hogy éléskamrájukat elveszítsék. És most is az asszonynak lett igaza. A Habsburgok, miután nem bírtak a Kossuth által fellelkesített magyarokkal, az oroszokat hívták segítségül. Aztán megindult a muszka had eltiporni a szabadság már alig pislákoló tüzét. Kossuth nem titkolta, hogy mind közelebb csattognak a kozák lovak patái, és aki
  • visszamerészkedett Pestre, jobb lesz, ha újra másfelé veszi útját. Így mentek újra vándorútra, mint a mesebeli szegénylegény, de az legalább megtalálta a szerencséjét, a képviselők viszont hiába menekültek Szegedre, innen is tovább kellett menniük hamarosan Aradra. Laborfalvi is otthagyta Debrecent, sietett Szegedre a férjéhez, aki elmondta, milyen szörnyű pusztulás érte Pestet. Kisróza nehezen viselte a sok megpróbáltatást, különösen azt, hogy anyja főleg férjével, az új „papá”-val törődött. Mert így nevezte Kisróza Jókait; a jóindulatú író nem észlelte a szóban rejlő gúnyt, de Laborfalvi, a színésznő, aki ismerte lánya hangjának minden árnyalatát, megérezte nemcsak a gúnyt, a vádat is. A felbolydult méhkashoz hasonló országban Szegedről továbbmenekültek, Rózát Jókai Gyulán hagyta, ő Aradra akart eljutni, azt remélve, ott találja a kormányt. Meg is találta őket, radikálisok, békepártiak mind összeölelkezve. A jelszó: meneküljön, ki merre tud! Jókait Nyáry Pál vette oltalmába, vele ment először Szalontára, majd újra vissza
  • Aradra, így közvetlen fültanúja volt a nagy tragédiának: a világosi fegyverletételnek. Nyáry Pál rábeszélte a képviselőket, maradjanak együtt, legalább ne a kukoricásokban, nádasokban fogdossák őket össze. Jókai arra gondolt (legalábbis később ezt írta), hogy öngyilkos lesz, búsan ballagott az utcán, amikor valaki rákiáltott: – Gyere, ülj fel, Jókai! Egy lobogó ingujjú paraszt kiáltott rá a bricskáról, csak nagy nehezen ismerte fel a kocsisban Rákóczy Jánost, Kossuth titkárát. – Elviszlek a feleségedhez Gyulára! – pattintott egyet ostorával Rákóczy, és Jókai felkapaszkodott a kocsis mellé a bakra. Nehezen haladhattak, hiszen az utat ellepték a menekülők, végül mégis beértek Gyulára, ahol Laborfalvi már közölte is rémült, elcsigázott férjével, hogyan fogja elrejteni az ellenség elől. A színház komikusa, Telepi György ajánlotta, vigye Róza a férjét Tardonára, a borsodi hegyek közé, ahol a feleségének nővére él. Ott biztonságban lesz. Rákóczy hajlandó volt vállalni a veszélyes utat, Jókai mint inas a bakon ült mellette, hátul pedig egy
  • lefátyolozott arcú hölgy nézte a festőién szép vidéket. Jókaiékat szívélyesen fogadták, Róza néhány napig férjével maradt, aztán sietett vissza Pestre, mert a Nemzeti Színház, mintha nem is fordult volna a történelem, folytatta előadásait. A bujdosó egyedül maradt, a falubeliek nem törődtek vele, biztonságban volt, de a rémhírek ide is eljutottak, a tizenhárom aradi tábornok és Batthyány kivégzéséről, szeretett városa, Komárom feladásáról. Kint bolyongott a réteken, amíg az idő engedte, de írni nem tudott, nem is akart. Festegetett, az itt készült képek megmaradtak sok költözködésük ellenére is. És mindig a falakon függve emlékeztettek a keserves hónapokra. A szeretett asszony, akinek lelkiereje ebben az időben állta ki a legnagyobb próbát, időnként meglátogatta, s vigasztalta, bátorította. Karácsony szombatján is, amikor az író a legkeserűbb hangulatban várta a szentestét, megérkezett Róza asszony. Nagy kendőkbe bugyolálva, hidegtől kimart arccal ölelte meg férjét, és kebléből egy drága kincset vett elő: menlevelet hozott a bujdosónak. Klapka
  • György komáromi vára feladásakor feltételül szabta, hogy az ott szolgáló katonák mentesek minden büntetéstől, az osztrák hadseregbe sem sorozhatok be. Szigligeti Ede testvére, Szathmáry honvédkapitány szerzett egy kitöltetlen menlevélűrlapot, amelybe aztán Jókai személyleírása került, a neve pedig ezentúl Kovács János, Pestre igyekszik szolgálatot keresni. Még emellett egy kis csomag aranytallért adott át Róza, özvegy Jókayné küldte fiának, ezzel feloldotta az anyai átkot. Jókai úgy érezte: semmivé foszlott a gonosz varázslat, új élet kezdődik felesége oldalán, akinek a szabadságát köszönheti.
  • V A hamis névre kiállított menlevéllel tért vissza Pestre feleségével Jókai. A feldúlt városban napszámosok takarították el a romokat, magyar szót alig lehetett hallani, mindenki félt a másiktól, nem besúgó-e, s ha nem az, miért van szabadon, amikor a tisztességes emberek bujdosnak, vagy börtönben sínylődnek. Egyelőre csak az asszony keresetéből éltek hárman, mert Kisróza is velük lakott. Laborfalvi, aki a színpadon diadalmas hősnőket alakított, lányával szemben gyenge volt. Állandó bűntudat élt benne, és bűntudatát nem oszthatta meg senkivel sem. Nagyon jól tudta, hogy hiába teljesíti Kisróza minden kívánságát, a leány haragszik rá az „új papa” miatt. Akármilyen kedves, elnéző volt vele Jókai, Kisróza fölényesen, néha bántóan viselkedett. Ez teljesen szokatlan volt az írónak, odahaza a legnagyobb tisztelet övezte a szülőket,
  • sehogyan sem értette Kisróza magatartását. De annyira imádta feleségét, hogy belenyugodott ebbe is, mint később sok minden másba. Egyébként is keveset volt otthon, az Aliczer vendéglőben indult meg egy szerény kis lap, abba írogatott Sajó álnéven. De hamarosan felismerték stílusát, utánozhatatlan fordulatait, humorát. Esténként pedig eljárt a színházba, s hazakísérte feleségét. Kisróza sem maradt el egyetlen előadásról sem, s kijelentette: hiába dugták intézetbe, ő akkor is színésznő lesz. Összebarátkozott ifjabb Lendvay Mártonnal, féltestvérével, és az nagyon biztatta: legyen színésznő. Laborfalvi, aki most már Jókainéként szerepelt a színlapon, meghallgatta Kisrózát, és szomorúan kellett tudomásul vennie: tehetségtelen. Nagyon szép, talán még szebb, mint ő volt fiatalkorában, de a hangja erőltetetten cseng, az életben kecses, de ha egy jelenetet ad elő, esetlenül mozog. „Majd talán jól férjhez adom, és boldog asszony, anya lesz” – gondolta Róza, és csak biztatta Kisrózát: járjon gyakran színházba, figyelje a színészeket,
  • színésznőket, abból sokat tanul. Kisróza méltatlankodott, miért nem anyja foglalkozik vele. Persze, nem ér rá, hajnalban kalácsot dagaszt a papának, aztán kávét főz, meg ebédet készít, mindenki fontosabb őnála! Mit felelhetett erre az anya? Nem üthette pofon, mint ahogy az öreg Benke tette volna hajdan, ha így mer feleselni vele. Hát csak hallgatott, és félt, hogy férje meghallja a lánya szemrehányásait. Titkolta előtte, amennyire lehetett, Kisróza lehetetlen viselkedését. Jókai valóban semmit sem vett észre, elfogadta a fiatal lányt olyannak, amilyen. Legfőbb gondja egyébként is az édesanyja volt, szerette volna viszontlátni, mint ahogy özvegy Jókayné is vágyott a viszontlátásra, lelkében rég megbocsátott a fiának. Egy rokonuk egyengette a kibékülést, ő hozta a hírt: az anya szívesen venné, ha fia és menye meglátogatnák. Hiszen tudta, hogyan mentette meg Róza Jókai életét, hallott arról is, hogy milyen nagy művésznő. A látogatás hamarosan megtörtént, a hír futótűzként terjedt el Komáromban, mindenki szerette volna látni a híres színésznőt. A templomban meg is láthatták, kék brokát
  • selyemruhában, ragyogó szépségében, bizony egy nappal sem látszott öregebbnek férjénél, akit mindig „uram”-nak nevezett, noha Jókai igazán nem volt úr a saját portáján. De amilyen áldott, szelíd természete volt, ezt észre sem vette. Özvegy Jókayné kedves lányomnak szólította Rózát, és büszkén sétált vele a Fő utcán. Már az első találkozáskor semmisnek nyilvánította a régi végrendeletet, és szóban egyenlően osztotta fel vagyonát három gyermeke között. Gyakorlatilag ez nem sokat jelentett, hiszen a haszonélvezet továbbra is az anyát illette, de Jókait most már nem szorongatták hitelezői, tudták: a komáromi aranyak egyszer csak eljutnak Pestre is. Haynau bukása után lassan éledni kezdett az irodalmi élet. És Róza asszony biztatta férjét, írjon minél többet. Temérdek gondja mellett arra is ügyelt, hogy jó, sima papírja legyen az írónak, lila tintát szerzett be, ezzel szeretett írni Jókai. És cerberusként őrizte férje nyugalmát, senkit sem engedett be hozzá, ha dolgozott. Jókai neki olvasta fel először az írásait, ő okosan kritizált. Így
  • született meg 1851-ben egyik legbájosabb regénye: az Erdély aranykora. És egyre ontotta a lila tintával teleírt papírlapokat. A szabadságharc, majd a bujdosás keserves éveiben felgyülemlett a sok energia, és mint az Ezeregyéjszaka palackba zárt szelleme, úgy szabadult ki belőle. De hát kellett is a pénz, Róza asszony színházi kosztümjeire és gyámoltjai számára. Volt két papagája, kutyája, macskája. Újra megjelent Kovácsné öreg barátnőivel, és Kisróza toalettjei is sokba kerültek. Özvegy Jókayné 1852 tavaszán felkerekedett, hogy meglátogassa imádott fiát, s alighogy hazaért, már indult is a lányáékhoz Pápára, oda nevezték ki vejét, Váli professzort. A nagyasszony a pesti látogatásról beszámolva nem győzte dicsérni fiacskáját, a menyét, akit minden alkalommal látott a színházban, és boldog volt, amikor a közönség újra meg újra „Jókainé! Jókainé! Jókainé!” kiáltással a függöny elé hívta a nagy művésznőt. Csak az bántotta az öregasszonyt, hogy annyi ingyenélő pusztítja a kenyeret, olyan
  • sokan ülik körül az asztalt, és Kisróza olyan díszes ruhában pompázik otthon, hogy nem állhatta meg, megkérdezte: „Talán bálba készülsz?” Mire a fiatal lány csípősen felelte: – Miért kellene bálba mennem? Rendes körülmények között is ilyen ruha illik egy Jókai kisasszonyhoz! Özvegy Jókayné elhallgatott, nem akart ő viszályt szítani, csak azt kívánta, hogy minél hamarabb adják férjhez Kisrózát, és inkább majd az ura pénzén csináltasson magának ilyen cifra holmikat. – Hiába írja az én Mórickám a szebbnél szebb regényeket, ha mindent felemészt a nagy háztartás. Igaz, kiváló művésznő a menyem, de a pénzzel nem tud bánni! Maga mesélte, hogy házalóktól vásárol olcsón sok szép kelmét, részletre, aztán elsején fizetgeti őket aprán. Mi lesz ebből a nagy pazarlásból? –töprengett az anya. Jókaiékat hamarosan meglátogatta Eszter nénje kislányával, Marival. Kisróza igyekezett szerényen viselkedni, de ez nagyon nehezére esett. És féltékenyen nézte, hogy a „papa” mennyire örül rokonainak, milyen szeretettel öleli magához a kis Marit, akit Mari-Barinak nevezett. És
  • amikor Eszter dicsérte a Jókainé főzte kávét, Róza ajkbiggyesztve súgta oda a kislánynak, hogy ahelyett, hogy őt vinnék bálba, anyja csak a „papá”-t kényezteti. Váli Mari nagy szemet meresztve nézte új rokonát, akiről már sokat hallott. Meg sem mert mukkanni, csak ült, egész kicsire húzódva, a legszívesebben befogta volna a fülét. Nem szokott ő otthon ilyen beszédhez. Kisróza látta Mari arcán az elképedést, s fölényesen mosolygott, majd arról csacsogott, hogy járnak ide színészek, mind udvarolni akar neki, de mit képzelnek ezek az éhenkórászok, hogy férjhez megy akármelyikhez? Egy Jókai kisasszony csak nem süllyedhet ennyire! Pepi, anyja féltestvére folyton karonfogva sétál Szerdahelyi Kálmánnal, hát ha hozzá akar menni, csak menjen! Pedig az elvált ember! Azt hiszi, törődik ő azzal, kihez megy! De ki is venné el különben? Ő nem Jókai lány! A kis Mari egy szót sem értett abból, amit Kisróza összehordott. Azt sem tudta, ki az a Pepi, honnan is tudhatta volna? Előtte nem szokták megtárgyalni a családi dolgokat, különösen nem azt, hogy Pepi mégiscsak Benke József törvényes lánya, míg Kisróza
  • törvénytelen gyermek, akit anyja intézetben rejtegetett Jókai elől. Akármennyire szerette Móric bátyját, a legszívesebben felugrik, anyjához szalad, és megkéri: vigye innen el. Félt Kisrózától, félt Róza néni villámló tekintetétől, s csodálkozott, hogy édesanyja milyen szívélyesen beszélget sógornőjével. Mintha nem is ő vitte volna el öccsét Csaplinczky Lilla intézetébe, hogy megmutassa: Laborfalvinak van egy tizenharmadik évében lévő törvénytelen lánya. És amikor hazamentek császárfürdői szállásukra, Eszter elgondolkodva jegyezte meg: – Nem csodálom, hogy Móric öcsém beleszeretett ebbe a bűbájos asszonyba. Nemcsak a szépsége igézhette meg, és a művészete, hanem a hangja. Olyan, mint a legszebb muzsika. 1854-ben a Pesti Naplóban jelent meg folytatásokban az Egy magyar nábob. Ennek ezerforintos honoráriumából Jókai megvett a Svábhegyen egy hepehupás telket, de ez csak a vételár felét fedezte, a másik felét a folytatásért, a Kárpáthy Zoltánért kapott pénzből fizette ki.
  • Jókai munkabírása hihetetlen volt. Rosszakarói azt mondották: az asszony hajtja. Ez nem volt igaz. Rózának a legfontosabb volt ura egészsége, jó kedélye. A svábhegyi telek vásárlásába is azért egyezett bele, mert tudta, mennyire hiányzik Jókainak a kertészkedés. Az anyagi gondok elültek, csak kisebb perpatvarok felhősítették be a derült eget. Jókainé halálosan féltékeny volt, ezért öreg, csúnya színésznőkkel vette körül magát, fiatalabbakat nem tűrt meg a házában, például Blaha Lujzát nem fogadta, kiüzente, hogy beteg. Később aztán megszerette, mert tisztelte tehetségét. Egyébként a háztartásában igyekezett takarékoskodni, de ha valami szép holmit hozott egy-egy házi szállítója, annak nem tudott ellenállni. Jókainak kevés zsebpénzt utalt ki, az viszont, amilyen jóhiszemű volt, sorra írta alá kezesként a váltókat, amiről persze felesége nem tudott. És aztán megvalósult a legnagyobb álom: villa a Svábhegyen. Természetesen adósságra építették, és bizony elég sokba került, ha nem is az építkezés, hanem a közlekedés. Özvegy Jókayné is sokat hallott
  • a „tündérkastély”-ról, és noha már nehezére esett az utazás, mégis felkerekedett Eszter lányával és Váli Marival, hogy saját szemével győződjön meg arról, amit városszerte regélnek. Az anya nagyon elégedett volt a látottakkal, különösen azzal, hogy menye milyen jó háziasszony. Az ünnepelt színésznőt éppen libabontás közepette találta, a kertben pedig kedves virágait, a komáromi jázminokat és centifóliákat lelte fel. Kisróza valami hímzésen dolgozott, udvariasan köszöntötte a vendégeket, majd az ebédnél előkerült Róza apja, Benke József is, egy sovány öregúr, aki nem is emlékeztetett az egykori lobogó, indulatos férfira. Fia, Bebus a szabadságharcban pusztult el, ezt az apa sohasem tudta kiheverni. (Mindig azt mondta, csak férfiágon folytatódhatna a híres Laborfalvi Benke nemzetség.) Pepi is megjelent, no meg az elmaradhatatlan Kovácsné, aki a közelben bérelt szobát. A kitűnő ebéd után – amely szőlőlevelekbe takart töltött káposztával kezdődött, utána következett a libasült,
  • sokféle körettel, saláta, majd dinnye és tejszínes feketekávé – a vendégeket levitte a fiáker az Arany Sas fogadóba, búcsúzóul özvegy Jókayné azt mondta fiának: – A feleségedet pedig becsüld meg, mert jobbat, neked valót lámpással sem tudtunk volna találni. Azt persze nem mondta a nagyasszony, hogy jobb lenne, ha kevesebb ingyenélő pusztítaná azt a kenyeret, amit az ő drága fia a tollával keres meg. Róza asszony is elégedett volt anyósa látogatásával, a színházban is ekkor aratta legnagyobb sikereit, most már azon volt, hogy a bérlakásból saját házba költözhessenek. A derűs 1855-i látogatást hamarosan súlyos gyász követte. 1856-ban az eddig teljesen egészséges özvegy Jókayné egyik napról a másikra meghalt. Jókait Pesten érte a hír, Rózát – aki éppen vendégszerepelt – Győrben. Ő is gyászruhát viselt, édesapja hunyt el nemrégiben Miskolcon. A halál elfeledtet minden keserűséget, sérelmet, Róza úgy siratta az öreg Benkét, mint a legjobb, legönzetlenebb apát.
  • A nagyasszony, amióta kitagadta fiát, nem készíttetett újabb írásos végrendeletet, de a testvérek természetesnek tartották, hogy három részre osztják a vagyont. Róza asszony a rájuk eső pénzből házat akart vásárolni. Nyílt házat kellett vinnie Kisróza miatt, és mennyivel előkelőbb, ha a nyílt házat saját házukban viszik. Aztán Kisrózát hamarosan férjhez kell adni, jártak hozzájuk elegen, színházban, hangversenyeken találkozott a feltűnően szép, fiatal lány mágnásokkal, katonatisztekkel. Róza asszony előkelő férjet kívánt lányának, kárpótlásul azokért az évekért, amikor ő csak szerető volt, egyik lovagjának sem jutott eszébe, hogy feleségül vegye. Özvegy Jókayné halála után Róza asszony arra kérte Károly sógorát és Klárika sógornőjét: engedjék Pestre Jolánka lányukat. „Nektek még marad itthon egy fiatok meg egy lányotok, az én lányom már eladósorban van, hiányzik a gyermekkacagás.” A szülők nehezen egyeztek bele, hogy elváljanak kislányuktól, de Jolánkának záporoztak a könnyei: mindenáron Róza nénivel akart menni. Így Jókayék kénytelen-kelletlen beleegyeztek az
  • utazásba, mint mondták, csak néhány hétre. De a néhány hétből sok-sok év lett; amíg a másik unokahúg, Váli Mari mindig félt Laborfalvitól, Jolánka egyenesen bálványozta. Ez meg is látszik emlékezéseiben, homlokegyenest mást állítanak. Sok év távlatán át tekintve azt hisszük: középen van az igazság. Hosszas huzavona után találtak is egy megfelelőnek vélt házat a Magyar utcában, ahol, igaz, az apró házak festett arcú pillangói ott jártak-keltek, de Jókai szobájának ablakai a Károlyi-kertre néztek, ahonnan beáramlott a friss levegő. Csak éppen a ház teljes vételárát nem tudták kifizetni, azonkívül ott volt a sok kezesként aláírt váltó, ezekért is legtöbbször Jókaiéknak kellett helytállniuk. Pénzt kellett szerezni, égető szükség volt erre, a háztartás sokkal többe került, mint amennyit az író tollával megkeresett, a művésznő ruháit nem fedezte az évi 3100 forintos színházi fizetés. És Kisrózának is igényei voltak, végtére is nem lehetett összetákolt, ócska ruhában elengedni a bálba, ahová annyira vágyott.
  • Jókai ekkor lapalapításra szánta el magát. 1858. augusztus 21-én megjelent az Üstökös, és rohammal vette be a közönség kegyeit. Nem hasonlított a külföldi vicclapokhoz, ízig-vérig magyar volt, és minden során ott fénylett az író arany humora, derűje. Jókai szinte teleírta az Üstököst, eleinte még a rajzokat is maga készítette, különböző lapokba is dolgozott, hajnaltól késő estig az íróasztala mellett görnyedt. Nem csoda, hogy megbetegedett, írói körökben már közeli halálát híresztelték, de egy erdélyi út, az ózondús havasi levegő meggyógyította. Szüksége is volt az egészségére, mert Róza asszony is betegeskedett. Kisrózát vidékre küldte az anyja, azt mondta: túl sokat táncol, túl sok mulatságba jár, jobb lesz, ha egy rokonuknál megfeledkezik a zajos pesti életről. Az író is úgy látta, hogy Kisróza sápadt, kedvetlen, természetesen helyeselte felesége tervét. Csak sajnálta, hogy már egy fiatal lány sem lesz a házban. Pepi férjhez ment Szerdahelyi Kálmánhoz, a Magyar utcai házban kaptak ingyen lakást, ott laktak
  • még Szigligetiek, Fánika éppen olyan fürge, vidám volt, mint házasságuk elején, pedig hét gyermeket szült, öt lánya és két fia volt a házaspárnak. Edus, a régi, hűséges barát, aki egyre írta darabjait, még mindig olyan szépnek látta Rózát, mint fiatalkorában. Pedig Jókainét a sok fejfájás, ami ellen folyton tubákot szippantott, meg az egyéb panaszok, gondok megöregítették. Apja természete ütközött ki belőle, házsártos, indulatos lett, néha a végletekig fukar, néha pedig könnyedén dobálta a pénzt, és jószívűsége határtalan volt. Imádta a férjét, bálványozta, hajnalban kelt, hogy a szintén korán kelő Jókai megkapja az illatos, tejszínes kávét, a foszlós kalácsot, de amellett nagyon sokat kínozta. És a szelíd lelkű, mindig derűs férfi türelmesen viselte el az asszony szeszélyeit. Tulajdonképpen ő sohasem érzékelte teljesen a valóságot. Hősei között élt, azoknak a sorsát szövögette, akár svábhegyi kertjében sétált, akár dolgozószobájában rótta sebesen a sorokat. Kisróza vidéken van – ezt mondta a felesége. Hogyan is gondolhatott volna arra, hogy a fiatal lány gyereket vár? Csak az
  • anya tudta, ez öregítette meg, ez vont ráncokat a szeme köré. És keserű szemrehányásokkal illette önmagát: nem vigyázott eléggé a lányára, hivatása, férje fontosabb volt, mint a gyermeke. Talán, ha engedi, hogy színésznő legyen… de hiszen tehetségtelen, jajdult fel, és mentette a lányt, aki talán szerelemből, talán hiúságból lett Andrássy Gyula kedvese. Tudta, hogy a gróf nős, de remélte, ha gyermeket szül neki, elválik. Róza asszony a saját sorsát látta megismétlődni, sokkal kegyetlenebb formában. És titkolnia kellett a történteket férje előtt, ez a titok mázsás súlyként nehezedett rá. Aztán megszületett vidéken a gyermek, az is leány lett, s az is a Róza nevet kapta. Így már egy harmadik Benke Rózát kereszteltek meg a kis vidéki templomban. Természetesen Jókainén kívül sokan tudtak a dologról, Váliékhoz is eljutott a hír, de Mari kereken kijelentette: nem ül fel ő ilyesfajta pletykáknak. Egyébként is más dolog foglalkoztatta a családot: Mari menyasszonya lett Peti Jóskának, aki a kecskeméti Teológia tanára volt, de hamarosan Pestre került, a pesti Teológiai
  • Intézetbe. A fiatal lány festőművésznek készült, egy nyáron tanult is Pesten Czanczi festőművésznél, a következő évben Bécsben a Belvedere-palotában másolta le Raphael Mengs József álma című festményét. A Jókai-házban pedig megfestette Kisróza és Jolánka arcképét. Azt hitte, hogy házassága alatt is folytathatja tanulmányait. Az első évben még másolt a Nemzeti Múzeum képtárában, itt sok látogatója volt, köztük Pepi is. Ő mesélt a legkisebb Rózáról, s a fiatalasszony kénytelen volt hitelt adni Pepi szavainak.
  • VI Kisróza hamarosan visszatért vidékről, kislányához dajkát kellett fogadni, és a dajka Kovácsnénál lakott a picivel együtt. Őrá igazán nem mondhatta el Szigligetiné, amit annak idején anyjára: „Ha van neki tyerek, maga szoptatja!” Nem, eszébe sem volt ilyesmi, külföldre készült, az orvosok, akik tudtak a gyermek létezéséről, hidegvíz-kúrát ajánlottak neki. Jókai pénztárcája mindig nyitva állt számára, éppen úgy, mint felesége számára. 1858 októberében Grafenbergből írt Kisróza Jókaiéknak egy nagyon kedves hangú levelet, amelyben meleg slafrokot, szövött meleg kesztyűt kér: „…édes jó mama ne haragudjon, hogy megint terhelem, nem tenném, ha nem volnék kénytelen, mert úgyis tudom, hogy nagyon sokba kerülök, de majd igyekezni fogok engedelmességgel visszapótolni.” Ennél többet nem ígért a szerencsétlen fiatal teremtés, aki kénytelen volt mindent
  • anyjától és a „papá”-tól elfogadni, gyermeke apja nem volt hozzá túlságosan bőkezű. És a kezesként aláírt váltók szaporodtak. Most, hogy Róza asszony sokat betegeskedett, s nem őrizte vasszigorral férjét a kunyerálok elől, még többen éltek vissza az író jóhiszeműségével. Az otthoni légkör, ahol állandó volt a perpatvar – hol a cselédekkel, hol a naponként megjelenő kávézó barátnőkkel – hátráltatta Jókai munkáját. Így csappant a jövedelem, és 1860 tavaszán el kellett adni a Magyar utcai házat. Az író nem sokat törődött azzal, hogy nem maradt meg pesti háziúrnak, sokkal jobban érdekelte, hogy Ferenc József alkotmányt ígért a nemzetnek. Persze csalóka volt a fénysugár, a Burg szűkmarkúsága éppen csak egy lélegzetvételt engedett a magyaroknak, akik vérmes reményekkel voltak eltelve. Aztán bele kellett nyugodniuk, hogy még várni kell, amíg a császárt magyar királlyá koronázzák. Róza asszonyt közömbösen hagyta a politika, sokkal inkább kis unokájával törődött, akit majomszeretettel becézett. Kovácsné lett a büszke keresztanya. Amikor a Svábhegyen voltak, a dajka mindennap
  • áthozta a kislányt Jókainéhoz, és csak akkor vitte vissza, amikor az író érkezését várták. A gyermek gyönyörű volt, szépen fejlődött, nagyon hamar megtanult járni és beszélni. Laborfalvi állandó félelemben élt, csak férje meg ne tudja, Kisróza milyen szégyent hozott a családra. Pedig talán jobb lett volna, ha elárulja a szomorú titkot, megszabadul egy csomó lelkiismeret- furdalástól, kínzó fejfájásai is enyhülnek. Miért is félt ettől a szelíd, türelmes, feleségének mindenben igazat adó férfitól? Feltehetőleg saját élete torz megismétlődését látta az esetben. De hát ő fiatal volt, anyja halála után elárvultan, szeretetéhesen, szűzi ártatlansággal adta oda magát. Míg a lánya jólétben élt, pompás mulatságokkal töltötte idejét, nem volt olyan kívánsága, amit ne teljesítettek volna. Megkérdezni nem merte Kisrózát, mi késztette erre a szerencsétlen lépésre. Csak sejtette, hogy a színészi pálya helyett egy más pályán akart boldogulni, fényes házassággal megmutatni a puritán Jókai- rokonságnak: ha nem is író, mint a „papa”, ha nem is művésznő, mint a mama, grófné lesz belőle.
  • Nem lett grófné, s anyja tekintetében örök szemrehányást érzett. Sejtette, hogy a jóságos „papa” egyszer úgyis megtudja, amit titkolnak előtte. Azért utazott állandóan, fürdőhelyről fürdőhelyre, remélte, hogy akkor pattan ki a botrány, amikor ő nem lesz otthon. Így is történt. A tündéri gyermek, immár a harmadik Róza, aki boldog volt a svábhegyi kert árnyas fái, virágzó bokrai között, heves sírásba csapott, amikor Kovácsné haza akarta vinni. És egy alkalommal, amikor Jókai korábban jött haza Pestről, még ott találta a toporzékoló kislányt. Ekkor Róza asszony, aki úgy érezte, már eleget szenvedett imádott unokája miatt, közölte férjével, hogy ez a fürtös hajú, gyönyörű gyermek Kisróza leánya. Elképzelhető volt az író megdöbbenése, sőt kétségbeesése. De aztán felesége elkínzott arcára nézett, majd lehajolt az aprósághoz, és megsimogatta. – Így hát már unokánk van – ennyi volt mindössze a megjegyzése, aztán szobájába vonult. Még vacsorára sem jött ki, az ajtaja zárva maradt.
  • Talán arra gondolt, hogy az anyai átok, amelyet ugyan feloldott a megbocsátás, most újra sújtja. Másnap reggel bekocsizott a városba, felesége délben utánament, és estére együtt jöttek haza. Hogy mi történt közöttük, arról egyikük sem beszélt. Az írót eleinte zavarta a gyermek munkájában, de hamarosan megszerette. Hiszen minden unokaöccsét, unokahúgát annyi szeretettel ölelte szívéhez, miért ne szeresse ezt az ártatlan jószágot, aki semmiről sem tehet? Ezentúl még többet dolgozott, még több pénz kellett, mert a grófi papa nemigen törődött a számára kellemetlen jövevénnyel. Kisróza pedig sokat betegeskedett, állandóan külföldi fürdőhelyekre utazott, ha meg itthon volt, mint a pillangók, akiket vonz a fény, úgy repült a báltermekben egyik táncosa karjából a másikéba. Felejteni akart, s remélte, egyszer lesz majd egy igazi férfi, aki megbocsátja a gyermeket, és aki mellett elfelejti a múltat. Ha kislánya apjával találkozott, hideg biccentéssel fogadta köszöntését, a szemét sem emelte rá. Hiszen megcsalta, elárulta. A gróf politikai pályája egyre magasabbra ívelt, ilyen
  • helyzetben hogyan is tehette volna ki magát bármiféle botránynak? Kisróza keserű leckét kapott a sorstól, nem vigasztalta, hogy Jókai éppen olyan gyengéd, kedves hozzá, mint azelőtt volt. Sőt talán kicsit bosszantotta is ez a jóság. „Mamának ilyen férfi jutott, nekem pedig…” Ilyenkor anyjához sietett, és közölte, hogy az orvos tanácsára újra el kell utaznia. Róza asszony maga is tele volt keserűséggel, úgy érezte, fiatalabb pályatársai elhomályosítják. A pénzhiány is nyomasztotta. Bár a szekrények tele voltak drága holmikkal, gyönyörű bútorok díszítették az új lakást, készpénz nemigen akadt. Kisróza utazási költségeiért is a férjéhez kellett fordulnia. Most a Schmied- Unger-házban vettek ki egy hétszobás lakást, ugyanebbe a házba költöztek Szigligetiek is, s így a hűséges Fánika gyakran kereste fel régi barátnőjét, vigasztalta, hogy még minden jóra fordulhat, hiszen Kisróza még olyan fiatal. És akinek ilyen híres apja és anyja van, annak megbocsátják ezt a kis botlást. Emlékeztette, hogy bár neki is volt egy
  • serdülő lánya, mégis milyen kiváló férfinak lett a felesége. És az mennyire szereti…
  • Róza asszony csak Fánikának vallotta be, hogy milyen féltékeny, bár nem talál rá okot, de elképzelhetetlen, hogy egy ilyen szép, fiatal férfit, akinek öregedő felesége van, ne környékezzenek meg az asszonyok. Ebben az időben Jókairól azt sustorogták a Laborfalvit körülzsongó vénasszonyok, hogy gyakran jár egy szép özvegy ügyvédnéhez. Amikor ezt említette barátnőjének, az csak legyintett, és újra meg újra ismételgette, hogy Móric hű hozzá! De a féltékenységnél is jobban aggasztotta lánya sorsa. Örült, ha az külföldön tartózkodott, remélte, hogy talán ott megtalálja jövendő férjét, csakhogy nehéz volt minduntalan Jókaitól pénzt kérnie. Tudta, milyen erőfeszítéssel dolgozik a férje, s amit megkeres, mind fölemészti a háztartás. Rettegett az elsejéktől, akkor jöttek a hitelezői, akik részletre adtak el sok szép és még több felesleges holmit. De a vásárlásnak, különösen a szép ékszereknek, kelméknek nem tudott ellenállni. És a jótékonykodásról meg az állatok istápolásáról sem tudott lemondani. Ha szűkében volt a pénznek, Jókait okolta, amiért képviselő lett, minek ártja bele magát
  • egy ilyen ábrándos lélek a politikába, csak baja származhat belőle, pénzébe kerül, és elvonja az írástól. Aztán azon zsörtölődött, hogy férje lapalapításra gondol. Nem való annak más, csak a regényírás, állapította meg magabiztosan, pedig az Üstökös nagy sikerét kénytelen-kelletlen elismerte. A vidéki vendégszereplések némi örömöt szereztek, Kisróza viszont nagyon sok gondot okozott neki. Gyenge a tüdeje – állapították meg a doktorok –, délre kellene küldeni. Az anya beleegyezően bólintott, csak nem tudta, honnan szerezne pénzt a külföldi útra. Hiszen nemrég jött haza Grafenbergből, annak a költségét még most is nyögi, hogy álljon most a férje elé: az orvosok Meránt vagy Abbáziát javasolják. Erre az utazásra nem került sor. Kisróza egy ködös, novemberi napon meghűlt, magas lázzal ágyba feküdt, és többet már nem kelt fel. A gyászjelentésben Jókaiék egyetlen lányuk elhunytáról értesítették rokonaikat és barátaikat. De a temetőt színültig megtöltötte a szenzációra éhesek kandi sokasága, szűnni nem akaró súgásuk-
  • bugásuk szinte elnyomta a gyászének hangját. Róza asszony férje karjára támaszkodva könnytelenül állt a sír mellett, a Jókay testvérek is megjelentek, Váli Mari is, akit ugyan gyakran megsértett Kisróza, most mégis úgy érezte: talán igazságtalan volt a szegény, sokat szenvedett teremtéshez. A temetés után Róza asszony Jókai karjába tette a kicsi Rózát, és elérzékenyülten mondta: – Mégis van valaki legalább, aki ezentúl papának és mamának nevez bennünket. Jókai, mint sok minden mást, ezt is tudomásul vette. Nem gondolt arra, hogy felesége negyvennégy éves (ha ugyan csak annyi), és a tizenkilencedik században egy negyvennégy éves asszony már igencsak nagymamakorúnak számított. És az sem ötlött eszébe, hogy a gyermek idővel eltűnődik majd azon, miért ilyen öregek a szülei. Jókainak nem volt érzéke a valósághoz, regényhősei életét élte, azoknak a sorsát bogozgatta. Szerette a kislányt, elfogadta, hogy ezentúl őt papának hívja a tündéri gyermek, a feleségét
  • mamának. Talán még örült is, hogy ezzel a gesztussal felesége kedvében járhat. Most lett csak igazán öregasszony Jókainéból. Lánya elvesztését a sors kegyetlen csapásának érezte, és beteges szorongással vigyázott Rózácskára. Volt ugyan mellette dajka, a szobalánynak meg a szakácsnénak is abba kellett hagyni a munkát, ha a kis kényeztetett kedvenc valamit óhajtott. Róza mama, aki hajnalban talpon volt, engedte, hogy a kicsi addig aludjon, ameddig csak akar. Váli Mari, Jókay Eszter lánya, amikor özvegységre jutva a Svábhegyen töltött néhány hetet, nem merte nyíltan megmondani véleményét, hogy milyen helytelenül nevelik a kis unokát. Csak Jolánkával, Jókay Károly lányával beszélt erről. De Jolánka, aki elfogultan szerette Róza mamát, azzal nyugtatta Marit, hogy majd ha nagyobb lesz a kislány, leszokik erről a sok furcsaságról. És egyébként is, szegény kis anyátlan árva… hadd kényeztessék, ameddig csak lehet. Hiszen hiányzik az édesanyja. Harmadik Róza visszaemlékezéseiben arról ír, hogy sohasem érezte azt, hogy
  • kényeztetik. Sőt: a „mamá”-t túl ridegnek találta, sokkal inkább vonzódott a „pápi”-hoz, akivel kézen fogva jártak a svábhegyi kertben, Jókai végtelen gyengédségében a gyermek apró lábához igazgatta lépteit. Mari kétkedve hallgatta unokahúgát. Puritán lelke amúgy sem helyeselte Jókainé hol pazarló, hol fösvény magatartását. És úgy érezte, imádott Móric bátyja egészsége és munkabírása sínyli meg felesége és a körülötte élősködő háznép eltartását. Akármennyire ellenezte Róza asszony, hogy az „ura” lapot alapítson, Jókait nem lehetett tervéről lebeszélni. Mindössze az alaptőke meg a lapengedély hiányzott hozzá. Húsz-huszonöt ezer forint elég volt a lapindításhoz, az engedélyt is sikerült megszereznie, így 1863-ban megindult a lepedőnyi újság A Hon címmel. Az előfizetők szaporodtak, az író boldogsága nem ismert határt, a Politikai divatok című regénye mellett majdnem minden számba írt valamit. Aztán, amire nem számítottak: Zichy Nándor gróf beállított egy cikkel, amelyben tollhegyre tűzte az eddig elkövetett politikai botlásokat.
  • Jókai megörült a cikknek, kissé szelídítve le is közölte. Nagy hatása volt, de Pálffy Móric gróf olyan erősnek találta, hogy haditörvényszék elé állították a két „csendháborító”-t. És háromhavi tömlöcre ítélték mindkettőt. Nagy volt a kétségbeesés a Jókai-házban és a rokonok körében. Pedig a fogság igazán enyhe volt, maga Jókai így írt róla: „Pompásan éltünk, soha életemben több szabadságom nem volt, mint fogságomban, este kimentem vacsorázni a Svábhegyre.” Tulajdonképpen szomorú volt, amikor néhány hét múlva ott kellett hagynia a börtönt, és panaszkodott, hogy amíg ott nyugodtan tudott dolgozni, otthon a látogatóktól egy pillanat békessége sincsen. Még a porkolábja is megsiratta, elesett a bőséges vacsoráktól és a látogatóktól kapott borravalóktól. Váli Eszter is meglátogatta öccsét, s bár tapasztalta, hogy Jókainak jó sora van a börtönben, letörten tért haza, úgy érezte, csorba esett a makulátlan Jókai név becsületén. De bármennyire jó dolga volt az írónak a fogságban, a lap előfizetői szétszéledtek, s már-már úgy tűnt: be kell szüntetni A Hont,
  • amikor Zichy Nándor nagyobb összeget adott kárpótlásukra, amit Jókai nagy nehezen bár, de elfogadott. És így feléledt a haldokló lap, aminek Róza asszonyt kivéve mindenki örült. Jókainé ebben az időben nagyon sokat szenvedett, gyakorta fájt a feje, megdagadt az arca. Az orvos piócákat rendelt, amelyeket a hűséges férj saját maga rakott szenvedő felesége nyakára. Szerencséjére nemcsak „ura” volt a betegápolója, hanem a kis Jolánka és Váli Mari is levették róla a háztartás terheit. Csak Rózácska miatt aggódott a nagymama, ki öltözteti, ki törődik az étkezésével? Nem mondhatta meg a két unokahúg, hogy a kislánynak egyenesen jót tesz a „mama” betegsége, legalább így nincs, aki agyonkényeztesse. Furcsa, zárkózott, korán érett gyerek volt a kicsi Róza. Sokat volt egyedül, a majorosgazda Pistája volt játszótársa, más gyerekekkel nem érintkezhetett, nagyanyja attól rettegett, hogy egyszer valamelyik gyerkőc (az otthon hallottak alapján) elszólja magát, és kiderül, hogy a „mama” nem az édesanyja. És a „pápi” nem az édesapja.
  • A majorosak Pistája miatt szokott le Rózácska a hazugságról. A svábhegyi villa terasza elé az építkezésre szánt homokból (mindig építkeztek, mindig újítottak valamit a házon) sokat elhordott a kislány, pedig tudta, hogy ez tiltva van. Amikor megszidták ezért, azt állította, hogy Pista hordta el a homokot. – Hát akkor Pistát fogjuk megverni! – mondta Jókai, komolyságot színlelve. Ezt már a kislány nem tudta elviselni. – Én voltam, engem verjetek meg! – sikoltotta zokogva. Pápi nem tudta elviselni kedvence kétségbeesését. – Jól van, ez egyszer még megbocsátok! – ölelte magához a síró gyermeket. „Ettől fogva soha az életben nem hazudtam. Nagyon sok károm származott belőle!” – írta később visszaemlékezéseiben a harmadik Róza, akkor már Feszty Árpádné. Amikor Rózácska hatéves lett, maga Jókai tanította írni-olvasni, s örült a kislány gyors felfogásának. Színes ceruzákat is vásárolt neki, a gyerek érdekes, meghökkentő rajzaiban az író tehetséget vélt felfedezni. Egyébként is elfogult volt családtagjaival,
  • szeretteit ugyanúgy angyaloknak látta, mint regényhőseit. De hogy honnan vette az ördögként ábrázolt gonosz embereket, rejtély. Hiszen ő mindenkiben csak jót látott, s arra, aki sokszor megcsalta, becsapta, csak megbocsátó mosollyal gondolt. Nem törődött sokat az idegenekkel, szűkebb családján kívül csak regényhősei érdekelték. És míg hajnali ötkor már a svábhegyi villa kertjében sétálgatott, fái és virágai között, magában szőtte a mese fonalát, aztán leült az íróasztalához, s szaporodtak a lila tintával teleírt „kutyanyelvek”. Ilyenkor senki sem háborgatta, gyakran csak többszöri hívás után került elő az ebédhez, ahol szórakozottan hallgatta: Mari húga milyen remek ruhákat szabott ki, és Jolánka milyen ügyesen varrja meg azokat. Egy balatonfüredi látogatás alkalmával nagyon megtetszett a fürdőhely Jókainak és Róza asszonynak is. Pepiék hívták meg a Jókai házaspárt; Pepi, Róza féltestvére ekkor már elvált Szerdahelyi Kálmántól, és dr. Huray fürdőorvosnak lett a felesége. A vendéglátók nem engedték, hogy szállást keressenek, náluk kellett lakniuk, noha az egész lakás két apró szobából állott.
  • – Szívesen tölteném itt a nyarat – mondta Róza asszony. Jókai a fejét csóválta, hiszen nyárra ott a svábhegyi villa, gyönyörű kertjével, virágaival, gyümölcsfáival. De az asszony makacsul ragaszkodott Füredhez, titokban azt remélte, hogy ha majd Rózácska megnő, itt a nyári idény alatt megfelelő férjet talál. Igaz, a kislány még csak hétéves, de gondolni kell a jövőre. A kiegyezést követő koronázási ünnepségen senki sem vett részt a családból. Jókai estefelé bekocsizott azért a Svábhegyről, hogy lakásának Múzeum körúti ablakait kivilágítsa. Nem akart tüntetni a sötétben maradt ablakokkal. Rózácska is mindenáron a papival akart menni, de a „mama” nem engedte. Pedig talán jobban tette volna. Mert ahogy a kislány az üres házban bolyongott – Laborfalvi éppen vidéken vendégszerepelt – , beszélgetés ütötte meg a fülét. A nyitott ajtón keresztül hallotta, hogy az új szobalányt oktatja a régi. Magyarázta, hogy a szalonban lévő aranyrámás képen látható nő a kislány édesanyja. De erről nem szabad tudni senkinek sem, különösen a
  • gyerek előtt titkolóznak. Ha valaki ezt elmondaná, az öreg nagyságos asszony, a nagymama nemcsak hogy elcsapná, hanem talán agyon is verné a fecsegőt. Merthogy a szép fiatal nőnek nem volt férje, lányfejjel szülte meg Rózácskát. A kislány ott állt mozdulatlanul, zsibbadni kezdett minden tagja, csak nagy nehezen vánszorgott vissza a szobájába. És kis agyában, mint a mozaikkockák rakódtak össze az események. A „mama” nem a mamája. Hiszen ezen sokat töprengett, miért nem olyan fiatal az ő mamája, mint más mamák, akiket a mesekönyvekben lát. És ha az igazi mamája meghalt, hát hol van a papája? Az is meghalt? Mert ha pápi, aki mindig olyan kedves, gyengéd hozzá, a „mama” férje, akkor nem lehet az ő édesapja. A szobájában ráborult az ágyra, és keserves sírásra fakadt. Amikor Jolánka bejött hozzá, nem merte megmondani neki, miért zokog. Tudta: nem szabad elárulnia magát. Hadd gondolják továbbra is, hogy mamának tartja nagymamáját, és papinak az áldott, jóságos nagyapát. Vagy talán nem is a nagyapja? Hiszen hallott elejtett
  • suttogásokat, hogy a pápi fiatalabb, mint a „mama”, és akkor az ő gyönyörű anyukája, aki mosolyog a képen, nem lehet a pápi lánya. De vajon kié? Kilencévesen egyetlen pillanat alatt felnőtt lett a kislányból. És hordta magában a titkot, mint mázsás súlyt, nem volt egy teremtett lélek, akivel megoszthatta volna kis szíve keservét. „Kilencéves koromban öreg lettem – írta későbbi visszaemlékezéseiben –, most már tudtam, miért nem járhattam nyilvános iskolába, miért zártak el mindenki elől, miért nem voltak pajtásaim, mint más gyerekeknek. Csak az állatok voltak barátaim.”
  • VII Jókai engedett sógora, Huray doktor rábeszélésének, és telket vásárolt Balatonfüreden. A Hon meg az Üstökös jól jövedelmezett, elbírta a pazarló háztartás minden kiadását, a feleslegből lett a balatonfüredi telek, abból épült rá később a ház. Jókai levitte a családot Füredre, ő meg visszament a Svábhegyre, s dolgozott. És közben azon gondolkozott, hogy el kellene költözni a bérlakásból, házat szeretett volna venni. Róza asszony helyeselte a tervet, csak nehéz volt olyan házat találni, amely minden tekintetben megfelelt volna. Végül hosszas keresés után megvették a Stáció utcai (ma Baross utca) házat, elég olcsón, csakhogy az átalakítás ugyanannyiba került, mint a vételár. De itt legalább istállót is tudtak építeni a lovaknak, teheneknek, volt kutyaház a két újfundlandi kutyának, volt tyúkól is, és tizenhat macska
  • foglalta el a kanapékat, karosszékeket. Egerészni egyiknek sem volt kedve, annyi húst kaptak, hogy nem fűlt foguk a maguk szerezte eledelhez. Jókai kedvenc macskája Nárcisszá volt, fehér, világító kék szemű angóramacska (szerepeltette is Az arany emberben), és amellett rengeteg madár: papagáj, kanári, szarka, ezeknek Róza asszony adott enni, ő tisztogatta kalitkáikat. Egy alkalommal Jókaiék nem jöttek haza a Stáció utcába aludni, kinn maradtak a Svábhegyen. Nárcisszá hiába várta gazdáját. És másnap reggel a házaspár legnagyobb csodálkozására a fehér cica megjelent a villa teraszán. Jókai szemébe könny szökött, amikor ölébe vette agyonfáradt kedvencét. – És még azt mondják, a macskák nem hűségesek – mondta meghatottan. Messze volt a várostól akkor még a Stáció utca, így elmaradoztak a pletykás kávénénik, csendesebb lett a ház, több nyugalma volt az írónak. Jókainé panaszkodott, hogy, noha kocsin jár a színházba, már fárasztja a sok szereplés, a legjobb lenne nyugdíjba vonulni. Jókai helyeselte a tervét, de Szigligeti, aki akkor,
  • 1869-ben lett a Nemzeti Színház igazgatója, kérte, hogy még ne váljon meg a színpadtól. A drága, hűséges Edus most is a tizenhét éves Rózát látta, nem vette észre, hogy a művésznő hajába ősz szálak vegyülnek, hogy ráncok húzódnak végig az arcán, csak a csodálatos hangja és olajbarna szeme nem változott. Jókainét főleg az bántotta, hogy feltűntek mellette fiatalabb csillagok, akiket a lapok dicsértek. Míg róla már alig tettek említést. A Stáció utcai házat „sárga ház”-nak nevezték színe miatt, s a tizennégy szobából éppen a legkényelmetlenebb jutott az írónak, akinek pedig a legnagyobb nyugalomra lett volna szüksége. Hiába építtetett Róza asszony tyúkólat, a csirkék, libák benn szaladgáltak a házban, sőt a nagy újfundlandi kutya, Selika sem maradt kinn. Jókai és felesége között telepedett le a hatalmas állat, ott leste a pecsenyét, amiből bőven jutott neki. És mivel jólesett a finom eledel, nyála gyakran rácsorgott az író tányérjára. Szólni természetesen senki sem mert, Jolánka és Váli Mari úgy segítettek ezen a lehetetlen állapoton, hogy étkezés előtt alaposan
  • letisztították a kutya száját újságpapírral. Hogy kevesebb nyál jusson Jókai tányérjára. Ebben az időben volt Jókai népszerűsége tetőfokán, mind irodalmi, mind politikai téren. Nemrég választották meg Terézváros képviselőjévé, a gőgös Gorove kereskedelmi miniszterrel szemben. De ha nem kellett az Országházba mennie, egész nap otthon volt és dolgozott. Dolgozószobája, amelyben hat-nyolc órát töltött naponta, a télire eltett leanderekkel és mindenféle délszaki virágokkal megrakott üveges folyosóra nyílt. Ablakai a Stáció utcára néztek, ahol egész nap zörögtek a fuvarosok szekerei. A szobában pedig nagy volt a rendetlenség, a pókháló és a por. És a sok holmi mind élete egy-egy érdekes mozzanatára emlékeztetett. Itt volt az esztergapadja, elhalt barátainak kedves képei, a sarokban különféle alakú, saját faragású botjai. Az asztalon egy csomó Jókai fénykép, ezzel szokta megtisztelni érdekesebb látogatóit. Egy öreg lópatkó, ami állítólag szerencsét hoz, egy ezüstkoszorú, s a sok ajándék mellett két pakli francia kártya, ha elfáradt, ezzel szokott pasziánszozni. Aztán egy szekrényben csigagyűjteménye, egy
  • másikban művei különböző kiadásokban. És a legnagyobb kincseket egy még nagyobb szekrényben őrizte, a nagy mesebányák, ritka külföldi példányok, amelyeket sok antikváriustól szerzett be, írott naplók, bűnesetek gyűjteményei olyanok egy írónál, mint konzerv a hajón, mindig elő lehet venni, ha nincs friss anyag. De Róza asszony, noha bálványozta az urát, mégsem törődött azzal, hogy csirkéi, libái ne futkossanak szerteszéjjel a házban, csipogásukkal, gágogásukkal zavarva az írót, aki mindezt angyali türelemmel fogadta. Dolgozószobája mögött volt a vendégszoba, amelyet Róza asszony éléskamrává alakított át, s egy délelőtt isten tudja, hányszor ment keresztül a dolgozószobán, hogy lisztet, zsírt, lekvárt hozzon ki onnan. Jókai ezt is eltűrte, s megszokta, szinte észre sem vette, fel sem pillantott, írt tovább rendületlenül. Egyébként is, akármennyi gyönyörű bútor díszítette a házat, nagy volt a rendetlenség. Hiszen annyi temérdek emlék gyűlt ott össze: lehetetlen volt abban rendet teremteni. Jókainé éppoly fösvény volt, mint amilyen pazarló: a gyufaszálat kétszer is felhasználta, eltette a kenyérmaradékot, a
  • csirkecsontot, lehetőleg mindezt a zongora tetején tárolta. A szekrények roskadoztak a sok drága selyemtől, brokáttól, az ékszerdobozt alig lehetett becsukni, annyi volt ott a karperec, gyémánt, igazgyöngy, viszont asztalneműre nem sok gondot fordított Róza asszony. Rózácska mesélte később, hogy amikor váratlan vendég jött hozzájuk, két kiskutya alól kellett kihúzni az abroszt, azzal terítettek, más abroszuk nem volt. A színpadtól való visszavonulást nehezen viselte el a művésznő. És ebben az időben volt Jókainak egyetlen szerelmi kalandja. Ha ugyan kalandnak lehet nevezni azt az ártatlan idillikus rajongást, amit a szép, szőke Ottilia iránt érzett. Ottilia édesanyja, egy honvédezredes özvegye megkérte az írót, hogy vállalja el a gyermekei gyámságát. Sok rábeszélésre végül elvállalta, noha felesége erősen ellenezte. Az anya hirtelen meghalt, Jókai gyakran járt a testvérekhez, s kölcsönös szerelem támadt a fiatal lány és az író között. Ottilia tüdőbajt kapott, az író először Balatonfüreden helyezte el, majd, hogy a pletykának gátat vessen, Arácsra, később Meránba küldte. Itt is halt meg a
  • szép fiatal teremtés, akiről Jókai Az arany ember Noémiját mintázta. Meránból szállásadónője, a haldokló kívánsága szerint visszaküldte az író szerelmes leveleit, amelyek Róza asszony kezébe kerültek. Heves jelenetek után végül megbocsátott az asszony, de mind keserűbb, mind házsártosabb lett, tudomásul kellett vennie, hogy veszedelmesen öregszik. Eközben Jókai gyakran járt az Országházba, s ott rengeteg történetet hallott, amelyeket vagy felírt noteszébe, vagy elraktározott a fejében. Amilyen rossz arcmemóriája volt, olyan jól tudott emlékezni a hallottakra. A képviselők pedig, ha valami érdekes dologról tudomást szereztek, „No, ezt elmondom Jókainak!” felkiáltással siettek az íróhoz. Hihetetlen volt Jókai munkabírása. És könnyen teljesíthette felesége óhaját, aki kijelentette: villát akar Balatonfüreden. Az író eleinte tiltakozott, minek két nyaraló, amikor csak egy nyár van egy esztendőben. És egyébként is a Svábhegy hepehupás, terméketlen földjéből ő varázsolt paradicsomot, szerette, miért ne tölthesse ott a nyarat? De Róza asszony makacsul
  • ragaszkodott Füredhez, és így a megvett kis telekre természetesen föl kellett építeni a házat is. Hogy miből? A Hon meg az Üstökös szépen jövedelmezett, az asszony nem tudott a kifizetetlen váltókról, amelyekért az ura vállalt kezességet. Amíg egészséges volt, zsarnoki módon őrizte a férjét, kifaggatta a látogatót, milyen ügyben keresik, és könyörtelenül elküldte a kunyerálókat. De hogy mostanában sokat betegeskedett, állandó migrén gyötörte, a kérincsélők könnyebben hozzáférhettek a gyanútlan íróhoz. Úgy írta alá az elé nyújtott váltókat, mintha valaki autogramot kért volna tőle, még szerencse, hogy fényképét nem adta oda ajándékba. A füredi villa építése elég sokba került, de végül igen csinos épületbe költözhetett a család. Igaz, Jókai csak a hétvégeken jött le, egyébként a Svábhegyen tartózkodott, és unokahúga, Váli Mari viselte gondját, aki boldog volt, hogy imádott Móric bátyja kényelméről gondoskodhatik. Laborfalvi barátnői, noha a művésznő Füreden volt, mindennap megjelentek, és nem győztek megbotránkozni, hogy Mari, ha Jókai nem
  • ebédel otthon, milyen egyszerű ételeket főzet. Jókai ebben az időben írta a Szerelem bolondjait; az 1863-as aszály, amely mérhetetlen ínséget okozott az országnak, számára az egyik legpoétikusabb regény alaptémájául szolgált. Amikor ez a regény folytatásban ment, egy udvari estélyen Erzsébet királyné megszólításával tüntette ki Jókait, és megkérdezte: mikor jelenik meg könyv alakban a regény. 1868-ban lett könyv a Szerelem bolondjaiból, s az írót az a megtiszteltetés érte, hogy személyesen adhatta át a könyvet a felséges asszonynak. De ennek Róza asszony egy cseppet sem örült. Hegedűs Sándor, A Hon új munkatársa gyakran kereste fel az írót, úgy mondta: szerkesztőségi ügyekben kér útbaigazítást, de valójában Jolánka miatt jött. Egy alkalommal, újévkor látta, hogy utcagyerekek kínoznak egy kismalacot. Néhány garasért megvette tőlük az állatot, és elvitte Jókaiékhoz. Róza asszony, a nagy állatbarát azonnal megszánta a csonttá soványodott kismalacot. Hálószobájába
  • vitte, selyempaplanból csinált neki fészket, és kávéba áztatott zsömlével etette. Estére előkészítette a gyorsforralót, hogy ha a kis állat éjjel nyugtalankodik, azonnal kávét melegítsen neki, és megetesse. Természetesen Jókai nem engedte a feleségét felkelni, így az ő feladata volt a malac etetése. Jolánka, amikor látta, hogy bátyjának még az éjjeli nyugalmát is zavarja a jövevény, bevitte a malacot saját szobájába, és ő etette éjszakánként. Később a malacból hatalmas disznó lett, s nem volt hajlandó az ólban maradni, amikor oda kivitték, kidöntötte az ól falát, és rohant vissza a házba, egyenest be a paplanos ágyba. Hiába példálózott Jókai, hogy ha külföldi vendég jön, mit szól ehhez az állatokkal tele házhoz, Róza asszony hajthatatlan volt. És senki sem mert vele ellenkezni, mert jött a migrén és a keserű szemrehányások özöne, amelyeknek egyetlen ellenszere volt, ha az író szobájába menekült, s íróasztala fölé hajolva tovább szőtte hősei sorsát. Ott nem volt Mujcsik, a disznó, Zsuzsi, a büszke tyúk, Selika, a nyáladzó újfundlandi, ott csak megálmodott
  • regényalakjai éltek, s köztük elfelejtette a „sárga ház” bús légkörét. Híres, elismert, ünnepelt író volt Jókai, de a sok elismerés mellett is nagyon szomorú hely volt a „sárga ház”. Nem is igen keresték fel, a nyomott hangulat a legtöbb vendéget elűzte. Perpatvar és viszály mérgezte a légkört, csak az állatoknak volt jó dolguk. Jókainé órák hosszat elnézte magát a tükörben, figyelte ráncait, aztán májfoltos kezére esett tekintete, amelyekről egykori vetélytársa, Lendvayné hajdan azt mondta: ezek a legszebb kezek Magyarországon. A Stáció utcai házban látták vendégül Liszt Ferencet, aki Jókai a Holt költő szerelme című balladájához zenét komponált, s művét az Európa Szállóban rendezendő hangversenyen Róza asszony készült előadni. Amikor Liszt kiszállt a kocsiból, és belépett a Stáció utcai ház udvarára, Selika, az óriási újfundlandi kutya előcammogott, megfogta fekete rendingotjának egyik szárnyát, és úgy vezette a megdöbbent mestert a korridor ajtaja felé, míg a házmester lánya elkergette Selikát, és továbbkísérte Lisztet. Az
  • egyszerű külsejű öregurat „hírhedett zenészét a világnak” így biztatta: – Nem muszáj félni, pacsi! Selika nem akar magát pantani, csak utat akarja megmutatni! Ekkor már kisietett Jókai is, hallva a fogat érkezését, megmosolyogta Dandonelli Mari jóindulatú biztatását, amelyből szerencsére Liszt egy szót sem értett, mert nem tudott magyarul. A hangverseny fényesen sikerült, Róza asszony néhány napig jobb hangulatban volt, de aztán még házsártosabb lett. Egyébként is haragudott Jókaira, hogy miért írt Petőfiről, mert róla szólt a Holt költő szerelme. Jókai nem tudta megbocsátani Szendrey Júliának, hogy újból férjhez ment, Jókainé pedig sohasem felejtette el Petőfi kegyetlen mondását, amikor értesült házasságukról: „Ha már mindenáron nősülni akar Jókai, várjon néhány évig, és vegye el Laborfalvi lányát!” Hatvan felé járt az egykor legragyogóbb színésznő, de hetvennek látszott, Jókai pedig, noha érték politikai kudarcok, a
  • kezességet vállaló váltók is szaporodtak, megőrizte fiatalságát, sima, ránctalan arcát, de gyönyörű kék szeméből eltűnt a derű. „Nevetés a mi házunkban sohasem hangzott” – írta harmadik Róza. A kislány valóságos fogoly volt a „sárga ház”-ban, ahol pedig kút csergedezett az udvaron, ami nagy ritkaság volt abban az időben Pesten. De minden hiába… Szókratész sem lehetett türelmesebb Xantippéjéhez, mint amilyen az író a feleségéhez volt. És ha nagy néha kitört, azonnal megbánta, menekült be a szobájába, magára zárta az ajtót. Aztán délben kijött ebédhez, szelíden, mosolyogva, mintha mi sem történt volna. Az asszony pedig keserű szemrehányást tett magának, amiért férjét így felingerelte. De hát tragika volt a színpadon, az életben sem lehetett más. Ahogy a harmadik Róza később írta: nem volt tehetsége a boldogsághoz. És ott volt a bájos gyermek, aki ismerte a „titkot”, amit olyan gondosan rejtegettek előle. Ismerte, de ezt megmondani senkinek sem merte. Néha arra gondolt, hogy Jolánkának elárulja: tudja, az a mosolygós
  • szép asszony a falon az édesanyja. De félt a beszélgetéstől. Különben is, Jolánka időközben férjhez ment A Hon fürge tollú újságírójához, Hegedűs Sándorhoz. Jókai örült, hogy unokahúga egy tollforgató felesége lesz, nem valami pénzemberé. Nem sejtette akkor, hogy a vékony legényke idővel egy miniszteri bársonyszék tulajdonosa lesz, és kiváló gyakorlati érzékkel segíti majd a pénzdolgokban teljesen járatlan Jókait. Hegedűséknek kisfiúk született, Lóránt, akinek pápi volt a keresztapja, és a Mire megvénülünk című Jókai-regény hőse után kapta keresztnevét. Harmadik Róza az ecsethez és festékhez menekült, és pápi, visszaemlékezve saját ifjúkori ambícióira, vásárolt a fiatal lánynak vásznat, festőállványt, mindenfajta festéket, s őszintén kívánta, legyen festőművésznő ebből a szerencsétlen gyerekből. Legyen valami hivatása, valami, ami elfeledteti vele a titkot, amiről nem szabad beszélni, a „mama” házsártosságát, a ház kihaltságát. Nevelőnők váltották egymást a „sárga ház”-ban, de egyikük sem ért semmit. Amelyik meg konyított valamit a
  • mesterséghez, túlságosan csinos volt, azért kellett elküldeni. Mit törődött a féltékeny asszony férje sikereivel, a külföldi kiadásokkal, ő csak azt látta, hogy bár Jókai szorgalmasan dolgozik, a jóhiszeműen aláírt váltók szaporodnak, s azokat mind a kezesnek kell kifizetnie. Egyedüli öröme Jolánka volt, aki mindenben segített, akinek panaszkodhatott, nem úgy, mint a régi barátnőknek, akik nagy néha felkeresték. Szigligetiné is ritkán tette meg a hosszú utat, gyermekei, unokái kötötték le ideje nagy részét. Borús kedélyét csak az rázta fel kissé, amikor Hegedűséknél megszületett a második gyermek, az is fiú lett. Örült Jolánka boldogságának, de annál jobban aggasztotta unokája sorsa. „Mi lesz ebből a szegény lányból?” – sóhajtozott, „névtelen, törvénytelen”, és ilyenkor keserű szemrehányásokkal illette magát: az ő példáját követte korán elhunyt lánya, ő az igazi bűnös. Sokat töprengett, búsult, a fejfájások ellen már nem bizonyult csodaszernek a burnót.
  • Hát még ha tudta volna, hogy Hegedűsek segítették ki férjét kölcsönnel, amikor már majdnem elárverezték fejük fölül a Stáció utcai házat! A hitelezők szorongatták Jókait a lejárt váltók miatt. De ez a kölcsön nem volt elég, Hegedűs Tisza Kálmánhoz fordult, aki másnap készült Bécsbe Ferenc Józsefhez. Neki elmondotta, hogy a legnépszerűbb, legtöbbet dolgozó magyar író milyen keserves helyzetben van, 36 000 forintra lenne szüksége, hogy legégetőbb adósságaitól megszabaduljon. A király magánpénztárából fizette ki az összeget. Tisza Kálmán ezt közölte Hegedűssel. Az író hiába kérdezte: kitől származik ez a rengeteg pénz, unokahúga férje csak annyit mondott: kérdezze meg Tiszát! Tisza pedig valószínűleg megmondta, hogy a király nagylelkűsége mentette meg az írót és családját. S hogy mit szólhatott ehhez Jókai? Egyrészt bizonyára örült a legmagasabb helyről érkezett kegynek, másrészt gyötörhette egy kínzó érzés: mit szólna Petőfi, ha tudná, attól a Ferenc Józseftől fogadott el pénzt, aki kivégeztette és börtönbe záratta nemzetünk legkiválóbbjait.
  • Ugyanez a kétely merült fel benne, amikor 1876-ban megkapta a Szent István-rend középkeresztjét. Ehhez még bárói cím is járult, de Róza asszony kijelentette, hogy szegény emberek ők ehhez a méltósághoz. És ha férje báró lenne, még több ember váltóiért kellene kezességet vállalnia, még több kéregető kopogtatna be a „sárga ház”- ba. Maga Jókai pedig nem vágyott előkelő címre, hiszen még a nemesi ipszilont is „i”-re változtatta családnevében. 1878-ban régi kerületében újra jelölték képviselőnek Jókait. A család éppúgy, mint valamennyi kortese, bizonyos volt a győzelemben. De ellenfelei és irigyei (még ennek az áldott jó embernek is nagyon sok volt az irigye) nem sajnáltak sem pénzt, sem fáradságot, egy jelentéktelen ellenzéki politikust juttattak diadalra. Az írónak így csak egy kis kerület jutott Erdélyben, ott kapott mandátumot. Haragudott ezért is Róza asszony, gyűlölte a politikát, a képviselőházat, a barátokat, akikkel Jókai gyakran tarokkozott, ezek mind – úgy vélte – tőle veszik el az „ura” amúgy is kevés szabadidejét.
  • Aztán itt van Rózácska, maholnap húszéves lesz, gyönyörű, mint az anyja volt, de sokkal élénkebb, szellemesebb, mi lesz vele? Nagy unszolásra megengedte a „mama”, hogy beírassák a Mintarajziskolába, így hívták azelőtt a Képzőművészeti Főiskolát, és ott olyan kitűnő tanártól tanulhatott, mint Székely Bertalan. A fiatal lány nagyon tehetséges volt, tanára azt ajánlotta, hogy küldjék ki Párizsba vagy Münchenbe, ott kell tovább tanulnia. Róza asszony ingerülten tiltakozott a terv ellen. Idegen városban, felügyelet nélkül ki tudja, mi lesz a lányból. Megint megismétlődik az ő és a lánya sorsa? Nem, nem engedi! Most az egyszer a pápi volt erősebb. Szép csendesen érvelt: lám, Kisrózára mennyien vigyáztak, egész udvartartása volt, és mégis leányfejjel szült gyermeket. Talán azért, mert nem volt igazi hivatása. Ha ennek a lánynak hivatása lesz, ember válik belőle. Jókai nem volt feminista, inkább idegenkedett a szüfrazsettektől, de tudta, hogy ha Rózának alkalma lesz tovább tanulni, oldódik benne a keserűség. Mert Jókai érezte, hogy a fiatal
  • lánynak macskáihoz való menekülése, gyakori hallgatása mögött a fájdalmas titok lappang. A titok, amiről hallgattak a Jókai- házban, de amelynek kulcsát a túlérzékeny, magányos gyermek akaratlanul kezébe kapta. Így a legifjabb Róza 1881-ben eljutott Münchenbe, ahol egy boldog évet töltött. Nyárra hazajött, majd 1882-ben Jókai kísérte ki az állomásra – akkor még indóháznak nevezték a pályaudvart – a fiatal lányt. Az író, aki egyébként nagyon nyugodt ember volt, utazáskor idegeskedett, és mindig egy órával előbb volt kinn a pályaudvaron. Most is ott sétált Rózácskával, s egyszerre csak szembetalálkoztak három barna kabátos, művészhajú-szakállú fiatalemberrel. Kettő közülük Münchenbe készült, a harmadik, Feszty Árpád csak kikísérte barátait. A fiatalemberek örömmel üdvözölték az írót, s ő mutatta be Rózácskának mindhármat. Feszty látásból már ismerte Rózát, s a lány is gyakran látta a már ismert fiatal művészt tárlatokon, hangversenyeken. Jókai a két festővel beszélgetve várta a vonat indulását.
  • Róza Fesztytől érdeklődött Bécs felől, tudta, hogy a festő két évig tanult ott. Amikor a vonat indulást jelző sípja megszólalt, úgy váltak el, hogy ha Róza hazajön Münchenből, újból találkozniuk kell. És a fiatal lány, noha nem ismerte a „coup de foudre” (villámcsapás: szerelem első pillantásra) kifejezést, sejtette, hogy ez a találkozás sorsforduló volt az életében. Gyengéden csókolta meg nevelőapját, kezet szorított Fesztyvel. És az ablakból mosolyogva integetett a peronon állóknak. Szívesen ment vissza a bajor fővárosba, Münchenbe, ahol tanára, a magyar származású Liezenmayer nagy jövőt jósolt neki. 1883-ban a Nemzeti Színház Jókainé színpadra lépésének ötvenedik évfordulója megünneplésére készült, és felkérték a művésznőt, hogy lépjen fel valamelyik híres szerepében. Róza asszony tiltakozott mind az ünneplés, mind a fellépés ellen. Pedig még mindig nézegette egykori diadalának emlékeit, a babérkoszorúkat, az elszáradt virágcsokrokat, szalagokat, dicsérő kritikákat. Színházba csak akkor járt, ha Blaháné fellépett. Viszont ha az ő szerepét
  • más fiatalabb pályatársa adta, azt nem nézte meg, sőt ha Hegedűsék dicsérni merték Jászai Marit, haragosan beléjük fojtotta a szót. Végül a család és a barátok, különösen Szigligetiné rábeszélésére engedett a kérésnek, és elvállalta, hogy a Coriola- nusban eljátssza egykori híres szerepét, Coriolanus anyját: Volumniát. A színház igazgatósága elhatározta, hogy 800 forintos nyugdíját 1600-ra emeli. A várva várt nap estéjén az ünnepség a színfalak mögött kezdődött, ahol a miniszterelnök nevében átnyújtották a legfelsőbb elismerést: a Koronás Aranyérdemkeresztet. Róza asszony volt az első magyar művésznő, akit ezzel kitüntettek. Aztán a Nemzeti Színház aranyleveles ezüst babérkoszorúja mellett még nagyon sok koszorút kapott, majd a zsinórpadlásról egy élő virágkoszorút eresztettek le. Jókainé játéka elbűvölte a nézőket, szűnni nem akaró tapssal hívták újra meg újra a függöny elé. Másnap díszlakoma volt a Hungáriában, egyik felköszöntő a másikat érte, köztük a
  • legszebb volt Jókaié, aki elmondta, hogyan ismerkedtek meg, és hogyan küzdöttek egymásért egy hosszú életen át. „Feleségem mentette meg az életemet, s azóta is nemcsak hűséges társam, de legfőbb kritikusom, akinek szavára mindig hallgatok. Nélküle sohasem lettem volna az, aki vagyok!” Rózácska nem jött el az ünnepélyre, sürgönyben mentette ki magát, ez eléggé fájt a „mamá”-nak. Férje vigasztalta, hogy hosszú az út Münchenből Pestre, majd a vakációra hazajön a festőművésznő-jelölt. Valóban, a nyári szünetre hazajött a megváltozott Róza. Gyönyörű aranyszőke haját bronzszínűre festette, s Váli Mari őszinte megbotránkozását könnyed vállvonogatással intézte el. – Münchenben ez teljesen természetes – mondta –, még azzal sem törődik senki, ha valaki minden héten más hajszínnel jelenik meg. Mari néni, aki sohasem szívelhette Rózát, erre nem tudott mit felelni. Nem akart imádott nagybátyjának kellemetlenséget okozni. El kellett ismernie, hogy Rózácska határozottan tehetséges, puritán lelke mégis
  • felháborodott azon, hogy a fiatal lány egyedül él Münchenben. „Csak ne jusson az anyja sorsára – kívánta –, ne okozzon ezzel is keserűséget Móric bátyámnak!”
  • A nyár folyamán a fiatal lány gyakran találkozott Feszty-vel, de a festő, bár szerelmes volt belé, nem merte bevallani. Hiszen városszerte tudták, hogy Jászai Mari a barátnője, akitől félt, és Rózát is féltette. Hiszen Jászai ugyanolyan szenvedélyes az életben, mint a színpadon. Így hát anélkül telt el a nyár, hogy bármelyikük kiejtette volna azt a szót, hogy szerelem. Rózácska ősszel visszament Münchenbe. A „sárga ház”-at a főváros vette meg, azaz kisajátította városrendezés céljából, és Jókaiék a Kerepesi (ma Rákóczi) útra költöztek. A költözködéssel járó sok gondot Jolánka vette le nagyrészt Róza néni válláról, de így is elég fáradságba került, amíg a sok holmit áthurcolták. Természetesen meg kellett válniuk a lovaktól, tehenektől, a lakásban nem volt istálló, a kutyák, macskák meg a madarak is alig fértek el. A kis malacból („aki” emberszámba ment a Jókai-házban, és csak selyempaplanos ágyban volt hajlandó aludni) kétmázsás disznó lett, és a svábhegyi majoros kapta. Ő nem volt olyan
  • érzelgős, mint gazdái, levágta az állatot, lett belőle ennivalójuk egész télre. Jókai nagy tisztelője volt Rudolf trónörökösnek, és a főherceg is szerette az írót. Erzsébet királynéért pedig egyenesen rajongott. Mindig mondogatta, hogy Könyves Kálmán óta nem volt ilyen királya az országnak, amilyen Rudolf lesz, ha trónra kerül. És még nagyobb hódolattal volt iránta, amikor a trónörökös elhatározta, hogy egy nagyszabású munkát tervez leendő államáról Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben címmel. Jókaival beszélte meg először tervét, őt akarta elsősorban munkatársul megnyerni. 1885-ben megindult a nagy munka, amely tizenhét évig tartott, és Rudolf trónörökös általa közel került a magyar tudósokhoz, írókhoz, s megismerte a magyar kultúrát, amely eddig egyetlen elődjét sem érdekelte. Most már a Kerepesi úti lakás is nagynak bizonyult, újra költöztek, hiszen ki tudja, mikor jön haza a lányuk, és konganak a szobák, Jolánka is ritkábban tud elszabadulni, már három gyermeke van, férje politikai karrierje miatt sok a vendég, bizony most jó hasznát veszi Róza néni
  • tanításának, kitűnő háziasszony, egyszersmind nagyvilági hölgy. Édesapja, ha fel-felrándul Pestre, nem győzi csodálni, mi lett az ő szelíd, félénk kislányából. Jolánka boldog, kiegyensúlyozott életének örült Róza asszony, és közben sóhajtva gondolt arra, mennyivel nehezebb sorsa van az ő unokájának. Festőművésznő lesz, ha ugyan lesz. De meg lehet abból élni? És még ha megél is belőle, neve nincs. Harmadik Róza ugyanúgy törvénytelen, mint az édesanyja volt. És ha meghal ő, vagy az a jóságos ember, akivel annyit zsörtölődik, mi lesz a lányból? Addig sóhajtozott, addig járt vizes borogatással a fején, mert állandóan migrén gyötörte, míg Jókai megunta a sok panaszkodást. És kimondta azt, amire felesége vágyott: örökbe fogadja Rózácskát. A Jókai-rokonság természetesen nem emelt kifogást öccsük elhatározása ellen. Nagy nehezen sikerült előkaparni a keresztlevelet, megindult a bürokrácia gépezete, s Benke Rózából 1886-ban Jókai Róza lett. Róza asszony nem sokkal az örökbefogadás után váratlanul
  • megbetegedett. Egy közönséges hűlésből tüdőgyulladás támadt, Jókai nem mozdult el a beteg ágya mellől, a leghíresebb orvosok adták egymásnak a kilincset, de minden hiába volt. Harmadik Rózát hazasürgönyözték, ő váltotta fel papit az ápolásban. A beteg már túl volt a krízisen, amikor szélhűdés érte, és november 20-án hajnalban meghalt, szomorú véletlen folytán éppen azon a napon, amelyen huszonöt éve a leánya, Kisróza. Jókait teljesen összetörte a katasztrófa. Mint egy magára maradt kisgyerek, olyan egyedül érezte magát a világban az asszony nélkül, aki vezetője, zsarnoka és gondviselője volt. A rokonok mind körülvették, vigasztalták, amennyire lehetett, ő csak ült némán, roskatagon. Egyedül Rózácskára hallgatott, az ő szava parancs volt, ő intézkedett, egyszerre felnőtté vált. Jókai az első hetekben még éjszaka sem mert egyedül lenni, azt kívánta: lánya aludjon a szobájában. A holttestet a Nemzeti Színház előcsarnokában ravatalozták fel, ahol megjelentek az előkelőségek, onnan vitték a
  • Kerepesi temetőbe. Gyászdalok és gyászbeszédek után virágerdő borította el a koporsót, Jókait alig lehetett elvonszolni a sírtól, s másnap már kora reggel kiment a temetőbe. – Felkeresem drága angyalomat, ne legyen úgy elhagyatva! – mondta, és a hideg, ködös novemberi reggeleken mindennap kinn járt a temetőben, mindaddig, amíg Rózácska erélyes intézkedésére el nem utaztak Olaszországba. A fiatal teremtés kijelentette, hogy nem megy vissza Münchenbe, ezentúl csak papinak szenteli életét. Úgy érzi, ez a kötelessége.
  • VIII A temetés körüli feladatokat Jókay Károly legkisebb gyermeke, Móric intézte, és az író nagyon hálás volt ezért unokaöccsének. Egyébként is nagyon szerette, benne látta a Jókay nemzetség folytatását. És hogy bátyja még Móricnak is nevezte, ez külön örömet szerzett neki. Váli Mari, aki valójában csak megbocsátotta, de nem tudta szívből elfogadni Róza örökbefogadását, arra gondolt, milyen szép pár lenne Mórickából és Rózából. Hiszen Róza vonzó, eszes lány, és talán egy szerető, gondos férj mellett a fiatal teremtés leszokna néhány kirívó rossz tulajdonságáról. Meg is említette ezt unokaöccsének, aki csendesen csak ennyit felelt: „Ugyan, Mari néni, nem való vagyok én egy ilyen elkényeztetett, nagy igényű hölgyhöz. Hiszen láthatta: tegnap Móric bácsitól kért pénzt Rózácska, és úgy, ahogy megkapta, számolatlanul adta oda a szakácsnőnek! Az én minisztériumi
  • fizetésemből hogyan telne ilyen fényűző életre, mint amit Róza megszokott?” Mari néni belátta, Móricnak igaza van. Az sem tetszett Váli Marinak, hogy a legifjabb Róza igyekezett minél hamarabb megszabadulni mindentől, ami Laborfalvira emlékeztetett. A ruhákat elajándékozta, az ócskábbakat elégette, az ékszereket pedig eladta. Ezen is csóválta fejét Mari néni, de szólni nem mert egy szót sem. Hiszen annyira imádta nagybátyját, hogy nem akart viszályt szítani. Az olaszországi utat helyeselte, csak attól félt, hogy az elcsigázott ember nem bírja majd a fáradalmakat. Ezt meg is mondta. – Eleget élt pápi a négy fal közé bezárva, most napfényre, lágy olasz muzsikára van szüksége! – felelte Róza. – Muzsikára? Amikor még egy hónapja sincs, hogy a mamát eltemettük? – hűlt meg a vér a puritán asszonyban. Róza vállat vont. Úgy érezte, felesleges vitatkozni a falusi rokonnal, akit öregnek és ómódinak tartott. Pedig Váli Mari mindössze negyvenhat éves volt, igaz, férje halála óta csak egyszer vetette le a gyászruhát,
  • Jolánka esküvőjén. Akkor is violaszínbe öltözött, Laborfalvi kívánságára, aki nem akarta, hogy az örömünnepet elsötétítse a fekete ruha. Így hát Olaszországba indult Róza a papival, aki lassan-lassan visszanyerte erejét. Amikor hazaköltöztek, a ház most már korlátlan úrnője túl nagynak tartotta lakásukat, és ugyancsak a Sándor utcában vett ki egy újabb lakást. A füredi villa eladására egyelőre nem került sor, bár kevés kellemes emlék fűzte az ott töltött nyarakhoz. Nagyanyja az ő szobájában rendezte be az éléskamrát, ott tartotta a megmaradt ételeket, s a fiatal lány állandó káposztaszagban töltötte az éjszakákat. Az ablakot természetesen nem lehetett kinyitni, ez nem lett volna ildomos, így Füred és a káposztaszag egybeolvadtak Rózácska emlékeiben. Hát még amikor külföldi vendéget kellett ebédre hívni! A kert szép volt ugyan, a füredi hepehupás homokból is paradicsomot varázsolt Jókai szenvedélyes virág- és gyümölcsszeretete, de bent a szobák… Az ebédlő minden zugában spirituszfőzők, ócska edények, kidobásra szánt ruhák hevertek, a tejeslábas a
  • zongora tetején, kutyák, macskák, csirkék – akár a Stáció utcában – szabadon jártak- keltek, és mindenütt nyomot hagytak. A csinos ház verandáján állt Jókai büszkesége: a távcső. Ezen mutatta vendégeinek szép nyári estéken a csillagos égbolt csodáit. Rózácska is melegen érdeklődött a csillagok iránt, csak a „mama” haragudott ezért a mulatságért. Pedig gyakran ez a távcső mentette meg a Jókai- házat attól, hogy külföldi vendégeik előtt szégyenkezniük kelljen. A távcsövön át látni lehetett a hajó érkezését, amelyen, ha külföldi vendég volt, felhúzták a lobogót. Ilyenkor a legifjabb Róza villámgyorsan eltüntetett minden felesleges lomot az ebédlőből. A spirituszfőzőket a pincébe, az ételmaradékokat a szobájába, a ruhákat a padlásra. És mire Janke, Jókai berlini kiadója, vagy Wallner, a berlini színház igazgatója megérkezett, szépen terített asztal és ízletes ebéd várta a vendégeket. Rózácska nem bánta, ha utána a „mama” alaposan összeszidta, sőt örült annak, ha Jókainé rajta tölti ki mérgét, így kevesebb szemrehányás jut papinak. Mert a fiatal lány még élénken emlékezett arra, amikor az
  • Ottilia-jelenet miatt Jókai azt mondta: „Nem bírom soká ezt a légkört. Egyszer csak végzek magammal.” És a kis Róza, aki istenítette papit, állandóan reszketett az életéért. Váli Mari mindezt nem tudta. Ő csak azt látta, hogy mérhetetlen pazarlás folyik a házban, legalábbis az ő felfogása szerint. És most, hogy Laborfalvi elhunyt, visszakívánta annak féltő gondoskodását, hogy kiszedte férje számára a legízletesebb falatokat, és hogy pontban déli tizenkét órakor asztalon párolgott a leves. Mujcsikról, a disznóról, meg Selikáról, az újfundlandiról, akik (nyugodtan használhatjuk az „akik” szót, noha állatot említünk) zavarták az ebéd nyugalmát, tökéletesen megfeledkezett. Az emberi természet sajátossága, hogy csak a számára fontos, akár lényeges, akár lényegtelen dolgokra emlékezzék. A gyászév letelte után Róza rávette Jókait, hogy járjanak társaságba, hívjanak vendégeket. A szelíd öregember, aki mindig valakinek a zsarnoksága alatt élt, természetesnek vette, hogy teljesíti fogadott lánya kívánságát. Elsősorban azért, mert úgy érezte: Rózácska áldozatot hozott érte,
  • otthagyta sokat ígérő művészi pályáját, neki kötelessége hát, hogy ezért kárpótolja. Ez egyébként nagyon jellemző Jókai egész magatartására. Laborfalvinak egész életében hálásnak kellett lenni, amiért megmentette az életét, a legifjabb Rózának azért, mert sutba dobta ecseteit, s később – rövid, botrányos házasságában – Bellának azért, amiért otthagyta érte a színpadot. Hamarosan megkezdődött a társas élet. Jöttek a vendégek, Rózácska művész barátai, és közöttük feltűnt Feszty Árpád is. Jókai örömmel fogadta a fiatal festőt, eszébe sem jutott, hogy nemcsak ő, hanem lánya is örül ezeknek a látogatásoknak. Pedig Róza nagyon jól tudta, hogy a festő Jászai Mari szeretője. És azt is tudta, hogy a nagy tragika, akárcsak a „mama”, nemcsak a színpadon, az életben is az. És veszélyes tőle elvenni azt, akit a magáénak tart. Rózácskának Feszty volt az első, igazi szerelme. A többi udvarlóval, akik körülzsongták, elég hűvösen bánt. És pápi, aki regényeiben nagyon sok boldog és boldogtalan szerelmet írt meg, nem vette észre, hogy a saját házában mély, szenvedélyes szerelem szövődik. Neki
  • Róza, noha akkor már huszonnyolc éves volt, ugyanaz a gyermek maradt, mint aki svábhegyi kertjében tipegett mellette. Jókai egyébként nagy tisztelője volt Jászainak, igaz, nem nézte meg színházban (emlékezett, milyen mérhetetlen gyűlölettel volt iránta felesége, különösen akkor, ha az ő egykori szerepeiben lépett fel), de elfogadta a meghívásait, és viszonozta is azokat. Sőt még táncolt is a nagy művésznővel. Ezért mondta később Jászai: – Míg Jókai velem táncolt, leánya elhódította tőlem a barátomat… De nem marad ez bosszulatlanul! A bosszú azonban egyelőre elmaradt. Feszty hat évvel volt fiatalabb Jászainál, viszonyuk kezdetén mindössze húszéves volt, Jászai pedig huszonhat. A szakítás után a művésznő visszakérte valamennyi, Fesztynek írt levelét, elégette azzal a néhánnyal együtt, amit a festő neki írt. Mert Feszty nem volt valami nagy levélíró. Amit erről a viszonyról tudunk, azt egyrészt Jókai Róza, másrészt Jászainak másokhoz írt leveleiből tudjuk csak. A tragika részéről őrjöngő szerelem volt. A fiatal, tehetséges, érvényesülni vágyó, vidéki fiatalembernek
  • pedig hízelgett az ország első színésznőjének vonzalma. De szerelmes sohasem volt belé. Jókai Róza éppen az ellentéte volt Jászainak. Halk szavú, szőke, törékeny, lassú mozgású, magányos gyermekkora után szeretetre, szerelemre vágyó. Jászai nagyon alacsony sorból küzdötte fel magát, nem tudott és nem is akart uralkodni a szenvedélyein. Foggal-körömmel harcolt Fesztyért. Levelei, amelyeket ebben az időben barátaihoz írt (ezeket nem kérhette vissza), mutatják, milyen mérhetetlen szenvedést okozott neki, hogy Feszty szakítani akart vele. Jászai azt állította, hogy a Feszty család örült volna házasságuknak, Feszty Masa – Feszty Árpád és Jókai Róza lánya – viszont azt írta, hogy a nagy tragikát igen vegyes érzelmekkel fogadták Árpád testvérei, és egyáltalán nem ilyen feleséget kívántak imádott, akkor már mind híresebbé váló fivérüknek. Jókaiékhoz eljutott a híre annak, hogy Jászai bosszúra készül. Nem tudták, miféle bosszú gondolata fogamzik meg a művésznő agyában. Feszty maga
  • könnyedén fogta fel az egész fenyegetést. Derűs lénye semmiféle veszélyt nem sejtett abban, hogy beleszeretett Jókai Rózába, és feleségül veszi. Maga Jókai is teljes jóhiszeműséggel örült, hogy Rózácska végre megtalálta azt, akit szeret. Nemrég fejezte be az Utazás egy sírdomb körül című regényét, amely egyike legkevésbé sikerült munkáinak. Feltehetőleg azért, mert eddig sohasem azt írta meg, ami vele történt, hanem amit fantáziája diktált. Az élettárs elvesztése ezzel szemben nem képzelet, hanem valóság volt. A valóságot pedig sohasem tudta érzékelni. Az arany emberben tökéletesen leírta a rianást, amely Krisztyán Tódor halálát okozta. Amikor kérdezték tőle, hogy látott-e valaha rianást, tagadóan rázta a fejét. És a további kérdésre, hogy honnan olyan élethű az ábrázolása, azt felelte: „Huray mesélt róla egyszer-kétszer.” Harmadik Róza érzékenyebb idegrendszerével sejtette a veszélyt. Már- már azon volt, hogy mint egy regényhősnő, lemond szerelméről, amikor egy napon csengettek Sándor utcai lakásuk ajtaján.
  • Vasárnap délután volt, Jókai a klubban kártyázott. Fesztyt csak estére várta. Azt hitte, barátnője, Káldy Gizella jön, helyette Jászai Mari állt az ajtóban. Fekete ruhában, vészjósló arccal nézte vetélytársnőjét. Aztán, bár Róza nem hívta be, lassú léptekkel ment egyenesen a lakásba. – Róza, beszélnem kell veled! – mondta mély zengésű hangján. – Kérlek, itt vagyok! – De nem itt, hanem nálam! Róza megkapaszkodott az ajtófélfában, mert szédülni kezdett. Nincs itthon senki, aki segítségére jöhetne. Egyedül van, teljesen kiszolgáltatva Myria indulatainak. (Barátai így hívták Jászait.) Kiabáljon? Nem. Ezt közönségesnek találta, de ereje sem volt hozzá. Mondja talán azt nyugodtan, határozottan: „Nem megyek!”? Jászai gyávának nevezné. Gyávának? Laborfalvi Róza unokáját, azét a Laborfalviét, aki megmentette férjét a bitófától? – Megyek, Myria – felelte, és még mosolygott is. Amint mentek, elöl Jászai, mint egy börtönőr, némán, fenségesen, utána Róza úgy, ahogy volt, még kabátot sem vett magára a hűvös márciusi napon.
  • Szerencséjére a folyosón, ahol elhaladtak, egy szomszédasszony állt az ajtóban. Neki súgta oda: – Fussatok Káldyékhoz, Giza azonnal jöjjön ide, és ha másfél órán belül nem vagyok itthon, keressenek Jászainál, esetleg törjék fel az ajtót! A művésznő nem lakott messze Jókaiéktól. Amikor beléptek a lakásba, Jászai bevezette Rózát a szalonba, majd rázárta az ajtót. A lány szótlanul kuporodott össze egy karosszékben. Akkor sem szólt egy szót sem, amikor Jászai az íróasztala fiókjából revolvert vett elő. Rátette a kezét, és úgy beszélt. Először gonosznak, lelketlennek nevezte Rózát, aki nem is szereti Árpádkát (így hívta Myria szerelmesét), csak tőle akarja elvenni, mert a vérében van, hogy mindig a másé kell neki. És hozzátette: „Az anyád is ilyen volt, el akarta venni az apádat a feleségétől!” Ezek a szavak megkeményítették Rózát. Még néhány nappal a jelenet előtt szakítani akart Fesztyvel, nagylelkűen visszaadni szavát, de a sértés, amely anyját érte, felháborította. Már nem törődött azzal, hogy
  • Jászai kifáradt a nagy jelenetben, letérdelt előtte, úgy kérte: adja vissza Árpádot. És azt sem bánta, hogy mind a sértő, mind a könyörgő szavakat kezében revolverrel mondotta. Róza végignézett az előtte térdelő tragikán, akit sokszor látott a színházban, hasonló jelenetekben, csak most nem a szerző szavait mondta, hanem saját szenvedését tárta fel leplezetlenül. Néhány pillanatig csend volt, a lány felállt, és nyugodt, csendes hangján csak ennyit mondott: – Myria, ez úgysem tőlünk függ. Se tőled, se tőlem. Ezt Árpád fogja eldönteni. Jászait a lány nyugodtsága, logikus szavai megdöbbentették. Erre nem számított. Kiejtette kezéből a revolvert. És abban a pillanatban, mint egy jól rendezett színdarabban, megszólalt a csengő. A művésznő összerezzent, felkelt térdelő helyzetéből, de nem akart ajtót nyitni. „Giza” – gondolta megkönnyebbülten Róza. És most már mosolyogva fordult Jászaihoz: – Csengettek, Myria! Nem hallottad?
  • Jászai nem felelt. De a csengetés nem szűnt meg, egyre erősebben, egyre követelőbben szólt. Majd vad dörömbölés hallatszott. Jászai kénytelen-kelletlen kiment az előszobába. Tudta, ki dörömböl ilyen eszeveszetten. És azt is tudta abban a pillanatban, hogy a nagy gonddal előkészített játszmát elvesztette. Ajtót nyitott. Feszty köszönés nélkül keresztülrohant az előszobán, egyenesen be a szalonba. Ott látta Rózát, aki nyugodtnak akart látszani, de a keze remegése elárulta, milyen jelenet játszódhatott le közte és Jászai között. És Myria, miután az előző jelenet (egy szenvedélyes asszony őszinte követelőzése és könyörgése) nem sikerült, hirtelen hangot változtatott. – Nézd, Árpád, micsoda öröm! A mi kedves Rózánk van itt. Nagyon jól elbeszélgettünk. Feszty nem felelt egykori szeretője szavaira. Róza is szótlan maradt. A férfi átkarolta a lányt, és köszönés nélkül hagyták el Jászai lakását. Négyszemközt soha többet nem találkozott a nagy tragika
  • és a mind híresebbé váló festő. A társasági kapcsolat később ugyan megmaradt közöttük, de ezt a jelenetet egyikük sem tudta elfelejteni. Színházban, tárlatokon találkoztak, ilyenkor udvariasan üdvözölték egymást, de hogy mit jelentett Jászainak Árpádka elvesztése, azt csak Mednyánszkyhoz, Justh Zsigmondhoz írt leveleiből tudjuk. Amikor Jókainak, aki estére hazajött a klubból, Róza elmesélte, mi történt közte és Jászai között, alig akarta elhinni a történteket. És ő is helyeselte, amit Feszty ajánlott, hogy Róza utazzék el valahová, s utána gyorsan tartsák meg az esküvőt. – Hát igen, az életben is történnek ilyen regénybe illő jelenetek – mondta később elgondolkozva. És sorban felvonultak előtte hősnői. Kihez is hasonlítsa a nagy tragikát? Talán Athalie-hoz, Az arany ember démonához, vagy A kőszívű emberi fiai hidegszívű, kegyetlen Alphonsine-jához?
  • – És még azt mondja Gyulai, hogy nem tudok igazi jellemeket ábrázolni – mondta mosolyogva, mert bár nem vette nagyon komolyan az apró termetű kritikus elmarasztaló bírálatait, nehezen viselte el, ha a legcsekélyebb mértékben is megbántották. Mert lelke mélyén még mindig az az elkényeztetett kisfiú volt, akit Komáromban Eszter nénje kísért a három házzal arrébb lévő iskolába, s mindenki mindig nagyon szerette. És most úgy érezte: Gyulai őt nem szereti. Ez pedig bántotta. Feszty Jókaival egyetértésben elhatározta: csendes esküvő lesz. Addig pedig a Fiume melletti Suvakra vitték, jó barátokhoz Rózát. Féltek, hogy Jászai, a nagy tragika, miután nem tudta visszaszerezni Árpádkát, nem nyugszik bele a kudarcba, és újabb bonyodalmakat támaszt. Róza nagyon jól érezte magát barátaiknál, menyasszonyi ruháját varrogatta, és gyakran írt levelet vőlegényének. Az, szokásához híven, ritkábban válaszolt. Nem is látták egymást egészen addig, ameddig a festő érte nem jött, és meg nem tartották esküvőjüket a suvaki öregtemplomban 1888.
  • augusztus 7-én. Egyikük sem akart fényes lakodalmat, féltek a botránytól. A Jókai- rokonság ezt nem értette, a két testvér: Eszter és Károly úgy érezte, imádott öccsük eltávolodott tőlük. Jászai közben utazott, bolyongott a világban, feledni akart. Közben a torkát is gyógyítgatta, s készült Médea szerepére. Nagyon megfelelt lelkiállapotának Médea, a vad, őrjöngésig féltékeny nő ábrázolása. Hatalmas sikert is aratott, de az asszonyi kudarcán ejtett mély sebet a dicsérő kritikák, a színházat zsúfolásig megtöltő közönség tapsai nem gyógyították. Megbántottságában még Jókait is becsmérelte, azt állította róla, hogy becsületes ember őt sohasem szerette, példa rá Petőfi, Arany, Gyulai. Az íróhoz nem jutottak el sértő szavai. Az sem, amit Mednyánszkynak írt: „Végső menedékem revolverem, melyet ágyamban melengetek… Nagyon féltem tőle elejével. Most már nem… de most meg egy másik gondolat ijeszt tőle – azt is tudom, hogy ezt is csak gyávaságom találta ki – : az, hogy Árpádka örökre bánni fogja, ha én hagyom itt, és ez
  • örökre elveszi a kedvét. Ámbár az is igaz, hogy ő szerencsés természetű ember.” Igaza volt Jászainak, Feszty kezdetben valóban szerencsés ember volt. Nemcsak mert tehetségét méltányolták, és örömét találta művészetében, hanem mert olyan élettársat talált Rózában, amilyenről álmodott. Már szerelmük elején megmondta, hogy nem engedi festeni, legyen csak az ő képeinek bírálója, a ház asszonya, aki otthont nyújt neki. Nem akart vetélytársa lenni feleségének, inkább az zavarta volna, ha Róza gyengébb képeire esetleg kedvezőtlen bírálatot kap. – Maga legyen csak az én Rózsikám, a pápi az édesapám? –mondta, amikor beköltöztek a Sugár úti lakásba, természetesen Jókaival együtt. Lehet, hogy Váli Mari, aki már az elmaradt esküvő miatt is haragudott, most csalódottan vette tudomásul, hogy a fogadott lány milyen magától értetődően foglalja el – mint asszony is – az első helyet imádott Móric bácsija szívében. Ő maga amúgy sem mehetett volna, hogy Jókai gondját viselje, édesanyjának állandó ápolásra volt
  • szüksége, s Jókay Károly lánya, Etuli is nevelt lányaként élt velük Pápán. A Sugár úti lakásban, ahová a fiatalok hazaérkeztek a kétheti, Velencében töltött nászút után, Jókai tágas, külön szobájában ugyanúgy írhatott, mint amikor még a Sándor utcában laktak. Fesztynek komoly munkája volt, a Siratóasszonyok című hatalmas képet festette a teraszon, s a feleségének a terasz sarkában kellett ülnie és figyelni férje minden ecsetvonását. De Róza nemcsak figyelt, bíráló megjegyzéseket is tett. Ezeket Feszty, némi fenntartással ugyan, de elfogadta. Ha Jókai kijött hozzájuk, gyönyörködve nézte a bájos fiatalasszonyt és „Árpád fiát”, akit hamarosan ugyanúgy a szívébe zárt, mintha vér szerinti rokona lett volna. És örült a fiatalok boldogságának. O maga sokkal kevesebbet írt, és amit írt, már nem volt olyan jó, mint régebbi munkái. Ideje sem volt annyi az írásra, mint amikor látogató nemigen tette be a lábát otthonukba. Fesztyéket körülvették Árpád kollégái, barátai, és a fiatal pár úgy érezte: kárpótolni kell papit a magányban eltöltött évekért.
  • Pedig talán mindkettőjük művészetének jobbat tett volna, ha nincs állandó nyüzsgés a Sugár úti lakásban. Jókai nyugodtabb körülmények között írhatott, Feszty többet dolgozhatott volna. Amikor már nagyon sok vendég jött a Sugár útra, a házaspár úgy döntött: nagyobb lakásba kell költözniök. Akkoriban a főváros ingyentelket adott a művészeknek a mai Bajza utcában, amely távol esett a központtól. Jókai nagyon örült a tervnek. Ő szerette az építkezést, hiszen a Stáció utcai házat, a svábhegyi és a balatonfüredi villát mind az ő elképzelései nyomán építették. Itt azonban nem volt szükség az ő segítségére, Feszty bátyja építész volt, az ő tervei alapján és az ő felügyelete alatt épült fel a kis palota; egy velencei palazzót vázolt le a festő ottlétükkor, s annak mása lett a később híressé (idővel, sajnos, hírhedtté) vált kecses épület. Régiségkereskedőknél csekély pénzért vásároltak bútorokat. Rózácska most már sajnálta, hogy annak idején milyen sietősen szabadult meg nagyanyja kincseket érő antik bútoraitól. De érzéke volt ahhoz, hogy újra találjon megfelelő berendezést. Feszty
  • pedig elutazott Velencébe, ott vette meg az utolsó dózsénak éppen akkor árverésre kerülő huszonnégy faragott reneszánsz székét. Ezeket az ebédlőben helyezték el. A velencei házakon szokásos címerdíszítést is feltették a kapu bejáratára, felül az ásvay Jókay, alul a Feszty család címerét. Természetesen ez is nagy visszatetszést szült Váli Mariban, sopánkodott, hogy Jókai, aki önként lemondott az ipszilonról, most, öregségére családi címerével pöffeszkedik. A Feszty-címert csak egy kézlegyintéssel intézte el. Nem bánta: kérkedjenek az újdonsült nemességgel, csak a kiegyezés után jutottak hozzá, nem úgy, mint a Jókay család, amely a XVII. században kapta ezt a kitüntetést. A Feszty-palota – lakói szerényen háznak nevezték – hamarosan Budapest szokatlan, vonzó színfoltja lett. Kezdetben mindannyian élvezték, a bennlakók és a meghívottak, akiket csak szellemi rangjuk miatt hívtak meg. És hogy élvezte az író a sok vendéget, a feléje áradó szeretetet, megbecsülést! A magányos évek után végre otthonában fogadhatta barátait. S ha kedve volt,
  • lemehetett a vidám társaságba, s addig maradt ott, ameddig akart. A legjobbkor jött ez a változás az életében, mert 1889-ben Rudolf trónörökös halála csaknem ugyanolyan mély gyászba borította, mint annak idején felesége elvesztése. És a régi barátok, képviselőtársak részben meghaltak, részben kibuktak a Házból. A fiatalabbak Móric bácsinak szólítják, nincsenek lapjai. És tetejében a legjobb barát, Tisza Kálmán is megbukott, más lett a miniszterelnök. Otthon is más világ fogadta. Két jókedvű fiatal becézgette, Róza a kedvenc ételeit főzette, a Bajza utcai ház első emeletét úgy rendezték be, hogy minden kényelme meglegyen. Pompás ebédlője volt, oda kerültek a reneszánsz székek, tágas dolgozószobájában könyvszekrények sorakoztak egymás mellett, ott elfértek különböző kiadású könyvei, magyarok és idegen nyelvűek. Ebben az időben halt meg Eszter nénje, Váli professzor már régen elment, lehet, hogy Mariban újra feltámadt a vágy: ő legyen imádott nagybátyja gondviselője. De mit tehetett? Ott volt a kakukkfióka, a Bajza
  • utcai palota teljhatalmú úrnője, aki elragadta tőle Móric bátyját. Váli Mari, aki Jókai halála után kezdte írni emlékezéseit, mint bűnbarlangot emlegeti a kis reneszánsz palotát. Pazarló életmódjukat kifogásolja, úgy érzi: nagybátyja rab a hangos, dorbézoló házban. Jókai pedig úgy nyilatkozott a klubban: „Most lettem már én igazi nagyságos úr, eddig csak kend voltam. Egyik nap kapros lepény, másik nap túrós derelye!” Azt már nem tette hozzá az öregúr, hogy a túrós derelyét már nem Jolánka gyúrja, ő nem is érne rá ilyesmire, hiszen már kegyelmes asszony, miniszter lett a férjéből, az egykori jelentéktelen, buzgó újságíróból. Jókai hálás volt neki élete utolsó éveiig, ő mentette meg annak idején attól, hogy elárverezzék feje fölött a Stáció utcai házat. És talán még később, második házassága idején sem haragudott rá annyira, mint érdemelte volna. Valójában nem is tudott haragudni. Harmadik Róza még egy inasszobát is berendezett az emeleten, hogy legyen, aki pápi minden kívánságát teljesíti, takarítja
  • lakosztályát, és akivel kéziratait küldözgetheti. Váli Marit nagybátyja és vele együtt Róza is meghívta: nézze meg új otthonukat. Ő nem tehetett eleget a meghívásnak, édesanyja halála annyira megviselte, hogy nem vállalkozhatott az útra. De unokahúga, Etelka és annak férje, Ihász Lajos megtekintették a Bajza utcai palotát. Dicsérték a csinos épületet, a ház körüli kis kertet, amelyet Jókai fákkal, díszbokrokkal és virágokkal ültetett be. Csak az inasnak alkalmazott suhancról mesélték, hogy nemigen fűlik foga a munkához. Az író kifakadt, hogy inkább ő takarítana Gábor diákra, mert látszik a fiún, milyen nehezére esik minden szolgálat. Mari néni nagyon felháborodott ezen. Miért nem látja ezt a fogadott lány, akinek kötelessége lenne minden kényelemmel körülvenni azt az embert, aki felnevelte, nevet adott neki, férjhez adta, és most is biztosítja számára, valamint Feszty számára a gondtalan jólétet. Mert – mondotta kesernyésen – a festészetből nem telne ilyen fényűző életmódra! Hát ha még látta volna a Feszty-szalont, amelynek légkörét,
  • hangulatát Róza teremtette meg. Tehetsége volt ahhoz, hogy közös érdeklődésű embereket hívjon össze, és nem félt attól, hogy a meghívott szépasszonyok elhomályosítják az ő szépségét. Fesztyné mindig fehér bársonyból készült háziruhát viselt, amelynek omló redői kiemelték gyönyörű mozgását, és amelynek keretében még jobban csillogott aranyszőke haja. Most már nem festette, mint festőművész- növendék korában. Feszty fekete hajával, fényes barna szemével tökéletes ellentéte volt a törékeny szépségnek. Amikor egymás mellett álltak, hogy az érkező vendégeket fogadják, önkéntelenül mindenki azt gondolta: „Milyen szép pár!” Hetente ötven-hatvan vendég népesítette be a házat. Váli Mari „emlékiratai”-ban holmi dorbézolásról, esztelen pazarlásról ír, pedig a vendégek nem az enni- és innivalóért jöttek, hanem a ház hangulatáért. Gyakran volt halvacsora, a halat Komáromból hozatták, s a halaskofák olcsón adták Jókaiéknak, hiszen mind az író, mind a festő komáromi származású volt, közülük való, ahogy Komáromban mondták.
  • Aztán volt még ennél olcsóbb vacsora is. A legtöbb festőnek volt egy életnagyságú, drótra dolgozott, mozgatható rongybabája, amit akkor használtak, amikor egy arckép befejezése után már csak a hátteret és a drapériákat kellett megfesteni. Fesztynek is volt egy ilyen rongybabája, ezt felöltöztette parasztmenyecskének, leültette, kezébe tett egy nagy kosarat sóskiflivel és pereccel. Mindössze sör volt még és virsli, mégis mindenki jóllakott és jól mulatott az úgymond a társasághoz tartozó parasztmenyecskén. Természetesen ha a ház urához, Jókaihoz jöttek vendégek, a legfinomabb ételek kerültek terítékre. Szombat esténként volt a tarokkparti, de vacsora után abbahagyták a játékot, akkor beszélgettek, és közben fogyott a Svábhegyen termett bor. Erre talán büszkébb volt az író, mint a műveire. Ha meg nem volt vendég sem nála, sem Fesztyéknél, az öregúr „Árpád fiam”-mal komáromi emlékeket elevenített fel. Néha éjfélig is ott ültek az ebédlőasztal mellett, Rózácska ki is jelentette: féltékeny Komáromra, mind a ketten jobban szeretik a várost, mint őt.
  • Ha hallotta volna ezt Váli Mari, talán megengesztelődik. De erről senki sem mesélt neki. Mindig csak a rossz hírek jutottak el hozzá, ő pedig hajlandó volt hitelt adni ezeknek. És ha legalább imádott Móric bátyját láthatta volna. Ígérni ígérte a drága öregúr, hogy ellátogat hozzájuk Hathalomra, itt élt most Váli Mari Etelka unokahúgával és annak férjével a birtokukon. Ő volt a „jó Mari néni”, akire mindig lehetett számítani, törékeny egészsége ellenére is nagyon sokat dolgozott, s amikor magukhoz vették a korán elhunyt Jókay Móric fiát, Miklóskát, igyekezett minden terhet levenni Etelka válláról. Ő azt a pletykát is elhitte, hogy Rózácskának, amikor még nem volt Feszty felesége, sikerült elhelyezni egy képet valamelyik kiállításon. Jókai iránt érzett tiszteletből vette meg valaki nagyon csekély áron, és az író, hogy örömet szerezzen fogadott lányának, titokban kiegészítette a honoráriumot. Igaz volt-e, vagy sem, ki tudja? Ha levelet írt Váli Mari a nagybátyjának, és ezt gyakran tette, sohasem említett semmi olyat, ami bánthatta volna Jókait.
  • Hiszen az írónak ebben az időben volt egyéb gondja-baja. A képviselőháztól, ami miatt annyit zsörtölődött Laborfalvi, attól kezdve, hogy először megválasztották, nem tudott elszakadni. Ám 1892-ben Kassa, a régi kerülete elpártolt tőle, és szülővárosában, Komáromban – amely méltán büszke lehetett volna rá – megbukott. Egy jelentéktelen, kicsiny körzetben, Oravicán választották csak meg. Nagy felháborodást szült ez szerte az országban. Jókait mindenki olyan közeli hozzátartozójának érezte, hogy a vele történt dolgokat saját ügyének tekintette. Valami vigaszflastrommal akarták kedvencüket meglepni. És felvetődött a gondolat: Jókai írói pályájának ötvenéves jubileumát ünnepeljék meg olyan fénnyel, amely elhomályosítja a választási bukást. Nagy volt az öröm a Bajza utcai kis palotában, ahol egyébként alábbhagyott a vendégjárás, mert Róza gyermeket várt. Leginkább a pápi miatt örültek, újra lesz egy kicsi gyermek, akivel majd kézen fogva jár az öregúr a svábhegyi kertben. És majd, akárcsak Rózácskát, ő tanítja betűvetésre.
  • Eljutott az örömhír Hathalomra is, de a pletykahordók azt is sustorogták, hogy Jókai néha ki sem mozdulhat lakosztályából, mert még ha a lépcsőn lejön, az is zavarhatja a fiatalasszonyt. Tulajdonképpen nem is volt olyan fiatal: a várva várt Jókai unoka 1894- ben született, tehát harmincöt éves volt Róza, amikor első és egyetlen gyermekét várta. Váli Mari természetesen elhitte, hogy imádott Móric bátyja valóságos fogoly saját otthonában. Elhitte, mert el akarta hinni. Jókai iránti rajongásában elfogadta, hogy a várva várt jövevény miatt nem gondoskodnak megfelelően nagybátyjáról. Az író halála után írt emlékezéseiben szívtelen, haszonleső teremtésnek állítja be Fesztynét, aki nem törődött nevelőapjával. És Jókai későbbi házasságát is ennek a bánásmódnak tulajdonítja. De 1893-ban, amikor nagyban készülődtek az író ötvenéves működésének megünneplésére, még senki sem gondolta, mit hoz az 1899-es esztendő. Bizottságok alakultak, hogy méltón ünnepeljék az öregurat, az 1848-as szabadságharc lelkes harcosát, a politikust, de elsősorban az írót,
  • aki annyi örömet adott olvasóinak, nemcsak hazájában, hanem szerte a világon. Az ünnepet 1893. október havára tűzték ki, mert éppen ötven éve volt annak, hogy az Akadémia megdicsérte a kecskeméti jogász A zsidó fiú című drámáját. De az ország olyan lázban égett, hogy már ezt a határidőt sem tudta kivárni. Megindultak szerte a Jókai-ünnepségek. A főváros már 1893. március 22-én díszpolgárnak választotta. Ezt a hódolatot az ország több városa is követte. Az iskolás fiúk szavalatokra készültek, a festők Jókai életéből vett epizódokat festettek meg és adtak el műkereskedőknek, az ötvösök kis Jókai-érmekkel kedveskedtek az írónak, a magyar hölgyek – élükön Wohl Stefánia írónővel – egy hatalmas, 82 négyzetméter nagyságú szmirnaszőnyeget készítettek, amelynek minden kockáját egy tisztelője szőtte, s abban a boldog tudatban éltek, hogy rajongva szeretett írójuk ezen a puha szőnyegen jár-kel majd dolgozószobájában, mialatt bűbájos regényalakjainak sorsát szövi.
  • A mai olvasó meghatódik, és kicsit csóválja is a fejét. Nem azon, hogy ilyen tisztelet övezte legnépszerűbb írónkat, hanem azon, hogy a sok hölgynek volt ideje és türelme ekkora munkára. Ugyan ki vállalkozna ma szmirnaszőnyeg szövésére? Olyan nagyarányú volt a készülődés, hogy a kitűzött határidőt el kellett halasztani 1894. január hatodikára. Ezalatt Révai Mór, aki a Jókai-könyvek kiadója volt, meglepte az írót azzal, hogy könyveinek egységes, százkötetes kiadásával ünnepli meg a jubileumot. Jókai tiltakozott ez ellen, hiszen könyvei különböző kiadóknál jelentek meg, de Révai mindent elintézett. És mire a nagy ünnep napja felvirradt, már ott lapult az ünnepélyre feldíszített terem egyik asztalán a különböző emléktárgyak, díszoklevelek közt selyemborítékban a Belvárosi Takarékpénztárnak egy százezer forintos számlakivonata. És ezt a tőkét egy nagyon szerény ember azzal szerezte meg, hogy íróasztala mellett ülve lila tintával papírra vetette képzelete csodálatos termékeit. Fesztyné mesélte egyszer, hogy mennyire csak a fantáziabeli emberek és események
  • éltek benne. A hozzá közel állókat, bármennyire szerette, nemigen figyelte meg. – Pápi nyilván nem is tudta, milyen színű a szemem – jelentette ki –, de ha elmondtam volna egy történetet valakiről s annak a szeméről, azt bizonyára tökéletesen megjegyzi. Szép téli nap volt január hatodika. Jégpáncél borította a Dunát, valaki mosolyogva jegyezte meg, így koronázták Mátyást királlyá, így ünnepli a vén folyó egy másik király köszöntését. A Vigadó hatalmas ablakain besütött a nap, ott gyülekezett az ünnepségek első napján az egész kormány. Majd zászlósurak, főrendek, az Akadémia tagjai, hátul a vármegyék és városok küldöttei. A családtagok az első sorban ültek: a jó testvér, Károly, Hegedűsek, Fesztyék, Váli Mari, Ihászék. De már nem lehetett köztük a hűséges hitves, Eszter és Váli professzor. Pedig most bizonyíthatná Jókai, hogy az írói pálya, lám, nem mindig bizonytalan. Mikor már mind együtt voltak, akkor lépett be Jókai. Fekete bársony magyar ruhát viselt az ünnepelt, kezében tartotta kócsagtollas kalapját, olyan volt ezüstös
  • hajával, mosolygó, rózsaszín arcával, mint egy mesebeli vitéz. És mosolya egy pillanatra sem tűnt el, keresztbe font kezekkel hallgatta végig a sok üdvözlőbeszédet, elsősorban a király, majd a királyné sorait. Talán újra eszébe jutott, mit szólna ehhez Petőfi, de lehet, hogy már nem is gondolt erre. Hiszen olyan ragyogó dicsfényben sütkérezett, hogy semmi zavaró emlék nem homályosíthatta azt el. A legmeghatottabb Váli Mari volt, meg is jegyezte tréfásan Jókai: – A koporsóm mellé már nem is maradhatott könnyed! Előző este a Nemzeti Színházban és a Népszínházban volt díszelőadás, a jubileum napján pedig az Operaházban adtak bált Jókai tiszteletére. A zsúfolásig megtelt nézőtéren az arisztokrácia tagjai versenyeztek egymással, kinek van szebb toalettje, csillogóbb ékszere, s mindenki arcán ott ragyogott a büszkeség: lám, én is itt vagyok! Talán egyikük sem gondolt arra, hogy most egy nagyon nagy mesemondót ünnepelnek, akihez fogható még nem született ebben az
  • országban. És arra sem gondolhatott senki, hogy tíz év múlva, amikor a hatvanéves jubileum elkövetkezik, azok, akik itt tülekednek, hogy kezet szoríthassanak vele, vagy akár csak ruháját megsimítsák, tudomást sem vesznek majd róla.
  • IX A képviselőházban a honatyák a folyosón egymást kérdezgették: – Fiú vagy lány lett a Jókai unoka? De egyelőre még várni kellett, hogy a kis trónörökös vagy trónörökösnő megérkezzen. Csak január végén született meg mindenki örömére szerencsésen egy kislány, akinek Jókai lett a keresztapja, s Váli Marit kérték fel keresztanyának. Ez megható volt, hiszen Róza nagyon jól tudta: Mari néni nem túlságosan szíveli őt. De ezzel a gesztussal ki akarta engesztelni, és remélte, hogy ezentúl – mint gyermekének keresztanyja – szívébe fogadja. Nem tudni, kin múlott, hogy a mindkét részről való igyekezet nem hozta meg a kívánt eredményt. A Feszty-házban a kis jövevény érkezése nem bolygatta meg a ház megszokott rendjét. Árpád már 1892 óta lázasan dolgozott A magyarok bejövetele hatalmas munkáján, amelyhez az ötletet Jókai adta,
  • de jutott idő a vendégeskedésre is. Talán jobban tették volna, ha kevesebb időt töltenek esténként a fehér asztal mellett, hiszen a képnek határidőre kellett elkészülnie, a millenniumi nagy ünnepségre, Magyarország fennállásának ezredik évfordulójára. Még élt az emberekben a Jókai-jubileum emléke, amikor gyász borult az országra. Turinban 1894. március 20-án kilencvenkét éves korában meghalt Kossuth Lajos. És ő, aki negyvenöt évig ette a száműzetés keserű kenyerét, de nem akart visszatérni hazájába, most mégis visszajött. Hazahozták. Budapestre sereglett egész Magyarország. Megint jöttek a megyék, a főispánjaik, a városok, de eljöttek az egyszerű emberek is, akik nehezen kaparták össze a vonatjegy árát. Nem is temetés volt ez, hanem a kormányzó bevonulása egykori országába. A vasúttól a király belső titkos tanácsosai vitték a koporsószalagot. A szavak nagy varázslójának diadalmenete volt ez, és a gyászünnepség a Nemzeti Múzeum előtt Jókaiban felidézte a múltat: innen indult el a
  • forradalom. Most őt szemelték ki egyik szónoknak. Habozott, elfogadja-e a megtiszteltetést. Mit szólnak majd fenn a Burgban, ahonnan a császár kegye sugárzik felé, és mit szól a nemzet, ha nem fogadja el? Húzódozását azzal indokolta, hogy tudja: Kossuth nem kedvelte őt. Amikor kérdezték, hogy ezt miből gondolja, Helfy Ignác egy kijelentésére hivatkozott. Helfy kezdetben újságíró volt, a szabadságharc bukása után Olaszországban élt, majd visszatért Magyarországra, és képviselőtársa lett Jókainak. Az öregúr nagy lelki válságát Fesztyék oldották fel. Volt egy barátjuk, aki járt Turinban Kossuthnál, és hallotta, hogy a kormányzó elismerőleg nyilatkozott az íróról. Sőt a barát látott nála egy Jókai-regényt, amelynek margóját Kossuth teleírta jegyzetekkel. Feszty meghívta barátjukat vacsorára, és amikor az Kossuthról és turini látogatásáról mesélt, ezt az epizódot is megemlítette. Ezután mit volt tennie Jókainak? Meg kellett tartania beszédét, amely méltó volt hozzá, és méltó Kossuth emlékéhez.
  • Utoljára ragyogott teljes pompájában az író és az egykori harcostárs szelleme, utoljára hatott beszédének magával ragadó sugárzása. Onnan, ahol most állt, indult el, mint ifjú, és ide érkezett vissza. Szőke fürtjei eltűntek ugyan, gyakran viselt parókát, az évek nem múltak el nyomtalanul, de a hangja csengése még a régi volt. Befejezte beszédét, könny szivárgott a szeméből, mintha érezte volna, hogy ez volt utolsó nyilvános szereplése. Még egyszer eljutott ugyan a Nemzeti Múzeum előtti díszhelyre, de akkor már mások mondták a beszédet felette, ő pedig a koporsóban nyugodott, mint most Kossuth. A Feszty-házban az öregúr nagyon örült a kisbabának: Másikának. Időnként ugyan fáradtságról panaszkodott, s eltűnt sziporkázó szellemessége s aranyos humora. Ha ismerős látogatta meg, elbeszélgetett vele, de ha elment a vendég, szomorkásán jegyezte meg: „Nem tudom, látom-e még valaha.” Ha Róza előtt tett ilyen megjegyzést, az összevissza csókolta, s könyörgött, ne mondjon ilyen fájdalmas szavakat.
  • – Tudja, pápi, hogy a világon magát szeretem a legjobban, a legeslegjobban! – mondta. – Mindig bántott, hogy szegény mamát nem tudtam így szeretni! Pedig ő szeretett engem, talán csak nevelési céllal igyekezett ezt titkolni. Igaz, átkozott rossz kölyök voltam. Emlékszik, pápi, amikor Jolánka estélyi ruhájából kivágtam egy darabot, mert ruhát akartam varrni a babámnak? És amikor mama nagyon megszidott, talán meg is vert, zokogtam, toporzékoltam, sehogyan sem értettem a felnőttek gonoszságát. Egy cseppnyi ruhadarabot is sajnáltak tőlem! Gyerekésszel nem tudtam felfogni, hogy tönkretettem Jolánka estélyi öltözékét. Emlékszik, pápi? Az író nem emlékezett erre a kis jelenetre, előtte általában titkolták a kislány komiszságait, de szívesen hallgatta Rózácska beszédét. Jólesett visszagondolni a múltra és arra a bátor asszonyra, aki kezdetben szerelmese, később szövetségese, sorsának irányítója lett. Laborfalvi nem érhette meg férje ünneplését. Pedig büszke lett volna, különösen a fiatalabb színésznőknek
  • mutatta volna meg szívesen: milyen nagy ember az ő ura, és hogy ilyen nagy ember lett, nagyrészt neki köszönheti. De a nagy színésznő már hatodik esztendeje pihen a temetőben, koszorúk szalagjával bélelt koporsójában, és a sírján mindig van friss virág. A legtöbbet Rózácska viszi, engesztelésül, amiért nem tudta őt eléggé szeretni. Fesztynének ebben az időben nagyon sok volt a dolga. Amikor férje belátta, hogy munkatársaival együtt sem képes elvégezni időre az óriási feladatot, engednie kellett elveiből, s Rózácskát is befogták a munkába. Ahogyan később lányának mesélte, ő csak halottakat festett, mert sem álló, sem lovagló alakot nem mert vállalni. És közben kondérokban főzte a feketét, hogy a festők el ne aludjanak, és bírják a munkát. A művészek beosztották egymás között, ki mikor pihenjen, de Fesztynek, mint hajóskapitánynak, mindig a fedélzeten kellett lennie. És közben az író és színész barátok ott tanyáztak, meséltek, szavaltak, vidám anekdotákkal igyekeztek könnyebbé tenni a gigászi munkát. Egy színész
  • óraszámra énekelt Dankó Pista hegedűje, Lányi cimbalma mellett.
  • Talán ezért nem volt elég idő arra, hogy többet törődjenek pápival. És arra sem volt ideje Fesztynének, hogy elmesélje a férjének, milyen furcsa csomagot hozott már harmadízben a posta. Az első kettőre még nem figyelt fel, egy németországi műkereskedő küldött levelezőlapokat, nagy mesterek reprodukcióit ábrázolták a képek: csupa gyönyörűséges akt, Giorgione Vénusza, Tiziano Danaéja, Michelangelo Lédája, és még sok Vénusz, nimfa, lehetett vagy hetvenöt, talán száz darab is. A műkereskedő levelet is mellékelt, ha kívánja az író, a modern festők aktremekeit is elküldheti. Ideje sem volt Rózának, hogy ezt elmesélje férjének, no meg kicsit restellte is a dolgot. Az imádott pápi, akit szentnek tartanak, meztelen női testekben gyönyörködik! Nem talapzaton álló szobor, csak egy öregember, aki regényeiben gyakran szenvedélyes szerelmeket, angyalok és démonok harcát írta meg, akik egy férfiért küzdenek. De a valóságban ezt soha át nem élte. Az első nő, aki megismertette a szerelemmel, a felesége
  • volt. És rajta kívül csak fantáziájában élte meg a szerelmet. Mert a bájos Ottiliát testi közelségben sohasem ismerhette meg. Amikor elkészült a körkép, az egész ország bámulattal adózott Fesztynek. Ő azonban belebetegedett. Hiába szedte az altatókat, hónapokon át csak vergődött ágyában, nem tudott aludni. Fesztyné gyűlölte a festményt, érezte, hogy ez a monumentális alkotás tette tönkre férjét. Ő pedig miatta nem tudott eleget törődni pápival. Az író a Svábhegyen töltötte a nyarat, és azt mesélték a hathalmiaknak, hogy gyakran panaszkodik, milyen egyedül van. Természetesen Váli Mari minden gonosz pletykát elhitt. Hát még amikor az író a Solitudó című karcolatában minden keserűség nélkül számolt be 1897-ben svábhegyi magányoságáról. „Hanem aztán amint a napplanéta közeledik a kánikula felé, kezd fogyni a társaság. A képviselőház szünetel, s azzal a tarokk-kompániának vége. Fiamuram, a művész, tanulmányútra megy Biharba, asszonylányom, kis unokám balatoni fürdőre
  • költöznek, s egy nap a szőlőmunkások is bejelentik, hogy vége a kötözésnek… Nincs ilyenkor más élőlény a házban, mint a lakásba belopózott tücsök. Ez aztán a mély csendességben elkezd csendesen ciripelni. S így mulatunk együtt esténként: egy vén poéta meg egy fiatal prücsök nap nap után.” Ez most már nem pletyka, ezt maga Jókai írta. És Hathalmon Mari néni meg Ihászék felháborodottan olvasták az író sorait. Dologidő volt, senki sem mehetett fel Pestre, s minek is mentek volna, ha nem hívta őket Jókai? Váli Mari gyenge és beteges volt, így csak magába roskadtan szidta a fogadott lányt, aki nem törődik nevelőapjával. – Ő mindig unta a Svábhegyet, most is inkább Füreden mulat, huzatja a cigánnyal, költi a sok pénzt, amit az a szegény ember a tollával keres meg. És ha egyszer bekövetkezik a vég, majd örököl a pazarló hölgy, hiszen lányává fogadta, nevet adott neki, férjhez adta, palotát építtetett számára, s amikor várta gyermekét, vörös drapériával vonatta be hálószobáját, a vörös szegfűk virítottak az egész házban, noha január volt, ilyenkor drága a virág. De azt mondták, a
  • vörös szín szerencsét hoz… Pedig sem a nagyanyja, sem az anyja nem feküdt ilyen pompában, amikor világra hozta törvénytelen gyermekét. De Róza, úgy tűnik, megfeledkezik a múltjárói. Mindez nem lenne baj, ha többet törődne azzal az emberrel, akinek mindent köszönhet… Így búsult Váli Mari, messze Hathalmon, mialatt Jókai valóban nagyon egyedül volt. Az írás sem ment úgy, mint régen, a lila tintás kutyanyelvek nem szaporodtak úgy, mint amikor Róza asszony a körtés kosarat hordta át a dolgozószobán. A magányosság mellett még más fájdalom is érte. Kibukott a karcagi választásokon. Egy Madarász Imre nevű fiatalember lett helyette képviselő. Furcsa fintora a sorsnak, hogy éppen Madarásznak hívták az ellenjelöltet. Nem volt rokonságban Madarász Lászlóval, aki Debrecenben támadást intézett ellene lapjában, de mégis ugyanaz a név okozta vereségét. Jókai döbbenten értesült az eredményről. Harmincévi képviselőség után egyszerre mandátum nélkül maradt. Nyomorultul érezte magát, lehullott róla a láthatatlan palást: a mentelmi jog. És még mutatni sem
  • lehetett tengernyi keserűségét, tréfásan kellett viselnie kudarcát. Büszkébb volt annál, semhogy panaszkodjék, de a karcagi választókhoz írt levelében megcsendül egy bús akkord: „Én pedig nyertem politikai pályám lefutó csillaga számára egy fényes végfelrobbanást, ahelyett hogy az megfeketedve hullott volna le a tengerbe.” A karcagi bukás után néhány héttel a király a főrendiház tagjának nevezte ki, 1897. január 23-án, s csaknem egy időben a „Pro litteris et artibus” rendjellel tüntette ki. Ez volt a vigaszflastrom. De a seb nagyobb volt, mintsem azt eltakarta volna a királyi kegy. Idegenül érezte magát Jókai a főrendiházban, az ő élete a képviselőház folyosóin zajlott le, itt jött össze régi barátaival, bár sokan eltávoztak már közülük, még mindig akadt néhány, aki jóízű történetekkel, anekdotákkal elszórakoztatta. A képviselőházban otthon volt, a főrendiházban kívülálló, akit bizalmatlanul méregetnek és betolakodónak tekintenek az arisztokraták. És az otthon sem volt a régi. A regényíráshoz nem sok kedve volt, újra
  • elérhetetlen szerelméhez: a színdarabhoz menekült. Pedig darabjait csak az iránta és Laborfalvi Róza iránti tiszteletből adták elő. A közönség a premieren tapsolt, aztán üres házak előtt játszottak a színészek. Fesztyné visszaemlékezéseiben lelkiismeret-furdalással említi, hogy az író neki mutatta meg színdarabjait, és ő azokat alaposan megkritizálta. Nem tette helyesen, írja, mert Jókai nem hitt neki, csak megsértődött, és változtatás nélkül nyújtotta be a darabokat a színházaknak. Tulajdonképpen csak a Szigetvári vértanúk és Az arany ember aratott sikert, a többit csak kegyeletből adták elő. Ő, aki regényeiben tökéletesen tudta vegyíteni az elbeszélés menetét drámai fordulatokkal, drámáiban is megmaradt igazi műfajánál: regényíró volt. De olthatatlan szerelemmel újra meg újra megpróbálkozott színdarabírással. A millennium előtti évben egy Levente című ősmagyar színpadi költeményen kezdett dolgozni. Három vagy négy évig írta, soha ennyi ideig nem foglalkozott semmivel sem, azt remélte, valami egész különlegeset fog
  • alkotni, valami magyar Nibelung-ének születik, ez a mű lesz élete legnagyobb sikere. És amikor a Leventét befejezte, nagy vacsorát rendezett. Felolvasta barátainak és a fiatal íróknak, akiket Fesztyék révén ismert meg. Mindenki lelkesedéstől kipirult arccal hallgatta, sokan könnyeztek is, s Jókai azt hitte: valóban remekmű született. És a felolvasás után kezdődött a Levente vándorútja. A színigazgatók kétségbeesetten törték a fejüket, milyen kifogással adják vissza. Végre kisütötték, hogy a Nemzeti Színháznak nincs hozzá primadonnája, Jászai nem tud olyan fürge lenni, mint a darabban kellene, Márkus Emília túl modern, meg kell várni, míg alkalmas színésznőt találnak. Az író elhitte, hogy valóban csak a színésznő hiányzik, ha megtalálják az alkalmas személyt, azonnal előadják a darabot. Lehet, hogy ekkor kezdett Jókai fiatal színésznők után kutatni. Talán ha előadják a Leventét, akármilyen közepes tehetségű
  • művésznővel, sohasem bukkan rá Grosz Bellára. 1898-ban Róza tüdővész gyanújával néhány hónapot a Riviérán töltött kislányával együtt, akihez Jókai nagyon ragaszkodott. Másika ugyanúgy vonzódott a nagypapához, mint annak idején édesanyja. Feszty pedig nagyméretű történelmi képekbe fogott, emiatt sokat tartózkodott vidéken. Jókainak hiányzott a családi légkör, sokat ebédelt Eötvös Károllyal vendéglőben, s bizony az otthoni koszt után nemigen ízlettek az éttermi ételek. A modora is megváltozott. Ő, aki eddig csak svábhegyi borát itta, azt is mértékkel, most rászokott a konyakra és egyéb tömény italokra. Azt mesélték, hogy szívesen hallgat borsos anekdotákat, és maga is mesél ilyesfajta csattanós történeteket. Noha eddig, ha egy illetlen kifejezés elhangzott társaságában, elpirult, és igyekezett másra terelni a szót. Jókai Róza, amikor fogadott apjáról írt, bűnbánóan jegyezte meg, hogy amikor az első aktcsomagot kapta, akkor kellett volna Jókait megházasítani. De túlságosan
  • tisztelte, semhogy egészséges vágyú földi embernek tartsa. Hiszen akadtak nők, akik közeledtek hozzá, de azok is olimposzi istenként hódoltak előtte. Amíg végre Grosz Bella úgy bánt vele, mint egy korban hozzá illő fiatal férfival. Leveleiben tegezi, „Kedves Móricom”-nak nevezi, az öregember pedig elfelejti, hogy túl van a hetvenen, és a testes fiatal nőt, aki színésznőnek készül, hozzá illő partnemek tartja. Hiszen mi hiányozhat még az életéből? Már Gyulai Pállal is megbarátkozott, ezt Fesztyéknek köszönhette, akik szokásos heti összejöveteleikre meghívták az apró termetű, kérlelhetetlen kritikust. És a fehér asztal mellett Gyulai engedett közmondásos szigorúságából. Jókai derűje, humora elbűvölte. Ugyanúgy hatalmába kerítette, mint bárki mást, aki akár csak egyszer is beszélt vele. Így Gyulai nem kifogásolta, amikor az Akadémia 1890-ben Péczely-díjjal jutalmazta A tengerszemű hölgyet, és a Kisfaludy Társaság, sőt a középiskolai oktatás is elfogadta élő klasszikusnak. Az 1894-es jubileumon a jogi egyetem díszdoktorrá avatta, erre nagyon büszke
  • volt, később is gyakran használta a doktori címet, különösen azokban az években, amikor házassága miatt meghasonlott családjával, és legtöbb barátja is elfordult tőle.
  • X 1899. szeptember 17-én a Pesti Hírlap és még néhány fővárosi laptársa meglepő hírt közölt: „Dr. Jókai Mór főrendiházi tag és Nagy Bella színésznő a VI. kerületi Gyár utcai (ma Jókai utca) anyakönyvi hivatalban házasságot kötöttek.” A menyasszonyról az anyakönyvvezető a következőket jegyezte be a hivatalos lajstromba: neve Grosz Bella; állása: színésznő; lakóhelye: Budapest, Szondy utca 19. szám; születési helye: Jákó (Szabolcs megye); születési ideje: 1879. év, július hó 4.; atyjának családi és utóneve: Grosz Mór, állása: gépész. Jókai életrajzírói, köztük a hozzá legközelebb állók, Jókai Róza és Váli Mari más-más felfogásban elevenítették meg az eseményt, amely lázba hozta nemcsak a barátokat, hanem – túlzás nélkül mondhatjuk – az egész országot.
  • Még a házasságkötés előtt rebesgették, hogy az író udvarol egy fiatal színésznőnek, aki Dalma szerepét játszotta, azt a szerepet, amit sok évvel ezelőtt Jókai a feleségének írt, és amelyben nagy sikere volt. Majd pedig a művésznő Petőfi halálának félszázados évfordulóján Jókai Apotheozis című verses drámáját adta elő olyan kiválóan, hogy a Vígszínház tagjául szerződtette. Később házasságkötése miatt a szerződést felbontotta. Amikor már mind ismertebbé vált Nagy Bella és Jókai kapcsolata, Fesztyékhez jöttek a jó barátok: akadályozzák meg ezt a lehetetlen és az író számára méltatlan házasságot. Feszty volt a legmegértőbb apósával, akit mint fia szeretett és tisztelt. Ő mondotta később: már 1897 óta érezte, hogy Jókai fiatal szelleme minden erejével küzd az öregség ellen. Az élet úgy elkényeztette, hogy azt hitte, örökké ifjú marad. Az első kudarc, ami érte, a karcagi bukás volt, s a főrendiházba való bevonulása után keserűen jegyezte meg: „íme, ez lettem ötven évvel 1847 után.”
  • A házasságkötés tervéről csak akkor értesültek Fesztyék, amikor már névtelen levelek tömege érkezett, és barátok, ismerősök lepték el a házat. A házaspár tehetetlenül és kétségbeesetten állt a problémával szemben. Mindenki tőlük várta a megoldást. De ki szóljon az öreg írónak? Fogadott lánya, nő létére próbálja lebeszélni az imádott papit a végzetes lépésről? Vagy talán a veje, aki csak hálával és szeretettel tartozik neki? Gond felhőzte be az eddig napsugaras otthont, Feszty dolgozni sem tudott, a körkép után amúgy is kimerült volt, és most apósa tervezett házassága idegronccsá tette. Hegedűsek ebben az időben még Jókai pártján álltak. Jókay Jolán Váli Marinak írt leveleiből ez tűnik ki. Igaz, Jolán, ha nem is olyan mértékben, mint Mari unokatestvére, féltékeny volt a nem vér szerinti rokonra, aki – szerinte – méltatlanul foglalta el az első helyet nagybátyja szívében. Hegedűsné így írt: Ma egy borzasztó nap volt! Bácsi holnap esküszik a …val! (Váli Mari emlékirataiban
  • kipontozta a szó első részét, de nem kétséges, mi a két megelőző szótag.) Róza azt mondta nekem: Miért nem vigyáztunk jobban? Én meg azt mondtam neki: Miért hoztatok olyan komisz komédiásnékat a házhoz? És miért nem viseltétek jobban gondját? Hányszor jött el hozzánk, mert odahaza nem volt ebédje, hanem a kutyaólba meg a tyúkketrecbe ment enni – és ezért majd megvert, hogy merek ilyet mondani az ő társaságukra! Én többé a Feszty néven nevezett nőhöz a lábam be nem teszem! Még utóbb mi leszünk a hibásak; ha beszélsz vele, add tudtára, ki a hibás. Csókol szerető Jolán Másnap újra levelet kapott Váli Mari. Kedves Mari néném! Szept. 16. Egész éjjel nem aludtunk attól a tegnapi borzasztó naptól. Most írd meg Fesztynének, hogy a művében gyönyörködhetnek! Nekem azt mondta
  • Róza, hazudom, mert bácsi nagyon jól el volt látva; akkor miért mondta: „jólesik egy kis puha hús, mert már megunta a vendéglői kosztot”, mikor Róza tengeren mulatott. Azt keresi szegény öregen, hogy hol van a sok pénz, amit keres. Mondom: „Nézz körül a házadnál, mire megy!” Ő nem kap, csak háromszáz forintot havonként. Hát a toalettek meg az utazás? Meg a muri? Vagy neked vagy édesapámnak kötelessége nyilvánosságra hozni, hogy szeretett öreg bátyánk a nyugodalmat kereste, és ezért tette ezt a lépést, gyűlöli Fesztyéket, a Másának leküldte a néni jegygyűrűjét, az az öröksége. Fesztyéknek meg felmondta a lakást, többet nem keres rájuk! Azt kérdezik: mi lesz öreg napjaira? Az, hogy mi szeretettel és gyöngédséggel fogjuk ápolni! Nagyanyja rontotta meg az élet kezdetén, unokája méltó véget szerzett neki! Most jók vagyunk, hogy számukra kikaparjuk a gesztenyét. Sándor és Lóránt egész nap ott könyörögtek bácsinak, annyira mentek, hogy Dárday elvitt a leányhoz egy kötelezvényt tízezer forintról, hogy mondjon le. A leány azt mondta, elfogadja, csak még egyszer akarja látni bácsit, bácsi elment
  • Dárdayval, a leány azon kezdte, hogy azt mondta: „Hát négy évig miért hitegetett?” Ekkor bácsi a nyakába borult, Dárdayt kidobta, azt mondta: „Most már itt maradok! Holnap reggel esküszünk, és megyünk Nápolyba!” így most foly az esküvő; én igaz lelkemből kívánom drága jó bátyánknak, hogy feltalálja mindazt, amit óhajtott. Róza magaviseletéért méltó jutalom! Végrendeletét maga írta, és letette a közjegyzőnél, hogy Feszyéknek csak azt adja, ami Róza nevén van! Róza azt kiabálja, hogy ő nem engedi, hogy a nő a Jókái nevet viselje. Többen is viselték már jogtalanul. Hátha ez meg is érdemli? Szegény, tegnap azt mondta: „Huszonnégy óra alatt vagy elveszem, vagy meglövöm magam!” Laufenauerral egy bizonyítványt állíttattak ki, hogy nincs beszámítható állapotban. Aki oly gyönyörű ódát tud írni az aradi vértanúk sírjára, az eszénél van! Most vegye elő a nagy tehetségét, mit bácsiért feláldozott! Lajost várjuk, majd szóval többet! (…) Sándornak kimutatta, hogy háztartása 22 000 forint évente, és még azt kérdik: Mire?
  • ]ó lesz, ha megszólalsz, és drága bátyánkat kimentitek; édesapám a legközelebb álló. Csókol szerető Jolán Ebben a levélben Hegedűsné még teljesen nagybátyja pártján állt, s csak később lett esküdt ellensége a Jókai házaspárnak, mint Váli Mariákat, Eötvös Károlyt és Nagy Miklóst, a Vasárnapi Újság szerkesztőjét kivéve az egész rokonság, a barátok, sőt az ország. Ledőlt egy bálvány, és ezt nem tudták elviselni. Jókay Jolán levelével ellentétben Róza egészen másképpen írta meg nevelőapja távozását a Feszty-házból. Ő is említette, hogy a barátaik tanácsára elhívattak egy, az író számára ismeretlen idegorvost, mint házuk jó barátját, figyelje meg, nem aggkori elmebetegség-e ez a felháborító házassági terv. Az idegorvos közölte, hogy valóban aggkori elmebaj viszi őt a ki tudja, milyen veszélyek felé, de az ilyen szellemóriásnál nem lehet tudni, hogy baja milyen mértékben erősödik. Jókai egyébként úgy viselkedett Fesztyékkel szemben, mint azelőtt. Amíg
  • egy reggel az inasa beállított Árpádhoz, és dadogva közölte: nem mer tovább hallgatni. A méltóságos úr holnap szökik, már mindent bepakoltatott, ha nem hiszik, nézzék meg. A házaspár felment az első emeletre, s valóban két becsomagolt ládát találtak, tehát az inas igazat mondott. Feszty elsietett Hegedűsékhez, elmondta, mit látott. Azok kinevették, ne higgyen a cselédpletykáknak. Amikor Feszty összehívta estére a barátokat, köztük Gárdonyit, Dárday Sándor ügyvédet (bár ne tette volna), Gozsdu Eleket (ez is később puszta jóakaratból rossz tanácsadójuk lett) még néhány írót, Herczeg Ferencet is, akit Jókai nagyon kedvelt. Mind gyanútlanul jöttek, s csak akkor döbbentek meg, amikor közölték velük: nézzék meg, hogyan hagyja el otthonát Jókai Mór. Nem akarták elhinni, ez lehetetlen! Amikor az író, szokása szerint, hazajött a klubból, kedves, barátságos volt a vendégekhez, aztán elbúcsúzott, hogy felmegy a Svábhegyre, még csak szeptember van, ott tölt néhány napot. És hívta a társaságot, két hét múlva jöjjenek, látogassák meg, addigra már megkezdődik a szüret.
  • Távozása után Bródy Sándor rátámadt Fesztyre: – Árpád, te rágalmazol! Ember így nem tettethet! Volt, aki zokogott, volt, aki szitkozódott, de mindenki a Jókai iránt érzett szeretetből tette. A festő kérte: jöjjenek el másnap, s győződjenek meg arról, hogy rágalmazott-e. Másnap korán felment apósához, és megkérdezte: – Igaz-e, pápikám, maga ma el akar szökni? Miért nem mondja meg nyíltan? Így egy iskolás gyerek megy el hazulról… nem Jókai Mór! Mi ezt a bizalmatlanságot nem érdemeljük. Nem fogjuk semmi cselekedetében, vágyában meggátolni! Se jogunk, se kedvünk nincs hozzá! Jókai ezután háziköntöséből egy Fesztyhez címzett levelet vett elő, s átnyújtotta. A levélben az állt, hogy ő még fiatalnak érzi magát, s boldog akar lenni. A vagyoniak felől tárgyaljanak Dárdayval vagy más ügyvéddel, ő minden igényt kielégít. A festő elsápadt, amikor a levelet elolvasta, majd rövid csend után azt mondta: – Mi mindketten csak azt kívánjuk, pápi boldog legyen! Nem tartjuk vissza
  • semmitől… tehát a házasságtól sem. És ha egyszer úgy érezné, hogy kár volt elmennie, jobb volt velünk, mi mindig a régi szeretettel várjuk, mintha soha el se ment volna. Anyagiakról nem tárgyalunk. Rendelkezzen saját belátása szerint. Jókai meghatva köszönte Feszty szavait. Ez volt az utolsó találkozás az író és „Árpád fia” között. Az inas jelentette: tizenegy órakor két fiáker jön. Feszty üzent Hegedűséknek. Most már hittek neki, és jött maga Hegedűs, aki valójában a legtöbb hálával tartozott egykori szerkesztőjének, jött a keresztfia, Lóránt, jött Dárday és még egy barát: Nedeczky. Kilenc óra volt, a kocsi 11-re volt rendelve. Azt határozták, hogy felmennek Jókaihoz, és miután még több barát jött, mind Fesztyéknek könyörögtek, akadályozzák meg az esküvőt, ha nem megy másképp, orvosi indokkal. Állítson ki az orvos egy olyan hivatalos bizonyítványt, hogy Jókai aggkori elmegyengeségben szenved, elveszti polgári jogait. Sok keserűségtől szabadul meg, az országot sem éri olyan csalódás.
  • Róza felháborodottan tiltakozott ez ellen. – Az ajtó elé állok – mondta, szinte rikácsolta –, a testemmel védem cselekvési jogát! Ő is cselekedhet úgy, mint akármelyik közönséges ember. Hírnevét, pénzét maga szerezte. Nem örökölte senkitől. Ahogy megszerezte… úgy el is dobhatja. Feszty helyeselte felesége szavait, és hozzátette, hogy senki sem moshatná le róluk azt a gyanút, hogy a pénzért fosztották meg papit cselekvési jogától. Ám ha akarnak, menjenek fel hozzá, és próbálják jobb belátásra bírni. Vállalják ők a felelősséget. Dárday felment, s tapintatos lényével, keresetlen szavaival meggyőzte Jókait tettének esztelen voltáról. Az író a nyakába borult, és azt mondta: – Köszönöm, hogy megmentettél. Csak egy kérése volt. El akart búcsúzni attól, akit – most már tudja – soha többet nem fog látni. Mindenki örült a fordulatnak, csak Feszty jegyezte meg szomorúan, hogy ha apósa elmegy a lányhoz, többet nem fog visszajönni. És neki lett igaza.
  • Dárday kísérte el Nagy Bella lakására. Útközben találkozott Lóránttal, aki letérdelt előtte, és úgy kérte: – Móric bácsi, gondolja meg, gondoljon Magyarországra… a nevére. Jókai nem felelt, talán nem is látta keresztfiát, s nem hallotta szavait. Aztán Másika jött az úton kisasszonyával, feléje szaladt. – Nagypapa, nagypapa, hová megy? Nagypapa, ne menjen el! És Jókai őt sem látta, nem is hallotta, félrelökte az útból azt, akinek kedvéért napszámosokkal szedette ki a gyökereket, a nagy köveket a földből a Svábhegyen, hogy meg ne botoljon a kicsi lába. Fesztynek lett igaza. Félóra múlva Dárday támolyogva jött vissza a Bajza utcába. És dühtől remegve közölte, hogy Jókai megszegte a szavát. Ott maradt a lánynál. Groteszk grimasza a sorsnak, hogy ez a szószegés a legtisztább lelkű emberrel esik meg, és nem is először. Amikor Laborfalvi Rózáról lemondott, és azt ígérte anyjának, nővérének, hogy másnap velük megy Komáromba, ugyanígy hagyta cserben családját egy nő miatt. Akkor az volt a baj,
  • hogy Laborfalvi színésznő, és idősebb nála. Az életrajzírók és lexikonok szerint mindössze nyolc évvel, de pontosan csak a miskolci plébánia adhatna erre igazi felvilágosítást, ha ugyan nem semmisültek meg a keresztlevelek az idők viharában. Most is színésznőt akart az író feleségül venni, de a korkülönbség ijesztően óriási volt. Nem nyolc év, hanem ötvennégy esztendő. A hetvennégy éves Jókai húszéves lánnyal akart házasságra lépni. És mivel a lány zsidó volt, csakis a nemrég életbe lépett, sok vihart támasztott polgári házasság révén esküdhettek egymásnak örök hűséget. Fesztyéket nem lehetett antiszemitizmussal vádolni. A híres Feszty- szalon vendégei között nagyon sok volt a zsidó, a házaspár legjobb barátja volt Bródy Sándor. Csak éppen féltették a pápit, mert nem tudták elképzelni, hogy egy húszéves lány szerelemből és nem megfontolásból, pénzéhségből megy feleségül a nála ötvennégy évvel idősebb férfihoz. A Vasárnapi Újság 1899. szeptember 24-i számában részletes leírást adott az esküvőről. Ez a lap az egyetlen, amely nem
  • kárörömmel, inkább jóakaratúan, vagy legalábbis tárgyszerűen számolt be az eseményről. „A nemzet koszorús írója szeptember hó 16-án délben egybekelt Budapesten a Gyár utcai anyakönyvi hivatalban Nagy Bella kisasszonnyal, egy fiatal színművésznővel. Szeptember 16-ikán reggel Jókai ügyvédével, dr. Sebestyén Józseffel együtt felkereste Matuska Alajos helyettes polgármestert, s fölmutatván a házasságkötéshez szükséges okiratokat, arra kérte, hogy adjon fölmentést a szokásos kihirdetés alól. A polgármester megadta az engedélyt, és szép beszédet intézett a költőhöz, kívánva, hogy még tovább is dicsőséget hozzon a hazára. Jókai megilletődötten felelte: nekem is ez az óhajtásom, és meg is teszem, ami tőlem telik, hogy hazámnak dicsőséget szerezzek.” Messze vidékről utaztak fel asszonyok, férfiak, mindenki saját ügyének tekintette a házasságot, volt, aki vitriollal akarta leönteni Nagy Bellát, s miközben a Feszty-ház tele volt hívatlan látogatókkal, sopánkodókkal és szemrehányókkal, férj és feleség némán,
  • magába roskadtan hallgatott, nem tudtak mit felelni. Csak annyit mondtak, hogy miután nem tudják, hogyan telnek majd a nászút első napjai, Árpád egy magándetektívvel figyelteti Jókait. Nem azért, hogy az asszony magaviseletében valami kifogásolnivalót találjanak, hanem azért, hogy nem árt-e az öregúrnak a fiatal feleséggel való együttlét. Három nap után jött az értesítés: Jókai felfrissülten, jókedvűen viselkedik, kitűnő étvágya van, sétál Bellával, kisebb kirándulásokat tesznek, nem barátkoznak senkivel sem, s Nápolyban nem kísérik kandi szemek minden mozdulatát. A derék olaszokat nem érdekli, hogy unokája, lánya vagy felesége a szép, ősz öregúrnak az elegáns fiatal hölgy. Az olaszországi út alatt a legfinomabb falatokat rendelte meg Jókai az ifjú asszonynak, aki aztán később alaposan elhízott, lovaglással, sőt idővel futballozással akarta súlyát csökkenteni. Ezt Váli Mari jegyezte fel, aki Hathalmon két alkalommal is vendégül látta a házaspárt, és visszaemlékezéseiben megírta: mennyi visszásságot tapasztalt imádott Móric bátyja otthonában. Különösen az fájt neki, amikor
  • az író büszkélkedve jegyezte meg: Bellácskája meghozta azt az áldozatot, hogy lemondott a színpadról. Már megint áldozatot hoz valaki ezért a lángeszű emberért, Magyarország legnagyobb írójáért. És közben ugyanúgy, mint Laborfalvi idejében, ott lebzsel az egész család, Bella két lánytestvére, két öccse és termetes édesanyja. És annak a szegény embernek hat emberre meg a francia kisasszonyra és a személyzetre kell keresnie – töprengett a hű rokon. Ki tudja, ha nem támad ekkora lárma és felháborodás Jókai házassága ellen, talán lemond szándékáról. De ezt már sohasem lehet kideríteni. Fesztyné visszaemlékezéseiben azt írta, hogy pápiban az elfojtott vágy olyan volt, mint a bedugaszolt pezsgősüveg, egyszer csak felrobbant. Goethe házasságát sem helyeselték a weimari udvarban, de nem támadt akkora hűhó körülötte. És Christiane halála után, hetvenkilenc éves korában a költőfejedelem is újra házasodni akart, de ott a szülők megakadályozták, hogy tizennyolc éves lányuk az aggastyánhoz kösse életét. Nagy Bellánál azonban nem volt szülő, aki
  • ellenezze a házasságot. Sőt! A mama feltehetően örült, hogy lánya és vele együtt az egész család ilyen remek anyagi körülmények közé kerül. Végeredményben az emberi élet véges, és Jókai már elmúlt hetvennégy. Később mindenféle pletykák terjedtek el, hogy milyen rosszul bánnak az öregemberrel otthonában, de nem lehet tudni, ebből mi az igaz. Viszont maga Mikszáth, a házaspár legjobb akaratú életrajzírója is megírta, hogy gyakran látták kikocsizni Jókait nejével és annak mamájával. A két nő a kényelmes ülésen terpeszkedett, az író pedig a hátsó gyerekülésen kuporgott. Lehet, hogy talán udvariasságból tette, vagy fiatalságát akarta bizonyítani. De mi szükség volt arra, hogy a mama mindig együtt kocsizzon ki lányával és vejével? Maradhatott volna otthon… Az itáliai nászút egészen november elejéig tartott, akkor érkezett haza az „ifjú” házaspár, először a Hungária Szállóba költöztek, majd az Erzsébet körút negyvennégyben béreltek lakást. Nászútjuk alatt utánuk küldték Váli Mari és Ihász Lajosék szokásos névnapi üdvözletét, amelyre Jókai a következő levéllel válaszolt.
  • Kedves Lajosom! Szeretetre méltó leveled valóságos jótétemény volt rám nézve, úgy jött az elénk, mint a sivatagba bujdosó elé a forrás vize. Én iszonyú heteket éltem át a közelmúltban; a világ minden hírlapjából özönlött rám a gúny, csúfolkodás; minden szó, minden tekintet célzó fegyver volt ellenem. Olyan voltam, mint a hajtásba került medve. Az idegességtől nem tudtam már sem enni, sem aludni, csak a konyakot ittam folyvást, ami még jobban elrontott. Egyszerre aztán kitörtem a vadászhálóból, s most hála istennek, élek! Organizmusom rendbejött, és egy csepp konyakot sem iszom. S mindezt az én angyalomnak köszönhetem, az én feleségemnek, aki belőlem új embert csinált. Régen ismerjük és becsüljük mi már egymást. Akit én magamévá tettem, az egy nő, akinek lelke és szíve van. Majd ha megismeritek őt, kedves rokonaim, ti is meg fogjátok szeretni. Nagybecsű meghívástoknak még novemberben fogjuk hasznát venni, a hathalmiak ölelésére sietve. Addig is küldjük
  • ezt a nápolyi fényképünket, amire az a megjegyzésem, hogy Bella sokkal szebb ám a valóságban, mint ezen a képen. Nápolyban már csak két napig maradunk, s azután gyorsított kőrútban Szicílián keresztül november l-re haza. Legszívesebb üdvözleteinket küldve Neked, Károly bátyámnak, Etelkának, Marinak, Miklóskának, maradok szerető rokonod dr. Jókai Mór Váli Mari örült a levélnek, annál kevésbé Hegedűsék. Etelka Pesten járva felkereste Jolánkát és férjét, s visszatérve Hathalomra, lehangoltan mondotta, hogy a házaspár ingerültsége Jókai házassága miatt szinte ijesztő. És amikor megtudták, hogy Ihászék Mari nénivel együtt meghívták Móric bácsit és feleségét Hathalomra, felháborodottan tiltakoztak ellene. Kijelentették, hogy a családnak nem szabad ezt a házasságot érvényesnek elismernie. Váli Mari őszintén csodálkozott ezen, hiszen Jolánka előbbi leveleiben még azt hangsúlyozta, hogy: „Én igaz lelkemből
  • kívánom drága jó bátyánknak, hogy feltalálja mindazt, amit óhajtott!” Érthetetlennek találták tehát, hogy amikor Lóránt kislányának keresztelőünnepségére Váli Mari és Ihászék felutaztak Pestre, Jolánka magából kikelve tiltakozott az ellen, hogy nagybátyja az ő házába hozza új feleségét. – Ha ide meri hozni bácsi azt a személyt, lelöketem az inassal a lépcsőkön – jelentette ki –, nem játszhatom el az udvar előtt tekintélyemet, felserdült leányom jó hírét nem tehetem kockára! És a mindig higgadt, nyugodt Hegedűs felpattanva a székről azt kiáltotta: – Én valóságos, belső titkos tanácsos vagyok! Ez állás tekintélyét nem kockáztathatom azzal, hogy Jókai Mór mostani házasságát akceptáljam! Fesztyék pedig, miután egy pillanat nyugalmuk nem volt a sajnálkozó s számukra nagyon terhes látogatóktól, elhatározták, hogy elutaznak. Olaszországba vágytak, remélték, ott békességet találnak, és Árpád újra dolgozhat. Firenze mellett döntöttek, csak néhány kedves bútort vittek magukkal, s
  • közel a Piazza Donatellóhoz, a művészek teréhez béreltek ki egy ötszobás lakást, amelyhez műterem is tartozott. Itt kezdett bele Feszty Krisztus temetése című hatalmas munkájába. A „jó barátok”, akadt köztük igaz is, de sok volt a hamis, azt tanácsolták, hogy utazásuk előtt falaztassák be azt a tapétaajtót, ami Árpád műterméből Jókai lakosztályába vezet. Fesztyék tiltakoztak ez ellen, úgy érezték, pápi bizalmatlansággal fogja vádolni őket, pedig szeretetük, ellentétben Hegedűsékkel, semmit sem változott iránta. De Gozsdu Elek bírói praxisából annyi történetet mondott el, hogy mennyi baj származik abból, ha saját lakásukat nem védik meg a betolakodók ellen. Róza nem értette, miféle betolakodókra gondol Gozsdu. Ő pedig azt magyarázta, hogy ha nyitva marad a két lakás közötti ajtó, az újdonsült méltóságos asszony, Nagy Bella és a pereputtya joggal felmehetne Jókai lakásába, s esetleg ott feltúrhatnak mindent, vagy akár ellophatnak valami értéket. Nagyon sokáig kellett rábeszélni az agyongyötört házaspárt, amíg beleegyeztek az ajtó befalazásába. Hiszen Jókai
  • házassága előtt még úgy beszélték meg, hogy minden marad, ahogy volt, pápi megtartja régi lakását fogadóhelynek vagy ünnepélyes alkalmakra. Feszty tiltakozott erősebben, Róza arra gondolt, hogy az új rokonság esetleg valamit elvisz Laborfalvi hagyatékából, egy szalagot valamelyik koszorújáról, egy színlapot, egy dicsérő kritikát, amit Jókai gondosan őrzött. Így egyezett bele a befalazásba. Pedig Bródy Sándor és Herczeg Ferenc tiltakoztak ellene. De Gozsdu volt az erősebb. Fesztyék elutazása után hazaérkezett az író feleségével nászútjáról. Természetesen a pletyka már elterjedt: a fogadott lány, aki neki köszönhet mindent, elvágott minden köteléket azzal, hogy a két lakás közti tapétaajtót befalaztatta. Jókai kiment a Bajza utcába, s meggyőződött arról, hogy a pletykahordók igazat mondtak. A szelíd ember, akit már amúgy is megkínzott a házassága előtti és körülötte folyó botrány, most életében először rettenetes dühbe jött. És öklét rázva kiáltotta, hogy keserves bosszút áll ezért a sértésért, amelyet rajta elkövettek.
  • Hiába írtak később könyörgő leveleket Fesztyék, nem válaszolt rájuk. Firenzében különben is csak a férj kapta kézhez a leveleket, Róza a kiállott izgalmaktól olyan beteg lett, hogy Velencében kellett maradnia. Ott feküdt, hosszú hónapokon át, amíg férje érte nem jött. Közben a kislányt, Mását egy kiváló nevelőnőre bízták, mert a házaspár érezte, hogy a zaklatott légkör árt a gyereknek. Jókai ifjú nejével novemberben látogatást tett Hathalmon. A háziak minden igyekezetükkel azon voltak, hogy az ottani néhány napot kellemessé tegyék mind Móric bátyjuknak, mind új rokonuknak. Váli Mari – természetéhez híven – próbálta a fiatalasszonyt oktatni, hogyan tegye minél kellemesebbé és kényelmesebbé férje életét. Bella látszólag nagy figyelemmel hallgatta Mari néni tanácsait, és azt ígérte, hogy neki semmi más gondja nem lesz, mint „urá”-nak jóléte és boldogsága. A néhány nap alatt sem Hegedűsekről, sem Fesztyékről nem esett szó, kerülték a témát, de ez nem jelentette azt, hogy gondolatban ne foglalkoztak volna az üggyel.
  • Jókai szerető családban nőtt fel, életéhez hozzátartoztak rokonai, akiket Laborfalvi annyi tapintattal és bölcsességgel hódított meg. Igaz, azóta több mint ötven év telt el, Bella egy más generációhoz tartozik, és fogalma sincs arról, mennyire hiányzik férjének a rokonsága. Tovább már nem gondolkozhatott ezen az író, mert akkor nagyon fájdalmas következtetésre jutott volna. Ő pedig hetvenötödik évében szerelmes volt. Az ifjúsága tért vissza, azt képzelte, ő ismét huszonhárom éves, és Bella szakasztott mása néhai feleségének. Talán még azt is elhitte, hogy ifjú neje érettebb nála. Szó, ami szó, a gyermeklelkű, ábrándos aggastyánnál Bella mindenképpen érettebbnek bizonyult. Nem kenyeret, hanem kalácsot kapott a sorstól, s ugyanezt tudta nyújtani anyjának, testvéreinek, sőt még az őket faképnél hagyó, himpellér apjának is apanázst juttatott. Fesztyné már olaszországi tartózkodásuk alatt levélbeli, sőt személyes figyelmeztetéseket kapott, hogy nagyanyja sírját meggyalázták. Róza nemigen értette, miféle sírgyalázást követtek el Laborfalvi
  • ellen, míg a hírhozó meg nem magyarázta, hogy 1899-ben, s ugyanúgy 1900-ban mindszentekkor a sírra olyan koszorú került, amelynek szalagján a következő felírás állott: Jókainé – Laborfalvi Rózának. Róza Olaszországban nem tulajdonított különösebb jelentőséget a sértő feliratnak, ami azt akarta kifejezni, hogy Grosz Bella az egyedüli Jókainé, és nem Laborfalvi Róza. Attól az asszonytól vitatta el a hitvesi jogot, aki megmentette férjét a bitófától, és harmincnyolc éven át hűséges, gondviselő társa volt. Közeledett november elseje. Most már itthon voltak Fesztyék, a jó barátok, ők legalábbis azt hitték, jó barátok a tanácsadók, megjelentek személyesen, sokan levélben keresték fel a Feszty-házat, és követelték: ne tűrjék Laborfalvi Róza emlékének meggyalázását. Ha Rózát nem viselték volna meg az elmúlt két év szörnyűségei, nem hallgat a bujtogatókra. De meggyötört idegzete nem tudott ellenállni a felé áradó kívánságnak: teljesítse, amit elvárnak tőle. Lehet, hogy nagyanyja emlékét akarta kiengesztelni, amiért félt szigorától, amiért nem tudta úgy
  • szeretni, ahogy az, minden keménysége ellenére, megérdemelte volna. Elhatározta, hogy november elsején kimegy a temetőbe, és ha ott találja a sértő feliratot, eltávolítja. A koszorúhoz nem nyúl, a koszorú szent. És ha maga az a drága öregember hozta ki a temetőbe, akire szünet nélkül gondol, akkor nem nyúl sem a szalaghoz, sem a koszorúhoz. Feszty, aki feltehetőleg megbánta Jókaihoz írott levelét, amelyben gyengeelméjűségét orvosi bizonyítvánnyal igazolta, most ellene volt annak, hogy felesége a koszorú szalagjához nyúljon. – Rózsi, Rózsi, hagyjuk békén pápit! Ne avatkozzon annak a méltóságos asszonnyá lett ócska teremtésnek a dolgába! Ez nem méltó magához! De Rózát nem lehetett lebeszélni. Valami makacs vágy űzte: ki a temetőbe. Saját szemével kell meggyőződnie arról a felháborító, gyalázatos feliratról. Kikocsizott tehát a temetőbe, egyenes fejtartással, szinte kihívóan ment a sírhoz. A koszorú a felirattal valóban ott volt. Megkérdezte az őrt, hogy ki hozta a koszorút. Az ember közönyösen felelte:
  • – Egy fiatal lány, nyilván a virágkereskedésből. Fesztyné körülnézett. Nagy tömeg gyűrűzött a sír körül, kandi, kíváncsi, szenzációra éhes szemek. És az asszonynak még akkor sem jutott eszébe, hogy hiszen itt színjátékra várnak. „Vajon vagy-e olyan bátor, mint a nagyanyád?” – gondolta Róza, s beleborzongott az önmagának feltett kérdésbe. – Ollót kérek – szólt az őrhöz. – Minek ehhez olló? Vékony ez, elszakad így is! Róza hátranézett. Egy fiatalember Prielle Kornéliát segítette ki a kocsiból. Laborfalvi Róza hajdani pályatársnője a sírhoz lépett, és tépett egyet a szalagon. Fesztyné ugyanezt tette. És utána Prielle Kornélia fogadott lánya. A háromszorosan megtépett szalag ott feküdt a koszorú mellett, körülötte a komédiára éhes tömeg, amely lassan megindult a sír felé. Róza – talán a nagyszülei színészvére késztette erre a cselekedetre – meghajolt az emberek előtt, és lassú, bizonytalan léptekkel elindult a kocsi felé.
  • Amikor hátranézett, azt látta, hogy a sokaságnak nem elég a jelenet. Többet akartak. A sírhoz rohantak, és tépték, taposták, nemcsak a szalagot, a koszorút is. Prielle Kornélia segítette be a kocsiba, ő vitte be a házba a félig eszméletlen asszonyt. Árpád a kertkapuban várta. Sejtette, mi történt, anélkül hogy a színésznő egy szót is szólt volna. Aztán csak ennyit mondott: – A befalazott tapétaajtó, a levelem, és most még ez is… egyikünkhöz sem méltó, amit tettünk… És másnap reggel már megjelent a lapokban a hír: „Jókai Mór kiátkozta fogadott lányát, amiért azt a szalagot, amin az ő neve állott, a sárba taposta.”
  • XI Amióta Jókai elhagyta a Feszty-házat, mintha mindhármukat átok sújtotta volna. Sokszor töprengett Fesztyné, nem akaratgyengesége volt-e az oka, hogy hagyta elmenni azt a drága öregembert, akiről azt mondották, kegyetlenül szenved. De hogyan akadályozhatta volna meg? És most a koszorú szalagjának letépése után még azt is el kellett viselnie, hogy nevelőapja kiátkozta. Hegedűsek a semlegesség álláspontját képviselték, ha találkoztak Fesztyékkel, közömbösen mondották: előre megjósoltak mindent, ők meg is írták Jókainak, hogy nem óhajtanak új feleségével találkozni. És lám, milyen okosan tették! Amint hallják, a „méltóságos asszony” futballozni jár, így akar tetemes súlyából valamit leadni. Jókay Károly, a jóságos testvér, nem törődve Jolán lánya viselkedésével, ha Pesten járt, felkereste imádott öccsét.
  • Ilyenkor bőséges ebéddel kínálták a vendéget. Bella bűbájosán csicsergett, és örömmel közölte: újra színpadra lép. Jókai boldogan mosolyogva jegyezte meg: sok helyről kapott meghívást Bellácska, de Pozsonyt fogadta el, majd az édesanyja elkíséri, neki már fárasztó volna az utazás. Kár lenne Bella fényes tehetségét parlagon hagyni! A pozsonyi fellépésből azonban nem lett semmi. Az íróval egy jó barátja közölte, hogy tüntetés készül Nagy Bella ellen, Pestről Pozsonyba utazó fiatal egyetemi hallgatók ki akarják fütyülni. Így Jókai, bármennyire félt a meghűléstől – egész életében szenvedett bronchitistől, kétszer volt tüdővérzése –, Pozsonyba utazott, és megtiltotta a fellépést. Ezt kénytelen-kelletlen tudomásul vette a magát Jászai Marinak képzelő, önhitt teremtés. Hiszen ezután Párizsba utazhatott, és ő, akinek azelőtt gyakran lóvasútra sem volt pénze, most kocsin járhatta be a várost, és díszvendég lehetett az író tiszteletére rendezett díszlakomán. Ezután 1902 októberében Kolozsváron Mátyás király szobrának leleplezésén vett
  • részt Jókai, újra felesége társaságában. Majd Nagyváradra utaztak, ahol a Nagyváradi Naplóban Ady buzdította a várost: adjanak elégtételt az írónak a pozsonyi obskúrus, hitvány jelenet miatt. És ez meg is történt. Kivonult a város, sorfalat álltak, tiszteletük jeléül. Az író a pályaudvari búcsúztatás során átölelte, megcsókolta Ady Endrét, és így köszönte meg neki a felejthetetlen ünneplést: „Amiket rólam írtál, a mélyen érző, igaz költő írása volt. Meg fogom őrizni írásodat s az emlékedet is halálomig.” Ami ezután következett az író életében, már mind testi, mind lelki hanyatlás. Az otthona elviselhetetlen volt számára. Nemcsak a népes család, maga az imádott Bellácska is megvetéssel fordult el a gyenge, anyagi dolgokban gyakran feledékeny írótól. Hátborzongató híresztelések keltek szárnyra arról, mi mindent kénytelen eltűrni a magatehetetlen író. Hogy csak akkor enyhül meg iránta a hangulat, ha magasztaló cikket vagy elbeszélést ír imádott hitveséről. Ekkor néhány napig
  • rendesebben bánnak vele, de aztán újra a legutolsó személy a házban, enni is alig kap. Egy alkalommal a család kivonult a Svábhegyre, őt otthagyták a lakás egyik helyiségében, ahol a naftalinba eltett ruhákat tartották, a többi szobát lezárták. Nyolc napig tűrte ezt Jókai, aztán inasával, Csendes Józseffel kiment a hegyre. Amikor megérkezett, Bella öccsei a kocsi elé szaladtak, és nyelvet öltöttek rá. Ha beteg volt, nem hívtak orvost, és Csendes József hallotta, amikor azt mondta barátjának, Eötvös Károlynak: – Már megöregedtem, most lőjem magam agyon? Hathalomra egyszer beállított az egyik inas, aki, mint mondotta, nem tudta tovább tűrni a Grosz família elképesztő viselkedését, s be akart számolni arról, hogyan bánnak az öreg íróval. Váli Mari azonban elküldte, mondván, semmiféle pletykára nem kíváncsi. Az inas elment, de nemsokára hosszú levélben számolt be arról a szörnyű helyzetről, amibe a szerencsétlen embert a „méltóságos asszony”, anyja és testvérei belekényszerítették.
  • Sem Róza, sem Feszty nem tudtak erről semmi bizonyosat. Az úgynevezett jóakarók, akik minden ellenségeskedést okoztak, erről nem számoltak be. Csak elejtett megjegyzésekből jutott a házaspár tudomására, hogy a szegény aggastyán szenved, és ezt bölcs nyugalommal tűri. Azt sem tudták, hogy egyszer már el akart szökni, de észrevették, és rázárták az ajtót. Rab volt a saját otthonában. Harmadik Róza még egyszer látta életében imádott pápiját. Az Operában voltak, amikor egy páholyban megpillantotta Jókait a feleségével. Az első másodpercben szeretett volna hozzárohanni, csókjaival elborítani, aztán beletépett a fájdalom: hiszen ő már kitagadott, kiátkozott lány, akire gyűlölettel és haraggal gondol az a drága öregember.
  • Fesztyné az első felvonás után haza akart menni, de tudta, hogy a szenzációra mindig éhes közönség lesi, mi történik majd. Összetalálkoznak, s akkor hogy viselkednek? Valóban, az előadás végén a sors úgy hozta, hogy az előcsarnokban éppen szembejöttek egymással. A meggörnyedt, lefogyott pápi és a kiátkozott lány. Fesztynében meghűlt a vér. Ha csak félre nem ugrik, összeütköznek. De egy fiatal lány eléje pattant, majd követte a többi, mintegy védőláncot képeztek, eltakarták Rózát. Jókai lassú léptekkel ment kifelé, talán észre sem vette, mi történik körülötte. Sokszor gondolt erre a jelenetre Fesztyné, mi lett volna, ha valóban szembetalálkoznak? Talán egymás nyakába borulnak… Nem, bizonyára nem, hiszen ott feszített mellette, fűzőbe préseken, tollas kalappal, nagy fülönfüggőkkel, karperecekkel ékesítve, mint egy karácsonyfa, Nagy Bella. Az az asszony, aki sok-sok évvel megrövidítette a nemzet egykori bálványának életét.
  • 1903-ban elhalt Jókay Károly, 82 éves korában. Bátyjának elvesztése mély gyászba borította az öreg írót. A régi jó barátok közül is csak néhányan keresték fel, köztük a leggyakoribb látogató Nagy Miklós volt, a Vasárnapi Újság szerkesztője, aki teljesen elmaradt Fesztyéktől. Nehéz helyzetben voltak viszont azok, akiket bizalmas viszony fűzött a festőhöz és Rózához. Bródy Sándor, Herczeg Ferenc, Mikszáth Kálmán csak üdvözlősorokkal keresték fel Jókait, pedig annak idején mindhármuknak kitűnő tanácsokat adott. Tisztelték és becsülték, de fiatalok voltak, és Fesztyéknél jobban érezték magukat, noha a dús vacsorák, hajnalig tartó cigányozások megszűntek. És, bár soha nem mondták ki, még egymás előtt sem beszéltek róla, nem tudták elviselni Nagy Bellát és azt a megalázó helyzetet, amibe egykori példaképük került. Móricz Zsigmond 1922- ben írta: „Bőgtem, amikor megházasodott.” Még Móriczot is a legmélyebb kétségbeesésbe taszította Jókai házassága. És mint az események igazolták: joggal. Jókai egyetlen menekülése az írás volt. Ebben az időben hősi asszonyok jelentek
  • meg regényeiben, s harcolt az előítélettel, amely a házasságtörés bűnében akarta elmarasztalni őt és feleségét. De újabb munkái, kivéve az Ahol a pénz nem Isten című regényét, olyan házakhoz hasonlítanak, amelynek falában nincs új tégla, sem ajtó, minden használt, minden bontási anyagból készült. Jókai sehol sem érezte már jól magát. A hathalmiakkal is összekülönbözött, mert Váli Mari elküldte neki azt a levelet, amelyet az egykori inas írt. Rosszul tette. Jókai igen ingerült hangon válaszolt, s arra kérte Mari húgát, hogy családi ügyeibe ne avatkozzanak, és csodálja, hogy hitelt adnak ennek a rágalmazó levélnek. Természetesen ezeket a sorokat Bella sugalmazta, aki örült, hogy urának most már semmi kapcsolata nincsen egykor annyira szeretett rokonaival. Fesztyéknél, ha szerényebb keretek között is, de gyakori volt a vendégjárás. Róza már régóta nem nyúlt ecsethez. Csak azon töprengett, hogyan könyöröghetne bocsánatot Jókaitól. Hogyan férkőzhetne a közelébe. De tudta, hogy szigorú őrizet alatt tartják, Hegedűsek mesélték ezt, nem is titkolt elégedettséggel.
  • A miniszteri bársonyszék ugyanúgy megváltoztatta az egykori szerény újságírót, mint feleségét. Jolán elfelejtette, hogy a Svábhegyen hajnalban kellett kelnie, ő fejte a teheneket, ő tömte a libákat, ő gyúrta nagybátyja kedvenc túrós tésztáját. Ha Róza emlékeztette volna erre, a szemébe nevet. A kegyelmes asszony, bár hálával gondolt imádott Róza nénjére, most gyűlölte és megvetette Móric bátyját. Attól félt, hogy esetleg a leánya nem köthet majd előnyös házasságot, mert Jókai a rokonuk. Mintha azzal, hogy az író feleségül vette Nagy Bellát, száznál több nagy sikerű regénye, a külföldi kiadások mind semmivé váltak volna! Jókai állandó utazgatással próbálta csillapítani nyugtalanságát. 1903-ban két hónapra Abbáziába utazott, a nyarat Siófokon töltötték. De itt is állandó megaláztatásoknak volt kitéve. Nemcsak inasai, ismerősök is említették, milyen nyíltan becsmérelte férjét Nagy Bella. Egy alkalommal társaságban rosszullétről panaszkodott, mire az imádott hitves rákiáltott:
  • – Vén szamár, mit fecsegsz itt összevissza? Menj inkább dolgozni! Dr. Zalai Sámuel, siófoki fürdőorvos is jelen volt, amikor a kijelentés elhangzott. Meg akarta vizsgálni az írót, de az felkelt, meghajolt a társaság felé, és a szobájába ment. A vendégek hamarosan szétoszlottak, s többet nem látogattak el Jókaiékhoz. De ez a méltóságos asszonyt egy cseppet sem zavarta. Úszott, evezett, kirándulásokon vett részt, még jó, hogy nem futballozott, bár a tehetetlen férj ez ellen sem emelt volna kifogást. Amikor Siófokról hazajöttek, az író sokat panaszkodott, hogy fullasztja a levegő, és elhatározta: amint lehet, Nizzába utaznak. Ez némi megkönnyebbülést jelentett számára, mert csak Bellával s anyósával ment, a négy testvér ezúttal otthon maradt. 1903. november 21-én indultak el Budapestről, és csak 1904 áprilisában tértek vissza. De a vasúti sztrájk miatt kénytelenek voltak Fiúméban vesztegelni. Az Adrián ekkor erős bóra dühöngött, így Abbáziába nem mehettek át. A 79 éves aggastyán este 7 órától másnap délelőtt 10 óráig a pamlag egyik sarkában kuporgott, míg a nála jóval
  • fiatalabb anyósa kényelmesen végigfeküdt a pamlagon, és cipőjét az író nadrágjának támasztotta. Ez újabb bizonyítéka a szállongó híreknek, hogy a méltóságos asszony és családja hogyan bánt az öreg íróval. Ebből az utazásból meghűléssel tért haza Jókai. Eleinte ő sem vette komolyan a betegségét, háziorvosa influenzát állapított meg, de ő azért kijárt, végezte apró bevásárlásait, tárgyalt kiadójával, sőt felesége öccseit is hazahozta bérkocsin a gimnáziumból. Állandóan fázott, panaszkodott is, hogy nagyon megszokta a meleget Nizzában. „Nem tudom, mi lesz belőlem most már itthon. Annyi bizonyos, hogy az idén nem megyek ki a Svábhegyre, mert nappal nagyon forró, éjjel nagyon hűvös.” Később ágyba feküdt, de nem érezte magát rosszabbul, a betegség csak május másodikán fordult komolyabbra. Ekkor terjedt el az első hír a városban betegségéről. Feszty azon a napon feldúltan jött haza, s felesége kérdésére, mi történt, elmondta: Jókai nagybeteg, a háziorvosa mellé
  • Korányi professzort hívatták. A tanár a kérdezősködőknek csak ennyit felelt: – Tüdőgyulladás és nyolcvanadik év, mit mondjak még? Róza abban a pillanatban, noha ő is influenzában feküdt, felöltözött, és férjével együtt rohant az Erzsébet körút 44.–be. Természetesen a lakásba nem merészkedtek fel, a házmesternél húzódtak meg, ott lestek napokon át a híreket. Csak néhány órára mentek haza, aztán újra visszasiettek. A házmesternek ebben az időben busás borravaló ütötte a markát, hiszen újságírók, képviselők, barátok és ismerősök nála érdeklődtek először Jókai állapotáról. Május 3-án a betegség rosszabbra fordult, alkonyat felé emelkedett a láz, a beteg eszméletét vesztette. Az esti órákban Ferenc József tudakozódott az író hogyléte felől. Másnap, május 4-én azonban javulás állott be. Jókai eszméleténél volt, csak a feje fájt egy kissé, de semmi más fájdalmat nem érzett. Konyakot és bort kapott, az orvosok ecetes vízzel mosták le a mellét, hogy hűsítsék. Ő pedig tréfálkozva jegyezte meg:
  • dehogy kel fel egyhamar, lám, milyen jó dolga van. Állandóan csengettek, hol ez, hol az érdeklődött hogyléte felől, ez jókedvre hangolta. Déltájban a kabinetiroda főnöke jelent meg, kérve a környezetet, hogy az érdeklődő királyt folyamatosan értesítsék. Ez nagyon meghatotta az írót. Aztán felvirradt a végzetes május ötödike, élete utolsó napja. Hideg, szeles idő volt, de azért az újságírók és érdeklődők már kapunyitás előtt ott tolongtak az Erzsébet körúti ház bejárata előtt. Az író még korábban ébredt, álmatlan éjszakája volt, azt kívánta az ápolónőtől, hogy nyissa ki az ablakot. – Hideg van, és zajos az utca, nem bántja majd méltóságodat a zaj ? – kérdezte a nő. – Nem bánt, a zaj maga az élet, és az élet szép! Majd könyvtárából A lőcsei fehér asszonyt kérte. Azt mondta, hogy színdarabbá akarja átdolgozni. Kevés ideig lapozgatott benne, de nemsokára kiesett a könyv erőtlen kezéből.
  • Az orvosokat aggasztotta gyengesége, ő azonban vidám volt, azt mondta, hogy olyan jól érzi magát, fel is kelhetne, dolgozhatna. „Nagy tervek járnak a fejemben!” Délután még fogadta Beöthy Zsoltot, aki komáromi ember volt, és kedélyesen elbeszélgetett vele. Jókai dicsekedett a király érdeklődésével. Már nem gondolt arra, mit szólna Petőfi ezekre a szavakra: – Az én jóságos királyom csak nem feledkezett meg öreg kortársáról. Áldja meg az Isten! Aztán elszenderedett, majd felébredve kérte a tudakozódók névjegyzékét, és gyermekesen örült a sok névjegynek, a hosszú listának. Nyolc órakor az orvosok mellhártyaizzadmányt észleltek, s tudták: ez a halál. De a betegnek, aki teljesen eszméleténél volt, semmije sem fájt. Jókai kérte az óráját, óvatosan letette maga mellé az éjjeliszekrényre, aztán a fal felé fordult, és szelíd mosollyal mondotta: „Aludni akarok!” A szíve mind halkabban dobogott, míg végül teljesen megszűnt verni. Csak az éjjeliszekrényen fekvő óra ketyegett tovább.
  • Még a halál is olyan gyengéd, kegyes volt hozzá, hogy szenvedés nélkül engedte el ebből a földi világból, ahol már olyan kevés öröme volt… A házmesterlakásban gubbasztott a halál előtti utolsó éjszakán és az utána való napon Jókai Róza. Újságírók jöttek-mentek, hozták a híreket, és ő nem foghatta meg annak az áldott jó embernek a kezét, nem nyújthatott neki egy csepp italt sem. Nem, hisz ő a kiátkozott lány… Nagyon sokat szenvedett, és talán levezekelte a temetői jelenet bűnét ezekben a végzetes órákban. A legnagyobb bánata volt, hogy nem búcsúzhatott el szeretett papijától. Hampelné Pulszky Polixénia tette lehetővé, hogy Róza ráborulhasson Jókai koporsójára. Férje a Nemzeti Múzeum régiségtárát vezette, s így szabad bejárása volt a múzeumba. Este tíz után, amikor már rég bezárták a múzeumot, Hampelék újra kinyitották, és a fájdalomtól és a sok virrasztástól meggyötört Fesztyné a meggyújtott fáklyák fényénél egyedül maradt azzal az emberrel, akinek annyi
  • mondanivalója lett volna, de azt soha el nem mondhatta. Ám amikor a koporsóban nyugvó viaszfehér arcot látta, úgy érezte, hogy pápi megértené és megbocsátana neki. Mintha elmúlt volna a négy és fél esztendő, amikor harag és gyűlölködés választotta el őket egymástól. Május kilencedikén, szürke, tavaszi délután – a felhők mögül hol kibújt, hol eltűnt a nap – temették Jókait, a Nemzeti Múzeum előcsarnokából. Onnan vitték ki koporsóját, ahol Kossuthé állt néhány éve. Nagy temetés volt, az állam költségén. A királyt Apponyi Lajos udvarnagy képviselte, a koporsó körül a rokonokon kívül ott álltak a miniszterek, az ország nagyjai, zászlósai, a parlament tagjai, a vármegyék és városok küldöttségei. Tizenkét szekéren vitték a koszorúkat a halottaskocsi után. És egymást követték a szónoklatok. Az utolsó szónok Tuba János volt, aki egy láda komáromi földet is hozott magával, amit a sírba bocsátott. Aztán ráhányták a földet, és ahogy Mikszáth írta: egy kis púp keletkezett azon a
  • helyen. Egy hegycsúcs azonban eltűnt egy másik helyen. Fesztyné hónapokon át nem tudott másra gondolni, mint arra a jelenetre, amikor ráborulhatott a koporsóra, amelyben imádott pápija nyugodott. Az orvosok ugyanúgy azt tanácsolták, mint Olaszországban, amikor szinte eszelősen szenvedett, hogy vegyen újra ecsetet a kezébe. De férje nem engedte. Felháborodva kérdezte, hogy azért akar-e festeni, mert ő nem tudja eltartani a családját? Így Róza csak háziasszony volt és anya, fogadta a régi jó barátokat, akik még hűek maradtak hozzájuk, noha a Kékszalon már nem a régi. Ekkor történt, hogy Fesztyt felkérték: álljon a Tulipán mozgalom élére. A Tulipán mozgalom nemzeti buzgalomból fakadt, az egész ipart és kereskedelmet magyar kézbe akarta venni, nem akarta, hogy a hazai gazdaság továbbra is az osztrákok gyarmata legyen. Feszty leánya, amikor erről írt, maga sem tudta, apjáé volt-e az eszme, az ő lobogó magyarsága hozta létre a mozgalmat, vagy csak később kapcsolódott hozzá. Mindenesetre szívvel-lélekkel részt
  • vett a munkában. Hiszen a festészet mellett ez volt az ő világa: szervezni, embereket meggyőzni, s a magyarságot függetleníteni Ausztriától. Gyerekkorában hallott a Védegyletről, Kossuth kezdeményezéséről, amely elhalt a szabadságharc viharában. A Bach-korszak kegyetlen elnyomása alatt magyar iparról, magyar kereskedelemről még a legmerészebb fantaszták sem mertek álmodozni. Hiszen ártatlan emberek százai sínylődtek börtönben, egy meggondolatlanul elejtett szó is halált vagy hosszú fogságot jelentett. A kiegyezés után csak tessék-lássék engedményeket kapott a nemzet. Éppen ezért tartotta fontosnak Feszty a Tulipán mozgalmat. Két esztendeig tárgyaltak, vitatkoztak, hadat akartak üzenni az osztrák iparnak, és önálló magyar kultúrát akartak teremteni. Az összejöveteleket rendszerint a Bajza utcai kis palotában tartották, ital mellett, sűrű cigarettafüstben, és ha asszonyok is jelen voltak, Gerbeaud-sütemenyeket is felszolgáltak. Természetesen minden költség a háziakat terhelte.
  • Feszty két év alatt nem festett, csak gyűléseket tartott, embereket győzött meg lobogó fantáziájával az ügy mérhetetlen fontosságáról. Aztán egy napon tragikomikus fintorral ért véget a Tulipán mozgalom. Ezt a mozgalmat egyébként Róza az első perctől fogva ellenezte, ismerte férjét, tudta, hogy a szervezés, gyűlésezés elveszi idejét a művészetétől. De Feszty amennyire festő volt, annyira magyarnak érezte magát, és kötelességének tartotta, hogy felrázza az embereket: vegyenek részt a Tulipán mozgalomban. A tragikomikus fintor a Feszty-házban tragédiát jelentett. Egy reggel a festő halálsápadtan adta oda az újságot feleségének. A hírlap élénk színekkel ecsetelte, hogy a dicső Tulipán mozgalom érmeit Bécsben gyártották. Valami lelkiismeretlen ügynök nyilván olcsóbban jutott hozzá, vagy le akarta járatni a mozgalmat, Bécsben készíttette a kedves kis emblémákat. Feszty felugrott a reggelizőasztaltól, s tajtékozó dühvel kereste fel a mozgalom irodáját. Azonnal lemondott a vezetésről,
  • minden felelősséget azokra hárított, akik nyilván tudtak erről az otromba dologról. Hazament, majd Ógyallára, szülőfalujába utazott. Ott akarta kipihenni a két, reményekkel telt esztendő fáradalmait. És a nagy csalódásban még csak nem is az fájt, hogy elvesztegetett két évet, amikor nem nyúlt ecsethez, és éltek – adósságra. A második ilyen szomorú história a művészmajális volt. A városligeti tavon akartak – jótékony célra – majálist rendezni. Korabeli bárkák, hajók úsznak majd a vízen, lesz ott egyiptomi, római, görög, középkori, biedermeier bárka, és benne neves írók, művészek, művésznők korhű öltözetben. – Árpád, ezt a majálist csak te tudod megrendezni? –mondta nyomatékosan Herczeg Ferenc, és Feszty, nem okulva a régebbi tapasztalatokon, újra vállalta a feladatot. Megint üres volt a műterem, Feszty irányította a fiatal művészeket, lelkendezett, tárgyalt, ha kellett, vitatkozott, hiszen nála senki jobban nem ismerte a különböző korok hajóit, az emberek öltözetét. És megint lehetett szervezni, valójában játszani, mert a
  • festő számára az élet igazi, boldog játék volt. És etette-itatta a hajóépítő ácsokat, a fiatal festőket, nem gondolt arra, hogy erre a mulatságos, izgalmas játékra nincsen anyagi fedezet. Amikor eljött a várva várt májusi nap, reggel megeredt az eső, kegyetlen szél korbácsolta a vizet. Feszty kopott kabátjában (neki nem volt kosztümre pénze) irányította a bárkákat, berekedt a sok kiabálástól, hangját elnyelte a szél. Természetesen óriási deficittel zárult a művészmajális, mert nem volt publikum, a belépőjegyek a felállított kis sátorban ronggyá áztak, egész kötegeket sodort el a szél. Most már elhatározott dolog volt, hogy meg kell válni a Bajza utcai kis palotától, az eladási ár még nem is fedezte az adósságokat, hiszen óriási uzsorakamatot kellett fizetni a felvett kölcsönökért. Ekkor mondták a jó barátok, hogy tulajdonképpen fel kellene lépni az új Jókai- rokonsággal szemben. Jókai nem a maga akaratából átkozta ki fogadott lányát, hanem a felesége kényszerítette erre. És a
  • szerencsétlen öregember, akiről széltében- hosszában beszélik a városban, hogyan bántak vele, nem mert ellenkezni imádott hitvesével. Pert kellene indítani az örökségért. Ha másért nem, Masa miatt. Apja, anyja két fantaszta, két álmodozó, nem értenek a pénzhez, Árpád idealista, akárcsak Róza. Miből fognak megélni, lám, a Bajza utcai gyönyörű kis palota is másoké lesz. Igaz, szerencséjükre nem valami pöffeszkedő újgazdag, hanem a Petőfi Társaság vásárolta meg. De mi lesz, ha Árpád megbetegszik, honnan teremtik elő a mindennapi kenyérre valót? Először kitessékelték a jóindulatú barátokat. Árpád újra festeni kezdett. De egy este beállított a komáromi jó barát: Tuba János. Suttogva közölte, hogy nagy baj van. Az új Jókai család birtokában vannak olyan levelek Hegedűsek és Fesztyék ellen, amelyek Laborfalvi Rózáról, annak törvénytelen leányáról, Fesztyné vér szerinti anyjáról és apjáról szólnak, arról az ártatlan kalandról, amely következményeként a harmadik Róza szintén törvénytelenül jött a világra. És ezeket az emlékező leveleket maga Jókai
  • írta. Fesztyné közel volt az ájuláshoz. Most mit tegyen? A maga nevében védekezhet, nem bánja, ha vádolják, ha sárt fröccsentenek rá a szenzációra éhes újságírók. De édesanyja emléke szent. Annak a tragédiáját nem engedi kiteregetni. Ha eddig vér szerinti apja családja bármelyik tagjával találkozott, nyíltan nézhetett a szemükbe, most majd kajánul mosolyoghatnak: az örökségért hagyta, hogy nyilvánosságra jusson, újságírók tollhegyére kerüljön az, amiről még legjobb barátaival sem beszélt soha. Nemhiába nőtt fel Róza Kárpáthy Zoltánon, aki lemondott az örökségről, mert anyja emlékét akarták a perben beszennyezni, nemhiába volt Feszty a világ leggavallérabb embere, mindketten azt mondták: a pert abba kell hagyni. Adják ide azokat az írásokat, amelyek birtokukban vannak, s ők nem akarnak semmit sem az örökségből. A barátok könyörögtek: gondoljanak a gyerekre, annak a jövőjére! Az ügyvéd is azt tanácsolta: ne törődjenek az ellenpárt fenyegetőzésével, menjen tovább a per, bizonyosan megnyerik.
  • De Árpád hajthatatlan maradt. Azt mondta, ha tíz nap alatt nem lesz vége ennek a hercehurcának, főbe lövi magát. És felesége tudta, hogy ezt komolyan is gondolja. Megbízták az ügyvédet, hogy egyezzen ki mindenáron. És Füredy, aki nemcsak ügyvédjük, hanem jó barátjuk is volt Fesztyéknek, vérző szívvel hozta a leveleket és az egyezséget: egy, mindössze egyetlen percentet kaptak az örökségből. Nyolcezer korona volt az egyetlen percent, amit Fesztyné azonnal a Petőfi-szobor felállításának javára adott. Pedig az a nyolcezer korona egyévi nyugodt megélhetést biztosított volna. És a férje akkor már nagyon beteg volt. Az orvosok megmondták: nem sok van hátra az életéből. Talán néhány hónap, talán néhány év. De Jókai Róza úgy érezte: ha pápi valamelyik csillagról nézi az égbolton, amelyet annyira szeretett szép nyári estéken vizsgálni, meg lesz elégedve vele…
  • Utószó Nehéz évek következtek. Először a Szív utcába költözött a Feszty család, a kislányt beadták az Erzsébet Nőiskolába, majd egy világos, napfényes, Damjanich utcai új házban béreltek lakást, ahol műterem is volt. Keményen dolgozott a festő, de nem a szülőföldje gyönyörű tájai kerültek ki ecsetje alól, hanem sisakos vitézeket mázolt, ezeket kérte a műkereskedő. És végül megengedte, hogy felesége is kezébe vegye az ecsetet. Ő pedig csendéleteket, csücsörítő szájú lányokat pingált, mindketten boldogok voltak, ha a nagy pénzkereső hajszában néha megengedhették maguknak a fényűzést, hogy saját ízlésük szerint festhessenek. Fesztynének még növendékei is voltak. Köztük a legtehetségesebb Lesznai Anna, akiből kiváló festő és író lett. Meleg barátság fejlődött ki köztük. Ő ismertette meg Rózával Ady verseit, s Fesztyné egész későbbi életében rajongott a költőért. Feszty 1912-ben végre eljutott odáig, hogy a sok pénzért mázolt giccs helyett időnként
  • komoly értékű képeket fessen, így sikerült 1912-ben a Nemzeti Szalonban olyan százhatvan képet kiállítani, amelyek igazi tehetségről tanúskodtak. Megmutatta, hogy a körkép festője haladt a korral, és elsajátította azt, amit a modern festők tudnak. A kiállításnak nem volt nagy anyagi sikere, Fesztyéknek továbbra is küzdeniük kellett a megélhetésért, de Róza akkor sem bánta meg, hogy nem engedte anyja tragédiáját pénzért eladni. Az új Jókai-rokonság pedig feltehetően örült, hogy még több pénz üti a markukat. Nagy Bella nem ment újra férjhez. 1944-ig Pesten élt, majd kivándorolt Angliába, és ott halt meg 1947-ben. Feszty, bár sokszor elhatározta, hogy családjával együtt visszavonul Ogyallára, szülőfalujába, ezt a tervét sohasem tudta megvalósítani. 1915-ben halt meg, felesége és leánya nagyon szerény körülmények között maradt. Fesztyné két könyvet írt a kiadók megbízásából, ezek érdekes dokumentumok, és egy tehetséges író őszinte vallomásai. Kár, hogy nem írt többet.
  • Leánya, Feszty Masa festőművész lett, örökölte szülei tehetségét, de művészete merőben különbözött azoknak stílusától. Főleg szentképeket festett, egy képét a Szépművészeti Múzeumban is láthatjuk. A három Róza élete szorosan összeforrott Jókai életével, s róluk mégis keveset tudunk. De Jókai írásai, azoknak derűje, bája, meseszövése, humora még ma is élnek, s feltehetőleg élni fognak, amíg sokan lesznek olyanok, akik a realitások helyett a romantika világában találnak örömet. Vége
  • KERTÉSZ ERZSÉBET Teleki Blanka „Blankának boldognak kell lennie, azt akarom, hogy boldog legyen!” – rendelkezik unokája jövőjéről apai nagyanyja, Teleki Mária grófné. „A boldogságát keresi? Hát ez miféle újmódi hóbort? Létezik lány számára a családon kívül is boldogság?” – értetlenkedik az édesapa, Teleki Imre gróf. „Azt akarom, hogy önálló ember légy!” – inti anyai nagynénje, Brunszvik Teréz grófnő. Melyik utat választja Teleki Blanka? A nehezebbiket, amely végül Kufstein börtönébe vezet. Jól látja ifjú rajongója, Vasvári Pál: „Ez az asszony: ember! Ember, akinek akarata, célja van.”
  • MÓRA KÖNYVKIADÓ
  • A SOROZATBAN MEGJELENT: Gyönyörű nyár Szonya professzor Elizabeth Négylevelű Lóhere Szendrey Júlia Vilma doktorasszony Teleki Blanka Szamóca-lányok A három Róza MÓRA KÖNYVKIADÓ
Please download to view
All materials on our website are shared by users. If you have any questions about copyright issues, please report us to resolve them. We are always happy to assist you.
...

Kertész Erzsébet - A Három Róza

by sentenyi

on

Report

Category:

Documents

Download: 0

Comment: 0

11

views

Comments

Description

Download Kertész Erzsébet - A Három Róza

Transcript

  • Kertész Erzsébet - KÖNYVEI - Sorozatszerkesztő BALASSA ANNA
  • KERTÉSZ ERZSÉBET A három Róza
  • MÓRA KÖNYVKIADÓ
  • Illusztrálta Békés Rozi MÁSODIK KIADÁS A sorozat borítóját Lonovics Zoltán tervezte Minden jog fenntartva, a kiadvány egészének vagy bármely részének a kiadó írásos engedélye nélküli sokszorosítása, másolása, egyéb engedélyköteles felhasználása – beleértve a kiadvány digitalizálását és ily módon történő többszörözését, nyilvánossághoz közvetítését – szigorúan tilos! A kiadó könyveit kedvezménnyel megrendelheti webáruházunkban: www.mora. hu
  • © Kertész Erzsébet jogutódai, 2011 © Móra Könyvkiadó, 1995, 2011
  • I. Pest első magyar nyelvű kőszínháza 1837. augusztus 22-én, a pesti vásár idején nyílt meg. Eddig a magyar színészeknek nem volt állandó hajlékuk. Míg a németek díszes épületben játszhattak, a magyarok eleinte a Hacker-szálában, majd a Bagolyvárnak csúfolt Rondellában tartották előadásaikat, és amikor a Rondellát lebontották, vidékre kényszerültek. Később a budai Várszínház lett otthonuk, de télen, a jeges vagy zajló Dunán csónakon átmerészkedni egy-egy előadásra életveszélyes vállalkozásnak bizonyult. Ezért várták olyan boldog izgalommal a Pesti Magyar Színház megnyitását. Remélték, hogy itt végre megtelepedhetnek, s öregkorukra még nyugdíjat is kapnak. Széchenyi István a Duna-parton akart színházat építeni, de ennek költségeit nem tudták előteremteni. Így szerényebb megoldással, a Grassalkovich herceg
  • ajándékozta telken folyt az építkezés. Maguk a színészek is segítettek, ócska jelmezeiket munkaruhának használva hordták a téglát, keverték a maltert, s bár inkább útban voltak, mintsem használtak, a munkások szeretettel fogadták őket, és igyekeztek, hogy helyrehozzák azt a kárt, amit egy-egy színész buzgalmával akaratlanul okozott. Az építkezés lassan haladt, senki sem hitte, hogy a kitűzött időre előadást tartanak majd a színházban. Még júliusban vakolatlanul, tető nélkül állt az épület. Mindamellett a Várszínház egykori tagjai, akik szerteszéledve az ország több városában játszottak, felszólító levelet kaptak, hogy a Pesti Magyar Színházhoz való szerződésük ügyében haladéktalanul jelenjenek meg. Mindenki jött, Kántornét kivéve, aki Debrecenben nem kapta kézhez a meghívó levelet, és a második felszólításra sem érkezett meg. Három nappal a színház megnyitása előtt még mindig semmi hír nem volt Kántornéról, így a tervezett Bánk bán előadás helyett más darabról kellett gondoskodni, hiszen
  • Gertrudis szerepét nem adhatták oda akárkinek. Ekkor döntötték el, hogy Schenk Belizárjával nyitnak, és a főszerepet Laborfalvi Rózának adják. Róza akkor már három éve játszott hol a Várszínházban, hol vidéken, apróbb szerepekben, de a színháznál tudták, hogy a gyönyörű, dallamos, mély hangú teremtés megbirkózik a főszereppel. Rózát minden társa szerette és sajnálta. Tudták, hogy milyen nehezen él, csekély fizetéséből kell eltartania magát és kislányát. Róza tizenhat évesen került a társulathoz, apja hozta, Benke József, aki valamikor maga is színész volt, drámákat fordított, riportokat írt, amelyekben a magyaroknak kőszín-házat követelt. Benke ekkorra már visszavonult a színpadról, Miskolcon leányiskolát tartott fenn. De feladta az iskolát, eladta kis házát, kukoricaföldjét, és feleségével, Róza lányával és kisfiával, Bebussal Pestre jött, hogy Rózából híres színésznőt csináljon. Felesége, a szelíd, halk szavú Rácz Zsuzsi, aki maga is színésznő szeretett volna lenni, de férje nem engedte színpadra,
  • nem mert ellenkezni. Ahogy Róza is szó nélkül engedelmeskedett az apai parancsnak. Az indulatos, ellentmondást nem tűrő Benke így vitte el lányát Fáy Andráshoz, a Várszínház igazgatójához. Fáynak megtetszett Róza, s amikor elszavaltatott vele néhány sornyi verset, elégedetten bólintott. – A lánykából színésznőcskét faragunk – dörzsölte kezét elégedetten, mert szokása volt, hogy minden szót kicsinyített. Róza, akit eredetileg Juditnak hívtak, de Déryné iránti rajongásból felvette annak keresztnevét, a színpadon Laborfalvi néven szerepelt. Hiszen édesapja laborfalvi Benke volt, székely származású nemesember, aki a szüleivel éppen azért szakított, mert otthagyta a nagyenyedi református kollégiumot, s minden vágya az volt, hogy színész legyen. Bécsig gyalogolt el, hogy igazi színházat lásson, ott festegetett díszleteket, ezekből a fillérekből tartotta el magát; aztán, mert németül a székely bikkfanyelvével nem juthatott szerephez, újra hazagyalogolt. És Kotsi Patkó István, a kolozsvári színház igazgatója fogadta be. Itt végre játszhatott, a Bécsből hozott
  • darabokat lefordította, de hányatott pályája során mindvégig úgy érezte: nem méltányolják eléggé. Juciból, azaz Rózából azonban mindenképpen színésznő lesz! – ez volt az elhatározása, s amikor leánya első pár szavas szerepét megkapta, a remegő fiatal teremtést ő lökte be a színfalak mögül a színpadra. Róza első szerepe néhány szóból állt csupán. A Benjámin Lengyelországból, vagy a nyolcgarasos atyafi című darabban Náncsi szobalányt játszotta. – Hívott a nagyságos úr? – Nem lehet-é mindjárt? – Hahaha! – ennyi volt a nyúlfarknyi szerep. A fiatal lánynak fogalma sem volt arról, hogy a hahahát nem kimondani kell, hanem ez nevetést jelent. De partnere rákacsintott, és a kacsintásra önkéntelenül elnevette magát. Vidáman, felszabadultan kacagott. Erre kitört a taps. Igaz, gyéren ültek a nézőtéren, de Róza szépsége, dallamos, mély hangja minden nézőt tapsra késztetett. Amikor a fiatal teremtés kitámolygott a színpadról, maga sem értette, miért
  • tapsolnak. Apja a színfalak mögött elégedetten bólogatott. „Hát ez a színjátszás?” – Róza Kántornéra gondolt, aki fenséges fejtartással ült páholyában, és gúnyos mosollyal figyelte az új színésznő bemutatkozását. Nyakigláb, suta lánynak tartotta eddig Rózát, de most, hogy a színpadon látta, megdöbbent. A gúnyos mosoly is keserű fintorrá változott, ösztönösen megérezte: riválisra talált, az újdonsült színésznő ebben a kicsi szerepében is megmutatta, hogy tehetséges. És milyen szép… Harmadnap a Hazai Tudósítások azt írta: „Laborfalvi Rozália leányasszony szép alakja, tiszta orgánuma és helyes szólejtése szép reményt nyújtanak jövője felől.” Benke papa elégedett volt, büszkén jelentette ki, hogy Róza még Kántornét is túlszárnyalja idővel. Aztán néhány hónappal azután, hogy a Benke család Pestre költözött, meghalt Rácz Zsuzsi. Még láthatta egyszer lányát a színpadon, kegyetlen télidő volt, talán akkor fázott meg, s attól kezdve többet nem kelt fel. Róza a színházban volt azon az estén.
  • Amikor édesanyja örökre eltávozott, már csak kihűlt kezét csókolhatta meg. Benke visszautazott Miskolcra, magára hagyva lányát, fiát beadta a minoritákhoz, s újra nyelvórákkal kereste meg a legszükségesebbekre valót. Róza egyedül maradt. Ezen a télen, 1834- ben jött vissza vendégszerepléséből Lendvay Márton, a színház hősszerelmese. Róza az első szerelem lobogásával adta magát a könnyelmű, felelőtlen, gyönyörű férfinak. Nem törődött azzal, hogy a színész nős, s elhitte, amikor Lendvay búgó hangján azt ígérte: örökké szeretni fogja, és örökké hű lesz hozzá. De hamarosan rá kellett döbbennie, hogy a férfi hazudott. A ki tudja, melyik szerepéből betanult szöveg, ami a színpadon igaznak hatott, a valóságban semmivé foszlott. Lendvay vidékre ment vendégszerepelni, s Rózát hetekig nem látogatta meg. Azt sem tudta, hogy a lány gyereket vár. Csupán Szigligeti Ede, a színház titkára – aki halálosan és reménytelenül szerelmes volt Rózába, s aki megmaradt a jó barát szerepében –, ő tudott a lány súlyos gondjairól, s arról, hogy hamarosan
  • elkövetkezik az az óra, amikor már nem titkolhatja jövendő anyaságát. A színház tagjai is észrevették, kímélték Rózát, amennyire csak lehetett. Maga Lendvayné Hivatal Anikó, aki cseppet sem volt féltékeny Rózára, mert jól ismerte csapodár férjét (tudta, minden kaland után visszatér hozzá), készített a gyereknek babakelengyét. Szükség is volt a segítségre, hiszen Rózának fogalma sem volt arról, mi minden jár az anyasággal. Ő csak azt fájlalta, hogy Lendvay kedves, semmitmondó mosollyal megy el mellette, néha megsimogatja, de soha meg nem látogatja kis albérleti szobájában. Nem tudjuk pontosan, hol és milyen körülmények között született meg Lendvay gyermeke, akit anyja után Rózának kereszteltek. Szigligeti feltehetően a társulat tagjai közül kért meg valakit: segítsen a tehetetlen Rózán. Valaki a színházból vigyázott a kislányra, míg Róza próbált vagy játszott. Egy regényes életrajzban azt olvashatjuk, hogy Szigligetiéknél született meg a kislány, és Szigligetiné vigyázott rá. Ez így nem történhetett, mert Szigligeti csak 1839-ben nősült, akkor vette feleségül
  • Sperling Franciskát. De az bizonyos, hogy Róza minden gondolata a gyermeke volt. Még lábadozott, amikor Kántorné meglátogatta, és a maga nyers modorában azt ajánlotta, adja valakinek örökbe a kislányt. Elmondta, hogy neki is született özvegyen egy kislánya, akit egy derék, vidéki tanítócsaládnak adott, nem akarta, hogy a színészgyerekek hányatott sorsa jusson osztályrészéül. Róza alig bírt uralkodni magán, csaknem kiutasította otthonából a nagy tragikát, kijelentette, hogy a gyermek az övé, egyes-egyedül az övé, ő fogja felnevelni, és senkinek, még a híres művésznőnek sincs joga, hogy beleszóljon az életébe. Róza akkor nem gondolt a következményekre, nem mérlegelte, miből tartja el majd a gyermeket. És most ott ült a meszeletlen, öltözőnek nevezett helyiségben, ahol deszkákból tákolták össze az asztalokat, a falakba bevert néhány kampósszög helyettesítette a fogasokat. Valamennyien ott szorongtak, nők, férfiak vegyesen, de ki törődött most ezzel, hiszen akármilyen rendezetlen az udvar, építőállványok, kő- és téglahalmazok, meszesgödrök, homokkupacok
  • éktelenkednek az útban: árad befelé a nézősereg. Nagyrészüket a kíváncsiság hajtotta: lesz-e előadás, ahogy Földváry alispán úr megígérte. Hiába jósolgatták, hogy leszakad a karzat meg a páholysor, az otromba épület szilárdan állta az ostromot. Rekkenő hőség volt, és Rózának, rendezői utasítás szerint, talpig fekete posztóruhát kellett viselnie, három rőf hosszú uszállyal, ruháját még térdig érő tunika is fedte, így írta elő a szerep. A rendező nem volt tekintettel a forró augusztusi napra. És Róza egyik pillanatban didergett, aztán kiverte a veríték, arcáról csöpögött a festék, a tükör egy szánalmas öregasszony képét mutatta. – Húszéves vagyok, és negyvenéves matrónát kell játszanom – panaszkodott Szigligetinek, aki mosolyogva vigasztalta: – Egy színésznőnek mindent el kell tudni játszania, különösen egy tehetséges színésznőnek! Negyvenévesen is lehet Júliát alakítani, és húszévesen Antoninát, Belizár hitvesét, mint ahogy azt maga teszi, kedves Róza!
  • – Köszönöm, Edus – sóhajtott fel Laborfalvi –, maga az én legjobb, leghűségesebb barátom! Rózának három nap alatt kellett megtanulnia a szerepet, de a tanulás könnyen ment, talán apja kitűnő emlékezőtehetségét örökölte. Nem akart apjára gondolni, aki alighogy mamuka meghalt, feleségül vette egykori francia tanítványát, a hegyes orrú Maron Marie-t, és gyermeke született, majdnem egyidős Kisrózával. Apja tudott a törvénytelen gyermek születéséről, elítélte, sőt megvetette lányát. Nem gondolt arra, hogy a magára hagyott lány milyen kísértéseknek lesz kitéve a színházban, pedig ő vitte Fáy Andráshoz, aki azt tanácsolta, hogy a csekély fizetést a színésznőcskék egészítsék ki úgy, hogy legyenek kedvesek a grófocskákkal. Róza titkolta, mennyire fél, igyekezett nyugodtan viselkedni. Most már nem apjára, hanem Kántornéra gondolt, aki azt tanácsolta, hogy váljon meg Kisrózától. Neki akarta megmutatni, mit tud. Az Árpád ébredésében, amit Vörösmarty a színház megnyitására írt, valamennyi
  • színész fellépett, néhány szavas szerep jutott csak mindenkinek, de Bajza, az új igazgató úgy érezte: mindenkinek jelen kell lenni azon a nagy napon, amikor végre, negyven keserves esztendő után kőszínházat kapnak Pesten a magyar színészek. Az Árpád ébredése rövid darab volt, utána következett Róza első igazi főszerepe Schenk Bejárjában. Amikor kilépett a színpadra, nem kellett senkinek sem kitaszítani, mint annak idején apja tette, fejtartásával önkéntelenül Kántornét utánozta, de a hangja lágyabb, csengőbb volt, mint nagy vetélytársnőjéé. És a nézőtér felfigyelt. Egy pillanatnyi csend után az első mondatára felzúgott a taps. A taps átjárta minden porcikáját, úgy érezte: most jött el az óra, amelyben újraszületik. Mindaz, ami húszéves életében fájdalom és keserűség volt – mamuka halála, Lendvay hűtlensége – , egy pillanat alatt a semmibe foszlott. Most lett igazán színésznő, aki, amint a színpadra lép, elfelejt mindent, ledob magáról minden terhet. Most csak Antonina volt, Belizár hitvese, és gyöngyöztek a szavak, nagy, mély tüzű szeme még tüzesebben csillogott.
  • A nézők önfeledten figyeltek, Róza mellett mindenki eltörpült. És a színfalak mögött a többiek szeretettel hallgatták, a hűséges Edus bátorítóan mosolygott rá. Róza szíve még hevesebben dobogott, úgy érezte, társai szeretik, elismerik, közéjük tartozik. Kisróza mellett most már van családja, az egész színészgárda. Amikor vége lett az előadásnak, a nézők újra meg újra kihívták a szereplőket, akik mély meghajlással köszönték meg a szűnni nem akaró tapsvihart. Előadás után Bajza vezetésével a szomszédos vendéglőbe készültek. Kovácsné, a malacszemű, lapátfogú komika nagyokat szippantva burnótjából, szívélyesen hívta Dérynét és Laborfalvit. De mindketten köszönettel visszautasították a meghívást. Déryné a távol maradt Kántornéra gondolt, és amikor Rózára pillantott, látta, hogy annak arcáról is eltűnt a ragyogás. Tudta, hogy Kántornét fosztotta meg attól a dicsőségtől, hogy mint Gertrudis tündököljön az első pesti kőszínház színpadán. Déryné vigasztalta, hogy nem tehet Kántorné távolmaradásáról, bár őt is
  • aggasztotta: mi történt barátnőjével. Félt, hogy kiújultak fagyás okozta sebei, amelyeket akkor szerzett, amikor a jeges Dunán átkelt Pestről Budára, hogy a Várszínházban játsszék. Déryné nemcsak emiatt volt szomorú. Érezte, hogy ebben a színházban már aligha van jövője. A felhők egészen eltakarták a szerencsecsillagát, és ő hitt a csillagokban. A társaság már sietett a vendéglőbe, Déryné és Laborfalvi kart karba öltve indultak hazafelé. Róza már alig várta, hogy Kisrózát összecsókolja álmában. Déryné, amikor kinyitotta lakása ajtaját, arra gondolt: milyen jó Rózának, most indul el a fényes pályán, őrá meg mi vár? Lassan elfakul a hangja, megráncosodik a nyaka, s kiszorítják a fiatalok. Az a kis Klein Rózsi, most már Schodelné, akinek Kolozsvárott ő fizette a tandíját, mert megérezte, hogy tehetséges, az lép majd az örökébe…
  • II A lapok beszámoltak a nagy sikerről, különösen Laborfalvi leányasszony játékát dicsérték. De a siker csak szép szavakat jelentett. Róza fizetését nem emelte az igazgató. Nem is emelhette, mert a kezdeti nagy fellángolás után már nem tolongtak a nézők. Egyszer mindenki kíváncsi volt az új magyar színházra, de aztán inkább mentek a közelebb fekvő német teátrumba. És Róza kiadásai egyre szaporodtak. Kis, kétszobás lakást bérelt, s valakit kellett a gyerek mellé fogadnia, aki vigyázzon rá, amíg ő próbál vagy játszik. Kovácsné, akinek tökéletes volt a szimata, és Rózában megérezte a jövendő nagy színésznőjét, ellentmondást nem tűrően felvett egy tenyeres-talpas sváb szolgálót, és kezébe vette a háztartást. Amikor jöttek a számlák, kifizette, abban a reményben, hogy busásan visszakapja majd valamikor. Eddig Dérynénél kávézott, most Rózához állított be naponta, s olyan
  • természetességgel ment a konyhába kávét főzni, mintha otthon lenne. – Barátkozz csak nyugodtan az arisztokratákkal! – tanácsolta Rózának. Lendvaynéval példálódzott, milyen nyíltan lovagol minden délután grófi udvarlójával, úgy tesz, mintha nem fájna neki a férje hűtlensége. Pedig a lelke mélyén csak azt a csirkefogót szereti. De okos, nem olyan mamlasz, mint Róza! Ebből a fizetésből nem lehet tiszta életet élni. Pártfogó nélkül semmire se mégy. Miből fizeted ki a számlákat, miből telik házbérre, ennivalóra, színpadi ruhákra, festékre? Szép vagy, fiatal, s ha apácaéletet élsz is, senki sem hiszi el! Róza elgondolkozott Kovácsné szavain, és a gyermekére gondolt. Annak akart mindent nyújtani. Ne legyen hányatott sorsú színészgyerek, ne kelljen megvonnia tőle semmit, hiszen ő felelős ezért az ártatlan jószágért. Róza megfogadta Kovácsné tanácsát, és nem utasította vissza a gazdag barátokat. Feltehetően arisztokraták voltak az udvarlók. A XIX. század első felében divat volt, hogy
  • grófoknak, báróknak valamelyik tehetséges és divatos színésznővel legyen viszonyuk. Déryné egyre jobban háttérbe szorult a színháznál. Kántorné sorsa is bántotta, késve érkezett meg a nagy tragika Debrecenből, dologidőben csak nagy nehezen talált fuvarost, s Bajza meg Földváry kérlelhetetlenül megtagadták szerződtetését. Hiába közvetített Déryné, Földváry hajthatatlan maradt. És Kántorné sértődötten otthagyta Pestet, vidékre ment, ahol egyelőre még szeretettel fogadták. Róza minden szerepében sikert aratott. Most már nem Dérynéért, hanem miatta mentek a nézők a távoli színházba. Déryné előtt szégyenkezett egy keveset, de az biztatta: legyen okos, amíg ilyen fiatal és szép. Déryné helyeselte, hogy Laborfalvinak gazdag barátja van. Amikor ő maga Kassán játszott, mindenki tudta, hogy gróf Csákyval volt viszonya, de nagyon keveset fogadott el tőle, azonkívül sokan becsapták, megcsalták, kihasználták hiszékenységét. Úgyhogy mire Pestre jött, nem volt semmi félretett pénze. Ettől akarta megóvni Laborfalvit.
  • Róza már nem szerette Lendvayt, a felületes, léha szoknyabolondot. Feledni próbálta a régit, aki olyan gyönyörűen duruzsolta a fülébe, hogy örökké hű marad hozzá. Ez a mostani Lendvay már vesztett karcsúságából, s búgó hangja is megfakult, hiába igyekszik, Egressy Gábor százszorta jobb színész! Benke Józsefhez Miskolcra is eljutott lánya dicsőségének híre, de azt is sustorogták a jóakarók, hogy grófi szeretőjével délutánonként kilovagol. Benke felgyalogolt Pestre, jegyet váltott a kakasülőre, onnan nézte a lányát. A játékával meg volt elégedve, ezt meg is írta a fogadóból, ahol megszállt, de nem győzött panaszkodni, hogy az ő tisztességben nevelt lánya céda lett, csak most okosabb, legalább gazdag szeretőt választott. Míg ő nyomorog, felesége betegeskedik, s kislányának, akit őutána Josephának kereszteltek, gyakran egy darab kenyér a vacsorája. Róza pénzt küldött az apjának, ruhaneműt kistestvérének, de válasz nem érkezett a küldeményre. Igaz, elveszhetett a válaszlevél az 1838-as szörnyű árvíz idején,
  • amikor Hatvani utcai lakásukban fejük fölött beszakadt a tető, a padló alól feltört a víz. Kétségbeesett helyzetükből Wesselényi báró mentette meg, egy zsúfolásig megtelt csónakba emelte be Rózát és gyermekét, és vitte ki Pécelre, ahol Ráday grófék vendégszerető házában talált menedékre a színésztársaság majdnem minden tagja. Az apja ezt nem tudta. Mit tudott egyébként is róla a szerencsétlen, óraadásból tengődő öregember? És minden nyomorúságához még az a fájdalom is emésztette, hogy abban a színházban, amelynek létrejöttét ő szorgalmazta, rá senki nem gondolt. Nincs már Benke József, csak Laborfalvi Róza, akit ő indított útnak, akiből nélküle sohasem lett volna színésznő.
  • Ha a miskolciak Pesten jártak, s egy-egy előadást megnéztek a színházban, nem győzték dicsérni az öreg előtt Róza játékát. Ő szenvtelenül hallgatta beszédüket, mintha nem is érdekelné lánya felfelé ívelő pályája. Úgy érezte, lánya mindent neki köszönhet, csekély viszonzás a havonta érkező segély azért, amit érette tett. Ő maga is elhitte, hogy Róza tőle örökölte tehetségét, szépségét. Ugyanilyen tehetséges lesz a másik lánya is, de arra jobban vigyáz majd, nem engedi, hogy ledér legyen. Róza időnként vidéken is vendégszerepelt, Kovácsné boldogan töltötte be ilyenkor az anyahelyettes szerepét. Kisróza szerette a mindig jókedvű asszonyt, aki kényeztette, és minden kívánságát ellenkezés nélkül teljesítette. Amellett édességekkel tömte, egyszer- egyszer még indusfánkot is hozott neki.
  • III Róza pályája egyre felfelé ívelt, a kritika mindjobban dicsérte, és joggal. 1840-ben a Honművész megemlítette, hogy „Laborfalvi kisasszony javára Souvestra Dús és szegény először adatik.” Április 27-én a Velencei kalmár került színre, Róza Portiát játszotta, de a lap közli, hogy kevés néző volt. Május 20-án újra jutalomjáték volt „Laborfalvi Róza k. a.”-nak. Közben Kisróza iskolába került. Kis társnői nem törődtek azzal, hogy ki az apja, csak azt tudták: Laborfalvinak, a nagy művésznőnek a lánya. A kislány nagyon szép volt, s bár anyja igyekezett megóvni a színészgyerekek koravén bölcsességétől, ez nem sikerült. Kisróza gyakran járt színházba, és sokszor illegette magát a tükör előtt. Lendvay és Lendvayné, aki közben végre elvált férjétől, gyakran meglátogatták, s ő kedves volt mindkettőjükhöz. Apja rendszerint üres
  • kézzel jött, mondogatta is: szegény színésznek miből teljen cifra holmikra? Anikó és Laborfalvi nagyon jó barátnők és jó kollégák voltak. Gyakran játszottak együtt, a Bánk bánban Róza Gertrudis volt, Anikó Melinda, és Bánk Lendvay. A múlt kötötte össze őket, ifjúságuk, szerelmük az egykor daliás férfi iránt. De ez a hízásnak induló, a régi iskolát követő színész nem jelentett számukra semmit. Lendvayné irigyelte Laborfalvit, mert legalább gyermeke volt, a múlt emléke, míg ő, akárhány lovagja volt is, magányosan élt. Róza sokat tanult Anikótól, mélyebben formált meg egy-egy figurát. És mindketten szomorkodtak Kántorné sorsán, aki mind kisebb erdélyi városokban játszott, s nem tudta megtanulni az új, pátoszmentes stílust, amelyet a hírlapi bírálatok egyre élesebben követeltek. Dérynét is egyre inkább háttérbe szorította az új üdvöske, Schodelné. Most már miatta telt meg a színház, üde szoprán hangja mindenkit elbűvölt. Míg az egykori ünnepelt primadonnának már csak középhangjai maradtak. Az alakja is egyre teltebb lett, tokát eresztett, s hogyan lehetne egy
  • középkorú, gömbölyű énekesnő pajkos Rozina vagy éppen Júlia? Szigligeti 1839-ben megnősült, Sperling Péter zenetanár leányát, Franciskát vette feleségül, akit Fánikának becéztek. Házasságuk boldog volt, sorban jöttek a gyerekek; Szigligeti sokat dolgozott a színház mindeneseként, közben darabokat írt, és változatlanul szerette, becsülte Rózát. És szerette Fánika is. Tisztelte Laborfalvit, mert nem adta dajkaságba kislányát, hanem maga nevelte. Hiába duruzsolták a fülébe, hogy barátnéjának szeretői vannak, a nyárspolgári környezetben felnőtt Szigligetiné, aki felvidéki lévén sohasem tanult meg helyesen magyarul, csak legyintett: „Róza natyon tisztességes lány, ha van neki tyerek, maga szoptatja!” Az árvíz okozta károkat a színházban hamar helyrehozták, és az előadások folytatódtak, Laborfalvinak minden szerepében sikere volt. Pedig nagy elődjével – Kántornéval – kellett megküzdenie, tőle örökölt sok szerepet, és feladatait kitűnően oldotta meg. Az árvíz után már 1838. április 30-án a Lear király került színre; Laborfalvi, Lendvayné és Bartháné játszotta Lear
  • három lányát, mind a Honművész, mind az Athenaeum dicsérte az előadást. Róza gyakran járt Szigligetiékhez, alig pár ház választotta el őket egymástól, Róza velük osztotta meg minden baját, kicsit irigyelte is őket, mert minden évben született egy gyerek, és Fánika derűs légkörben nevelte az apróságokat. Sütött-főzött, mosott-vasalt, mindezt egy kis szolgáló segítségével. És hogy jövedelmüket valamiképp kiegészítse, az egyik szobát kiadták bérbe. Történetesen éppen Jókainak, akivel Szigligeti feltehetően Petőfi révén ismerkedett meg. Az Újvilág utcában havi 7 Ft albérletet fizetett Jókai. Akkor már megjelent két feltűnést keltő elbeszélése, és mind bizonyosabbá vált, hogy hiába végezte el a jogot, író lesz. Egy alkalommal, 1847 táján, amikor Róza meglátogatta Szigligetiéket, Fánika suttogva említette, hogy lakójuk, Jókai nagy beteg, tífusza van, ki tudja, felépül-e belőle. Laborfalvit ebben a pillanatban nem érdekelte Jókai. Tanácsot kérni jött Szigligetiékhez, adja-e Kisrózát intézetbe. A gyermek sokat van egyedül, s ha felhozatja Miskolcról féltestvérét, Pepit, tőle sem tanul
  • semmi jót. De fájna megválni a kislánytól, hiszen miatta van szeretője, őt akarja kárpótolni homályos származásáért. Szigligeti nagyon helyesnek találta, hogy a kislány intézetbe menjen, ahol kicsit fegyelemre, rendre szoktatják, és nem hallja állandóan Kovácsné meg a többi vén színésznő karattyolását. Mert az a sok öregasszony rengeteget összefecseg, hízelegnek Laborfalvinak, hízelegnek Kisrózának azért a délutáni kávéért meg a mazsolás kalácsért! Róza leverten lépett ki Szigligetiek ajtaján. Amikor elhaladt az udvari szoba előtt, egy felkötött karú öregasszonyt meg egy fiatal nőt látott az ablak mögött. Az ágyban pedig láztól kipirult arcú fiatalember feküdt. „Szegény Jókai” – gondolta Róza, és szánalmat érzett a lehunyt szemű, keskeny arcú, szőke fiatalember iránt.
  • IV Csaplinczky Lilla iskoláját mindenki dicsérte. Hosszas lelki tusa után Róza hajlott a baráti szóra, és elvitte a kislányt a budai intézetbe. Kisróza szívesen ment, unta Kovácsné állandó sustorgását, hízelkedését, és még jobban unta a délutánonként megjelenő kávézó asszonyokat. Csak azt szerette volna, hogy mehessen Pepi is, akit az apja Pestre hozott. De Róza a kishúgát énekelni taníttatta, bár tudta: a csinos kislányból sohasem lesz énekesnő, sem színésznő, inkább házias, jó feleség válhat belőle, ha megfelelő férjet talál. Megfelelő férjet… hol is találhatna? A grófok, bárók nem vesznek el egy szegény lányt, s valami éhenkórász színésznek legyen a felesége? Hiszen akármennyit keres egy színész, nincs egy árva garasa sem. Elmegy lakbérre, kosztra, jelmezre, italra, esetleg kártyára…
  • Laborfalvi most, hogy csak vasárnap vihette haza kislányát, gyakrabban járt Szigligetiékhez. Megnyugtató volt számára egy igazi otthon és a zsibongó gyerekhad. Többször látta Jókait is, aki szerencsésen túlesett a betegségen, édesanyja és nénje is elutaztak már. Időnként beszélgettek, s Róza mosolygott azon, hogy a fiatalember mindig elpirul, ha megszólítja. Nézte a finom vonású arcát, szelíd kék szemét, és arra gondolt: milyen tiszta ember lehet. És milyen tehetséges! Elolvasott tőle minden sort, és tőle hallott a fiatal írók mozgalmáról, a politikai áramlatokról, Kossuthról, Széchenyiről. Eddig semmi sem érdekelte, ami politika vagy irodalom, most egyszerre a lapokban elolvasta a cikkeket, novellákat, regényfolytatásokat is. Eddig csak a színikritikákat futotta át, néha még azokon is bosszankodott, főképp, ha más színésznőket is dicsértek. – Ez a fiú neked szerelmes – mondta egy alkalommal Fánika, és Róza, akárcsak Jókai, elpirult. – A fiam lehetne – mondta –, sok évvel vagyok idősebb nála.
  • – Az nem lenne baj, Móricka okos, Edus mondja: nagyon tehetséges, és mindig csak írók közé jár. Neki nincs semmiféle más nő. De most elmegy, mert Petőfi elvenni az az intézőkisasszony, Szendrey Juliska, pedig annak apja nagyon haragszik, Petőfi szegény, meg olyan vad, olyan, hogy is mondjam, faragatlan, pipázik, és a padlóra köpdös. De Edus mondja: tehetség, óriási tehetség. És Jókai hozzájuk költözik. – Intézőkisasszony? Úri lányka? – Róza önkéntelenül is megharagudott az ismeretlen Szendrey Júliára. Elviszi innen Jókait. Nem találkozik vele többet, pedig milyen szívesen hallgatja, akármiről beszél. Jókai valóban elköltözött Petőfiékhez, de azért akárhányszor játszott Róza, a nézőtéren ott ült a szőke fiatalember. Nem várta meg az előadás végén a kiskapuban, és Róza sejtette: szeméremből, tapintatból nem közeledik feléje. Laborfalvi feltehetően Jókaitól értesült mind az irodalmi, mind a politikai életben történő változásokról. Mert Szigligeti nem járt el esténként a Komlóba, sem a Csigába, sem a Pilvaxba, ahol a fiatal írók összegyűltek, nem volt rá ideje.
  • Egyetlen gondja az volt, hogyan tartsa el a szaporodó családot. És most, hogy Jókai elköltözött, még többet kellett dolgoznia. A párizsi forradalom híre március elején ért Pozsonyba, az akkori hírszolgáltatás lassú volt, nyolc napig tartott, amíg egy ilyen sorsdöntő eseményről értesültek. Kossuth azonnal megtette híres indítványát a felelős kormányról, ezt a követek többsége március 4-én elfogadta, de a főrendek Bécsbe menekültek, hogy megakadályozzák az ülés megtartását. Csakhogy mire Bécsbe értek, már ott is kitört a forradalom. Így hát visszajöttek, mit is keressenek egy olyan városban, ahonnan az egykor mindenható Metternich elmenekült? Az bizonyos, hogy 1848. március 15-én, amikor váratlanul a Bánk bánt tűzték műsorra a Nemzeti Színházban, noha aznap Soulié Két anya gyermekét kellett volna előadni, Róza játszotta Gertrudist. Az előadás megindult, de a második felvonás alatt az utcai tüntetők benyomultak a színházba azzal a hírrel, hogy a börtönéből kiszabadított Táncsics megjelenik a közönség előtt. Az előadás félbeszakadt, a zenekar a Rákóczi-indulót játszotta, majd a
  • Marseillaise következett. Utána a Hunyadi László opera legkedveltebb dalait énekelték el. Közben Egressy Petur bán jelmezét fekete atillával cserélte fel, és elszavalta a Nemzeti dalt. Egressy Béni, aki aznap szerezte a vers zenéjét, elénekelte a dalt, és a közönség együtt énekelt vele. A Himnusz is elhangzott, minden hiába, a közönség tombolt, és Táncsicsot követelte. Petőfi egy páholyból eredménytelenül próbálta lecsillapítani a nézőket. Ekkor Jókai karbonári köpenyben, fején behorpadt cilindere mellé tűzött hatalmas vörös tollal felrohant a színpadra, és onnan hirdette, hogy a beteg írót hiába várják, lakására vitték. Ekkor Róza lépett ki a színpadra, fején gyöngyös pártával, díszmagyarban, karcsún, keblén piros-fehér-zöld kokárdával. Laborfalvi levette mellényéről a kokárdát, és átnyújtotta Jókainak. Mondott-e valamit a művésznő, válaszolt-e Jókai, azt senki nem tudja bizonyosan. A tömeg lassan szétoszlott, talán a látványtól, talán már belefáradt az üvöltözésbe. Jókai úgy írta le később, hogy ez volt a sorsdöntő találkozása Laborfalvival. És a kokárda volt a jegygyűrű, amellyel egymást eljegyezték.
  • Nem tudtunk mi sem többet erről a jelenetről. Ahány megbízhatónak tűnő szemtanú az esetet elmesélte, mindenki mást mondott. Egy bizonyos: a nézők lassan elhagyták a színházat, az előadás félbeszakadt. Helyette egy új darab első felvonása kezdődött: Jókai és Laborfalvi jegyessége. És ez a darab izgalmas fordulatokkal tarkítva folytatódott Róza élete végéig. Bármennyire szerelmes volt is Jókai, hetilapját, az Életképeket, amelynek közben szerkesztője lett, majdnem egyedül kellett megírnia, munkatársai szónokoltak, a nép lelkesedését akarták ébren tartani, végül is szónokolni könnyebb, mint az íróasztal mellett görnyedni. Minden feladatot ráhagytak tehát a szerkesztők, akiknek csak futtában megírt cikkekre jutott az idejéből. Az estéit pedig Laborfalvinál töltötte, amit Petőfi eleinte bölcs belenyugvással, sőt örömmel vett tudomásul. Laborfalvi is beleszeretett a tiszta lelkű, rajongó fiúba, csak az aggasztotta, mi lesz, ha Jókai megtudja: nem az az ártatlan leány, akinek gondolja. Sürgette hát az
  • esküvőt, mert mondanunk sem kell, hogy Jókai feleségül akarta venni. Csakhogy félt puritán anyjától, aki bizonyára nem örül, ha szerelmetes fia egy színésznőt vesz el. Még akkor sem, ha az a színésznő országos hírű művész. Róza ekkor elhatározta, kierőszakolja a mihamarabbi házasságot. A színháznál nyáron nemigen adtak tragédiákat, ezért kiköltözött a Svábhegyre, egy kedves kis kertes házba. Jókai szerelme sürgetésére úgy döntött, hogy meghívja oda barátait, s mielőtt még édesanyját értesítené, velük közli eljegyzésüket. Elmentek a meghívók, Laborfalvi nagy ebédet készített, s remélte, hogy vendégeik örömmel fogadják az érdekes hírt. Akkoriban még nagyon nehéz volt kocsival is feljutni a Svábhegyre, de azért mindenki időben megérkezett, Petőfi is eljött, örült, hogy feleségét nem hívta meg a színésznő, nem akarta, hogy a „feleségek felesége” összekerüljön azzal a rossz hírű „vén nőszeméllyel”. A nyolc vendég jóízűen fogyasztotta el a finom ételeket, majd az ebéd végeztével Jókai felállt, és ragyogva jelentette be, hogy
  • ez az ebéd valójában eljegyzési ebéd volt, mert Rózával elhatározták, hogy egybekelnek. Mindenki kicsit meglepetten, de azért szívélyesen gratulált, kivéve Petőfit, aki lecsapta a kést, villát, s köszönés nélkül rohant el a házból. A többiek vidám koccintgatás közepette együtt maradtak napnyugtáig. Másnap Petőfi nekitámadt barátjának, és fenyegetőzött: mindent megír Komáromba az édesanyjának, mert nem engedheti, hogy barátja a vesztébe rohanjon. Jókai kikérte a beavatkozást, s ő maga írta meg édesanyjának a levelet, amely így hangzott: Hiszem: hogy kedves anyámnak is öröme, ami nekem örömem, s az én boldogságomat kedves anyám is úgy erezi, mint én-magam; Folyó hó 30-án esküszöm Laborfalvi Rózával, az én násznagyom Nyáry Pál, az övé gr. Ráday. Hiszem, hogy Isten áldása leend lépésemen, s hogy kedves anyámé sem fog elmaradni. Kedves anyámnak szeretve tisztelő fia Mór
  • Ugyanakkor Petőfi is megírta Komáromba, milyen meggondolatlan, felháborító lépésre szánta el magát barátja. Elképzelhető, mennyire kétségbeesett a család. Jókai bátyját, Károlyt küldték azonnal Pestre, akadályozza meg Móric házasságát. De az leverten, dolgavégezetlenül tért haza. Móric makacsul kitart elhatározása mellett. – Akkor majd én megyek! – özvegy Jókayné Eszter lányával azonnal indult. Anya és lánya Pestre érve a „Fehér hattyú”-ban szálltak meg, s másnap Petőfit keresték fel Dohány utcai lakásán, hogy segítségükre legyen. Petőfi készségesen elvezette őket Jókai szállására, aki akkor már a Hatvani utcában lakott. Kínos, szívszaggató jelenet játszódott le anya és fia között. Özvegy Jókayné becsmérelte Rózát, és a jó fiú, aki eddig soha ellent nem mondott édesanyjának, öklét rázva kiáltotta: „Megtiltom, anyám, hogy őt valaki sértegesse!” Az erélyes asszony-vicispán lerogyott az ágyra, s keserves sírásra fakadt. De Jókait nem tántorították el az anyai könnyek.
  • Ekkor Petőfi titokban azt tanácsolta Eszternek, hogy valami módon vigye el Móricot Csaplinczky Lilla intézetébe, saját szemével győződjön meg arról, hogy szerelmének törvénytelen gyermeke van. Eszter beleegyezett, édesanyját Petőnéknél hagyta, az öregasszonynak egyébként sem volt jártányi ereje, ő meg arra kérte öccsét, kísérje el egy ismerősükhöz. Jókai készségesen teljesítette nénje kívánságát, örült, hogy legalább az barátságos hozzá, és nem átkozódik, mint édesanyja. Csak akkor lepődött meg, amikor egy budai kertes villa előtt álltak meg. Majd amikor becsengettek, Eszter azt mondta az ajtót nyitó szobalánynak, hogy egy vidéki ismerős szeretné meglátogatni Laborfalvi Róza leányát. Jókai halotthalvány lett, szótlanul követte nénjét a fogadószobába, ahol egy nevelőnő egy szénfekete hajú, karcsú fiatal lánnyal tért vissza. – Sokat hallottam az édesanyjáról, kedvesem – mondta Eszter (úgy játszotta szerepét, mintha színésznő lenne) –, és
  • szerettem volna megismerni a leányát. Régóta van az intézetben? – Nem régen – felelte Kisróza –, a mama azt akarja, hogy művelt lány legyek, és felejtsem el a színházat. Mert én is színésznő szerettem volna lenni! – Nyilván nyugalmasabb életet szánt magának, kedvesem. – Eszter, mialatt beszélt, öccsét nézte, aki megsemmisülten állt mellette. – Dehogy – a fiatal lány vállat vont –, csak restelli, hogy öregítem! – Ugyan, Róza! – a nevelőnő szemrehányóan pillantott Kisrózára, s aztán szívélyesen búcsúzott el a vendégektől. Hazafelé a kocsiban Jókai szótlan maradt, csak amikor kiszálltak, jegyezte meg elhaló hangon: – Holnap veletek megyek Komáromba! Eszter igyekezett komoly maradni, nem mutatta, hogy örül diadalának. Jókai visszatért lakására, nénje pedig megvitte az örömhírt anyjának: Móric holnap velük megy Komáromba. Özvegy Jókayné azonnal talpra állt, s készülődött, csomagolt, boldogan várta fiacskáját. Jókai másnap reggel el is jött, de
  • alighogy pár szót beszéltek, egy nyomdászinas jelent meg egy üzenettel: a szerkesztő urat Petőfi úr várja a nyomdában. Jókai azt mondta, azonnal visszajön. De hiába várták, délig nem jelentkezett. Eszter Petőfit kereste fel a lakásán, aki nagyon elcsodálkozott, mert ő nem járt a nyomdában, és nem is kérette oda Móricot. Nagy hajszában indultak először Jókai szállására, ott nem találták, majd Laborfalvi lakására mentek, senki nem volt otthon, utána a színházhoz hajtattak, ahol közölték velük, hogy a művésznő két hét szabadságot kért. – Talán a Svábhegyen elcsípjük! – Petőfi ádámcsutkája sebesen mozgott. A fiákeren nagy nehezen felértek a svábhegyi villába. Ott egy cselédlány nyitott ajtót, és kérdésükre, merre van úrnője, morcosan azt mondta: a nagysága elutazott, neki is tíz nap szabadságot adott. Eközben azonban Eszter megpillantotta a veranda egy sarkába támasztva az öccse ezüstfogantyús botját, és abban reménykedve, hátha mégis itt rejtőzik a szökevény, követelte a lakás felnyitását.
  • Minden szobát bejártak, felkutattak, de hasztalan. – Mikor utazott el az úrnője? – kérdezte Petőfi. – Talán egy órája – felelte a lány közömbösen. A lány hazudott, mert amikor a szerelmespár a verandáról meglátta a fiákért, hanyatt-homlok rohantak a hátsó kapun a veszedelem elől. Jókai a kalapját sem ért rá megkeresni, házisapkában futott el, abban, amit Róza horgolt számára. – És kivel ment el? – Eszter sejtette, hogy Jókai volt az útitársa. – Hát Jókai úrral! – A lány láthatólag megunta a sok kérdezősködést. – És hová mentek? A lánynak most már elege volt a faggatásból, és dühösen válaszolta: – Mit tudom én?! Mi vagyok én, hogy az úrnőm minden lépéséről beszámoljon nekem? Elmentek és kész! Ha nem tetszik, fussanak utána! Jókayné, hallván a történteket, megtört szívvel utazott haza. Pár nap múlva Károly indult újra Pestre, csak Petőfit találta, Móric eltűnt, mint a kámfor. Ő is kénytelen volt
  • hazatérni, de útközben kiszállt Esztergomban, ott megtudakolta a vikáriustól: kapott-e diszpenzációt Laborfalvi Róza? A vikárius közölte, hogy kiadta a diszpenzációt Laborfalvi Róza és Jókai Mór házasságához, és a fiatalok egybe is keltek már, mégpedig Rákoscsabán. A kiszemelt tanúk helyett Merva kántortanító és a harangozó volt a két tanú. Mert amikor a jegyespár megszökött a svábhegyi villából, meg sem álltak Rákoscsabáig, onnan írtak Szigligetinek, hogy küldje el a szükséges iratokat. Edus ezt boldogan megtette, örült, hogy Róza végre révbe jut. Petőfi meglehetősen kíméletlen levélben közölte ezt szeptember 6-án özvegy Jókaynéval, és kijelentette, hogy „Laborfalvi Móric”-ot mindig gyenge embernek tartotta, de azt hitte, később megváltozik. Egyébként asszonynéném tőle ne tudakozódjék gyermeke felől, mert ő nem tud róla semmit, és nem is akar tudni. Még azt is hozzátette, hogy ne bánkódjék elvesztett fia után, mert igen rossz fiút vesztett el.
  • A vármegyehíres, erélyes asszonyság erre a levélre teljesen magába roskadt. Ágyba feküdt, s elhívatta vejét, Eszter férjét, Váli professzort, és gyermekei ellenkezése ellenére végrendeletet íratott, melyben Móric fiát megátkozta, és minden vagyonából kitagadta. Az anyai átok hamarosan éreztette hatását. Az Életképek, amely eddig Jókai fő kereseti forrása volt, lassan haldoklott, már nem jövedelmezett semmit. Most már csak Róza keresetéből kellett megélniük. Komáromból nem remélhettek segítséget. De a jó báty, Károly írt egy levelet, s abban vigasztalta, hogy „Azért, hogy anyánkat megcsaltad, én tégedet soha el nem hagylak”. És valóban nem hagyta el. Még meg is látogatta őket, magával hozva azt a százharminc forintot, amit öccse keresetéből számára megőrzött. Az író megköszönte a pénzt, különösen, minthogy egy darabig nem ír ő regényt, nem szerkeszt lapot. Most a történelem ír, nem is
  • regényt, drámát: Kossuth a főhős, ő csak szerény mellékszereplője a darabnak. Kossuthot elkísérte toborzó útjára, érdekes megbízást kapott: keresse fel Rózsa Sándort, menlevelet vigyen neki, s szólítsa fel, hogy betyárjaiból szervezzen szabadcsapatot. Később le is írta, színesen, hogyan találkozott a híres betyárral, elfeledkezve arról a levélről, amelyben közölte a „teljeshatalmú országos biztos úrral”, hogy Rózsa Sándorral nem sikerült a találkozás. Az a levél, amelyet 1848. október 31-én intézett Kossuthhoz Félegyházáról, a következőképpen hangzik: Teljeshatalmú Országos Biztos Úr! Rózsa Sándor amnesztiáját kézbesítettem. Eljárásom kissé divergált a vett utasítástól, de a körülmények, úgy hiszem, igazo-landják. A kérdéses hadnagy jelen nem létében a bocsánathirdető levelet Lukácsy Károly első őrmesternek adtam át, mint ki ez ügyben maga legtöbbet fáradozott, azon utasítással: hogy rögtön keresse fel Rózsa Sándort, s a kérdéses
  • föltételeket tudtára adva rögtön indítsa meg – már 280-ra szaporodott csapatjával – rendeltetése helyére: Alázatos szolgája Jókai Mór És közben harcolt a nemzet, Kossuth gyújtó szavára kétszázezer ember fogott fegyvert, de mindenünnen csak vesztett csaták híre érkezett. A lakosság félt, reszketett. Jókait végső kétségbeesésében felesége bátorította. Az asszony biztatta: nincs még minden veszve. Pedig a vesztett móri csata után a kormánynak menekülnie kellett Pestről. Debrecenbe mentek, a vasút csak Szolnokig volt kiépítve, szilveszterkor, csikorgó hidegben indult útnak az, aki felfért a vonatra, s onnan már csak szekéren folytathatták útjukat. Jókaiék feljutottak az agyonzsúfolt vonatra, csak a poggyászuk maradt le, de ez is megkerült később. Szolnoktól ők is gyékényes szekéren tették meg a keserves utat, amely több napba beletellett. Róza sokkal türelmesebb volt,
  • könnyebben viselte el a kényelmetlenségeket, mint férje, az elkényeztetett úrifiú. Kisróza, ahogy Hegedűsné Jókay Jolán emlékezéséből tudjuk, velük volt. Debrecenben sikerült lakást kapniuk, itt derült ki, milyen jó gazdaasszony Laborfalvi, még a legegyszerűbb ételt is milyen ízletesen főzi. Mindössze egy lábasa volt, ezt a lábast később híven őrizte vitrinében drága ékszerei és ezüstjei között. Minden költözködésnél vigyázott, hogy a becses emlék épségben maradjon, pedig Jókai unokahúga, aztán unokája, a harmadik Róza később mindig ki akarta dobni az ócska vasedényt. Debrecenben Jókai járt vásárolni, a kofák nagyon szerették, mert élcelődött velük, no meg tetszett is a csinos, szőke fiatalember. Jóízű kofaalakjainak modelljeit később innen vette. A házaspár boldog is lett volna, ha pénzük van. De a kölcsönkapott száz forint ijesztő gyorsan fogyott, s csak akkor fordult sorsuk jobbra, amikor Nyáry Pál kenyeret adott Jókai kezébe, rábízta a hivatalos Közlöny, az Esti Lapok szerkesztését. Természetesen
  • Nyáry Pál ízlése szerint írta cikkeit, amiért a radikálisok epébe mártott tollal támadták. Nagy bonyodalom támadt ebből, még Kossuth is foglalkozott a cikkekkel, maga elé hívatta Jókait, aki ügyesen védekezett, Kossuth szavait idézte, és csak annyi utasítást kapott, hogy ezentúl kicsit élesebben fogalmazza meg írásait. De a közvélemény, amelyet Madarász szított, ellene fordult, s Jókai, érezve az egész város, sőt Kossuth ellenszenvét is, már-már azon volt, hogy beáll katonának. Itt mutatkozott meg Laborfalvi Róza erélye, éleslátása. Tudta, hogy mi hajtja férjét, egyszerűen csak annyit mondott: „Móric, te félsz!” És rábírta, hogy küzdjön meg ellenségeivel, nem menekülhet el. Jókait lapjában hazaárulónak nevezte Madarász, őt viszont azzal vádolta meg Jókai, hogy a Zichy-féle kincsekből ellopta a gyémántokat. Jókait írásainak tüzetes átvizsgálása után felmentették a hazaárulás vádja alól, de Madarászra visszavonhatatlanul rásütötték a sikkasztás bélyegét. Milyen kicsiség volt ez ahhoz képest, ami következett! A történelem drámájának
  • második felvonása azzal kezdődött, hogy 1849. április 14-én a debreceni öregtemplomban Kossuth gyönyörű beszédében trónfosztottnak nyilvánította a Habsburgokat. Jókai tovább szerkesztette az Esti Lapokat, most egyszerre elfordult Nyáry Páltól, és heves republikánus lett. Mivel magyarázható ez a pálfordulás? Talán csak azzal, hogy huszonnégy éves volt, a politikához egy cseppet sem értett, az hatott rá, akivel utoljára beszélt. A hadi sikerek mintha a radikálisokat igazolták volna, és amikor Pest felszabadult, Jókai visszavágyott a fővárosba. Laborfalvi Debrecenben maradt, sokkal józanabb volt férjénél, sejtette, hogy hiába minden győzelem, az osztrákok nem nyugszanak bele abba, hogy éléskamrájukat elveszítsék. És most is az asszonynak lett igaza. A Habsburgok, miután nem bírtak a Kossuth által fellelkesített magyarokkal, az oroszokat hívták segítségül. Aztán megindult a muszka had eltiporni a szabadság már alig pislákoló tüzét. Kossuth nem titkolta, hogy mind közelebb csattognak a kozák lovak patái, és aki
  • visszamerészkedett Pestre, jobb lesz, ha újra másfelé veszi útját. Így mentek újra vándorútra, mint a mesebeli szegénylegény, de az legalább megtalálta a szerencséjét, a képviselők viszont hiába menekültek Szegedre, innen is tovább kellett menniük hamarosan Aradra. Laborfalvi is otthagyta Debrecent, sietett Szegedre a férjéhez, aki elmondta, milyen szörnyű pusztulás érte Pestet. Kisróza nehezen viselte a sok megpróbáltatást, különösen azt, hogy anyja főleg férjével, az új „papá”-val törődött. Mert így nevezte Kisróza Jókait; a jóindulatú író nem észlelte a szóban rejlő gúnyt, de Laborfalvi, a színésznő, aki ismerte lánya hangjának minden árnyalatát, megérezte nemcsak a gúnyt, a vádat is. A felbolydult méhkashoz hasonló országban Szegedről továbbmenekültek, Rózát Jókai Gyulán hagyta, ő Aradra akart eljutni, azt remélve, ott találja a kormányt. Meg is találta őket, radikálisok, békepártiak mind összeölelkezve. A jelszó: meneküljön, ki merre tud! Jókait Nyáry Pál vette oltalmába, vele ment először Szalontára, majd újra vissza
  • Aradra, így közvetlen fültanúja volt a nagy tragédiának: a világosi fegyverletételnek. Nyáry Pál rábeszélte a képviselőket, maradjanak együtt, legalább ne a kukoricásokban, nádasokban fogdossák őket össze. Jókai arra gondolt (legalábbis később ezt írta), hogy öngyilkos lesz, búsan ballagott az utcán, amikor valaki rákiáltott: – Gyere, ülj fel, Jókai! Egy lobogó ingujjú paraszt kiáltott rá a bricskáról, csak nagy nehezen ismerte fel a kocsisban Rákóczy Jánost, Kossuth titkárát. – Elviszlek a feleségedhez Gyulára! – pattintott egyet ostorával Rákóczy, és Jókai felkapaszkodott a kocsis mellé a bakra. Nehezen haladhattak, hiszen az utat ellepték a menekülők, végül mégis beértek Gyulára, ahol Laborfalvi már közölte is rémült, elcsigázott férjével, hogyan fogja elrejteni az ellenség elől. A színház komikusa, Telepi György ajánlotta, vigye Róza a férjét Tardonára, a borsodi hegyek közé, ahol a feleségének nővére él. Ott biztonságban lesz. Rákóczy hajlandó volt vállalni a veszélyes utat, Jókai mint inas a bakon ült mellette, hátul pedig egy
  • lefátyolozott arcú hölgy nézte a festőién szép vidéket. Jókaiékat szívélyesen fogadták, Róza néhány napig férjével maradt, aztán sietett vissza Pestre, mert a Nemzeti Színház, mintha nem is fordult volna a történelem, folytatta előadásait. A bujdosó egyedül maradt, a falubeliek nem törődtek vele, biztonságban volt, de a rémhírek ide is eljutottak, a tizenhárom aradi tábornok és Batthyány kivégzéséről, szeretett városa, Komárom feladásáról. Kint bolyongott a réteken, amíg az idő engedte, de írni nem tudott, nem is akart. Festegetett, az itt készült képek megmaradtak sok költözködésük ellenére is. És mindig a falakon függve emlékeztettek a keserves hónapokra. A szeretett asszony, akinek lelkiereje ebben az időben állta ki a legnagyobb próbát, időnként meglátogatta, s vigasztalta, bátorította. Karácsony szombatján is, amikor az író a legkeserűbb hangulatban várta a szentestét, megérkezett Róza asszony. Nagy kendőkbe bugyolálva, hidegtől kimart arccal ölelte meg férjét, és kebléből egy drága kincset vett elő: menlevelet hozott a bujdosónak. Klapka
  • György komáromi vára feladásakor feltételül szabta, hogy az ott szolgáló katonák mentesek minden büntetéstől, az osztrák hadseregbe sem sorozhatok be. Szigligeti Ede testvére, Szathmáry honvédkapitány szerzett egy kitöltetlen menlevélűrlapot, amelybe aztán Jókai személyleírása került, a neve pedig ezentúl Kovács János, Pestre igyekszik szolgálatot keresni. Még emellett egy kis csomag aranytallért adott át Róza, özvegy Jókayné küldte fiának, ezzel feloldotta az anyai átkot. Jókai úgy érezte: semmivé foszlott a gonosz varázslat, új élet kezdődik felesége oldalán, akinek a szabadságát köszönheti.
  • V A hamis névre kiállított menlevéllel tért vissza Pestre feleségével Jókai. A feldúlt városban napszámosok takarították el a romokat, magyar szót alig lehetett hallani, mindenki félt a másiktól, nem besúgó-e, s ha nem az, miért van szabadon, amikor a tisztességes emberek bujdosnak, vagy börtönben sínylődnek. Egyelőre csak az asszony keresetéből éltek hárman, mert Kisróza is velük lakott. Laborfalvi, aki a színpadon diadalmas hősnőket alakított, lányával szemben gyenge volt. Állandó bűntudat élt benne, és bűntudatát nem oszthatta meg senkivel sem. Nagyon jól tudta, hogy hiába teljesíti Kisróza minden kívánságát, a leány haragszik rá az „új papa” miatt. Akármilyen kedves, elnéző volt vele Jókai, Kisróza fölényesen, néha bántóan viselkedett. Ez teljesen szokatlan volt az írónak, odahaza a legnagyobb tisztelet övezte a szülőket,
  • sehogyan sem értette Kisróza magatartását. De annyira imádta feleségét, hogy belenyugodott ebbe is, mint később sok minden másba. Egyébként is keveset volt otthon, az Aliczer vendéglőben indult meg egy szerény kis lap, abba írogatott Sajó álnéven. De hamarosan felismerték stílusát, utánozhatatlan fordulatait, humorát. Esténként pedig eljárt a színházba, s hazakísérte feleségét. Kisróza sem maradt el egyetlen előadásról sem, s kijelentette: hiába dugták intézetbe, ő akkor is színésznő lesz. Összebarátkozott ifjabb Lendvay Mártonnal, féltestvérével, és az nagyon biztatta: legyen színésznő. Laborfalvi, aki most már Jókainéként szerepelt a színlapon, meghallgatta Kisrózát, és szomorúan kellett tudomásul vennie: tehetségtelen. Nagyon szép, talán még szebb, mint ő volt fiatalkorában, de a hangja erőltetetten cseng, az életben kecses, de ha egy jelenetet ad elő, esetlenül mozog. „Majd talán jól férjhez adom, és boldog asszony, anya lesz” – gondolta Róza, és csak biztatta Kisrózát: járjon gyakran színházba, figyelje a színészeket,
  • színésznőket, abból sokat tanul. Kisróza méltatlankodott, miért nem anyja foglalkozik vele. Persze, nem ér rá, hajnalban kalácsot dagaszt a papának, aztán kávét főz, meg ebédet készít, mindenki fontosabb őnála! Mit felelhetett erre az anya? Nem üthette pofon, mint ahogy az öreg Benke tette volna hajdan, ha így mer feleselni vele. Hát csak hallgatott, és félt, hogy férje meghallja a lánya szemrehányásait. Titkolta előtte, amennyire lehetett, Kisróza lehetetlen viselkedését. Jókai valóban semmit sem vett észre, elfogadta a fiatal lányt olyannak, amilyen. Legfőbb gondja egyébként is az édesanyja volt, szerette volna viszontlátni, mint ahogy özvegy Jókayné is vágyott a viszontlátásra, lelkében rég megbocsátott a fiának. Egy rokonuk egyengette a kibékülést, ő hozta a hírt: az anya szívesen venné, ha fia és menye meglátogatnák. Hiszen tudta, hogyan mentette meg Róza Jókai életét, hallott arról is, hogy milyen nagy művésznő. A látogatás hamarosan megtörtént, a hír futótűzként terjedt el Komáromban, mindenki szerette volna látni a híres színésznőt. A templomban meg is láthatták, kék brokát
  • selyemruhában, ragyogó szépségében, bizony egy nappal sem látszott öregebbnek férjénél, akit mindig „uram”-nak nevezett, noha Jókai igazán nem volt úr a saját portáján. De amilyen áldott, szelíd természete volt, ezt észre sem vette. Özvegy Jókayné kedves lányomnak szólította Rózát, és büszkén sétált vele a Fő utcán. Már az első találkozáskor semmisnek nyilvánította a régi végrendeletet, és szóban egyenlően osztotta fel vagyonát három gyermeke között. Gyakorlatilag ez nem sokat jelentett, hiszen a haszonélvezet továbbra is az anyát illette, de Jókait most már nem szorongatták hitelezői, tudták: a komáromi aranyak egyszer csak eljutnak Pestre is. Haynau bukása után lassan éledni kezdett az irodalmi élet. És Róza asszony biztatta férjét, írjon minél többet. Temérdek gondja mellett arra is ügyelt, hogy jó, sima papírja legyen az írónak, lila tintát szerzett be, ezzel szeretett írni Jókai. És cerberusként őrizte férje nyugalmát, senkit sem engedett be hozzá, ha dolgozott. Jókai neki olvasta fel először az írásait, ő okosan kritizált. Így
  • született meg 1851-ben egyik legbájosabb regénye: az Erdély aranykora. És egyre ontotta a lila tintával teleírt papírlapokat. A szabadságharc, majd a bujdosás keserves éveiben felgyülemlett a sok energia, és mint az Ezeregyéjszaka palackba zárt szelleme, úgy szabadult ki belőle. De hát kellett is a pénz, Róza asszony színházi kosztümjeire és gyámoltjai számára. Volt két papagája, kutyája, macskája. Újra megjelent Kovácsné öreg barátnőivel, és Kisróza toalettjei is sokba kerültek. Özvegy Jókayné 1852 tavaszán felkerekedett, hogy meglátogassa imádott fiát, s alighogy hazaért, már indult is a lányáékhoz Pápára, oda nevezték ki vejét, Váli professzort. A nagyasszony a pesti látogatásról beszámolva nem győzte dicsérni fiacskáját, a menyét, akit minden alkalommal látott a színházban, és boldog volt, amikor a közönség újra meg újra „Jókainé! Jókainé! Jókainé!” kiáltással a függöny elé hívta a nagy művésznőt. Csak az bántotta az öregasszonyt, hogy annyi ingyenélő pusztítja a kenyeret, olyan
  • sokan ülik körül az asztalt, és Kisróza olyan díszes ruhában pompázik otthon, hogy nem állhatta meg, megkérdezte: „Talán bálba készülsz?” Mire a fiatal lány csípősen felelte: – Miért kellene bálba mennem? Rendes körülmények között is ilyen ruha illik egy Jókai kisasszonyhoz! Özvegy Jókayné elhallgatott, nem akart ő viszályt szítani, csak azt kívánta, hogy minél hamarabb adják férjhez Kisrózát, és inkább majd az ura pénzén csináltasson magának ilyen cifra holmikat. – Hiába írja az én Mórickám a szebbnél szebb regényeket, ha mindent felemészt a nagy háztartás. Igaz, kiváló művésznő a menyem, de a pénzzel nem tud bánni! Maga mesélte, hogy házalóktól vásárol olcsón sok szép kelmét, részletre, aztán elsején fizetgeti őket aprán. Mi lesz ebből a nagy pazarlásból? –töprengett az anya. Jókaiékat hamarosan meglátogatta Eszter nénje kislányával, Marival. Kisróza igyekezett szerényen viselkedni, de ez nagyon nehezére esett. És féltékenyen nézte, hogy a „papa” mennyire örül rokonainak, milyen szeretettel öleli magához a kis Marit, akit Mari-Barinak nevezett. És
  • amikor Eszter dicsérte a Jókainé főzte kávét, Róza ajkbiggyesztve súgta oda a kislánynak, hogy ahelyett, hogy őt vinnék bálba, anyja csak a „papá”-t kényezteti. Váli Mari nagy szemet meresztve nézte új rokonát, akiről már sokat hallott. Meg sem mert mukkanni, csak ült, egész kicsire húzódva, a legszívesebben befogta volna a fülét. Nem szokott ő otthon ilyen beszédhez. Kisróza látta Mari arcán az elképedést, s fölényesen mosolygott, majd arról csacsogott, hogy járnak ide színészek, mind udvarolni akar neki, de mit képzelnek ezek az éhenkórászok, hogy férjhez megy akármelyikhez? Egy Jókai kisasszony csak nem süllyedhet ennyire! Pepi, anyja féltestvére folyton karonfogva sétál Szerdahelyi Kálmánnal, hát ha hozzá akar menni, csak menjen! Pedig az elvált ember! Azt hiszi, törődik ő azzal, kihez megy! De ki is venné el különben? Ő nem Jókai lány! A kis Mari egy szót sem értett abból, amit Kisróza összehordott. Azt sem tudta, ki az a Pepi, honnan is tudhatta volna? Előtte nem szokták megtárgyalni a családi dolgokat, különösen nem azt, hogy Pepi mégiscsak Benke József törvényes lánya, míg Kisróza
  • törvénytelen gyermek, akit anyja intézetben rejtegetett Jókai elől. Akármennyire szerette Móric bátyját, a legszívesebben felugrik, anyjához szalad, és megkéri: vigye innen el. Félt Kisrózától, félt Róza néni villámló tekintetétől, s csodálkozott, hogy édesanyja milyen szívélyesen beszélget sógornőjével. Mintha nem is ő vitte volna el öccsét Csaplinczky Lilla intézetébe, hogy megmutassa: Laborfalvinak van egy tizenharmadik évében lévő törvénytelen lánya. És amikor hazamentek császárfürdői szállásukra, Eszter elgondolkodva jegyezte meg: – Nem csodálom, hogy Móric öcsém beleszeretett ebbe a bűbájos asszonyba. Nemcsak a szépsége igézhette meg, és a művészete, hanem a hangja. Olyan, mint a legszebb muzsika. 1854-ben a Pesti Naplóban jelent meg folytatásokban az Egy magyar nábob. Ennek ezerforintos honoráriumából Jókai megvett a Svábhegyen egy hepehupás telket, de ez csak a vételár felét fedezte, a másik felét a folytatásért, a Kárpáthy Zoltánért kapott pénzből fizette ki.
  • Jókai munkabírása hihetetlen volt. Rosszakarói azt mondották: az asszony hajtja. Ez nem volt igaz. Rózának a legfontosabb volt ura egészsége, jó kedélye. A svábhegyi telek vásárlásába is azért egyezett bele, mert tudta, mennyire hiányzik Jókainak a kertészkedés. Az anyagi gondok elültek, csak kisebb perpatvarok felhősítették be a derült eget. Jókainé halálosan féltékeny volt, ezért öreg, csúnya színésznőkkel vette körül magát, fiatalabbakat nem tűrt meg a házában, például Blaha Lujzát nem fogadta, kiüzente, hogy beteg. Később aztán megszerette, mert tisztelte tehetségét. Egyébként a háztartásában igyekezett takarékoskodni, de ha valami szép holmit hozott egy-egy házi szállítója, annak nem tudott ellenállni. Jókainak kevés zsebpénzt utalt ki, az viszont, amilyen jóhiszemű volt, sorra írta alá kezesként a váltókat, amiről persze felesége nem tudott. És aztán megvalósult a legnagyobb álom: villa a Svábhegyen. Természetesen adósságra építették, és bizony elég sokba került, ha nem is az építkezés, hanem a közlekedés. Özvegy Jókayné is sokat hallott
  • a „tündérkastély”-ról, és noha már nehezére esett az utazás, mégis felkerekedett Eszter lányával és Váli Marival, hogy saját szemével győződjön meg arról, amit városszerte regélnek. Az anya nagyon elégedett volt a látottakkal, különösen azzal, hogy menye milyen jó háziasszony. Az ünnepelt színésznőt éppen libabontás közepette találta, a kertben pedig kedves virágait, a komáromi jázminokat és centifóliákat lelte fel. Kisróza valami hímzésen dolgozott, udvariasan köszöntötte a vendégeket, majd az ebédnél előkerült Róza apja, Benke József is, egy sovány öregúr, aki nem is emlékeztetett az egykori lobogó, indulatos férfira. Fia, Bebus a szabadságharcban pusztult el, ezt az apa sohasem tudta kiheverni. (Mindig azt mondta, csak férfiágon folytatódhatna a híres Laborfalvi Benke nemzetség.) Pepi is megjelent, no meg az elmaradhatatlan Kovácsné, aki a közelben bérelt szobát. A kitűnő ebéd után – amely szőlőlevelekbe takart töltött káposztával kezdődött, utána következett a libasült,
  • sokféle körettel, saláta, majd dinnye és tejszínes feketekávé – a vendégeket levitte a fiáker az Arany Sas fogadóba, búcsúzóul özvegy Jókayné azt mondta fiának: – A feleségedet pedig becsüld meg, mert jobbat, neked valót lámpással sem tudtunk volna találni. Azt persze nem mondta a nagyasszony, hogy jobb lenne, ha kevesebb ingyenélő pusztítaná azt a kenyeret, amit az ő drága fia a tollával keres meg. Róza asszony is elégedett volt anyósa látogatásával, a színházban is ekkor aratta legnagyobb sikereit, most már azon volt, hogy a bérlakásból saját házba költözhessenek. A derűs 1855-i látogatást hamarosan súlyos gyász követte. 1856-ban az eddig teljesen egészséges özvegy Jókayné egyik napról a másikra meghalt. Jókait Pesten érte a hír, Rózát – aki éppen vendégszerepelt – Győrben. Ő is gyászruhát viselt, édesapja hunyt el nemrégiben Miskolcon. A halál elfeledtet minden keserűséget, sérelmet, Róza úgy siratta az öreg Benkét, mint a legjobb, legönzetlenebb apát.
  • A nagyasszony, amióta kitagadta fiát, nem készíttetett újabb írásos végrendeletet, de a testvérek természetesnek tartották, hogy három részre osztják a vagyont. Róza asszony a rájuk eső pénzből házat akart vásárolni. Nyílt házat kellett vinnie Kisróza miatt, és mennyivel előkelőbb, ha a nyílt házat saját házukban viszik. Aztán Kisrózát hamarosan férjhez kell adni, jártak hozzájuk elegen, színházban, hangversenyeken találkozott a feltűnően szép, fiatal lány mágnásokkal, katonatisztekkel. Róza asszony előkelő férjet kívánt lányának, kárpótlásul azokért az évekért, amikor ő csak szerető volt, egyik lovagjának sem jutott eszébe, hogy feleségül vegye. Özvegy Jókayné halála után Róza asszony arra kérte Károly sógorát és Klárika sógornőjét: engedjék Pestre Jolánka lányukat. „Nektek még marad itthon egy fiatok meg egy lányotok, az én lányom már eladósorban van, hiányzik a gyermekkacagás.” A szülők nehezen egyeztek bele, hogy elváljanak kislányuktól, de Jolánkának záporoztak a könnyei: mindenáron Róza nénivel akart menni. Így Jókayék kénytelen-kelletlen beleegyeztek az
  • utazásba, mint mondták, csak néhány hétre. De a néhány hétből sok-sok év lett; amíg a másik unokahúg, Váli Mari mindig félt Laborfalvitól, Jolánka egyenesen bálványozta. Ez meg is látszik emlékezéseiben, homlokegyenest mást állítanak. Sok év távlatán át tekintve azt hisszük: középen van az igazság. Hosszas huzavona után találtak is egy megfelelőnek vélt házat a Magyar utcában, ahol, igaz, az apró házak festett arcú pillangói ott jártak-keltek, de Jókai szobájának ablakai a Károlyi-kertre néztek, ahonnan beáramlott a friss levegő. Csak éppen a ház teljes vételárát nem tudták kifizetni, azonkívül ott volt a sok kezesként aláírt váltó, ezekért is legtöbbször Jókaiéknak kellett helytállniuk. Pénzt kellett szerezni, égető szükség volt erre, a háztartás sokkal többe került, mint amennyit az író tollával megkeresett, a művésznő ruháit nem fedezte az évi 3100 forintos színházi fizetés. És Kisrózának is igényei voltak, végtére is nem lehetett összetákolt, ócska ruhában elengedni a bálba, ahová annyira vágyott.
  • Jókai ekkor lapalapításra szánta el magát. 1858. augusztus 21-én megjelent az Üstökös, és rohammal vette be a közönség kegyeit. Nem hasonlított a külföldi vicclapokhoz, ízig-vérig magyar volt, és minden során ott fénylett az író arany humora, derűje. Jókai szinte teleírta az Üstököst, eleinte még a rajzokat is maga készítette, különböző lapokba is dolgozott, hajnaltól késő estig az íróasztala mellett görnyedt. Nem csoda, hogy megbetegedett, írói körökben már közeli halálát híresztelték, de egy erdélyi út, az ózondús havasi levegő meggyógyította. Szüksége is volt az egészségére, mert Róza asszony is betegeskedett. Kisrózát vidékre küldte az anyja, azt mondta: túl sokat táncol, túl sok mulatságba jár, jobb lesz, ha egy rokonuknál megfeledkezik a zajos pesti életről. Az író is úgy látta, hogy Kisróza sápadt, kedvetlen, természetesen helyeselte felesége tervét. Csak sajnálta, hogy már egy fiatal lány sem lesz a házban. Pepi férjhez ment Szerdahelyi Kálmánhoz, a Magyar utcai házban kaptak ingyen lakást, ott laktak
  • még Szigligetiek, Fánika éppen olyan fürge, vidám volt, mint házasságuk elején, pedig hét gyermeket szült, öt lánya és két fia volt a házaspárnak. Edus, a régi, hűséges barát, aki egyre írta darabjait, még mindig olyan szépnek látta Rózát, mint fiatalkorában. Pedig Jókainét a sok fejfájás, ami ellen folyton tubákot szippantott, meg az egyéb panaszok, gondok megöregítették. Apja természete ütközött ki belőle, házsártos, indulatos lett, néha a végletekig fukar, néha pedig könnyedén dobálta a pénzt, és jószívűsége határtalan volt. Imádta a férjét, bálványozta, hajnalban kelt, hogy a szintén korán kelő Jókai megkapja az illatos, tejszínes kávét, a foszlós kalácsot, de amellett nagyon sokat kínozta. És a szelíd lelkű, mindig derűs férfi türelmesen viselte el az asszony szeszélyeit. Tulajdonképpen ő sohasem érzékelte teljesen a valóságot. Hősei között élt, azoknak a sorsát szövögette, akár svábhegyi kertjében sétált, akár dolgozószobájában rótta sebesen a sorokat. Kisróza vidéken van – ezt mondta a felesége. Hogyan is gondolhatott volna arra, hogy a fiatal lány gyereket vár? Csak az
  • anya tudta, ez öregítette meg, ez vont ráncokat a szeme köré. És keserű szemrehányásokkal illette önmagát: nem vigyázott eléggé a lányára, hivatása, férje fontosabb volt, mint a gyermeke. Talán, ha engedi, hogy színésznő legyen… de hiszen tehetségtelen, jajdult fel, és mentette a lányt, aki talán szerelemből, talán hiúságból lett Andrássy Gyula kedvese. Tudta, hogy a gróf nős, de remélte, ha gyermeket szül neki, elválik. Róza asszony a saját sorsát látta megismétlődni, sokkal kegyetlenebb formában. És titkolnia kellett a történteket férje előtt, ez a titok mázsás súlyként nehezedett rá. Aztán megszületett vidéken a gyermek, az is leány lett, s az is a Róza nevet kapta. Így már egy harmadik Benke Rózát kereszteltek meg a kis vidéki templomban. Természetesen Jókainén kívül sokan tudtak a dologról, Váliékhoz is eljutott a hír, de Mari kereken kijelentette: nem ül fel ő ilyesfajta pletykáknak. Egyébként is más dolog foglalkoztatta a családot: Mari menyasszonya lett Peti Jóskának, aki a kecskeméti Teológia tanára volt, de hamarosan Pestre került, a pesti Teológiai
  • Intézetbe. A fiatal lány festőművésznek készült, egy nyáron tanult is Pesten Czanczi festőművésznél, a következő évben Bécsben a Belvedere-palotában másolta le Raphael Mengs József álma című festményét. A Jókai-házban pedig megfestette Kisróza és Jolánka arcképét. Azt hitte, hogy házassága alatt is folytathatja tanulmányait. Az első évben még másolt a Nemzeti Múzeum képtárában, itt sok látogatója volt, köztük Pepi is. Ő mesélt a legkisebb Rózáról, s a fiatalasszony kénytelen volt hitelt adni Pepi szavainak.
  • VI Kisróza hamarosan visszatért vidékről, kislányához dajkát kellett fogadni, és a dajka Kovácsnénál lakott a picivel együtt. Őrá igazán nem mondhatta el Szigligetiné, amit annak idején anyjára: „Ha van neki tyerek, maga szoptatja!” Nem, eszébe sem volt ilyesmi, külföldre készült, az orvosok, akik tudtak a gyermek létezéséről, hidegvíz-kúrát ajánlottak neki. Jókai pénztárcája mindig nyitva állt számára, éppen úgy, mint felesége számára. 1858 októberében Grafenbergből írt Kisróza Jókaiéknak egy nagyon kedves hangú levelet, amelyben meleg slafrokot, szövött meleg kesztyűt kér: „…édes jó mama ne haragudjon, hogy megint terhelem, nem tenném, ha nem volnék kénytelen, mert úgyis tudom, hogy nagyon sokba kerülök, de majd igyekezni fogok engedelmességgel visszapótolni.” Ennél többet nem ígért a szerencsétlen fiatal teremtés, aki kénytelen volt mindent
  • anyjától és a „papá”-tól elfogadni, gyermeke apja nem volt hozzá túlságosan bőkezű. És a kezesként aláírt váltók szaporodtak. Most, hogy Róza asszony sokat betegeskedett, s nem őrizte vasszigorral férjét a kunyerálok elől, még többen éltek vissza az író jóhiszeműségével. Az otthoni légkör, ahol állandó volt a perpatvar – hol a cselédekkel, hol a naponként megjelenő kávézó barátnőkkel – hátráltatta Jókai munkáját. Így csappant a jövedelem, és 1860 tavaszán el kellett adni a Magyar utcai házat. Az író nem sokat törődött azzal, hogy nem maradt meg pesti háziúrnak, sokkal jobban érdekelte, hogy Ferenc József alkotmányt ígért a nemzetnek. Persze csalóka volt a fénysugár, a Burg szűkmarkúsága éppen csak egy lélegzetvételt engedett a magyaroknak, akik vérmes reményekkel voltak eltelve. Aztán bele kellett nyugodniuk, hogy még várni kell, amíg a császárt magyar királlyá koronázzák. Róza asszonyt közömbösen hagyta a politika, sokkal inkább kis unokájával törődött, akit majomszeretettel becézett. Kovácsné lett a büszke keresztanya. Amikor a Svábhegyen voltak, a dajka mindennap
  • áthozta a kislányt Jókainéhoz, és csak akkor vitte vissza, amikor az író érkezését várták. A gyermek gyönyörű volt, szépen fejlődött, nagyon hamar megtanult járni és beszélni. Laborfalvi állandó félelemben élt, csak férje meg ne tudja, Kisróza milyen szégyent hozott a családra. Pedig talán jobb lett volna, ha elárulja a szomorú titkot, megszabadul egy csomó lelkiismeret- furdalástól, kínzó fejfájásai is enyhülnek. Miért is félt ettől a szelíd, türelmes, feleségének mindenben igazat adó férfitól? Feltehetőleg saját élete torz megismétlődését látta az esetben. De hát ő fiatal volt, anyja halála után elárvultan, szeretetéhesen, szűzi ártatlansággal adta oda magát. Míg a lánya jólétben élt, pompás mulatságokkal töltötte idejét, nem volt olyan kívánsága, amit ne teljesítettek volna. Megkérdezni nem merte Kisrózát, mi késztette erre a szerencsétlen lépésre. Csak sejtette, hogy a színészi pálya helyett egy más pályán akart boldogulni, fényes házassággal megmutatni a puritán Jókai- rokonságnak: ha nem is író, mint a „papa”, ha nem is művésznő, mint a mama, grófné lesz belőle.
  • Nem lett grófné, s anyja tekintetében örök szemrehányást érzett. Sejtette, hogy a jóságos „papa” egyszer úgyis megtudja, amit titkolnak előtte. Azért utazott állandóan, fürdőhelyről fürdőhelyre, remélte, hogy akkor pattan ki a botrány, amikor ő nem lesz otthon. Így is történt. A tündéri gyermek, immár a harmadik Róza, aki boldog volt a svábhegyi kert árnyas fái, virágzó bokrai között, heves sírásba csapott, amikor Kovácsné haza akarta vinni. És egy alkalommal, amikor Jókai korábban jött haza Pestről, még ott találta a toporzékoló kislányt. Ekkor Róza asszony, aki úgy érezte, már eleget szenvedett imádott unokája miatt, közölte férjével, hogy ez a fürtös hajú, gyönyörű gyermek Kisróza leánya. Elképzelhető volt az író megdöbbenése, sőt kétségbeesése. De aztán felesége elkínzott arcára nézett, majd lehajolt az aprósághoz, és megsimogatta. – Így hát már unokánk van – ennyi volt mindössze a megjegyzése, aztán szobájába vonult. Még vacsorára sem jött ki, az ajtaja zárva maradt.
  • Talán arra gondolt, hogy az anyai átok, amelyet ugyan feloldott a megbocsátás, most újra sújtja. Másnap reggel bekocsizott a városba, felesége délben utánament, és estére együtt jöttek haza. Hogy mi történt közöttük, arról egyikük sem beszélt. Az írót eleinte zavarta a gyermek munkájában, de hamarosan megszerette. Hiszen minden unokaöccsét, unokahúgát annyi szeretettel ölelte szívéhez, miért ne szeresse ezt az ártatlan jószágot, aki semmiről sem tehet? Ezentúl még többet dolgozott, még több pénz kellett, mert a grófi papa nemigen törődött a számára kellemetlen jövevénnyel. Kisróza pedig sokat betegeskedett, állandóan külföldi fürdőhelyekre utazott, ha meg itthon volt, mint a pillangók, akiket vonz a fény, úgy repült a báltermekben egyik táncosa karjából a másikéba. Felejteni akart, s remélte, egyszer lesz majd egy igazi férfi, aki megbocsátja a gyermeket, és aki mellett elfelejti a múltat. Ha kislánya apjával találkozott, hideg biccentéssel fogadta köszöntését, a szemét sem emelte rá. Hiszen megcsalta, elárulta. A gróf politikai pályája egyre magasabbra ívelt, ilyen
  • helyzetben hogyan is tehette volna ki magát bármiféle botránynak? Kisróza keserű leckét kapott a sorstól, nem vigasztalta, hogy Jókai éppen olyan gyengéd, kedves hozzá, mint azelőtt volt. Sőt talán kicsit bosszantotta is ez a jóság. „Mamának ilyen férfi jutott, nekem pedig…” Ilyenkor anyjához sietett, és közölte, hogy az orvos tanácsára újra el kell utaznia. Róza asszony maga is tele volt keserűséggel, úgy érezte, fiatalabb pályatársai elhomályosítják. A pénzhiány is nyomasztotta. Bár a szekrények tele voltak drága holmikkal, gyönyörű bútorok díszítették az új lakást, készpénz nemigen akadt. Kisróza utazási költségeiért is a férjéhez kellett fordulnia. Most a Schmied- Unger-házban vettek ki egy hétszobás lakást, ugyanebbe a házba költöztek Szigligetiek is, s így a hűséges Fánika gyakran kereste fel régi barátnőjét, vigasztalta, hogy még minden jóra fordulhat, hiszen Kisróza még olyan fiatal. És akinek ilyen híres apja és anyja van, annak megbocsátják ezt a kis botlást. Emlékeztette, hogy bár neki is volt egy
  • serdülő lánya, mégis milyen kiváló férfinak lett a felesége. És az mennyire szereti…
  • Róza asszony csak Fánikának vallotta be, hogy milyen féltékeny, bár nem talál rá okot, de elképzelhetetlen, hogy egy ilyen szép, fiatal férfit, akinek öregedő felesége van, ne környékezzenek meg az asszonyok. Ebben az időben Jókairól azt sustorogták a Laborfalvit körülzsongó vénasszonyok, hogy gyakran jár egy szép özvegy ügyvédnéhez. Amikor ezt említette barátnőjének, az csak legyintett, és újra meg újra ismételgette, hogy Móric hű hozzá! De a féltékenységnél is jobban aggasztotta lánya sorsa. Örült, ha az külföldön tartózkodott, remélte, hogy talán ott megtalálja jövendő férjét, csakhogy nehéz volt minduntalan Jókaitól pénzt kérnie. Tudta, milyen erőfeszítéssel dolgozik a férje, s amit megkeres, mind fölemészti a háztartás. Rettegett az elsejéktől, akkor jöttek a hitelezői, akik részletre adtak el sok szép és még több felesleges holmit. De a vásárlásnak, különösen a szép ékszereknek, kelméknek nem tudott ellenállni. És a jótékonykodásról meg az állatok istápolásáról sem tudott lemondani. Ha szűkében volt a pénznek, Jókait okolta, amiért képviselő lett, minek ártja bele magát
  • egy ilyen ábrándos lélek a politikába, csak baja származhat belőle, pénzébe kerül, és elvonja az írástól. Aztán azon zsörtölődött, hogy férje lapalapításra gondol. Nem való annak más, csak a regényírás, állapította meg magabiztosan, pedig az Üstökös nagy sikerét kénytelen-kelletlen elismerte. A vidéki vendégszereplések némi örömöt szereztek, Kisróza viszont nagyon sok gondot okozott neki. Gyenge a tüdeje – állapították meg a doktorok –, délre kellene küldeni. Az anya beleegyezően bólintott, csak nem tudta, honnan szerezne pénzt a külföldi útra. Hiszen nemrég jött haza Grafenbergből, annak a költségét még most is nyögi, hogy álljon most a férje elé: az orvosok Meránt vagy Abbáziát javasolják. Erre az utazásra nem került sor. Kisróza egy ködös, novemberi napon meghűlt, magas lázzal ágyba feküdt, és többet már nem kelt fel. A gyászjelentésben Jókaiék egyetlen lányuk elhunytáról értesítették rokonaikat és barátaikat. De a temetőt színültig megtöltötte a szenzációra éhesek kandi sokasága, szűnni nem akaró súgásuk-
  • bugásuk szinte elnyomta a gyászének hangját. Róza asszony férje karjára támaszkodva könnytelenül állt a sír mellett, a Jókay testvérek is megjelentek, Váli Mari is, akit ugyan gyakran megsértett Kisróza, most mégis úgy érezte: talán igazságtalan volt a szegény, sokat szenvedett teremtéshez. A temetés után Róza asszony Jókai karjába tette a kicsi Rózát, és elérzékenyülten mondta: – Mégis van valaki legalább, aki ezentúl papának és mamának nevez bennünket. Jókai, mint sok minden mást, ezt is tudomásul vette. Nem gondolt arra, hogy felesége negyvennégy éves (ha ugyan csak annyi), és a tizenkilencedik században egy negyvennégy éves asszony már igencsak nagymamakorúnak számított. És az sem ötlött eszébe, hogy a gyermek idővel eltűnődik majd azon, miért ilyen öregek a szülei. Jókainak nem volt érzéke a valósághoz, regényhősei életét élte, azoknak a sorsát bogozgatta. Szerette a kislányt, elfogadta, hogy ezentúl őt papának hívja a tündéri gyermek, a feleségét
  • mamának. Talán még örült is, hogy ezzel a gesztussal felesége kedvében járhat. Most lett csak igazán öregasszony Jókainéból. Lánya elvesztését a sors kegyetlen csapásának érezte, és beteges szorongással vigyázott Rózácskára. Volt ugyan mellette dajka, a szobalánynak meg a szakácsnénak is abba kellett hagyni a munkát, ha a kis kényeztetett kedvenc valamit óhajtott. Róza mama, aki hajnalban talpon volt, engedte, hogy a kicsi addig aludjon, ameddig csak akar. Váli Mari, Jókay Eszter lánya, amikor özvegységre jutva a Svábhegyen töltött néhány hetet, nem merte nyíltan megmondani véleményét, hogy milyen helytelenül nevelik a kis unokát. Csak Jolánkával, Jókay Károly lányával beszélt erről. De Jolánka, aki elfogultan szerette Róza mamát, azzal nyugtatta Marit, hogy majd ha nagyobb lesz a kislány, leszokik erről a sok furcsaságról. És egyébként is, szegény kis anyátlan árva… hadd kényeztessék, ameddig csak lehet. Hiszen hiányzik az édesanyja. Harmadik Róza visszaemlékezéseiben arról ír, hogy sohasem érezte azt, hogy
  • kényeztetik. Sőt: a „mamá”-t túl ridegnek találta, sokkal inkább vonzódott a „pápi”-hoz, akivel kézen fogva jártak a svábhegyi kertben, Jókai végtelen gyengédségében a gyermek apró lábához igazgatta lépteit. Mari kétkedve hallgatta unokahúgát. Puritán lelke amúgy sem helyeselte Jókainé hol pazarló, hol fösvény magatartását. És úgy érezte, imádott Móric bátyja egészsége és munkabírása sínyli meg felesége és a körülötte élősködő háznép eltartását. Akármennyire ellenezte Róza asszony, hogy az „ura” lapot alapítson, Jókait nem lehetett tervéről lebeszélni. Mindössze az alaptőke meg a lapengedély hiányzott hozzá. Húsz-huszonöt ezer forint elég volt a lapindításhoz, az engedélyt is sikerült megszereznie, így 1863-ban megindult a lepedőnyi újság A Hon címmel. Az előfizetők szaporodtak, az író boldogsága nem ismert határt, a Politikai divatok című regénye mellett majdnem minden számba írt valamit. Aztán, amire nem számítottak: Zichy Nándor gróf beállított egy cikkel, amelyben tollhegyre tűzte az eddig elkövetett politikai botlásokat.
  • Jókai megörült a cikknek, kissé szelídítve le is közölte. Nagy hatása volt, de Pálffy Móric gróf olyan erősnek találta, hogy haditörvényszék elé állították a két „csendháborító”-t. És háromhavi tömlöcre ítélték mindkettőt. Nagy volt a kétségbeesés a Jókai-házban és a rokonok körében. Pedig a fogság igazán enyhe volt, maga Jókai így írt róla: „Pompásan éltünk, soha életemben több szabadságom nem volt, mint fogságomban, este kimentem vacsorázni a Svábhegyre.” Tulajdonképpen szomorú volt, amikor néhány hét múlva ott kellett hagynia a börtönt, és panaszkodott, hogy amíg ott nyugodtan tudott dolgozni, otthon a látogatóktól egy pillanat békessége sincsen. Még a porkolábja is megsiratta, elesett a bőséges vacsoráktól és a látogatóktól kapott borravalóktól. Váli Eszter is meglátogatta öccsét, s bár tapasztalta, hogy Jókainak jó sora van a börtönben, letörten tért haza, úgy érezte, csorba esett a makulátlan Jókai név becsületén. De bármennyire jó dolga volt az írónak a fogságban, a lap előfizetői szétszéledtek, s már-már úgy tűnt: be kell szüntetni A Hont,
  • amikor Zichy Nándor nagyobb összeget adott kárpótlásukra, amit Jókai nagy nehezen bár, de elfogadott. És így feléledt a haldokló lap, aminek Róza asszonyt kivéve mindenki örült. Jókainé ebben az időben nagyon sokat szenvedett, gyakorta fájt a feje, megdagadt az arca. Az orvos piócákat rendelt, amelyeket a hűséges férj saját maga rakott szenvedő felesége nyakára. Szerencséjére nemcsak „ura” volt a betegápolója, hanem a kis Jolánka és Váli Mari is levették róla a háztartás terheit. Csak Rózácska miatt aggódott a nagymama, ki öltözteti, ki törődik az étkezésével? Nem mondhatta meg a két unokahúg, hogy a kislánynak egyenesen jót tesz a „mama” betegsége, legalább így nincs, aki agyonkényeztesse. Furcsa, zárkózott, korán érett gyerek volt a kicsi Róza. Sokat volt egyedül, a majorosgazda Pistája volt játszótársa, más gyerekekkel nem érintkezhetett, nagyanyja attól rettegett, hogy egyszer valamelyik gyerkőc (az otthon hallottak alapján) elszólja magát, és kiderül, hogy a „mama” nem az édesanyja. És a „pápi” nem az édesapja.
  • A majorosak Pistája miatt szokott le Rózácska a hazugságról. A svábhegyi villa terasza elé az építkezésre szánt homokból (mindig építkeztek, mindig újítottak valamit a házon) sokat elhordott a kislány, pedig tudta, hogy ez tiltva van. Amikor megszidták ezért, azt állította, hogy Pista hordta el a homokot. – Hát akkor Pistát fogjuk megverni! – mondta Jókai, komolyságot színlelve. Ezt már a kislány nem tudta elviselni. – Én voltam, engem verjetek meg! – sikoltotta zokogva. Pápi nem tudta elviselni kedvence kétségbeesését. – Jól van, ez egyszer még megbocsátok! – ölelte magához a síró gyermeket. „Ettől fogva soha az életben nem hazudtam. Nagyon sok károm származott belőle!” – írta később visszaemlékezéseiben a harmadik Róza, akkor már Feszty Árpádné. Amikor Rózácska hatéves lett, maga Jókai tanította írni-olvasni, s örült a kislány gyors felfogásának. Színes ceruzákat is vásárolt neki, a gyerek érdekes, meghökkentő rajzaiban az író tehetséget vélt felfedezni. Egyébként is elfogult volt családtagjaival,
  • szeretteit ugyanúgy angyaloknak látta, mint regényhőseit. De hogy honnan vette az ördögként ábrázolt gonosz embereket, rejtély. Hiszen ő mindenkiben csak jót látott, s arra, aki sokszor megcsalta, becsapta, csak megbocsátó mosollyal gondolt. Nem törődött sokat az idegenekkel, szűkebb családján kívül csak regényhősei érdekelték. És míg hajnali ötkor már a svábhegyi villa kertjében sétálgatott, fái és virágai között, magában szőtte a mese fonalát, aztán leült az íróasztalához, s szaporodtak a lila tintával teleírt „kutyanyelvek”. Ilyenkor senki sem háborgatta, gyakran csak többszöri hívás után került elő az ebédhez, ahol szórakozottan hallgatta: Mari húga milyen remek ruhákat szabott ki, és Jolánka milyen ügyesen varrja meg azokat. Egy balatonfüredi látogatás alkalmával nagyon megtetszett a fürdőhely Jókainak és Róza asszonynak is. Pepiék hívták meg a Jókai házaspárt; Pepi, Róza féltestvére ekkor már elvált Szerdahelyi Kálmántól, és dr. Huray fürdőorvosnak lett a felesége. A vendéglátók nem engedték, hogy szállást keressenek, náluk kellett lakniuk, noha az egész lakás két apró szobából állott.
  • – Szívesen tölteném itt a nyarat – mondta Róza asszony. Jókai a fejét csóválta, hiszen nyárra ott a svábhegyi villa, gyönyörű kertjével, virágaival, gyümölcsfáival. De az asszony makacsul ragaszkodott Füredhez, titokban azt remélte, hogy ha majd Rózácska megnő, itt a nyári idény alatt megfelelő férjet talál. Igaz, a kislány még csak hétéves, de gondolni kell a jövőre. A kiegyezést követő koronázási ünnepségen senki sem vett részt a családból. Jókai estefelé bekocsizott azért a Svábhegyről, hogy lakásának Múzeum körúti ablakait kivilágítsa. Nem akart tüntetni a sötétben maradt ablakokkal. Rózácska is mindenáron a papival akart menni, de a „mama” nem engedte. Pedig talán jobban tette volna. Mert ahogy a kislány az üres házban bolyongott – Laborfalvi éppen vidéken vendégszerepelt – , beszélgetés ütötte meg a fülét. A nyitott ajtón keresztül hallotta, hogy az új szobalányt oktatja a régi. Magyarázta, hogy a szalonban lévő aranyrámás képen látható nő a kislány édesanyja. De erről nem szabad tudni senkinek sem, különösen a
  • gyerek előtt titkolóznak. Ha valaki ezt elmondaná, az öreg nagyságos asszony, a nagymama nemcsak hogy elcsapná, hanem talán agyon is verné a fecsegőt. Merthogy a szép fiatal nőnek nem volt férje, lányfejjel szülte meg Rózácskát. A kislány ott állt mozdulatlanul, zsibbadni kezdett minden tagja, csak nagy nehezen vánszorgott vissza a szobájába. És kis agyában, mint a mozaikkockák rakódtak össze az események. A „mama” nem a mamája. Hiszen ezen sokat töprengett, miért nem olyan fiatal az ő mamája, mint más mamák, akiket a mesekönyvekben lát. És ha az igazi mamája meghalt, hát hol van a papája? Az is meghalt? Mert ha pápi, aki mindig olyan kedves, gyengéd hozzá, a „mama” férje, akkor nem lehet az ő édesapja. A szobájában ráborult az ágyra, és keserves sírásra fakadt. Amikor Jolánka bejött hozzá, nem merte megmondani neki, miért zokog. Tudta: nem szabad elárulnia magát. Hadd gondolják továbbra is, hogy mamának tartja nagymamáját, és papinak az áldott, jóságos nagyapát. Vagy talán nem is a nagyapja? Hiszen hallott elejtett
  • suttogásokat, hogy a pápi fiatalabb, mint a „mama”, és akkor az ő gyönyörű anyukája, aki mosolyog a képen, nem lehet a pápi lánya. De vajon kié? Kilencévesen egyetlen pillanat alatt felnőtt lett a kislányból. És hordta magában a titkot, mint mázsás súlyt, nem volt egy teremtett lélek, akivel megoszthatta volna kis szíve keservét. „Kilencéves koromban öreg lettem – írta későbbi visszaemlékezéseiben –, most már tudtam, miért nem járhattam nyilvános iskolába, miért zártak el mindenki elől, miért nem voltak pajtásaim, mint más gyerekeknek. Csak az állatok voltak barátaim.”
  • VII Jókai engedett sógora, Huray doktor rábeszélésének, és telket vásárolt Balatonfüreden. A Hon meg az Üstökös jól jövedelmezett, elbírta a pazarló háztartás minden kiadását, a feleslegből lett a balatonfüredi telek, abból épült rá később a ház. Jókai levitte a családot Füredre, ő meg visszament a Svábhegyre, s dolgozott. És közben azon gondolkozott, hogy el kellene költözni a bérlakásból, házat szeretett volna venni. Róza asszony helyeselte a tervet, csak nehéz volt olyan házat találni, amely minden tekintetben megfelelt volna. Végül hosszas keresés után megvették a Stáció utcai (ma Baross utca) házat, elég olcsón, csakhogy az átalakítás ugyanannyiba került, mint a vételár. De itt legalább istállót is tudtak építeni a lovaknak, teheneknek, volt kutyaház a két újfundlandi kutyának, volt tyúkól is, és tizenhat macska
  • foglalta el a kanapékat, karosszékeket. Egerészni egyiknek sem volt kedve, annyi húst kaptak, hogy nem fűlt foguk a maguk szerezte eledelhez. Jókai kedvenc macskája Nárcisszá volt, fehér, világító kék szemű angóramacska (szerepeltette is Az arany emberben), és amellett rengeteg madár: papagáj, kanári, szarka, ezeknek Róza asszony adott enni, ő tisztogatta kalitkáikat. Egy alkalommal Jókaiék nem jöttek haza a Stáció utcába aludni, kinn maradtak a Svábhegyen. Nárcisszá hiába várta gazdáját. És másnap reggel a házaspár legnagyobb csodálkozására a fehér cica megjelent a villa teraszán. Jókai szemébe könny szökött, amikor ölébe vette agyonfáradt kedvencét. – És még azt mondják, a macskák nem hűségesek – mondta meghatottan. Messze volt a várostól akkor még a Stáció utca, így elmaradoztak a pletykás kávénénik, csendesebb lett a ház, több nyugalma volt az írónak. Jókainé panaszkodott, hogy, noha kocsin jár a színházba, már fárasztja a sok szereplés, a legjobb lenne nyugdíjba vonulni. Jókai helyeselte a tervét, de Szigligeti, aki akkor,
  • 1869-ben lett a Nemzeti Színház igazgatója, kérte, hogy még ne váljon meg a színpadtól. A drága, hűséges Edus most is a tizenhét éves Rózát látta, nem vette észre, hogy a művésznő hajába ősz szálak vegyülnek, hogy ráncok húzódnak végig az arcán, csak a csodálatos hangja és olajbarna szeme nem változott. Jókainét főleg az bántotta, hogy feltűntek mellette fiatalabb csillagok, akiket a lapok dicsértek. Míg róla már alig tettek említést. A Stáció utcai házat „sárga ház”-nak nevezték színe miatt, s a tizennégy szobából éppen a legkényelmetlenebb jutott az írónak, akinek pedig a legnagyobb nyugalomra lett volna szüksége. Hiába építtetett Róza asszony tyúkólat, a csirkék, libák benn szaladgáltak a házban, sőt a nagy újfundlandi kutya, Selika sem maradt kinn. Jókai és felesége között telepedett le a hatalmas állat, ott leste a pecsenyét, amiből bőven jutott neki. És mivel jólesett a finom eledel, nyála gyakran rácsorgott az író tányérjára. Szólni természetesen senki sem mert, Jolánka és Váli Mari úgy segítettek ezen a lehetetlen állapoton, hogy étkezés előtt alaposan
  • letisztították a kutya száját újságpapírral. Hogy kevesebb nyál jusson Jókai tányérjára. Ebben az időben volt Jókai népszerűsége tetőfokán, mind irodalmi, mind politikai téren. Nemrég választották meg Terézváros képviselőjévé, a gőgös Gorove kereskedelmi miniszterrel szemben. De ha nem kellett az Országházba mennie, egész nap otthon volt és dolgozott. Dolgozószobája, amelyben hat-nyolc órát töltött naponta, a télire eltett leanderekkel és mindenféle délszaki virágokkal megrakott üveges folyosóra nyílt. Ablakai a Stáció utcára néztek, ahol egész nap zörögtek a fuvarosok szekerei. A szobában pedig nagy volt a rendetlenség, a pókháló és a por. És a sok holmi mind élete egy-egy érdekes mozzanatára emlékeztetett. Itt volt az esztergapadja, elhalt barátainak kedves képei, a sarokban különféle alakú, saját faragású botjai. Az asztalon egy csomó Jókai fénykép, ezzel szokta megtisztelni érdekesebb látogatóit. Egy öreg lópatkó, ami állítólag szerencsét hoz, egy ezüstkoszorú, s a sok ajándék mellett két pakli francia kártya, ha elfáradt, ezzel szokott pasziánszozni. Aztán egy szekrényben csigagyűjteménye, egy
  • másikban művei különböző kiadásokban. És a legnagyobb kincseket egy még nagyobb szekrényben őrizte, a nagy mesebányák, ritka külföldi példányok, amelyeket sok antikváriustól szerzett be, írott naplók, bűnesetek gyűjteményei olyanok egy írónál, mint konzerv a hajón, mindig elő lehet venni, ha nincs friss anyag. De Róza asszony, noha bálványozta az urát, mégsem törődött azzal, hogy csirkéi, libái ne futkossanak szerteszéjjel a házban, csipogásukkal, gágogásukkal zavarva az írót, aki mindezt angyali türelemmel fogadta. Dolgozószobája mögött volt a vendégszoba, amelyet Róza asszony éléskamrává alakított át, s egy délelőtt isten tudja, hányszor ment keresztül a dolgozószobán, hogy lisztet, zsírt, lekvárt hozzon ki onnan. Jókai ezt is eltűrte, s megszokta, szinte észre sem vette, fel sem pillantott, írt tovább rendületlenül. Egyébként is, akármennyi gyönyörű bútor díszítette a házat, nagy volt a rendetlenség. Hiszen annyi temérdek emlék gyűlt ott össze: lehetetlen volt abban rendet teremteni. Jókainé éppoly fösvény volt, mint amilyen pazarló: a gyufaszálat kétszer is felhasználta, eltette a kenyérmaradékot, a
  • csirkecsontot, lehetőleg mindezt a zongora tetején tárolta. A szekrények roskadoztak a sok drága selyemtől, brokáttól, az ékszerdobozt alig lehetett becsukni, annyi volt ott a karperec, gyémánt, igazgyöngy, viszont asztalneműre nem sok gondot fordított Róza asszony. Rózácska mesélte később, hogy amikor váratlan vendég jött hozzájuk, két kiskutya alól kellett kihúzni az abroszt, azzal terítettek, más abroszuk nem volt. A színpadtól való visszavonulást nehezen viselte el a művésznő. És ebben az időben volt Jókainak egyetlen szerelmi kalandja. Ha ugyan kalandnak lehet nevezni azt az ártatlan idillikus rajongást, amit a szép, szőke Ottilia iránt érzett. Ottilia édesanyja, egy honvédezredes özvegye megkérte az írót, hogy vállalja el a gyermekei gyámságát. Sok rábeszélésre végül elvállalta, noha felesége erősen ellenezte. Az anya hirtelen meghalt, Jókai gyakran járt a testvérekhez, s kölcsönös szerelem támadt a fiatal lány és az író között. Ottilia tüdőbajt kapott, az író először Balatonfüreden helyezte el, majd, hogy a pletykának gátat vessen, Arácsra, később Meránba küldte. Itt is halt meg a
  • szép fiatal teremtés, akiről Jókai Az arany ember Noémiját mintázta. Meránból szállásadónője, a haldokló kívánsága szerint visszaküldte az író szerelmes leveleit, amelyek Róza asszony kezébe kerültek. Heves jelenetek után végül megbocsátott az asszony, de mind keserűbb, mind házsártosabb lett, tudomásul kellett vennie, hogy veszedelmesen öregszik. Eközben Jókai gyakran járt az Országházba, s ott rengeteg történetet hallott, amelyeket vagy felírt noteszébe, vagy elraktározott a fejében. Amilyen rossz arcmemóriája volt, olyan jól tudott emlékezni a hallottakra. A képviselők pedig, ha valami érdekes dologról tudomást szereztek, „No, ezt elmondom Jókainak!” felkiáltással siettek az íróhoz. Hihetetlen volt Jókai munkabírása. És könnyen teljesíthette felesége óhaját, aki kijelentette: villát akar Balatonfüreden. Az író eleinte tiltakozott, minek két nyaraló, amikor csak egy nyár van egy esztendőben. És egyébként is a Svábhegy hepehupás, terméketlen földjéből ő varázsolt paradicsomot, szerette, miért ne tölthesse ott a nyarat? De Róza asszony makacsul
  • ragaszkodott Füredhez, és így a megvett kis telekre természetesen föl kellett építeni a házat is. Hogy miből? A Hon meg az Üstökös szépen jövedelmezett, az asszony nem tudott a kifizetetlen váltókról, amelyekért az ura vállalt kezességet. Amíg egészséges volt, zsarnoki módon őrizte a férjét, kifaggatta a látogatót, milyen ügyben keresik, és könyörtelenül elküldte a kunyerálókat. De hogy mostanában sokat betegeskedett, állandó migrén gyötörte, a kérincsélők könnyebben hozzáférhettek a gyanútlan íróhoz. Úgy írta alá az elé nyújtott váltókat, mintha valaki autogramot kért volna tőle, még szerencse, hogy fényképét nem adta oda ajándékba. A füredi villa építése elég sokba került, de végül igen csinos épületbe költözhetett a család. Igaz, Jókai csak a hétvégeken jött le, egyébként a Svábhegyen tartózkodott, és unokahúga, Váli Mari viselte gondját, aki boldog volt, hogy imádott Móric bátyja kényelméről gondoskodhatik. Laborfalvi barátnői, noha a művésznő Füreden volt, mindennap megjelentek, és nem győztek megbotránkozni, hogy Mari, ha Jókai nem
  • ebédel otthon, milyen egyszerű ételeket főzet. Jókai ebben az időben írta a Szerelem bolondjait; az 1863-as aszály, amely mérhetetlen ínséget okozott az országnak, számára az egyik legpoétikusabb regény alaptémájául szolgált. Amikor ez a regény folytatásban ment, egy udvari estélyen Erzsébet királyné megszólításával tüntette ki Jókait, és megkérdezte: mikor jelenik meg könyv alakban a regény. 1868-ban lett könyv a Szerelem bolondjaiból, s az írót az a megtiszteltetés érte, hogy személyesen adhatta át a könyvet a felséges asszonynak. De ennek Róza asszony egy cseppet sem örült. Hegedűs Sándor, A Hon új munkatársa gyakran kereste fel az írót, úgy mondta: szerkesztőségi ügyekben kér útbaigazítást, de valójában Jolánka miatt jött. Egy alkalommal, újévkor látta, hogy utcagyerekek kínoznak egy kismalacot. Néhány garasért megvette tőlük az állatot, és elvitte Jókaiékhoz. Róza asszony, a nagy állatbarát azonnal megszánta a csonttá soványodott kismalacot. Hálószobájába
  • vitte, selyempaplanból csinált neki fészket, és kávéba áztatott zsömlével etette. Estére előkészítette a gyorsforralót, hogy ha a kis állat éjjel nyugtalankodik, azonnal kávét melegítsen neki, és megetesse. Természetesen Jókai nem engedte a feleségét felkelni, így az ő feladata volt a malac etetése. Jolánka, amikor látta, hogy bátyjának még az éjjeli nyugalmát is zavarja a jövevény, bevitte a malacot saját szobájába, és ő etette éjszakánként. Később a malacból hatalmas disznó lett, s nem volt hajlandó az ólban maradni, amikor oda kivitték, kidöntötte az ól falát, és rohant vissza a házba, egyenest be a paplanos ágyba. Hiába példálózott Jókai, hogy ha külföldi vendég jön, mit szól ehhez az állatokkal tele házhoz, Róza asszony hajthatatlan volt. És senki sem mert vele ellenkezni, mert jött a migrén és a keserű szemrehányások özöne, amelyeknek egyetlen ellenszere volt, ha az író szobájába menekült, s íróasztala fölé hajolva tovább szőtte hősei sorsát. Ott nem volt Mujcsik, a disznó, Zsuzsi, a büszke tyúk, Selika, a nyáladzó újfundlandi, ott csak megálmodott
  • regényalakjai éltek, s köztük elfelejtette a „sárga ház” bús légkörét. Híres, elismert, ünnepelt író volt Jókai, de a sok elismerés mellett is nagyon szomorú hely volt a „sárga ház”. Nem is igen keresték fel, a nyomott hangulat a legtöbb vendéget elűzte. Perpatvar és viszály mérgezte a légkört, csak az állatoknak volt jó dolguk. Jókainé órák hosszat elnézte magát a tükörben, figyelte ráncait, aztán májfoltos kezére esett tekintete, amelyekről egykori vetélytársa, Lendvayné hajdan azt mondta: ezek a legszebb kezek Magyarországon. A Stáció utcai házban látták vendégül Liszt Ferencet, aki Jókai a Holt költő szerelme című balladájához zenét komponált, s művét az Európa Szállóban rendezendő hangversenyen Róza asszony készült előadni. Amikor Liszt kiszállt a kocsiból, és belépett a Stáció utcai ház udvarára, Selika, az óriási újfundlandi kutya előcammogott, megfogta fekete rendingotjának egyik szárnyát, és úgy vezette a megdöbbent mestert a korridor ajtaja felé, míg a házmester lánya elkergette Selikát, és továbbkísérte Lisztet. Az
  • egyszerű külsejű öregurat „hírhedett zenészét a világnak” így biztatta: – Nem muszáj félni, pacsi! Selika nem akar magát pantani, csak utat akarja megmutatni! Ekkor már kisietett Jókai is, hallva a fogat érkezését, megmosolyogta Dandonelli Mari jóindulatú biztatását, amelyből szerencsére Liszt egy szót sem értett, mert nem tudott magyarul. A hangverseny fényesen sikerült, Róza asszony néhány napig jobb hangulatban volt, de aztán még házsártosabb lett. Egyébként is haragudott Jókaira, hogy miért írt Petőfiről, mert róla szólt a Holt költő szerelme. Jókai nem tudta megbocsátani Szendrey Júliának, hogy újból férjhez ment, Jókainé pedig sohasem felejtette el Petőfi kegyetlen mondását, amikor értesült házasságukról: „Ha már mindenáron nősülni akar Jókai, várjon néhány évig, és vegye el Laborfalvi lányát!” Hatvan felé járt az egykor legragyogóbb színésznő, de hetvennek látszott, Jókai pedig, noha érték politikai kudarcok, a
  • kezességet vállaló váltók is szaporodtak, megőrizte fiatalságát, sima, ránctalan arcát, de gyönyörű kék szeméből eltűnt a derű. „Nevetés a mi házunkban sohasem hangzott” – írta harmadik Róza. A kislány valóságos fogoly volt a „sárga ház”-ban, ahol pedig kút csergedezett az udvaron, ami nagy ritkaság volt abban az időben Pesten. De minden hiába… Szókratész sem lehetett türelmesebb Xantippéjéhez, mint amilyen az író a feleségéhez volt. És ha nagy néha kitört, azonnal megbánta, menekült be a szobájába, magára zárta az ajtót. Aztán délben kijött ebédhez, szelíden, mosolyogva, mintha mi sem történt volna. Az asszony pedig keserű szemrehányást tett magának, amiért férjét így felingerelte. De hát tragika volt a színpadon, az életben sem lehetett más. Ahogy a harmadik Róza később írta: nem volt tehetsége a boldogsághoz. És ott volt a bájos gyermek, aki ismerte a „titkot”, amit olyan gondosan rejtegettek előle. Ismerte, de ezt megmondani senkinek sem merte. Néha arra gondolt, hogy Jolánkának elárulja: tudja, az a mosolygós
  • szép asszony a falon az édesanyja. De félt a beszélgetéstől. Különben is, Jolánka időközben férjhez ment A Hon fürge tollú újságírójához, Hegedűs Sándorhoz. Jókai örült, hogy unokahúga egy tollforgató felesége lesz, nem valami pénzemberé. Nem sejtette akkor, hogy a vékony legényke idővel egy miniszteri bársonyszék tulajdonosa lesz, és kiváló gyakorlati érzékkel segíti majd a pénzdolgokban teljesen járatlan Jókait. Hegedűséknek kisfiúk született, Lóránt, akinek pápi volt a keresztapja, és a Mire megvénülünk című Jókai-regény hőse után kapta keresztnevét. Harmadik Róza az ecsethez és festékhez menekült, és pápi, visszaemlékezve saját ifjúkori ambícióira, vásárolt a fiatal lánynak vásznat, festőállványt, mindenfajta festéket, s őszintén kívánta, legyen festőművésznő ebből a szerencsétlen gyerekből. Legyen valami hivatása, valami, ami elfeledteti vele a titkot, amiről nem szabad beszélni, a „mama” házsártosságát, a ház kihaltságát. Nevelőnők váltották egymást a „sárga ház”-ban, de egyikük sem ért semmit. Amelyik meg konyított valamit a
  • mesterséghez, túlságosan csinos volt, azért kellett elküldeni. Mit törődött a féltékeny asszony férje sikereivel, a külföldi kiadásokkal, ő csak azt látta, hogy bár Jókai szorgalmasan dolgozik, a jóhiszeműen aláírt váltók szaporodnak, s azokat mind a kezesnek kell kifizetnie. Egyedüli öröme Jolánka volt, aki mindenben segített, akinek panaszkodhatott, nem úgy, mint a régi barátnőknek, akik nagy néha felkeresték. Szigligetiné is ritkán tette meg a hosszú utat, gyermekei, unokái kötötték le ideje nagy részét. Borús kedélyét csak az rázta fel kissé, amikor Hegedűséknél megszületett a második gyermek, az is fiú lett. Örült Jolánka boldogságának, de annál jobban aggasztotta unokája sorsa. „Mi lesz ebből a szegény lányból?” – sóhajtozott, „névtelen, törvénytelen”, és ilyenkor keserű szemrehányásokkal illette magát: az ő példáját követte korán elhunyt lánya, ő az igazi bűnös. Sokat töprengett, búsult, a fejfájások ellen már nem bizonyult csodaszernek a burnót.
  • Hát még ha tudta volna, hogy Hegedűsek segítették ki férjét kölcsönnel, amikor már majdnem elárverezték fejük fölül a Stáció utcai házat! A hitelezők szorongatták Jókait a lejárt váltók miatt. De ez a kölcsön nem volt elég, Hegedűs Tisza Kálmánhoz fordult, aki másnap készült Bécsbe Ferenc Józsefhez. Neki elmondotta, hogy a legnépszerűbb, legtöbbet dolgozó magyar író milyen keserves helyzetben van, 36 000 forintra lenne szüksége, hogy legégetőbb adósságaitól megszabaduljon. A király magánpénztárából fizette ki az összeget. Tisza Kálmán ezt közölte Hegedűssel. Az író hiába kérdezte: kitől származik ez a rengeteg pénz, unokahúga férje csak annyit mondott: kérdezze meg Tiszát! Tisza pedig valószínűleg megmondta, hogy a király nagylelkűsége mentette meg az írót és családját. S hogy mit szólhatott ehhez Jókai? Egyrészt bizonyára örült a legmagasabb helyről érkezett kegynek, másrészt gyötörhette egy kínzó érzés: mit szólna Petőfi, ha tudná, attól a Ferenc Józseftől fogadott el pénzt, aki kivégeztette és börtönbe záratta nemzetünk legkiválóbbjait.
  • Ugyanez a kétely merült fel benne, amikor 1876-ban megkapta a Szent István-rend középkeresztjét. Ehhez még bárói cím is járult, de Róza asszony kijelentette, hogy szegény emberek ők ehhez a méltósághoz. És ha férje báró lenne, még több ember váltóiért kellene kezességet vállalnia, még több kéregető kopogtatna be a „sárga ház”- ba. Maga Jókai pedig nem vágyott előkelő címre, hiszen még a nemesi ipszilont is „i”-re változtatta családnevében. 1878-ban régi kerületében újra jelölték képviselőnek Jókait. A család éppúgy, mint valamennyi kortese, bizonyos volt a győzelemben. De ellenfelei és irigyei (még ennek az áldott jó embernek is nagyon sok volt az irigye) nem sajnáltak sem pénzt, sem fáradságot, egy jelentéktelen ellenzéki politikust juttattak diadalra. Az írónak így csak egy kis kerület jutott Erdélyben, ott kapott mandátumot. Haragudott ezért is Róza asszony, gyűlölte a politikát, a képviselőházat, a barátokat, akikkel Jókai gyakran tarokkozott, ezek mind – úgy vélte – tőle veszik el az „ura” amúgy is kevés szabadidejét.
  • Aztán itt van Rózácska, maholnap húszéves lesz, gyönyörű, mint az anyja volt, de sokkal élénkebb, szellemesebb, mi lesz vele? Nagy unszolásra megengedte a „mama”, hogy beírassák a Mintarajziskolába, így hívták azelőtt a Képzőművészeti Főiskolát, és ott olyan kitűnő tanártól tanulhatott, mint Székely Bertalan. A fiatal lány nagyon tehetséges volt, tanára azt ajánlotta, hogy küldjék ki Párizsba vagy Münchenbe, ott kell tovább tanulnia. Róza asszony ingerülten tiltakozott a terv ellen. Idegen városban, felügyelet nélkül ki tudja, mi lesz a lányból. Megint megismétlődik az ő és a lánya sorsa? Nem, nem engedi! Most az egyszer a pápi volt erősebb. Szép csendesen érvelt: lám, Kisrózára mennyien vigyáztak, egész udvartartása volt, és mégis leányfejjel szült gyermeket. Talán azért, mert nem volt igazi hivatása. Ha ennek a lánynak hivatása lesz, ember válik belőle. Jókai nem volt feminista, inkább idegenkedett a szüfrazsettektől, de tudta, hogy ha Rózának alkalma lesz tovább tanulni, oldódik benne a keserűség. Mert Jókai érezte, hogy a fiatal
  • lánynak macskáihoz való menekülése, gyakori hallgatása mögött a fájdalmas titok lappang. A titok, amiről hallgattak a Jókai- házban, de amelynek kulcsát a túlérzékeny, magányos gyermek akaratlanul kezébe kapta. Így a legifjabb Róza 1881-ben eljutott Münchenbe, ahol egy boldog évet töltött. Nyárra hazajött, majd 1882-ben Jókai kísérte ki az állomásra – akkor még indóháznak nevezték a pályaudvart – a fiatal lányt. Az író, aki egyébként nagyon nyugodt ember volt, utazáskor idegeskedett, és mindig egy órával előbb volt kinn a pályaudvaron. Most is ott sétált Rózácskával, s egyszerre csak szembetalálkoztak három barna kabátos, művészhajú-szakállú fiatalemberrel. Kettő közülük Münchenbe készült, a harmadik, Feszty Árpád csak kikísérte barátait. A fiatalemberek örömmel üdvözölték az írót, s ő mutatta be Rózácskának mindhármat. Feszty látásból már ismerte Rózát, s a lány is gyakran látta a már ismert fiatal művészt tárlatokon, hangversenyeken. Jókai a két festővel beszélgetve várta a vonat indulását.
  • Róza Fesztytől érdeklődött Bécs felől, tudta, hogy a festő két évig tanult ott. Amikor a vonat indulást jelző sípja megszólalt, úgy váltak el, hogy ha Róza hazajön Münchenből, újból találkozniuk kell. És a fiatal lány, noha nem ismerte a „coup de foudre” (villámcsapás: szerelem első pillantásra) kifejezést, sejtette, hogy ez a találkozás sorsforduló volt az életében. Gyengéden csókolta meg nevelőapját, kezet szorított Fesztyvel. És az ablakból mosolyogva integetett a peronon állóknak. Szívesen ment vissza a bajor fővárosba, Münchenbe, ahol tanára, a magyar származású Liezenmayer nagy jövőt jósolt neki. 1883-ban a Nemzeti Színház Jókainé színpadra lépésének ötvenedik évfordulója megünneplésére készült, és felkérték a művésznőt, hogy lépjen fel valamelyik híres szerepében. Róza asszony tiltakozott mind az ünneplés, mind a fellépés ellen. Pedig még mindig nézegette egykori diadalának emlékeit, a babérkoszorúkat, az elszáradt virágcsokrokat, szalagokat, dicsérő kritikákat. Színházba csak akkor járt, ha Blaháné fellépett. Viszont ha az ő szerepét
  • más fiatalabb pályatársa adta, azt nem nézte meg, sőt ha Hegedűsék dicsérni merték Jászai Marit, haragosan beléjük fojtotta a szót. Végül a család és a barátok, különösen Szigligetiné rábeszélésére engedett a kérésnek, és elvállalta, hogy a Coriola- nusban eljátssza egykori híres szerepét, Coriolanus anyját: Volumniát. A színház igazgatósága elhatározta, hogy 800 forintos nyugdíját 1600-ra emeli. A várva várt nap estéjén az ünnepség a színfalak mögött kezdődött, ahol a miniszterelnök nevében átnyújtották a legfelsőbb elismerést: a Koronás Aranyérdemkeresztet. Róza asszony volt az első magyar művésznő, akit ezzel kitüntettek. Aztán a Nemzeti Színház aranyleveles ezüst babérkoszorúja mellett még nagyon sok koszorút kapott, majd a zsinórpadlásról egy élő virágkoszorút eresztettek le. Jókainé játéka elbűvölte a nézőket, szűnni nem akaró tapssal hívták újra meg újra a függöny elé. Másnap díszlakoma volt a Hungáriában, egyik felköszöntő a másikat érte, köztük a
  • legszebb volt Jókaié, aki elmondta, hogyan ismerkedtek meg, és hogyan küzdöttek egymásért egy hosszú életen át. „Feleségem mentette meg az életemet, s azóta is nemcsak hűséges társam, de legfőbb kritikusom, akinek szavára mindig hallgatok. Nélküle sohasem lettem volna az, aki vagyok!” Rózácska nem jött el az ünnepélyre, sürgönyben mentette ki magát, ez eléggé fájt a „mamá”-nak. Férje vigasztalta, hogy hosszú az út Münchenből Pestre, majd a vakációra hazajön a festőművésznő-jelölt. Valóban, a nyári szünetre hazajött a megváltozott Róza. Gyönyörű aranyszőke haját bronzszínűre festette, s Váli Mari őszinte megbotránkozását könnyed vállvonogatással intézte el. – Münchenben ez teljesen természetes – mondta –, még azzal sem törődik senki, ha valaki minden héten más hajszínnel jelenik meg. Mari néni, aki sohasem szívelhette Rózát, erre nem tudott mit felelni. Nem akart imádott nagybátyjának kellemetlenséget okozni. El kellett ismernie, hogy Rózácska határozottan tehetséges, puritán lelke mégis
  • felháborodott azon, hogy a fiatal lány egyedül él Münchenben. „Csak ne jusson az anyja sorsára – kívánta –, ne okozzon ezzel is keserűséget Móric bátyámnak!”
  • A nyár folyamán a fiatal lány gyakran találkozott Feszty-vel, de a festő, bár szerelmes volt belé, nem merte bevallani. Hiszen városszerte tudták, hogy Jászai Mari a barátnője, akitől félt, és Rózát is féltette. Hiszen Jászai ugyanolyan szenvedélyes az életben, mint a színpadon. Így hát anélkül telt el a nyár, hogy bármelyikük kiejtette volna azt a szót, hogy szerelem. Rózácska ősszel visszament Münchenbe. A „sárga ház”-at a főváros vette meg, azaz kisajátította városrendezés céljából, és Jókaiék a Kerepesi (ma Rákóczi) útra költöztek. A költözködéssel járó sok gondot Jolánka vette le nagyrészt Róza néni válláról, de így is elég fáradságba került, amíg a sok holmit áthurcolták. Természetesen meg kellett válniuk a lovaktól, tehenektől, a lakásban nem volt istálló, a kutyák, macskák meg a madarak is alig fértek el. A kis malacból („aki” emberszámba ment a Jókai-házban, és csak selyempaplanos ágyban volt hajlandó aludni) kétmázsás disznó lett, és a svábhegyi majoros kapta. Ő nem volt olyan
  • érzelgős, mint gazdái, levágta az állatot, lett belőle ennivalójuk egész télre. Jókai nagy tisztelője volt Rudolf trónörökösnek, és a főherceg is szerette az írót. Erzsébet királynéért pedig egyenesen rajongott. Mindig mondogatta, hogy Könyves Kálmán óta nem volt ilyen királya az országnak, amilyen Rudolf lesz, ha trónra kerül. És még nagyobb hódolattal volt iránta, amikor a trónörökös elhatározta, hogy egy nagyszabású munkát tervez leendő államáról Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben címmel. Jókaival beszélte meg először tervét, őt akarta elsősorban munkatársul megnyerni. 1885-ben megindult a nagy munka, amely tizenhét évig tartott, és Rudolf trónörökös általa közel került a magyar tudósokhoz, írókhoz, s megismerte a magyar kultúrát, amely eddig egyetlen elődjét sem érdekelte. Most már a Kerepesi úti lakás is nagynak bizonyult, újra költöztek, hiszen ki tudja, mikor jön haza a lányuk, és konganak a szobák, Jolánka is ritkábban tud elszabadulni, már három gyermeke van, férje politikai karrierje miatt sok a vendég, bizony most jó hasznát veszi Róza néni
  • tanításának, kitűnő háziasszony, egyszersmind nagyvilági hölgy. Édesapja, ha fel-felrándul Pestre, nem győzi csodálni, mi lett az ő szelíd, félénk kislányából. Jolánka boldog, kiegyensúlyozott életének örült Róza asszony, és közben sóhajtva gondolt arra, mennyivel nehezebb sorsa van az ő unokájának. Festőművésznő lesz, ha ugyan lesz. De meg lehet abból élni? És még ha megél is belőle, neve nincs. Harmadik Róza ugyanúgy törvénytelen, mint az édesanyja volt. És ha meghal ő, vagy az a jóságos ember, akivel annyit zsörtölődik, mi lesz a lányból? Addig sóhajtozott, addig járt vizes borogatással a fején, mert állandóan migrén gyötörte, míg Jókai megunta a sok panaszkodást. És kimondta azt, amire felesége vágyott: örökbe fogadja Rózácskát. A Jókai-rokonság természetesen nem emelt kifogást öccsük elhatározása ellen. Nagy nehezen sikerült előkaparni a keresztlevelet, megindult a bürokrácia gépezete, s Benke Rózából 1886-ban Jókai Róza lett. Róza asszony nem sokkal az örökbefogadás után váratlanul
  • megbetegedett. Egy közönséges hűlésből tüdőgyulladás támadt, Jókai nem mozdult el a beteg ágya mellől, a leghíresebb orvosok adták egymásnak a kilincset, de minden hiába volt. Harmadik Rózát hazasürgönyözték, ő váltotta fel papit az ápolásban. A beteg már túl volt a krízisen, amikor szélhűdés érte, és november 20-án hajnalban meghalt, szomorú véletlen folytán éppen azon a napon, amelyen huszonöt éve a leánya, Kisróza. Jókait teljesen összetörte a katasztrófa. Mint egy magára maradt kisgyerek, olyan egyedül érezte magát a világban az asszony nélkül, aki vezetője, zsarnoka és gondviselője volt. A rokonok mind körülvették, vigasztalták, amennyire lehetett, ő csak ült némán, roskatagon. Egyedül Rózácskára hallgatott, az ő szava parancs volt, ő intézkedett, egyszerre felnőtté vált. Jókai az első hetekben még éjszaka sem mert egyedül lenni, azt kívánta: lánya aludjon a szobájában. A holttestet a Nemzeti Színház előcsarnokában ravatalozták fel, ahol megjelentek az előkelőségek, onnan vitték a
  • Kerepesi temetőbe. Gyászdalok és gyászbeszédek után virágerdő borította el a koporsót, Jókait alig lehetett elvonszolni a sírtól, s másnap már kora reggel kiment a temetőbe. – Felkeresem drága angyalomat, ne legyen úgy elhagyatva! – mondta, és a hideg, ködös novemberi reggeleken mindennap kinn járt a temetőben, mindaddig, amíg Rózácska erélyes intézkedésére el nem utaztak Olaszországba. A fiatal teremtés kijelentette, hogy nem megy vissza Münchenbe, ezentúl csak papinak szenteli életét. Úgy érzi, ez a kötelessége.
  • VIII A temetés körüli feladatokat Jókay Károly legkisebb gyermeke, Móric intézte, és az író nagyon hálás volt ezért unokaöccsének. Egyébként is nagyon szerette, benne látta a Jókay nemzetség folytatását. És hogy bátyja még Móricnak is nevezte, ez külön örömet szerzett neki. Váli Mari, aki valójában csak megbocsátotta, de nem tudta szívből elfogadni Róza örökbefogadását, arra gondolt, milyen szép pár lenne Mórickából és Rózából. Hiszen Róza vonzó, eszes lány, és talán egy szerető, gondos férj mellett a fiatal teremtés leszokna néhány kirívó rossz tulajdonságáról. Meg is említette ezt unokaöccsének, aki csendesen csak ennyit felelt: „Ugyan, Mari néni, nem való vagyok én egy ilyen elkényeztetett, nagy igényű hölgyhöz. Hiszen láthatta: tegnap Móric bácsitól kért pénzt Rózácska, és úgy, ahogy megkapta, számolatlanul adta oda a szakácsnőnek! Az én minisztériumi
  • fizetésemből hogyan telne ilyen fényűző életre, mint amit Róza megszokott?” Mari néni belátta, Móricnak igaza van. Az sem tetszett Váli Marinak, hogy a legifjabb Róza igyekezett minél hamarabb megszabadulni mindentől, ami Laborfalvira emlékeztetett. A ruhákat elajándékozta, az ócskábbakat elégette, az ékszereket pedig eladta. Ezen is csóválta fejét Mari néni, de szólni nem mert egy szót sem. Hiszen annyira imádta nagybátyját, hogy nem akart viszályt szítani. Az olaszországi utat helyeselte, csak attól félt, hogy az elcsigázott ember nem bírja majd a fáradalmakat. Ezt meg is mondta. – Eleget élt pápi a négy fal közé bezárva, most napfényre, lágy olasz muzsikára van szüksége! – felelte Róza. – Muzsikára? Amikor még egy hónapja sincs, hogy a mamát eltemettük? – hűlt meg a vér a puritán asszonyban. Róza vállat vont. Úgy érezte, felesleges vitatkozni a falusi rokonnal, akit öregnek és ómódinak tartott. Pedig Váli Mari mindössze negyvenhat éves volt, igaz, férje halála óta csak egyszer vetette le a gyászruhát,
  • Jolánka esküvőjén. Akkor is violaszínbe öltözött, Laborfalvi kívánságára, aki nem akarta, hogy az örömünnepet elsötétítse a fekete ruha. Így hát Olaszországba indult Róza a papival, aki lassan-lassan visszanyerte erejét. Amikor hazaköltöztek, a ház most már korlátlan úrnője túl nagynak tartotta lakásukat, és ugyancsak a Sándor utcában vett ki egy újabb lakást. A füredi villa eladására egyelőre nem került sor, bár kevés kellemes emlék fűzte az ott töltött nyarakhoz. Nagyanyja az ő szobájában rendezte be az éléskamrát, ott tartotta a megmaradt ételeket, s a fiatal lány állandó káposztaszagban töltötte az éjszakákat. Az ablakot természetesen nem lehetett kinyitni, ez nem lett volna ildomos, így Füred és a káposztaszag egybeolvadtak Rózácska emlékeiben. Hát még amikor külföldi vendéget kellett ebédre hívni! A kert szép volt ugyan, a füredi hepehupás homokból is paradicsomot varázsolt Jókai szenvedélyes virág- és gyümölcsszeretete, de bent a szobák… Az ebédlő minden zugában spirituszfőzők, ócska edények, kidobásra szánt ruhák hevertek, a tejeslábas a
  • zongora tetején, kutyák, macskák, csirkék – akár a Stáció utcában – szabadon jártak- keltek, és mindenütt nyomot hagytak. A csinos ház verandáján állt Jókai büszkesége: a távcső. Ezen mutatta vendégeinek szép nyári estéken a csillagos égbolt csodáit. Rózácska is melegen érdeklődött a csillagok iránt, csak a „mama” haragudott ezért a mulatságért. Pedig gyakran ez a távcső mentette meg a Jókai- házat attól, hogy külföldi vendégeik előtt szégyenkezniük kelljen. A távcsövön át látni lehetett a hajó érkezését, amelyen, ha külföldi vendég volt, felhúzták a lobogót. Ilyenkor a legifjabb Róza villámgyorsan eltüntetett minden felesleges lomot az ebédlőből. A spirituszfőzőket a pincébe, az ételmaradékokat a szobájába, a ruhákat a padlásra. És mire Janke, Jókai berlini kiadója, vagy Wallner, a berlini színház igazgatója megérkezett, szépen terített asztal és ízletes ebéd várta a vendégeket. Rózácska nem bánta, ha utána a „mama” alaposan összeszidta, sőt örült annak, ha Jókainé rajta tölti ki mérgét, így kevesebb szemrehányás jut papinak. Mert a fiatal lány még élénken emlékezett arra, amikor az
  • Ottilia-jelenet miatt Jókai azt mondta: „Nem bírom soká ezt a légkört. Egyszer csak végzek magammal.” És a kis Róza, aki istenítette papit, állandóan reszketett az életéért. Váli Mari mindezt nem tudta. Ő csak azt látta, hogy mérhetetlen pazarlás folyik a házban, legalábbis az ő felfogása szerint. És most, hogy Laborfalvi elhunyt, visszakívánta annak féltő gondoskodását, hogy kiszedte férje számára a legízletesebb falatokat, és hogy pontban déli tizenkét órakor asztalon párolgott a leves. Mujcsikról, a disznóról, meg Selikáról, az újfundlandiról, akik (nyugodtan használhatjuk az „akik” szót, noha állatot említünk) zavarták az ebéd nyugalmát, tökéletesen megfeledkezett. Az emberi természet sajátossága, hogy csak a számára fontos, akár lényeges, akár lényegtelen dolgokra emlékezzék. A gyászév letelte után Róza rávette Jókait, hogy járjanak társaságba, hívjanak vendégeket. A szelíd öregember, aki mindig valakinek a zsarnoksága alatt élt, természetesnek vette, hogy teljesíti fogadott lánya kívánságát. Elsősorban azért, mert úgy érezte: Rózácska áldozatot hozott érte,
  • otthagyta sokat ígérő művészi pályáját, neki kötelessége hát, hogy ezért kárpótolja. Ez egyébként nagyon jellemző Jókai egész magatartására. Laborfalvinak egész életében hálásnak kellett lenni, amiért megmentette az életét, a legifjabb Rózának azért, mert sutba dobta ecseteit, s később – rövid, botrányos házasságában – Bellának azért, amiért otthagyta érte a színpadot. Hamarosan megkezdődött a társas élet. Jöttek a vendégek, Rózácska művész barátai, és közöttük feltűnt Feszty Árpád is. Jókai örömmel fogadta a fiatal festőt, eszébe sem jutott, hogy nemcsak ő, hanem lánya is örül ezeknek a látogatásoknak. Pedig Róza nagyon jól tudta, hogy a festő Jászai Mari szeretője. És azt is tudta, hogy a nagy tragika, akárcsak a „mama”, nemcsak a színpadon, az életben is az. És veszélyes tőle elvenni azt, akit a magáénak tart. Rózácskának Feszty volt az első, igazi szerelme. A többi udvarlóval, akik körülzsongták, elég hűvösen bánt. És pápi, aki regényeiben nagyon sok boldog és boldogtalan szerelmet írt meg, nem vette észre, hogy a saját házában mély, szenvedélyes szerelem szövődik. Neki
  • Róza, noha akkor már huszonnyolc éves volt, ugyanaz a gyermek maradt, mint aki svábhegyi kertjében tipegett mellette. Jókai egyébként nagy tisztelője volt Jászainak, igaz, nem nézte meg színházban (emlékezett, milyen mérhetetlen gyűlölettel volt iránta felesége, különösen akkor, ha az ő egykori szerepeiben lépett fel), de elfogadta a meghívásait, és viszonozta is azokat. Sőt még táncolt is a nagy művésznővel. Ezért mondta később Jászai: – Míg Jókai velem táncolt, leánya elhódította tőlem a barátomat… De nem marad ez bosszulatlanul! A bosszú azonban egyelőre elmaradt. Feszty hat évvel volt fiatalabb Jászainál, viszonyuk kezdetén mindössze húszéves volt, Jászai pedig huszonhat. A szakítás után a művésznő visszakérte valamennyi, Fesztynek írt levelét, elégette azzal a néhánnyal együtt, amit a festő neki írt. Mert Feszty nem volt valami nagy levélíró. Amit erről a viszonyról tudunk, azt egyrészt Jókai Róza, másrészt Jászainak másokhoz írt leveleiből tudjuk csak. A tragika részéről őrjöngő szerelem volt. A fiatal, tehetséges, érvényesülni vágyó, vidéki fiatalembernek
  • pedig hízelgett az ország első színésznőjének vonzalma. De szerelmes sohasem volt belé. Jókai Róza éppen az ellentéte volt Jászainak. Halk szavú, szőke, törékeny, lassú mozgású, magányos gyermekkora után szeretetre, szerelemre vágyó. Jászai nagyon alacsony sorból küzdötte fel magát, nem tudott és nem is akart uralkodni a szenvedélyein. Foggal-körömmel harcolt Fesztyért. Levelei, amelyeket ebben az időben barátaihoz írt (ezeket nem kérhette vissza), mutatják, milyen mérhetetlen szenvedést okozott neki, hogy Feszty szakítani akart vele. Jászai azt állította, hogy a Feszty család örült volna házasságuknak, Feszty Masa – Feszty Árpád és Jókai Róza lánya – viszont azt írta, hogy a nagy tragikát igen vegyes érzelmekkel fogadták Árpád testvérei, és egyáltalán nem ilyen feleséget kívántak imádott, akkor már mind híresebbé váló fivérüknek. Jókaiékhoz eljutott a híre annak, hogy Jászai bosszúra készül. Nem tudták, miféle bosszú gondolata fogamzik meg a művésznő agyában. Feszty maga
  • könnyedén fogta fel az egész fenyegetést. Derűs lénye semmiféle veszélyt nem sejtett abban, hogy beleszeretett Jókai Rózába, és feleségül veszi. Maga Jókai is teljes jóhiszeműséggel örült, hogy Rózácska végre megtalálta azt, akit szeret. Nemrég fejezte be az Utazás egy sírdomb körül című regényét, amely egyike legkevésbé sikerült munkáinak. Feltehetőleg azért, mert eddig sohasem azt írta meg, ami vele történt, hanem amit fantáziája diktált. Az élettárs elvesztése ezzel szemben nem képzelet, hanem valóság volt. A valóságot pedig sohasem tudta érzékelni. Az arany emberben tökéletesen leírta a rianást, amely Krisztyán Tódor halálát okozta. Amikor kérdezték tőle, hogy látott-e valaha rianást, tagadóan rázta a fejét. És a további kérdésre, hogy honnan olyan élethű az ábrázolása, azt felelte: „Huray mesélt róla egyszer-kétszer.” Harmadik Róza érzékenyebb idegrendszerével sejtette a veszélyt. Már- már azon volt, hogy mint egy regényhősnő, lemond szerelméről, amikor egy napon csengettek Sándor utcai lakásuk ajtaján.
  • Vasárnap délután volt, Jókai a klubban kártyázott. Fesztyt csak estére várta. Azt hitte, barátnője, Káldy Gizella jön, helyette Jászai Mari állt az ajtóban. Fekete ruhában, vészjósló arccal nézte vetélytársnőjét. Aztán, bár Róza nem hívta be, lassú léptekkel ment egyenesen a lakásba. – Róza, beszélnem kell veled! – mondta mély zengésű hangján. – Kérlek, itt vagyok! – De nem itt, hanem nálam! Róza megkapaszkodott az ajtófélfában, mert szédülni kezdett. Nincs itthon senki, aki segítségére jöhetne. Egyedül van, teljesen kiszolgáltatva Myria indulatainak. (Barátai így hívták Jászait.) Kiabáljon? Nem. Ezt közönségesnek találta, de ereje sem volt hozzá. Mondja talán azt nyugodtan, határozottan: „Nem megyek!”? Jászai gyávának nevezné. Gyávának? Laborfalvi Róza unokáját, azét a Laborfalviét, aki megmentette férjét a bitófától? – Megyek, Myria – felelte, és még mosolygott is. Amint mentek, elöl Jászai, mint egy börtönőr, némán, fenségesen, utána Róza úgy, ahogy volt, még kabátot sem vett magára a hűvös márciusi napon.
  • Szerencséjére a folyosón, ahol elhaladtak, egy szomszédasszony állt az ajtóban. Neki súgta oda: – Fussatok Káldyékhoz, Giza azonnal jöjjön ide, és ha másfél órán belül nem vagyok itthon, keressenek Jászainál, esetleg törjék fel az ajtót! A művésznő nem lakott messze Jókaiéktól. Amikor beléptek a lakásba, Jászai bevezette Rózát a szalonba, majd rázárta az ajtót. A lány szótlanul kuporodott össze egy karosszékben. Akkor sem szólt egy szót sem, amikor Jászai az íróasztala fiókjából revolvert vett elő. Rátette a kezét, és úgy beszélt. Először gonosznak, lelketlennek nevezte Rózát, aki nem is szereti Árpádkát (így hívta Myria szerelmesét), csak tőle akarja elvenni, mert a vérében van, hogy mindig a másé kell neki. És hozzátette: „Az anyád is ilyen volt, el akarta venni az apádat a feleségétől!” Ezek a szavak megkeményítették Rózát. Még néhány nappal a jelenet előtt szakítani akart Fesztyvel, nagylelkűen visszaadni szavát, de a sértés, amely anyját érte, felháborította. Már nem törődött azzal, hogy
  • Jászai kifáradt a nagy jelenetben, letérdelt előtte, úgy kérte: adja vissza Árpádot. És azt sem bánta, hogy mind a sértő, mind a könyörgő szavakat kezében revolverrel mondotta. Róza végignézett az előtte térdelő tragikán, akit sokszor látott a színházban, hasonló jelenetekben, csak most nem a szerző szavait mondta, hanem saját szenvedését tárta fel leplezetlenül. Néhány pillanatig csend volt, a lány felállt, és nyugodt, csendes hangján csak ennyit mondott: – Myria, ez úgysem tőlünk függ. Se tőled, se tőlem. Ezt Árpád fogja eldönteni. Jászait a lány nyugodtsága, logikus szavai megdöbbentették. Erre nem számított. Kiejtette kezéből a revolvert. És abban a pillanatban, mint egy jól rendezett színdarabban, megszólalt a csengő. A művésznő összerezzent, felkelt térdelő helyzetéből, de nem akart ajtót nyitni. „Giza” – gondolta megkönnyebbülten Róza. És most már mosolyogva fordult Jászaihoz: – Csengettek, Myria! Nem hallottad?
  • Jászai nem felelt. De a csengetés nem szűnt meg, egyre erősebben, egyre követelőbben szólt. Majd vad dörömbölés hallatszott. Jászai kénytelen-kelletlen kiment az előszobába. Tudta, ki dörömböl ilyen eszeveszetten. És azt is tudta abban a pillanatban, hogy a nagy gonddal előkészített játszmát elvesztette. Ajtót nyitott. Feszty köszönés nélkül keresztülrohant az előszobán, egyenesen be a szalonba. Ott látta Rózát, aki nyugodtnak akart látszani, de a keze remegése elárulta, milyen jelenet játszódhatott le közte és Jászai között. És Myria, miután az előző jelenet (egy szenvedélyes asszony őszinte követelőzése és könyörgése) nem sikerült, hirtelen hangot változtatott. – Nézd, Árpád, micsoda öröm! A mi kedves Rózánk van itt. Nagyon jól elbeszélgettünk. Feszty nem felelt egykori szeretője szavaira. Róza is szótlan maradt. A férfi átkarolta a lányt, és köszönés nélkül hagyták el Jászai lakását. Négyszemközt soha többet nem találkozott a nagy tragika
  • és a mind híresebbé váló festő. A társasági kapcsolat később ugyan megmaradt közöttük, de ezt a jelenetet egyikük sem tudta elfelejteni. Színházban, tárlatokon találkoztak, ilyenkor udvariasan üdvözölték egymást, de hogy mit jelentett Jászainak Árpádka elvesztése, azt csak Mednyánszkyhoz, Justh Zsigmondhoz írt leveleiből tudjuk. Amikor Jókainak, aki estére hazajött a klubból, Róza elmesélte, mi történt közte és Jászai között, alig akarta elhinni a történteket. És ő is helyeselte, amit Feszty ajánlott, hogy Róza utazzék el valahová, s utána gyorsan tartsák meg az esküvőt. – Hát igen, az életben is történnek ilyen regénybe illő jelenetek – mondta később elgondolkozva. És sorban felvonultak előtte hősnői. Kihez is hasonlítsa a nagy tragikát? Talán Athalie-hoz, Az arany ember démonához, vagy A kőszívű emberi fiai hidegszívű, kegyetlen Alphonsine-jához?
  • – És még azt mondja Gyulai, hogy nem tudok igazi jellemeket ábrázolni – mondta mosolyogva, mert bár nem vette nagyon komolyan az apró termetű kritikus elmarasztaló bírálatait, nehezen viselte el, ha a legcsekélyebb mértékben is megbántották. Mert lelke mélyén még mindig az az elkényeztetett kisfiú volt, akit Komáromban Eszter nénje kísért a három házzal arrébb lévő iskolába, s mindenki mindig nagyon szerette. És most úgy érezte: Gyulai őt nem szereti. Ez pedig bántotta. Feszty Jókaival egyetértésben elhatározta: csendes esküvő lesz. Addig pedig a Fiume melletti Suvakra vitték, jó barátokhoz Rózát. Féltek, hogy Jászai, a nagy tragika, miután nem tudta visszaszerezni Árpádkát, nem nyugszik bele a kudarcba, és újabb bonyodalmakat támaszt. Róza nagyon jól érezte magát barátaiknál, menyasszonyi ruháját varrogatta, és gyakran írt levelet vőlegényének. Az, szokásához híven, ritkábban válaszolt. Nem is látták egymást egészen addig, ameddig a festő érte nem jött, és meg nem tartották esküvőjüket a suvaki öregtemplomban 1888.
  • augusztus 7-én. Egyikük sem akart fényes lakodalmat, féltek a botránytól. A Jókai- rokonság ezt nem értette, a két testvér: Eszter és Károly úgy érezte, imádott öccsük eltávolodott tőlük. Jászai közben utazott, bolyongott a világban, feledni akart. Közben a torkát is gyógyítgatta, s készült Médea szerepére. Nagyon megfelelt lelkiállapotának Médea, a vad, őrjöngésig féltékeny nő ábrázolása. Hatalmas sikert is aratott, de az asszonyi kudarcán ejtett mély sebet a dicsérő kritikák, a színházat zsúfolásig megtöltő közönség tapsai nem gyógyították. Megbántottságában még Jókait is becsmérelte, azt állította róla, hogy becsületes ember őt sohasem szerette, példa rá Petőfi, Arany, Gyulai. Az íróhoz nem jutottak el sértő szavai. Az sem, amit Mednyánszkynak írt: „Végső menedékem revolverem, melyet ágyamban melengetek… Nagyon féltem tőle elejével. Most már nem… de most meg egy másik gondolat ijeszt tőle – azt is tudom, hogy ezt is csak gyávaságom találta ki – : az, hogy Árpádka örökre bánni fogja, ha én hagyom itt, és ez
  • örökre elveszi a kedvét. Ámbár az is igaz, hogy ő szerencsés természetű ember.” Igaza volt Jászainak, Feszty kezdetben valóban szerencsés ember volt. Nemcsak mert tehetségét méltányolták, és örömét találta művészetében, hanem mert olyan élettársat talált Rózában, amilyenről álmodott. Már szerelmük elején megmondta, hogy nem engedi festeni, legyen csak az ő képeinek bírálója, a ház asszonya, aki otthont nyújt neki. Nem akart vetélytársa lenni feleségének, inkább az zavarta volna, ha Róza gyengébb képeire esetleg kedvezőtlen bírálatot kap. – Maga legyen csak az én Rózsikám, a pápi az édesapám? –mondta, amikor beköltöztek a Sugár úti lakásba, természetesen Jókaival együtt. Lehet, hogy Váli Mari, aki már az elmaradt esküvő miatt is haragudott, most csalódottan vette tudomásul, hogy a fogadott lány milyen magától értetődően foglalja el – mint asszony is – az első helyet imádott Móric bácsija szívében. Ő maga amúgy sem mehetett volna, hogy Jókai gondját viselje, édesanyjának állandó ápolásra volt
  • szüksége, s Jókay Károly lánya, Etuli is nevelt lányaként élt velük Pápán. A Sugár úti lakásban, ahová a fiatalok hazaérkeztek a kétheti, Velencében töltött nászút után, Jókai tágas, külön szobájában ugyanúgy írhatott, mint amikor még a Sándor utcában laktak. Fesztynek komoly munkája volt, a Siratóasszonyok című hatalmas képet festette a teraszon, s a feleségének a terasz sarkában kellett ülnie és figyelni férje minden ecsetvonását. De Róza nemcsak figyelt, bíráló megjegyzéseket is tett. Ezeket Feszty, némi fenntartással ugyan, de elfogadta. Ha Jókai kijött hozzájuk, gyönyörködve nézte a bájos fiatalasszonyt és „Árpád fiát”, akit hamarosan ugyanúgy a szívébe zárt, mintha vér szerinti rokona lett volna. És örült a fiatalok boldogságának. O maga sokkal kevesebbet írt, és amit írt, már nem volt olyan jó, mint régebbi munkái. Ideje sem volt annyi az írásra, mint amikor látogató nemigen tette be a lábát otthonukba. Fesztyéket körülvették Árpád kollégái, barátai, és a fiatal pár úgy érezte: kárpótolni kell papit a magányban eltöltött évekért.
  • Pedig talán mindkettőjük művészetének jobbat tett volna, ha nincs állandó nyüzsgés a Sugár úti lakásban. Jókai nyugodtabb körülmények között írhatott, Feszty többet dolgozhatott volna. Amikor már nagyon sok vendég jött a Sugár útra, a házaspár úgy döntött: nagyobb lakásba kell költözniök. Akkoriban a főváros ingyentelket adott a művészeknek a mai Bajza utcában, amely távol esett a központtól. Jókai nagyon örült a tervnek. Ő szerette az építkezést, hiszen a Stáció utcai házat, a svábhegyi és a balatonfüredi villát mind az ő elképzelései nyomán építették. Itt azonban nem volt szükség az ő segítségére, Feszty bátyja építész volt, az ő tervei alapján és az ő felügyelete alatt épült fel a kis palota; egy velencei palazzót vázolt le a festő ottlétükkor, s annak mása lett a később híressé (idővel, sajnos, hírhedtté) vált kecses épület. Régiségkereskedőknél csekély pénzért vásároltak bútorokat. Rózácska most már sajnálta, hogy annak idején milyen sietősen szabadult meg nagyanyja kincseket érő antik bútoraitól. De érzéke volt ahhoz, hogy újra találjon megfelelő berendezést. Feszty
  • pedig elutazott Velencébe, ott vette meg az utolsó dózsénak éppen akkor árverésre kerülő huszonnégy faragott reneszánsz székét. Ezeket az ebédlőben helyezték el. A velencei házakon szokásos címerdíszítést is feltették a kapu bejáratára, felül az ásvay Jókay, alul a Feszty család címerét. Természetesen ez is nagy visszatetszést szült Váli Mariban, sopánkodott, hogy Jókai, aki önként lemondott az ipszilonról, most, öregségére családi címerével pöffeszkedik. A Feszty-címert csak egy kézlegyintéssel intézte el. Nem bánta: kérkedjenek az újdonsült nemességgel, csak a kiegyezés után jutottak hozzá, nem úgy, mint a Jókay család, amely a XVII. században kapta ezt a kitüntetést. A Feszty-palota – lakói szerényen háznak nevezték – hamarosan Budapest szokatlan, vonzó színfoltja lett. Kezdetben mindannyian élvezték, a bennlakók és a meghívottak, akiket csak szellemi rangjuk miatt hívtak meg. És hogy élvezte az író a sok vendéget, a feléje áradó szeretetet, megbecsülést! A magányos évek után végre otthonában fogadhatta barátait. S ha kedve volt,
  • lemehetett a vidám társaságba, s addig maradt ott, ameddig akart. A legjobbkor jött ez a változás az életében, mert 1889-ben Rudolf trónörökös halála csaknem ugyanolyan mély gyászba borította, mint annak idején felesége elvesztése. És a régi barátok, képviselőtársak részben meghaltak, részben kibuktak a Házból. A fiatalabbak Móric bácsinak szólítják, nincsenek lapjai. És tetejében a legjobb barát, Tisza Kálmán is megbukott, más lett a miniszterelnök. Otthon is más világ fogadta. Két jókedvű fiatal becézgette, Róza a kedvenc ételeit főzette, a Bajza utcai ház első emeletét úgy rendezték be, hogy minden kényelme meglegyen. Pompás ebédlője volt, oda kerültek a reneszánsz székek, tágas dolgozószobájában könyvszekrények sorakoztak egymás mellett, ott elfértek különböző kiadású könyvei, magyarok és idegen nyelvűek. Ebben az időben halt meg Eszter nénje, Váli professzor már régen elment, lehet, hogy Mariban újra feltámadt a vágy: ő legyen imádott nagybátyja gondviselője. De mit tehetett? Ott volt a kakukkfióka, a Bajza
  • utcai palota teljhatalmú úrnője, aki elragadta tőle Móric bátyját. Váli Mari, aki Jókai halála után kezdte írni emlékezéseit, mint bűnbarlangot emlegeti a kis reneszánsz palotát. Pazarló életmódjukat kifogásolja, úgy érzi: nagybátyja rab a hangos, dorbézoló házban. Jókai pedig úgy nyilatkozott a klubban: „Most lettem már én igazi nagyságos úr, eddig csak kend voltam. Egyik nap kapros lepény, másik nap túrós derelye!” Azt már nem tette hozzá az öregúr, hogy a túrós derelyét már nem Jolánka gyúrja, ő nem is érne rá ilyesmire, hiszen már kegyelmes asszony, miniszter lett a férjéből, az egykori jelentéktelen, buzgó újságíróból. Jókai hálás volt neki élete utolsó éveiig, ő mentette meg annak idején attól, hogy elárverezzék feje fölött a Stáció utcai házat. És talán még később, második házassága idején sem haragudott rá annyira, mint érdemelte volna. Valójában nem is tudott haragudni. Harmadik Róza még egy inasszobát is berendezett az emeleten, hogy legyen, aki pápi minden kívánságát teljesíti, takarítja
  • lakosztályát, és akivel kéziratait küldözgetheti. Váli Marit nagybátyja és vele együtt Róza is meghívta: nézze meg új otthonukat. Ő nem tehetett eleget a meghívásnak, édesanyja halála annyira megviselte, hogy nem vállalkozhatott az útra. De unokahúga, Etelka és annak férje, Ihász Lajos megtekintették a Bajza utcai palotát. Dicsérték a csinos épületet, a ház körüli kis kertet, amelyet Jókai fákkal, díszbokrokkal és virágokkal ültetett be. Csak az inasnak alkalmazott suhancról mesélték, hogy nemigen fűlik foga a munkához. Az író kifakadt, hogy inkább ő takarítana Gábor diákra, mert látszik a fiún, milyen nehezére esik minden szolgálat. Mari néni nagyon felháborodott ezen. Miért nem látja ezt a fogadott lány, akinek kötelessége lenne minden kényelemmel körülvenni azt az embert, aki felnevelte, nevet adott neki, férjhez adta, és most is biztosítja számára, valamint Feszty számára a gondtalan jólétet. Mert – mondotta kesernyésen – a festészetből nem telne ilyen fényűző életmódra! Hát ha még látta volna a Feszty-szalont, amelynek légkörét,
  • hangulatát Róza teremtette meg. Tehetsége volt ahhoz, hogy közös érdeklődésű embereket hívjon össze, és nem félt attól, hogy a meghívott szépasszonyok elhomályosítják az ő szépségét. Fesztyné mindig fehér bársonyból készült háziruhát viselt, amelynek omló redői kiemelték gyönyörű mozgását, és amelynek keretében még jobban csillogott aranyszőke haja. Most már nem festette, mint festőművész- növendék korában. Feszty fekete hajával, fényes barna szemével tökéletes ellentéte volt a törékeny szépségnek. Amikor egymás mellett álltak, hogy az érkező vendégeket fogadják, önkéntelenül mindenki azt gondolta: „Milyen szép pár!” Hetente ötven-hatvan vendég népesítette be a házat. Váli Mari „emlékiratai”-ban holmi dorbézolásról, esztelen pazarlásról ír, pedig a vendégek nem az enni- és innivalóért jöttek, hanem a ház hangulatáért. Gyakran volt halvacsora, a halat Komáromból hozatták, s a halaskofák olcsón adták Jókaiéknak, hiszen mind az író, mind a festő komáromi származású volt, közülük való, ahogy Komáromban mondták.
  • Aztán volt még ennél olcsóbb vacsora is. A legtöbb festőnek volt egy életnagyságú, drótra dolgozott, mozgatható rongybabája, amit akkor használtak, amikor egy arckép befejezése után már csak a hátteret és a drapériákat kellett megfesteni. Fesztynek is volt egy ilyen rongybabája, ezt felöltöztette parasztmenyecskének, leültette, kezébe tett egy nagy kosarat sóskiflivel és pereccel. Mindössze sör volt még és virsli, mégis mindenki jóllakott és jól mulatott az úgymond a társasághoz tartozó parasztmenyecskén. Természetesen ha a ház urához, Jókaihoz jöttek vendégek, a legfinomabb ételek kerültek terítékre. Szombat esténként volt a tarokkparti, de vacsora után abbahagyták a játékot, akkor beszélgettek, és közben fogyott a Svábhegyen termett bor. Erre talán büszkébb volt az író, mint a műveire. Ha meg nem volt vendég sem nála, sem Fesztyéknél, az öregúr „Árpád fiam”-mal komáromi emlékeket elevenített fel. Néha éjfélig is ott ültek az ebédlőasztal mellett, Rózácska ki is jelentette: féltékeny Komáromra, mind a ketten jobban szeretik a várost, mint őt.
  • Ha hallotta volna ezt Váli Mari, talán megengesztelődik. De erről senki sem mesélt neki. Mindig csak a rossz hírek jutottak el hozzá, ő pedig hajlandó volt hitelt adni ezeknek. És ha legalább imádott Móric bátyját láthatta volna. Ígérni ígérte a drága öregúr, hogy ellátogat hozzájuk Hathalomra, itt élt most Váli Mari Etelka unokahúgával és annak férjével a birtokukon. Ő volt a „jó Mari néni”, akire mindig lehetett számítani, törékeny egészsége ellenére is nagyon sokat dolgozott, s amikor magukhoz vették a korán elhunyt Jókay Móric fiát, Miklóskát, igyekezett minden terhet levenni Etelka válláról. Ő azt a pletykát is elhitte, hogy Rózácskának, amikor még nem volt Feszty felesége, sikerült elhelyezni egy képet valamelyik kiállításon. Jókai iránt érzett tiszteletből vette meg valaki nagyon csekély áron, és az író, hogy örömet szerezzen fogadott lányának, titokban kiegészítette a honoráriumot. Igaz volt-e, vagy sem, ki tudja? Ha levelet írt Váli Mari a nagybátyjának, és ezt gyakran tette, sohasem említett semmi olyat, ami bánthatta volna Jókait.
  • Hiszen az írónak ebben az időben volt egyéb gondja-baja. A képviselőháztól, ami miatt annyit zsörtölődött Laborfalvi, attól kezdve, hogy először megválasztották, nem tudott elszakadni. Ám 1892-ben Kassa, a régi kerülete elpártolt tőle, és szülővárosában, Komáromban – amely méltán büszke lehetett volna rá – megbukott. Egy jelentéktelen, kicsiny körzetben, Oravicán választották csak meg. Nagy felháborodást szült ez szerte az országban. Jókait mindenki olyan közeli hozzátartozójának érezte, hogy a vele történt dolgokat saját ügyének tekintette. Valami vigaszflastrommal akarták kedvencüket meglepni. És felvetődött a gondolat: Jókai írói pályájának ötvenéves jubileumát ünnepeljék meg olyan fénnyel, amely elhomályosítja a választási bukást. Nagy volt az öröm a Bajza utcai kis palotában, ahol egyébként alábbhagyott a vendégjárás, mert Róza gyermeket várt. Leginkább a pápi miatt örültek, újra lesz egy kicsi gyermek, akivel majd kézen fogva jár az öregúr a svábhegyi kertben. És majd, akárcsak Rózácskát, ő tanítja betűvetésre.
  • Eljutott az örömhír Hathalomra is, de a pletykahordók azt is sustorogták, hogy Jókai néha ki sem mozdulhat lakosztályából, mert még ha a lépcsőn lejön, az is zavarhatja a fiatalasszonyt. Tulajdonképpen nem is volt olyan fiatal: a várva várt Jókai unoka 1894- ben született, tehát harmincöt éves volt Róza, amikor első és egyetlen gyermekét várta. Váli Mari természetesen elhitte, hogy imádott Móric bátyja valóságos fogoly saját otthonában. Elhitte, mert el akarta hinni. Jókai iránti rajongásában elfogadta, hogy a várva várt jövevény miatt nem gondoskodnak megfelelően nagybátyjáról. Az író halála után írt emlékezéseiben szívtelen, haszonleső teremtésnek állítja be Fesztynét, aki nem törődött nevelőapjával. És Jókai későbbi házasságát is ennek a bánásmódnak tulajdonítja. De 1893-ban, amikor nagyban készülődtek az író ötvenéves működésének megünneplésére, még senki sem gondolta, mit hoz az 1899-es esztendő. Bizottságok alakultak, hogy méltón ünnepeljék az öregurat, az 1848-as szabadságharc lelkes harcosát, a politikust, de elsősorban az írót,
  • aki annyi örömet adott olvasóinak, nemcsak hazájában, hanem szerte a világon. Az ünnepet 1893. október havára tűzték ki, mert éppen ötven éve volt annak, hogy az Akadémia megdicsérte a kecskeméti jogász A zsidó fiú című drámáját. De az ország olyan lázban égett, hogy már ezt a határidőt sem tudta kivárni. Megindultak szerte a Jókai-ünnepségek. A főváros már 1893. március 22-én díszpolgárnak választotta. Ezt a hódolatot az ország több városa is követte. Az iskolás fiúk szavalatokra készültek, a festők Jókai életéből vett epizódokat festettek meg és adtak el műkereskedőknek, az ötvösök kis Jókai-érmekkel kedveskedtek az írónak, a magyar hölgyek – élükön Wohl Stefánia írónővel – egy hatalmas, 82 négyzetméter nagyságú szmirnaszőnyeget készítettek, amelynek minden kockáját egy tisztelője szőtte, s abban a boldog tudatban éltek, hogy rajongva szeretett írójuk ezen a puha szőnyegen jár-kel majd dolgozószobájában, mialatt bűbájos regényalakjainak sorsát szövi.
  • A mai olvasó meghatódik, és kicsit csóválja is a fejét. Nem azon, hogy ilyen tisztelet övezte legnépszerűbb írónkat, hanem azon, hogy a sok hölgynek volt ideje és türelme ekkora munkára. Ugyan ki vállalkozna ma szmirnaszőnyeg szövésére? Olyan nagyarányú volt a készülődés, hogy a kitűzött határidőt el kellett halasztani 1894. január hatodikára. Ezalatt Révai Mór, aki a Jókai-könyvek kiadója volt, meglepte az írót azzal, hogy könyveinek egységes, százkötetes kiadásával ünnepli meg a jubileumot. Jókai tiltakozott ez ellen, hiszen könyvei különböző kiadóknál jelentek meg, de Révai mindent elintézett. És mire a nagy ünnep napja felvirradt, már ott lapult az ünnepélyre feldíszített terem egyik asztalán a különböző emléktárgyak, díszoklevelek közt selyemborítékban a Belvárosi Takarékpénztárnak egy százezer forintos számlakivonata. És ezt a tőkét egy nagyon szerény ember azzal szerezte meg, hogy íróasztala mellett ülve lila tintával papírra vetette képzelete csodálatos termékeit. Fesztyné mesélte egyszer, hogy mennyire csak a fantáziabeli emberek és események
  • éltek benne. A hozzá közel állókat, bármennyire szerette, nemigen figyelte meg. – Pápi nyilván nem is tudta, milyen színű a szemem – jelentette ki –, de ha elmondtam volna egy történetet valakiről s annak a szeméről, azt bizonyára tökéletesen megjegyzi. Szép téli nap volt január hatodika. Jégpáncél borította a Dunát, valaki mosolyogva jegyezte meg, így koronázták Mátyást királlyá, így ünnepli a vén folyó egy másik király köszöntését. A Vigadó hatalmas ablakain besütött a nap, ott gyülekezett az ünnepségek első napján az egész kormány. Majd zászlósurak, főrendek, az Akadémia tagjai, hátul a vármegyék és városok küldöttei. A családtagok az első sorban ültek: a jó testvér, Károly, Hegedűsek, Fesztyék, Váli Mari, Ihászék. De már nem lehetett köztük a hűséges hitves, Eszter és Váli professzor. Pedig most bizonyíthatná Jókai, hogy az írói pálya, lám, nem mindig bizonytalan. Mikor már mind együtt voltak, akkor lépett be Jókai. Fekete bársony magyar ruhát viselt az ünnepelt, kezében tartotta kócsagtollas kalapját, olyan volt ezüstös
  • hajával, mosolygó, rózsaszín arcával, mint egy mesebeli vitéz. És mosolya egy pillanatra sem tűnt el, keresztbe font kezekkel hallgatta végig a sok üdvözlőbeszédet, elsősorban a király, majd a királyné sorait. Talán újra eszébe jutott, mit szólna ehhez Petőfi, de lehet, hogy már nem is gondolt erre. Hiszen olyan ragyogó dicsfényben sütkérezett, hogy semmi zavaró emlék nem homályosíthatta azt el. A legmeghatottabb Váli Mari volt, meg is jegyezte tréfásan Jókai: – A koporsóm mellé már nem is maradhatott könnyed! Előző este a Nemzeti Színházban és a Népszínházban volt díszelőadás, a jubileum napján pedig az Operaházban adtak bált Jókai tiszteletére. A zsúfolásig megtelt nézőtéren az arisztokrácia tagjai versenyeztek egymással, kinek van szebb toalettje, csillogóbb ékszere, s mindenki arcán ott ragyogott a büszkeség: lám, én is itt vagyok! Talán egyikük sem gondolt arra, hogy most egy nagyon nagy mesemondót ünnepelnek, akihez fogható még nem született ebben az
  • országban. És arra sem gondolhatott senki, hogy tíz év múlva, amikor a hatvanéves jubileum elkövetkezik, azok, akik itt tülekednek, hogy kezet szoríthassanak vele, vagy akár csak ruháját megsimítsák, tudomást sem vesznek majd róla.
  • IX A képviselőházban a honatyák a folyosón egymást kérdezgették: – Fiú vagy lány lett a Jókai unoka? De egyelőre még várni kellett, hogy a kis trónörökös vagy trónörökösnő megérkezzen. Csak január végén született meg mindenki örömére szerencsésen egy kislány, akinek Jókai lett a keresztapja, s Váli Marit kérték fel keresztanyának. Ez megható volt, hiszen Róza nagyon jól tudta: Mari néni nem túlságosan szíveli őt. De ezzel a gesztussal ki akarta engesztelni, és remélte, hogy ezentúl – mint gyermekének keresztanyja – szívébe fogadja. Nem tudni, kin múlott, hogy a mindkét részről való igyekezet nem hozta meg a kívánt eredményt. A Feszty-házban a kis jövevény érkezése nem bolygatta meg a ház megszokott rendjét. Árpád már 1892 óta lázasan dolgozott A magyarok bejövetele hatalmas munkáján, amelyhez az ötletet Jókai adta,
  • de jutott idő a vendégeskedésre is. Talán jobban tették volna, ha kevesebb időt töltenek esténként a fehér asztal mellett, hiszen a képnek határidőre kellett elkészülnie, a millenniumi nagy ünnepségre, Magyarország fennállásának ezredik évfordulójára. Még élt az emberekben a Jókai-jubileum emléke, amikor gyász borult az országra. Turinban 1894. március 20-án kilencvenkét éves korában meghalt Kossuth Lajos. És ő, aki negyvenöt évig ette a száműzetés keserű kenyerét, de nem akart visszatérni hazájába, most mégis visszajött. Hazahozták. Budapestre sereglett egész Magyarország. Megint jöttek a megyék, a főispánjaik, a városok, de eljöttek az egyszerű emberek is, akik nehezen kaparták össze a vonatjegy árát. Nem is temetés volt ez, hanem a kormányzó bevonulása egykori országába. A vasúttól a király belső titkos tanácsosai vitték a koporsószalagot. A szavak nagy varázslójának diadalmenete volt ez, és a gyászünnepség a Nemzeti Múzeum előtt Jókaiban felidézte a múltat: innen indult el a
  • forradalom. Most őt szemelték ki egyik szónoknak. Habozott, elfogadja-e a megtiszteltetést. Mit szólnak majd fenn a Burgban, ahonnan a császár kegye sugárzik felé, és mit szól a nemzet, ha nem fogadja el? Húzódozását azzal indokolta, hogy tudja: Kossuth nem kedvelte őt. Amikor kérdezték, hogy ezt miből gondolja, Helfy Ignác egy kijelentésére hivatkozott. Helfy kezdetben újságíró volt, a szabadságharc bukása után Olaszországban élt, majd visszatért Magyarországra, és képviselőtársa lett Jókainak. Az öregúr nagy lelki válságát Fesztyék oldották fel. Volt egy barátjuk, aki járt Turinban Kossuthnál, és hallotta, hogy a kormányzó elismerőleg nyilatkozott az íróról. Sőt a barát látott nála egy Jókai-regényt, amelynek margóját Kossuth teleírta jegyzetekkel. Feszty meghívta barátjukat vacsorára, és amikor az Kossuthról és turini látogatásáról mesélt, ezt az epizódot is megemlítette. Ezután mit volt tennie Jókainak? Meg kellett tartania beszédét, amely méltó volt hozzá, és méltó Kossuth emlékéhez.
  • Utoljára ragyogott teljes pompájában az író és az egykori harcostárs szelleme, utoljára hatott beszédének magával ragadó sugárzása. Onnan, ahol most állt, indult el, mint ifjú, és ide érkezett vissza. Szőke fürtjei eltűntek ugyan, gyakran viselt parókát, az évek nem múltak el nyomtalanul, de a hangja csengése még a régi volt. Befejezte beszédét, könny szivárgott a szeméből, mintha érezte volna, hogy ez volt utolsó nyilvános szereplése. Még egyszer eljutott ugyan a Nemzeti Múzeum előtti díszhelyre, de akkor már mások mondták a beszédet felette, ő pedig a koporsóban nyugodott, mint most Kossuth. A Feszty-házban az öregúr nagyon örült a kisbabának: Másikának. Időnként ugyan fáradtságról panaszkodott, s eltűnt sziporkázó szellemessége s aranyos humora. Ha ismerős látogatta meg, elbeszélgetett vele, de ha elment a vendég, szomorkásán jegyezte meg: „Nem tudom, látom-e még valaha.” Ha Róza előtt tett ilyen megjegyzést, az összevissza csókolta, s könyörgött, ne mondjon ilyen fájdalmas szavakat.
  • – Tudja, pápi, hogy a világon magát szeretem a legjobban, a legeslegjobban! – mondta. – Mindig bántott, hogy szegény mamát nem tudtam így szeretni! Pedig ő szeretett engem, talán csak nevelési céllal igyekezett ezt titkolni. Igaz, átkozott rossz kölyök voltam. Emlékszik, pápi, amikor Jolánka estélyi ruhájából kivágtam egy darabot, mert ruhát akartam varrni a babámnak? És amikor mama nagyon megszidott, talán meg is vert, zokogtam, toporzékoltam, sehogyan sem értettem a felnőttek gonoszságát. Egy cseppnyi ruhadarabot is sajnáltak tőlem! Gyerekésszel nem tudtam felfogni, hogy tönkretettem Jolánka estélyi öltözékét. Emlékszik, pápi? Az író nem emlékezett erre a kis jelenetre, előtte általában titkolták a kislány komiszságait, de szívesen hallgatta Rózácska beszédét. Jólesett visszagondolni a múltra és arra a bátor asszonyra, aki kezdetben szerelmese, később szövetségese, sorsának irányítója lett. Laborfalvi nem érhette meg férje ünneplését. Pedig büszke lett volna, különösen a fiatalabb színésznőknek
  • mutatta volna meg szívesen: milyen nagy ember az ő ura, és hogy ilyen nagy ember lett, nagyrészt neki köszönheti. De a nagy színésznő már hatodik esztendeje pihen a temetőben, koszorúk szalagjával bélelt koporsójában, és a sírján mindig van friss virág. A legtöbbet Rózácska viszi, engesztelésül, amiért nem tudta őt eléggé szeretni. Fesztynének ebben az időben nagyon sok volt a dolga. Amikor férje belátta, hogy munkatársaival együtt sem képes elvégezni időre az óriási feladatot, engednie kellett elveiből, s Rózácskát is befogták a munkába. Ahogyan később lányának mesélte, ő csak halottakat festett, mert sem álló, sem lovagló alakot nem mert vállalni. És közben kondérokban főzte a feketét, hogy a festők el ne aludjanak, és bírják a munkát. A művészek beosztották egymás között, ki mikor pihenjen, de Fesztynek, mint hajóskapitánynak, mindig a fedélzeten kellett lennie. És közben az író és színész barátok ott tanyáztak, meséltek, szavaltak, vidám anekdotákkal igyekeztek könnyebbé tenni a gigászi munkát. Egy színész
  • óraszámra énekelt Dankó Pista hegedűje, Lányi cimbalma mellett.
  • Talán ezért nem volt elég idő arra, hogy többet törődjenek pápival. És arra sem volt ideje Fesztynének, hogy elmesélje a férjének, milyen furcsa csomagot hozott már harmadízben a posta. Az első kettőre még nem figyelt fel, egy németországi műkereskedő küldött levelezőlapokat, nagy mesterek reprodukcióit ábrázolták a képek: csupa gyönyörűséges akt, Giorgione Vénusza, Tiziano Danaéja, Michelangelo Lédája, és még sok Vénusz, nimfa, lehetett vagy hetvenöt, talán száz darab is. A műkereskedő levelet is mellékelt, ha kívánja az író, a modern festők aktremekeit is elküldheti. Ideje sem volt Rózának, hogy ezt elmesélje férjének, no meg kicsit restellte is a dolgot. Az imádott pápi, akit szentnek tartanak, meztelen női testekben gyönyörködik! Nem talapzaton álló szobor, csak egy öregember, aki regényeiben gyakran szenvedélyes szerelmeket, angyalok és démonok harcát írta meg, akik egy férfiért küzdenek. De a valóságban ezt soha át nem élte. Az első nő, aki megismertette a szerelemmel, a felesége
  • volt. És rajta kívül csak fantáziájában élte meg a szerelmet. Mert a bájos Ottiliát testi közelségben sohasem ismerhette meg. Amikor elkészült a körkép, az egész ország bámulattal adózott Fesztynek. Ő azonban belebetegedett. Hiába szedte az altatókat, hónapokon át csak vergődött ágyában, nem tudott aludni. Fesztyné gyűlölte a festményt, érezte, hogy ez a monumentális alkotás tette tönkre férjét. Ő pedig miatta nem tudott eleget törődni pápival. Az író a Svábhegyen töltötte a nyarat, és azt mesélték a hathalmiaknak, hogy gyakran panaszkodik, milyen egyedül van. Természetesen Váli Mari minden gonosz pletykát elhitt. Hát még amikor az író a Solitudó című karcolatában minden keserűség nélkül számolt be 1897-ben svábhegyi magányoságáról. „Hanem aztán amint a napplanéta közeledik a kánikula felé, kezd fogyni a társaság. A képviselőház szünetel, s azzal a tarokk-kompániának vége. Fiamuram, a művész, tanulmányútra megy Biharba, asszonylányom, kis unokám balatoni fürdőre
  • költöznek, s egy nap a szőlőmunkások is bejelentik, hogy vége a kötözésnek… Nincs ilyenkor más élőlény a házban, mint a lakásba belopózott tücsök. Ez aztán a mély csendességben elkezd csendesen ciripelni. S így mulatunk együtt esténként: egy vén poéta meg egy fiatal prücsök nap nap után.” Ez most már nem pletyka, ezt maga Jókai írta. És Hathalmon Mari néni meg Ihászék felháborodottan olvasták az író sorait. Dologidő volt, senki sem mehetett fel Pestre, s minek is mentek volna, ha nem hívta őket Jókai? Váli Mari gyenge és beteges volt, így csak magába roskadtan szidta a fogadott lányt, aki nem törődik nevelőapjával. – Ő mindig unta a Svábhegyet, most is inkább Füreden mulat, huzatja a cigánnyal, költi a sok pénzt, amit az a szegény ember a tollával keres meg. És ha egyszer bekövetkezik a vég, majd örököl a pazarló hölgy, hiszen lányává fogadta, nevet adott neki, férjhez adta, palotát építtetett számára, s amikor várta gyermekét, vörös drapériával vonatta be hálószobáját, a vörös szegfűk virítottak az egész házban, noha január volt, ilyenkor drága a virág. De azt mondták, a
  • vörös szín szerencsét hoz… Pedig sem a nagyanyja, sem az anyja nem feküdt ilyen pompában, amikor világra hozta törvénytelen gyermekét. De Róza, úgy tűnik, megfeledkezik a múltjárói. Mindez nem lenne baj, ha többet törődne azzal az emberrel, akinek mindent köszönhet… Így búsult Váli Mari, messze Hathalmon, mialatt Jókai valóban nagyon egyedül volt. Az írás sem ment úgy, mint régen, a lila tintás kutyanyelvek nem szaporodtak úgy, mint amikor Róza asszony a körtés kosarat hordta át a dolgozószobán. A magányosság mellett még más fájdalom is érte. Kibukott a karcagi választásokon. Egy Madarász Imre nevű fiatalember lett helyette képviselő. Furcsa fintora a sorsnak, hogy éppen Madarásznak hívták az ellenjelöltet. Nem volt rokonságban Madarász Lászlóval, aki Debrecenben támadást intézett ellene lapjában, de mégis ugyanaz a név okozta vereségét. Jókai döbbenten értesült az eredményről. Harmincévi képviselőség után egyszerre mandátum nélkül maradt. Nyomorultul érezte magát, lehullott róla a láthatatlan palást: a mentelmi jog. És még mutatni sem
  • lehetett tengernyi keserűségét, tréfásan kellett viselnie kudarcát. Büszkébb volt annál, semhogy panaszkodjék, de a karcagi választókhoz írt levelében megcsendül egy bús akkord: „Én pedig nyertem politikai pályám lefutó csillaga számára egy fényes végfelrobbanást, ahelyett hogy az megfeketedve hullott volna le a tengerbe.” A karcagi bukás után néhány héttel a király a főrendiház tagjának nevezte ki, 1897. január 23-án, s csaknem egy időben a „Pro litteris et artibus” rendjellel tüntette ki. Ez volt a vigaszflastrom. De a seb nagyobb volt, mintsem azt eltakarta volna a királyi kegy. Idegenül érezte magát Jókai a főrendiházban, az ő élete a képviselőház folyosóin zajlott le, itt jött össze régi barátaival, bár sokan eltávoztak már közülük, még mindig akadt néhány, aki jóízű történetekkel, anekdotákkal elszórakoztatta. A képviselőházban otthon volt, a főrendiházban kívülálló, akit bizalmatlanul méregetnek és betolakodónak tekintenek az arisztokraták. És az otthon sem volt a régi. A regényíráshoz nem sok kedve volt, újra
  • elérhetetlen szerelméhez: a színdarabhoz menekült. Pedig darabjait csak az iránta és Laborfalvi Róza iránti tiszteletből adták elő. A közönség a premieren tapsolt, aztán üres házak előtt játszottak a színészek. Fesztyné visszaemlékezéseiben lelkiismeret-furdalással említi, hogy az író neki mutatta meg színdarabjait, és ő azokat alaposan megkritizálta. Nem tette helyesen, írja, mert Jókai nem hitt neki, csak megsértődött, és változtatás nélkül nyújtotta be a darabokat a színházaknak. Tulajdonképpen csak a Szigetvári vértanúk és Az arany ember aratott sikert, a többit csak kegyeletből adták elő. Ő, aki regényeiben tökéletesen tudta vegyíteni az elbeszélés menetét drámai fordulatokkal, drámáiban is megmaradt igazi műfajánál: regényíró volt. De olthatatlan szerelemmel újra meg újra megpróbálkozott színdarabírással. A millennium előtti évben egy Levente című ősmagyar színpadi költeményen kezdett dolgozni. Három vagy négy évig írta, soha ennyi ideig nem foglalkozott semmivel sem, azt remélte, valami egész különlegeset fog
  • alkotni, valami magyar Nibelung-ének születik, ez a mű lesz élete legnagyobb sikere. És amikor a Leventét befejezte, nagy vacsorát rendezett. Felolvasta barátainak és a fiatal íróknak, akiket Fesztyék révén ismert meg. Mindenki lelkesedéstől kipirult arccal hallgatta, sokan könnyeztek is, s Jókai azt hitte: valóban remekmű született. És a felolvasás után kezdődött a Levente vándorútja. A színigazgatók kétségbeesetten törték a fejüket, milyen kifogással adják vissza. Végre kisütötték, hogy a Nemzeti Színháznak nincs hozzá primadonnája, Jászai nem tud olyan fürge lenni, mint a darabban kellene, Márkus Emília túl modern, meg kell várni, míg alkalmas színésznőt találnak. Az író elhitte, hogy valóban csak a színésznő hiányzik, ha megtalálják az alkalmas személyt, azonnal előadják a darabot. Lehet, hogy ekkor kezdett Jókai fiatal színésznők után kutatni. Talán ha előadják a Leventét, akármilyen közepes tehetségű
  • művésznővel, sohasem bukkan rá Grosz Bellára. 1898-ban Róza tüdővész gyanújával néhány hónapot a Riviérán töltött kislányával együtt, akihez Jókai nagyon ragaszkodott. Másika ugyanúgy vonzódott a nagypapához, mint annak idején édesanyja. Feszty pedig nagyméretű történelmi képekbe fogott, emiatt sokat tartózkodott vidéken. Jókainak hiányzott a családi légkör, sokat ebédelt Eötvös Károllyal vendéglőben, s bizony az otthoni koszt után nemigen ízlettek az éttermi ételek. A modora is megváltozott. Ő, aki eddig csak svábhegyi borát itta, azt is mértékkel, most rászokott a konyakra és egyéb tömény italokra. Azt mesélték, hogy szívesen hallgat borsos anekdotákat, és maga is mesél ilyesfajta csattanós történeteket. Noha eddig, ha egy illetlen kifejezés elhangzott társaságában, elpirult, és igyekezett másra terelni a szót. Jókai Róza, amikor fogadott apjáról írt, bűnbánóan jegyezte meg, hogy amikor az első aktcsomagot kapta, akkor kellett volna Jókait megházasítani. De túlságosan
  • tisztelte, semhogy egészséges vágyú földi embernek tartsa. Hiszen akadtak nők, akik közeledtek hozzá, de azok is olimposzi istenként hódoltak előtte. Amíg végre Grosz Bella úgy bánt vele, mint egy korban hozzá illő fiatal férfival. Leveleiben tegezi, „Kedves Móricom”-nak nevezi, az öregember pedig elfelejti, hogy túl van a hetvenen, és a testes fiatal nőt, aki színésznőnek készül, hozzá illő partnemek tartja. Hiszen mi hiányozhat még az életéből? Már Gyulai Pállal is megbarátkozott, ezt Fesztyéknek köszönhette, akik szokásos heti összejöveteleikre meghívták az apró termetű, kérlelhetetlen kritikust. És a fehér asztal mellett Gyulai engedett közmondásos szigorúságából. Jókai derűje, humora elbűvölte. Ugyanúgy hatalmába kerítette, mint bárki mást, aki akár csak egyszer is beszélt vele. Így Gyulai nem kifogásolta, amikor az Akadémia 1890-ben Péczely-díjjal jutalmazta A tengerszemű hölgyet, és a Kisfaludy Társaság, sőt a középiskolai oktatás is elfogadta élő klasszikusnak. Az 1894-es jubileumon a jogi egyetem díszdoktorrá avatta, erre nagyon büszke
  • volt, később is gyakran használta a doktori címet, különösen azokban az években, amikor házassága miatt meghasonlott családjával, és legtöbb barátja is elfordult tőle.
  • X 1899. szeptember 17-én a Pesti Hírlap és még néhány fővárosi laptársa meglepő hírt közölt: „Dr. Jókai Mór főrendiházi tag és Nagy Bella színésznő a VI. kerületi Gyár utcai (ma Jókai utca) anyakönyvi hivatalban házasságot kötöttek.” A menyasszonyról az anyakönyvvezető a következőket jegyezte be a hivatalos lajstromba: neve Grosz Bella; állása: színésznő; lakóhelye: Budapest, Szondy utca 19. szám; születési helye: Jákó (Szabolcs megye); születési ideje: 1879. év, július hó 4.; atyjának családi és utóneve: Grosz Mór, állása: gépész. Jókai életrajzírói, köztük a hozzá legközelebb állók, Jókai Róza és Váli Mari más-más felfogásban elevenítették meg az eseményt, amely lázba hozta nemcsak a barátokat, hanem – túlzás nélkül mondhatjuk – az egész országot.
  • Még a házasságkötés előtt rebesgették, hogy az író udvarol egy fiatal színésznőnek, aki Dalma szerepét játszotta, azt a szerepet, amit sok évvel ezelőtt Jókai a feleségének írt, és amelyben nagy sikere volt. Majd pedig a művésznő Petőfi halálának félszázados évfordulóján Jókai Apotheozis című verses drámáját adta elő olyan kiválóan, hogy a Vígszínház tagjául szerződtette. Később házasságkötése miatt a szerződést felbontotta. Amikor már mind ismertebbé vált Nagy Bella és Jókai kapcsolata, Fesztyékhez jöttek a jó barátok: akadályozzák meg ezt a lehetetlen és az író számára méltatlan házasságot. Feszty volt a legmegértőbb apósával, akit mint fia szeretett és tisztelt. Ő mondotta később: már 1897 óta érezte, hogy Jókai fiatal szelleme minden erejével küzd az öregség ellen. Az élet úgy elkényeztette, hogy azt hitte, örökké ifjú marad. Az első kudarc, ami érte, a karcagi bukás volt, s a főrendiházba való bevonulása után keserűen jegyezte meg: „íme, ez lettem ötven évvel 1847 után.”
  • A házasságkötés tervéről csak akkor értesültek Fesztyék, amikor már névtelen levelek tömege érkezett, és barátok, ismerősök lepték el a házat. A házaspár tehetetlenül és kétségbeesetten állt a problémával szemben. Mindenki tőlük várta a megoldást. De ki szóljon az öreg írónak? Fogadott lánya, nő létére próbálja lebeszélni az imádott papit a végzetes lépésről? Vagy talán a veje, aki csak hálával és szeretettel tartozik neki? Gond felhőzte be az eddig napsugaras otthont, Feszty dolgozni sem tudott, a körkép után amúgy is kimerült volt, és most apósa tervezett házassága idegronccsá tette. Hegedűsek ebben az időben még Jókai pártján álltak. Jókay Jolán Váli Marinak írt leveleiből ez tűnik ki. Igaz, Jolán, ha nem is olyan mértékben, mint Mari unokatestvére, féltékeny volt a nem vér szerinti rokonra, aki – szerinte – méltatlanul foglalta el az első helyet nagybátyja szívében. Hegedűsné így írt: Ma egy borzasztó nap volt! Bácsi holnap esküszik a …val! (Váli Mari emlékirataiban
  • kipontozta a szó első részét, de nem kétséges, mi a két megelőző szótag.) Róza azt mondta nekem: Miért nem vigyáztunk jobban? Én meg azt mondtam neki: Miért hoztatok olyan komisz komédiásnékat a házhoz? És miért nem viseltétek jobban gondját? Hányszor jött el hozzánk, mert odahaza nem volt ebédje, hanem a kutyaólba meg a tyúkketrecbe ment enni – és ezért majd megvert, hogy merek ilyet mondani az ő társaságukra! Én többé a Feszty néven nevezett nőhöz a lábam be nem teszem! Még utóbb mi leszünk a hibásak; ha beszélsz vele, add tudtára, ki a hibás. Csókol szerető Jolán Másnap újra levelet kapott Váli Mari. Kedves Mari néném! Szept. 16. Egész éjjel nem aludtunk attól a tegnapi borzasztó naptól. Most írd meg Fesztynének, hogy a művében gyönyörködhetnek! Nekem azt mondta
  • Róza, hazudom, mert bácsi nagyon jól el volt látva; akkor miért mondta: „jólesik egy kis puha hús, mert már megunta a vendéglői kosztot”, mikor Róza tengeren mulatott. Azt keresi szegény öregen, hogy hol van a sok pénz, amit keres. Mondom: „Nézz körül a házadnál, mire megy!” Ő nem kap, csak háromszáz forintot havonként. Hát a toalettek meg az utazás? Meg a muri? Vagy neked vagy édesapámnak kötelessége nyilvánosságra hozni, hogy szeretett öreg bátyánk a nyugodalmat kereste, és ezért tette ezt a lépést, gyűlöli Fesztyéket, a Másának leküldte a néni jegygyűrűjét, az az öröksége. Fesztyéknek meg felmondta a lakást, többet nem keres rájuk! Azt kérdezik: mi lesz öreg napjaira? Az, hogy mi szeretettel és gyöngédséggel fogjuk ápolni! Nagyanyja rontotta meg az élet kezdetén, unokája méltó véget szerzett neki! Most jók vagyunk, hogy számukra kikaparjuk a gesztenyét. Sándor és Lóránt egész nap ott könyörögtek bácsinak, annyira mentek, hogy Dárday elvitt a leányhoz egy kötelezvényt tízezer forintról, hogy mondjon le. A leány azt mondta, elfogadja, csak még egyszer akarja látni bácsit, bácsi elment
  • Dárdayval, a leány azon kezdte, hogy azt mondta: „Hát négy évig miért hitegetett?” Ekkor bácsi a nyakába borult, Dárdayt kidobta, azt mondta: „Most már itt maradok! Holnap reggel esküszünk, és megyünk Nápolyba!” így most foly az esküvő; én igaz lelkemből kívánom drága jó bátyánknak, hogy feltalálja mindazt, amit óhajtott. Róza magaviseletéért méltó jutalom! Végrendeletét maga írta, és letette a közjegyzőnél, hogy Feszyéknek csak azt adja, ami Róza nevén van! Róza azt kiabálja, hogy ő nem engedi, hogy a nő a Jókái nevet viselje. Többen is viselték már jogtalanul. Hátha ez meg is érdemli? Szegény, tegnap azt mondta: „Huszonnégy óra alatt vagy elveszem, vagy meglövöm magam!” Laufenauerral egy bizonyítványt állíttattak ki, hogy nincs beszámítható állapotban. Aki oly gyönyörű ódát tud írni az aradi vértanúk sírjára, az eszénél van! Most vegye elő a nagy tehetségét, mit bácsiért feláldozott! Lajost várjuk, majd szóval többet! (…) Sándornak kimutatta, hogy háztartása 22 000 forint évente, és még azt kérdik: Mire?
  • ]ó lesz, ha megszólalsz, és drága bátyánkat kimentitek; édesapám a legközelebb álló. Csókol szerető Jolán Ebben a levélben Hegedűsné még teljesen nagybátyja pártján állt, s csak később lett esküdt ellensége a Jókai házaspárnak, mint Váli Mariákat, Eötvös Károlyt és Nagy Miklóst, a Vasárnapi Újság szerkesztőjét kivéve az egész rokonság, a barátok, sőt az ország. Ledőlt egy bálvány, és ezt nem tudták elviselni. Jókay Jolán levelével ellentétben Róza egészen másképpen írta meg nevelőapja távozását a Feszty-házból. Ő is említette, hogy a barátaik tanácsára elhívattak egy, az író számára ismeretlen idegorvost, mint házuk jó barátját, figyelje meg, nem aggkori elmebetegség-e ez a felháborító házassági terv. Az idegorvos közölte, hogy valóban aggkori elmebaj viszi őt a ki tudja, milyen veszélyek felé, de az ilyen szellemóriásnál nem lehet tudni, hogy baja milyen mértékben erősödik. Jókai egyébként úgy viselkedett Fesztyékkel szemben, mint azelőtt. Amíg
  • egy reggel az inasa beállított Árpádhoz, és dadogva közölte: nem mer tovább hallgatni. A méltóságos úr holnap szökik, már mindent bepakoltatott, ha nem hiszik, nézzék meg. A házaspár felment az első emeletre, s valóban két becsomagolt ládát találtak, tehát az inas igazat mondott. Feszty elsietett Hegedűsékhez, elmondta, mit látott. Azok kinevették, ne higgyen a cselédpletykáknak. Amikor Feszty összehívta estére a barátokat, köztük Gárdonyit, Dárday Sándor ügyvédet (bár ne tette volna), Gozsdu Eleket (ez is később puszta jóakaratból rossz tanácsadójuk lett) még néhány írót, Herczeg Ferencet is, akit Jókai nagyon kedvelt. Mind gyanútlanul jöttek, s csak akkor döbbentek meg, amikor közölték velük: nézzék meg, hogyan hagyja el otthonát Jókai Mór. Nem akarták elhinni, ez lehetetlen! Amikor az író, szokása szerint, hazajött a klubból, kedves, barátságos volt a vendégekhez, aztán elbúcsúzott, hogy felmegy a Svábhegyre, még csak szeptember van, ott tölt néhány napot. És hívta a társaságot, két hét múlva jöjjenek, látogassák meg, addigra már megkezdődik a szüret.
  • Távozása után Bródy Sándor rátámadt Fesztyre: – Árpád, te rágalmazol! Ember így nem tettethet! Volt, aki zokogott, volt, aki szitkozódott, de mindenki a Jókai iránt érzett szeretetből tette. A festő kérte: jöjjenek el másnap, s győződjenek meg arról, hogy rágalmazott-e. Másnap korán felment apósához, és megkérdezte: – Igaz-e, pápikám, maga ma el akar szökni? Miért nem mondja meg nyíltan? Így egy iskolás gyerek megy el hazulról… nem Jókai Mór! Mi ezt a bizalmatlanságot nem érdemeljük. Nem fogjuk semmi cselekedetében, vágyában meggátolni! Se jogunk, se kedvünk nincs hozzá! Jókai ezután háziköntöséből egy Fesztyhez címzett levelet vett elő, s átnyújtotta. A levélben az állt, hogy ő még fiatalnak érzi magát, s boldog akar lenni. A vagyoniak felől tárgyaljanak Dárdayval vagy más ügyvéddel, ő minden igényt kielégít. A festő elsápadt, amikor a levelet elolvasta, majd rövid csend után azt mondta: – Mi mindketten csak azt kívánjuk, pápi boldog legyen! Nem tartjuk vissza
  • semmitől… tehát a házasságtól sem. És ha egyszer úgy érezné, hogy kár volt elmennie, jobb volt velünk, mi mindig a régi szeretettel várjuk, mintha soha el se ment volna. Anyagiakról nem tárgyalunk. Rendelkezzen saját belátása szerint. Jókai meghatva köszönte Feszty szavait. Ez volt az utolsó találkozás az író és „Árpád fia” között. Az inas jelentette: tizenegy órakor két fiáker jön. Feszty üzent Hegedűséknek. Most már hittek neki, és jött maga Hegedűs, aki valójában a legtöbb hálával tartozott egykori szerkesztőjének, jött a keresztfia, Lóránt, jött Dárday és még egy barát: Nedeczky. Kilenc óra volt, a kocsi 11-re volt rendelve. Azt határozták, hogy felmennek Jókaihoz, és miután még több barát jött, mind Fesztyéknek könyörögtek, akadályozzák meg az esküvőt, ha nem megy másképp, orvosi indokkal. Állítson ki az orvos egy olyan hivatalos bizonyítványt, hogy Jókai aggkori elmegyengeségben szenved, elveszti polgári jogait. Sok keserűségtől szabadul meg, az országot sem éri olyan csalódás.
  • Róza felháborodottan tiltakozott ez ellen. – Az ajtó elé állok – mondta, szinte rikácsolta –, a testemmel védem cselekvési jogát! Ő is cselekedhet úgy, mint akármelyik közönséges ember. Hírnevét, pénzét maga szerezte. Nem örökölte senkitől. Ahogy megszerezte… úgy el is dobhatja. Feszty helyeselte felesége szavait, és hozzátette, hogy senki sem moshatná le róluk azt a gyanút, hogy a pénzért fosztották meg papit cselekvési jogától. Ám ha akarnak, menjenek fel hozzá, és próbálják jobb belátásra bírni. Vállalják ők a felelősséget. Dárday felment, s tapintatos lényével, keresetlen szavaival meggyőzte Jókait tettének esztelen voltáról. Az író a nyakába borult, és azt mondta: – Köszönöm, hogy megmentettél. Csak egy kérése volt. El akart búcsúzni attól, akit – most már tudja – soha többet nem fog látni. Mindenki örült a fordulatnak, csak Feszty jegyezte meg szomorúan, hogy ha apósa elmegy a lányhoz, többet nem fog visszajönni. És neki lett igaza.
  • Dárday kísérte el Nagy Bella lakására. Útközben találkozott Lóránttal, aki letérdelt előtte, és úgy kérte: – Móric bácsi, gondolja meg, gondoljon Magyarországra… a nevére. Jókai nem felelt, talán nem is látta keresztfiát, s nem hallotta szavait. Aztán Másika jött az úton kisasszonyával, feléje szaladt. – Nagypapa, nagypapa, hová megy? Nagypapa, ne menjen el! És Jókai őt sem látta, nem is hallotta, félrelökte az útból azt, akinek kedvéért napszámosokkal szedette ki a gyökereket, a nagy köveket a földből a Svábhegyen, hogy meg ne botoljon a kicsi lába. Fesztynek lett igaza. Félóra múlva Dárday támolyogva jött vissza a Bajza utcába. És dühtől remegve közölte, hogy Jókai megszegte a szavát. Ott maradt a lánynál. Groteszk grimasza a sorsnak, hogy ez a szószegés a legtisztább lelkű emberrel esik meg, és nem is először. Amikor Laborfalvi Rózáról lemondott, és azt ígérte anyjának, nővérének, hogy másnap velük megy Komáromba, ugyanígy hagyta cserben családját egy nő miatt. Akkor az volt a baj,
  • hogy Laborfalvi színésznő, és idősebb nála. Az életrajzírók és lexikonok szerint mindössze nyolc évvel, de pontosan csak a miskolci plébánia adhatna erre igazi felvilágosítást, ha ugyan nem semmisültek meg a keresztlevelek az idők viharában. Most is színésznőt akart az író feleségül venni, de a korkülönbség ijesztően óriási volt. Nem nyolc év, hanem ötvennégy esztendő. A hetvennégy éves Jókai húszéves lánnyal akart házasságra lépni. És mivel a lány zsidó volt, csakis a nemrég életbe lépett, sok vihart támasztott polgári házasság révén esküdhettek egymásnak örök hűséget. Fesztyéket nem lehetett antiszemitizmussal vádolni. A híres Feszty- szalon vendégei között nagyon sok volt a zsidó, a házaspár legjobb barátja volt Bródy Sándor. Csak éppen féltették a pápit, mert nem tudták elképzelni, hogy egy húszéves lány szerelemből és nem megfontolásból, pénzéhségből megy feleségül a nála ötvennégy évvel idősebb férfihoz. A Vasárnapi Újság 1899. szeptember 24-i számában részletes leírást adott az esküvőről. Ez a lap az egyetlen, amely nem
  • kárörömmel, inkább jóakaratúan, vagy legalábbis tárgyszerűen számolt be az eseményről. „A nemzet koszorús írója szeptember hó 16-án délben egybekelt Budapesten a Gyár utcai anyakönyvi hivatalban Nagy Bella kisasszonnyal, egy fiatal színművésznővel. Szeptember 16-ikán reggel Jókai ügyvédével, dr. Sebestyén Józseffel együtt felkereste Matuska Alajos helyettes polgármestert, s fölmutatván a házasságkötéshez szükséges okiratokat, arra kérte, hogy adjon fölmentést a szokásos kihirdetés alól. A polgármester megadta az engedélyt, és szép beszédet intézett a költőhöz, kívánva, hogy még tovább is dicsőséget hozzon a hazára. Jókai megilletődötten felelte: nekem is ez az óhajtásom, és meg is teszem, ami tőlem telik, hogy hazámnak dicsőséget szerezzek.” Messze vidékről utaztak fel asszonyok, férfiak, mindenki saját ügyének tekintette a házasságot, volt, aki vitriollal akarta leönteni Nagy Bellát, s miközben a Feszty-ház tele volt hívatlan látogatókkal, sopánkodókkal és szemrehányókkal, férj és feleség némán,
  • magába roskadtan hallgatott, nem tudtak mit felelni. Csak annyit mondtak, hogy miután nem tudják, hogyan telnek majd a nászút első napjai, Árpád egy magándetektívvel figyelteti Jókait. Nem azért, hogy az asszony magaviseletében valami kifogásolnivalót találjanak, hanem azért, hogy nem árt-e az öregúrnak a fiatal feleséggel való együttlét. Három nap után jött az értesítés: Jókai felfrissülten, jókedvűen viselkedik, kitűnő étvágya van, sétál Bellával, kisebb kirándulásokat tesznek, nem barátkoznak senkivel sem, s Nápolyban nem kísérik kandi szemek minden mozdulatát. A derék olaszokat nem érdekli, hogy unokája, lánya vagy felesége a szép, ősz öregúrnak az elegáns fiatal hölgy. Az olaszországi út alatt a legfinomabb falatokat rendelte meg Jókai az ifjú asszonynak, aki aztán később alaposan elhízott, lovaglással, sőt idővel futballozással akarta súlyát csökkenteni. Ezt Váli Mari jegyezte fel, aki Hathalmon két alkalommal is vendégül látta a házaspárt, és visszaemlékezéseiben megírta: mennyi visszásságot tapasztalt imádott Móric bátyja otthonában. Különösen az fájt neki, amikor
  • az író büszkélkedve jegyezte meg: Bellácskája meghozta azt az áldozatot, hogy lemondott a színpadról. Már megint áldozatot hoz valaki ezért a lángeszű emberért, Magyarország legnagyobb írójáért. És közben ugyanúgy, mint Laborfalvi idejében, ott lebzsel az egész család, Bella két lánytestvére, két öccse és termetes édesanyja. És annak a szegény embernek hat emberre meg a francia kisasszonyra és a személyzetre kell keresnie – töprengett a hű rokon. Ki tudja, ha nem támad ekkora lárma és felháborodás Jókai házassága ellen, talán lemond szándékáról. De ezt már sohasem lehet kideríteni. Fesztyné visszaemlékezéseiben azt írta, hogy pápiban az elfojtott vágy olyan volt, mint a bedugaszolt pezsgősüveg, egyszer csak felrobbant. Goethe házasságát sem helyeselték a weimari udvarban, de nem támadt akkora hűhó körülötte. És Christiane halála után, hetvenkilenc éves korában a költőfejedelem is újra házasodni akart, de ott a szülők megakadályozták, hogy tizennyolc éves lányuk az aggastyánhoz kösse életét. Nagy Bellánál azonban nem volt szülő, aki
  • ellenezze a házasságot. Sőt! A mama feltehetően örült, hogy lánya és vele együtt az egész család ilyen remek anyagi körülmények közé kerül. Végeredményben az emberi élet véges, és Jókai már elmúlt hetvennégy. Később mindenféle pletykák terjedtek el, hogy milyen rosszul bánnak az öregemberrel otthonában, de nem lehet tudni, ebből mi az igaz. Viszont maga Mikszáth, a házaspár legjobb akaratú életrajzírója is megírta, hogy gyakran látták kikocsizni Jókait nejével és annak mamájával. A két nő a kényelmes ülésen terpeszkedett, az író pedig a hátsó gyerekülésen kuporgott. Lehet, hogy talán udvariasságból tette, vagy fiatalságát akarta bizonyítani. De mi szükség volt arra, hogy a mama mindig együtt kocsizzon ki lányával és vejével? Maradhatott volna otthon… Az itáliai nászút egészen november elejéig tartott, akkor érkezett haza az „ifjú” házaspár, először a Hungária Szállóba költöztek, majd az Erzsébet körút negyvennégyben béreltek lakást. Nászútjuk alatt utánuk küldték Váli Mari és Ihász Lajosék szokásos névnapi üdvözletét, amelyre Jókai a következő levéllel válaszolt.
  • Kedves Lajosom! Szeretetre méltó leveled valóságos jótétemény volt rám nézve, úgy jött az elénk, mint a sivatagba bujdosó elé a forrás vize. Én iszonyú heteket éltem át a közelmúltban; a világ minden hírlapjából özönlött rám a gúny, csúfolkodás; minden szó, minden tekintet célzó fegyver volt ellenem. Olyan voltam, mint a hajtásba került medve. Az idegességtől nem tudtam már sem enni, sem aludni, csak a konyakot ittam folyvást, ami még jobban elrontott. Egyszerre aztán kitörtem a vadászhálóból, s most hála istennek, élek! Organizmusom rendbejött, és egy csepp konyakot sem iszom. S mindezt az én angyalomnak köszönhetem, az én feleségemnek, aki belőlem új embert csinált. Régen ismerjük és becsüljük mi már egymást. Akit én magamévá tettem, az egy nő, akinek lelke és szíve van. Majd ha megismeritek őt, kedves rokonaim, ti is meg fogjátok szeretni. Nagybecsű meghívástoknak még novemberben fogjuk hasznát venni, a hathalmiak ölelésére sietve. Addig is küldjük
  • ezt a nápolyi fényképünket, amire az a megjegyzésem, hogy Bella sokkal szebb ám a valóságban, mint ezen a képen. Nápolyban már csak két napig maradunk, s azután gyorsított kőrútban Szicílián keresztül november l-re haza. Legszívesebb üdvözleteinket küldve Neked, Károly bátyámnak, Etelkának, Marinak, Miklóskának, maradok szerető rokonod dr. Jókai Mór Váli Mari örült a levélnek, annál kevésbé Hegedűsék. Etelka Pesten járva felkereste Jolánkát és férjét, s visszatérve Hathalomra, lehangoltan mondotta, hogy a házaspár ingerültsége Jókai házassága miatt szinte ijesztő. És amikor megtudták, hogy Ihászék Mari nénivel együtt meghívták Móric bácsit és feleségét Hathalomra, felháborodottan tiltakoztak ellene. Kijelentették, hogy a családnak nem szabad ezt a házasságot érvényesnek elismernie. Váli Mari őszintén csodálkozott ezen, hiszen Jolánka előbbi leveleiben még azt hangsúlyozta, hogy: „Én igaz lelkemből
  • kívánom drága jó bátyánknak, hogy feltalálja mindazt, amit óhajtott!” Érthetetlennek találták tehát, hogy amikor Lóránt kislányának keresztelőünnepségére Váli Mari és Ihászék felutaztak Pestre, Jolánka magából kikelve tiltakozott az ellen, hogy nagybátyja az ő házába hozza új feleségét. – Ha ide meri hozni bácsi azt a személyt, lelöketem az inassal a lépcsőkön – jelentette ki –, nem játszhatom el az udvar előtt tekintélyemet, felserdült leányom jó hírét nem tehetem kockára! És a mindig higgadt, nyugodt Hegedűs felpattanva a székről azt kiáltotta: – Én valóságos, belső titkos tanácsos vagyok! Ez állás tekintélyét nem kockáztathatom azzal, hogy Jókai Mór mostani házasságát akceptáljam! Fesztyék pedig, miután egy pillanat nyugalmuk nem volt a sajnálkozó s számukra nagyon terhes látogatóktól, elhatározták, hogy elutaznak. Olaszországba vágytak, remélték, ott békességet találnak, és Árpád újra dolgozhat. Firenze mellett döntöttek, csak néhány kedves bútort vittek magukkal, s
  • közel a Piazza Donatellóhoz, a művészek teréhez béreltek ki egy ötszobás lakást, amelyhez műterem is tartozott. Itt kezdett bele Feszty Krisztus temetése című hatalmas munkájába. A „jó barátok”, akadt köztük igaz is, de sok volt a hamis, azt tanácsolták, hogy utazásuk előtt falaztassák be azt a tapétaajtót, ami Árpád műterméből Jókai lakosztályába vezet. Fesztyék tiltakoztak ez ellen, úgy érezték, pápi bizalmatlansággal fogja vádolni őket, pedig szeretetük, ellentétben Hegedűsékkel, semmit sem változott iránta. De Gozsdu Elek bírói praxisából annyi történetet mondott el, hogy mennyi baj származik abból, ha saját lakásukat nem védik meg a betolakodók ellen. Róza nem értette, miféle betolakodókra gondol Gozsdu. Ő pedig azt magyarázta, hogy ha nyitva marad a két lakás közötti ajtó, az újdonsült méltóságos asszony, Nagy Bella és a pereputtya joggal felmehetne Jókai lakásába, s esetleg ott feltúrhatnak mindent, vagy akár ellophatnak valami értéket. Nagyon sokáig kellett rábeszélni az agyongyötört házaspárt, amíg beleegyeztek az ajtó befalazásába. Hiszen Jókai
  • házassága előtt még úgy beszélték meg, hogy minden marad, ahogy volt, pápi megtartja régi lakását fogadóhelynek vagy ünnepélyes alkalmakra. Feszty tiltakozott erősebben, Róza arra gondolt, hogy az új rokonság esetleg valamit elvisz Laborfalvi hagyatékából, egy szalagot valamelyik koszorújáról, egy színlapot, egy dicsérő kritikát, amit Jókai gondosan őrzött. Így egyezett bele a befalazásba. Pedig Bródy Sándor és Herczeg Ferenc tiltakoztak ellene. De Gozsdu volt az erősebb. Fesztyék elutazása után hazaérkezett az író feleségével nászútjáról. Természetesen a pletyka már elterjedt: a fogadott lány, aki neki köszönhet mindent, elvágott minden köteléket azzal, hogy a két lakás közti tapétaajtót befalaztatta. Jókai kiment a Bajza utcába, s meggyőződött arról, hogy a pletykahordók igazat mondtak. A szelíd ember, akit már amúgy is megkínzott a házassága előtti és körülötte folyó botrány, most életében először rettenetes dühbe jött. És öklét rázva kiáltotta, hogy keserves bosszút áll ezért a sértésért, amelyet rajta elkövettek.
  • Hiába írtak később könyörgő leveleket Fesztyék, nem válaszolt rájuk. Firenzében különben is csak a férj kapta kézhez a leveleket, Róza a kiállott izgalmaktól olyan beteg lett, hogy Velencében kellett maradnia. Ott feküdt, hosszú hónapokon át, amíg férje érte nem jött. Közben a kislányt, Mását egy kiváló nevelőnőre bízták, mert a házaspár érezte, hogy a zaklatott légkör árt a gyereknek. Jókai ifjú nejével novemberben látogatást tett Hathalmon. A háziak minden igyekezetükkel azon voltak, hogy az ottani néhány napot kellemessé tegyék mind Móric bátyjuknak, mind új rokonuknak. Váli Mari – természetéhez híven – próbálta a fiatalasszonyt oktatni, hogyan tegye minél kellemesebbé és kényelmesebbé férje életét. Bella látszólag nagy figyelemmel hallgatta Mari néni tanácsait, és azt ígérte, hogy neki semmi más gondja nem lesz, mint „urá”-nak jóléte és boldogsága. A néhány nap alatt sem Hegedűsekről, sem Fesztyékről nem esett szó, kerülték a témát, de ez nem jelentette azt, hogy gondolatban ne foglalkoztak volna az üggyel.
  • Jókai szerető családban nőtt fel, életéhez hozzátartoztak rokonai, akiket Laborfalvi annyi tapintattal és bölcsességgel hódított meg. Igaz, azóta több mint ötven év telt el, Bella egy más generációhoz tartozik, és fogalma sincs arról, mennyire hiányzik férjének a rokonsága. Tovább már nem gondolkozhatott ezen az író, mert akkor nagyon fájdalmas következtetésre jutott volna. Ő pedig hetvenötödik évében szerelmes volt. Az ifjúsága tért vissza, azt képzelte, ő ismét huszonhárom éves, és Bella szakasztott mása néhai feleségének. Talán még azt is elhitte, hogy ifjú neje érettebb nála. Szó, ami szó, a gyermeklelkű, ábrándos aggastyánnál Bella mindenképpen érettebbnek bizonyult. Nem kenyeret, hanem kalácsot kapott a sorstól, s ugyanezt tudta nyújtani anyjának, testvéreinek, sőt még az őket faképnél hagyó, himpellér apjának is apanázst juttatott. Fesztyné már olaszországi tartózkodásuk alatt levélbeli, sőt személyes figyelmeztetéseket kapott, hogy nagyanyja sírját meggyalázták. Róza nemigen értette, miféle sírgyalázást követtek el Laborfalvi
  • ellen, míg a hírhozó meg nem magyarázta, hogy 1899-ben, s ugyanúgy 1900-ban mindszentekkor a sírra olyan koszorú került, amelynek szalagján a következő felírás állott: Jókainé – Laborfalvi Rózának. Róza Olaszországban nem tulajdonított különösebb jelentőséget a sértő feliratnak, ami azt akarta kifejezni, hogy Grosz Bella az egyedüli Jókainé, és nem Laborfalvi Róza. Attól az asszonytól vitatta el a hitvesi jogot, aki megmentette férjét a bitófától, és harmincnyolc éven át hűséges, gondviselő társa volt. Közeledett november elseje. Most már itthon voltak Fesztyék, a jó barátok, ők legalábbis azt hitték, jó barátok a tanácsadók, megjelentek személyesen, sokan levélben keresték fel a Feszty-házat, és követelték: ne tűrjék Laborfalvi Róza emlékének meggyalázását. Ha Rózát nem viselték volna meg az elmúlt két év szörnyűségei, nem hallgat a bujtogatókra. De meggyötört idegzete nem tudott ellenállni a felé áradó kívánságnak: teljesítse, amit elvárnak tőle. Lehet, hogy nagyanyja emlékét akarta kiengesztelni, amiért félt szigorától, amiért nem tudta úgy
  • szeretni, ahogy az, minden keménysége ellenére, megérdemelte volna. Elhatározta, hogy november elsején kimegy a temetőbe, és ha ott találja a sértő feliratot, eltávolítja. A koszorúhoz nem nyúl, a koszorú szent. És ha maga az a drága öregember hozta ki a temetőbe, akire szünet nélkül gondol, akkor nem nyúl sem a szalaghoz, sem a koszorúhoz. Feszty, aki feltehetőleg megbánta Jókaihoz írott levelét, amelyben gyengeelméjűségét orvosi bizonyítvánnyal igazolta, most ellene volt annak, hogy felesége a koszorú szalagjához nyúljon. – Rózsi, Rózsi, hagyjuk békén pápit! Ne avatkozzon annak a méltóságos asszonnyá lett ócska teremtésnek a dolgába! Ez nem méltó magához! De Rózát nem lehetett lebeszélni. Valami makacs vágy űzte: ki a temetőbe. Saját szemével kell meggyőződnie arról a felháborító, gyalázatos feliratról. Kikocsizott tehát a temetőbe, egyenes fejtartással, szinte kihívóan ment a sírhoz. A koszorú a felirattal valóban ott volt. Megkérdezte az őrt, hogy ki hozta a koszorút. Az ember közönyösen felelte:
  • – Egy fiatal lány, nyilván a virágkereskedésből. Fesztyné körülnézett. Nagy tömeg gyűrűzött a sír körül, kandi, kíváncsi, szenzációra éhes szemek. És az asszonynak még akkor sem jutott eszébe, hogy hiszen itt színjátékra várnak. „Vajon vagy-e olyan bátor, mint a nagyanyád?” – gondolta Róza, s beleborzongott az önmagának feltett kérdésbe. – Ollót kérek – szólt az őrhöz. – Minek ehhez olló? Vékony ez, elszakad így is! Róza hátranézett. Egy fiatalember Prielle Kornéliát segítette ki a kocsiból. Laborfalvi Róza hajdani pályatársnője a sírhoz lépett, és tépett egyet a szalagon. Fesztyné ugyanezt tette. És utána Prielle Kornélia fogadott lánya. A háromszorosan megtépett szalag ott feküdt a koszorú mellett, körülötte a komédiára éhes tömeg, amely lassan megindult a sír felé. Róza – talán a nagyszülei színészvére késztette erre a cselekedetre – meghajolt az emberek előtt, és lassú, bizonytalan léptekkel elindult a kocsi felé.
  • Amikor hátranézett, azt látta, hogy a sokaságnak nem elég a jelenet. Többet akartak. A sírhoz rohantak, és tépték, taposták, nemcsak a szalagot, a koszorút is. Prielle Kornélia segítette be a kocsiba, ő vitte be a házba a félig eszméletlen asszonyt. Árpád a kertkapuban várta. Sejtette, mi történt, anélkül hogy a színésznő egy szót is szólt volna. Aztán csak ennyit mondott: – A befalazott tapétaajtó, a levelem, és most még ez is… egyikünkhöz sem méltó, amit tettünk… És másnap reggel már megjelent a lapokban a hír: „Jókai Mór kiátkozta fogadott lányát, amiért azt a szalagot, amin az ő neve állott, a sárba taposta.”
  • XI Amióta Jókai elhagyta a Feszty-házat, mintha mindhármukat átok sújtotta volna. Sokszor töprengett Fesztyné, nem akaratgyengesége volt-e az oka, hogy hagyta elmenni azt a drága öregembert, akiről azt mondották, kegyetlenül szenved. De hogyan akadályozhatta volna meg? És most a koszorú szalagjának letépése után még azt is el kellett viselnie, hogy nevelőapja kiátkozta. Hegedűsek a semlegesség álláspontját képviselték, ha találkoztak Fesztyékkel, közömbösen mondották: előre megjósoltak mindent, ők meg is írták Jókainak, hogy nem óhajtanak új feleségével találkozni. És lám, milyen okosan tették! Amint hallják, a „méltóságos asszony” futballozni jár, így akar tetemes súlyából valamit leadni. Jókay Károly, a jóságos testvér, nem törődve Jolán lánya viselkedésével, ha Pesten járt, felkereste imádott öccsét.
  • Ilyenkor bőséges ebéddel kínálták a vendéget. Bella bűbájosán csicsergett, és örömmel közölte: újra színpadra lép. Jókai boldogan mosolyogva jegyezte meg: sok helyről kapott meghívást Bellácska, de Pozsonyt fogadta el, majd az édesanyja elkíséri, neki már fárasztó volna az utazás. Kár lenne Bella fényes tehetségét parlagon hagyni! A pozsonyi fellépésből azonban nem lett semmi. Az íróval egy jó barátja közölte, hogy tüntetés készül Nagy Bella ellen, Pestről Pozsonyba utazó fiatal egyetemi hallgatók ki akarják fütyülni. Így Jókai, bármennyire félt a meghűléstől – egész életében szenvedett bronchitistől, kétszer volt tüdővérzése –, Pozsonyba utazott, és megtiltotta a fellépést. Ezt kénytelen-kelletlen tudomásul vette a magát Jászai Marinak képzelő, önhitt teremtés. Hiszen ezután Párizsba utazhatott, és ő, akinek azelőtt gyakran lóvasútra sem volt pénze, most kocsin járhatta be a várost, és díszvendég lehetett az író tiszteletére rendezett díszlakomán. Ezután 1902 októberében Kolozsváron Mátyás király szobrának leleplezésén vett
  • részt Jókai, újra felesége társaságában. Majd Nagyváradra utaztak, ahol a Nagyváradi Naplóban Ady buzdította a várost: adjanak elégtételt az írónak a pozsonyi obskúrus, hitvány jelenet miatt. És ez meg is történt. Kivonult a város, sorfalat álltak, tiszteletük jeléül. Az író a pályaudvari búcsúztatás során átölelte, megcsókolta Ady Endrét, és így köszönte meg neki a felejthetetlen ünneplést: „Amiket rólam írtál, a mélyen érző, igaz költő írása volt. Meg fogom őrizni írásodat s az emlékedet is halálomig.” Ami ezután következett az író életében, már mind testi, mind lelki hanyatlás. Az otthona elviselhetetlen volt számára. Nemcsak a népes család, maga az imádott Bellácska is megvetéssel fordult el a gyenge, anyagi dolgokban gyakran feledékeny írótól. Hátborzongató híresztelések keltek szárnyra arról, mi mindent kénytelen eltűrni a magatehetetlen író. Hogy csak akkor enyhül meg iránta a hangulat, ha magasztaló cikket vagy elbeszélést ír imádott hitveséről. Ekkor néhány napig
  • rendesebben bánnak vele, de aztán újra a legutolsó személy a házban, enni is alig kap. Egy alkalommal a család kivonult a Svábhegyre, őt otthagyták a lakás egyik helyiségében, ahol a naftalinba eltett ruhákat tartották, a többi szobát lezárták. Nyolc napig tűrte ezt Jókai, aztán inasával, Csendes Józseffel kiment a hegyre. Amikor megérkezett, Bella öccsei a kocsi elé szaladtak, és nyelvet öltöttek rá. Ha beteg volt, nem hívtak orvost, és Csendes József hallotta, amikor azt mondta barátjának, Eötvös Károlynak: – Már megöregedtem, most lőjem magam agyon? Hathalomra egyszer beállított az egyik inas, aki, mint mondotta, nem tudta tovább tűrni a Grosz família elképesztő viselkedését, s be akart számolni arról, hogyan bánnak az öreg íróval. Váli Mari azonban elküldte, mondván, semmiféle pletykára nem kíváncsi. Az inas elment, de nemsokára hosszú levélben számolt be arról a szörnyű helyzetről, amibe a szerencsétlen embert a „méltóságos asszony”, anyja és testvérei belekényszerítették.
  • Sem Róza, sem Feszty nem tudtak erről semmi bizonyosat. Az úgynevezett jóakarók, akik minden ellenségeskedést okoztak, erről nem számoltak be. Csak elejtett megjegyzésekből jutott a házaspár tudomására, hogy a szegény aggastyán szenved, és ezt bölcs nyugalommal tűri. Azt sem tudták, hogy egyszer már el akart szökni, de észrevették, és rázárták az ajtót. Rab volt a saját otthonában. Harmadik Róza még egyszer látta életében imádott pápiját. Az Operában voltak, amikor egy páholyban megpillantotta Jókait a feleségével. Az első másodpercben szeretett volna hozzárohanni, csókjaival elborítani, aztán beletépett a fájdalom: hiszen ő már kitagadott, kiátkozott lány, akire gyűlölettel és haraggal gondol az a drága öregember.
  • Fesztyné az első felvonás után haza akart menni, de tudta, hogy a szenzációra mindig éhes közönség lesi, mi történik majd. Összetalálkoznak, s akkor hogy viselkednek? Valóban, az előadás végén a sors úgy hozta, hogy az előcsarnokban éppen szembejöttek egymással. A meggörnyedt, lefogyott pápi és a kiátkozott lány. Fesztynében meghűlt a vér. Ha csak félre nem ugrik, összeütköznek. De egy fiatal lány eléje pattant, majd követte a többi, mintegy védőláncot képeztek, eltakarták Rózát. Jókai lassú léptekkel ment kifelé, talán észre sem vette, mi történik körülötte. Sokszor gondolt erre a jelenetre Fesztyné, mi lett volna, ha valóban szembetalálkoznak? Talán egymás nyakába borulnak… Nem, bizonyára nem, hiszen ott feszített mellette, fűzőbe préseken, tollas kalappal, nagy fülönfüggőkkel, karperecekkel ékesítve, mint egy karácsonyfa, Nagy Bella. Az az asszony, aki sok-sok évvel megrövidítette a nemzet egykori bálványának életét.
  • 1903-ban elhalt Jókay Károly, 82 éves korában. Bátyjának elvesztése mély gyászba borította az öreg írót. A régi jó barátok közül is csak néhányan keresték fel, köztük a leggyakoribb látogató Nagy Miklós volt, a Vasárnapi Újság szerkesztője, aki teljesen elmaradt Fesztyéktől. Nehéz helyzetben voltak viszont azok, akiket bizalmas viszony fűzött a festőhöz és Rózához. Bródy Sándor, Herczeg Ferenc, Mikszáth Kálmán csak üdvözlősorokkal keresték fel Jókait, pedig annak idején mindhármuknak kitűnő tanácsokat adott. Tisztelték és becsülték, de fiatalok voltak, és Fesztyéknél jobban érezték magukat, noha a dús vacsorák, hajnalig tartó cigányozások megszűntek. És, bár soha nem mondták ki, még egymás előtt sem beszéltek róla, nem tudták elviselni Nagy Bellát és azt a megalázó helyzetet, amibe egykori példaképük került. Móricz Zsigmond 1922- ben írta: „Bőgtem, amikor megházasodott.” Még Móriczot is a legmélyebb kétségbeesésbe taszította Jókai házassága. És mint az események igazolták: joggal. Jókai egyetlen menekülése az írás volt. Ebben az időben hősi asszonyok jelentek
  • meg regényeiben, s harcolt az előítélettel, amely a házasságtörés bűnében akarta elmarasztalni őt és feleségét. De újabb munkái, kivéve az Ahol a pénz nem Isten című regényét, olyan házakhoz hasonlítanak, amelynek falában nincs új tégla, sem ajtó, minden használt, minden bontási anyagból készült. Jókai sehol sem érezte már jól magát. A hathalmiakkal is összekülönbözött, mert Váli Mari elküldte neki azt a levelet, amelyet az egykori inas írt. Rosszul tette. Jókai igen ingerült hangon válaszolt, s arra kérte Mari húgát, hogy családi ügyeibe ne avatkozzanak, és csodálja, hogy hitelt adnak ennek a rágalmazó levélnek. Természetesen ezeket a sorokat Bella sugalmazta, aki örült, hogy urának most már semmi kapcsolata nincsen egykor annyira szeretett rokonaival. Fesztyéknél, ha szerényebb keretek között is, de gyakori volt a vendégjárás. Róza már régóta nem nyúlt ecsethez. Csak azon töprengett, hogyan könyöröghetne bocsánatot Jókaitól. Hogyan férkőzhetne a közelébe. De tudta, hogy szigorú őrizet alatt tartják, Hegedűsek mesélték ezt, nem is titkolt elégedettséggel.
  • A miniszteri bársonyszék ugyanúgy megváltoztatta az egykori szerény újságírót, mint feleségét. Jolán elfelejtette, hogy a Svábhegyen hajnalban kellett kelnie, ő fejte a teheneket, ő tömte a libákat, ő gyúrta nagybátyja kedvenc túrós tésztáját. Ha Róza emlékeztette volna erre, a szemébe nevet. A kegyelmes asszony, bár hálával gondolt imádott Róza nénjére, most gyűlölte és megvetette Móric bátyját. Attól félt, hogy esetleg a leánya nem köthet majd előnyös házasságot, mert Jókai a rokonuk. Mintha azzal, hogy az író feleségül vette Nagy Bellát, száznál több nagy sikerű regénye, a külföldi kiadások mind semmivé váltak volna! Jókai állandó utazgatással próbálta csillapítani nyugtalanságát. 1903-ban két hónapra Abbáziába utazott, a nyarat Siófokon töltötték. De itt is állandó megaláztatásoknak volt kitéve. Nemcsak inasai, ismerősök is említették, milyen nyíltan becsmérelte férjét Nagy Bella. Egy alkalommal társaságban rosszullétről panaszkodott, mire az imádott hitves rákiáltott:
  • – Vén szamár, mit fecsegsz itt összevissza? Menj inkább dolgozni! Dr. Zalai Sámuel, siófoki fürdőorvos is jelen volt, amikor a kijelentés elhangzott. Meg akarta vizsgálni az írót, de az felkelt, meghajolt a társaság felé, és a szobájába ment. A vendégek hamarosan szétoszlottak, s többet nem látogattak el Jókaiékhoz. De ez a méltóságos asszonyt egy cseppet sem zavarta. Úszott, evezett, kirándulásokon vett részt, még jó, hogy nem futballozott, bár a tehetetlen férj ez ellen sem emelt volna kifogást. Amikor Siófokról hazajöttek, az író sokat panaszkodott, hogy fullasztja a levegő, és elhatározta: amint lehet, Nizzába utaznak. Ez némi megkönnyebbülést jelentett számára, mert csak Bellával s anyósával ment, a négy testvér ezúttal otthon maradt. 1903. november 21-én indultak el Budapestről, és csak 1904 áprilisában tértek vissza. De a vasúti sztrájk miatt kénytelenek voltak Fiúméban vesztegelni. Az Adrián ekkor erős bóra dühöngött, így Abbáziába nem mehettek át. A 79 éves aggastyán este 7 órától másnap délelőtt 10 óráig a pamlag egyik sarkában kuporgott, míg a nála jóval
  • fiatalabb anyósa kényelmesen végigfeküdt a pamlagon, és cipőjét az író nadrágjának támasztotta. Ez újabb bizonyítéka a szállongó híreknek, hogy a méltóságos asszony és családja hogyan bánt az öreg íróval. Ebből az utazásból meghűléssel tért haza Jókai. Eleinte ő sem vette komolyan a betegségét, háziorvosa influenzát állapított meg, de ő azért kijárt, végezte apró bevásárlásait, tárgyalt kiadójával, sőt felesége öccseit is hazahozta bérkocsin a gimnáziumból. Állandóan fázott, panaszkodott is, hogy nagyon megszokta a meleget Nizzában. „Nem tudom, mi lesz belőlem most már itthon. Annyi bizonyos, hogy az idén nem megyek ki a Svábhegyre, mert nappal nagyon forró, éjjel nagyon hűvös.” Később ágyba feküdt, de nem érezte magát rosszabbul, a betegség csak május másodikán fordult komolyabbra. Ekkor terjedt el az első hír a városban betegségéről. Feszty azon a napon feldúltan jött haza, s felesége kérdésére, mi történt, elmondta: Jókai nagybeteg, a háziorvosa mellé
  • Korányi professzort hívatták. A tanár a kérdezősködőknek csak ennyit felelt: – Tüdőgyulladás és nyolcvanadik év, mit mondjak még? Róza abban a pillanatban, noha ő is influenzában feküdt, felöltözött, és férjével együtt rohant az Erzsébet körút 44.–be. Természetesen a lakásba nem merészkedtek fel, a házmesternél húzódtak meg, ott lestek napokon át a híreket. Csak néhány órára mentek haza, aztán újra visszasiettek. A házmesternek ebben az időben busás borravaló ütötte a markát, hiszen újságírók, képviselők, barátok és ismerősök nála érdeklődtek először Jókai állapotáról. Május 3-án a betegség rosszabbra fordult, alkonyat felé emelkedett a láz, a beteg eszméletét vesztette. Az esti órákban Ferenc József tudakozódott az író hogyléte felől. Másnap, május 4-én azonban javulás állott be. Jókai eszméleténél volt, csak a feje fájt egy kissé, de semmi más fájdalmat nem érzett. Konyakot és bort kapott, az orvosok ecetes vízzel mosták le a mellét, hogy hűsítsék. Ő pedig tréfálkozva jegyezte meg:
  • dehogy kel fel egyhamar, lám, milyen jó dolga van. Állandóan csengettek, hol ez, hol az érdeklődött hogyléte felől, ez jókedvre hangolta. Déltájban a kabinetiroda főnöke jelent meg, kérve a környezetet, hogy az érdeklődő királyt folyamatosan értesítsék. Ez nagyon meghatotta az írót. Aztán felvirradt a végzetes május ötödike, élete utolsó napja. Hideg, szeles idő volt, de azért az újságírók és érdeklődők már kapunyitás előtt ott tolongtak az Erzsébet körúti ház bejárata előtt. Az író még korábban ébredt, álmatlan éjszakája volt, azt kívánta az ápolónőtől, hogy nyissa ki az ablakot. – Hideg van, és zajos az utca, nem bántja majd méltóságodat a zaj ? – kérdezte a nő. – Nem bánt, a zaj maga az élet, és az élet szép! Majd könyvtárából A lőcsei fehér asszonyt kérte. Azt mondta, hogy színdarabbá akarja átdolgozni. Kevés ideig lapozgatott benne, de nemsokára kiesett a könyv erőtlen kezéből.
  • Az orvosokat aggasztotta gyengesége, ő azonban vidám volt, azt mondta, hogy olyan jól érzi magát, fel is kelhetne, dolgozhatna. „Nagy tervek járnak a fejemben!” Délután még fogadta Beöthy Zsoltot, aki komáromi ember volt, és kedélyesen elbeszélgetett vele. Jókai dicsekedett a király érdeklődésével. Már nem gondolt arra, mit szólna Petőfi ezekre a szavakra: – Az én jóságos királyom csak nem feledkezett meg öreg kortársáról. Áldja meg az Isten! Aztán elszenderedett, majd felébredve kérte a tudakozódók névjegyzékét, és gyermekesen örült a sok névjegynek, a hosszú listának. Nyolc órakor az orvosok mellhártyaizzadmányt észleltek, s tudták: ez a halál. De a betegnek, aki teljesen eszméleténél volt, semmije sem fájt. Jókai kérte az óráját, óvatosan letette maga mellé az éjjeliszekrényre, aztán a fal felé fordult, és szelíd mosollyal mondotta: „Aludni akarok!” A szíve mind halkabban dobogott, míg végül teljesen megszűnt verni. Csak az éjjeliszekrényen fekvő óra ketyegett tovább.
  • Még a halál is olyan gyengéd, kegyes volt hozzá, hogy szenvedés nélkül engedte el ebből a földi világból, ahol már olyan kevés öröme volt… A házmesterlakásban gubbasztott a halál előtti utolsó éjszakán és az utána való napon Jókai Róza. Újságírók jöttek-mentek, hozták a híreket, és ő nem foghatta meg annak az áldott jó embernek a kezét, nem nyújthatott neki egy csepp italt sem. Nem, hisz ő a kiátkozott lány… Nagyon sokat szenvedett, és talán levezekelte a temetői jelenet bűnét ezekben a végzetes órákban. A legnagyobb bánata volt, hogy nem búcsúzhatott el szeretett papijától. Hampelné Pulszky Polixénia tette lehetővé, hogy Róza ráborulhasson Jókai koporsójára. Férje a Nemzeti Múzeum régiségtárát vezette, s így szabad bejárása volt a múzeumba. Este tíz után, amikor már rég bezárták a múzeumot, Hampelék újra kinyitották, és a fájdalomtól és a sok virrasztástól meggyötört Fesztyné a meggyújtott fáklyák fényénél egyedül maradt azzal az emberrel, akinek annyi
  • mondanivalója lett volna, de azt soha el nem mondhatta. Ám amikor a koporsóban nyugvó viaszfehér arcot látta, úgy érezte, hogy pápi megértené és megbocsátana neki. Mintha elmúlt volna a négy és fél esztendő, amikor harag és gyűlölködés választotta el őket egymástól. Május kilencedikén, szürke, tavaszi délután – a felhők mögül hol kibújt, hol eltűnt a nap – temették Jókait, a Nemzeti Múzeum előcsarnokából. Onnan vitték ki koporsóját, ahol Kossuthé állt néhány éve. Nagy temetés volt, az állam költségén. A királyt Apponyi Lajos udvarnagy képviselte, a koporsó körül a rokonokon kívül ott álltak a miniszterek, az ország nagyjai, zászlósai, a parlament tagjai, a vármegyék és városok küldöttségei. Tizenkét szekéren vitték a koszorúkat a halottaskocsi után. És egymást követték a szónoklatok. Az utolsó szónok Tuba János volt, aki egy láda komáromi földet is hozott magával, amit a sírba bocsátott. Aztán ráhányták a földet, és ahogy Mikszáth írta: egy kis púp keletkezett azon a
  • helyen. Egy hegycsúcs azonban eltűnt egy másik helyen. Fesztyné hónapokon át nem tudott másra gondolni, mint arra a jelenetre, amikor ráborulhatott a koporsóra, amelyben imádott pápija nyugodott. Az orvosok ugyanúgy azt tanácsolták, mint Olaszországban, amikor szinte eszelősen szenvedett, hogy vegyen újra ecsetet a kezébe. De férje nem engedte. Felháborodva kérdezte, hogy azért akar-e festeni, mert ő nem tudja eltartani a családját? Így Róza csak háziasszony volt és anya, fogadta a régi jó barátokat, akik még hűek maradtak hozzájuk, noha a Kékszalon már nem a régi. Ekkor történt, hogy Fesztyt felkérték: álljon a Tulipán mozgalom élére. A Tulipán mozgalom nemzeti buzgalomból fakadt, az egész ipart és kereskedelmet magyar kézbe akarta venni, nem akarta, hogy a hazai gazdaság továbbra is az osztrákok gyarmata legyen. Feszty leánya, amikor erről írt, maga sem tudta, apjáé volt-e az eszme, az ő lobogó magyarsága hozta létre a mozgalmat, vagy csak később kapcsolódott hozzá. Mindenesetre szívvel-lélekkel részt
  • vett a munkában. Hiszen a festészet mellett ez volt az ő világa: szervezni, embereket meggyőzni, s a magyarságot függetleníteni Ausztriától. Gyerekkorában hallott a Védegyletről, Kossuth kezdeményezéséről, amely elhalt a szabadságharc viharában. A Bach-korszak kegyetlen elnyomása alatt magyar iparról, magyar kereskedelemről még a legmerészebb fantaszták sem mertek álmodozni. Hiszen ártatlan emberek százai sínylődtek börtönben, egy meggondolatlanul elejtett szó is halált vagy hosszú fogságot jelentett. A kiegyezés után csak tessék-lássék engedményeket kapott a nemzet. Éppen ezért tartotta fontosnak Feszty a Tulipán mozgalmat. Két esztendeig tárgyaltak, vitatkoztak, hadat akartak üzenni az osztrák iparnak, és önálló magyar kultúrát akartak teremteni. Az összejöveteleket rendszerint a Bajza utcai kis palotában tartották, ital mellett, sűrű cigarettafüstben, és ha asszonyok is jelen voltak, Gerbeaud-sütemenyeket is felszolgáltak. Természetesen minden költség a háziakat terhelte.
  • Feszty két év alatt nem festett, csak gyűléseket tartott, embereket győzött meg lobogó fantáziájával az ügy mérhetetlen fontosságáról. Aztán egy napon tragikomikus fintorral ért véget a Tulipán mozgalom. Ezt a mozgalmat egyébként Róza az első perctől fogva ellenezte, ismerte férjét, tudta, hogy a szervezés, gyűlésezés elveszi idejét a művészetétől. De Feszty amennyire festő volt, annyira magyarnak érezte magát, és kötelességének tartotta, hogy felrázza az embereket: vegyenek részt a Tulipán mozgalomban. A tragikomikus fintor a Feszty-házban tragédiát jelentett. Egy reggel a festő halálsápadtan adta oda az újságot feleségének. A hírlap élénk színekkel ecsetelte, hogy a dicső Tulipán mozgalom érmeit Bécsben gyártották. Valami lelkiismeretlen ügynök nyilván olcsóbban jutott hozzá, vagy le akarta járatni a mozgalmat, Bécsben készíttette a kedves kis emblémákat. Feszty felugrott a reggelizőasztaltól, s tajtékozó dühvel kereste fel a mozgalom irodáját. Azonnal lemondott a vezetésről,
  • minden felelősséget azokra hárított, akik nyilván tudtak erről az otromba dologról. Hazament, majd Ógyallára, szülőfalujába utazott. Ott akarta kipihenni a két, reményekkel telt esztendő fáradalmait. És a nagy csalódásban még csak nem is az fájt, hogy elvesztegetett két évet, amikor nem nyúlt ecsethez, és éltek – adósságra. A második ilyen szomorú história a művészmajális volt. A városligeti tavon akartak – jótékony célra – majálist rendezni. Korabeli bárkák, hajók úsznak majd a vízen, lesz ott egyiptomi, római, görög, középkori, biedermeier bárka, és benne neves írók, művészek, művésznők korhű öltözetben. – Árpád, ezt a majálist csak te tudod megrendezni? –mondta nyomatékosan Herczeg Ferenc, és Feszty, nem okulva a régebbi tapasztalatokon, újra vállalta a feladatot. Megint üres volt a műterem, Feszty irányította a fiatal művészeket, lelkendezett, tárgyalt, ha kellett, vitatkozott, hiszen nála senki jobban nem ismerte a különböző korok hajóit, az emberek öltözetét. És megint lehetett szervezni, valójában játszani, mert a
  • festő számára az élet igazi, boldog játék volt. És etette-itatta a hajóépítő ácsokat, a fiatal festőket, nem gondolt arra, hogy erre a mulatságos, izgalmas játékra nincsen anyagi fedezet. Amikor eljött a várva várt májusi nap, reggel megeredt az eső, kegyetlen szél korbácsolta a vizet. Feszty kopott kabátjában (neki nem volt kosztümre pénze) irányította a bárkákat, berekedt a sok kiabálástól, hangját elnyelte a szél. Természetesen óriási deficittel zárult a művészmajális, mert nem volt publikum, a belépőjegyek a felállított kis sátorban ronggyá áztak, egész kötegeket sodort el a szél. Most már elhatározott dolog volt, hogy meg kell válni a Bajza utcai kis palotától, az eladási ár még nem is fedezte az adósságokat, hiszen óriási uzsorakamatot kellett fizetni a felvett kölcsönökért. Ekkor mondták a jó barátok, hogy tulajdonképpen fel kellene lépni az új Jókai- rokonsággal szemben. Jókai nem a maga akaratából átkozta ki fogadott lányát, hanem a felesége kényszerítette erre. És a
  • szerencsétlen öregember, akiről széltében- hosszában beszélik a városban, hogyan bántak vele, nem mert ellenkezni imádott hitvesével. Pert kellene indítani az örökségért. Ha másért nem, Masa miatt. Apja, anyja két fantaszta, két álmodozó, nem értenek a pénzhez, Árpád idealista, akárcsak Róza. Miből fognak megélni, lám, a Bajza utcai gyönyörű kis palota is másoké lesz. Igaz, szerencséjükre nem valami pöffeszkedő újgazdag, hanem a Petőfi Társaság vásárolta meg. De mi lesz, ha Árpád megbetegszik, honnan teremtik elő a mindennapi kenyérre valót? Először kitessékelték a jóindulatú barátokat. Árpád újra festeni kezdett. De egy este beállított a komáromi jó barát: Tuba János. Suttogva közölte, hogy nagy baj van. Az új Jókai család birtokában vannak olyan levelek Hegedűsek és Fesztyék ellen, amelyek Laborfalvi Rózáról, annak törvénytelen leányáról, Fesztyné vér szerinti anyjáról és apjáról szólnak, arról az ártatlan kalandról, amely következményeként a harmadik Róza szintén törvénytelenül jött a világra. És ezeket az emlékező leveleket maga Jókai
  • írta. Fesztyné közel volt az ájuláshoz. Most mit tegyen? A maga nevében védekezhet, nem bánja, ha vádolják, ha sárt fröccsentenek rá a szenzációra éhes újságírók. De édesanyja emléke szent. Annak a tragédiáját nem engedi kiteregetni. Ha eddig vér szerinti apja családja bármelyik tagjával találkozott, nyíltan nézhetett a szemükbe, most majd kajánul mosolyoghatnak: az örökségért hagyta, hogy nyilvánosságra jusson, újságírók tollhegyére kerüljön az, amiről még legjobb barátaival sem beszélt soha. Nemhiába nőtt fel Róza Kárpáthy Zoltánon, aki lemondott az örökségről, mert anyja emlékét akarták a perben beszennyezni, nemhiába volt Feszty a világ leggavallérabb embere, mindketten azt mondták: a pert abba kell hagyni. Adják ide azokat az írásokat, amelyek birtokukban vannak, s ők nem akarnak semmit sem az örökségből. A barátok könyörögtek: gondoljanak a gyerekre, annak a jövőjére! Az ügyvéd is azt tanácsolta: ne törődjenek az ellenpárt fenyegetőzésével, menjen tovább a per, bizonyosan megnyerik.
  • De Árpád hajthatatlan maradt. Azt mondta, ha tíz nap alatt nem lesz vége ennek a hercehurcának, főbe lövi magát. És felesége tudta, hogy ezt komolyan is gondolja. Megbízták az ügyvédet, hogy egyezzen ki mindenáron. És Füredy, aki nemcsak ügyvédjük, hanem jó barátjuk is volt Fesztyéknek, vérző szívvel hozta a leveleket és az egyezséget: egy, mindössze egyetlen percentet kaptak az örökségből. Nyolcezer korona volt az egyetlen percent, amit Fesztyné azonnal a Petőfi-szobor felállításának javára adott. Pedig az a nyolcezer korona egyévi nyugodt megélhetést biztosított volna. És a férje akkor már nagyon beteg volt. Az orvosok megmondták: nem sok van hátra az életéből. Talán néhány hónap, talán néhány év. De Jókai Róza úgy érezte: ha pápi valamelyik csillagról nézi az égbolton, amelyet annyira szeretett szép nyári estéken vizsgálni, meg lesz elégedve vele…
  • Utószó Nehéz évek következtek. Először a Szív utcába költözött a Feszty család, a kislányt beadták az Erzsébet Nőiskolába, majd egy világos, napfényes, Damjanich utcai új házban béreltek lakást, ahol műterem is volt. Keményen dolgozott a festő, de nem a szülőföldje gyönyörű tájai kerültek ki ecsetje alól, hanem sisakos vitézeket mázolt, ezeket kérte a műkereskedő. És végül megengedte, hogy felesége is kezébe vegye az ecsetet. Ő pedig csendéleteket, csücsörítő szájú lányokat pingált, mindketten boldogok voltak, ha a nagy pénzkereső hajszában néha megengedhették maguknak a fényűzést, hogy saját ízlésük szerint festhessenek. Fesztynének még növendékei is voltak. Köztük a legtehetségesebb Lesznai Anna, akiből kiváló festő és író lett. Meleg barátság fejlődött ki köztük. Ő ismertette meg Rózával Ady verseit, s Fesztyné egész későbbi életében rajongott a költőért. Feszty 1912-ben végre eljutott odáig, hogy a sok pénzért mázolt giccs helyett időnként
  • komoly értékű képeket fessen, így sikerült 1912-ben a Nemzeti Szalonban olyan százhatvan képet kiállítani, amelyek igazi tehetségről tanúskodtak. Megmutatta, hogy a körkép festője haladt a korral, és elsajátította azt, amit a modern festők tudnak. A kiállításnak nem volt nagy anyagi sikere, Fesztyéknek továbbra is küzdeniük kellett a megélhetésért, de Róza akkor sem bánta meg, hogy nem engedte anyja tragédiáját pénzért eladni. Az új Jókai-rokonság pedig feltehetően örült, hogy még több pénz üti a markukat. Nagy Bella nem ment újra férjhez. 1944-ig Pesten élt, majd kivándorolt Angliába, és ott halt meg 1947-ben. Feszty, bár sokszor elhatározta, hogy családjával együtt visszavonul Ogyallára, szülőfalujába, ezt a tervét sohasem tudta megvalósítani. 1915-ben halt meg, felesége és leánya nagyon szerény körülmények között maradt. Fesztyné két könyvet írt a kiadók megbízásából, ezek érdekes dokumentumok, és egy tehetséges író őszinte vallomásai. Kár, hogy nem írt többet.
  • Leánya, Feszty Masa festőművész lett, örökölte szülei tehetségét, de művészete merőben különbözött azoknak stílusától. Főleg szentképeket festett, egy képét a Szépművészeti Múzeumban is láthatjuk. A három Róza élete szorosan összeforrott Jókai életével, s róluk mégis keveset tudunk. De Jókai írásai, azoknak derűje, bája, meseszövése, humora még ma is élnek, s feltehetőleg élni fognak, amíg sokan lesznek olyanok, akik a realitások helyett a romantika világában találnak örömet. Vége
  • KERTÉSZ ERZSÉBET Teleki Blanka „Blankának boldognak kell lennie, azt akarom, hogy boldog legyen!” – rendelkezik unokája jövőjéről apai nagyanyja, Teleki Mária grófné. „A boldogságát keresi? Hát ez miféle újmódi hóbort? Létezik lány számára a családon kívül is boldogság?” – értetlenkedik az édesapa, Teleki Imre gróf. „Azt akarom, hogy önálló ember légy!” – inti anyai nagynénje, Brunszvik Teréz grófnő. Melyik utat választja Teleki Blanka? A nehezebbiket, amely végül Kufstein börtönébe vezet. Jól látja ifjú rajongója, Vasvári Pál: „Ez az asszony: ember! Ember, akinek akarata, célja van.”
  • MÓRA KÖNYVKIADÓ
  • A SOROZATBAN MEGJELENT: Gyönyörű nyár Szonya professzor Elizabeth Négylevelű Lóhere Szendrey Júlia Vilma doktorasszony Teleki Blanka Szamóca-lányok A három Róza MÓRA KÖNYVKIADÓ
Fly UP