Csavlek András rajzaival 1978 Kertész Erzsébet A tábornok lánya (Alekszandra Kollontaj életregénye) I. RÉSZ 1. A pétervári szalonokban nagy port vert fel egy különös házasság híre. Domontovics ezredes feleségül vette régi szerelmét. Tudták róla, hogy évek óta udvarol egy háromgyerekes, válófélben lévő asszonynak, de a lányos mamák, az anyák makacs hitével, azt remélték: idővel egyikük megunja a válással járó huzavonát, az asszony visszatér férjéhez, és Domontovics újra szabad lesz. Ki hitte volna, hogy az előkelő ukrajnai földbirtokos családból való Mihail Alekszejevics rangján alul nősül? Apósa egyszerű finn parasztember, aki Finnországból tizennyolc éves korában mezítláb ment Pétervárra, s fával kereskedett. Ügyes fickó lehetett – ezt a társaságbeli hölgyek kénytelenek voltak megállapítani –, mert hamarosan vagyonos ember lett belőle. Orosz lányt vett feleségül, aztán visszatért Finnországba, és a Karél-félszigeten gyönyörű házat építtetett. Mihail Domontovics nem is sejtette: milyen pontosan tudnak a társaságbeli hölgyek mindent feleségéről és annak családjáról. Azt is tudták, hogy az ezredes még fiatal gárdatiszt korában az operában ismerkedett meg Alekszandra Alekszandrovnával, s egymásba szerettek. De az apa félt, azt hitte, hogy az előkelő gárdatiszt csak felelőtlenül csapja a szelet a feltűnően szép fiatal lánynak. Ezért, amikor Mihail Alekszejevicset ezredével máshová vezényelték, az erélyes Maszalin gyorsan férjhez adta leányát. Sok év telt el, amíg a szerelmesek újra találkoztak, addigra Alekszandrának már három gyermeke volt. És mégis a válás mellett döntött. Férje nagylelkűen beleegyezett, a fiú nála maradt, a két lányt Alekszandra magával vitte a második házasságba. Mihail Alekszejevics jó és gyengéd apja lett Adélnak és Zsenyának, s akkor is az maradt, amikor megszületett a kis Alekszandra. 1872-ben, egy hófúvásos, viharos márciusi napon született a kislány, akit családi körben Surának, Surinkának becéztek. Dajkája, amikor bepólyálta, a kazáni Szűzanyához fohászkodott, arra kérte: a gyermek élete ne legyen olyan viharos, mint az a nap, amelyen a világra jött. A dajka jámbor óhaja kezdetben valóra vált. A szép, értelmes kislányt mindenki szerette, dédelgette, a szülők vigyáztak rá, hogy ne kényeztessék el Surát, de ott volt a sok rokon, nagymamák, nagynénik, idősebb unokanővérek, akik azzal akarták meghálálni az ingyenebédet, hogy a kicsit babusgatták. Sura úgy emlékezett vissza gyerekkorára, hogy tizenkét-tizenöt embernél kevesebb sohasem ült az asztalnál. A ház asszonyát a rokonok megrótták, mert túlságosan jó volt a cselédekhez. A nagynénik, akik visszakívánták a jobbágyságot, azt szerették volna, ha a személyzet éjjel-nappal rendelkezésükre áll. Sura édesanyja lányaitól is megkívánta: legyenek udvariasak a szolgálókhoz. „Nagyapátok egyszerű parasztember volt, ezt sohase feledjétek el!” Miss Hodgon, az angol nevelőnő szigorú rendet követelt a három lánytól, és nem tűrte, hogy hosszú időt töltsenek a tükör előtt. Adél, a legidősebb, vállát vonogatta a sok intelemre, és ha Miss Hodgon kiment a szobából, csak azért is a tükör elé állt, kibontotta szorosra font copfjait, és mindenféle fantasztikus frizurákba fésülte a haját. Zsenya csodálkozva kérdezte: – Mi ez a madárfészek a fejeden? – Semmi közöd hozzá! – toppantott dühösen Adél. – Unom Miss Hodgont, unom a sötétkék fehér galléros ruháimat, unom a sok rokont, akiknek illedelmesen kell köszönnöm, és undok csókjaikkal benyálazzák az arcomat! Unok mindent! Persze, te jámbor kis bárány vagy, téged nem érdekelnek a szép ruhák meg a frizurák… Egész nap csak a zongorát nyúzod! Te is unalmas vagy! Zsenya csak nevetett nővére dühös kifakadásain, és bement zongorázni a kék szalonba. Adél volt az egyetlen elégedetlen a Domontovics családban. Rajta kívül mindenki jól érezte magát a tágas házban, amely a Lovassági Iskola közelében állt. Domontovicsék akkor költöztek ide, amikor az ezredest a Lovassági Iskola felügyelőjévé nevezték ki. A lányok gyakran látták, amikor a nemesi származású fiúk nyeregbe szálltak. A kis Sura is odasettenkedett: cukrot adott az ápolt, fényes szőrű lovaknak. Az iskola Pétervár északi részében volt, innen csak fogaton vagy lóvasúton lehetett bejutni a városba. Mama a két idősebb lánnyal időnként bement a városba, ilyenkor Sura is könyörgött: vigyék magukkal. Alekszandra Alekszandrovna rendszerint engedett a kislány kívánságának, mire Adél epésen megjegyezte: „Ez a csöppség mindig eléri azt, amit akar! Miért visszük magunkkal? Csak feltart a vásárlásban!” – De sok bajod van a kishúgoddal! – Az anya csak ennyit felelt lánya zsörtölődésére, Sura pedig elégedetten bújt meg anyja szoknyája mellett. Kezében két szem kockacukrot szorongatott. – A lovaknak hoztam! – magyarázta Zsenyának. – Ezek nem olyan szépek, mint a papa lovai! Nagyon soványak! – A cukor drága – förmedt rá Adél –, ne pazarolj! – Igazán drága a cukor, mama? – kérdezte Sura. – Bizony – felelte Alekszandra Alekszandrovna –, és látod, mégsem akarod megenni a cukros kását! Pedig sok gyerek boldog lenne, ha ilyen finom ételt kapna! Sok gyereknek még olyan kása sem jut, amin egy csepp cukor sincs! Adél megunta az álldogálást, türelmetlenül forgatta napernyőjét, és édesanyjába karolva kérte: – Menjünk már, mama, megint eltelik az idő, és nem tudok semmit sem vásárolni! Pedig megígérted, hogy megkapom azt a kék szalagos szalmakalapot, amit a kirakatban láttunk! – Ó, te divathölgy, hát mindig csak a cifraságokon jár az eszed? Kihez adlak majd férjhez, hogy annyi ruhát tudjon neked venni, amennyit csak megkívánsz? Alekszandra Alekszandrovna csak késő este ért haza lányaival. Májusi zápor érte őket utol, nehezen kaptak bérkocsit, Sura meg is fázott az úton. Ettől kezdve ritkán vitték magukkal. Ha panaszkodott, Miss Hodgon vigasztalta: „Nézd, Surinka, milyen szép a kert, már kibújtak a tulipánok, hozd a kis kannádat, öntözd meg a virágaidat! És nemsokára hazajön édesapád. Örül majd, ha itthon találja a kislányát!” Mihail Domontovics, ha munkájából hazatért, rendszerint ölébe vette Surát, s türelmesen válaszolgatott kérdéseire. De gyakran csak késő este érkezett. Surának akkorra már le kellett feküdnie, de nem tudott elaludni, fülelt, hogy mikor hallja meg az ismerős lépteket. Nem mert kiszaladni, tudta, Miss Hodgon visszaparancsolná az ágyba. Csendben megvárta, amíg az apja belépett. Rendszerint mama is bejött, megigazította Sura takaróját, s kisimította a homlokába hulló tincseket. Sura ilyenkor nagyon boldog volt. És már annak is örült, ha édesapja csak pár pillanatra láthatta, szerette, ha föléje hajolt, és amikor megcsókolja, érzi a szivar és kölnivíz illatának furcsa keverékét. Egyszer titokban elmesélte Zsenyának, hogy valójában ébren van, amikor papa bejön a szobájába, s kérte: ne árulja ezt el senkinek. Még Adélnak sem! „Adél csak kinevetne” – mondta fontoskodva. „Igazad van, Adél kinevetne” – bólintott Zsenya. – Adél mindig kinevet – panaszkodott a kislány. – Azért, mert ő már nagylány, és én meg kicsi vagyok. Te sohasem nevetsz ki, pedig te is nagy vagy. De jövőre már én is iskolába megyek. Zsenya meghagyta kishúgát boldog hitében, hogy hamarosan iskolába járhat. Pedig tudta, hogy édesanyja nem engedi Surát iskolába. Hiszen ők sem jártak soha nyilvános iskolába, otthon tanították őket, és minden évben magánvizsgát tettek. Rendszerint már májusban levizsgáztak, és utána elutaztak a nagypapa birtokára: Finnországba. Sura nagyon szerette nagypapa fehér oszlopos, gyönyörű házát, amely még nagyobb volt, mint pétervári otthonuk. És ott barátkozhatott a falubeli gyerekekkel is. Pétervárott nem volt barátnője. Papa tisztiszolgáival és a padlófényesítő legénykékkel barátkozott. Amikor lehullt az első hó, hóembert gyúrtak számára. Tavasszal pedig a közeli dombokról kankalint és ibolyát hoztak. A padlófényesítők minden héten egyszer felkefélték a hatalmas lakás teremnek is beillő szobáit és folyosóit. Ezek a tizenöt-tizenhat éves fiúk éppúgy kisasszonynak nevezték Surát, akár a nővéreit. Sura az ebédlőben a tálaló mögé kuporodott, és onnan nézte gyönyörködve a fiúk gyors, ütemes mozgását. Mintha táncolnának. Amikor papát a frontra vezényelték, mert kitört az orosz-török háború, amelyben Oroszország támogatta Bulgária törökellenes felszabadító mozgalmát, a kislány mindenkit megkérdezett: mi az a háború? Igaz, hogy a törökök gonosz emberek? Megölik a kisgyerekeket? „Azok is csak olyan emberek, mint mi vagyunk!” – felelte Andrjusa, az egyik padlófényesítő legényke. „Miss Hodgon is azt mondja” – bólintott Sura, de elhallgatta, mit mondott még a nevelőnő. Azt, hogy jobb lenne, ha az oroszok saját portájuk előtt söpörnének. Ők is zsarnokok, zsarnokai az elnyomottaknak. Zsarnokok, elnyomottak. Sura ezt is meg akarta kérdezni, de a papa nem volt otthon, a mama pedig egyre csak a postást várta. Ha sürgöny érkezett, összehívta a rokonokat meg a gyerekeket, és felolvasta papa sürgönyét. De ha napokig semmi hír nem jött papától, akkor az újságokat bújta, vagy fázósan összekuporodott a kályha mellett egy karosszékben. Sura odalopózott az ajtóhoz, és hallotta, hogy édesanyja sír. – Mama sír, gyere, vigasztaljuk meg! – futott Zsenyához, s húzta magával Alekszandra Alekszandrovna szobája felé. Zsenya megállt az ajtó előtt, ő is hallgatózott. A sírás már megszűnt. Óvatosan benyitottak, és anyjukhoz szaladtak. – Ne sírj, mama, meglátod, papa hamarosan hazajön. – Zsenya átkarolta édesanyját. Alekszandra Alekszandrovna elmosolyodott, ölébe vette Surát, és magához vonta Zsenyát. – Igen, hazajön! – bizonygatta Sura is. De Mihail Domontovics helyett egy sebesült bajtárs érkezett. Késő estig ott maradt, és a frontról beszélt. Sura megbújt egy sarokban, és hallgatta a sebesült beszámolóját. Örült, hogy nem küldik aludni. A beszámoló nagyon szomorú volt, az újságokban sosem írtak ilyen szomorú dolgokról. Elmondta, hogy a katonák közül sokan megfagynak, mert nincs rendes felszerelésük, s többen halnak meg betegségben, mint a csatában. Nincsenek orvosok, az ellátás förtelmes, romlott ételeket kapnak. A tábornokok pedig kártyáznak és pezsgőznek. – És sok fehér lovuk van? – Sura hirtelen előbújt, és a tiszthez szaladt. – A képeken minden katona fehér lovon ül! – tette hozzá. – Fehér lovak, mit gondol, kislány? – A katona keserűen legyintett. – Örülnénk, ha lenne egy gebénk, amelyik az ágyúnkat húzná! Surának lebiggyedt a szája. – Papának sincs fehér lova? – kérdezte elszontyolodva. A sebesült elmosolyodott. – Neki van, nagyon szép fehér lova van! – És látva a kislány hitetlenkedő tekintetét, hozzátette: – Mihail Domontovics a legbátrabb katona, azért van neki fehér lova! Sura megnyugodott, és nem is ellenkezett, amikor Miss Hodgon kézen fogta, hogy aludni vigye. Félálomban még arra gondolt: milyen jó lesz, ha papa hazajön fehér lovon, ő a kapuban várja, és nagyon sok cukrot ad a lovának. Az sem lesz baj, ha Adél kineveti érte. A tél nagyon hideg volt, és a háború sehogyan sem akart véget érni. Alekszandra Alekszandrovna sokat sírdogált, féltette papát, aki Pétervárott is az ukrajnai nap után vágyódott. És most kinn a fronton mennyit szenvedhet… Alekszandra Alekszandrovna barátnőivel kijárt a pályaudvarra, várták a sebesültvonatokat. Surát nem akarta magával vinni, csak Adél és Zsenya kísérte el. És mindig szomorúan jöttek haza, mind több és több volt a sebesült. Többségüket a Lovassági Iskola tantermeiben helyezték el. Sura szeretett volna a sebesültekhez menni. Magára kapta kis bundáját, és elindult a házból a kerten át az iskola felé, de Miss Hodgon elcsípte és visszavitte. Bánatosan ténfergett a lakásban. Nővérei mamával együtt a sebesülteket ápolták, Miss Hodgon a fehérneműs szekrényben matatott, a kislány kérdésére azt felelte: kötözéshez való vásznakat keres. Sura hirtelen meghallotta a padlófényesítők hangját. Beszaladt hozzájuk. A fiúk köszöntötték, de most nem beszélgettek vele. Andrjusa nem volt közöttük. – Andrjusa miért nem jött el? – kérdezte. – Meghalt – felelte az egyik. Sura hallott már a halálról, a nagynénik sokat beszéltek róla, de nemigen fogta fel, mit jelent. Most valami felderengett benne. A halál azt jelenti, hogy Andrjusát soha többé nem láthatja… – De miért halt meg? – kérdezte panaszosan. – Mert megfázott. – Miért nem vett fel kabátot? – Sura arra gondolt, hogy Miss Hodgon is gyakran pöröl vele, ha kabát nélkül akar kiszaladni az udvarra. – Nem volt neki kabátja – válaszolták a legénykék. – De miért nem volt neki kabátja? – kérdezte a kislány értetlenül. – Azért, mert a gazdagok aranyban járnak, a szegények pedig rongyokban! Sura szégyenkezve nézett végig fehér csipkegalléros ruháján, fehér harisnyáján, lakktopánkáján. – Rajtam nincsen semmi sem aranyból! – Nem, kisasszonyka, nem is magára gondoltunk! – vigasztalta az egyik fiú, és odasúgta a másiknak: „Mit akarsz ettől a csöppségtől? Még hatéves sincsen! Nem is érti, mit beszélsz!” Ha nem is értette pontosan Sura, mit akart Kolja mondani, aznap lehúzta ujjáról kis aranygyűrűjét. Szerencsére senki sem vette észre, mert a papától jött távirat. Néhány nap múlva hazaérkezik. Örömteljes izgalommal telt meg a ház. A szobalányok lázasan takarítottak, a konyhában hatalmas tűzhelyen fortyogtak a lábasok. Domontovics kedvenc ételeit sütötték-főzték, mama türelmetlenül jártkelt a lakásban. Mihail Domontovics harmadnapra meg is érkezett. Díszes arany vállrojtos egyenruháján fénylettek a kitüntetések. A család a dolgozószobában gyűlt össze, hogy ünnepelje az újonnan kinevezett tábornokot. Sura riadtan nézte édesapja ruháján a sok aranyat. Eszébe jutott, mit mondott Kolja. Nem is szaladt hozzá, mint máskor szokta, megállt az ajtóban. A nagynénik lelkendeztek: „Nézd, Surinka, milyen sok kitüntetése van papának, s mind aranyból van!” A kislány el akart futni, de a többiek visszatartották. – Papa, miért van rajtad annyi arany? Vedd fel a szürke kabátodat! Én gyűlölöm az aranyat! – mondta, és már hullottak a könnyei. A felnőttek nem értették, mi baja van. A nagynénik fejcsóválva nézték, ők már régen mondták: Sura szeszélyes, makrancos jószág. Alekszandra Alekszandrovna azt gondolta: kislányának láza van. Miss Hodgon már vitte is, és lefektette. Aztán hozta a gyűlölt ricinusolajat… 2. 1878-ban befejeződött a háború. Mihail Domontovicsot Bulgáriába rendelték, ahol magas közigazgatási tisztséget töltött be. Elutazása után néhány héttel Alekszandra Alekszandrovna három lányával és Miss Hodgonnal utána indult. Mindenki boldogan készülődött, csak a nagynénik sápítoztak: hogyan vállalkozhatnak erre a hosszú és veszélyes útra? Alekszandra Alekszandrovna csak mosolygott a rokonság kétségbeesésén. De amikor megmondta, hogy a házat nem zárják le: a szakácsnő továbbra is ugyanúgy ellátja őket, mint eddig, alábbhagyott a siránkozás. Szófiában Mihail Domontovics már türelmetlenül várta családját. Sura boldogan vette észre, hogy édesapja most nem viseli díszes egyenruháját. Az egyszerűen berendezett egyemeletes ház nemcsak Alekszandra Alekszandrovnát, hanem a két idősebb lányt is meglepte. Csak Sura örült annak, hogy nem kell semmire sem vigyáznia, itt nem féltik úgy a bútorokat. Szőnyeg nem volt a fehérre súrolt padlón, és a szobák majdnem üresek voltak. De a ház körüli kertben gyönyörű rózsák virítottak. Sura szobája ablakából a közeli hegyre látott, amelynek lábánál karcsú minaretek fehérlettek. Reggelenként a völgyben színes ruhájú pásztorok hajtották a nyájat, a kolompok, csengők hangja elhallatszott a házig. Adél szobájából, ha felmászott az ablakpárkányra, az úton poroszkáló csacsikat is látta. Nem vágyott vissza Pétervárra, itt sokkal szabadabb volt, sem mama, sem Miss Hodgon nem ért rá vele foglalkozni, mert nagyon sok vendég járt hozzájuk, s a bolgár szakácsnő nem volt olyan ügyes, mint a pétervári. Így gyakran Miss Hodgon állt a tűzhely mellé, sőt mama is kijárt a konyhába, a süteményeket mindig ő sütötte. A bolgár hölgyek ezért nagyon tisztelték. Csak azt nehezményezték, hogy a két nagylány semmit sem segít. – Hadd szórakozzanak – mondta a tábornokné elnézően –, én is sokat szórakoztam, amíg fiatal voltam! Később, az évek folyamán Adél és Zsenya gyakran vágyódva gondoltak vissza Szófiára, ahol – úgy mondták – életük legboldogabb hónapjait töltötték. Kora reggel már várták őket a fiatal tisztek felnyergelt lovakkal, és a két lovaglóruhába öltözött lányt felsegítették a lóra. Aztán gyors ügetéssel nekiindultak a hegyeknek. Sura a ház lépcsőjén állt, s bánatosan nézett a vidám társaság után. „Engem mikor visznek magukkal?” – gondolta elkeseredetten. Egyszer egy fakószőke hajú, keskeny arcú kisfiú szegődött mellé, és megkérdezte, ott maradhat-e? Sura csodálkozva fordult a gyerek felé. – Ki vagy te – kérdezte –, és mi a neved? – Itt lakom a közeletekben, és már sokszor szerettem volna bejönni hozzátok, de nem mertem – a gyerek elvörösödött. – Én a doktor fia vagyok… Szásának hívnak – a fiú hangja elcsuklott –, és a többiek… a tisztek gyerekei csúfolnak emiatt. Azt kiabálják, hogy gyáva vagyok, mert az édesapám nem tiszt, csak orvos! – Azt kiabálják? Csak halljam meg! – Sura mérgesen toppantott. – Ne félj, nem hagylak bántani! Idősebb vagyok nálad! Én már hatéves múltam! A kisfiú búsan elmosolyodott. – Én is hatéves vagyok! De hiába akarsz megvédeni, csak lány vagy! – Miért, a lányok nem érnek annyit, mint a fiúk? Én nagyon erős vagyok! – Sura megfeszítette izmait vékony kis karján. – Bízzál bennem! A barátod leszek! A tisztek gyerekei továbbra is kegyetlenül gúnyolták Sura kis barátját. A fiúnak nem volt édesanyja, s nem törődött vele senki sem. Amióta gyakrabban átjárt Surához, Miss Hodgon megmosdatta, megfésülte, és rongyos cipője helyett Sura cipőjét adta rá. Gyakran ott fogta ebédre vagy vacsorára. Sura nagyon megszerette Szását. Nagyszerű játékokat találtak ki, s egész délelőtt együtt játszottak. Csak akkor kezdődött a baj, amikor a tisztek gyerekei is átjöttek. Amint meglátták Szását, elkezdték csúfolni. Addig csúfolták, míg a kisfiú elvesztette türelmét, és nekik ment. Azok kacagva estek neki, püfölték, ahol csak érték. Sura ezt nem tudta elviselni. Barátja segítségére sietett, de a sok vad fiú könnyen elbánt velük. A kislány szakadt ruhában, szeme alatt kék foltokkal sántikált be a házba, Szása pedig vérző orral, zokogva ment utána. Miss Hodgon ijedten csapta össze a kezét. – Mi történt veled? Kivel verekedtél? Azonnal menj, mosakodj meg, és meg ne lássalak többet így! – Miss Hodgon, kötözze be Szása sebeit – kérte Sura –, azok a gonoszgonosz fiúk elverték. Ők hatan voltak, mi meg ketten! A nevelőnő a fejét csóválta, kimosta Szása sebeit, Sura megölelte barátját, és gyengéden mondta: – Ne törődj ezekkel a komisz fiúkkal, Szasenka. Meglátod, megnősz, s akkor te leszel az erősebb. 1917-ben, a Nagy Októberi Forradalom lázas napjaiban Sura – akkor már Alekszandra Kollontaj – a Központi Bizottság tagjaként átnézte a letartóztatott cári tisztek névsorát. Közöttük sok ismerős nevet talált. A szófiai verekedős, gőgös tiszti gyerekek neveit. És eszébe jutott kis barátja, Szása, aki most a fronton harcol a fehérek ellen. Sura sokszor kérte édesanyját, engedje meg, hogy ő is lovagolhasson. De Alekszandra Alekszandrovna mindig azt válaszolta: kicsi még a lovagláshoz. Végül Szlovejko, a papa titkára megszánta, s egy fehér csacsival lepte meg. Még egy kis piros fogatot is szerzett hozzá, és naponta megkocsikáztatta. A titkár úgy beszélt Surával, mintha felnőtt volna, ez nagyon jólesett a kislánynak. Most már két barátja volt: Szása és Szlovejko. És hamarosan akadt egy harmadik: Zoja. Zoja édesapja a hadbíróság tagja volt, feleségével és három lányával Suráék közelében lakott. A két család kertje határos volt egymással. Zoja egy évvel volt idősebb Suránál, de már tudott olvasni, s az újságokban elolvasta a nagybetűs címeket. És nagyon bátor volt! Felmászott a legmagasabb fára, átugrotta a legszélesebb árkot, és nem futott el, ha az úton tehéncsorda közelgett. Sura nagyon boldog volt, hogy barátnőre talált. Néha még bevették a játékba Szását is, de sokkal jobb volt, ha kettesben játszottak Zojával, vagy beszélgettek. Mert Zoja sok mindent tudott, amiről Sura még sohasem hallott. Zoja minden reggel elkísérte édesapját a bíróságra, s akkor Sadurszkij mindenféléről mesélt kislányának. Zoja tudott Lincolnról, aki felszabadította a néger rabszolgákat, hallotta Garibaldi nevét, aki Itália egységéért harcolt. Sura kicsit irigyelte is új barátnőjét, mert az ő apja nem ért rá ennyit foglalkozni vele. Csak késő este tért haza a munkájából, ha pedig korábban érkezett, akkor bolgár vendégek jöttek, bezárkóztak a dolgozószobába, és sokáig ott maradtak. A tábornokné meg a bolgár hölgyekkel tárgyalt naphosszat. Ha Sura kérdezte, miről beszélgetnek, azt felelte: felsőbb leányiskolát akarnak felállítani Szófiában. „Ha létrejön az iskola, téged is beíratlak az előkészítő osztályba – biztatta kislányát. – Megtanulsz bolgárul, legalább egy nyelvvel többet tudsz!” Alekszandra Alekszandrovna nagyon fontosnak tartotta, hogy lányai minél több nyelvet tanuljanak. Gyakran hangoztatta: „Ne vegye észre senki a lányaimon, hogy a nagyapjuk csak egyszerű parasztember volt!” Ha a tábornokné férjétől kért tanácsot a leendő iskolával kapcsolatban, az bocsánatkérően mosolygott, és azt mondotta: nincs ideje ilyesmivel foglalkozni. Sura néha besettenkedett a dolgozószobájába, ilyenkor apja megsimogatta a haját, és megkérdezte: „Szeretsz itt lenni, Surinka?” A kislány hevesen bizonygatta, hogy milyen jó itt, de Mihail Domontovics már nem várta meg a választ, az íróasztalán fekvő iratokba mélyedt. Sura egy darabig még várta, hogy apja szól hozzá, de amikor látta, hogy nem törődik vele, búsan kioldalgott. Ha Miss Hodgon észrevette, hogy a tábornok dolgozószobája felé tart, rögtön másfelé irányította. Leggyakrabban ezt mondta: „Menj, Surinka, nézd a lányokat, próbálják a színdarabot!” Sura boldogan szaladt nővérei szobája felé. Szerette volna hallani, hogyan próbálnak a lányok, hiszen mama olyan ritkán vitte el azokra a műkedvelő előadásokra, melyeken Adél és Zsenya játszottak. De üres volt a szoba, a lányok elmentek valahová. „Engem mindig itthon hagynak – gondolta Sura elkeseredetten –, mindig csak ők szórakoznak! Legalább az előadást láthatnám! Talán ha nagyon kérem, mama elvisz!” Alekszandra Alekszandrovna megszánta kislányát, és elvitte az előadásra. Adél játszotta a főszerepet. Surát az első sorba ültették, hogy mindent lásson. Miss Hodgon a színfalak mögött segített a lányok öltözködésénél. A darabban Adélt gonosz nagynénje bezárta, hogy ne találkozhasson szerelmével. Adél egy padra rogyva keservesen zokogott és jajgatott, hogy nem tud kiszabadulni. Sura nagyon megsajnálta nővérét. Felugrott a helyéről, és csengő hangon kiáltotta: – Adél, Adél, ne bőgj! Boszorka-nénikéd nem zárt be téged! Nem is volt kulcsa! Ahelyett hogy sírnál, menj oda az ajtóhoz, meglátod, kinyílik. Menj ki, és szabad leszel! A közönség eleinte csodálkozva nézte, ki ez a kék ruhás, fehérgalléros csöppség, aki a székre állva tanácsokat osztogat. Amikor Sura azt ajánlotta, hogy nyissa ki az ajtót, a nézők hangos kacagás közepette tapsolni kezdtek. Adél kétségbeesett pillantásokat vetett a nézőtérre. Sura nem törődött sem a tapsokkal, sem nővére haragos pillantásával, sem Alekszandra Alekszandrovna erélyes mozdulatával, aki a második sorból előresietett, és leültette kislányát. Az előadás után sokan kérdezték a tábornoknétól, nem akarja-e énekelni taníttatni Surát, olyan szép, tiszta hangja van. Alekszandra Alekszandrovna zavartan mosolygott. „Majd meglátom” – felelte végül. Ez volt Sura első és utolsó fellépte a szófiai műkedvelő előadásokon. Többet nem vitték magukkal, akármilyen parádés szerepekben léptek fel nővérei. Surának feltűnt, hogy szülei mostanában mindig halkan beszélnek egymással, s ha a közelükbe kerül, elhallgatnak. Mama ilyenkor megkérdezte, miért nem megy ki Sura a kertbe, ebben a szép időben kár a szobában lenni. És amikor a kislány továbbra is ott ténfergett, szokatlanul erélyesen rászólt: „Ne lábatlankodj itt, Surinka, menj látszani!” Sura engedelmesen megfordult, de a folyosó végén megállt, és figyelte, mit mond a papa. Nemigen értette, miről beszél, csak ez az egy ismeretlen szó maradt meg emlékezetében: alkotmány. Átszaladt Zojához, de nem találta otthon, csak a mamáját a két kisebb lánnyal. Zoja édesanyja nagyon fiatal volt, tizenöt éves korában ment férjhez Sadurszkijhez, s bár azóta három gyereket szült, mégis kislányos maradt. Inkább Adéllal és Zsenyával barátkozott, mint a tábornoknéval. Velük járt lovagolni, piknikekre, gyermekeit az öreg dajkára bízta. Most nagyon ingerült volt, mert a dajka megbetegedett, és nem tudott elmenni hazulról. – Zoja mindjárt jön, csak a szomszédba ment át. Várd meg, Surinka! Ha hazajön, talán átvihetnétek a kicsiket hozzátok, és én elmehetnék – mondta vágyódva. – A barátnőmhöz készültem, új divatlapokat kapott Párizsból! Zoja hamarosan megérkezett, Sadurszkijné gyorsan felöltözött, csipkés napernyőjét feje fölé tartva, vígan, gondtalanul lépett ki a kertkapun. Zoja kicsit szégyenkezve vitte kishúgait Domontovicsékhoz. Sura már az úton faggatni kezdte: „Zoja, mi az az alkotmány? Ugye, te tudod?” – Az egy nagy kék füzet – felelte Zoja –, a papám íróasztalán van, s abban benne van, hogyan éljenek a bolgárok. Csupa jó van benne – tette hozzá –, papa azt mondja, ha így élhetnének, akkor szabadok és boldogok lennének. – Hát akkor éljenek úgy! – mondta Sura lelkesen. – Ha papád meg az én papám akarja, akkor úgy is fognak élni! Közben beértek a házba. Miss Hodgon bosszankodva nézett rájuk. – Már megint itt vagytok – rázta a fejét. – Estére vendégek jönnek, azt sem tudom, hol áll a fejem, és te idecsődíted a fél várost. Még csak Szása hiányzik. Szása is megjelent hamarosan, s Miss Hodgon kénytelen volt valamennyi gyereknek uzsonnát adni. Késő este volt, mire Sadurszkijné hazaérkezett. Alekszandra Alekszandrovna szemrehányóan kérdezte: – Marija, miért nem törődsz többet a gyerekeiddel? – Zojára nyugodtan rábízhatom őket – felelte az asszonyka –, nem ülhetek egész nap otthon, a férjem mindig csak dolgozik! Megöl az unalom! – Ha annyi dolgod lenne, mint nekem, bizonyára nem unatkoznál – a tábornokné haragudott a könnyelmű kis teremtésre –, és segíthetnél az uradnak is. Tudod, mennyi munkája van most az alkotmány miatt! – Jaj, az alkotmány, mindig csak az alkotmány! Torkig vagyok vele! – Sadurszkijné kézen fogta a két kicsit, és sürgette Zoját: – Gyere már, kislányom, mindjárt otthon lesz édesapád! Zoja engedelmesen elindult. Sura sokáig elgondolkozva nézett barátnője után. „Alkotmány, már megint az alkotmány!” Zoja magyarázata nem elégítette ki. Papához nem fordulhatott, kora reggel megy el, késő este jön haza, mama meg csak legyintene, ha megkérdezné, mi az az alkotmány. De hát kitől is tudhatná meg? Másnap reggel, amikor a titkár érte jött, hogy megkockáztassa a kis piros csacsifogaton, Sura megszólalt: – Ivan Ivanovics, igaz, hogy az alkotmány egy kék füzet? Szlovejko elmosolyodott. – Nem egészen így van – felelte óvatosan –, sokfajta alkotmány van, de miért érdekli ez magát, Sura? – Mert mama és papa mindig erről beszélnek. Zoja azt mondta, hogy az ő papájánál az alkotmány egy kék füzetbe van írva, s attól lesznek a bolgárok szabadok meg boldogok. Igaz? Szlovejko elmondta Surának, hogy papa és Zoja papája sokat gondolkoztak azon, hogyan tehetnék a bolgárokat szabaddá és boldoggá. Amit kigondoltak, azt törvényeknek hívják, s ezeket beírták egy kék füzetbe. Ha a nemzetgyűlés elfogadja a törvényeket, akkor a bolgár nép valóban szabad és boldog lesz. De nem bizonyos, hogy elfogadja. Mert sokan vannak Bulgáriában, akik a haladás kerékkötői. A gazdagok féltik a vagyonukat, meg a hatalmukat. A cári hivatalnokok sem szeretnék, ha a szegények jobban élnének! – De az én papám, ugye, a szegényekkel tart? – Igen, Surinka, Mihail Alekszejevics a szegényekkel tart! – nyugtatta meg Szlovejko. – És ha elfogadják az alkotmányt, a papa miniszter lesz Bulgáriában! – És akkor, ugye, itt maradunk örökre? – Sura egészen fellelkesült erre a gondolatra. – Akkor mindig együtt lehetek Zojával! Jaj de jó lesz! Napokon át egyébről sem beszélt Sura Zojával, mint az alkotmányról. És ha Szlovejkót látta, hozzáfutott, nyakába csimpaszkodott, és úgy kérdezte: „Ivan Ivanovics, mikor lesz már a papa miniszter?” Szlovejko türelemre intette a kislányt. Aztán egy szép tavaszi napon nagy öröm volt a házban, a nemzetgyűlés elfogadta az új alkotmányt. Sura a kert valamennyi ibolyáját összeszedte, köténykéjében hozta be, Zsenya meg elrendezte a virágokat. „Papának díszítjük a lakást, most már bizonyos, hogy miniszter lesz!” – jelentette ki Sura magabiztosan. De hamarosan vége lett az örömnek. Sürgöny érkezett, s Mihail Domontovicsnak azonnal Tirnovóba kellett utaznia. Alekszandra Alekszandrovna sápadtan járt fel-alá a lakásban, sok bolgár hölgy sietett hozzá. Valami fontos dolog történhetett. Miss Hodgon intette Surát, hogy ne lábatlankodjon folyton mama közelében. Mihail Domontovics nagyon letörten jött haza Tirnovóból. A nemzetgyűlés megszavazta ugyan az alkotmányt, de cári parancsra sok törvényt megváltoztattak. És Battenberg német herceget nevezték ki az önálló Bulgária fejedelmévé. A házban mindenki szomorúan járt-kelt. Sura nem értette, miért kergetik ki nővérei a szobából, ha mama és papa belépnek. Zojához futott, hátha Zoja megmagyarázza, miért förmed rá mindig Adél, és miért nem jön be mama esténként, hogy búcsúcsókot adjon elalváskor. Zoja is szomorú volt. – Papa azt mondja, hogy hamarosan mindannyiunknak el kell mennünk Bulgáriából! Csak a gonosz emberek maradhatnak itt – tette hozzá komolyan. – Ti is elmentek, meglátod! – Elmegyünk? – Sura szája lebiggyedt. – És mi lesz a csacsifogatommal? Sura csak arra várt, hogy Szlovejkóval találkozzék. Talán… talán ő megvigasztalja. Zoja sem tudhat mindent. Hiszen csak egy évvel idősebb nála. Szlovejkó megsimogatta a kislányt, amikor meglátta. – Igaz, hogy el kell mennünk Bulgáriából? – kérdezte Sura. – Attól tartok, igen – bólintott Ivan Ivanovics. – És talán soha többet nem látjuk egymást. – De hát miért kell elmennünk? A titkár erre nem tudott vagy nem akart felelni. Sura hamarosan észrevette, hogy Szlovejko igazat mondott. Megváltozott az élet a Domontovics házban. A lányok már nem mentek reggelenként lovagolni, s elmaradtak a kirándulások, az esti műkedvelő előadások. Ehelyett segítettek a csomagolásnál. Hatalmas ládákat, kosarakat, bőröndöket hoztak. Szlovejko egész nap kalapáccsal és szögekkel a kezében járt-kelt. Surával senki sem törődött. Kedvére játszhatott volna, nyugodtan elkéshetett a reggelitől, nem vették zokon. De a kislány szomorúan bolyongott egyedül a kertben, Zoja sem ért rá vele játszani. Zoja is segített a csomagolásnál. És amikor Sura tőle kérdezte, miért kell elmenniük, barátnője azt felelte, hogy a cár gonosz, és nem akarja, hogy a bolgárok boldogok legyenek. „Én gyűlölöm a cárt” – tette hozzá Zoja. – Én is – bólintott Sura. – Miatta rosszkedvű papa meg mama, és miatta kell elmennünk! Mihail Domontovics igyekezett titkolni szomorúságát, vigasztalta Alekszandra Alekszandrovnát, aki kisírt szemmel járt-kelt a lakásban. – Meglátod, minden rendbe jön, ne nyugtalankodj! – mondotta biztatóan. Sura mindig fülelt, és a nagyok után settenkedett. Szelel le volna jókedvre hangolni szüleit, és szerette volna, ha megtudja a sok, ismeretlen szó értelmét. Különösen kél szón tűnődöttel, s még Zoja sem tudta megmondani, hogy mit jelentenek: „Száműzetés, lefokozás”. „Majd papától megkérdem” – biztatta barátnőjét Zoja, de Sandurszkij sem ért rá mostanában kislányával foglalkozni. É s éppen egy évvel azután, hogy Bulgáriába érkeztek, az egész család visszaindult Oroszországba. Mindannyiuknak könnyes volt a szeme, amikor a hintó kigördült a kapun. Még papa sem tudott semmi vigasztalót mondani. Útközben megpihentek Várnában, ahol feketébe öltözött bolgár asszonyok keresték fel Mihail Alekszejevicset. Elpanaszolták, hogy az új fejedelem parancsára férjeiket letartóztatták, s kérték a tábornok segítségét. Domontovics őszintén megmondta; semmit sem tud értük tenni. Azt elhallgatta, hogy talán Pétervárott őt is letartóztatják. Tudta, hogy a Bulgáriába rendelt cári tisztviselők bevádolták: ő fogalmazta a szabadelvű alkotmánytervezetet. Várnából közönséges utasszállító hajón tértek vissza Pétervárra. Sura azt remélte, hogy visszaköltöznek a Lovassági Iskola melletti szép lakásba, s nagyon megrémült, amikor egy földszintes ház előtt állt meg a bérkocsi. Azt hitte, hogy meglátogatnak valami szegény rokont. El sem tudta képzelni, hogy ezentúl itt fognak élni. Adél és Zsenya visszamentek édesapjukhoz, Sura most tudta csak meg, hogy a két lány tulajdonképpen féltestvére. Sírt, toporzékolt, sehogyan sem akart belenyugodni, hogy elszakítsák Zsenyától. Csak akkor hagyta abba a sírást, amikor édesanyja ölébe vette, és szomorúan kérdezte: – Még te is bánatot szerzel nekem, Surinka? Adél és Zsenya hamarosan visszajönnek. De most nem férnénk el ebben a szűk lakásban. Sura nem merte megkérdezni, hogy miért költöztek ide. Sejtette, hogy mindez azért van, mert a papa jó, szereti a bolgárokat, de a cár gonosz. És önkéntelenül tört ki belőle az elkeseredés: – Mama, én gyűlölöm a cárt! – Ne mondj ilyent, kislányom! – ijedt meg a mama. – Még azt hiszik, hogy én tanítottalak ilyesmire! Apádat ezért még börtönbe is zárhatják! – De nem a papa mondta, én mondtam! Ugye egy kislányt nem zárnak börtönbe? Mihail Domontovics éppen ezekre a szavakra érkezett haza. Jókedvűen csókolta meg feleségét és Surát. Alekszandra Alekszandrovna arca is felragyogott, amikor férjét mosolyogni látta. – Ugye mondtam, kedvesem, hogy minden rendbe jön? – mondta a papa vidáman. – A hadügyminiszter elégedett volt bulgáriai munkámmal. A vezérkarban foguk dolgozni. Persze, nagyon óvatosnak kell lennünk, nyilván megfigyelés alatt tartanak, minden szavunkra vigyáznunk kell! Mama átölelte, és magához vonta Surát is. – Hallod, Surinka, mit mondott papa? Minden szavunkra vigyáznunk kell! És aki nem tud vigyázni, az inkább hallgasson, és ne fecsegjen! Sura makacsul összeszorította a száját. És csak magában mondta: „Nem fecsegek, ha nem szabad, de azért én gyűlölöm a cárt!” 3. Újra költözködés… de ez a költözködés jókedvűen folyt le. Mindenki örült az új tágasabb lakásnak, Adél és Zsenya is visszajöttek. Adél már huszadik évében járt, és szeretett volna ugyanolyan sokat szórakozni, mint Bulgáriában. Alekszandra Alekszandrovna maga is belátta: legidősebb lányát most kell bálba, estélyekre vinni, férjhez adni, mert aztán Zsenya következik… Zsenyának azonban egészen másfajta vágyai voltak. Le akarta tenni az érettségi vizsgát, mégpedig két évből egyszerre akart vizsgázni, be akarta pótolni a Bulgáriában töltött időt is. A tábornokné kételkedett abban, hogy Zsenya képes lesz ekkora erőfeszítésre. Hiszen az elmúlt esztendőben belekóstolt a könnyű, vidám életbe. De Zsenya kitartóan és szorgalmasan tanult, mialatt Adél szórakozni járt. Azt hangoztatta, hogy érettségi után beiratkozik a konzervatóriumba, s énekelni tanul. – Énekesnő leszek – mondta magabiztosan. A nagynénik, akik újra ellepték a házat, sápítoztak: „Egy jó házból való úrilány nem mehet ilyen pályára! Mihail Domontovicsot is megróják majd érte a vezérkarban.” Zsenya csak nevetett az öreg hölgyek sopánkodásán. „Nem használom a Domontovics nevet – jelentette ki fölényesen. – Majd édesapám nevén szerepelek a színpadon!” – Egyelőre tedd le az érettségit! – Alekszandra Alekszandrovna ezzel le is zárta a vitát. – Aztán majd meglátjuk, mi lesz! A tábornokné nagyon fontosnak tartotta, hogy Zsenya leérettségizzen. Azt akarta, hogy ha már Adél nem akar továbbtanulni, legalább Zsenya és idővel Sura is elvégezze a gimnáziumot. Így, szükség esetén taníthatnak. Bármi történjék, kenyér lesz a kezükben. Megfelelő tanárnőt keresett hát Zsenya részére, aki algebrára és latinra tudja tanítani. Egyik barátnője ajánlotta Marija Sztrahovát, és előre figyelmeztette, hogy a tanárnő külseje ne riassza vissza. Ugyanis Marija Sztrahova nagyon egyszerűen öltözködik, ezzel is hangsúlyozni akarja, hogy megvet mindenfajta cifrálkodást. Különösen Adél vigyázzon a nyelvére – tette hozzá a barátnő –, Adél hajlamos arra, hogy az embereket a külsejük után ítélje meg. Alekszandra Alekszandrovna ezek után már meg se lepődött, amikor Marija Sztrahovát meglátta. Egyenes tartású, sötétruhás, ősz hajú, nyílt tekintetű nőt vezetett be a szobalány. A tábornokné bemutatta Zsenyát, aki elfogódottan köszönt. Aztán Sura is beszaladt a szalonba, s Marija Sztrahova mosolyogva kérdezte: – Ki lesz a tanítványom? A nagyobbik vagy a kisebbik lány? Vagy talán mindkettő? – Egyelőre csak a nagyobbik. És idővel a kisebbik – felelte az anya. Marija Sztrahova már másnap megkezdte a tanítást. Sura megkérte mamát, engedje meg, hogy benn legyen szobában, amikor Zsenya tanul. Alekszandra Alekszandrovna csodálkozott kislánya kíváncsiságán, és csak akkor egyezett bele, amikor Sura megígérte, hogy nagyon csendesen fog ülni, egy árva szót sem szól. A nagynénik, amikor meghallották, hogy Sura is hallgatja az órákat, rosszallóan csóválták a fejüket: „Marija Sztrahova nihilista, meglátod Alekszandra, megfertőzi a lányokat mindenfajta forradalmi eszmékkel” – mondogatták. A tábornokné nem sokat törődött a rokonok sápítozásával. Nagyra becsülte a tanárnőt, Zsenya és Sura pedig lelkesedett érte. Még a tábornok is, aki sohasem beszélgetett felesége barátnőivel, gyakran bejött, ha Marija Sztrahova befejezte az órát. És ilyenkor rendszerint Sura számára érthetetlen dolgokról vitatkoztak. Sok mindenben egyetértettek. Aztán sok olyan dologról is szó esett, amiben a tanárnő véleménye teljesen elütött a tábornokétól. Mihail Domontovics ilyenkor tréfásan megfenyegette Marija Sztrahovát: – Vigyázzon, kedvesem, veszedelmes nézetei vannak. Egyszer majd letartóztatják és száműzik! Sura riadtan hallgatta édesapja szavait. „Letartóztatják, száműzik", de hát ki tartóztatja le Marija Ivanovnát, és ki száműzi? Mi az, hogy száműzik? Annyit értett meg mindebből, hogy valami baj érheti Zsenya kedves tanárnőjét, akit mindketten szeretnek. Pedig milyen bátor, nem fél semmitől sem, sőt ellent mer mondani papának is. Papa nem is haragszik érte, papa is becsüli Marija Sztrahovát. Milyen rossz lesz, ha Zsenya levizsgázik, akkor Marija Ivanovna nem jön többet hozzájuk. Legfeljebb látogatóba. Miután Zsenya júniusban kitűnő eredménnyel levizsgázott, Marija Sztrahova eljött, hogy elbúcsúzzon. Megölelte Surát, és azt mondta: reméli, ősszel őt taníthatja majd Zsenya helyett. – Igen, Marija Ivanovna, ősszel Sura lesz a tanítványa – felelte Alekszandra Alekszandrovna, és egy kis láncon függő aranyórát ajándékozott a tanárnőnek, a jól sikerült vizsga örömére. – De én… – Sura elképedten nézett édesanyjára – én jövőre iskolába fogok járni. Mama megígérte! – Bármilyen szívesen tanítanám Surát, azt hiszem, jobbat tenne neki, ha nyilvános iskolába menne! Így nagyon magányosan nő fel. A testvérei sokkal idősebbek nála! – mondta Marija Sztrahova. – Sura nagyon érzékeny, könnyen megfázik! – Alekszandra Alekszandrovna hirtelenében nem talált más kifogást. – A férjem is azt szeretné, ha itthon tanulna! Különben is, majd meglátjuk ősszel. Kár ezen most töprengeni! Most úgyis elutazunk Kuuzába. A család a nyarat nagyapa finnországi birtokán töltötte, ahol Sura és Zsenya, mint mindig, nagyon jól érezték magukat. Csak Adél unatkozott, s vágyott vissza Pétervárra. A tábornokné sokat szomorkodott legidősebb lánya természete miatt. „Hogy adom férjhez? – kérdezte néha férjét. – Vagyonunk nincs, hozományt nem adhatunk, az igényei viszont olyanok, hogy csak nagyon gazdag ember veheti el feleségül.” – Ne nyugtalankodj. Majd megoldódik ez is, mint sok más dolog – vigasztalta Mihail Domontovics. – Adél csinos, kedves, majd szerez magának férjet! Alekszandra Alekszandrovnát nem nagyon nyugtatták meg férje szavai. Eltöprengett, mennyire különbözőek a lányai. Adélnak csak a ruhákon meg a szórakozáson jár az esze, Zsenya egész nap a zongorát nyúzza, és áriákat énekel. Makacsul hangoztatja, hogy operaénekesnő lesz belőle. Sura meg, mióta megtanult olvasni, folyton a könyveket bújja. Ha meg nem olvas, mindenfajta történeteket talál ki saját magának, jár-kel a szobákban, és közben mások számára érthetetlen dolgokat szaval. A múltkor hallotta, amikor rászólt Zsenyára: „Óvatosabban lépjél, rálépsz az uszályomra!” És Zsenya megértette, hogy mire gondol kishúga, mert mosolyogva oldalra lépett, és mély meghajlással mondta: „Parancsára, hercegnő!” Persze Zsenyának is élénk a fantáziája, ezért tökéletesen megértik egymást Surával. A múltkor is a Fausthot a kerti áriát énekelte Zsenya, Sura volt Faust, székre kellett állnia, hogy Zsenya átölelhesse. – Mi lesz ebből a két lányból? – sóhajtott az anya. – Álomvilágban élnek mind a ketten! Mi lesz, ha egyszer felébrednek? Domontovicsék ősszel visszatértek Pétervárra, és Sura hiába könyörgött, járassák nyilvános iskolába, a szülei hajthatatlanok maradtak. „Gyenge vagy, mindenféle ragályos betegséget szedhetsz ott fel, aztán meg… hiányoznál nekem, ha egész délelőtt távol lennél – mondta a tábornokné –, a nagyok hamarosan itt hagynak, csak te maradsz nekem!” Sura egyetlen vigasza az volt, hogy Marija Sztrahova minden délelőtt jött. Sőt gyakran ebédre is ottmaradt. Ilyenkor a nagynénik vészjósló pillantásokat váltottak egymással, és mihelyt a tanárnő elment, figyelmeztették Alekszandra Alekszandrovnát: vigyázzon, Marija Sztrahova veszedelmes nézeteket vall, és felforgató eszméivel könnyen megfertőzheti Surát. Lám, nyilvános iskolába nem engedi a lányát, pedig osztálytársai talán nem is lennének olyan káros hatással rá, mint imádott tanárnője. A rokonok nem törődtek azzal, hogy Sura is hallja, amit mondanak. És a kislány most döbbent rá, miért is nem engedi édesanyja nyilvános iskolába. Félti a „felforgató eszméktől”. Mik is azok? Jó lenne megkérdezni Marija Ivanovnától, de hogyan kérdezze, amikor a nénik rá is azt mondják, hogy megfertőzi őt. Hogyan fertőzi meg? Hiszen nem ragályos beteg… Talán Miss Hodgon tudja. Amikor Miss Hodgontól megkérdezte, hogyan lehet valakit megfertőzni, a nevelőnő gyanakodva nézett rá. – Mennyi ostobaságot tudsz kérdezni – mondta végül –, menj, inkább rakd rendbe a szekrényedet! Mindig mindent elöl hagysz! „Mégis Marija Ivanovnához kell fordulnom!” – határozta el Sura, de a tanárnő másnap nem jött el. Helyette Mihail Domontovics unokanővére állított be kétségbeesetten azzal a hírrel, hogy bombát dobtak II. Sándor hintójára. Azt nem tudni, hogy a cár meghalt-e vagy csak megsebesült. A nagynénik a hír hallatára mind keresztet vetve zokogni kezdtek, letérdeltek az ikonok elé, és úgy jajgatták: „Ki merészelt kezet emelni a cárra? Ilyen szörnyűség! Csak a diákok tehették, akik nem hisznek Istenben. Mindegyiket fel kell akasztani!” A szakácsnő, amikor meghallotta a hírt, leszaladt az utcára, és hamarosan lelkendezve jött vissza. A cár nem halt meg, csak súlyosan megsebesült. És mindenkit, akinek bármi része volt a merényletben, börtönbe vetettek. – Hála a magasságos Úristennek – hányták tovább a keresztet a nénikék –, cáratyuskánk nem halt meg! Sura kisomfordált a konyhába, s figyelte a cselédség beszédét. Mind körülülték az asztalt, és hallgatták a szakácsnőt, aki azt magyarázta, hogy a cárra nem az egyetemi hallgatók, hanem a földbirtokosok emeltek kezet. Mégpedig azért, mert felszabadította a jobbágyokat. – Én is jobbágy voltam – sóhajtott fel a szakácsnő –, és nagyon jól emlékszem, hogy dühöngtek, átkozódtak a földesurak, amikor fel kellett szabadítani bennünket. – Felszabadítottak? – az első szobalány megvetően legyintett – a rokonaim most rosszabbul élnek, mint amikor jobbágysorban voltak. Nyögik a sok adót, és minden jövedelmet bezsebelnek a földesurak. Hol itt a szabadság? Papa inasa igazat adott a szobalánynak. Sura szerette volna tudni, hogy ki is akarta megölni a cárt, a földesurak vagy a diákok? Amikor megkérdezte az inast, az azt felelte: – Azt én nem tudom, Surinka. Csak azt tudom, hogy a parasztok ma sem élnek jobban, mint régente. Sura még egy darabig kint maradt a konyhában. Miss Hodgon érte jött, kérte, hogy feküdjön le. De a kislány nem akart engedelmeskedni. Mihail Domontovics még nem jött haza, s a mama nyugtalankodott miatta. A tábornok csak késő este érkezett meg a hírrel, hogy a cár belehalt sérülésébe. – Rettenetes – sápítoztak a nénikék. – A mi drága cáratyuskánkat megölték! Ez példás megtorlást kíván. A megtorlás hamarosan bekövetkezett. A merénylet valamennyi részvevőjét kötél általi halálra ítélték. Egy fiatal nő is volt közöttük. Szofja Perovszkaja, magas rangú hivatalnok leánya, aki szakított családjával, és a forradalmi diáksághoz csatlakozott. Ez volt az első eset Oroszországban, hogy n őt akasztófahalálra ítéltek. Még a legkonzervatívabb körökben is túl kegyetlennek találták az ítéletet. Alekszandra Alekszandrovna a kivégzés előtti napokban sokat imádkozott Szofja Perovszkaja édesanyjáért. – Hogy okozhatott ilyen bánatot Szofja az anyjának? – ismételgette a tábornokné, és magához ölelte lányait. – Ugye, ti nem tudnátok nekem ilyen fájdalmat okozni? Adél hevesen rázta a fejét, és kijelentette, hogy a diákok, közöttük Szofja Perovszkaja, közönséges gonosztevők, Zsenya hallgatott. Látszott rajta, hogy sajnálja a diáklányt. Sura szerette volna tudni, hogy mit gondol minderről Marija Sztrahova. De a tanárnő a merénylet napja óta nem volt Domontovicséknál. Levélben mentette ki magát, hogy beteg. A kivégzés napján Zsenya leült a zongorához, de keze mozdulatlanul pihent a billentyűkön. Sura hozzábújt, s megkérdezte: – Nem énekelsz ma? – Nem, ma nem tudok. A kivégzési menet, amelyet csendőrök és lovas rendőrök kísértek, elhaladt Domontovicsék háza előtt. – Most viszik őket – suttogta Zsenya. Lehajtotta a fejét, hogy Sura ne lássa a könnyeit. Rövid idő múlva csengettek. Marija Sztrahova állt az ajtóban halálsápadtan. – Megtörtént – csak ennyit mondott. Aztán ájultan végigvágódott a padlón. 4. „Miért ölték meg a cárt? Kik a nihilisták? Miért mondják, hogy Marija Sztrahova megfertőz engem? Igazuk lehetett azoknak, akik megölték a cárt, mert Marija Ivanovna is sajnálta őket. Különben nem ájult volna el az előszobában. Papát és mamát nem mertem kérdezni, papa úgy tesz, mintha szeretné a cárt, a temetés napján mamával együtt csendesek és szomorúak voltak, mama még sírt is. Hát elfelejtették, hogy a cár nem engedte, hogy Bulgáriában szabadok és boldogok legyenek az emberek? A felnőttek talán ilyen könnyen felejtenek?” – ezeken töprengett Sura, amikor szobájában leckéje fölé hajolt. A számtanpéldáknál sokkal jobban érdekelték ezek a kérdések. Amikor végre felbátorodott, és Marija Sztrahovától választ kért kínzó kérdéseire, az megsimogatta a fejét. – Kicsi vagy még, Surinka, ahhoz, hogy mindezt megértsed. Majd ha nagyobb leszel! Akkor mindent elmagyarázok! Addig csak tanulj szorgalmasan! Surát nem kellett sokat biztatni, szívesen tanult, de még szívesebben olvasott. Édesanyja néha elvette már tőle a könyvet, hogy ne rontsa a szemét. Azt ajánlotta, inkább rajzoljon vagy kézimunkázzon. Be is íratták egy rajziskolába, de hamarosan megunta, hogy híres festményeket másoljon. „Nincs tehetségem a rajzoláshoz – jelentette ki –, nem akarok rajzot tanulni!” „Hát ha nem megy a rajztanulás, talán a zenéhez van tehetsége” – reménykedett Alekszandra Alekszandrovna, és zongoratanárt kerestek Sura számára. De a kislánynak nem volt türelme a gyakorláshoz. Szerette a zenét, órákon át hallgatta Zsenya énekét vagy édesanyja zongorázását, de úgy érezte, ujjai megbicsaklanak a billentyűkön. A zongoraórákat is abbahagyta. „Ha Zsenya operaénekesnő lesz, Surából lehetne balett-táncosnő” – gondolta a tábornokné. Miss Hodgon varrt a kislánynak libegő balettszoknyát. Sura illegette-billegette magát a tükör előtt, de a fárasztó gyakorlatokat unta. Nem akart táncórákra járni. „Surának semmihez sincs türelme, csak a könyveket falja” – kesergett az anyja. „Mi lesz így belőle? – kérdezte panaszosan Marija Sztrahovától. – Hogy adom majd férjhez?” – Ne féljen, Alekszandra Alekszandrovna – nyugtatta meg a tanárnő –, Sura bizonyosan férjhez megy, talán még előbb is, mint szeretnénk. Egyelőre Adél van soron, s reméljük, talál is hamarosan megfelelő férjet. – Marija Ivanovna elhallgatta, amit hozzágondolt: „Mert Adél számára ez az egyetlen lehetőség. De Zsenya és Sura… többre is képesek!” Alekszandra Alekszandrovna meghívta a tanárnőt, töltse velük a nyarat édesapja birtokán, Kuuzában. A legjobban Sura örült, amikor Marija Sztrahova elfogadta a meghívást. A tábornokné büszkén mutatta meg a gyönyörű, fehér, oszlopos házat, a hatalmas könyvtárszobát, amelynek üvegszekrényei zsúfolva voltak könyvekkel. A nagypapa tudta, hogy legkedvesebb unokájának szenvedélye az olvasás, ezért állandóan hozatott könyveket Pétervárról. „A lányaimnak is jó nevelést adtam, azt akarom, hogy az unokáim is műveltek legyenek!” – hangoztatta. „Igaza van – mondta Marija Sztrahova –, a művelt emberek viszik előre a világot.” Maszalin udvariasan bólogatott, de valójában nem nagyon érdekelte, mi történik a világban. Két lányát jól férjhez adta, boldog asszonyok. Tejfeldolgozó üzeme busás hasznot hajt, hogy mi van a világban, ahhoz neki nincs sok köze. A fiatalok sokat mozgolódnak, különösen a diákok, de azért reméli, minden marad a régiben. Igaz, vannak szegény emberek, de hát miért nem igyekeznek? Ő is szegény parasztgyerek volt, s lám, mire vitte! Alekszandr Maszalin vakon hitt abban, hogy a világot nem kell megváltoztatni, minden ember ügyeskedjék, ahogy ő tette, és akkor nem lesznek szegények. Marija Sztrahova sokat sétált Surával a közeli erdőben. Gyakran találkoztak mezítlábas, rongyos gyerekekkel. A tanárnő ilyenkor akaratlanul is Sura könnyű batisztruhájára, fodros köténykéjére nézett. És a faluban látták a parasztházakat, amelyeknek még kéményük sem volt, csak egy kis nyílás a tetőn. – A parasztok nagyon szegények – mindössze ennyit mondott a tanárnő. – A finn parasztok? – Az orosz parasztok is. Surának eszébe jutott az az este, amikor megölték a cárt, és a konyhában a személyzet a parasztokról beszélt. Ők is azt mondták: a parasztok rossz sorban élnek. – Marija Ivanovna, miért szegények a parasztok? A tanárnő kis szünet után ennyit felelt csak: – Majd egyszer, ha nagyobb leszel, mindent megmagyarázok, Surinka. – Még mindig kicsi vagyok? Már elmúltam tízéves! Meddig várjak még? – kérdezte panaszosan a kislány. – Mindig, mindig csak azt hallom: te még kislány vagy! Ugye nem vagyok már kislány? Mama azt hiszi, hogy örökké kislány maradok! Úgy is bánik velem! Most, hogy Adél férjhez megy, folyton azt mondogatja: Zsenya is itt hagy bennünket nemsokára, csak te maradsz velünk, kicsikém! És sokat sír! Alekszandra Alekszandrovna ezen a nyáron valóban sokat sírt. Adélt megkérte a tábornok egyik unokatestvére, magas rangú állami hivatalnok, kellemes, művelt ember, csak éppen… ötvenéves volt, harminc évvel idősebb Adélnál. És Adél boldogan mondott igent. Édesanyja aggódva kérdezte, hogy jól meggondolta-e a dolgot, s szerelmes-e leendő férjébe? A lány szokása szerint egy kicsit felvonta a vállát, és derűsen kijelentette, hogy nem szerelmes, de kérője nagyon rokonszenves ember, és szívesen megy hozzá feleségül. A tábornokné nem mert tovább kérdezősködni. Nem akart saját példájára hivatkozni, hogy mennyi gyötrelmet okozhat egy szerelem nélküli házasság, és milyen keserves a válás. Mi lesz, ha Adél egyszer beleszeret valakibe? Hiszen olyan fiatal még, miért siet úgy a házassággal? Az nem jutott eszébe, hogy tulajdonképpen ő maga sürgette Adélt: minél hamarabb férjhez kell mennie, mégpedig úgy, hogy ugyanolyan jómódba, kényelembe kerüljön, mint amilyet otthon megszokott. A fiatal tisztek vagy hivatalnokok nem tudják ezt nyújtani. Őszre tervezték az esküvőt, nagypapa is eljött Pétervárra, és Adél sok szép nászajándékot kapott. Sura megállt az ebédlő ajtajában, onnan nézte a tálalóra kirakott szép holmikat, aztán a vőlegényre gondolt. „A papája lehetne, ugye, Zsenya, a papája lehetne?” – kérdezte nővérét, akin látszott, hogy ő sincs elragadtatva a házasságtól. – Adél szereti a vőlegényét, Surinka – mondta megnyugtatóan –, ne szomorkodj! – De ugye te nem fogsz ilyen öregemberhez férjhez menni? – Én nem megyek férjhez – nyugtatta meg Zsenya –, hiszen jól tudod, én híres énekesnő leszek! – Igen, nagyon híres leszel! – vidult fel Sura. – Neked van a legszebb hangod az egész világon! Adél esküvője után a tábornok családjával új lakásba költözött. Mihail Alekszejevics unokatestvéréé volt a több épületből álló háztömb, amelynek utcai frontját – egy különálló kis villát – a tábornok kapta. A szőnyeggel borított lépcsőházból lehetett bejutni a tágas, sokablakos szobákba, amelyeknek díszes berendezésére a tábornokné sok gondot fordított. Marija Sztrahova, amikor először járt a házban, nem tett semmilyen megjegyzést. Végigment a lakáson, majd szótlanul leült Sura tanulóasztalához, felvette a szemüvegét, és átnézte a leckét. Később Alekszandra Alekszandrovna teára hívta be az ebédlőbe, és megkérdezte, hogy tetszik az új otthonuk. – Kétségkívül nagyon szép és tágas – mindössze ennyit felelt a tanárnő. A tábornokné, aki megszokta, hogy rokonai és vendégei lelkendezve dicsérik a lakást, megsértődött Marija Sztrahova szűkszavúságán. Sura nagy, bámuló szemmel figyelte Marija Ivanovnát. „Nem tetszik a lakás, nem szereti a fényűzést – gondolta –, igaza van.” Később is sokszor eszébe jutott ez a kis jelenet, amikor szobája ablakából az udvarban lévő rozoga épületeket nézte. Miss Hodgon megtiltotta, hogy közel menjen a nyomorúságos házakhoz, ahol a törött ablakokon keresztül dőlt ki a kályha füstje, s az ajtó előtt rongyos, mezítlábas gyerekek játszottak. Ha megkérdezte, miért nem játszhat az udvarbeli gyerekekkel, a nevelőnő azt felelte: ragályos betegséget kaphat tőlük. – De hiszen az udvaron játszanak, akkor nem lehet semmi bajuk! És nekem nincsen egy barátnőm sem! Zoja messze lakik, ritkán jön hozzánk, iskolába nem enged mama, mit csináljak egész nap barátnő nélkül? – kesergett a kislány. – Rakd rendbe a fiókjaidat! – a nevelőnő mindig csak ezt felelte Sura siránkozására. – És ne bámulj ki folyton az ablakon! Nem illik! De Sura, amikor nem figyelték, mégis az ablakhoz lopózott. Ha meglátott egy-egy gyereket, spárgán játékokat, édességet, néha egy-egy ruhát vagy kötényt eresztett le a földszintre. Télen egyszer látta, hogy a szegények a konyhából kivisznek az udvarra egy kis szánkót, rárakják a család holmiját, szakadt ruhákat, rongyos ágyneműt, horpadt, rozsdás edényeket. A hidegtől kékre fagyott kezű gyerekek türelmesen álltak a szánkó mellett, amíg az apa kiadta a parancsot: „No, gyerkőcök, indulás!” Az apa és az anya húzták a szánkót. „Hová mennek? – töprengett Sura –, miért kell elmenniük?” Senki nem válaszolt a kérdéseire. Néha kiszaladt a konyhába, kérte a szakácsnőt, adjon a gyerekeknek teát és kalácsot. „Maruszja, ezek a gyerekek megfagynak, szánd meg őket” – mondta könyörögve. A szakácsnő türelmetlenül kergette ki Surát a konyhából. „Azt hiszi, hogy egy csésze tea segít ezeken a szerencsétleneken? Ha az apjuknak nincs munkája, előbb-utóbb úgyis mind felfordul az éhségtől! Nagyon nehéz időket élünk, nem könnyű munkát találni. Azért is tették ki őket a lakásukból!” – És most hová mennek? Maruszja vállat vont. – Valami rokonhoz vagy ismerőshöz, aki megosztja velük az odúját. Sura kétségbeesetten ténfergett a lakásban. „Bár jönne Marija Ivanovna – gondolta –, csak neki tudnám elmondani, mit láttam. És ő megvigasztalna. A múltkor is megmagyarázta, hogy nem mindenütt élnek az emberek ilyen nyomorúságban, és megígérte, hogy hamarosan tanulunk olyan országokról, ahol jobb dolguk van a szegényeknek.” Marija Ivanovna helyett Adél állított be a férjével. A fiatalasszonynak feltűnt kishúga szomorúsága. Faggatására Sura vonakodva elmondta, milyen szomorú jelenetnek volt ma tanúja. Adél csak mosolygott a kislány kétségbeesésén. – Te még nagyon kicsi vagy ahhoz, hogy ilyen dolgokon töprengj! – mondotta. – Isten így rendelte. Mindenki viselje a saját keresztjét! Adél férje, aki a XVIII. század francia filozófusait tanulmányozta, helyeslően bólintott: – Kis sógornő, ne foglalkozzon ilyen szomorú dolgokkal! Annyi szép dolog van a világon, örüljön annak! Sura elvörösödött haragjában, és szótlanul kiment a szobából. „Mindenki viselje a saját keresztjét! Vajon Adél milyen keresztet visel? – gondolta dühösen –, csak páváskodik, mindig más ruhában jön, ujjai tele vannak gyűrűkkel, karján csörömpölnek a karperecek, és másról sem beszél, csak színházról, estélyekről meg a tervezett utazásokról. Zsenyát meg nem érdekli más, mint a zene, mama pedig csak a háztartással törődik meg papával. Ha az egy negyedórát késik, türelmetlenül jár fel s alá, s amikor megérkezik, úgy borul a nyakába, mintha a világ végéről jött volna vissza. Mama nagyon, de nagyon szereti papát, sokkal jobban, mint engem – gondolta Sura szomorúan. – Ha egyszer férjhez megyek, lehet, hogy én is jobban fogom szeretni a férjemet, mint a gyerekemet?” Sura tudta, hogy ezt hiába kérdezné meg Marija Sztrahovától, az nem tudna rá feleletet adni. Tanárnője sohasem volt férjnél, és nincsenek gyerekei. Amikor a sok rokon szapulta Marija Ivanovnát, s gúnyosan megjegyezték, hogy savanyú vénlány, mama védelmébe vette, és elmondta, hogy Marija Ivanovna vőlegénye a krími háborúban halt meg, s ő hű maradt az emlékéhez. Sura szeretett volna többet tudni a tanárnő vőlegényéről, s amikor a történelemben a krími háborúról tanult, meg akarta kérdezni: melyik csatában halt meg a vőlegénye. De nem merte. Ha felnövök, határozta el a kislány, mindig mindent meg fogok kérdezni, és akkor nem felelhetnek a kérdésemre azzal, hogy „Te még kicsi vagy, ezt úgysem érted!” „Ha felnövök… de mikor lesz az?” – Sura a tükör elé állt, nézte magát, nyúlánk, nyakigláb kamasz lány nézett vele farkasszemet. Gesztenyebarna haját még mindig két szoros fonatban kellett viselnie, de a szoknyáját Miss Hodgon kénytelen volt gyakran leengedni, mert az illendőnél jobban kilátszott belőle a lába. – Hiába szeretném, hogy Surinka kislány maradjon – Alekszandra Alekszandrovna ellágyultan nézte legkisebbik leányát –, be kell látnom, hogy hamarosan kinő a gyermekcipőkből. És azt hiszem, ő lesz a legszebb mindhárom között! Nem csoda, az apjára hasonlít! Mikor Zsenya elvégezte a konzervatóriumot, énektanára azt ajánlotta: ha csakugyan operaénekesnő akar lenni, utazzék Itáliába, és ott képeztesse tovább a hangját. Zsenya alig merte otthon ezt elmondani, tudta, úgysem engedik egyedül külföldre. De a tábornok nagylelkűen kijelentette: vele küldi édesanyját és Surát. Töltsék ott a nyarat! Sura apja nyakába borult, és összevissza csókolta. „Itáliába megyünk, Itáliába!” – újságolta boldogan Marija Sztrahovának, és útikönyveket, térképeket kért tőle, azokat bújta napokon át. Adél, mikor meghallotta a hírt, kicsit irigykedett, és unszolta férjét: utazzanak ők is oda. De a férje kénytelen volt megtagadni ifjú felesége kívánságát. „Mindenre nem telik, ma chere – mondotta –, az én kis napsugaram ruha- és ékszerszámlái felemésztettek minden pénzt. Ugye nem kívánja, hogy adósságba keveredjem? Sok barátom eladósodott, és amikor nem látott más kiutat, kénytelen volt főbe lőni magát. Remélem, ezt nem akarja.” Adél ezt valóban nem akarta. Kicsit felvonta a vállát, s kárpótlásul új ruhát rendelt szabónőjénél. Míg a divatlapokat nézegette, elgondolkozott: helyesen járt-e el, amikor érdekből ment férjhez? Bár férje igazán kedves, finom ember, de nem tudja nyújtani azt, amiért húszéves fejjel eladta magát. Mert önmagának bevallhatta: üzletet kötött. Csakhogy ő azt hitte, a fiatalságáért jobb árat kap. Talán Zsenyának van igaza, aki nem egy férfi révén akar érvényesülni, hanem más utat választ? Alekszandra Alekszandrovna szívesen vitte volna Adélt is magával, de nem kívánhatta férjétől ezt az anyagi áldozatot, Milánóban nagyon egyszerűen fognak majd élni, hiszen Zsenya énekleckéi bizonyára sok pénzbe kerülnek. A lányokat elbűvölte a város szépsége, a templomok, múzeumok. Nem érdekelte őket, hogy édesanyjuk csak szerény kis bútorozott lakást bérelt. Sura járt el kora reggel a szomszédban lévő pékhez tejért, kenyérért, ő mosogatta el a reggeli edényt, délben kis vendéglőben ebédeltek. „Mintha diáklányok lennénk valamennyien” – Alekszandra Alekszandrovna is élvezte ezt az egyszerű életet, nem kellett estélyeket adnia, estélyekre járnia, s mindig úgy viselkedni, mint ahogy ezt egy tábornok feleségétől megkívánják. Ha nem volt Zsenyának órája, a két lány sokat kószált a városban. Elsétáltak az egyetem előtt. Sura vágyódva jegyezte meg: „Ha leérettségizem, úgy szeretnék egyetemre járni!” „Egyetemre?” – nézett csodálkozva Zsenya a húgára. „Oda nem engednek nőket!” „Marija Sztrahova azt mondta, hogy Svájcban nők is járhatnak egyetemre!” – erősködött a kislány. „Lehet – felelte Zsenya –, de még ha járhatnának is nálunk nők egyetemre, azt képzeled, mama elengedne? Hiszen nyilvános iskolába sem járhattunk!” Sura belátta, hogy nővérének igaza van. Mama a legszívesebben szoknyájához kötözné Zsenyával együtt, hogy el ne mozduljanak mellőle. Marija Sztrahova egyszer tréfásan megjegyezte: édesanyjuk üvegházi virágokként neveli a lányait. „Én pedig ki akarok szabadulni az üvegházból” – gondolta akkor dacosan Sura, és most is úgy érezte, szabad levegőre vágyik! Milyen jó itt Milánóban, itt sokkal többet járhat-kelhet az utcán, mint otthon. Ha nagyobb lesz, sokat fog utazni, s egyedül, mindig egyedül! De mikor lesz az? Hiszen még csak tizenhárom éves! Zsenyát sem hagyja mama egyedül, pedig az már húszesztendős is elmúlt! Alekszandra Alekszandrovna végül mégiscsak Olaszországban hagyta Zsenyát, aki szerződést kapott Vittoriában, egy Velence melletti kisváros operájában. Az igazgató, amikor a fiatal lányt énekelni hallotta, majdnem felkiáltott örömében. „Ennek a csodálatos hangú énekesnőnek a Milánói Scalában lenne a helye – gondolta –, milyen szerencse, hogy egy ideig nálam fog fellépni!” A tábornokné nagyon aggódott Zsenyáért, hogyan boldogul majd egy idegen városban, idegen emberek között… mint énekesnő? A tizenkilencedik század nyolcvanas éveiben úgynevezett „jó házból való úrilányok” nem mentek művészi pályára. De a fiatal lány megnyugtatta édesanyját: „Tudok vigyázni magamra, ne félts, mama! – mondta. – És hamarosan úgyis Pétervárott kapok szerződést.” Alekszandra Alekszandrovna nehéz szívvel utazott haza Surával. És Zsenyának igaza lett. Még egy évet sem töltött Itáliában, a pétervári Mariinszkij Színház vendégszereplésre hívta. Sura nagyon büszke volt gyönyörű nővérére, akinek vendégjátéka lázba hozta a pétervári felsőbb köröket. „No lám, egy tábornok lányából énekesnő lett!” – mondogatták fejcsóválva. Némelyek megjegyezték: úgy látszik, a családban van, hogy meglepetésekkel szolgáljanak a társaságnak. Annak idején Alekszandra Alekszandrovna adott okot szóbeszédre, most pedig a lánya. Zsenya első fellépésén megjelent a cári család is. Az előadás befejezése után a fiatal énekesnőt meghívták az udvari páholyba, a cár megdicsérte játékát. A következő napon a színház három évre szóló szerződést kötött Zsenyával, aki hamarosan meghódította a közönséget. Különösen a fiatalok szerették, a diákok gyakran kifogták a lovakat kocsijából, és maguk húzták haza a kocsit a színháztól a lakásig. Zsenya mindig szívesen énekelt az egyetemi hallgatók hangversenyein vagy jótékony célú estélyeken, s sohasem fogadott el tiszteletdíjat. Adél, amióta húga énekesnő lett, kevesebbet járt el a Mariinszkij Színházba, mint eddig. Hol migrénre vagy egyéb rosszullétre hivatkozott, hol azt állította, férje nem szeret soká fennmaradni, s ő nem akarja a derék embert egyedül hagyni. Nem árulta el, hogy egyszerűen irigy, nehezen viseli el húga nagy sikerét. Surát nem lehetett otthon tartani, ha Zsenya énekelt. Igaz, Alekszandra Alekszandrovna sem mulasztott el egyetlen fellépést sem. Anya és lánya egymás mellett ültek a páholyban, és boldogan hallgatták Zsenya énekét, amely olyan tisztán csengett, mint a madárdal. Sura a szünetekben büszkén járt-kelt az előcsarnokban, és figyelt. Hallotta, amikor mondták: „Nézd, ez a kislány az énekesnő húga! Szép lány lesz belőle is!” „Jó, jó – gondolta ilyenkor a kislány –, most még csak Zsenya húga vagyok, de nem akarok mindig csak az maradni! Én is el akarok valamit érni! Azt akarom, hogy rám mondják: »Nézd, itt megy Alekszandra Domontovics!« És mindenki tudja majd, ki az az Alekszandra Domontovics!” Egy év sem telt bele, Zsenya férjhez ment. Ő sem kötött szerelmi házasságot, de mint férjes asszony, könnyebben le tudta rázni sok tolakodó hódolóját. Férje, mielőtt megházasodtak, gárdatiszt volt, de ki kellett lépnie a hadseregből. Egy gárdatiszt nem vehet színésznőt feleségül… Alekszandra Alekszandrovna úgy érezte, nagyon üres a ház a két idősebb lány nélkül, és még jobban óvta, féltette a kicsit. Surának terhes volt a túlzott gondoskodás, túlzott féltés. Kérdezte is Marija Sztrahovát, mit tehet ellene. A tanárnő ilyenkor cinkos mosollyal nézett tanítványára, és mindketten tudták, szavak nélkül, a ki nem mondott választ: „Majd, ha nagyobb leszel, Surinka…” Igen, ha nagyobb lesz, kiszabadul a szülői házból, ebben Sura bizonyos volt. De addig… mit csináljon addig? Tanul, sokat olvas, sokkal többet, mint mama gondolná. Néha hajnalig ég a gyertya a szobájában. Az olajlámpást eloltja, mivel fénye kiszivárog az ajtórésen, s észreveszik. Igaz, Miss Hodgon már nem ellenőrizheti, visszament Angliába, azt mondta, abban a falusi temetőben akar pihenni, ahol nagyszülei, szülei nyugszanak. „Neked már, Surinka, nincs szükséged az öreg nevelőnőre. De ha az életben hasznát veszed az angoltudásodnak, gondolj rám!” Később sokszor eszébe jutottak Surának a derék, öreg teremtés szavai. Amikor évek múlva Angliában és Amerikában tartott előadásokat, a szeplős, vörös hajú Miss Hodgonra gondolt, aki kérlelhetetlen szigorral és következetességgel javította ki a hibásan ejtett szavakat. Most, hogy a nevelőnő elment, kiderült, hogy Marija Sztrahova kitűnően tud angolul is. Sura örült, hogy tanárnője ezért többet lehet náluk. Sura angol beszélgetés ürügyén elmondotta neki azokat a történeteket, amelyeket meg akart írni. Marija Sztrahova figyelmesen hallgatta a kislányt, néha elismerően bólintott, és biztatta: „Írd le mindazt, amit nekem elmesélsz!” Írja le… Mesélni könnyű, különösen, amikor magán érzi Marija Ivanovna okos, figyelő tekintetét. De leírni… az sokkal nehezebb. És csak este írhat, amikor már nem háborgatja senki sem. Este pedig sokkal jobb olvasni. Annyi érdekes könyv van, olyan jó felkuporodni egy karosszékbe, s almarágcsálás közben falni a betűket. Mama azt mondja: könyvmoly, félti a szemét, félti a hátát. „Tornásznod kellene – nézett rá aggódva –, túl hosszúra nyúltál, ha sokat görnyedsz, olyan leszel, mint egy horgolótű!” Mama sokat kézimunkázott, ha délutánonként barátnői meglátogatták, mindegyik hozott valami szemrontó kézimunkát magával. A kék szalonban körülvették a nagy márványasztalt, teáztak, és megbeszélték a legújabb társasági pletykákat. Alekszandra Alekszandrovna szerette volna, ha Sura is ott van közöttük, s ha a hímzéshez nincs is türelme, legalább megtanulna harisnyát kötni. De Sura mindössze annyit tett meg anyja unszolására, hogy illedelmesen beköszönt, aztán nyomban eltűnt, és besurrant apja dolgozószobájába. Mihail Alekszejevics itt fogadta legbizalmasabb barátait. Politikáról beszélgettek. Elítélték III. Sándor cárt, aki azt állítja, hogy létrehozza Európa tartós békéjét, és közben térdet-fejet hajt a két legreakciósabb uralkodó, Ausztria és Németország császára előtt. Alekszandra Alekszandrovna első házasságából való fia, aki mint jogász, az Igazságügyminisztériumban dolgozott, mióta Zsenya férjhez ment, édesanyjánál lakott. Sura nagyon szerette bátyját, kedves, okos fiatalember volt, és nemcsak ő, hanem a barátai is felnőttként beszéltek a kislánnyal. Surának feltűnt, hogy ezek a fiatalok nem bírálják a cári rendszert úgy, mint az idősebbek. Ezek hittek a reformokban, és azt hangoztatták, hogy a technika fejlődésével mindenkinek szebb és könnyebb élete lesz. Amikor Sura megkérdezte Marija Ivanovnától, kinek van igaza, a tanárnő egy darabig hallgatott, majd röviden csak ennyit mondott: „A technika fejlődése nem oldhat és nem is old meg minden társadalmi problémát! Sőt…” Sura, aki mindenben elfogadta tanárnője véleményét, ezentúl ritkábban ment be a zöld szalonba, ahol bátyja barátaival szokott beszélgetni. „Nincs igazuk – gondolta –, papának van igaza, aki bírálja a cárt.” Sura nem felejtette el Bulgáriát, a rózsaillatú, hatalmas kertet, ahol remekül lehetett bújócskázni, a kedves, bolgár asszonyokat, akik hozzájuk jártak, kis piros csacsifogatát, nővérei vidám kirándulásait. A cár miatt kellett elhagyniuk gyermekkora paradicsomát. Papa sem felejtette el, hogy milyen nehéz hónapokat éltek át, amikor hazatértek. Bátyja minderről semmit sem tud! Azt hiszi, ha olajlámpa helyett gázzal világítanak, ha lóvasút helyett villamos jár majd az utcákon, jobb dolguk lesz a szegényeknek. Akkor nem lesznek munkanélküliek? Akkor nem teszik ki az utcára azokat, akik nem tudnak házbért fizetni? Bár bontanák le az udvart elcsúfító viskókat, hogy ne kelljen látnia a szívfacsaró jeleneteket, amikor a család nekiindul kis motyójával a nyomorúságból a bizonytalanságba. Amikor bátyja, Pavel megkérdezte: miért kerüli mostanában barátait, Sura vonakodva vallotta be, hogy üres szóbeszédnek tartja, amit a fiúk a technika fejlődéséről locsognak. Pavel nagyon meglepődött húga szavain. Nem is gondolta volna, hogy Surának véleménye, sőt kemény ítélete van arról, amit hall. „De hiszen a technikai fejlődés közelebb hozza egymáshoz az országokat! – bizonygatta lelkesen. – Nemsokára francia tengerészek jönnek hozzánk árukkal megrakott hajókkal, ha akarod, Sura, elviszlek a kikötőbe!” És Pavel állta a szavát. A kikötőben ringatózó hajók árbocán francia lobogókat lengetett a szél, a zenekar a Marseillaise-t játszotta. A parton feketéllett a tömeg: matrózok, diákok, munkások. És lelkesen kiáltották: „Éljen Franciaország!” A hajóról visszakiáltották: „Éljen Oroszország!” A francia tengerészek partra szálltak és összeölelkeztek orosz bajtársaikkal. „Éljen a francia-orosz barátság!” – kiáltozták franciául és oroszul. A franciák felsorakoztak, és a városba tartottak. A közeli gyárakból munkások, munkásnők özönlöttek ki, hóvirágokat szórtak a franciák lába elé. A matrózok meg akarták ölelni a lányokat, de azok zavartan elfutottak. Az utcákat betöltötte a Marseillaise dallama. Az összeverődött tömeg lelkesen kiáltotta: „Éljen Franciaország! Éljen a Francia Köztársaság!” 5. 1888 tavaszán Sura érettségi vizsgát tett egy fiúgimnáziumban. A felsőbb lányiskolák még nem adhattak érettségi bizonyítványt. Otthon ünnepi ebéd várta az érettségizett ifjú hölgyet, valamennyi nagynéni, unokatestvér eljött, s ajándékokkal halmozták el. Adél is megjelent illatosan, új, divatos ruhában. Ezüst toalettkészlettel lepte meg húgát. Zsenya és Marija Ivanovna könyveket hozott, Herzen, Dobroljubov, Piszarev munkáit, Victor Hugo regényeit. Ezeknek sokkal jobban örült Sura, mint a csillogó tégelyeknek, fésűknek, tükröknek. A szülők ajándéka a nyárra tervezett stockholmi utazás volt. A tábornok is el akarta kísérni immár felnőtt, „érett” leányát, de hivatali dolgai miatt otthon kellett maradnia, és így a régi barátnőt, az ismét közelükben élő Zoját vitték magukkal. Surának egyetlen kívánsága az volt, hogy mivel most már érett nő, ne becézzék, hívják ezentúl Alekszandrának. – Ahogy akarod, Surinka – mondta komolyan Alekszandra Alekszandrovna, aztán elnevette magát: lám, most sem sikerült kimondania az ünnepélyesen hangzó nevet. És nem is illik a kislányhoz. Kislány? Valójában már nem az. Fiatal hölgy, amint előre sejtette: három lánya közül a legszebb. Karcsú alak, világos gesztenyebarna haj, bátor, nyílt tekintetű, szürkéskék szem, egyenes orr, s finoman metszett száj, amelyen látszik, sohasem hallgat el semmit. „Ha én ilyen magabiztos, öntudatos lettem volna, apám sohasem kényszerít Mavrinszkijhez – gondolta Alekszandrovna. – Remélem, Sura olyan férjet választ, aki nekünk is megfelel. Legalább ő kössön szerelmi házasságot! És azt szeretném, ha nem sietné el a férjhez menést! Egyelőre csak szórakozzon. Majd estélyeket adunk, ezért újra kell festetnem a lakást, új szőnyeg is elkelne a lépcsőházban. Surának és nekem néhány jó ruhát kell csináltatnunk. Elmegyünk Adél szabónőjéhez…” Alekszandra Alekszandrovna miközben terveket szőtt a következő báli szezonra, úgy örült, mintha maga is bálozó lány volna. Amikor ezt férjének bevallotta, az mosolyogva csókolt neki kezet. „Azért van ez, kedvesem, mert még mindig fiatal vagy! Ugyanolyan fiatal, mint a lányaid.” Alekszandra Alekszandrovnának, ha nem is hitte el férje szavait, jólesett a bók. – Ugyan – ingatta a fejét –, hiszen… – elharapta a mondat másik felét, csak gondolatban búslakodott: „nemsokára ötvenéves leszek!” De a tábornokné valóban nem érezte korát. Ugyanolyan örömmel készült az utazásra, mint Sura és Zoja. Zoja Svédországról is sokat tudott. Alekszandra Alekszandrovna elcsodálkozott, milyen jól ismeri a svéd történelmet, sőt még azt is tudta, hogy a királyi palotát egy híres svéd építész: Tessin építette. Zoja mindent meg akart nézni, minden templomot, minden középületet, de Sura sokszor elfáradt, és szívesen elüldögélt volna a paloták hűvös márványlépcsőjén, vagy a remek svéd fagylaltot szopogatva, egy kis cukrászdában. De édesanyja és barátnője könyörtelenek voltak. „Ha már itt vagyunk, mindent látnunk kell! – jelentette ki a tábornokné. – Ki tudja, eljutsz-e még egyszer ide?” Később sokszor gondolt Sura édesanyja szavaira. Hát igen… eljutott Stockholmba, megismerte nemcsak a palotákat, hanem a börtönt is, s azon a lépcsőn, amelyen tizenhat éves korában fáradtan megpihent, sok évvel később aranyozott hintóból kiszállva lépkedett, hogy átnyújtsa a királynak nagyköveti megbízólevelét. Egy hétig maradtak Domontovicsék Stockholmban, s amikor utolsó nap elhaladtak az egyetem előtt, Alekszandra Alekszandrovna megjegyezte: „Tudjátok-e, hogy egy honfitársnőnk tanít az egyetemen? Szonya Kovalevszkaja. Amikor megnyílt a stockholmi egyetem, itt kapott katedrát!” – De hiszen ez csodálatos! Nő létére egyetemen tanít… és nálunk még nem is járhatnak egyetemre a nők. Mama, te elengednél engem külföldre tanulni? – kérdezte izgatottan Sura. – Menjünk, látogassuk meg honfitársnőnket! A tábornokné már megbánta, hogy említette Szonya Kovalevszkaja nevét. Férjétől hallott róla. Mihail Alekszejevics ismerte Szonya családját. Tudta, hogy egy tábornok leánya, aki egy diákkal kötött házasságot, csak azért, hogy kiszabaduljon a szülői házból, hogy külföldre juthasson és tanulhasson. A nővére, Anyuta pedig Párizsban részt vett a kommünben. Egy kommünár felesége lett, akit halálra ítéltek, s csak a tábornok mentette meg a kivégzéstől. Nem, nem lesz jó, ha Surinka ezzel az asszonnyal találkozik. De Zoja is kérte, keressék fel Kovalevszkaját. Bementek hát az egyetemre, ahol megtudták a lakáscímét. A két lány addig könyörgött a tábornoknénak, míg kocsiba nem ültek. Elmentek a megadott címre. Ott azonban elszomorodva hallották, hogy a professzor asszony Angliában van. – Talán… talán, ha Oroszországba jön, találkozhatunk vele, és akkor elmondja, hogyan jutott el idáig? – Sura egyre csak Szonya Kovalevszkajára gondolt. – Bizonyára különleges tehetség – állapította meg tárgyilagosan Zoja. – Feltétlenül annak kell lennie – helyeselt Alekszandra Alekszandrovna, aki lelke mélyén boldog volt, hogy nem sikerült a találkozás. Még csak az efféle ismeretség kellene Surának, aki mostanában azt hangoztatja, hogy vagy vidékre megy tanítani, vagy írónő lesz. Marija Sztrahova azt állítja, hogy lányának határozott tehetsége van az íráshoz. Tulajdonképpen még ez lenne a legmegfelelőbb pálya, ha mindenáron pályát akar választani. De miért nem elégszik meg azzal, ami minden lány sorsa? Menjen férjhez, és szüljön gyerekeket. Őszre bevezetik a társaságba, talán még az udvari bálon is bemutathatják, s ott csak akad egy jóképű gárdatiszt, akinek vagyona is van. Mert a boldogsághoz nem elég a testre szabott egyenruha, Sura megszokta a kényelmet, a szép lakást, a személyzetet. Erről nem könnyű lemondani. Reméli, amilyen okos a lánya, talál magának olyan férjet, aki mindezt biztosítani tudja a számára. Amikor hazajöttek Stockholmból, Sura arra kérte szüleit: írassák be egy felsőfokú tanfolyamra. A szülők nagy nehezen engedtek lányuk kívánságának. A tábornokné attól félt: Sura máris túl művelt, és a férfiak nem szeretik, ha a nők műveltebbek náluk. És még a tanfolyam sem volt elég, Marija Sztrahova, aki most is gyakran felkereste Domontovicsékat, azt ajánlotta, Sura tanuljon orosz irodalmat is. Viktor Osztrogorszkij jónevű irodalomtörténész hetenként kétszer járt a tábornokékhoz. Kezdetben nagyon bizalmatlan volt Surával szemben. Akkoriban mindenki furcsállotta, ha egy szép fiatal lányt a férjhez menésen kívül valami más is érdekel. De amikor látta, hogy tanítványa milyen igyekezettel végzi a feladott leckéket, megváltoztatta véleményét, és sokkal szigorúbb, igényesebb lett. Különösen a cikornyás jelzőket és a dagályosságot kifogásolta a fogalmazásokban. „Az orosz nyelv a leggazdagabb és legszebb nyelv a világon – mondotta. – Vétek eltorzítani. Egyszerűen és pontosan kell fogalmazni. A bőbeszédűség elködösíti a gondolatokat.” Sura belátta, hogy tanárának igaza van. De azért nehezen tudott lemondani a jelzőkről. Megkérdezte Marija Sztrahovát, igazán olyan sallangosan, cikornyásan ír-e? A tanárnő elnézően mosolygott. „Olyan fiatal vagy még Alekszandra (ő volt az egyetlen, aki Surát következetesen így nevezte), hogy megbocsáthatók a jelzőid. Ha majd…” – Tudom, ha majd idősebb leszek. Hát még mindig nem vagyok elég idős? – Sura már nem haragudott, inkább nevetett azon, hogy mindig a korára hivatkoznak. – Bizonyos dolgokhoz még mindig nagyon fiatal vagy. Az irodalom műveléséhez is – felelte Marija Sztrahova –, ahhoz nemcsak a jelzőkről kell leszokni, hanem sok élettapasztalat is szükséges. Te a világot csak könyvekből ismered. Majd ha egyszer kikerülsz az életbe, és megismersz emberi sorsokat, akkor tágabb lesz a látóköröd. De azért ezek a novellák is érdekesek. Határozottan tehetséged van az íráshoz! Sura igazi elismerést csak Zojától kapott. Zoja feltétlenül lelkesedett barátnője minden soráért, és biztatta: csak írjon, minél többet írjon! Ha ő is írhatna… – Miért nem próbálkozol? – kérdezte Sura. – Nincs tehetségem az íráshoz. Azon kívül… mondd, mikor írjak? Ott a háztartás, a két kislány, édesanyám nem boldogul sem a gyerekekkel, sem a személyzettel. Tudod, beteges. Sura szótlanul hallgatta Zoja mentegetőzését. Tudta, hogy Zoja édesanyja ahhoz sohasem beteg, hogy szórakozni járjon. Minden gondot a lánya nyakába varr. Sadurszkij pedig megadással tűri ezt a furcsa helyzetet: Zoja, ahelyett hogy fiatal lányként élne, magára veszi a háztartás minden terhét, anyja pedig színházba, hangversenyre, sőt bálokba jár. Amikor Sura otthon elmesélte, hogy Zoja semmire sem ér rá, még továbbképző tanfolyamra sincs ideje járni, Alekszandra Alekszandrovna megjegyezte: „Nincs mindenkinek olyan jó dolga, Surinka, pardon, Alekszandra, mint neked! Szerető szüleid lesik minden gondolatodat!” Anyjának igaza volt, és nem mondhatta, hogy bár ne lesnék ennyire a gondolatait, bár hagynák, hogy egy kicsit szabadabban éljen! Hogy szeretne utazni! Párizst, Londont látni! Szeretne eljutni azokba az országokba, ahol Marija Sztrahova szerint nincs olyan nyomor, mint náluk. Amikor megemlítette édesanyjának, hogy szeretne utazni, Alekszandra Alekszandrovna elégedetten jelentette ki: „Jól van, kislányom, édesapád a jövő héten hivatalos ügyben Tifliszbe megy, ha kedved van, elkísérheted!” Párizs vagy London helyett Tiflisz… nem baj, szívesen megy oda is. És különösen örült, hogy apjával kettesben lehet. Ilyenkor legalább tudnak beszélgetni. Otthon alig van papának ideje arra, hogy egy-egy órát együtt töltsenek. Mihail Alekszejevics sokat dolgozik a hivatalban, sokszor későn jár haza, este pedig Surának van programja. Színház, opera, estélyek. Szeret táncolni, jólesik a tükörsima parketten könnyedén forogni, belesimulni a partner karjába. Ilyenkor nem gondol semmire, csak élvezi a táncot, a zenét, a gavallérok bókjait. Ha nem a kivilágított teremben, könnyű szédületben hallaná az elcsépelt szavakat, nevetne rajtuk. De itt valahogy… még azt is elhiszi, hogy ő a legszebb lány az egész mulatságban, sőt egész Pétervárott. Ha Tifliszbe megy papával, beszélgetnek majd a múltról, a bulgáriai időkről, s talán… talán meg meri kérdezni: olvasta-e papa Herzent, Dobroljubovot, és gyűlöli-e a cárt? Nem, ezt mégsem kérdezheti. Hiszen édesapja a cár tábornoka, nem kívánhatja tőle, hogy erre őszintén feleljen. Pedig tudja, Mihail Alekszejevics is elítéli az önkényt, akár Marija Sztrahova, de nem tesz, vagy nem tehet ellene semmit sem. Ha papa nem lenne tábornok, nem lakhatnának ilyen fényűző lakásban, és nem lehetne ilyen könnyű életük sem… Tifliszben Mihail Alekszejevicset elfoglalták a tárgyalások, örült, hogy itt él egy másod-unokahúga, Praszkovja Iljinyicsna Kollontaj, és annak gondjaira bízta Surát. A tábornok nagyon szerette Iljinyicskát, akinek nehéz élete volt. Férje részt vett az 1863-as lengyel felkelésben, ezért a Kaukázusba száműzték, ahol hamarosan meghalt. Az asszony, aki tanítónőként kereste kenyerét, egyedül nevelte fel lányát, Olgát és fiát, Vlagyimirt. Vlagyimir Pétervárott a Hadmérnöki Akadémián tanult, egyszer meg is látogatta Domontovicsékat, de úgy találta, túlságosan fényűző számára a környezet. Nem is nagyon hívták, hogy jöjjön el máskor is. Azt gondolta, a tábornoknak kellemetlen az effajta rokonság, és ha őt fel is vették a Hadmérnöki Akadémiára, múltját nem felejtették el. Ottlétekor Surát csak rövid időre látta, éppen hogy csak kezet fogtak, és a lány máris elment. Sajnálkozva jelentette ki: színházjegye van, majd hozzátette: „Nem volna-e kedve velük tartani?” – Köszönöm, nekem más programom van – felelte a fiú, és örült, hogy nem vörösödött el a hazugság miatt. Nem volt más programja, de alig néhány kopejka lapult a zsebében, nem tudott volna színházjegyet vásárolni… Amikor a tábornok elvitte Surát Kollontajékhoz, az anya – iskolai szünet lévén – otthon volt, s nagyon megörült rokonainak. Olga is hamarosan hazajött, egy könyvtárban dolgozott. Vologya csak harmadnap érkezett meg Pétervárról vakációra. Addigra Olga és Sura már összebarátkoztak. Olga nagyon sok szépet mesélt bátyjáról, így Sura kíváncsian várta a fiút. A pétervári találkozásra alig emlékezett. Vologya kezdetben kicsit elfogódottan viselkedett. „Igazi nagyvilági hölgy – gondolta –, talán le is néz bennünket, egyszerű lakásunk, szegénységünk miatt! Vajon nem kellemetlen neki, hogy egy száműzött katonatiszt családjánál vendégeskedik?” Fel sem merte ajánlani, hogy megmutatja a várost, csak amikor a tábornok kérte, hogy vegye gondjaiba a lányát, akkor hívta meg egy kirándulásra. A kirándulás kitűnően sikerült. Sura csodálkozott, mennyi mindent tud Vologya. Olyan könyveket is említett, amikről még nem is hallott. Ő is sokat gondolkozott azon, mi az ember dolga a világban. És ugyanúgy gyűlölte a cári önkényt, mint Sura. Kollontaj elmondta Surának gyermekkora sok nélkülözését, megaláztatását. Sura elcsodálkozott. Ilyen szomorú múlt után, hogy lehet ilyen vidám, tréfás kedvű? Amikor megkérdezte, a fiú könnyedén azt felelte: – El akarok minden rosszat felejteni, nem nézek a múltba, csak előre! „Csodálatos – gondolta a lány elragadtatottan –, még sohasem találkoztam ilyen nagyszerű emberrel.” És szinte egyszerre döbbentek rá mindketten, hogy szerelmesek egymásba. – Még senkit sem szerettem úgy, mint téged – dadogta Vologya. – Én még sohasem voltam szerelmes – vallotta be Sura –, te vagy az első… – A feleségem leszel – jelentette ki határozottan a fiú. – A feleséged leszek – állította ugyanolyan határozottan a lány. Sura eleinte nem mert beszélni Kollontajról édesanyjának. Érezte, hogy Alekszandra Alekszandrovna fényesebb házasságról álmodik. Csak Zojának mesélt titokban szerelméről, és a hű barátnő ismeretlenül is lelkesedett Vologyáért. „Milyen jó neked, hogy szerelmes vagy – sóhajtott fel –, én nem ismerek senkit sem, akibe beleszerethetnék!” – Igen, nagyon szerelmes vagyok. – Sura boldogan ölelte magához Kollontajtól kapott levelét. – Azt írja, hamarosan visszajön Pétervárra, akkor megismerheted! Biztos vagyok benne, hogy jó barátok lesztek! Vlagyimir egy hét múlva megérkezett. Domontovicsék, akiknek fogalmuk sem volt arról, hogy a fiatalok titokban eljegyezték egymást, szeretettel fogadták. A tábornok úgy érezte, fel kell karolniuk Vologyát, egyengetniük kell az útját, kárpótolniuk kell nélkülözésben eltöltött ifjúságáért. Így nem bánták, ha a fiatalember gyakori vendégük volt, azt is látták, hogy Sura jól érzi vele magát. Ha vendégség volt náluk, mindig meghívták őt is. A fiatalok pedig, akármennyi udvarló forgott is Sura körül, mindig megtalálták az alkalmat, hogy elvonuljanak a lakás valamelyik csendesebb zugába. Rendszerint a télikertben, egy pálma mögött üldögéltek. Sura szeretett volna mindent tudni Vologyáról, újra és újra elkérdezte, hogyan segített kiskorában édesanyjának, hogyan vásárolt be, hogyan mosta fel a szobákat. Tetszett neki, hogy még főzni is tud, és gyakran, mire anyjuk a munkából hazatért, Olgával együtt kész vacsorával várták. – Mesélj még, mindenről mesélj! – kérte Sura. – Ez régen volt, Surinka, jobb, ha elfelejtjük ezeket a szomorú dolgokat! – Vologya átölelte Surát. – Olyan szépen szól a zene, gyere, táncoljunk inkább! Sura engedelmesen simult a fiú karjába, és legszívesebben egész este csak vele táncolt volna. De édesanyja figyelmeztette: házikisasszony létére nem sérthet meg senkit sem. Másokkal is táncolnia kell. – De engem senki sem érdekel, csak Vologya – tört ki önkéntelenül Sutából a vallomás –, úgyis az ő felesége leszek! Alekszandra Alekszandrovna hirtelenében fel sem fogta, hogy mit fecseg összevissza ez a lány. Férje intett: Dragomirov tábornok érkezett meg, a balkáni háború egyik hőse Szonya leányával, és üdvözölni kellett az előkelő vendéget. Csak másnap délelőtt, amikor Sura éppen elmenőben volt, jutott eszébe, mit is mondott a lánya. – Ülj le, Surinka, egy pillanatra – kérte szelíden. – Tegnap, azt hiszem, a tánc hevében, valami csacsiságot mondtál Vlagyimirral kapcsolatban. – Én, csacsiságot? – Sura tágra nyitotta szemét. – Édesanyám, én csak az igazat mondtam. Szeretjük egymást Vologyával, és feleségül megyek hozzá! A tábornokné nem akart hinni a fülének… Féltve őrzött Surinkája, aki mindössze tizenhét éves, férjhez akar menni egy vagyontalan, jövedelem nélküli fiúhoz? Vologya még be sem fejezte a tanulmányait, s apja száműzetésben halt meg. Amikor mindezt ki is mondta, Sura csak mosolygott. – Vlagyimir mérnök lesz, hamarosan kitűnő álláshoz jut, s én is dolgozni fogok! Szeretjük egymást, értsd meg, mama! Úgy szeretjük egymást, mint ahogy te szeretted apát! Hallottam egyszer, hogy Jelizaveta néninek keseregtél: Adél és Zsenya szerelem nélkül mentek férjhez. Adél a jómódért, Zsenya pedig a pályája érdekében. Hát nem örülsz annak, hogy én végre szerelemből akarok férjhez menni? Te is szerelemből mentél papához! – Igen, de édesapád előkelő gárdatiszt volt, s nem egy koldusszegény diák! – Ha koldusszegény, akkor én is szegényen fogok élni! – Sura felvetette a fejét. – Dolgozni fogunk mind a ketten! – Ezt már hallottam – sóhajtott fel a tábornokné –, amíg édesapád él, nem is szenvednétek semmiben sem hiányt. De nem élünk örökké. És ha jönnek a gyerekek, hét-nyolc is talán… mellettük hogyan tudsz majd dolgozni? Sura csak vonogatta a vállát. – Papa bizonyára beleegyezik á házasságunkba! Ő nem olyan maradi gondolkozású, mint te! Ő sokkal megértőbb. Nagy csalódás volt Surának, hogy édesapja is ellenezte a házasságot. Kijelentette, hogy a fiatal Kollontaj semmiképpen sem megfelelő férj számára. – Jóravaló fiú, nem kétséges – mondta a tábornok –, de egészen más céljai vannak, mint neked. Mérnök lesz, valószínűleg kiváló a szakmájában, hiszen jófejű, értelmes, de az irodalomhoz, művészethez semmi közé sincsen. Olvasott valaha egy sort is a te imádott Dobroljubovodtól? Szerintem nem. Te szeretsz magasröptű témákról beszélni, és én azt hiszem, hogy ha ő meg is hallgat téged, közben másra gondol. Ha elmúlik az első fellángolás, nem lesznek közös gondolataitok. Meglátod, rövidesen elhidegülsz tőle! Mihail Alekszejevics bölcs szavai semmi hatást nem gyakoroltak Surára. Másnap Kollontaj megjelent, s ünnepélyesen feleségül kérte Alekszandra Mihajlovnát. A leánykérés a zöld szalonban történt. Sura a félig nyitott ajtó mögött hallgatózott, s kétségbeesve vette tudomásul, hogy a szülők nagyon udvariasan, de egyöntetűen kijelentették: Alekszandrát sohasem adhatják feleségül Kollontajhoz. Megkérték Vlagyimirt, hogy többé ne látogassa a házukat. Amikor Vlagyimir már a lépcsőházban volt, a lány utána szaladt, és szenvedélyesen átölelte. Majd berontott a zöld szalonba, és dühösen kijelentette: – Ha nem egyeztek bele a házasságba, megszököm, mint Jelena, Turgenyev regényében. Alekszandra Alekszandrovna mélyet sóhajtott. – Tőled minden kitelik – mondta végül lemondóan. Aztán egy pillanatra eszébe jutott, hogy milyen vargabetűt tett meg azért, mert nem mert szembeszállni apja akaratával. – Talán neki van igaza… – nézte tűnődve Surát. – Ki tudja? A tábornok nem ingott meg olyan könnyen, mint felesége. „Hát erre neveltem a lányomat? – gondolta. – Olyan szép, olyan eszes… azt hittem, valami kiváló ember veszi feleségül. Vologya csinos, jóvágású, csak éppen jelentéktelen… milyen végzetes hiba, hogy éppen Vologyába szeretett bele…” 6. Alekszandra Alekszandrovna sok érzelmes német regényt olvasott fiatal korában, és ezekben a regényekben, ha a szülők nem engedik a lányukat szerelmesükhöz férjhez menni: utazni küldik. Az utazás egyébként is mindenre gyógyír. Utazzék el Sura, Adél amúgy is nyaggatja férjét, hogy külföldre vágyik, menjen hát el a húgával. Mihail Alekszejevics majd belenyúl a pénztárcájába, és fizeti mindkettőjük költségét. Hiszen Sura jövőjéről van szó. Adél ujjongott örömében, férje nem kevésbé. Igor Vasziljevics hatvanadik évében járt, s nagyon fárasztotta fiatal felesége mohó élni vágyása. Nemcsak anyagilag, fizikailag sem bírta már a hajszát. Boldogan elengedte Adélt. Sura is örült, és csak titokban mosolygott anyja naivságán. Hát azt hiszik, hogy egy utazással el lehet őt választani Vlagyimirtól? Ha hazajön, kenyértörésre viszi a dolgot. Vagy beleegyeznek szülei a házasságába, vagy valóban megszökik. Zojával apróra megbeszélte a szökés részleteit. Egy este nem megy haza, Marija Sztrahovánál keres menedéket, odajön Vologya is. Másnap reggel levelet küld szüleinek, amelyben közli, hogy Kollontaj kedvese lett, és most már, ha nem akarják, hogy megesett leány legyen, feleségül kell adniuk Vlagyimirhoz. – Félek, hogy Marija nem engedi meg, hogy becsapd szüleidet! És ezen megbukik a tervünk! – töprengett Zoja. – Valami mást kellene kitalálnunk. – Miért? Szonya Kovalevszkaja is így erőszakolta ki a házasságát. Marija Ivanovna ismerte Szonyát, s ő mesélte, hogy Szonyát nem akarták férjhez adni Kovalevszkijhez. Ő azonban egy este a fiú lakására ment, apjának levelet hagyott, hogy hol találhatja meg. A tábornok odarohant, s miután kettesben találta leányát a diákkal, kénytelen volt beleegyezni a házasságba. Én is ezt teszem! – jelentette ki magabiztosan. – Bár Vlagyimir is velünk jöhetne külföldre! Képzeld el mamáék megdöbbenését, amikor kikísérnek az állomásra, és ott látják Kollontajt is. Persze, ez csak álom! Miből telne szegénynek utazásra? Hiszen neki még az is gond, hogyan kaparja elő az útiköltséget, ha hazautazik édesanyjához! Vlagyimir persze nem tudott Surával elutazni, de kikísérte az állomásra. Alekszandra Alekszandrovna bizonyos volt benne, hogy Sura a külföldi út alatt kiveri fejéből ezt a gyerekes szerelmet, ezért nagyon kedves volt a fiúhoz. „Nem csoda, hogy Surinka beleszeretett – gondolta –, valóban nagyon csinos. Kár, hogy szegény… Sura nem arra való, hogy egy szegényes, szűk kis lakásban éljen! No, majd külföldön, ott megjön az esze!” Pétervárról először Berlinbe vitte Adél a húgát. „Majd meglátod, milyen gyönyörű, divatos ruhákat vásárolunk és főleg kalapokat! A kalaposnőm azt mondja: nem Párizs, Berlin a kalapok városa!” Adél, alighogy megérkeztek, már indult is vásárolni. Ajkbiggyesztve gondolta, hogy tulajdonképpen férje elég szűkmarkúan bánt vele. Ha már az utazás költségeit nem kellett fedeznie, legalább több zsebpénzt adhatott volna. Szerencse, hogy van egy kis megtakarított pénze. Mindig többet ír be a háztartási kiadásokról vezetett füzetébe, így hónap végén egész csinos összeg gyűlik össze. Most majd elkölti… Sura kijelentette, hogy nem akar sem ruhát, sem kalapot vásárolni. Bőven elég, ami van neki. Inkább az antikváriumokat járja végig. Marija Sztrahovának akar vinni egy régi kiadású Goethét. Bizonyára örülni fog. Adél vállat vont, s sorsára bízta húgát, Surának pedig, mialatt az antikváriumok polcait nézegette, megakadt a szeme egy kis kék fedelű könyvön. A Kommunista Kiáltvány volt, szerzői Marx és Engels. Marx nevét sokszor hallotta emlegetni. Marija Ivanovna tisztelettel beszélt róla, s azt is mondta, hogy a haladó fiatalság ismeri tanításait. Könyveit a cenzúra betiltotta, de titokban hozzá lehet jutni egy-egy művéhez. Sura úgy érezte, hogy már ebből a kis könyvből is sok kérdésére fog választ kapni. Hát ha még a többit is olvashatná! Tanárnője bizonyára segíti majd abban, hogy megszerezze Marx könyveit. Adél hazajött, tele csomagokkal, jókedvűen számolt be vásárlásairól, Sura oda sem figyelt rá. Egy karosszékbe kuporodva buzgón olvasott. „Micsoda könyvmoly – gondolta Adél –, folyton csak olvas, emiatt kár volt Berlinbe jönnie.” Meg sem kérdezte, mit fal olyan mohón, feltételezte, hogy valami modern regényt, amit otthon kezébe se vehetne. Felőle aztán olvashatja! Ő nem csendőr, nem vigyáz az olvasmányaira. De amikor Surát másnap is csak az antikváriumok érdekelték, s újra nem kísérte el nővérét a divatüzletekbe, Adél gyanút fogott. És este megnézte, mit is olvas a kislány. Marx, Engels, micsoda nevek? Férje említette, hogy Marx a polgári társadalom legnagyobb ellensége volt, szerencse, hogy meghalt. És ez a kótyagos lány ilyeneket olvas… Nem is maradnak tovább Berlinben, Párizsban majd Surának is megjön az esze. Elviszi múzeumokba, kirándulnak, ott él férjének egy unokatestvére, így kísérőjük is lesz. Párizsban a kedves unokatestvér boldogan állt rendelkezésükre. Sura szívesen fogadta az intelligens, kellemes Monsieur Aubryt útikalauzul. Párizs jobban tetszett neki, mint Berlin. Nem győzött betelni a várossal. Szeretett volna cél nélkül kóborolni az utcákon, vagy leülni egy kávéház teraszára, és nézni a járókelőket. Megkérte a rokont, engedje őt szabadon. Ne féljen, nem téved el, visszatalál a szállodába, vagy ha eltéved, bérkocsiba ül. „De mi lesz, ha Adél asszony ezt megtudja?” – aggodalmaskodott a férfi. „Nem mondjuk meg, akkor nem hazudunk, s az igazság rejtve marad!" – felelte Sura. „Nocsak, milyen diplomatikus – állapította meg fejcsóválva Monsieur Aubry, – megtalálja az utat, hogy akarata érvényesülhessen.” Sura ettől kezdve délelőttönként egyedül járta a várost, felfedezte a Szajnaparti antikváriusokat, élvezettel turkált a ládákban, és mindennap könyvekkel megrakodva jött haza. Délután és este ezeket a könyveket olvasta. „Felfedeztél egy francia Marxot?” – kérdezte Adél gúnyosan. – Ugyan, dehogy – tiltakozott Sura –, ezek nem közgazdasági könyvek, csak történelem. Adél nem faggatta tovább húgát. „Olvasson, amit akar – gondolta –, ha a történelem érdekli, olvasson történelmet!” Amikor belepillantott az egyik könyvbe, felcsillant a szeme. A francia forradalomról volt szó benne. „Ez Igor területe, őt is érdekelné, majd hazaviszem neki, örülni fog a figyelmességemnek. Sura bizonyára ideadja, ha elolvasta. És legalább nem kerül pénzbe az ajándék.” Sura egyik délelőtti sétája alkalmával leült egy padra, ahova melléje telepedett két rövid hajú diáklány, és pergő, francia beszédükből kivette, hogy este a szocialisták gyűlést tartanak. Nem értette pontosan a címet, ezért megkérte a lányokat, írják fel neki, hol is lesz az a gyűlés. A lányok gyanakodva nézték az elegáns, fiatal hölgyet. „Mit keres maga azon a gyűlésen?” – kérdezte az egyik. „Orosz vagyok – felelte Sura mentegetőzve – és…„ „Orosz, akkor megértjük, sok emigráns orosz barátunk van, tudjuk, hogy maguk milyen elnyomásban élnek, és a fiatalok döntik majd meg az önkényuralmat! Jöjjön csak, s ha vannak orosz barátai, hozza őket magával.” A lány felírta a címet. Sura remélte, hogy észrevétlenül elmehet hazulról. Adél operába készült. Az elmenetellel így nem volt baj, de a visszaérkezés már nem úgy sikerült, ahogy remélte. Adél lent topogott az utcán, és éppen arra gondolt, hogy értesíti a rendőrséget húga eltűntéről, amikor Sura egy csapat egyszerűen öltözött fiatallal megérkezett. Mindegyiktől mosolyogva vett búcsút. – Merre jártál? – támadt rá nővére. – Egy szocialista gyűlésen voltam, egyetemi hallgatók, munkások, munkásnők között. A francia kommün mártírjairól emlékeztek meg. Te, Adél, én nem is tudtam, hány orosz harcolt a kommünben. Valójában a kommünről is alig tudok valamit. Talán van valami könyv itt, amelyik… – Nem sokat tudsz a kommünről? Ennél többet itt nem is fogsz megtudni – vágott Adél húga szavába –, holnap hazautazunk! Azért küldtek el veled, hogy megfeledkezz ostoba fellángolásodról, s látom, most még ostobább dolgokkal tömöd a fejedet! Nem vállalom érted tovább a felelősséget! Minél jobban pattogott Adél, annál derűsebb lett Sura. – Igazad van, menjünk minél előbb haza – mondta –, vágyódom Vologya után. És nyilván ő is nagyon vágyódik utánam. Tudod, ha az ember szerelmes, nehéz meglennie a szerelme nélkül. Adél, aki éppen a kalapjait rakosgatta egy kalapdobozba, pimasz célzásnak vette ezt a megnyilatkozást. Remegő ujjai a kalaptűt saját kezébe szúrták. Felszisszent fájdalmában. – Megsértetted az ujjadat? Annál jobban fogsz tetszeni benne! A babona legalábbis ezt tartja! – Sura jókedvének semmi nem vetett gátat. – Ostobaság, nem hiszek a babonákban! – Adél dühödten tovább csomagolt. – Kérlek, fogj neki te is a munkának, szeretnék holnap reggel elutazni! – Semmi akadálya, én hamar elkészülök – Sura már szedte is elő bőröndjét –, én ugyanis nem vásároltam annyi kacatot, mint te! – Ehelyett egy garmada rongyos könyvet viszel haza. – Adélnak most jutott eszébe, hogy férje számára el akarta kérni a francia forradalom történetét. Úgy érezte, a pillanat most nem alkalmas erre. No, majd a vonaton… akkorra elmúlik mindkettőjük haragja. Alekszandra Alekszandrovnát meglepte a váratlan hazajövetel. Adél sietve elmesélte, hogy Sura forradalmi könyveket vásárolt, naphosszat azokat olvasta, s ami utolsó csepp volt a pohárban, titokban elment egy szocialista gyűlésre. „Ez a lány nihilista lesz! Vigyázni kell rá!” – és mentegetőzve tette hozzá: nem rajta múlott, hogy a külföldi út alatt nem felejtette el Vlagyimirt. Nem, Sura nem felejtette el Vlagyimirt. Megérkezése után való napon levelet írt neki, s Kollontaj a levél vétele után nem törődve azzal, hogy kiutasították, azonnal eljött. Büszkén jelentette be, hogy kitüntetéssel végezte el az akadémiát, és állást is kapott. A tábornokné nem merte megkérdezni, mennyi a fizetése, sejtette, hogy abból nehéz lesz eltartani Surát. Nem is beszéltek sem pénzről, sem házasságról, csupa közömbös témákról folyt a szó, végül Sura – anyja szerint neveletlen módon – felállt és hívta Vlagyimirt, nézze meg, milyen érdekes könyveket vásárolt külföldi útján. És átadta az ajándékát: egy bőrpénztárcát. Amikor Kollontaj elment, Alekszandra Alekszandrovna alaposan meg akarta mosni lánya fejét. De látva annak sugárzó arcát, benne rekedtek a szavak, és egy kis hallgatás után csak ennyit mondott: – Lassanként össze kell készítenünk a kelengyédet, ha… nem mondtál le az ostoba tervedről, és hozzá akarsz menni Kollontajhoz. A tábornokné rég kapott ilyen meleg csókot és ölelést Surától, mint most. Kicsit szemrehányóan kérdezte: – Hát ennyire elvágyódsz tőlünk? Nem voltunk jó szüleid? – Szeretem Vlagyimirt, mama. Úgy szeretem, ahogy te szeretted papát! Meg kell értened! – Megértem – sóhajtott Alekszandra Alekszandrovna. – Csak meg ne bánd később! Még nagyon fiatal vagy! „Drum prüfe, wer sich ewig bindet, dass sich das Herz zum Herzen findet! Der Wahn ist kurz, die Reu ist lang"1 – idézte Schillert. – Ugyan, mama, ne aggályoskodj! Szeretem Vlagyimirt, s úgy érzem, örökre fogom szeretni! A tábornokné ceruzát vett elő, és számolgatta, mi minden kell Sura kelengyéjébe, és mennyibe kerül mindez, Csak egyszerű dolgokat vásárol, úgysem lesz fényes háztartásuk, lányának hamarosan minden rubellel számolni kell. Hát, ha még jönnek a gyerekek… A tábornok nehezen bár, de belenyugodott a házasságba. És megígérte, hogy havonta zsebpénzt folyósít Surának, addig legalább, amíg Vlagyimir nem keres többet. Surát nem érdekelték a pénzügyek. Eszébe sem jutott, milyen az, amikor meghatározott kis összegből kell gazdálkodni. Ami pénze eddig volt, azt nyugodtan költötte könyvekre vagy virágra, édességre, ajándékokra. „Ki örök kötést tesz, vigyázzon, Hogy a szív a szívhez találjon! Kurta kéjt hosszú gyász követ.” Részlet az Ének a harangról c. költeményből (Rónay György fordítása) 1 – Sura, nem is figyelsz arra, amit az édesapád mond? – kérdezte az anyja szemrehányóan. – De figyelek, figyelek! – ismételte buzgón Sura. – Milyen jók vagytok hozzám! Ugye Marija Ivanovnát is meghívjuk az esküvőre? De ne legyenek koszorúslányok! Vlagyimir sem szereti a ceremóniákat. – Nagyon helyes. Én is így gondoltam – bólintott a tábornokné. – A menyasszonyi ruhádat Adél szabónőjével varratjuk. A menyasszonyi ruha nagyon szépen sikerült, fehér atlaszból készült, hosszú uszállyal. Amikor Sura meglátta, felkiáltott: „Olyan ez a ruha, mint navarrai Margit kosztümje a Hugenottákban. Miért nem kértük kölcsön a színháztól?” – Te mindenből csak tréfát űzöl – bosszankodott Alekszandra Alekszandrovna –, mondtam, hogy gyermek vagy még, nem való neked a házasság! – Huszonegy éves múltam márciusban – vetette fel a fejét Sura –, mama tizenkilenc éves volt, amikor először ment férjhez. – Az nagyon régen volt – ingatta a fejét az anya –, ma már nem mennek a lányok olyan korán férjhez! „Hát Adél meg Zsenya?” – Sura száján volt a kérdés, de hallgatott. „Beszéljen mama, amit akar, fő hogy Vlagyimir felesége leszek!” 1893. április 4-re tűzték ki az esküvőt. Szeles, hideg idő volt. Sura és Vlagyimir az előző napon lovagolni mentek. Másnapra a menyasszony alig látott a náthától. Tüsszögött, pillanatonként fújta az orrát, amely megdagadt és kivörösödött. – Ugye mondtam, hogy nem neked való a házasság! – a tábornokné magán kívül volt izgalmában. – Ilyen vörös orral, prüszkölve nem mehetsz az oltár elé! Gondold el, a pap a legmeghatóbb szavakat mondja, és te egy hatalmasat tüsszentesz! Sura kijelentette, hogy akármilyen vörös az orra, nem halasztja el az esküvőt. Zsenya jött segítségére, hozott valami orvosságot, amit az énekesnők is bevesznek, ha megfáznak. Bepúderezte húga orrát, s megindultan csókolta meg. – Legyél nagyon boldog, kicsikém, és szeresd nagyon a férjedet! Sura nem értette, miért olyan meghatott mindenki? Ő csak örülni tudott, ha ránézett vőlegényére, a torkában dobogott a szíve boldogságában. Az esküvői ceremónia szépen lezajlott. Sura egyetlenegyszer sem tüsszentette el magát. De amikor a hűvös templomból hazaértek, a meleg szobában újból kitört a náthája. Alekszandra Alekszandrovna azonnal hőmérőt hozott, kiderült, hogy Surának láza van. Hiába volt az ünnepi vacsora, az anya ágyba parancsolta lányát. – De mama… – nyöszörgött Sura –, mi el akartunk utazni Vlagyimirral! – Még mit nem? Tüdőgyulladást akarsz kapni? Vlagyimir sem olyan ostoba, hogy ilyen állapotban utazni vinne! Hiszen most már ő felelős az egészségedért! Igaz, Vlagyimir? És most már menjen is! Sura beteg. Kollontaj megadóan bólintott. Kezet csókolt anyósának és ifjú feleségének, aztán búsan hazament. Sura arra gondolt, hogy mennyi izgalom előzte meg a tervezett nászutat. Imatrába készültek, de egyiküknek sem volt pénze, ő szégyellt kérni édesapjától, Zoja azt ajánlotta, hogy zálogosítsa el Adéltól nászajándékba kapott aranyláncát és briliánsgyűrűjét. Hatvanhárom rubelt kaptak érte. Így jött össze a pénz. A tábornok azt hitte, veje fedezi a nászút költségeit. A vendégek is lassan elszéledtek, csalódottak voltak. Semmi tánc, semmi vidámság! A fiatalasszonyt ágyba parancsolta a mamája, az ifjú férjet elküldte. Csak Zoja maradt ott, már egy hete Suráéknál lakott, segített az esküvői előkészületekben. Alekszandra Alekszandrovna intette, vigyázzon, ő is elkapja a náthát. De a hű barátnő egy cseppet sem félt. Megágyazott magának a díványon, lefeküdt, és Surával együtt sorba vették a nap eseményeit. Éjfél után még mindig fecsegtek, nevetgéltek. A tábornokné bejött, s csendre intette őket. Egy kis időre el is hallgattak, aztán újra kitört belőlük a nevetés. Harmadnapra meggyógyult Sura, de az ifjú párnak most már nem volt kedve az utazáshoz. Alekszandra Alekszandrovna azt ajánlotta: menjenek Tifliszbe, látogassák meg Vlagyimir édesanyját. Praszkovja Ujinyicsna nagyon megörült a fiatal párnak. Olga már nem élt Tifliszben, Moszkvába ment férjhez, egy tanárhoz. Két rokon kislány lakott Kollontajnénál, egyikük sok évvel később így írta le Surával való találkozását: „Nagyon jól emlékszem arra a napra, amikor Vlagyimir bácsi megérkezett a feleségével. Mi gyerekek, meg voltunk győződve, hogy nem is földi lény, hanem a meséből kilépő ragyogó tündér áll előttünk! Micsoda tündöklő szépség! És csak úgy sugárzott róluk a szerelem és a boldogság…” 7. Alekszandra Alekszandrovna egy kis lakást rendezett be a fiataloknak. „Fontos, hogy olcsó legyen a bére” – jelentette ki határozottan, amikor megtudta, milyen kicsi Kollontaj fizetése. „Az is fontos, hogy közel legyenek hozzánk! – mondta a tábornok. – Remélem, Surinkát ha nem is naponta, de legalább minden másnap látom!” – Én is azt remélem, no meg azt is, hamarosan unokánk lesz! – a tábornokné zsebébe dugta a zálogcédulát, amit lánya holmijai közt talált, és elhatározta, hogy másnap kiváltja az ékszereket. „Milyen szerelmes lehet ez a csacsi lány, hogy nem tőlünk kért pénzt, nem akarta, hogy lássuk, Kollontaj még egy szerény nászút költségeit sem tudja fedezni. Aggódom értük.” A tábornokné aggodalma egyelőre alaptalan volt. A fiatal pár boldogan érkezett haza, örültek az új lakásnak, Sura leleményesen helyezte el a bútorokat, mindennek talált helyet, a toalettasztalt száműzte, helyette áthozatta íróasztalát, könyvespolcát. Édesanyja fejét csóválta, azt remélte, hogy lánya, mint háziasszony és feleség, lemond az írásról. Hiszen eddig, noha sok elbeszélést írt, sehova nem küldte el őket, nyilván érezte, hogy nem ütik meg a mértéket. Hát akkor miért írna? Törődjön inkább a háztartásával, tanuljon meg főzni, s főleg, főleg (ezt nem győzte hangsúlyozni Surának): beosztani. Sura engedelmesen bólintott, de az íróasztalhoz ragaszkodott. És elhatározta, hogy megírja tifliszi élményeit. Szeretett volna anyósáról írni, a száműzetés keserves éveiről, arról, milyen nehezen nevelte fel és taníttatta két gyermekét. „Igen, ez regénytéma – gondolta –, nem kitalált szerelmi história.” Vlagyimir, amikor meghallotta, hogy felesége édesanyjáról akar írni, erélyesen tiltakozott a terv ellen. „Mondtam neked, Surinka, hogy ezek régi dolgok és felejtsük el!” – kérte Surát, amikor az kérdéseket tett fel. „Nem akarok erről beszélni, és még kevésbé akarom, hogy erről írjál. Még ha meg is változtatod a neveket, akkor is tudják, hogy rólunk írsz! Ez árthat nekem” – tette hozzá indulatosan. Sura nem értette, miért olyan ingerült férje. De nem akart veszekedést. Elhatározta, hogy nekifog az írásnak, legfeljebb nem mutatja meg Vlagyimirnak, hanem majd csak Zojának. Ha Zoja jónak találja, elküldi álnéven egy folyóiratnak. Kora reggel, alighogy Vlagyimir munkába ment, leült az íróasztalához, s szorgalmasan írt egészen délig. A háztartást teljhatalmúlag Anna Petrovna vezette, aki régebben Domontovicséknál volt szakácsnő. Jóindulatú, szorgalmas teremtés volt, a kis háztartásban nem is kellett annyit dolgoznia, és Sura semmibe sem szólt bele. Mindent ráhagyott Annára, aki úgy érezte, felelős a fiatalok boldogságáért. A boldogsághoz pedig – gondolta bölcselkedve – teli hasra van szükség. Asszonya nem sokat törődik a főzéssel, naphosszat irkafirkál, s csak akkor hagyja abba, ha az előszobaajtóban megcsikordul a kulcs. Akkor gyorsan mindent a fiókjába dug, szalad a férje elé. Anna Petrovna nem volt kíváncsi természetű, s nem érdekelte, mit ír a fiatalasszony. „Nem baj, majd ha jön a kicsi, abbahagyja ezt a sok haszontalan körmölést! Lesz akkor más dolga elég. Bár túl lenne szegényke a szülésen!” Anna Petrovnának sohasem volt gyereke, de minden helyen, ahol szolgált, sajátjának tekintette a ház gyerekeit. Rajongásig szerette valamennyit. És sokszor jobban aggódott értük, mint szüleik. Most is alig várta már, hogy megszülessen a kisgyerek. „Fiú lesz – jelentette ki magabiztosan –, azt előre meg tudom mondani!” Anna Petrovnának igaza lett. 1894 áprilisában Surának négykilós, fekete hajú, kék szemű kisfia született, akit a nagyapja után Mihailnak neveztek el. Vlagyimir azt sem tudta, hogyan hálálja meg feleségének a nagy boldogságot. Alekszandra Alekszandrovna zokogott örömében, s a tábornok is meghatottan állt a csecsemő bölcsőjénél. „Remélem, Surának még sok gyermeke lesz – gondolta. – Szeretnék sok unokát!” Mihail Alekszejevicsnek az most nem jutott eszébe, miből tartaná el veje a sok gyermeket. Adél és Zsenya mostanában gyakran látogatták meg Surát. Adél minden alkalommal valami egészen felesleges, drága holmit hozott. Zsenya pedig leült a kicsi mellé, és énekelt neki. Sura elérzékenyülve hallgatta a kristálytiszta, csengő hangot. „Neked miért nincs gyereked? – kérdezte egyszer. – Gondold el, milyen boldog lennél, ha annak énekelhetnél!” – Nincs rá időm – felelte Zsenya. – Két fellépés vagy két külföldi vendégjáték között szüljek? És ha megszültem, bízzam dajkára? Hiszen, tulajdonképpen sohasem vagyok otthon! Napközben próbálok, vagy ének- és táncleckéket veszek, este meg fellépek! Akinek hivatása van, az nehezen szülhet, de főleg nehezen nevelhet gyereket. Neked könnyű, Surinka! Te itthon vagy, nincs más dolgod, mint a gyerek. Hidd el, gyakran én is erről álmodom! Meleg otthonban, sok gyermekkel körülöttem, esténként a férjem várom haza! Nincs intrika, lámpaláz, versengés, tülekedés… néha olyan fáradt vagyok mindentől. Téged kielégít a házasság meg a gyerek… – Nem, nem elégít ki – tört ki Surából akaratlanul –, időnként halálosan unatkozom! Unom ezt a szűk lakást, unom Anna Petrovnát, aki örökké óv, figyelmeztet, oktat. Mindent és mindenkit unok! Írni szeretnék, de mikor írjak? Az egész napom száradó pelenkák és cumisüvegek között telik el. Míg mások szabadon járnak-kelnek, az én utam a konyhából a gyerekszobába vezető néhány lépés. Itt telik el az életem! Utazni szerettem volna, írni, nemcsak regényeket, hanem cikkeket is, a nép, főleg a nők nyomorúságáról, a cári önkényről, és ehelyett be vagyok zárva egy szobába! – De hát te választottad ezt az utat! – Zsenya nem értette húga indulatos kitörését. – Hiszen szereted Vlagyimirt. Vagy már nem szereted? – Szeretem, pontosabban, szerelmes vagyok belé. Nem tudnám elképzelni az életem nélküle. De őt nem érdekli az, ami engem érdekel. Este, ha hazajön, rendszerint egy csomó barátot hoz magával, és megkívánja, hogy finom vacsorával várjam a társaságot. Aztán alighogy bekapták az ételt, táncolni akarnak. Drága pénzen vásárolt egy gramofont, mert ez olyan nagy újdonság, s agyonnyúzzák azt a néhány lemezt. Majdnem mindig éjfél után mennek el. – Azelőtt nagyon szerettél táncolni – ingatta a fejét Zsenya –, azt mondtad, senkivel sem tudsz olyan jól mazurkát táncolni, mint Vlagyimirral. Sura erre nem tudott mit felelni. Csak nagy sokára szólalt meg: – Értsd meg, Zsenya, írni szeretnék! Annyi téma kavarog a fejemben. Marija Ivanovnától sok fiatalról hallok, akik egészen mások, mint ti voltatok fiatal lány korotokban, vagy akár én. Mind a szabadságért, a nép szabadságáért harcolnak, ezért vállalnak börtönt, száműzetést. No meg a kettős erkölcs… Mondd, miért szabad egy férfinak szabadon élni házasság előtt, és miért bűn, ha ezt egy nő teszi? – Nem tudom, Surinka, de… – Látom, téged mindez nemigen érdekel – Sura kicsit megsértődött nővére közönyén. – Te csak a zenének élsz! Te legalább boldog vagy… – Az előbb mondtam neked, hogy nem. Vagy ismételjem meg a szavaimat? De én választottam ezt az utat, és vállalom mindazt, ami ezzel jár. Az élet legnagyobb ajándéka a szerelem, és én, jól tudod, csak elfogadtam a szerelmet. Férjem nagyon jó, nagyon derék ember, aki miattam lemondott a hivatásáról. Hálás vagyok neki, de… nem vagyok szerelmes belé. Te meg, mint mondod, szerelmes vagy. És itt ez a tündéri kisgyerek… Te is vállald azt az utat, amelyet választottál. Zsenya szavai gondolkozóba ejtették Surát. Tulajdonképpen mi baja van? Vlagyimir kedves, jó, gyengéd, és imádja. Csak érte és Misáért él. Igen, mindez nagyon jó. De nem szereti, ha ír. És nincs is ideje az írásra. Ha belekezd valami elbeszélésbe, az ajtóban megjelenik Anna Petrovna, és megkérdi: „Kiadta már a szennyes ruhát? Ma jön érte a mosónő! És nem számolta össze? Ezt a könnyelműséget!” Majd néhány perc múlva újra benyit: „Mikor viszi le a kisfiút sétálni? Tegnap se volt levegőn! Aztán csodálkozik, ha megfázik!” Sura ilyenkor gyorsan leitatja a félig megírt oldalt, behajítja a fiókba, és indul Misával sétálni. A gyerek olyan kedves, és olyan szép volt, hogy az asszony elszégyellte magát. „Meg sem érdemlem ezt a drága kisgyereket” – gondolta. „Igaza van Zsenyának, én választottam ezt az utat. De vajon jól tettem-e? Talán, ha Misa nagyobb lesz, jut időm az írásra. De mikor lesz az?” Sura a rokonok, barátok előtt titkolta elégedetlenségét. És különösen félt anyja fürkésző tekintetétől. Alekszandra Alekszandrovnának minden alkalommal buzgón hangoztatta: milyen boldog. Az anya sejtette, hogy lánya nem mond igazat, de azt hitte: a szűkös körülmények teszik elégedetlenné. Ahol csak tudta, segítette, s ugyanezt tette a tábornok is. Fogalmuk sem volt arról, hogy Sura egy cseppet sem törődik a pénzzel, az sem zavarja, ha hónap végén levest és kását ebédelnek. Házasságuk második évében Zoja hozzájuk költözött. Édesapja meghalt, édesanyja hamarosan férjhez ment egy távoli rokonához Odesszába, és magával vitte a két kisebbik lányt. Zoja énekelni tanult, és mindenáron Pétervárott akart maradni. Sura készségesen felajánlotta, hogy lakjon náluk, s bár Vlagyimirnak sehogyan sem volt ínyére, hogy a szűk kis lakásban még többen legyenek, szó nélkül meghajolt felesége akarata előtt. Zoja vidám, derűs természet volt, érdekes történeteket mesélt, művészkörökben forgott, ahol sok mulatságos dolgot hallott. Sura boldog volt, hogy valakinek őszintén mindent elmondhat, és Zoja sokkal megértőbben hallgatta, nem intette le, mint Zsenya. – Mi a baj? – kérdezte, amikor látta, hogy barátnője milyen levert. – Írni akarsz és nincs rá időd! Egyszerű a megoldás: zárkózz be a szobádba, és dolgozz! – Könnyen beszélsz – Sura csak mosolygott Zoja határozott kijelentésén. – Elfeledkezel róla, hogy itt van Misa. Hallom a pöntyögését, szaladgál a lakásban, aztán egyszerre orra bukik és zokog. Anna Petrovna nem ér rá folyton vele lenni, mert főzni, takarítani kell. Mit tehetek? Abbahagyom az írást, s rohanok ki hozzá, hogy megvigasztaljam! – Nem tudnál felvenni valakit, aki Misával törődne? – Még egy személyt fizessek? Hiszen, ha papáék nem segítenének, Anna Petrovnát sem tudnánk tartani! Vlagyimirnak nagyon kicsi a fizetése. Pedig dolgozik szegény, látod, a barátjával néha hajnalig rajzolnak, méricskélnek. Valami fűtő- vagy hűtőberendezésen dolgoznak, azt mondják: a technikai fejlődés viszi előre az emberiséget. És a legfontosabb, hogy az emberek művelődjenek. – Művelődés? – Zoja megvetően legyintett. – Hogy művelődhetnek az emberek nálunk, ahol nemcsak szólás-, még gondolatszabadság sincs. Gyökerében kell megváltoztatni a társadalmat. Osztályharc nélkül semmire sem megyünk! Vlagyimir előtt nem vitatkozhattak, mert az nem szerette a vitákat. Amikor már úgy érezte, sarokba szorították, elnevette magát. „Elég volt a filozofálásból! Táncoljunk inkább!” Kollontaj barátja, Pjotr Nyikolajevics ügyetlenül meghajolt Zoja előtt, táncra kérte. Zoja fordult vele néhányszor, aztán azt ajánlotta, inkább beszélgessenek. Pjotr Nyikolajevicsnek nem sok tehetsége volt a tánchoz. Igaza volt Zojának: sokkal jobban lehetett vele beszélgetni, mint táncolni. Ő ellentétben Kollontajjal, megértette, hogy Surának szüksége van valami értelmes munkára. Ha Sura írt egy elbeszélést vagy cikket, Zoján kívül neki olvasta fel. A férfi érdeklődéssel hallgatta az írásokat, és okos tanácsokat adott, mit és hogyan változtasson rajtuk. Sura nagyra becsülte férje barátját, s hálás volt neki. Arra gondolt, mennyivel jobban megértenék egymást Pjotr Nyikolajeviccsel. De hiába, ő Vlagyimirt szereti… Sok évvel később, a februári forradalom után Sura találkozott a mérnökkel. Akkor már hírneves egyetemi tanár volt, matematikát adott elő. Amikor az asszony megkérdezte, mit csinált a forradalmi napokban, a tőle megszokott nyugalommal felelte: – Nagyon jól kihasználtam az időt. Befejeztem egy munkámat. Kapóra jött, hogy nem mehettem ki az utcára, és nem kellett előadásokat tartani. Zoja vállalta, hogy délelőttönként sétálni viszi Misát, vagy játszik vele, és így Sura nyugodtabban írhatott. Több mint egy hónapig dolgozott egy hosszabb elbeszélésén. A kétféle erkölcsről írt: egy már nem fiatal nő nála fiatalabb férfival külföldre megy, ott, mint házastársak élnek, de nem akarja a férfit lekötni, és azt mondja, ha hazatérnek, újra szabadok lesznek mindketten. Zoja lelkesedve hallgatta az elbeszélést, nem győzte dicsérni. Sura maga is azt hitte: irodalmi értékű munkát írt. Marija Ivanovna, akinek Sura odaadta írását, azt állította, hogy a probléma kicsit erőltetett. Mindamellett azt ajánlotta: küldjék el egy folyóiratnak. Sura töprengett: milyen írói álnevet válasszon, aztán úgy döntött: Alekszandra Kollontaj néven küldi be Korolenkónak az elbeszélést. Akkoriban őt tartották a legnagyobb tekintélynek. Zoja és Sura egyforma izgalommal várták a választ. Hetek múltak el, de válasz nem érkezett. Végre több mint két hónap után, visszaérkezett a kézirat egy nagyon kedves levél kíséretében. Korolenko azt írta, hogy, noha a téma érdekes, a kidolgozás túlságosan nyers és felületes. A beküldött írás nem elbeszélés, hanem propagandairat. A propagandához sokkal több tehetsége van a szerzőnek, mint a szépirodalomhoz. A bírálat nagyon leverte Surát. Amikor Kollontaj este hazajött, könnyek közt találta. Vlagyimir nem vette komolyan Sura kétségbeesését. Tréfával próbálta elütni a dolgot. Surát mélyen megsebezték férje szavai. Hogyan tréfálkozhat, amikor ő ilyen kemény bírálatot kap? Zoja újra elolvasta az elbeszélést, s Korolenkónak adott igazat. Azt tanácsolta, dolgozza át Sura az írást. – Nem dolgozom át, soha többet nem írok! – jelentette ki Sura. Csak Pjotr Nyikolajevics tudta megvigasztalni. Azt magyarázta, hogy ha Korolenko nem látott volna a beküldött írásban tehetséget, nem foglalkozott volna vele ilyen komolyan. Sura a jó barát szavaira úgy döntött, hogy folytatja az írást. És még jobban haragudott férjére. Miért nincs benne egy csepp együttérzés, miért gúnyolódik, amikor tudja, milyen csalódást okozott neki a visszaküldött kézirat. Pjotr Nyikolajevics is azt ajánlotta, szépirodalom helyett írjon inkább cikkeket. Írjon a nevelésről, a környezetnek a gyermekre való hatásáról. Ez most sokakat érdekel. Másnap már könyveket is hozott, Pestalozzi, Usinszkij, Pirogov munkáit, s elkísérte Surát az egyetemre, pedagógiai előadásokra. Esténként a mérnök gyakran hagyta, hogy Kollontaj egyedül rajzoljon és számolgasson, ő Surával pedagógiai kérdésekről beszélgetett. Vlagyimir időnként odapillantott, aztán bosszúsan továbbrajzolt. Surát mulattatta, hogy férje féltékeny. „Ha tudná – gondolta –, hogy milyen szerelmes vagyok belé háromévi házasság után is, nem nézne ilyen dühösen Pjotr Nyikolajevicsre. De ha nem érzi, ezt úgysem lehet megmagyarázni.” Kollontaj valóban sokat töprengett, szereti-e még Sura. Egész nap dolgozik, és este, ha hazajön, nem tud semmi érdekeset mesélni. Feleségét a gépek, a technika nem érdekli. Ő pedig szeretne Surának minél többet nyújtani. Miatta szeretne gazdag lenni, hogy szép ruhákkal, ékszerekkel halmozza el, hogy utazni vihesse. Az utazásra hamarosan alkalom adódott. Vlagyimir Pjotr Nyikolajeviccsel együtt megbízást kapott, hogy Narvában a Krenholm-textilgyárban felújítsák a szellőző- és fűtőberendezést. A két mérnöknek körülbelül egy hetet kellett ott tölteni, s Kollontaj felajánlotta: jöjjön velük Sura és Zoja. A két nő kapva kapott az ajánlaton, és boldogan készülődtek az útra. Sura örült, hogy kiszabadul a szűk kis lakásból, s ha nem is külföldre, legalább Narvába utazhat. 1896 márciusa volt. Narvában még hideg és hó fogadta őket, szánkáztak a hófedte mezőkön, sétáltak az erdőben. Elegáns szállodában laktak, ahol az étteremben zenekar játszott. De Sura és Zoja ebben a szép környezetben is vitatkozott Pjotr Nyikolajeviccsel: a technika fejlődése megmentheti-e az emberiséget a nyomorúságtól? Sura azt állította, hogy az emberi boldogsághoz elsősorban szabadságra van szükség. Kollontaj kijelentette, hogy a teljes szabadság csak káoszhoz vezet. Zoja és Sura egymásra néztek, de egyiknek sem volt kedve a további vitához. Élvezték a kellemes estét, nem akarták elrontani a jó hangulatot. Másnap a férfiak dolgozni mentek, a nők pedig engedélyt kaptak a gyár megtekintésére. A textilgyárnak nagyon jó híre volt, azt mondták, csaknem a legmodernebb gépekkel dolgoznak, s az egészségügyi feltételek is kiválóak. Egy művezető kíséretében indultak el, hogy megismerkedjenek a textilgyárral. Az „elsősegélynyújtás” egy kicsiny szobában történt, az orvos szerepét egy öreg munkás töltötte be, aki elmondotta, hogy az évek folyamán nagyon sok balesetet látott. Így bármelyik sebésznél jobban tudna operálni, ha sor kerülne rá. Az elsősegélyhely után kísérőjük büszkén vezette Surát és Zoját a könyvtárba. Néhány régi könyv búslakodott csak a polcokon, sem műszaki, sem új szépirodalmi könyveket nem vásároltak. A könyvtárosnő mentegetőzött, hogy kevés az olvasója, hiszen a munkások kilencven százaléka analfabéta. A könyvtár mellett volt egy kis szoba, az úgynevezett iskola, itt írni-olvasni tanítottak, de a tízezer munkásból csak negyven-ötven jelentkezett a tanfolyamra, és ezek is lemorzsolódtak az év folyamán. Egyetlenegy nő sem volt a tanulók között. Tizenkét órai megfeszített munka után nagyon sok energia és tudásszomj kellett ahhoz, hogy valaki beüljön az iskolapadba. Így az iskola csak papíron létezett, a valóságban nem. A művezető a műhelyekben a különböző gépeket magyarázta, de a két nőt ez kevéssé érdekelte. Így kísérőjük sorsukra hagyta őket. Zoja rosszul lett a párás levegőtől, elbúcsúzott Surától és visszament a szállodába. Sura azonban makacs volt, a munkásokkal, főleg a munkásnőkkel akart beszélgetni, többet akart tudni életükről. De valahányszor megszólított egy-egy idősebb munkásnőt, azok csak kelletlenül, kurtán válaszoltak. A férfiak ugyanúgy vonakodtak felelni. A fiatalok azonban őszintén beszéltek az embertelen munkafeltételekről, rabszolgamunkájukról, rabszolgaéletükről. A munkások, akár a börtönben, a gyár falai mögött éltek, egyszer egy héten, vasárnap engedték csak őket a városba. Az asszonyok ezt nem bánták, különben a férjeik minden keresetüket elinnák. A fiatalok azonban lázadtak, tanulni szerettek volna, de ilyen körülmények között hogyan tanulhattak volna? A munkások legtöbbje fiatal korában megbetegedett tuberkulózisban, sokan a harminc évet sem érték meg. Mielőtt Sura elhagyta a gyárat, egy elgyötört arcú, csont és bőr asszony lépett hozzá. Óvatosan körülnézett, nem hallgatózik-e a közelben valaki, aztán suttogva elmondta: milyen kegyetlenül bánnak a munkásokkal, de különösen az asszonyokkal és a gyerekekkel. Verik a gyerekeket, de verik a felnőtteket is. Ha valaki eltör egy kefét, huszonöt vesszőcsapást kap, ha liften mer lemenni egyik emeletről a másikra, ötvenet csapnak rá. Külön embert tartanak, akinek nincs más dolga, csak a vesszőzés. Sura szédült, hányingere volt, de kényszerítette magát, hogy még megnézze, hol és hogyan laknak a munkások. A legtöbbnek nem volt önálló lakása, barakkokban laktak, családosok és magányosok együtt. A szobákban fa-priccseken aludtak, csak egy-egy priccs volt letakarva takaróval. Orrfacsaró bűz terjengett mindenütt, emberi izzadtság és olcsó dohányfüst szaga. Az ablakokat betapasztották, így védekeztek a hideg ellen. A priccsek között gyerekek ugrándoztak, játszottak egy hatéves kislány felügyelete alatt. A vézna, rongyos gyerekek láttára Sura rózsás arcú, mosolygó kisfiára gondolt, és elszorult a szíve. Egy zacskó cukorka volt a táskájában, azt odaadta a „gondozónőnek", ossza szét. Amint kifelé tartott, egyszerre csak észrevett az egyik priccsen egy mozdulatlanul fekvő kisfiút. Föléje hajolt, és elborzadva látta: a gyermek halott. A kislány, aki a cukrot igazságosan osztogatta a zsibongó gyerekeknek, közönyösen mondta: „Mityka meghalt. Délután érte jön Tanya néni és elviszi. De a nadrágot előbb lehúzzák róla, azt majd az öccse kapja.” Sura nem tudta, hogyan tette meg az utat a barakktól a szállodáig. Amint belépett a szobába, leroskadt az egyik székre, és zokogva mesélte el Zojának a látottakat. – Nem, ez így nem mehet tovább. Nem hagyhatjuk! Tennünk kell valamit! Értsd meg, Zoja! Valamit tennünk kell! Nem tudom még, hogyan jutok azokhoz az emberekhez, akikről Marija Ivanovna beszélt, de meg fogom találni őket. És… és velük fogok tartani. Dolgozni akarok azért, hogy ne legyenek ilyen embertelen állapotok… Hiszen, amit az a munkásnő a gyárban elmondott, még rosszabb, mint amit a Tamás bátya kunyhójában olvastam. – Igazad van – Zoja felugrott –, én is… nekem is… nekem is dolgoznom kell. Apám, szegény, hányszor beszélt arról, hogy tulajdonképpen mit kellene tenni, és sajnálta, hogy ő nem állhatott azok közé a bátor emberek közé, akik mindent vállaltak a nép felszabadításáért. De el kellett bennünket tartania. Értünk volt óvatos, megalkuvó. Talán ebben őrlődött fel, azért halt meg olyan korán. De én… nekem senkiért sem kell féltenem a bőrömet, én nyugodtan vállalhatok minden kockázatot. És vállalni is fogok! Még soká beszélgetett a két barátnő. Úgy belemelegedtek a tervezgetésbe, hogy az ebédről is elfeledkeztek. Kollontaj csak késő délután érkezett meg Pjotr Nyikolajeviccsel, kezében színházjegyeket szorongatott. – Operettbe megyünk – csókolta meg Surát. – Pétervárott úgysem jutunk el színházba. És utána megvacsorázunk a legdivatosabb étteremben! – Nem megyek színházba – mondta Sura csendesen. – Miért? – kérdezte meglepetten férje. – Ha láttad volna azt, amit én ma délelőtt láttam, neked sem lenne kedved táncos-zenés mókákban gyönyörködni. Ebben a gyárban idő előtti halálra ítélt tízezer munkás él. És olyan körülmények között, hogy a halál megváltás számukra. Ez nem maradhat így! Vlagyimir és barátja próbálták megnyugtatni Surát, magyarázták, éppen azért jöttek Narvába, hogy megjavítsák a munkafeltételeket. A szellőzőberendezésekkel jobb, tisztább levegőhöz jutnak a munkások. – Szellőzőberendezésekkel akarjátok megváltoztatni a munkások életét? Az országot kellene kiszellőztetni! – vágta oda indulatosan az asszony. – Ezt majd megbeszéljük színház után az étteremben – csitítgatta Kollontaj. – Hölgyeim, öltözzenek, hamarosan indulnunk kell! Sura azonban nem volt hajlandó színházba menni. Zoja felöltözött, és kérte Vlagyimirt, hagyja most Surát, ilyen állapotban úgysem tudná élvezni az operettet. Amikor visszatértek Pétervárra, Sura magához szorította Misát, és a narvai barakkra gondolt. Aztán az íróasztalán fekvő kéziratra nézett. „Szerelmi háromszög – gondolta enyhe gúnnyal. – X szereti Y-t, de Y-nak férje van… őrlődik, kit válasszon? Egy héttel ezelőtt még fontosnak tartottam a problémát, ma nevetségesnek tűnik.” A kis lakásban minden ragyogott a tisztaságtól. Sura a narvai szennyes, bűzös barakkokra gondolt, az elgyötört arcú, dagadt lábú munkásnőkre. „Az asszonyok még védtelenebbek, még kiszolgáltatottabbak, mint a férfiak. A férfiak vasárnap mégiscsak bejárnak a városba, az asszonyok pedig a mocskos barakkban mosnak, takarítanak, főznek, akkor se jutnak el máshova. Hogyan lehetne ezen változtatni? Lehet tenni valamit egyáltalán?” 8. Kollontaj nagyon sajnálta, hogy elvitte feleségét Narvába. Sura végtelenül szenvedett attól, amit ott látott. Pjotr Nyikolajevics, akivel sokkal őszintébben beszélt, mint Vlagyimirral, azt ajánlotta: tanulmányozza a munkáskérdést. Hozott neki néhány illegális röpiratot, sőt megszerezte számára Marx Tőkéjének két kötetét. Az illegális röpiratok közül a legemlékezetesebb a Kik azok a népbarátok? című írás volt. Ebből megértették, hogy az első lépés a nép felszabadításához a forradalom és a forradalmi taktika. De hogyan tudna Sura és Zoja bekapcsolódni a forradalmi mozgalomba? „Marija Ivanovnához kell fordulnom” – határozta el Sura, és, másnap elment tanárnőjéhez. Megkérte, segítse abban, hogy valami hasznosat tehessen, valamit, ami közelebb viszi a népet a szabadsághoz. És azt is bevallotta, hogy csalódott a házasságában. Vlagyimir már nem az, akinek a tifliszi hetekben megismerte. Szűk látókörű, családján kívül semmi más nem érdekli. Valamikor gyűlölte a cári rendszert, szabadságról beszélt, most azt mondja: a szabadság káoszhoz vezet. Marija Ivanovna figyelmesen hallgatta Surát, és megértően bólintott. – Sejtettem, hogy a csalódás előbb-utóbb bekövetkezik. Vlagyimir ugyanaz, aki volt, csak te változtál meg. Többet látsz a világból, mint lánykorodban. Érettebb lettél. És nyilván ez a narvai kirándulás vezetett annak felismeréséhez, hogy az embernek dolga van a világon. Mindannyiunknak. Csak az önzők és közönyösek élhetnek úgy, hogy ne érezzenek felelősséget Oroszország és az egész világ elnyomott milliói iránt. Te nem vagy sem önző, sem közönyös. – Marija Ivanovna, kérem, szerezzen valami munkát! Szeretnék tenni valamit! Az sem baj, ha veszélyes! Vállalom a veszélyt! – Éppen olyan lelkes, könnyen felbuzduló kislány vagy, mint gyerekkorodban voltál! Nagy szavakat használsz, s nem mérlegeled őket! Asszony vagy, anya, nem független ember! Független ember vállalhatja a veszélyt, de aki feleség és anya, annak óvatosabbnak kell lennie. Munkát kértél. Nos, azt tudok adni! Hallottál már az oktatási segédeszközök mozgó múzeumáról? Főleg a vasárnapi iskolák számára fontos ez. Sura bevallotta, hogy nem hallott róla. Tanárnője elmagyarázta, hogy a múzeum külföldi ötlet nyomán keletkezett. A pedagógusok rájöttek, hogy nem elég eredményes, ha csak könyvekből tanítanak. Szükség van szemléltetőeszközökre, többek között térképekre, növényés ásványgyűjteményre, földgömbre. Így a munkásnők vasárnapi iskolája sokkal színesebb, érdekesebb, s az egész héten robotoló nők nagyobb kedvvel jönnek el vasárnaponként az iskolába. A tanárnők mindig kiveszik a múzeumból az előadásaikhoz szükséges szemléltetőeszközöket, aztán visszaviszik. Sok ajándékot kap a múzeum, de szükség volna arra is, hogy vásároljanak több dolgot. Hiszen a vasárnapi iskoláknak nagyon fontos szerepük van: fel akarják rázni az agyongyötört, eltompult nőket, ki akarják ragadni őket a szellemi tunyaságból. A pénz szerzésére legjobb módnak látszott, ha hangversenyeket, felolvasásokat, sorsjátékokat rendeznek. Az itt szereplő művészek, írók ingyen lépnek fel, a jegyek bevételét a múzeum kapja. Az előadásokat kezdetben Rubakin, a jónevű író és kiadó lakásán tartották. A múzeum hamarosan Pétervár egyik kulturális központjává vált, sok haladó szellemű író, tudós, művész az előadásokon kívül is többször eljött, hogy találkozzék barátaival, megvitassák az időszerű kérdéseket. Nagyezsda Krupszkaja is a múzeum munkatársai közé tartozott. Sura és Zoja örömmel vettek részt a munkában. Marija Ivanovna megismertette őket Jelena Sztaszovával. Jelena mindjárt megtetszett Surának. Kiderült, hogy nagybátyja Sztaszov zenekritikus már többször dicsérőleg írt Zsenyáról. Egy pillanatra felvillant Surában, hogy Zsenyát mostanában sohasem látja. Egy alkalommal megpróbáltak egymással őszintén beszélni, de a végén még távolabb kerültek egymástól, mint a beszélgetés előtt. Pedig de jó lenne, ha legalább egyvalakivel őszintén tudna beszélni a családjából! Ha levethetné az álarcot, amit felvesz, ha szüleivel vagy Adéllal találkozik. Lehet, hogy Adél is álarcot visel. Néha az az érzése, hogy természetellenesen bugyborékol benne a vidámság. Jelena Sztaszova eleinte kicsit bizalmatlan volt Surával szemben. „Mit keres itt ez a ragyogóan szép, elegánsan öltözött fiatalasszony? Tábornok leánya – ezt Marija Ivanovnától tudta –, nyilván cárhű környezetben nőtt fel, talán csak unatkozik, azért jár ide.” De amikor jobban megismerte Surát, látta, milyen lelkesen dolgozik, milyen mohó érdeklődés van benne, bizalmába fogadta. „Nem tehet róla, hogy nem a mi családunkba született” – gondolta elnézően. Jelena édesapja ügyvéd volt, nagyon sok forradalmárt védett, sokan keresték fel, főként üldözöttek, tanácsért, segítségért. És ő mindenkinek segített. Az elnyomottakkal, a veszélyt vállalókkal Jelena már kislány korában megismerkedett. És tudta: számára csak egyetlen út lehetséges: harcolni az elnyomás ellen, bármely áron! Marija Ivanovna szerette volna, ha az oktatási segédeszközök mozgó múzeumát meg tudja óvni az illegális forradalmi mozgalomtól. Amúgy is nagyon nehezen kapta meg az engedélyt a szemléltető oktatásra. A rendőrség gyanakodott, hogy az ártatlanul hangzó iskolai oktatás ürügye alatt a pedagógusok forradalmi eszméket terjesztenek. S ez a gyanú nem volt alaptalan. A múzeumi oktatás védőpajzsul szolgált a földalatti mozgalomban részt vevő munkatársak számára. A slüsselburgi várbörtönök orvosa összeköttetésben állt a múzeummal. Megmagyarázta a börtönparancsnoknak, hogy a foglyok testi és lelki épségét veszélyezteti a teljes tétlenség. Munkát kell adni nekik. A múzeum könyveket és újságokat küldött a börtönbe: kössék be a rabok. Sikerült a könyvek és újságok közé röplapokat becsempészni, sőt Marx Tőkéjét is be tudták küldeni, ívekre szedve. A kilátástalan helyzetben lévő raboknak nagy vigaszt és bátorítást nyújtottak a könyvek és folyóiratok. Jelena Surának is adott néhány könyvet, amelyekről ő még sohasem hallott. És egyszer mutatott egy illegális röpiratot, amelyre kék ceruzával ráírták: Kakasok. A Thornton-gyár munkásaihoz szólt a felhívás, arra buzdította őket: támogassák a szövőmunkások sztrájkját. – Ki fogalmazta ezt a röpiratot, és mit jelent ez a szó: Kakasok? – kérdezte Sura. – Egy fiatal marxista írta: Vlagyimir Uljanov, a kivégzett narodovolec: Alekszandr Uljanov testvére. A Kakasok címet azért kapta a röpirat, mert a kakashoz hasonlóan azt jelzi, hogy hamarosan megvirrad. Jelena elhallgatott. Úgy érezte, túl sokat mondott Surának. Nem tudta, mennyire bízhat meg benne. Buzgónak, jó szándékúnak, intelligensnek tartotta, de olyan keveset tudott. Bizonyos volt benne, hogy Plehanovról sem hallott soha. S Jelena mindjárt odaadta Plehanov könyvét Surának, amely a Nézeteltéréseink címet viselte, aki bevallotta, hogy sohasem hallotta Plehanov nevét. „Én jobbára csak szépirodalmat olvastam” – mondta egy kissé szégyenkezve. – Hát akkor, tessék, olvassa el minél előbb! – ajánlotta Jelena. Alekszandra hazavitte a könyvet, és egy hét múlva, amikor visszaadta Sztaszovának, lelkesen jelentette ki, hogy a könyv minden sorával egyetért, és most már ő is marxista. Jelena csak mosolygott a nagy lelkesedésen. – Sok mindent kell még olvasnia ahhoz, hogy mindent megértsen – mondta nagyon komolyan. – Sok olyan könyvet, amit Pétervárott meg sem lehet kapni. No, ne vágjon ilyen keserves képet! Majd szerzek még egypár könyvet, és megismertetem néhány kitűnő emberrel. Velük más területen is dolgozhat! Szükség van a munkájára – tette hozzá –, a magáéra és Zojáéra is. Persze, Zojának könnyebb. Nincs férje és nincs kisfia. Késő este volt, amikor Alekszandra hazament. Mostanában gyakran fordult ez elő. A múzeumi munkája egyre szaporodott. Otthon pedig szeretett volna olvasni, de Vlagyimir türelmetlenül várta. Most is szótlanul, szemrehányó tekintettel fogadta. – Mi baj van, Vologya? – kérdezte, és gyors csókot nyomott az arcára. – Semmi baj... De Anna Petrovnának kimenője van. Misa egyre várt, azt hitte, hazajössz a fürdetésére, s te adsz neki vacsorát. Folyton azt kérdezte tőlem: mama hol van? Magamról nem is beszélek… Alekszandra férje szavaira nem tudott mit mondani. Bement a gyerekszobába, kisfia már aludt, gyűrűs fekete haja a homlokába hullt, kisimította. Meg akarta csókolni, de félt, hogy felébreszti. „Vologya ne haragudj rám!” – akarta mondani az asszony, de látva Kollontaj szigorúan összevont szemöldökét, keserű tekintetét, mindössze csak annyit kérdezett: – Zoja még nincs itthon? – Nem, ő még nálad is sokkal későbben jár haza. Igaz, neki nincs sem férje, sem kisfia! Milyen furcsa, hogy Vlagyimir Sztaszova szavait ismételte. De hát mit tegyen? Szereti a férjét és imádja a kisfiát. Ha megmondaná, Vlagyimir nem hinné el. Úgy néz rá, mintha valami főbenjáró bűnt követett volna el. Mintha házasságtörésen kapta volna. Pedig még eszébe sem jutott soha más férfi… Miért nem megértőbb vele Vologya? Ha együtt tudnának dolgozni… Ha a gépeken kívül a férjét más is érdekelné… Ha nemcsak egymás karjaiban éreznék az együvé tartozást… Sura hetenként kétszer majdnem egész napját a múzeumban töltötte. Feliratokat készített a különböző gyűjtemények részére, a Laterna Magica képeit katalogizálta, s közben maga is gyönyörködött a sok színes felvételben. Néha úgy érezte magát, mint csínyen kapott diák, ha Marija Ivanovna megkérdezte: „Még mindig nincsen kész a katalógus?” A vasárnapi iskolában sokszor helyettesítette a tanárokat, szívesen foglalkozott a fiatalokkal, férfiak is akadtak itt a hallgatók között. De Sura úgy érezte: nem az a munka, amire vár. Mást és többet szeretne végezni. Jelenában, noha nagyon barátságos volt hozzá, volt valami távoli, megközelíthetetlen. Sura érezte, hogy sok mindent titkol előtte. Később, amikor már együtt dolgoztak, tudta csak meg, hogy a kilencvenes években már részt vett a munkásmozgalomban, és 1898-tól, a párt megalakulásától kezdve párttag volt. Az évek folyamán sok üldözést, börtönt szenvedett el, a cári rendőrség kopói mindig nyomában voltak, kénytelen volt szeretett családjával is szakítani, álnéven élt, de még így is megőrizte derűs nyugalmát. Zoja és Sura szerették volna, ha Sztaszova bizalmasabb hozzájuk. Különösen Sura vágyódott arra, hogy komoly feladatokkal bízza meg. Időnként rábízott egy-egy csomagot, s elmagyarázta, hová vigye. A címet nem volt szabad felírnia, azt meg kellett jegyeznie. Ha odaért, először a jelszót kellett mondania, s ha megfelelő választ kapott, akkor adhatta át a küldeményt. Sura sejtette, hogy a csomagban illegális röpiratok, kiadványok vannak, de ezek kézbesítését nem tartotta pártmunkának. És ha Jelena arra kérte, őrizzen meg lakásukon egy-egy csomagot, könnyű szívvel vállalta, eszébe sem jutott, hogy házkutatás esetén férjével és Zojával együtt börtön vagy száműzetés vár rá. Jelena érezte, hogy Sura elégedetlen, s a múzeumi munkát, amelyet kezdetben nagy lelkesedéssel végzett, most már unja. „Olyan maga, mint a karácsonyra váró gyermek” – mondta egy alkalommal, aztán hozzátette: „Kedden este nyolc órakor pártösszejövetel lesz a szüleim lakásán. Csengessen kétszer, amikor megérkezik. Fontos kérdéseket kell megbeszélnünk, azt hiszem, segíteni tud nekünk!” Sura elpirult örömében, s amikor Sztaszova hozzátette: – Természetesen erről senkinek se szóljon – szótlanul bólintott. Alig várta a kedd estét. Kollontaj már nem is kérdezte, hová megy. Megszokta, hogy Sura hol Zojával, hol egyedül eljár esténként. Felolvasás, hangverseny, könyvtári összejövetel, mind olyan programok, amelyek Vlagyimirt nem érdekelték, de még ha érdekelték volna is, felesége sohasem hívta: tartson vele. És a férfi otthon ült, műszaki folyóiratokat lapozgatott, s azon töprengett: miért távolodott el így tőle a felesége? Miért nem olyan, mint a barátainak, kollégáinak feleségei? És még hozzá itt van Zoja, aki folyton nógatja őt, olvasson Marxot, olvassa Plehanovot. Az is eszébe jutott, hogy felesége még lánykorában egy Dobroljubov-kötetet adott neki, azt mondta: ezt a könyvet minden művelt embernek el kell olvasni. Hol is lehet az a könyv? Elkallódott valahol. Most már szégyenli, de nem olvasta el. Belenézett, és mindjárt rájött, hogy nem érdekli. Meg kellett volna már akkor mondania. De hogyan mondhatta volna meg? Hiszen nagyon szerelmes volt. Most is szerelmes, minden este szívdobogva megy haza, vajon otthon találja-e a feleségét? Nem mer szemrehányásokat tenni neki, fél, hogy még jobban elidegeníti magától. Miért is kellett éppen Surába beleszeretnie? Sura sejtette, hogy férje, ha nem is teszi szóvá, szenved attól, hogy napról napra távolabb kerülnek egymástól. De azon az estén, amikor Jelenához igyekezett, Vlagyimirról is megfeledkezett. Egy lépéssel közelebb került a célhoz. Talán… talán megértik, hogy milyen tiszta hittel szeretne részt venni a munkájukban… Pontosan nyolc órakor kettőt csengetett Sztaszováék ajtaján. Jelena nyitott ajtót. – A lány kimenős – mondta. – Jöjjön, vegye le a kabátját, s bemutatom a barátaimnak! Az ebédlőben fehér abrosszal letakart asztal körül teázott hat vagy hét ismeretlen férfi. – Legközelebbi barátaim! – mutatta be Jelena egyenként vendégeit. – Kér egy csésze teát? A szoba hangulata ugyanolyan volt, mint bármelyik irodalmi összejövetelen. És Sura, ha tudta is, hogy az ilyen találkozások nem a kémregényekből ismert föld alatti üregekben, pislogó mécses fényénél zajlanak le, egy kicsit több ünnepélyességet várt. A téma nagyon köznapi volt: pénzt kell szerezni. A rendőrség felfedezte a párt nyomdáját, elkobozta, és még nem sikerült újat venni. Surát elsősorban azért hívták meg, hogy gazdag ismerőseitől valami ürüggyel szerezzen pénzt. Csalódottan búcsúzott el tőlük. Amint a tavaszi esőtől nedves utcákon hazafelé tartott, eszébe jutott egy nemrégi beszélgetése Jelenával. Azt kérdezte tőle: segíthet-e a pártnak, amikor elméletileg olyan kevéssé felkészült? Sztaszova azt felelte, hogy természetesen segíthet, de ne vesse meg a kis feladatokat, mert a pártban nincsenek kis feladatok. Tanuljon fegyelmet, és csak akkor csatlakozzék hozzájuk, amikor nem akar „szerepet” vinni addig, ameddig ki nem érdemelte. „Milyen ostoba, fellengzős szamár vagyok” – gondolta, és kicsit szégyellte magát előbbi lehangoltságáért. Aztán eszébe jutott férje. Majdnem minden este otthon hagyja. Más férfiak már megunták volna ezt az örökös egyedüllétet, és keresnének valamifajta szórakozást. De Vlagyimir mindig otthon ül és várja. Látszik rajta, hogy hallatlan önuralommal türtőzteti magát. Több időt kellene szentelnie neki. És Misa… Misával is alig tud foglalkozni. Anna Petrovna nagyon jó hozzá, törődik vele, gondoskodik róla, egyelőre többre nincs szüksége. De mi lesz később? Ki neveli majd? Hiszen nemcsak az anya neveli a gyermeket, a környezet és az iskola is hatással van rá. Amikor még lánykorában Dobroljubovot olvasta, nem gondolt arra, hogy egyszer majd saját fiával kapcsolatban támadnak kétségei, hogyan neveljük gyermekünket? Még az is eszébe jutott, hogy édesapja sajnálkozva jegyezte meg: Vlagyimir nyilván egyetlen sort sem olvasott Dobroljubovtól. Újra elővette Dobroljubov könyveit, és elhatározta: cikket ír a nevelésről. Heteken át olvasott, jegyzetelt. Ebben az időben csak hetenként kétszer ment el a múzeumba, az estéit otthon töltötte. Férje, amikor hazajött és Surát otthon találta, boldogan ölelte meg, majd látva, hogy az asszony dolgozik, csendesen kiment a szobából. Már azzal is beérte, hogy a felesége otthon van. Sura pedig írt, s mire befejezte a cikket, úgy érezte: ennek sem lesz sikere, ugyanúgy, mint annak idején az elbeszélésének. Még Zojának sem olvasta fel, néhány napig tartotta a fiókjában, aztán egy merész elhatározással beküldte az Obrazovanyie (Köznevelés) folyóiratnak. A válasz hamarosan megérkezett: ezúttal kedvező volt. A szerkesztő megírta: közölni fogja a cikket, két vagy három számban, mert az írás egy kissé hosszúra sikerült. Most sem szólt Sura egy szót sem, csak amikor megjelent a cikk első része, mutatta meg Vlagyimirnak, Zojának és szüleinek. Férje és a hű barátnő lelkendezett, de édesapja elég fanyarul nyilatkozott. – A cikkedben kevés az önálló gondolat, s nagyon sok az idézet. De határozottan jó tollad van! Majd látván lánya elszomorodott arcát, vigasztalólag hozzátette: – Ez csak a kezdet, kislányom! Sokat kell még tanulnod, sokat írnod, és akkor leszoksz a bőbeszédűségről! Gazdaságosabban kell bánni a szavakkal! Sokat kell tanulnia… de sokszor érezte ezt Sura, amikor a Jelenától kölcsönkapott könyvekben sok mindent nem értett, és nem volt senki sem, aki megmagyarázza. – Én is nagyon szeretnék tanulni, édesapám! – mondta csendesen. – Külföldre szeretnék menni, egyetemre. De hogyan tudom ezt megtenni? Itt van Vlagyimir és Misa… – Misáról gondoskodunk, jó kezekben lesz – Mihail Alekszejevics bátorítóan szorította meg Sura kezét. – A férjed pedig… – Elhallgatott. Arra gondolt, mindig tudta, nem Surához való a derék, de minden tekintetben közepes ember. Sajnos, igaza lett… Marija Ivanovnának nagyon tetszett Sura cikke. Amikor találkoztak, őszintén megdicsérte. És megmondotta: ezen az úton kell haladnia, elbeszélések helyett cikkeket, tanulmányokat kell írnia. – Tanulmányokat – Sura felsóhajtott. – Nem tanulmányokat kell írnom, hanem nekem kellene tanulnom! Marija Ivanovna, én egyetemre szeretnék járni. Zürichbe akarok menni! Mi a véleménye erről? A tanárnő levette cvikkerét, megtörölte, újra visszatette, elgondolkozva nézett hol Surára, hol maga elé. Csak nagy sokára tudott megszólalni. – Nagyon nehéz kérdést tettél fel, gyermekem! Feleség vagy, anya. Jó, szerető férjed van, aranyos kisfiad. Nem elégített ki a szűk világ, az aprócseprő elfoglaltságok, többet akartál: munkát. Adtam neked munkát. És most már ez sem elég. Hová, merre akarsz menni? Nem szereted a férjedet? – Éppen az a baj, hogy szeretem – az asszony csüggedten lehajtotta a fejét –, hiszen ha nem szeretném Vlagyimirt, egy pillanatig sem haboznék. De folyton úgy érzem, nincs jogom ehhez a langyos kényelemhez, nem foghatom be a szemem, a fülem, hogy ne halljam, és ne lássam meg, ami körülöttem történik. Ön mondta, hogy csak az önzők és közönyösek járnak vakon és süketen a világban. Én nemcsak a múzeumban akarok dolgozni, úgy érzem, ennél nagyobb feladatokra is képes vagyok. De ahhoz, hogy ezeket a feladatokat elvégezzem, tanulnom kell. Megért engem, Marija Ivanovna? – Tökéletesen megértelek, és nagyra becsüllek! – felelte a tanárnő. – Tudod, a munkában, amit mi végzünk, szükség van közkatonákra, s olyanokra is, akik később magasabb rangot érnek el. Te, úgy látom, olyan közkatona vagy, aki magasabbra fogsz emelkedni. Ha úgy érzed, megvan benned a képesség, akarat és kitartás, hogy magasabbra lépj, láss neki! Menj Zürichbe tanulni! – Köszönöm, Marija Ivanovna – Sura gyorsan elbúcsúzott, félt, hogy elsírja magát. És nem akart könnyes szemmel hazaérkezni. Vlagyimir amúgy is mindig olyan szomorú-fürkésző tekintettel nézi. Mintha tudná, mire készül. Otthon férje azzal fogadta, hogy hivatalosan Lublinba kell utaznia. – Meg sem kérdem, eljönnél-e velem – mondta tétován. Az asszony sajnálkozva nézett férje elgyötört arcába. – Nem mehetek, Vologya, nagyon sok a dolgom! Tudod jól. Ha lenne egy kis időm, inkább Kuuzába mennék, s meglátogatnám szüleimet és Misát. – Nyáron is tanítotok a múzeumban? – kérdezte Kollontaj egy kis gúnnyal hangjában. – Nem, de elő kell készülnünk a jövő tanévre. És pénzt kell gyűjtenünk, szeretnénk új könyveket, térképeket, kémiai felszereléseket vásárolni. Hangversenyt rendezünk, Zsenya megígérte, hogy ő is fellép. Szerencsém van, éppen itthon találtam, nemrég jött haza külföldről. – Igazán? – Vlagyimir már nem is nagyon figyelt Sura szavaira. Mindebből csak annyit értett meg, hogy a felesége nem jön vele. Így másnap egyedül utazott el. Zoja sem volt otthon, anyját látogatta meg Odesszában, Anna Petrovna pedig Misával együtt Kuuzába utazott. Sura egyedül volt a lakásban. Édesapja váratlanul állított be, fontos elintéznivalója volt a hivatalban, másnap már indult is vissza Finnországba. Sura ebédre marasztalta, s elmondta, végképp megérett benne az elhatározás: Zürichbe megy. Szeretne addig elutazni, ameddig Vlagyimir Lublinban van, levélben talán könnyebb lesz a búcsúzás. Mihail Alekszejevics megértően bólintott. Csak arra kérte Surát, édesanyjának ne mondja meg, miért utazik Svájcba. Sok társaságbeli hölgy tölti az őszt és a telet Itáliában, mert a pétervári nedves-ködös levegő árt egészségüknek. Alekszandra Alekszandrovnának azt kell mondani: Sura orvosi tanácsra utazik el. Valószínűleg hamarosan amúgy is kitudódik a dolog, s a pétervári hölgyeknek jó téma lesz a pletykálkodásra. Ám pletykálkodjanak! A tábornok lelke mélyén csak Vlagyimirt kárhoztatta Sura tervezett utazásáért. Lánya rosszul választott, s most mindketten megszenvednek ezért. Biztosította Surát, hogy minden hónapban küld neki annyit, amennyiből gondtalanul megélhet. – Köszönöm, édesapám, te nagyon jó vagy! A legjobb a világon! Senki sem áll közelebb hozzám nálad, a kisfiamon kívül. Zürichben ti ketten fogtok a legjobban hiányozni! „És Vlagyimir?” – akarta kérdezni Mihail Alekszejevics, de elharapta a kérdést. Kérdés nélkül is sejtette a választ… A tábornok elment, és Sura leült, hogy levélben búcsúzzék el férjétől. Úgy érezte, élete legkeservesebb feladata előtt áll. De képtelen volt rá. Összecsomagolt, alig vitt magával néhány holmit, körülnézett a kis lakásban, ahol valójában sohasem érezte magát otthon, aztán; a pályaudvarra indult. Elhatározta, hogy a vonaton ír férjének. Amikor beült a vasúti kocsiba, azt hitte, a nagy elhatározás után egyszerre könnyű lesz a szíve. Hiszen a határon túl a szabadság várja. Diáklányként élhet, nem gátolja senki és semmi. De a várt boldogság helyett fájdalom és az elhagyatottság érzése szakadt rá. Mi lesz, ha Vlagyimir hazajön, és nem találja otthon? Hogy okozhat ilyen bánatot jó és gyengéd férjének? És mit gondol majd Kollontaj? Visszavárja? Azt hiszi, hogy csak néhány hónapra utazott el? Sejti-e, hogy az utazással nemcsak tőle szakadt el, hanem attól a körtől is, amelybe eddig tartoztak. Megérti-e, hogy egy új, boldogabb világ felépítésének akar részese lenni, akármilyen kicsiny feladattal bízzák is meg. Nem, Vlagyimir ezt nem tudja megérteni. Várni fog rá. De ugyanolyan szorongva gondolt arra, mi lesz, ha férje beleszeret valakibe? Zoja barátnői között van néhány szép, tehetséges színésznő. Eddig nem vette észre, hogy bármelyik tetszett volna neki, de most egyedül lesz. És a nők szeretik megvigasztalni a magányos férfiakat… A határállomás előtti megállónál felugrott, lekapta poggyászát és azon volt, hogy kiszáll. De a fülke ajtajában megtorpant. Nem, nem szabad engednie pillanatnyi hangulatának. Visszaült, s a vasúti kocsi gyenge fényt adó lámpájánál, vonatrázás közben, nagyon gyengéd, szomorkás levelet írt Kollontajnak. Megírta, mennyire szereti, soha senkit nem szeretett előtte és bizonyos, hogy ilyen mély érzés senkihez sem fogja kötni. De próbálja megérteni: nem tudja vállalni eddigi életét. Más úton kell haladnia. Bocsássa meg neki, ha fájdalmat okozott távozásával, neki sem könnyű, talán nehezebb, mint férjének. És kérte, ne haragudjon, amiért Misát szülei gondjaira bízta. Amikor leírta fia nevét, hirtelen erővel tört ki belőle az eddig visszafojtott zokogás. A második levelet könnyek között írta Zojának. Ebben keményebben fogalmazta meg, miért kellett szakítania eddigi életével. Megírta, hogy az elnyomott orosz népért, s köztük is a legelnyomottabb rétegért: az asszonyokért fog harcolni, amennyire ereje és tehetsége engedi. A határállomáson egy pillanatra leszállt, mindkét levelet bedobta a postaládába. Amikor behullott a keskeny nyíláson a két boríték, tudta, ebben a pillanatban szakított eddigi életével. Aztán a hajnali vidám napsütésben minden biztatónak tűnt. Úgy érezte, akármilyen nehézségek várnak is rá, tudja, hogy miért kell harcolnia. Jelenára gondolt és a többiekre, akikben egy csepp kétely sincsen, akik régtől fogva küzdenek, és bíznak a győzelemben. Nincs egyedül. És ez az érzés erőt és biztonságot ad. II. RÉSZ 1. „Sura, hová bújtál, Sura, hol vagy?” – ez a gyermekkori kérdés jutott eszébe Alekszandrának, amikor 1898 augusztusában a zürichi pályaudvaron leszállt a vonatról. Zoja kiáltozott így utána, sok-sok évvel ezelőtt, mikor a szófiai kertben bújócskáztak. Vajon Zoja mikor kapja meg a levelét? És Vlagyimir és Misa… Misának azt mondják, mama elutazott, nemsokára hazajön. Misa még kicsi, és ha hiányzik is neki az édesanyja, megvigasztalódik nagyszüleivel és Anna Petrovnával. Vlagyimir is bizonyára gyakran meglátogatja, igaz, viszolyog anyósától, egyszer bevallotta, sohasem szerette Alekszandra Alekszandrovnát. Mintha mindig éreztette volna vele: más, fényesebb házasságot kívánt a lányának. És néha félmondatokban arra utalt, ez a házasság nem tarthat soká. Nem is tartott… Igaz, egészen más okból, mint amilyent édesanyja elképzelt. Alekszandra ott állt a pályaudvaron, kezében két kis bőrönddel, s csak akkor eszmélt rá, hogy nem mélázhat tovább, amikor a vonat éles füttyel továbbindult. – Hát most merre, hová? – egy pillanatig tétovázott, aztán gyorsan, mint aki máris mulasztott valamit, elindult a ruhatár felé. Beadta csomagjait, és gyalog vágott neki a városnak. Átsietett a Bahnhofstrassen, eszébe jutott, Adél mennyit mesélt a csodálatos üzletekről, de őt inkább a tiszta utcák, a ráérősen ballagó emberek lepték meg. Nagy, nagy békesség volt mindenfelé, csak a kockaköves utcákon haladó lóvasút zaja törte meg a csendet. Legszívesebben leült volna a tó partjára, de tudta, szállást kell keresnie, aztán az is eszébe jutott, hogy amióta beszállt a vonatba, alig evett valamit. Betért egy kis kávézóba, egy kávét és két sonkás zsemlyét kért. Teát nem akart inni, a tea Oroszország – gondolta –, most rászokik a kávéra, mint a derék svájciak és németek. A kedves felszolgálólánytól kapott egy panziócímet, s hamarosan egy tóra nyíló, tágas szoba bérlője lett. Elhozta a pályaudvarról csomagjait, a panzió tulajdonosnője bejelentőlapot rakott elé. Megkérte, hogy a Fräulein pontosan töltsön ki minden adatot. „Fräulein.” A szó megütötte Alekszandra fülét. – Asszony vagyok – mondta csendesen, és félt a további kérdésektől. De a tulajdonosnő, Frau Heeb nyilván sok mindent látott és megért már hétszobás kis panziójában, nem kérdezősködött tovább. Csak összeráncolta a homlokát, és keményített fehér köténye zsebében kulcs után matatva, kisuhogott. „Nem baj – gondolta Alekszandra –, ezt a homlokráncolást meg kell szoknom. És még sok mindent!” Az egyetemre való beiratkozás nagyon egyszerűen történt. Még az érettségi bizonyítványt sem kérték. A tisztviselőnő közölte vele, hogy Fräulein Alekszandra Kollontaj éppen a százharmincadik hallgatója lesz az egyetemnek. „Szép, kerek szám – tette hozzá –, és mi boldogok vagyunk, hogy a külföldi hallgatók itt tanulhatnak. Hazájukban ezt úgysem tehetik. Nálunk végzett az első orosz orvosnő is, ugye tudja, kedves Fräulein?” – Igen, tudom – bólintott Alekszandra, és nem tiltakozott a Fräulein ellen. Megkérdezte, mikor tart előadásokat Herkner professzor. A tisztviselőnő elővett egy füzetet, keresgélt benne, majd közölte, hogy minden kedden és pénteken tíztől tizenkettőig hallgathatja a professzort. A panzió lakói, csupa nő: németek, franciák, svédek, angolok, szerettek volna megismerkedni az újonnan jöttel. Alekszandra a közös vacsoránál bemutatkozott, puhatolózó kérdéseikre mindössze annyit mondott, hogy közgazdaságtant és statisztikát fog tanulni. Udvariasan meghallgatta a többieket, akik bőbeszédűen közölték tanulmányaik célját, az okot, amiért távol hazájuktól kénytelenek tanulni, de rajta látszott, hogy nem hajlandó hosszabb beszélgetésre. Vacsora után hívták: jöjjön be a szalonba, annak nevezték azt a kis, merev székekkel és kényelmetlen kanapékkal bútorozott csepp helyiséget, de bocsánatkérően utasította el a meghívást, mondván, a hosszú utazástól meglehetősen fáradt. A nők jelentőségteljesen összenéztek, s amikor Alekszandra mögött bezárult az ebédlő ajtaja, egyöntetűen megállapították, hogy öntelt, barátságtalan teremtés. És az egyik azt is közölte, hogy Frau Heeb elárulta: asszony. Tulajdonképpen férjes asszonyt férj nélkül be sem szabadna engedni a panzióba. Még rossz hírét költené valamennyiüknek. Ki tudja, miért jött, és milyen kicsapongó életet fog élni? – No, majd figyelni fogjuk! – határozták el. Hamarosan rá kellett jönniük, hogy hiába figyelik, az új lakó nem él „kicsapongó életet”. Kora reggel kel, sietve lehajtva kávéját, otthagyja a zsemlyét, vajat, és már siet is az egyetemre. Ott van egész délig, ebédre sem jön haza, egy közeli kis étteremben ebédel, majd visszamegy az egyetemre. Szorgalmasan jegyzetel, délután nagyokat sétál, s vacsora után a szobájába vonul. Egyikük belesett az ajtón, amikor a szobalány takarított, a kis íróasztal zsúfolva volt könyvekkel. A könyvhalmaz tetején két vastag kötet: Marx Tőkéje piroslott. Igen, Alekszandra első dolga volt, hogy Marx könyveit megvásárolta. Eszébe jutott a hűséges barát: Pjotr Nyikolajevics, aki rövid időre kölcsönadta a könyvet, amit még Jelena sem tudott számára megszerezni. Itt pedig könnyen hozzáférhetett valamennyi Oroszországban betiltott munkához. Megpillantotta a kirakatban Lenin Kik azok a népbarátok és hogyan hadakoznak a szociáldemokraták ellen? című könyvét. Mohón vetette rá magát, s az első, amit megállapított, hogy Lenin milyen egyszerűen ír. Most döbbent csak rá egykori tanára és Korolenko kritikájának igazára: egyszerűen, tisztán kell fogalmazni. Őt mindig elragadja az indulat, és azt hiszi, minél több jelzőt használ, annál jobban érzi az olvasó az írásban rejlő igazságot. Most látja, mennyire helytelen ez. Megfogadta, hogy ha valamit ír, igyekszik uralkodni az indulatain. Ha ez olyan könnyen menne… Herkner professzor már a megjelenésével is csalódást keltett. A munkáskérdésről írt könyv szerzőjét öreg, bölcs tekintetű embernek képzelte, s meglepődött, amikor egy negyven év körüli, szőke hajú, rövid szakállú, ritkás bajuszú férfi lépett a katedrára. De még nagyobb csalódás volt számára Herkner előadása. A professzor már nem a marxi nézeteket vallotta, sőt határozottan kijelentette, hogy Marx már elavult, és sok mindent, amit régi könyveiben marxista szemlélet szerint írt, ma másképpen értelmez. Előadás után Alekszandra nagy kedvet érzett, hogy odamenjen Herknerhez, és megmondja: csalódott benne. Hogy hirdethet ilyent a katedráról, hogy Marx elavult? De elmosolyodott ezen a képtelen ötleten. Habozva állt az ajtóban, elgondolkozott: hát ezért jött Zürichbe? Vágyai netovábbja volt, hogy Herknert hallgassa. És lám, már az első előadása csalódást okozott. Amikor kifelé indult, Herkner lépett hozzá. Feltűnt neki új hallgatója. A titkári hivatalban már mondták, hogy egy fiatal orosz lány érdeklődött órái után. „Nyilván ez az ismeretlen, nagyon szép teremtés – gondolta –, és milyen ápolt, jól öltözött. Nem hasonlít a többi emigránshoz.” – A kisasszony, mint hallom, Oroszországból jött – mondotta. – Nyilván politikai okok kényszerítették az emigrációra! – Asszony vagyok, professzor úr – felelte Alekszandra határozottan –, és nem kényszerből jöttem el. – Asszony? – Herkner látható megrökönyödése most nagyon hasonlított Frau Heeb elképedéséhez – És nem is emigráns – tette hozzá csalódottan. – Bevallom, még nem volt eddig ilyen hallgatóm. És a férje? Önnel jött, asszonyom? – Nem, nem jött velem. Válófélben vagyok – Alekszandra nyugodtan állta a férfi tekintetét. – És ha nem is vagyok emigráns, még azzá lehetek. Mert ugyanazokért a célokért akarok harcolni, mint emigráns társaim. A professzor zavarban volt. Nem illettek ezek a szavak új hallgatójához. Herkner sok orosz regényt olvasott, s az asszonyokat, legalábbis az ilyen elegáns, szép asszonyokat Anna Kareninával azonosította. Ha nem mondja, hogy politikai célokért küzd, valami szerelmi história hősnőjének gondolná. A férj nem akar válni, s a két szerelmes itt, Zürichben várja a megoldást. Bár az erkölcsös Svájc erre nem nagyon alkalmas. Még a női hallgatók is meg lesznek botránkozva, ha megtudják, hogy új kolléganőjük válófélben lévő asszony. A felesége sohasem hívná meg uzsonnára, mint ahogy néhány hallgatóját meghívta. Kár. Igazán szép ez a fiatal nő. Alekszandra néhány nap után szigorú napirendet készített, és elhatározta, e szerint fog élni. Hallgatja az előadásokat, jegyzetel, délután is bejár az egyetemre vagy könyvtárba, szabad idejében nagy sétákat tesz. Vonzották a hegyek, szeretett volna két-három napos túrára menni, de tudta, egyelőre ezt nem engedheti meg magának. Nagyon sokat kell tanulnia, s csak az ellopott órákat fordíthatja sétára. Majd később, ha több ideje lesz. Elszomorodva gondolt házassága öt esztendejére, mennyi időt fecsérelt el semmitmondó összejövetelekkel, beszélgetésekkel. Csak Misával volt keveset. Ha Misára gondolt, összeszorult a torka, szeme előtt összefutottak a betűk, beletelt néha egy félóra is, amíg oda tudott figyelni arra, amit olvasott. Minden másnap írt szüleinek, és könyörgött, írjanak minél gyakrabban, írjanak meg mindent Misáról. Ha sütött a nap, arra gondolt: vajon odahaza milyen idő van, viszik-e Misát sétálni? Azt is kérte: fényképeztessék le minden hónapban, és küldjenek képet róla. A tábornokné könnyekre fakadt, amikor lánya levelét elolvasta. Felöltöztette Misát legszebb ruhájába, és sietett vele a fényképészhez. Adél volt éppen nála látogatóban, ő is belekukkantott a levélbe, aztán gúnyosan megjegyezte: „Miért nem maradt itthon, ha annyira vágyódik a fia után?” „Az egészségének kell a svájci levegő, mindig gyenge volt a tüdeje” – felelte az anya, noha már tudta, hogy miért ment Sura Zürichbe. – Gyenge a tüdeje! A jelleme gyenge! – vágott vissza Adél felháborodottan. – Ha tudnád, mama, mennyi epés megjegyzést kell miatta elviselnem! És még Igor hivatalában is rossz néven veszik, hogy ilyen asszony a sógornője. A rossz befolyás… emlékszel, megmondtam neked, amikor Marija Sztrahova először jött, nem lesz ennek jó vége, hogy ez a veszedelmes nihilista betette a lábát hozzánk. És lám, megfertőzte Surát. Itt hagyott csapot-papot, és azért ment Zürichbe, hogy felszedjen mindenféle felforgató eszmét. Mintha itthon nem mászott volna eléggé bele ezekbe az ártalmas dolgokba. Én csak Vlagyimirt sajnálom. Jobb sorsot érdemelt volna! Én sohasem tudnám itt hagyni a fiamat! – Ha volna – mondta a tábornokné sokkal keményebben, mint ahogy szánta. – Sura Svájcba ment, Pétervár levegője árt neki. Így tudja mindenki, és kérlek, ha Suráról szó esik, te is ezt mondd! – De nagyon véded! – Adél felkapta a retiküljét, és menni készült. – Nem védem, nincs is szüksége rá – Alekszandra Alekszandrovna kicsit sóhajtott –, tulajdonképpen tisztelem, mert bátor, gerinces ember. Ez családi örökség. Mihail Alekszejevics a karrierjét kockáztatta, amikor a bolgár alkotmánytervezetet készítette, én, nagyon jól tudod, a jó híremet dobtam oda, amikor vállaltam a válást és az ezzel járó hercehurcát. Még nem voltam törvényes felesége nevelőapádnak, amikor megszültem Surát. Zsenya is kiszakadt a körből, amelyben felnőtt, és vállalja a művészsorsot. A tábornokné elhallgatott. Nem mondta, hogy csak ketten vannak a családban, akikben cseppnyi bátorság sincs. Egyik a fia, becsületes minisztériumi tisztviselő, végrehajtja a cári parancsokat, engedelmeskedik a törvényeknek, és sohasem gondolkozott el azon, hogy igazságosak-e ezek a törvények? Adélt pedig semmi más nem érdekli, csak a divat. Misa fényképe nagyon jól sikerült, és Alekszandra boldog volt, amikor megkapta matrózruhába öltöztetett kisfia képét. Nem merte elöl hagyni, félt, hogy a takarítás ellenőrzésének ürügye alatt Frau Heeb beleselkedik, és felfedezi a képet. Ezért táskájában őrizte, s a táskát mindenhová magával vitte. Az egyetemen honfitársai gyakran meghívták: jöjjön el hozzájuk, igyanak meg együtt esténként egy csésze teát. Alekszandra udvariasan kitért a meghívások elől. Tudta, hogy ezeken az estéken az emigránsok vég nélküli beszélgetéseket folytatnak, a beszélgetések alapja a kínzó honvágy, amitől egyikük sem tud szabadulni. Vágni lehet a füstöt a szobában, olcsó cigaretta, szivar- és pipafüst keveredik egymással, az egyetemre beiratkozott oroszok közül az előadásokat kevesen látogatják, kortyolgatják a teát, s álmodoznak. De álmodozni kevés… Alekszandra, noha növekvő elégedetlenséggel hallgatta Herkner jól felépített, szabatos előadását, (még a jegyzeteibe sem nézett, úgy beszélt folyamatosan) mégis pontosan megjelent minden órán. És szerette volna megmondani a professzornak, nem érti, hogyan távolodott el a kezdeti úttól. De úgy érezte: nincs joga az ilyesfajta kritikára. Majd ha többet tud… A kritikára mégis sor került. Egy alkalommal maga Herkner lépett hozzá, és megkérdezte, hogy érzi magát Zürichben. Alekszandra udvariasan felelte, hogy nagyon jól, és hasznosan telnek a napjai. Aztán egy kis csend után (közben a professzor azt várta, hogy az orosz hölgy lelkendezve dicsérni fogja óráit, eddig minden alkalommal az történt, ha megszólításával kitüntetett egy-egy hallgatót), megkérdezte: tud-e olyan jól németül, hogy megérti az előadásokat? – Minden szavát megértem, professzor úr – válaszolta Alekszandra –, bár lehet, hogy nem helyesen értem. Professzor úr, első könyve óta, megváltoztatta a nézeteit. A munkáskérdés ötödik kiadásában egészen mást mond, mint az elsőben. Marxot már idejétmúltnak tartja. Jól értettem? – Jól, kedves Frau Kollontaj, tökéletesen jól értette. Valóban megváltoztattam a nézeteimet. Forradalom nélkül is eljuthatunk a szocializmushoz. – Ezt kétlem, professzor úr! – felelte Alekszandra nagyon határozottan. – A részleges reformok nem oldják meg a kérdést! – Csak az idő adhatja meg erre a választ – Herkner fölényesen mosolygott –, különben, hogy forradalom nélkül is milyen szép eredményeket lehet elérni, tapasztalhatja Angliában. Ha akarja, ajánlóleveleket adok az ottani Fabianus Társaság vezetőihez, Sidney és Beatrice Webbhez, ők majd bebizonyítják: mit tudtak elérni a lassú haladás útján. Ha majd rászánja magát az útra, jöjjön be a szobámba és megkapja az ajánlólevelet! Remélem, ha kicsit körülnéz a világban, és tágul a látóköre, sok mindenről más lesz a véleménye! – Köszönöm, professzor úr, a tanév befejezte után élni fogok kedvességével – válaszolta Alekszandra. Amikor kezet fogtak, s Alekszandra lefelé indult az egyetem lépcsőjén, Herkner bosszúsan nézett utána. „Ezek az oroszok – gondolta – mindig valami mást, valami emberfelettit akarnak. Aztán mi a vége? A nagy nihil. Kár ezért az asszonyért. Olyan megvesztegetően szép." Herkner szívesen leült volna vele beszélgetni. De nem közgazdaságtanról. Vajon miért hagyta ott a férjét? Az elmúlt hetek alatt látnia kellett: nincs itt semmiféle Vronszkij, s Frau Kollontaj nem Karenina Anna. De milyen bátor, hogy nyíltan meg merte mondani a véleményét. Ezt eddig egyetlen hallgatója sem tette. Ugyan elmegy-e Angliába? 1899 augusztusában Alekszandra Angliába utazott. Frau Heeb nagyon sajnálta, hogy meg kell válnia kedves lakójától, mert noha az orosz hölgy nem volt hajlandó barátkozni a többiekkel, s csevegéssel tölteni az estét, legalább pontosan fizetett, amit nem minden lakójáról mondhatott el. De remélte, hogy őszre visszajön. Alekszandra ezt meg is ígérte, bár nem tudta, teljesíti-e majd az ígéretét. Miss Hodgon sokat beszélt Surának Angliáról, a tábornok is járt ott többször, sőt feleségét is magával vitte egyszer. A könyvszekrényben sok Angliáról szóló könyvben, képes folyóiratban lapozgatott Alekszandra gyerekkorában. Repkénnyel befuttatott piros tetejű házakat látott, zöldellő mezőket, kis tavakat, békésen úszkáló libákat, kacsákat, a parton szőke varkocsú, mosolygós pásztorlányka üldögélt. Minden olyan derűs, idillikus volt… Hát most majd megnézi ezt a mesebeli vidéket… Herkner megírta az ajánlóleveleket, mosolya ugyanolyan fölényes volt, mint utolsó beszélgetésük alkalmával. „No lám, a szép Frau Kollontaj, úgy látszik, mégis hajlik a szavamra! Remélem, mire visszajön, megváltoztatja nézeteit!” Sidney Webbnek is írt a professzor, és figyelmébe ajánlotta Alekszandrát. „Éleseszű, de téves nézeteket valló hölgy” – írta. A Webb házaspár kíváncsian várta Mrs. Kollontajt. Mindjárt megtetszett nekik, elismeréssel adóztak gyönyörű angol kiejtésének. És amikor Alekszandra elárulta, hogy angol nevelőnő élt a házukban, elismerésük csak fokozódott. Beatrice Webb, aki társszerzője volt férje több könyvének, elmondta, hogy férje alapította G. B. Shaw íróval együtt a Fabianus Társaságot. A társaság Fabius római hadvezérről kapta a nevét, tudvalevőleg Fabius mindig halogatta a döntést, elve a lassúság volt. Nos, a társaság átvette ezt az elvet. Nem a forradalomtól, hanem a reformok bevezetésétől remélt lassú javulást. Felajánlotta, hogy szívesen elviszi Mrs. Kollontajt néhány szakszervezetbe, klubba, és megmutatja, mi mindent értek el már reformok útján. Alekszandra nem akarta megbántani a kedves házaspárt, akik buzgón hittek abban, amiről beszéltek. Webb elmondotta, hogy községi kezelésbe vették a londoni villamost, a közmunkát pedig nem vállalkozóknak adják ki, hanem a város végezteti el. Ezek már a szocializmus előjelei. A burzsoákat meg kell győzni, hogy engedményeket kell tenniök, ha el akarják kerülni a társadalmi megrázkódtatásokat. Persze, a munkásoknak is be kell látniuk, hogy egyszerre nem megy minden. Alekszandra bólogatott, és nem tette fel egyenesen a kérdést: hogyan élnek Angliában a munkások? Van rendes lakásuk? Elegendő-e a keresetük arra, hogy eltartsák családjukat? Vagy ugyanúgy éhbérért kell dolgozniuk, feleségeikkel, gyermekeikkel együtt, mint Narvában? Ehelyett egyedül vágott neki a városnak. Nyitott szemmel járt, sok mindent tapasztalt. Végigsétált az Oxford Streeten, s ámulva állt meg, amikor elrobogott mellette egy automobil. Ilyent még nem látott! Az omnibuszok és a kocsik elé fogott lovak megriadtak a pöfögő alkotmány láttára. Ez már a huszadik század előhírnöke. Egy év múlva beköszönt a huszadik század. Vajon mit hoz az emberiségnek? Alekszandra bizonyos volt benne, hogy a jövő század meghozza a nagy társadalmi változást. A kivilágított Oxford Streetről a mellékutcákba tért, szegényes, munkás lakta környéken járt. Egy kocsma bejárata előtt erősen kifestett nők sétáltak fel s alá, közöttük egy tizenkét év körüli kislány próbálta ellesni az idősebbek magukat kellető mozdulatait. „A prostitúciót is megszüntetik talán, ha a villamost városi kezelésbe veszik?” – gondolta Alekszandra elszomorodva. Nem, ennél sokkal többre, főleg másra van szükség. Herkner nem ért célt azzal, hogy elküldte a Webb házaspárhoz. Ezek is csak olyan szalonforradalmárok. Békésen ülnek és teáznak a kandalló mellett, és azt hiszik, hogy néhány reformmal, mint a bűvész a cilinderből a nyulat, elővarázsolják a szocializmust. Elhatározta, hogy visszamegy Zürichbe, és mindezt elmondja Herknernek. De olyan olthatatlan vágy fogta el a kisfia után, hogy Svájc helyett egyenesen Oroszországba utazott. Napokig utazott, késő este volt, amikor megérkezett. Misa már aludt. Mihail Alekszejevics alig palástolt meghatottsággal ölelte meg lányát, s egy pillanatra Alekszandrának eszébe villant, hogy apja talán ugyanúgy szereti, s ugyanúgy vágyódik utána, mint ő Misa után. Halkan benyitott régi szobájába, most gyerekszobának rendezték be, s elnézte az alvó kisfiút. Ösztönös mozdulattal kisimította a homlokába hulló tincset, és könny szökött a szemébe. – Most már itthon maradsz, ugye? – kérdezte édesanyja reménykedve. – Hiszen itt van a férjed, a gyermeked. Tanulni mentél. Nem tanultál még eleget? – Egy darabig feltétlenül itthon maradok, mama – válaszolta Alekszandra. – Igazad van. De a világban nagyon sok kisfiú van, aki nem alszik ilyen fehér, rácsos ágyban, mint Misa, és azt szeretném, és velem együtt még nagyon sokan szeretnék, hogy minden gyereknek ilyen fehér rácsos kiságya és ilyen rózsás arca legyen. – Egyedül úgysem tudod ezt elérni! Neked az a kötelességed, hogy a fiaddal törődj! – Alekszandra Alekszandrovna a fejét csóválta. – A világot nem lehet megváltoztatni! – Azt hiszed, édesanyám? Rosszul hiszed. Meglátod, megváltoztatjuk a világot! Ami Misát illeti, szerencsémre itt vagy te, aki ugyanúgy gondját viseled, mint ha itthon lennék! Sőt még jobban – tette hozzá engesztelőén. – Te vagy a legjobb anya és a legjobb nagyanya! Ha tudnád, milyen nagy hasznát vettem annak, hogy szigorúan vetted a nyelvtanulásunkat! Zürichben a német, Londonban az angol nyelvtudásom elképesztett mindenkit! – Igyekeztem is, hogy jó anyátok legyek! – A tábornokné felsóhajtott. – Az volt minden vágyam, hogy a lányaim boldogok legyenek. Sura, mondd meg őszintén, boldog vagy? Alekszandra nem felelt erre a banális kérdésre. Akkor sem válaszolt, amikor férje tette fel ugyanezt a kérdést. Boldogság… mesebeli kék madár, hol is létezik? Dolga van a világban, nagyon sok dolga, csak ezt tudná felelni. Vlagyimir kutatva nézett felesége arcába. Ugyanolyannak találta, mint egy év előtt. Nem mondotta el, hány álmatlan éjszakán töprengett azon, vajon Zürichben új társra talált-e Sura? A körülötte lévő férfiak bizonyára megpróbáltak neki udvarolni, hiszen olyan szép, vonzó, szellemes. Valamelyik egyetemi tanár, vagy hasonló gondolkozású emigráns talán mellé szegődött… de erről nem beszélhet, nem kérdezősködhet. Sura azt felelné: szabad ember, már nem tartoznak egymáshoz, azt tehet és tesz, amit akar. Hogyan érhetné el, hogy újra közelebb kerüljenek? Ha érdeklődne a munkája iránt… ha őt is ugyanazok a célok lelkesítenék, mint Surát… Alekszandra Zojánál lakott, aki barátnője elutazása után kis lakást bérelt. Együtt mentek el Jelena Sztaszovához, aki egy csésze teára hívta mindkettőjüket. Tudták, hogy az „egy csésze tea” érdekes előadást jelent. A szülők ilyen alkalmakkor elmentek hazulról, átengedték a lakást Jelenának. A nagy ebédlőben, mint rendesen, a fehér abrosszal letakart asztal közepén állt a szamovár, és a vendégek teáztak. Majd Sztruve, a pétervári körökben jól ismert közgazdász tartott előadást. Alekszandra meglepetve hallgatta a férfi beszédét. Sokban hasonlított Herkner fejtegetéseihez. Azt mondta, hogy Oroszországnak végig kell járnia a kapitalizmus fejlődésének útját. Ő is elutasította Marxot, s tagadta a forradalom elkerülhetetlenségét. A vendégek nagy része egyetértett Sztruve nézeteivel. Egy Avilov nevű fiatalember szólalt fel csak ellene, de lepisszegték. Alekszandra nem bírta tovább. Szót kért. Amikor megkapta a szót, igyekezett higgadtan beszélni, de hamar elragadta az indulat. Kijelentette, hogy Sztruve nézetei helytelenek, s csak a reakciónak kedveznek. A jobboldali sajtó nyilván örömmel fogadja az ilyen beszédet, a cenzúra sem töröl belőle egyetlen sort sem. De hát ezt akarja Sztruve úr? A vendégek rosszallóan csóválták a fejüket, csak néhány tenyér verődött tapsra. Alekszandra égő arccal indult kifelé. Jelena utána sietett. – Nagyszerű volt, Sura! Magából remek agitátor lesz! – Gondolja? – kérdezte zavartan Alekszandra. – Bocsásson meg, hogy ilyen kellemetlen helyzetbe hoztam. Láttam, milyen gyilkos pillantásokat vetettek rám a vendégei! – Nem baj, Surinka! Csak így tovább! – Jelena átölelte Alekszandrát. – Gondom lesz rá, hogy minél több előadást tartson olyan helyeken, ahol még sohasem hallottak arról, hogy mindenkinek joga van az emberhez méltó életre! Köszönöm a felszólalását! – Nem haragszik meg, Jelena, ha nem maradok itt teára? – Alekszandra belebújt a kabátjába. – Nem hiszem, hogy vendégei most örülnének a társaságomnak! Jelena nem is tartóztatta Alekszandrát. Vlagyimir időnként megjelent Alekszandránál, érdeklődött, nincs-e valamire szüksége? Nem hiányoznak-e a régi holmijai? Hiszen sok mindene ottmaradt, könyvek, ruhák s egyéb apróságok. – Köszönöm, Vologya – Alekszandra elmosolyodott. – De nincs szükségem semmire. Látod, milyen pici ez a lakás, alig férünk el benne Zojával! Majd, majd egyszer, ha letelepszem, megállapodok, ha tudom, hogy itthon maradok, elhozok mindent. Addig, ha van helyed és nincsenek utadban a holmik, hálás vagyok, ha magadnál tartod őket. Vlagyimir beleegyezően bólintott. A szája körüli keserű vonás még keserűbb lett. Ennél világosabban nem mondhatta ki Sura, hogy nem akar és nem fog visszatérni hozzá. – Hogyan élsz mostanában? – kérdezte kényszeredetten. – Cikkeket írok, előadásokat tartok olyan klubokban, ahol előttem csak széplelkek beszéltek óvatosan és fellengzősen a távoli jövőről. Én elég keményen fogalmazok. Azt is megmondom, hogy eljön hamarosan az az idő, amikor a nők a férfiakkal vállvetve harcolnak egy szebb, egy jobb világért. A nőknek össze kell fogniuk, a nők és a munkásosztály érdekei azonosak. A sztrájkmozgalmak siettetik a kibontakozást! – De Surinka, hogy merészelsz ezekről a dolgokról ilyen nyíltan beszélni? – Kollontaj homlokán verejtékcseppek jelentek meg. – Nem gondolod, hogy a teremben besúgók vannak? Az ilyen beszédekkel azt éred el, hogy letartóztatnak, esetleg száműznek! Nem gondolsz a fiadra? Sura nagyot nyelt. Mindig, mindig a fiával hozakodnak elő. – Misa biztonságban van a szüleimnél. Domontovics cári tábornok unokáját védi apám nimbusza. Én meg nem félek sem a börtöntől, sem a száműzetéstől. Meg aztán tudod, milyen elegánsan járok, tollas kalapban, ujjaimon szikráznak a gyűrűk, nyakamban a gyöngyök. A rendőrkopók azt gondolják: ez a felcicomázott dáma nem lehet veszedelmes agitátor. És azt is tudják, hogy Domontovics tábornok leánya vagyok. Vlagyimir mit tehetett egyebet, hallgatott. Amikor bezárult mögötte az ajtó, Alekszandra kinyitotta a fiókot, amit férje megjelenésekor sietve becsukott. A fiókban volt kikészítve egy hatalmas csomag. Éppen a szüleihez készült, nagy paksaméta illegális röpiratot akart elvinni. A tábornoknál feltehetően nem keresnek semmilyen betiltott, lázító anyagot. Misa lelkendezve futott édesanyjához. Alekszandra ölbe kapta, összevissza csókolta. Anna Petrovna féltékenyen nézte, hogyan bújik a kisfiú anyjához. – Én etetem, fürösztöm, öltöztetem, ha beteg, én ápolom – mormogta bosszúsan –, az anyja járja a világot, most hogy itthon van, most is alig van ideje a fiára. És ez a kisgyerek, mégis hogy bújik hozzá… Hát igazság ez? A legjobb lenne, ha elmennék! Majd akkor megtudnák, mire jutnak nélkülem! Alekszandra igyekezett ajándékokkal jobb kedvre hangolni az öregasszonyt, vett neki selyemkendőt, meleg papucsot, nyakláncot. Anna Petrovna fanyalogva fogadta a kapott holmikat. Neki csak egy volt fontos: Misa szeretete, Misa ragaszkodása. – Aztán mikor megy vissza? – kérdezte bizalmatlanul. – Mert ha nem megy vissza, miért él a barátnőjével? Miért nem vesz ki egy lakást, s ott élhetnénk mind a hárman. Akkor legalább mindennap látná a fiát, s nem fojtaná meg a csókjaival, ha idejön! – Majd erre is sor kerül – nyugtatta meg Alekszandra a dajkát –, de egyelőre a tied marad Misa. És én hálás vagyok neked, hogy ennyire szereted és vigyázol rá! – Jól van, jól van – dörmögött megenyhülten Anna Petrovna –, csak tudnám, mi foglalja le annyira! Alekszandra az előadások mellett cikket írt az opportunisták ellen. A Tudományos Szemle közölni akarta az írást, de a cenzúra nem engedte. Alekszandra elkedvetlenedett. Jelena vigasztalta. „Nem baj, Sura, lesz majd még több cikk is, amit a cenzúra nem engedélyez. Ajánlok valami mást! Írjon Finnországról, a finn munkások helyzetéről. Tudom, gyerekkorában sok nyarat töltött Finnországban, közel van a finn eseményekhez. Nos, van kedve hozzá?” Alekszandra örömmel fogott a munkának. Még Zürichben megismerkedett néhány finn szociáldemokratával, ezekkel állandó levelezésben állt, tőlük tudta meg, hogy megalakult a finn munkáspárt. Először egy német folyóirat számára írt cikket, de folytatta az anyaggyűjtést, és elhatározta, hogy könyvet ír a finn munkásokról. Visszaemlékezett nagyapja fehér oszlopos, tágas házára, s a közeli nyomorúságos viskókra. Hallotta saját hangját: „Miss Hodgon, miért nincsen ezeknek a gyerekeknek cipőjük? Miért esznek mindig fekete kenyeret?” – Ha még sokáig itthon maradok, érzem, nem tudok elszakadni Misától – vallotta be Alekszandra Zojának, amikor elhatározta, hogy visszamegy Zürichbe. – Ezzel az úttal egyébként is tartozom Herknernek, fel kell világosítanom, hogy ajánlóleveleivel nem érte el a kívánt célt. Még jobban látom, nem Marx avult el, hanem ő vall téves nézeteket! A Herknerrel való beszélgetésére azonban nem került sor. Az első óra után, amelyen a professzor majdnem szóról szóra megismételte azt, amit tavaly hallott tőle, Alekszandra úgy döntött, hogy nincs értelme a vele való vitának. Herkner nagyképű és öntelt, ő egyedül úgysem tudná meggyőzni. Majd az események. El is határozta, hogy otthagyja Zürichet, de előbb meghallgatja Rosa Luxemburg előadását. Ismerte már ezt a nevet, olvasta könyvet is, a Társadalmi reform vagy forradalom? címűt, ami nagy hatást tett rá, és izgatottan várta az előadást. A törékeny asszony szavaiból, amelyek a revizionistákra zúdultak, annyi erő sugárzott, hogy Alekszandra az előadás befejezése után néhány másodpercig mozdulatlanul ült a helyén, csak a felviharzó tapsból vette észre: Rosa Luxemburg befejezte előadását. „Igen, így kell beszélni, szenvedéllyel, de ugyanakkor logikával is – gondolta –, nekem is meg kell ezt tanulnom!” Egy kissé szégyenkezve gondolt Sztaszovánál tartott felszólalására. Milyen kapkodó, indulatos, néhol talán naiv is volt az a beszéd! Az előadás után megismerkedett Rosa Luxemburggal. Amikor Alekszandra zavartan dicsérte az előadást, Rosa csak legyintett. „Még nagyon sok ilyen előadásra van szükségünk, hogy az emberek fejében egy kis világosságot gyújtsunk!” – mondta. Luxemburg asszony elutazása után Alekszandra elhatározta: Genfbe utazik, ott van az orosz politikai emigráció központja, ott él Plehanov is. Plehanovval már a megérkezése utáni harmadik napon sikerült egy véletlen folytán megismerkednie. Édesapja részére keresett egy könyvet a városi könyvtárban, és amikor nem tudott eligazodni a katalógusrendszerben, egy sötét szakállú, nagyon szép férfi sietett segítségére. Hamarosan megtalálta számára a Macedóniáról szóló könyvet, majd bemutatkozott: Plehanov. Alekszandra elpirult zavarában. Plehanov, az orosz ifjúság bálványa – akinek könyvét Jelena ajánlotta figyelmébe, s amelynek elolvasása után lelkesen kiáltotta: Marxista vagyok! – most itt állt előtte. A férfi egy cseppet sem csodálkozott a fiatal orosz nő zavarán, megszokta a tiszteletteljes és elragadtatott tekinteteket. Csak akkor lepődött meg, amikor meghallotta, hogy Alekszandra hamarosan visszatér Oroszországba. Így hát nem emigráns? „Jöjjön el hozzánk, és beszéljen nekem a mai oroszokról, a fiatalokról!” – kérte. Alekszandra már másnap sietett volna élni a meghívással, de illendőségből csak az ötödik napon ment el. Kellemes délutánt töltöttek a kedves, barátságos lakásban, ahol a háziasszony igazi orosz teával kínálta. A beszélgetés mindaddig zavartalan volt, ameddig Uljanov neve szóba nem került. Plehanov fölényesen legyintett: kétségkívül értelmes, tehetséges ember, de… nem fejezte be a mondatot. Feleségére nézett, annak figyelmeztető szemrebbenésére elhallgatott. – Látogasson el hozzánk máskor is – kísérte ki Plehanov a vendéget. De a meghívás elég erőltetetten hangzott. Alekszandra egy pillanatra sem gondolt arra, hogy Iljics Uljanov nevének említésével eljátszotta Plehanov rokonszenvét. Annyira tisztelte a tudóst, hogy nem tételezett fel róla ilyen kicsinyességet. El akart menni még egyszer, hogy elbúcsúzzék tőlük. Elhatározta, Franciaországba utazik, hogy megismerkedjék Marx egyetlen élő leányával: Laurával. De a látogatásra nem került sor, mert amikor a könyvtárban újra összetalálkoztak, Plehanov éppen hogy csak bólintott, és máris a könyve fölé hajolt. Alekszandra még mindig nem értette: mivel bántotta meg honfitársát? És most már némi kétellyel utazott el, hátha Laura és férje, Paul Lafargue ugyanilyen barátságtalanok lesznek hozzá. A házaspár azonban lekötelező kedvességgel fogadta. Draveilben, Párizstól 30 kilométerre laktak, a ház a folyó partján állt, gondozott virágoskert közepén. Sem Laura, sem Paul Lafargue nem lepődtek meg azon, hogy egy orosz nő meg akar ismerkedni velük. Laura szívesen és kéretlenül beszélt gyerekkoráról, a nélkülözés keserves éveiről, apja és anyja minden nehézséget könnyen viselő természetéről, a derűről, amely beragyogta az egész házat. Elmondotta, hogy mennyire igyekeztek a szülők gyermekeiknek mindent nyújtani. Marx olyan volt, mint minden más szerető jó édesapa. Soha senkivel sem éreztette szellemi fölényét, mindig szerényen, természetesen viselkedett. Alekszandra szeretett volna még többet tudni, szünet nélkül kérdezősködni nemcsak Marxról, hanem Lafargue-ról is, munkájáról, de úgy érezte, illetlenség lenne, ha faggatná őket. Látta, hogy a két ember milyen gyengéden néz egymásra, a kezük néha összesimul, mintha fiatal szerelmesek lennének. „Jó lehet nekik – gondolta elbúsultan. – Ha nekem ilyen társam lenne… Milyen nagy boldogság lehet, ha két ember nemcsak szerelemmel szereti egymást, de közösek a nézeteik, a céljaik is.” Lafargue-ék kérték, jöjjön el máskor is hozzájuk, s Alekszandra érezte, hogy nemcsak merő udvariasságból hívják. Franciaországi tartózkodása alatt többször járt náluk, s mind közelebb kerültek egymáshoz. A házaspárt nagyon érdekelte mindaz, ami Oroszországban történik, és elismeréssel beszéltek Uljanovról. Ők adtak ajánlólevelet Berlinbe, Kautskyhoz. Párizsból Alekszandra Berlinbe utazott, itt többször találkozott Rosa Luxemburggal. Kiderült, hogy Rosának kedvenc írója Korolenko, s ha ideje engedné, írna róla. „De nem hiszem, hogy erre valaha is időm lesz – mondotta. – Nekem más dolgom van, és ez a fontosabb! Írni, felvilágosítani, az embereket, beszédeket tartani, mozgósítani a világot!” Berlinből Alekszandrának haza kellett utaznia, édesanyja súlyosan megbetegedett. Az örökifjú Alekszandra Alekszandrovna még halálos ágyán is derűs, nyugodt volt. „Nincs semmi baj – mondotta Alekszandrának és Adélnak, akik tudták, hogy a vég elkerülhetetlen –, meglátjátok, meggyógyulok. És ha mégis… történne velem valami, vigyázzatok apátokra. Nagyon egyedül lesz nélkülem.” Az anya halála után Alekszandra nagyon sok gyengédséggel és szeretettel vette körül édesapját. De minden hiábavaló volt. Mihail Alekszejevics fél évvel élte csak túl feleségét. Leánya karjai közt halt meg. „Hosszú életemben még sok veszteség ért, átéltem tragikus pillanatokat – emlékezett vissza később Kollontaj asszony –, de apám halálakor tudtam meg, milyen a pótolhatatlan veszteség felett érzett fájdalom…” A tábornok halála után Alekszandra lakást bérelt Pétervárott, magához vette Misát és vele együtt a hűséges Anna Petrovnát. Jó, hogy már nem szaladgál a világban, mint akit hajtanak – gondolta elégedetten az öregasszony –, most már csak az kell, hogy visszajöjjön az úr. Még mindig epekedik a felesége után. Más férfi az ő helyében már régen megnősült volna. Meg sem érdemli Alekszandra Mihajlovna ezt a nagy szerelmet. Kíváncsi vagyok, hogy most majd többet törődik-e a fiával. Alekszandra mostanában valóban többet foglalkozott Misával. A kisfiú már iskolába járt, az asszony mosolyogva gondolt arra, hogy őt bizony nem engedték iskolába, féltették a betegségektől, no meg a „mindenfajta” társaságtól. Később meg a fertőző eszméktől óvták. Mostanában ő terjesztette ezeket az eszméket, előadásokat tartott, klubokban, nőgyűléseken. De óvatosan beszélt. Jelena Sztaszova figyelmeztette, a reakció erősebb, mint valaha. És Sura olyan értékes munkatársuk, nem szabad elveszteniük. Alekszandra elpirult a dicséretre. Tudta, milyen magasra helyezi a mércét Sztaszova. Azt is nagy kitüntetésnek vette, hogy beavatta a külföldről érkező irodalom terjesztésének titkaiba. Ez nem volt egyszerű dolog. Nyitottak egy üzletet, ahol külföldi gipszszobrocskákat árusítottak. A szobrocskák belsejében rejtették el a külföldön vékony papírra nyomott illegális irodalmat. A gyermekkönyvek kötésében helyezték el a külföldi újságokat. A becsempészett irodalmat aztán kézről kézre adták. Alekszandrát érdekelte, hogy az illegális irodalom hogyan jut el Oroszországba. Jelena elmesélte, hogy legtöbbször Svédországon, Finnországon át érkezik az „anyag”. Sokszor beavatottak a kalauzok, a fűtők, a mozdonyvezetők. – Olyan, mint a Földalatti Vasút nevű titkos társaság a Tamás bátya kunyhójában – emlékezett vissza az asszony gyerekkora egyik kedves olvasmányára. Mennyire izgult, hogy a két szökött rabszolga végre szabad földre jusson. Zsenyával együtt olvasták a könyvet, együtt ujjongtak megmenekülésükön. Néha az újságokból értesült arról, hogy Zsenya most éppen Olaszországban lép fel, most pedig Franciaországban. Adél talán többet tudott róla. De Adéllal nem érintkezett. Apjuk temetésekor Adél tüntetőleg távol állt tőle, férje előkelő ismerősei között helyezkedett el, ezzel is jelezni akarván: semmi köze nincs rossz hírű testvéréhez. Pedig azokban a fájdalmas napokban jólesett volna egy testvéri ölelés. Adél helyett Zoja vállán sírta el könnyeit, aki nagyon szerette a tábornokot. Zojára mindig lehetett számítani. Zoja Jelena „jobbkeze” volt, ahogy Sztaszova nevezte, minden munkát pontosan és gyorsan elvégzett, ha kellett, az üzletben dolgozott, ha kellett, csomagokat cipelt ismeretlen címekre, vagy leveleket írt. Semmilyen feladattól nem viszolygott, semmit nem talált terhesnek, s a veszélytől sem riadt vissza. Ő biztatta Alekszandrát, ne csak előadásokat tartson, hanem írjon is. A finn munkásokról szóló könyvének néhány fejezete elkészült már, fejezze be hát minél előbb a könyvet, utazzon időnként Finnországba, járjon el gyárakba, ellenőrizze a statisztikai adatokat, amelyeket finn barátai küldenek. Alekszandra szót fogadott barátnőjének, minden hónapban elutazott Finnországba, és szorgalmasan írta a könyvet. Anna Petrovna eleget morgott miatta. – Csak fogyasztja a drága olajat, aztán majd egyszer nem lesz miből házbért fizetni! Vagy talán sok pénzt keres ezzel az irkafirkával? – kérdezte megvetően. – Elfelejti, hogy már nincs a tábornok úr, aki mindennel ellátja? Nem gondol a holnapra? – Ne félj, Anna Petrovna, annyink mindig lesz, hogy megfőzd az ebédet! – vigasztalta Alekszandra az öreg cselédet. – Misáról meg gondoskodik az édesapja. Vlagyimir jó ember! – Mégis otthagyta – vágott vissza Anna Petrovna, és már indult is kifelé. – Aztán most hová készül? – kérdezte bizalmatlanul, amikor látta, hogy asszonya öltözködik. – Az egyetemi hallgatók gyűlésére – felelte Alekszandra. – Nem tud itthon maradni, egy percre sincs nyugta! – Anna Petrovna nagyon elégedetlen volt Alekszandrával. Még utána nézett, amikor az asszony megcsókolta Misát, búcsút intve neki elindult az egyetem felé. Persze, kocsira nem telik – gondolta az öregasszony –, ilyen hóban és ilyen könnyű cipőben gyalog szaladgál. Majd ápolhatom, ha megfázik! Az egyetemi hallgatók hagyományos Tatyjana-ünnepén a diákok meglepetten látták, hogy nő lép az emelvényre. És milyen bájos, fiatal nő! Ugyan miről beszél? Alekszandra nem könnyű témát választott. Az utóbbi időben a fiatalok Nietzschéért rajongtak, az Imigyen szóla Zarathusztra című könyvét egekig magasztalták, s a Nietzsche-követő lengyel regényíró, Stanislaw Przybyszewski az ifjúság halványává vált. Alekszandra veszélyesnek tartotta ezt a rajongást, ezért úgy döntött, Nietzschéről fog beszélni. Amikor bejelentette, kis mozgás támadt a padsorokban, és kétkedő tekintettel néztek rá. – Hogyan? Mi köze ennek a hölgynek Nietzschéhez? De néhány mondat után megszűnt a mozgás, a kétkedő pillantások érdeklődővé váltak. Alekszandra elmondotta, hogy Nietzsche szélsőséges individualizmusával szemben az emberiség haladó, jobbik része a kollektivizmus eszméjét támogatja. Az egyén érdekeit alá kell rendelni a közösség érdekeinek. A teremben, ahol jó néhány rendőrspicli is ült, nem akarta kimondani a szocializmus szót. De a felviharzó tapsból érezte: a diákság pontosan tudta, mire céloz. Amikor fáradtan hazament, Anna Petrovna már hozta is a házicipőjét, teát főzött neki és ágyba akarta parancsolni. – Meglátja, tüdőgyulladást kap, abból tüdővész lesz, aztán kísérhetem ki a temetőbe! – dörmögte. – Most meg mit csinál, miért nem fekszik le? – Mindjárt, mindjárt, csak még befejezem ezt az oldalt! – Alekszandra benézett Misához, aki ébren várta, megcsókolta, majd szobájába sietett és leült az íróasztalhoz. Még át kell néznie könyvének kefelevonatát, s aztán már küldheti a nagy paksamétát a nyomdába. Nem is merte elhinni: valóban elkészült a könyvvel? Valóban megjelenik? És ha megjelenik, mit szólnak hozzá barátai és ellenségei? Ha Marija Sztrahova ezt megérhette volna! De ő is meghalt, kevéssel a tábornok halála előtt. Mennyire hiányzik neki, milyen jólesne egy-egy órára elüldögélni a kedves kis szobában, és elmondani mindazt, ami foglalkoztatja. Zoja jó barátnő, de szeretete túlságosan elnézővé teszi. Marija Ivanovna bölcsebb és tapasztaltabb szemmel fogadta írásait, kritikája megbízhatóbb lenne… ő bizonyára megmondaná, jó-e, amit írt. A könyv A finnországi munkások helyzete címmel jelent meg. A finn munkásokról írt beszámolóból azt fejtegette, hogy a kapitalista társadalomban elkerülhetetlen az osztályharc kiéleződése. Az illegális pártmunkások dicsérték, a pétervári legális marxisták, mint Sztruve, ócsárolták a könyvet. „Annyi baj legyen – vigasztalta Zoja –, ha Sztruve úrnak nem tetszik a könyved, bizonyos, hogy igazad van. És megint csak arra kérlek, minél többet írjál! Leegyszerűsödött a stílusod, már nem használsz annyi jelzőt, szóvirágot, mint régen.” – Zoja, Zoja, ne is emlékeztess arra a rosszul sikerült gyermekemre, elvégre azóta nyolc év telt el. Ezen a könyvön három évig dolgoztam, s nincsen benne szerelem, csak szomorú statisztika. A munkások nyomorúsága, a kapitalista társadalom kegyetlensége tűnik ki a száraz adatokból. – De te tudnál a szerelemről is írni! – erősködött Zoja. – Majd ha időm lesz rá – ígérte meg Alexandra. – Rosa Luxemburg is Korolenkóról szeretne esszét írni, s ehelyett röpiratokat fogalmaz. Most ez a dolgunk! – gondolta. A könyv megjelenése után Lenin az 1904-ben emigrációban megjelenő Vperjod (Előre) c. folyóirat számára cikket kért Kollontaj asszonytól. Alekszandrát a finnországi helyzet kiváló ismerőjének tartották. Összekötőként szerepelt a finn és orosz szociáldemokraták között. Alekszandra nagyon büszke volt erre a megbízásra. Ebben az időben a vasárnapi iskolában rendszeresen tartott előadásokat. Huszonöt-harminc főből álló munkáscsoportok látogatták óráit, ezekből később, a Nagy Októberi Forradalom idején kitűnő munkatársai lettek. 1904-ben és 1905-ben a cári rendőrség minden erőfeszítése ellenére növekedett az ellenállás. Hol itt, hol ott tört ki parasztlázadás. Az egyetemi hallgatók tüntető felvonulását letartóztatások követték. Alekszandra kezdeményezésére szervezték meg a letartóztatottak élelmiszer-ellátását. A gyors intézkedés zavarba hozta a rendőrséget, látták, hogy itt hatalmas erővel állnak szemben, a földalatti mozgalom egyre terjed. A bolsevikok megpróbálták lebeszélni arról a pétervári munkásokat, hogy ikonokkal és templomi zászlókkal a Téli Palota elé vonuljanak. Nincs értelme, hogy alamizsnát kolduljanak a cártól, nem könyörögni, hanem követelni kell, alázatos könyörgés helyett erejüket kell megmutatni. A könyörgő menet ötlete egyébként Gapon pópától származott. A pópa munkásköröket szervezett szerte a városban, és gyűléseken beszélte rá a résztvevőket, hogy vonuljanak a cári palota elé, adják elő panaszaikat. A jóságos cáratyuska, meglátják, meghallgatja és teljesíti jogos kívánságaikat. A párt pétervári bizottsága, amikor látta, hogy nem lehet a felizgatott tömeget lebeszélni erről az ostoba elképzelésről, azt javasolta: a párt tagjai is vegyenek részt a felvonulásban. Kötelességük, hogy együtt legyenek a munkásokkal. Alekszandra is velük ment. A főváros száznegyvenezer munkása és munkásnője vonult 1905. január 9én a cári palota elé. Ragyogó, napsütéses reggel volt. A munkások gyermekeiket is magukkal vitték, őszintén hittek benne, hogy írásban foglalt kérésük meghallgatásra talál. Elvégre miért ne kaphatnák meg az emberibb életfeltételeket, a szólásszabadság jogát. A tömeg türelmesen várt a csikorgó hidegben. Azt remélték, maga a cáratyuska jelenik meg a Téli Palota erkélyén, magához int valakit, aki felviszi a kérvényt, és a benne foglaltakat mind teljesítik. Nem tudták, hogy a cár elmenekült a fővárosból, helyette csendőrök százai, gárdatisztek vették körül a Téli Palotát. És az emberek vártak, vártak. Közben énekeltek. A szívük tele volt hittel, reménységgel. „Még az idő is nekünk kedvez” – gondolták bizakodva. És ekkor a szárnyaló dalt harsány kürtszó szakította félbe. – Mi ez? – kérdezték néhányan, rosszat sejtve. – Semmi, semmi – mosolyogtak a bizakodók az ijedezőkre. És vártak feszült izgalommal. Újabb kürtjel. A tömeg nem mozdult, még mindig reménykedett. De a harmadik kürtjelet puskaropogás követte. Megsebzett emberek hullottak a földre. Majd újabb lövések dörrentek, emberek terültek el a hóban, vérük pirosra festette a Sándor-palota előtti teret. Alekszandra mozdulatlanul állt, megdermesztette ez a váratlan fordulat. Valaki megragadta a karját. „Meneküljön, mert megölik!” És csak akkor kezdett el futni, együtt a tömeggel, a Nyevszkijről be a Gorohovaja utcába. Ott megállt, úgy érezte, nem bírja tovább. De néhány másodperc után valaki újra karon ragadta és vitte, vonszolta magával. Nem tudta, hogyan ért haza. Anna Petrovna most már csakugyan azt hitte: asszonya halálos beteg. Alekszandra nem is tiltakozott az ellen, hogy ágyba fektesse. Mohón itta ki a meleg teát. Hiszen reggel óta egy falatot sem evett. Misa az ágya szélén ült, kezét simogatta. „Csak nem vagy beteg, drága kis mamám?” – kérdezte gyengéden. – Nem, kicsikém, mindjárt jobban leszek! – felelte, és mosolyogni próbált. Milyen jó lenne elmondani Misának, mi történt a cári palota előtt. De még nem mondhatja el. Misa még csak tizenegy éves, nem fogná fel, mi is történt valójában. Kinek mondhatná el? Nemsokára hazaérkezett Zoja. Ő nem volt ott a felvonuláson. Jelena más feladatot bízott rá. Tudta, hogy ezen a délelőttön a rendőrkopóknak más dolguk lesz, mintsem hogy illegális röpiratok után kutassanak. Ezért Zoja egész délelőttjét azzal töltötte, hogy egyik helyről a másikra csomagokat szállított, és örömmel vette tudomásul, hogy sehol sem követték. – Mindent tudok – mondta Zoja –, tudom, hogy ezernél több a halott, és ötezernél több a sebesült. Közöttük asszonyok és gyerekek. – Megöltek ennyi embert, akik hittek és bíztak a cárban… – Alekszandra csak ennyit tudott mondani. – Nemcsak az embereket ölték meg – felelte Zoja –, megöltek még valamit… Megölték az emberek cárba vetett hitét. Az életben maradottak most már tudják, hogy a cártól semmit nem várhatnak. Most már látják, hogy számukra csak egyetlen út van. És ezen az úton kell haladniok. Másnap Alexandra már kora reggel felkereste Jelenát és arra kérte: bízza meg minél több feladattal. Kérése teljesült. Volt tennivaló bőven. A párt fegyveres harcra szólította fel a munkásokat. Röplapokat nyomtattak. Nemegyszer Alekszandra írta meg a röplapok szövegét, aztán rendszerint Zojával együtt ők vitték el a megadott helyre. A pétervári bizottság pénztárának kezelését is rábízták, s ezt a bizalmi feladatot nagy megtiszteltetésnek vette. Akármennyi is volt a munkája, mindig úgy érezte: nem elég. Még többet kell tennie. Nagyon sok gyűlésen vett részt, és legtöbbször beszédet is mondott. Zoja figyelmeztette: „Vigyázz, túl szabadon beszélsz!” „Még mindig nem tudok eléggé higgadt lenni – mondotta bocsánatkérően –, ha elragad az indulat, ki kell mondanom, ami a szívemen fekszik!” A megmozdulások egyre erősödtek Pétervárott. Hol itt, hol ott jöttek össze a munkások, gyűléseket szerveztek, röpiratokat terjesztettek. A röplapoknak mindig nagy volt a hatásuk. A munkások sztrájkba léptek. Alekszandra sok összejövetelen jelen volt, általános sztrájkra buzdította a munkásokat. Ha egy-egy gyűlésről fáradtan hazatért, Anna Petrovna dörmögve fogadta. „Már megint elhűlt az étel – panaszolta –, minek főzzek én magának, ha semmit sem eszik? Meglátja, egyszer elmegyek az úrhoz, bepanaszolom magát, s viszem a gyereket is. Hiszen ennek az árvának rosszabb, mint amikor maga külföldön volt. Mindig csak magát várja, addig nem alszik el! Nézzen be hozzá, most is ébren van még!” Mit felelhetett volna erre? Levetette elegáns lila ruháját, ebben járt mindig gyűlésekre, tudta, hogy ha a spiclik ülnek a teremben, öltözéke eltereli róla a gyanút. Így menekült meg nemrég Vilnában is, amikor fegyverkezésre szólította fel a munkásokat. A termet a rendőrség lezárta, de ő, lila ruhájának uszályát fogva, rámosolygott az ajtóban álló rendőrre, és nyugodtan kisétált. Az utána nézett és a fejét csóválta: hogy került ide ez a szép úriasszony? Dehogy gondolta volna, hogy éppen ő volt a lázító szónok! – Ne veszekedj mindig, Anna Petrovna, inkább melegítsd meg a vacsorát – kérte Alekszandra, aztán bement Misához. A kisfiú már ágyban volt, olvasott. Amikor meglátta az anyját, kiugrott az ágyból. – Mindig olyan későn jársz haza! – mondta panaszosan – tudom, sok a dolgod! Nem segíthetek neked? – Egyelőre még nem, kicsikém, de ha nagyobb leszel, sokat segíthetsz majd! És tudod ugye, hogy anyukád érted is dolgozik? Érted meg a többi gyerekekért! Ezt soha ne felejtsd el! Mégis – Misa nagyon egyedül volt, apjához ritkán ment csak el, az sem látogatta gyakran. Vlagyimir mindig akkor jött, amikor tudta, Alekszandra nincs otthon. És sohasem kérdezősködött róla. Miért váltak el? – sokszor megfordult ez a gondolat Misa fejében. – Kitől is kérdezhetné meg? Miért is nem élnek már nagyszülei? Ott jó volt, ők mindig olyan kedvesek voltak, s nagypapa mindig ráért arra, hogy beszélgessen vele. Egyszer megkérdezi majd apját vagy anyját: miért haragszanak egymásra? A regényekben, amiket olvasott (senki sem tiltotta el semmilyen könyvtől) gyakran egy új szerelem miatt válnak el a házastársak. De mamához nem jár senki, és papa sem nősült meg. Valami titok van itt, s ezt a titkot nem tudja megfejteni. Ha kérdezné bármelyiket, azt válaszolnák: majd, ha nagyobb leszel, mindent megmagyarázunk! Miért hiszik a felnőttek azt, hogy a gyerekek olyan ostobák, nem értenek meg semmit? Alekszandra nem tudta, milyen kínzó gondolatok forognak fia fejében. Azt hitte, fiát elfoglalják az iskolai feladatok, a sportolás, a rajzolás, festés. Nem sajnálta zálogba tenni egy-egy anyjától örökölt ékszerét, hogy megvegyen egy drága festékkazettát vagy rajzfelszerelést Misának. És azt sem nagyon bánta, ha lejárt a zálogcédula, elveszett a karkötő vagy a melltű. Sokkal többet ér a fia felragyogó tekintete, hálás mosolya. – Sura, elkényezteted a fiadat – jelentette ki egyszer Zoja, amikor együtt mentek el egy gyűlésre –, nincs egy meleg cipőd, és Misának új korcsolyát vettél! Pedig a régit még nem nőtte ki! – Igazad van – felelte Alekszandra –, de kárpótolni akarom azért, hogy megfosztottam az apjától, és én is csak olyan keveset tudok vele lenni. Ki tudja, ma is mikor keveredünk haza erről a gyűlésről. Egyébként Jelena azt mondta, ma nagyon érdekes előadást fogunk hallani. Azt is elárulta, hogy Lenin hazatért az emigrációból, senki sem tudja, hol lakik, s hamarosan felszólal egy gyűlésen. Lehet, hogy éppen ma. Az előadás megfelelt a várakozásnak. A Műszaki Főiskola kis termében alig húsz ember gyűlt össze. Mind megbízható, kipróbált elvtársak. Martov, a mensevikek egyik vezetője, az asztal mögött ült, mellette egy magas homlokú férfi állt. A proletárdiktatúráról folyt a vita. A félmegoldásokat kereső, óvatos mensevikek nem akarták elismerni, hogy a forradalom vezetését a munkásosztályra kell bízni, hogy a parasztsággal vállvetve kell dolgozni. A mensevikek féltek a proletárdiktatúrától, inkább az orosz burzsoáziával akartak szövetkezni. Lenin világos okfejtése elsöpörte Martov erőtlen szavait, az ottlévőket tökéletesen meggyőzte igazáról. Alekszandra és Zoja gyűlés után még sokáig sétált a szeles, havas novemberi estén a Néva partján. „Eddig azt hittem, hogy Martov kitűnő szónok – mondta Zoja –, de most látom, hogy megsemmisül, ha igazi ellenfele akad.”, – Leninnek van igaza! Úgy hullottak a szavai, mintha pörölycsapásokat mérne Martovra! Nem értettem, miért félnek, miért tétováznak? Miért nem látják az igazi utat? – kérdezte Alekszandra, majd kicsit zavartan vallotta be, hogy kezdetben ő sem volt ennyire bizonyos a dolgában. 1906 januárjában Alekszandra személyesen is megismerkedett Leninnel. Jelena egy levelet bízott rá, hogy juttassa el Vlagyimir Iljicshez. Az elegánsan öltözött Alekszandra látszott a legalkalmasabbnak az ilyen veszélyes és bizalmas feladat végrehajtására. Az udvar felől, a konyhán keresztül (ahogy kioktatták) ment be a lakásba. A nagyszobában, az íróasztal előtt Lenin állt, valakivel beszélgetett. Amikor meglátta az ismeretlen nőt, kérdőleg nézett rá. – Levelet hoztam – mondta Alekszandra. Majd ollót kért, kibontotta muffja bélését, és kivette a levelet. Lenin átfutotta a sorokat. Aztán megkérdezte: „Hogy hívják, elvtársnő?” Amikor Alekszandra megmondta a nevét, elismerően bólintott. – Emlékszem a Finnországról írt cikkeire! Barátságosan kezet fogott Alekszandrával, aki nagyon büszke volt erre a kézfogásra. Hát, még ha arra gondolt, hogy Lenin is olvasta a tanulmányát… 2. Zoja hozta meg a rossz hírt: Jelena Sztaszovát letartóztatták. Egyik vidéki útján követték, és a pályaudvaron, amikor jegyet váltott, igazoltatták. Sajnos, mit sem ért a hamis névre kiállított személyi igazolvány, mert illegális röpiratokat találtak nála. Jelena nem is védekezett. Nyugodtan lépkedett a két polgári ruhás detektív között. Csak azt fájlalta, hogy amíg ki nem szabadul, nem dolgozhat. – Talán óvadék ellenében szabadlábra helyezik – reménykedett Alekszandra. – Jelena olyan gyenge, törékeny, nem bírja ki a börtönt, a száműzetést! Mert legjobb esetben ez vár rá. Hiszen nem először tartóztatják le. – Meg fog szökni a száműzetésből – Zoja bizonyos volt benne, hogy barátnőjük hamarosan megtalálja a módját annak, hogy dolgozzék. És addig nekik kell Jelenát, amennyire tudják, helyettesíteni. Ez idő tájt egyre-másra alakultak Pétervárott a női klubok. Valamennyi a nők választójogának kivívását tartotta legfontosabb feladatának. És igyekeztek a polgári asszonyokon kívül a munkásnőket is megnyerni céljaiknak. Alekszandra jól tudta, hogy miért téves ez a szemlélet. Nem, a munkától elcsigázott, éhbérért dolgozó, agyonhajszolt munkásnők számára nem az jelenti a fordulatot, ha szavazati jogot kapnak. Csak a szocializmusban élhet jogaival a nő, mert csak a szocializmus adhatja meg számára a jobb munkakörülményeket és az egyenjogúságot. A feministáknak klubhelyiségük és újságjuk volt, a munkásnők gyűléseit pedig rendszerint betiltotta a rendőrség. Alekszandrát is le akarták tartóztatni egy alkalommal, de „kivágta” magát. A teremben az asztalon összefércelt ruhák feküdtek, mellettük varrógép állott. Alekszandra felmutatta a rendőrtisztnek igazolványát: varróiskolát tart fenn a munkásnőknek. A tiszt kénytelen volt meghajolni a pecsétes igazolvány előtt. De feljegyezte, hogy Kollontaj asszonyt figyelni kell. 1907-ben végre sikerült a munkásnők részére is kiharcolni egy klubot, Munkásnők Kölcsönös Segélyegylete címen. A klub politikamentesnek ígérkezett. Engedélyezték működését, úgy vélték: nem szabad a húrt túlfeszíteni. A klub Alekszandrát választotta meg küldöttnek a szocialista nők Stuttgartba összehívott nemzetközi konferenciájára. Ugyanott tartották a II. Internacionálé kongresszusát. Erre a kongresszusra is megválasztották küldöttnek. Így hát utazik! Örült az útnak, de félt is egy kicsit a felszólalástól. Igaz, nagyon sok gyűlésen, összejövetelen beszélt már, de mindig oroszul, s itt majd németül kell előadását megtartania. Nem, nem írja meg előre, nem tart felolvasást, az élő szónak más az ereje, mint a papírról olvasott mondatoknak. Nem szabad félni… Jól tud németül. Felvillant benne, hogy Misát nem taníttatja semmilyen idegen nyelvre. Ha visszajön, feltétlenül keres egy jó német tanárt a gyerek mellé. És talán egy rajztanárt is kellene mellé fogadni… Misa tehetségesen rajzol és fest. Meg kellene mindezt Vlagyimirral beszélnie. De volt férje kerüli a vele való találkozást. Talán félti a pozícióját, főmérnöke a gyárnak, és a Hadmérnöki Akadémián is tanít. Ha szülei élnének, azt mondanák: karriert csinált. Vajon, ha Misával együtt vannak, kérdezősködik-e róla? Misa sohasem beszél erről. Jó lenne, ha több ideje lenne a fiával foglalkozni. Jó lenne, ha tudná, milyen gondolatok foglalkoztatják a fiát! Egyszer látott nála egy kockás füzetet, amelyet sietve elrakott, amikor a szobájába lépett. Nyilván naplót ír. Nem akarja elolvasni. Nincs joga, hogy ellopja a fia titokban tartott gondolatait… – Már megint utazik? Megint csavarog a világban? Nem volt még elég? – kérdezte Anna Petrovna, amikor látta, hogy asszonya csomagol. – Aztán soká marad? Inkább Misát vinné valahová nyaralni! Vagy legalább küldené el az úrral! – Nem maradok sokáig – nyugtatta Alekszandra az öregasszonyt –, és ha hazajöttem, elmegyek Misával a tengerpartra! De hát ahhoz pénz is kell ám! – Adok én, attól ne féljen! – Anna Petrovna önérzetesen kihúzta magát. – Félretettem a béremet, tudom, hogy egyszer úgyis szükség lesz rá! Szegény tábornokné nem így képzelte el a maguk életét, amikor azt mondta: Anna Petrovna, te most a fiatalok háztartását fogod vezetni! Aztán vigyázz Surára, gyerek az még, semmihez sem ért! Hát az szentigaz! No, adja ide azt a blúzt! Úgy teszi a bőröndbe, mint egy mosogatórongyot! Majd én becsomagolok! – Köszönöm, Anna Petrovna – Alekszandra megsimogatta az öregasszony kezét –, aztán mit hozzak neked az útról? – Valami szép szentképet vagy olvasót, ha lát ilyesmit! Bár nem tudom, amerre maga jár, árulnak-e szentképeket! – mondta bizalmatlanul. Alekszandra 1907 augusztusában, két nappal a kongresszus megnyitása előtt érkezett Stuttgartba. Másodszor járt Németországban, először sok-sok évvel ezelőtt Adéllal, akivel az előkelő Adlon hotelben szálltak meg. Stuttgartban ugyanúgy, mint annak idején Zürichben, a pályaudvaron hagyta kis bőröndjét, és gyalog vágott neki a városnak, hogy szobát keressen. Az úton véletlenül összetalálkozott Rosa Luxemburggal, megörültek egymásnak. Rosa nem egyedül volt, bemutatta barátnőjének, Clara Zetkinnek. Clara nevét gyakran emlegette Jelena. Alekszandra boldog volt, hogy megismerkedhetett vele. És a kongresszuson valamennyi szónok közül Zetkin asszony világos, mindamellett szenvedélyes beszéde tetszett neki a legjobban. „Míg a fiatal orosz proletariátus arra készül, hogy az abszolutizmust földre teperje, az egész világ tőkései azon fáradoznak, hogy a cárizmus roskadozó épületét aranycölöpökkel alátámasszák” – mondotta Clara Zetkin. Alekszandra büszke volt arra, hogy harcukról Zetkin asszony említést tesz a kongresszuson, ahol a világ szocialista képviselőinek majdnem kilencszáz küldöttje gyűlt össze. A nőkonferencia az Internacionálé kongresszusa után nyílt meg. Alekszandrának itt kellett felszólalnia. Elmondotta, hogy a feministák azt akarják: a nők szakadjanak el a munkásmozgalomtól. Pedig a proletárasszonyok érdekei a munkások érdekeivel azonosak. A nőmozgalom a nemzetközi munkásmozgalom része lehet csak. És újra megismételte azt, amit már oly sokszor mondott el pétervári gyűléseken, összejöveteleken: egyedül a szocializmus győzelme adhat szabadságot, emberi méltóságot, a tisztességes munkához való jogot a nőknek! Clara Zetkin és Rosa Luxemburg gratuláltak a beszédhez. Bemutatták Alekszandrának Karl Liebknechtet. Alekszandra kicsit megilletődötten mondta: – Sokat beszéltünk Önről és szüleiről Lafargue-ékkal Draveilben. Tudom, hogy milyen jó barátai voltak Marxéknak. – A drága Laura – Liebknecht szeme felragyogott –, mennyire szeretem! Ha időm engedi, meglátogatom Laurát és Pault! Nemrég kaptam tőlük levelet! – Kérem, ha ír nekik, adja át üdvözletemet! – mondta Alekszandra. Kollontaj nem feledkezett meg az otthoniakról. Anna Petrovnának megvásárolta a kért olvasót és szentképeket. Misának is vett egy nagyon szép festékdobozt s egy hatalmas rajztáblát. Elképzelte fia felragyogó arcát, boldog mosolyát, amikor kinyitja a kétrészes dobozt, s megpillantja a festékeket, tálkákkal, ecsetekkel. „Édes kicsi fiam – gondolta elérzékenyülten –, ha hazamegyek, megpróbálok több időt tölteni veled!” Zoja azzal a hírrel fogadta, hogy a feministák országos nőkongresszust készítenek elő. És a gyárakban, üzemekben mind nagyobb propagandát fejtenek ki. Az „általános választójog” mézesmadzagjával akarják lépre csalni a munkásnőket. A párt úgy határozott, hogy a kongresszuson a legjobb szónokoknak kell felszólalniuk, ezért elsősorban Alekszandrát jelölték ki. Kollontaj asszony boldogan vállalta a feladatot, és közben nekifogott egy – a nőket felvilágosító – könyv megírásának. Hiszen a nőmozgalomról valójában eddig még nem jelent meg könyv Oroszországban, hét éve ugyan Nagyezsda Krupszkaja írt egy rövid brosúrát, de az már régen elfogyott. A nőkérdés társadalmi alapjai címet adta a könyvnek. Sohasem írt még ilyen lázas sietséggel. Ha gyűlésekről, előadásokról hazajött, fél éjszakákon át írt. Misa esténként szobájában várta, hogy bejöjjön hozzá édesanyja, szerette volna megmutatni neki az új festékekkel készült képeket. És szerette volna megkérni: „Mama, ülj nekem modellt! Úgy szeretnélek lefesteni!” De Alexandra alighogy hazaért, sietve bekapott néhány falatot, megsimogatta Misa fejét, gyors csókot nyomott az arcára, és már ment is a szobájába. – Mit írsz örökké, mama? – kérdezte egy este Misa. – Azt ígérted, hogy ha hazajössz Stuttgartból, több időd lesz számomra! Elmúlt a nyár, nem voltunk együtt sehol. Én meg nem mentem el papával, pedig hívott horgászni, rád vártam! A fiú elhallgatott, leszegte a fejét. Nem akarta, hogy anyja lássa a könnyeit. Alekszandra felemelte Misa fejét, magához vonta. – Ide figyelj, kisfiam – mondta nagyon csendesen –, tizennégy éves leszel hamarosan, itt az ideje, hogy mindent megbeszéljünk, komolyan, felnőtt módra. Amikor én kislány voltam, minden kérdésemre azt a választ kaptam: majd, ha nagyobb leszel, megmagyarázzuk. Nem akarok neked is ilyen semmitmondó, halogató választ adni. Tudom, sok mindenre szeretnél feleletet kapni. Elsősorban arra, hogy miért váltam el édesapádtól. Hiszen soha egyikünk sem mond a másikra egy rossz szót sem, s egyikünk sem választott másik élettársat. – Igen, mama, ezen már nagyon sokat törtem a fejem és… – Nem tudtál rá választ kapni. Nos, hogy is mondjam? – Alekszandra töprengve nézett maga elé. Nem valami könnyű megmagyarázni egy érzékeny kamasz gyereknek, hogy két ember, aki nagyon szerette egymást, hogyan távolodhatott így el. Nem mondhatja meg, hogy csalódott Vlagyimirban, s hogy Narvában, a törött ablakú, férgektől hemzsegő barakkban, ahol a zsivajgó, játszó gyerekek között egy kis társuk holtan feküdt, döbbent rá: aki ember, akinek lelkiismerete van, nem élhet csak önmagáért. – Szerettem édesapádat, ma is szeretem – mondta végül –, de mások a céljaink. Apádat a technikai dolgok érdeklik. Ő azon fáradozik, hogy a gyárakban jobb levegőt biztosítsanak a munkásoknak. De ez nem elég. Én ennél többet akarok tenni az emberekért. Ne csak a gyárakban, ahol tizennégy-tizenhat órát dolgoznak a gépek mellett, legyen jobb levegő, hanem munka után ne nyomorúságos odúkba, hanem egészséges lakásokba mehessenek haza. Azt akarjuk, hogy tiltsák meg a gyerekmunkát, hogy az asszonyok is annyi bért kapjanak, mint a férfiak, és ha gyereket szülnek, ne kelljen otthagyniuk a pár napos csecsemőt és visszamenniük a munkapad mellé, hanem otthon lehessenek a gyerekükkel, amíg az felcseperedik. – És? – Misa kifényesült szemmel hallgatta anyját. – Amit most elmondtam neked, az egyelőre csak vágy, de mi azon igyekszünk, hogy rövidesen valóság legyen. Csakhogy kevesen vagyunk, akik ezen munkálkodunk. Sokkal több az olyan ember, aki közönyösen nézi a mások nyomorúságát, s csak azon töri magát, hogy neki mindene meglegyen. Az ilyenektől nem várhatunk semmit. És aztán vannak olyanok is, akik nem akarják, hogy a szegény embereknek jobb, könnyebb életük legyen. Ezek gyűlölnek bennünket, s mindazokat, akik az emberek jogaiért harcolnak. Azt akarják, hogy a nép maradjon szolgaságban, túrja a földet, görnyedjen a munkapad mellett, dolgozzon nekik, míg ők henyélnek, díszes ruhákban járnak és fényes palotákban laknak! – Gyűlölnek benneteket? – Nemcsak gyűlölnek, azt még elviselnénk, de üldöznek is. Börtön, száműzetés vár azokra, akiket elkapnak, akikre rábizonyítják, hogy a népért küzdenek. – Téged is üldöznek? – Lehet, hogy ma még nem, de egyszer bizonyosan rájönnek: én is a szegényekért, az elnyomottakért harcolok! – És akkor? – Misa szemében rémület tükröződött. – Vigyázok magamra, kisfiam, ne félj! És ha úgy adódna, hogy… már nem vagyok biztonságban, akkor… elmenekülnék előlük! Ha így fordulna, te akkor se gondold, hogy elhagytalak. Akárhová kerülök, mindig velem vagy gondolatban. Mert azért harcolok, hogy mire felnősz, neked is emberibb életed legyen. Alekszandra elkészült a nőkérdésről szóló könyvvel, talált is rá kiadót, de annak az volt a kérése, küldjék el Gorkijnak, Capri szigetére. Kollontaj asszony bele is egyezett ebbe, bár tartott tőle, hogy ez esetben munkája nem jelenik meg az országos nőkongresszus előtt. Mégpedig a dolgozó nőknek nagy szükségük lenne erre a könyvre. Most, hogy befejezte az írást, több ideje maradt a kongresszus előkészítésére. Megírta felszólalását, bár nem szeretett írott szöveget olvasni, de azt gondolta, később beszédét, mint cikket valahol leközölteti. Vagy egyszer, ki tudja, ha már sok ilyen beszédet tartott, összegyűjti és könyv lesz belőle „Igaza volt Korolenkónak – gondolta –, a szépirodalom nem az én területem. Pedig jó lenne egyszer egy asszonyról írni, aki magányos marad, mert a férfi, akit szeret, nem lehet társa.” Elhessegette magától a gondolatot, nincs most idő ilyesfajta érzelgősségre. És talán… talán egyszer találkozik egy férfival, aki nemcsak asszonyt, hanem társat is lát benne. Gorkij válasza késve bár, de 1908 őszén megérkezett. Nagyon elégedett volt a kézirattal. A kiadó most már igyekezett a könyvet minél gyorsabban kinyomtatni, de az idő rövidsége miatt decemberre, a nőkongresszus megnyitására már nem jelenhetett meg. Zoja sokkal jobban felháborodott ezen, mint a barátnője. Még Alekszandrának kellett vigasztalnia Zoját. Tatyjana Scsepkina-Kupernyik, aki divatos író volt Pétervárott, s darabjait a Kis Színházban játszották, ismerte Alekszandrát, szerette volna elolvasni a könyvet. Kollontaj sajnálkozva vallotta be, hogy csak egy példánya van a kéziratnak, az is a nyomdában. Már-már arra gondolt, amikor Capriból sokáig nem kapott választ, hogy az is elveszett. – Ez végzetes könnyelműség – ingatta fejét az írónő –, én bizony három példányban íratok le mindent. A férjem megígérte, hogy hamarosan meglep egy írógéppel. Látott már olyat, Surocska? Alekszandra szívét jólesően melengette a Surocska megszólítás. Milyen régen nem hívta így senki. Azelőtt Zoja még így nevezte, de lassan ő is rátért a komolyabb Alekszandra megszólításra. A pártban pedig Kollontaj elvtársnő a neve. Igaz, nem is illik már hozzá a becéző Surocska, márciusban harminchat éves múlt. Nem illik, s mégis jólesik… – Igen, könnyelműség – bizonygatta Tatyjana –, maga amúgy is sok könnyelműséget követ el. Egyszer még komoly baja lesz. De ha bármi történne is, hozzánk nyugodtan eljöhet. Tudja, a házunk mindig tele van vendégekkel, írók, színészek, festők járnak hozzánk, mind éjszakai emberek. A portás elég nagy borravalót kap, nemigen törődik azzal, kit enged be. – Köszönöm – felelte meghatottan Alekszandra –, lehet, hogy egyszer még élni fogok a kedves meghívással. Kollontaj asszonyt ekkor már többen figyelmeztették, hogy a Finnországról szóló könyve miatt perbe akarják fogni. Igaz, két éve már, hogy a könyv megjelent, de a Belügyminisztériumhoz csak most jutott el. Most elkobozták és szerzője ellen fegyveres felkelésre való bujtogatás miatt akarnak vádat emelni. Az elvtársak azt ajánlották, hogy utazzék minél hamarabb külföldre. „Nem tehetem – jelentette ki Alekszandra határozottan –, meg kell várnom a nőkongresszust!” – A lakásában nem szabad tartózkodnia – figyelmeztette Tatyjána férje, aki ügyvéd volt –, nyilván ott fogják először keresni. Ha mindenáron Pétervárott akar maradni, élvezze vendégszeretetünket. A férfi szavai még jobban meghatották Alekszandrát, mint Tatyjana meghívása. Ügyvéd volt, értett a paragrafusokhoz, tudta: mit vállal, ha rejtegeti. – Előbb megpróbálom, hátha a nővérem is befogad. A férje magas rangú hivatalnok, minisztériumi tisztviselő, ott sem keresnének – mondta Alekszandra. Még az este becsengetett Adélhoz, aki csodálkozva fogadta. – Rég nem láttalak – nézett rá neheztelően –, mi jutott eszedbe, hogy most felkeresel? Talán a nőkongresszusra akarsz meghívni? Szép, hogy eszedbe jutottam. Engem is érdekel a nők sorsa, ha nincs is egyetemi végzettségem, mint neked – tette hozzá csípősen. – Nagyon örülnék, ha eljönnél a kongresszusra – felelte Alekszandra –, de nem ezért jöttem. A rendőrség keres. El tudnál rejteni néhány éjszakára? A nőkongresszus miatt nem akarok elutazni, beszédet kell mondanom! Adél előbb még mosolygó arca megkeményedett. És minden visszafojtott haragja, amelyet húga életmódja miatt évek óta őrzött magában, most egyszerre kitört belőle. – Lenéztél engem, mert a nyugodt, biztos életet választottam, mert nem kótyagosodtam meg mindenfajta bolondságoktól; amiket Marija Sztrahova plántált beléd. Ne tiltakozz, tudom, hogy csak „szegény Adélként” emlegettél anyánk előtt. Nos, vedd tudomásul, hogy „szegény Adél” nem veszélyezteti sem a maga, sem a férje biztonságát miattad. Menj oda, ahol befogadnak, keress az „elvtársaid” között menedéket, vagy ha nem sikerül, történjék, aminek történnie kell. Az eszméért kockázatot kell vállalni. Te is így gondoltad, ugye? Alekszandra szótlanul hallgatta nővére gúnyos szavait, nézte dühtől eltorzult arcát, aztán köszönés nélkül kilépett az ajtón. Tudta, hogy az életben utoljára beszélt vele. Bérkocsiba ült és Tatyjanához hajtatott. Az írónő, amikor meglátta elkínzott arcát, nem kérdezett semmit, megmutatta a szobáját, ahol alhat, és ajánlkozott, hogy értesíti Vlagyimirt. – Köszönöm, nagyon jó lesz – Alekszandra csak nagy sokára tudott megszólalni. – Vlagyimir vegye magához Misát és Anna Petrovnát. Ő talán el tud hozni a lakásból néhány holmit… a legfontosabb lenne a kongresszusra megírt beszédem. – Ezt én is el tudom hozni – nyugtatta meg Tatyjana –, én gyanún felül állok. A rendőrkapitány felesége a leghűségesebb olvasóm! A nőkongresszust 1908. december 10-én nyitották meg a pétervári Városi Duma zsúfolásig megtelt, fényesen kivilágított Sándor-termében. A résztvevők között akadtak drága prémekbe burkolt, felékszerezett hölgyek, egyszerűen öltözött tanítónők, orvosnők (körülbelül 2000 működött már ebben az időben Oroszországban), jogásznők, írónők és a polgári nőmozgalom vezetői. Az ülés megkezdése előtt vonult be a munkásnők küldöttsége. Kezükben piros szegfűt tartottak, a „bátorság és reménység jelképét”. Megjelenésük nagy feltűnést keltett, különösen a külföldről idesereglett újságírók között. „De hiszen ez tüntetés!” – mondották néhányan. Már az első napon kiéleződött a harc a burzsoá és proletár irányzat között. A burzsoá irányzat küldöttei minden társadalmi osztály asszonyait felszólítottak egyesülésre és egy osztályon kívüli női szervezet létrehozására. Ekkor kért szót a munkásnők küldötte: Varvara Volkova. „Ide jöttünk, mint a legelnyomottabb osztály képviselői, azzal a szilárd elhatározással, hogy vállvetve harcolunk az egész proletariátussal” – mondotta. Nagy megdöbbenést keltett a felszólalás, a munkásnők mindössze negyvenöten voltak ezerötvenhárom küldött között, de okosan és bátran védték az igazukat. Alekszandra a hét napig tartó kongresszuson négy napon át vett részt. Az ötödik napon kellett volna megtartania felszólalását. Azt gondolta: nyugodtan beszélhet, a rendőrségnek nem jut eszébe, hogy éppen a Sándor-teremben keresse. De barátai figyelmeztették, valaki besúgta, hogy látták a kongresszuson, s mivel a program az előadását hirdeti, bizonyos, hogy keresni fogják. Így is történt. Alighogy megkezdődött az ülés, rendőrök nyomultak be, s mindenkit igazoltattak. Alekszandrát nem találták. Felszólalását Varvara Volkova munkásnő olvasta fel. Kollontaj asszony előadása a dolgozó nők munkakörülményeit elemezte, és nyíltan kimondta: a „nőkérdés” mindenekelőtt „kenyérkérdés", s a nőket ki kell szabadítani a kapitalista kizsákmányolás fojtogatásából. Volkova felszólalása nagy vihart kavart. A sok elegáns hölgy őszintén kívánta, bár fognák el Kollontajt, ezt a veszedelmes lázító nőt… De kívánságuk nem teljesedett. Alekszandra biztonságban volt Tatyjanánál. Sok barátja eljött, hiszen tudták, ma éjjel el kell hagynia hazáját. Egy zeneszerző saját dalait adta elő, egy költő szavalt, az írónő felolvasta legújabb elbeszélését. Mindenki azon igyekezett, hogy egy baráti összejövetel szép emlékével távozzék Alekszandra. Fagyos, csillagtalan decemberi éjszakán vitte ki Tatyjana barátnőjét a pályaudvarra, Alekszandra meleg, de prém nélküli kabátban volt, fejét kendővel kötötte be, hiszen hamis útlevele egy munkásnő nevére szólt. Nyugodtan lépkedett, még mosolygott is, amikor a kék egyenruhás tisztviselő iratait kérte. De a szíve izgatottan kalapált: visszakapja-e útlevelét, vagy letartóztatják? Elutazhat-e? Közvetlenül az indulás előtt, a vonaton kapta vissza az iratait. Behúzódott a fülke sarkába. Nemsokára túljutottak a határon, s Ejdkunen villanyfényes állomására értek. „Szabad vagyok” – ez volt az első gondolata, és csak azután martak belé a kétségek. – „Mikor térhetek haza, és visszatérhetek-e egyáltalán? Tudom-e majd folytatni a munkámat? Idegen emberek közé kerülök, meg kell vívnom a harcomat azért, hogy elismerjenek. És mi lesz Misával? Nem hozhattam magammal a bizonytalanságba. Mikor látom újra? És ugyanúgy fog szeretni, mint eddig szeretett? Hátha megnősül Vlagyimir, és a mostoha ellopja tőlem a fiam szívét?” 3. Az elvtársak azt ajánlották: az emigráció első állomása Berlin legyen, a német szociáldemokrata pártban hasznát veszik tollának és kitűnő német tudásának. Grünewaldban, Berlin egy csendes külvárosában bérelt szobát, egy panzióban. A szoba olcsó volt, ezt most elsőrendű szempontnak tartotta, a lakók mind szerény keresetű emberek voltak. Amikor először lejött a közös vacsorához, s körülnézett, eszébe jutott a zürichi panzió, Frau Heeb suhogó köténye, és elgondolkozott: hány éve is, hogy egy augusztusi estén elhagyta otthonát? Tíz éve már, akkor még nem tudta, hogy lesz egy nap, amikor ugyanúgy nem térhet vissza, mint sok emigránstársa. Most értette meg Plehanov csodálkozását: hát ő akkor megy vissza Oroszországba, amikor akar? Most már nem mehet vissza… A pártban nagy szeretettel fogadták, örültek, amikor felajánlotta munkásságát. Azt tanácsolták, egyelőre ismerkedjen meg a várossal, az emberekkel, és két-három hónap múlva induljon el agitációs körútra. Bizonyára nagy sikere lesz, a németek nem szokták meg, hogy nő, méghozzá ilyen szép nő lépjen az emelvényre. Természetesen nagyon óvatosnak kell lennie, a vidéki városok rendőrségeinek már az is gyanús, ha valaki orosz. Viszont talán éppen ez vonzza majd a hallgatókat. – És mit csináljak addig? – kérdezte kicsit csalódottan Alekszandra. – Dolgozni szeretnék! – Írjon, elvtársnő! Örömmel és szeretettel várjuk cikkeit! Olvastam a finn munkásokról szóló könyvét, kitűnőnek találtam. Azért van szükség a várakozási időre, hogy füle megszokja a német beszédet. Tudom, jól beszél németül, de nálunk sokféle dialektus van, s ha valaki közbekiált, magának azonnal válaszolnia kell, különben meglazul a kapcsolata a hallgatósággal, esetleg meg is szakadhat. Megértett ugye, és nem haragszik rám? – kérdezte a sajtóreferens. – Nem – bólintott Kollontaj –, tökéletesen megértem és helyeslem az álláspontját. Írni fogok! Alekszandra meg is írt néhány cikket, el is küldte őket, közölték is, de nagyon egyedül érezte magát. Sokat gondolt az otthoniakra, írta és várta a leveleket, Zojától, Tatyjanától és Misától. Misától jött is levél, azt írta, reméli megkapja az útlevelet, és akkor a nyári vakációban meglátogatja. Most apjánál lakik, aki hamarosan újra megnősül. Alekszandra forgatta kezében a levelet, s nem értette, miért üti szíven így ez a hír. Több mint tíz éve hagyta ott férjét, miért vár tőle örök hűséget? Ritka találkozásuk alkalmával Vlagyimir kifényesült szeme mindig azt kérdezte: Visszajössz-e hozzám? Várjak rád? Megértette ezt a tekintetet, és ilyenkor a munkájáról kezdett beszélni, a terveiről, néha még az eredményeiről is. Így ment ez az évek hosszú során. Nincs abban semmi meglepő, ha Vlagyimir elfáradt a reménytelen várakozásban. És ott van Misa is, nyilván azt akarja, hogy a fiát családi légkör vegye körül. „Pedig éppen most nem lett volna szabad” – gondolta elszoruló szívvel, noha tudja, hogy nincs igaza. Ha az utcán összesimult fiatalokat látott, vagy akár idősebb meghitten sétáló párokat, megsajdult a szíve. „Nincsenek egyedül” – gondolta búslakodva. Ebben a szomorkás hangulatban találta Tatyjana Scsepkina, aki magával hozta Alekszandra most megjelent könyvét. Kollontaj talán még soha nem örült meg senkinek ennyire, mint most a barátnőjének. A legnagyobb öröm az volt, hogy oroszul beszélhettek. „Nem is tudod (akaratlanul tegezésre fordult az eddigi magázás), mit jelent nekem az orosz nyelv. Németül, hogy úgy mondjam, kifejezem a gondolataimat, de néha úgy érzem, nem is én beszélek.” Tatyjana beszámolt az elmúlt hetekről, nem sok vigasztalót tudott mondani. A Munkásnők Kölcsönös Segélyegyletét betiltották. Tizenhárom nőt letartóztattak, közülük többet Arhangelszkbe száműztek. A cári rendőrség vad hajszát folytat a szociáldemokraták ellen. Jelena Sztaszovának sikerült megszöknie a száműzetésből. Találkozott Misával és Vlagyimirral. – Vlagyimirral is? – Alekszandra elsápadt ezekre a szavakra. – Hogyan? Misa azt írja, apja nősül. – Amikor elhatároztam, hogy Berlinbe jövök, éreztem, hogy nagyon egyedül vagy – mondta Tatyjana –, írtam Misának, s kértem, hogy látogasson meg. Helyette volt férjed jött el, jövendőbelijével. És csak egy óra múlva érkezett Misa. Marija Ipatyevna bájos, jelentéktelen teremtés. Tanítónő. Azt mondta: nagyon szereti Vlagyimirt, és jó barátnője akar lenni a fiadnak. Tudja, anyja sohasem lehet. Nem is akarja helyedet elfoglalni a szívében. Téged nagyra tart, tisztel, becsül. – És Vlagyimir? – Ő eleinte csak hallgatott. Egy szóval sem mondotta, hogy szereti Marija Ipatyevnát. Aztán megjött Misa, a festőkörben volt, hozott magával egy képet, el is hoztam neked. Alekszandra meglepetésében elsírta magát. Misa emlékezetből festette meg az anyját. – Hiszen én nem vagyok ilyen szép. Drága kicsi fiam, ilyennek lát – mondta, és potyogtak a könnyei. – Bocsáss meg, Tanyecska, tudom, nem illik hozzám ez az ellágyulás. – Ugyan. Ugyan. Előttem nyugodtan sírhatsz. Jobb is, ha végre kisírod magad. Nem gondolod, hogy néha árt az a nagy önfegyelmezés? És egyébként is, lesz még rá elég alkalmad! Két hetet töltött az írónő Berlinben, ugyanabban a panzióban szállt meg, ahol Alekszandra lakott. Napjaik kellemesen teltek, gondtalan turistaként kószáltak a városban. Kollontaj megmutatta az antikváriumot, ahol, mint fiatal lány megvette a Kommunista Kiáltványt, miközben Adél kalapokat vásárolt… Tatyjana elutazása után harmadnapra Alekszandrának is indulnia kellett. A Rajna-vidéki Pfalz tartományba küldte a párt. Az első állomás a Rajna-parti Ludwigshafen volt. A kormos-füstös kisvárost csak egy híd választotta el a gazdag iparmágnások lakta Mannheimtől. És sok szegény munkáslány ment át a hídon, a gazdagok negyedébe, ahol nagyon keresték a csinos, fiatal lányokat. „Ezek szerények – gondolták a nyilvánosházak tulajdonosai –, néhány márkáért kaphatók.” Alekszandra első előadása a szegény munkáslányok kiszolgáltatottságáról szólt. Feldübörgött a taps, érezte: megtalálta a hangot az emberek szívéhez. Csak az bántotta: alig volt nő a hallgatók között. És minden nap más városban tartott előadást, mindenütt lelkesen fogadták. Jóllehet a gyárakban, üzemekben sok nő dolgozott, az előadásra csak nagyon kevesen jöttek el. Megmondta a szakszervezeti vezetőnek, hogy még egy napot akar tölteni a városban, szeretné megismerni az asszonyokat, s megkérdezi tőlük: miért nincsenek ott, ahol az őket érdeklő kérdésekről van szó. Herr Baumann a fejét ingatta. – Frau Kollontaj, az asszonyoknak nincs idejük ilyesmire. Az én Marie-m is szeretett volna eljönni, de vacsorát kellett főznie, na meg ott a három gyerek, azokat is el kell látni. – Hát maga sohasem segít a feleségének, Herr Baumann? – Én? – a férfi vizenyős kék szeme kerekre tágult a csodálkozástól, még a szája is nyitva maradt. – De hát én dolgozom! – mondta végül – és én férfi vagyok! Mit szólnának az emberek, no meg anyám, ha megtudnák, házimunkát végzek? – Megdicsérnék, a felesége pedig hozzájutna, hogy elolvasson egy újságot, vagy egy könyvet! Hiszen a felesége is munkába jár! – Igen, igen, de mégis… Alekszandra másnap délután ellátogatott néhány családhoz. Meglepte a rend és tisztaság, de ugyanakkor elszomorította: milyen természetesnek találják a nők sorsukat. Mintha nem kellene, és nem lehetne rajta változtatni. Amikor megkérdezte az asszonyoktól, miért nem jöttek el a gyűlésre, egyöntetűen válaszolták: nem érnek rá. Ott a sok házimunka, a gyerekek, és a férjük megköveteli a friss vacsorát. „Ő keres, ő parancsol!” – mondta az egyik asszony. „De hiszen maga is keres” – vetette ellen Kollontaj. „Mi az a pár fillér, amit én hozok haza, ugyanazért a munkáért még a fele bért sem kapom” – tette hozzá keserűen. – A szocializmusban mindez meg fog változni – biztatta Alekszandra –, a női munka egyenrangú lesz a férfiakéval, a nők sorsa fog a legnagyobbat változni. – Igazán? – csillant fel a nő szeme. – És mikor lesz az? – Reméljük, hogy hamarosan – búcsúzott el Alekszandra, de közben arra gondolt, hogy a szocializmus nem sült galamb, ami berepül a munkások szájába. Küzdeni kell érte. De ha mindenki csak úgy küzd, mint ezek a derék, jámbor asszonyok… akkor még nagyon sok felvilágosító előadásra lesz szükség. El is határozta, hogy mindazt, amit lát, hall, tapasztal, megírja. Amikor véget ért a gyűlés, és a szállodába ment, feljegyezte aznapi tapasztalatait. A jegyzetekből idővel könyv lesz: A munkások Európája lesz a könyv címe. Most már úgy érezte: nincsen egyedül. Esténként sok száz embernek mondja el, milyen lesz a jövő, és ha óvatosan is (a szakszervezeti vezető mindig óvatosságra intette) azt is beleszőtte mondanivalójába, hogy a jövőért harcolni kell, és ha szükséges, áldozatot is kell hozni. Ha Vlagyimirra gondolt, már nem fájt úgy, hogy megnősül. Reménykedve gondolt a nyárra: látni fogja Misát. Alighogy hazaérkezett agitációs körútjáról, újra utaznia kellett. Londonban „A minden felnőtt választójogáért küzdő társaság” hívta meg Clara Zetkinnel együtt, hogy tartsanak néhány előadást. Alekszandra és Clara Mrs. Montefiore vendégei voltak. A hölgyet ismerték nemcsak Londonban, hanem az egész országban. Úgy kezdte meg harcát a női egyenjogúságért, hogy megtagadta az adófizetést. Azzal érvelt, ha a nőknek nincs joguk beleszólni abba, hogy mire fordítják az adójukat, akkor miért fizessenek. Temze-parti szép, ódon háza hat hétig állta a rendőrség ostromát. Holmijait elárverezték, de a barátai visszavásárolták. Lábát nem tette ki a házból, a kerítésen adták be részére az ennivalót, tisztelői virágcsokrokat küldtek. A fotósok és az újságírók a kerítés rácsán át készítették a felvételeket és interjúkat. Dora Montefiore zendülést akart szítani a férfiuralom ellen, de hat hét után rájött, hogy más eszközökkel kell harcolnia. Ekkor alakította meg „A minden felnőtt választójogáért küzdő társaság"-ot. Mrs. Montefiore otthona igazi angol főúri ház volt. Tágas szobák, vörös téglás kandalló, puha karosszékek, az ősök aranykeretes képei a falon, s néhány kezdetleges vízfestmény, nyilván valamelyik dédanya munkája, amelyeket megőriz a családi kegyelet. Clara és Alekszandra több beszédet tartott. Zetkin a német nők, Alekszandra az orosz munkásnők helyzetéről számolt be. De ha nem is mondta ki, szavaiból érezni lehetett: nem a szavazati jog a legfontosabb cél. Dora Montefiore bemutatta Alekszandrának Bemard Shaw-t. Az írónak megtetszett a vonzó, elegáns asszony, aki tökéletesen beszélt angolul. Amikor kérdezősködött Mrs. Kollontaj angliai benyomásairól, az őszintén megmondta: egyetlen nagy városban sem látott még ilyen kirívó ellentétet. Itt fényűző paloták közvetlen szomszédságában szánalmas nyomortanyák vannak. Másutt a munkáskerületek a város szélén húzódnak meg. – Ó, vannak ennél még szörnyűbb dolgok is. Ha akarja, elviszem a dokkokba, nézzen ott körül! – mondta Shaw. És az író csakugyan megmutatta a dokkokat, ahol csapatokba verődött kamaszok kirabolják az arra járókat, a részegek verekedései nemegyszer gyilkossággá fajulnak, s az éhező munkanélküliek pennykért kínálják lányaikat. Clara Zetkin ezalatt bejárta a munkásnegyedeket, ellátogatott a házakba, ahol rendszerint egyetlen szobában lakott az egész család, ott főztek, mostak, étkeztek és aludtak. A csatornázatlan utcákon a szennyvíz folydogált és orrfacsaró szag terjengett. – Ha pedig nem fizetik ki ezért a nyomorúságos odúért a lakbért, az utcára teszik őket – számolt be tapasztalatairól Clara. – De hiszen ez szörnyűség – Mrs. Montefiorét őszintén megbotránkoztatták vendége szavai. – Talán mégsem az a legfontosabb, lesz-e a nőknek szavazati joguk, vagy sem – szögezte le véleményét Alekszandra. A háziasszony zavartan nyújtotta feléjük a süteményes tálat. Erre nem tudott mit válaszolni. 1909 nyarán Alekszandra izgatottan várta Misát a Friedrichstrassei pályaudvaron. Egy fiatalember szállt ki a vasúti kocsiból, a pétervári Tyenyisevszkij középiskola tányérsapkájában, jókora hátizsákkal. – Ha nincs a fejeden ez a sapka, meg sem ismerlek – az anya sírva-nevetve borult fia nyakába, és összevissza csókolta. – De mama – a fiú figyelmeztetőleg nézett anyjára –, itt annyian vannak és néznek… – Igazad van, kisfiam – Alekszandra belekarolt fiába, amíg a bérkocsihoz mentek –, de ne haragudj… nagyon régen láttalak és… – Én is szívesen átöleltelek és megcsókoltalak volna, de hát idegeneknek mi közük ahhoz, hogy mi mennyire szeretjük egymást! – csókolgatta Misa anyja kezét a kocsiban. – Mennyire szeretjük egymást! – Alekszandra szívét melengette ez a néhány szó. Így hát Marija Ipatyevna nem vette el tőle a fiát. Sok mindent szeretett volna kérdezni, mindenekelőtt azt, mi történt az elmúlt nyolc hónapban, hogy élnek hármasban, mi érdekli legjobban az iskolában, milyen volt a bizonyítványa, kik a barátai? Egyelőre nem érdeklődött. Elvitte a panziójába, véletlenül akadt még üres szoba. Amikor beléptek anyja kedves, otthonos szobájába, Misa körülnézett, és megjegyezte: – Nagyon barátságos a szobád, mama! És te még szebb vagy, mint amikor utoljára láttalak! Elhozta Tatyjana néni a képet? – El, drágám, nagyon köszönöm neked! – Én is köszönöm a levéltárcát, látod, mindig magammal hordom! – Misa elővette a tárcát, de nem nyitotta ki. Szégyellte volna, ha anyja meglátja benne a róla festett kis képet. – Megnézzük együtt Berlint, van még két napunk, aztán el kell utaznom Szászországba! Beszédeket tartok. Ugye velem jössz? – Szívesen, mama! – Misa boldogan mosolygott. „Olyan a mosolya, mint az apjáé – Alekszandra tűnődve nézte fia csinos arcát. – Talán csak a szeme az enyém…” Két nap múlva már el is utaztak. Misa lassanként felengedett és kérdések nélkül is beszélt az iskoláról, ahol a matematikát és rajzot szereti a legjobban. Jár továbbra is a festőkörbe, s zongorázni tanul. – Zongorázni? – Alekszandra csodálkozva nézett a fiára. – Igen – bólintott Misa. – Marija Ipatyevna hozott magával egy zongorát, ő nagyon szeret játszani, s amikor látta, hogy milyen szívesen hallgatom, rábeszélte papát: taníttasson zongorázni. A zongoratanárnőnél ismerkedtem meg Verocskával… A fiú zavartan elhallgatott. Akaratlanul ejtette ki a lány nevét. Aztán akadozva elmesélte, hogy Verocska egy évvel fiatalabb nála, ő is gimnáziumba jár, és orvos lesz. Ha elvégzi az egyetemet, a szibériai fogolytáborokban akarja gyógyítani a betegeket. Verocskának hasonló a sorsa, neki sincs édesanyja… nem, nem jól mondom – javította ki kapkodva –, nekem van édesanyám, csak… nagyon messze vagy – tört ki belőle – és… nagyon hiányzol. Papa jó hozzám, minden kérésemet teljesíti, Marija Ipatyevna gondoskodik rólam, de te… te más vagy! És Anna Petrovna is hazament a falujába! Mit felelhetett volna erre Alekszandra? Simogatta fia makrancos, fekete haját, aztán vigasztalólag mondta: – Talán nem tart soká ez a kényszerű távollét. Sok minden történik a világban, ami közelebb visz bennünket a célunkhoz. És addig… minden nyáron eljössz hozzám, becsavarogjuk a világot, mint két jó pajtás. Jövőre elhozhatod Verocskát is magaddal. Ha szereted, én is szeretni akarom! – Verocskáék szegények – sóhajtott Misa –, apja nem tudna pénzt adni útiköltségre, papától meg nem kérhetek pénzt. Azt mondja, korai még nekem az udvarlás. Pedig ez nem udvarlás, mama. Én szeretem Verocskát, neki mindent elmondhatok, amit gondolok, és ő megért. Ha elvégeztem az egyetemet, feleségül veszem. Nem bánod? – Nem, Misa, nem bánom! – Alekszandra fájó szívvel nézte fiát. – Az a legfontosabb, hogy megértsétek egymást! Különben… Nem folytatta tovább. Tudta, hogy Misa is apjára gondol, akárcsak ő. Azt kívánta, fia legyen boldogabb a házasságban. A szászországi körút során Drezdában, Meissenben, Chemnitzben jártak. Utána Haunitzba mentek. Napközben Misa sokat kószált egyedül, örült, hogy megértette a német feliratokat, néha egy-egy kérdést is kinyögött, és büszke volt, ha a jóindulatú németek válaszoltak rá. Esténként mindig meghallgatta édesanyját. És csodálattal nézte a karcsú, szép asszonyt, aki olyan lelkesen beszél, érvel, néha vitatkozik. Valóban az ő mamája? Természetesen a szövegből nem sokat értett, de a felhevült arcú hallgatóság tapsa, a „bravók” azt jelentették: mamának igaza van. Verocska is azt mondja: „Édesanyád nagyszerű ember, nagyon tisztelem és szeretem.” Igen, ez nem is lehet másképp, mamának és Verocskának nagyon kell szeretniük egymást. Hiszen egyszer majd mindannyian együtt élnek, ő egyiktől sem akar távol lenni. Milyen szép lehet egy család, ahol mindenki együtt van, s mindenki szereti egymást. Most, hogy együtt volt anyjával, most érezte csak: tulajdonképpen otthon ő olyan, mint akinek csak fél karja van. Ezt majd elmondja Verocskának. Írt is már néhány elbeszélést, azt is felolvasta neki. Verocska azt mondja: van írói tehetsége… erről rajta kívül senkinek sem beszélt. Sőt még az írásait is nála tartotta. Szégyellte volna, ha Marija Ipatyevna véletlenül megtalálja. Nem mintha kutatna a holmijai között. Ő nagyon jó, kedves teremtés, de hogy lehet mamához hasonlítani? Misa csodálkozva látta, hogy ha egy-egy gyűlésről visszajön a szállodába, mama még leül az íróasztalhoz és gyorsan jegyezni kezd. – Mit írsz, mama? – kérdezte tőle. – Amit látok, hallok, feljegyzem. Könyv lesz belőle, legalábbis remélem, hogy sikerül könyvet írnom a sok benyomásból – felelte Alekszandra. – Olyan könyv, amilyen a finn munkásokról szóló könyved volt? – érdeklődött tovább a fiú. – Hát te tudsz erről? – Alekszandra nagyon megörült, hogy fia hallott a könyvéről. – Olvastam – felelte büszkén Misa –, papa könyvtárában megtaláltam, igaz, a legfelső polcon, egészen hátul. Elcsórtam és Verocskával együtt olvastuk el. Zoja néninek elmeséltem, hogy megtaláltam ezt a könyvet, s ő mondta, vigyázzak, ne beszéljek senkinek se róla, mert emiatt kellett elmenned Oroszországból. – Igen, emiatt – mondta Alekszandra egy kis sóhajjal –, pedig… otthon nagyon sok munkám lett volna. De hát… Itt is akad munka, itt is vannak asszonyok, éhbérért dolgoznak, gyerekeket nevelnek, kiszolgálják férjüket, hajnaltól éjfélig talpon vannak, annyi idejük sincs, hogy egy újságot elolvassanak. És azt hiszik, ez a világ rendje: a nő sorsa rabszolgasors! 4. Clara Zetkin, aki a Die Gleichheit (Egyenlőség) c. lapot szerkesztette, gyakran kért Alekszandrától cikket, s ő mindig szívesen tett eleget a kérésnek. A honoráriumok is jól jöttek, félre akart tenni egy kis pénzt: útiköltséget akart küldeni Misa Verocskájának. Bár egy kis féltékenységgel gondolt a lányra: tizenhat éves a fia, és máris elveszi tőle egy lány. Aztán szégyenkezve hessegette el magától a féltékenységet. Ez az élet rendje, de azért… várhatott volna még egy ideig. Hátha nem ez a kislány az igazi… mindegy, hogy igazi-e vagy nem igazi, a fia férfi lesz, s elszakad az anyjától. Nemcsak a fiúk, a lányok is elszakadnak. Ő is elment, s ha nem engedték volna szépszerivel, biztos, hogy megszökött volna. Pedig szülői házban élt, apja-anyja óvó-kényeztető szeretetében. Misa pedig egyedül van. És ha tudja is, hogy anyjának miért kellett elhagynia őt, a magyarázat nem változtat a magányosságon. Az a fő, hogy jövőre újra együtt lesznek, s akkor megismeri Verocskát is. Misa nem hozott fényképet róla, de megígérte, hogy küld. „Rád hasonlít, mama – mondta, amikor elváltak –, bár nem olyan szép” – tette hozzá komolyan. A Misa elutazása utáni napok szörnyűek voltak. Nagyon vágyódott fia után. Ízlelgette az együtt töltött napokat, felidézte gondolatban a sok kedves beszélgetést. Olyanok voltak, mint két jó pajtás, a panzióban meg is jegyezte a tulajdonosnő, hogy mindenki testvéreknek hitte őket. „De én megmondtam nekik, láttam mindkettőjük útlevelét, s abból napnál világosabban kiderült: Frau Kollontaj az édesanyja ennek a fiatalembernek.” Alekszandra mosolygott, a derék németek előtt makulátlan maradt a híre. Azzal nem törődtek egyébként, hogy mit csinál, úgy tudták: újságírónő. Nemigen olvasták a Die Gleichheitet, és ha olvassák is, ki gondolhatná, hogy Ellen Melin néven írja cikkeit? Az elutazás után néhány héttel levelet kapott Pétervárról. Az északi iparvidék rostfeldolgozó gyárának szakszervezete küldötté választotta a II. Internacionálé VIII. kongresszusára, és a Szocialista Nők Nemzetközi Konferenciájára. Zoja külön írt, mennyire örül, hogy ilyen megtisztelő feladatot kapott. Ő is szeretne eljönni, de nem hiszi, hogy éppen erre a kongresszusra kiengedik. Talán egy más alkalommal. Levelében aggódva kérdezte: nincs-e valamire szüksége? Tanyecska, akivel most gyakrabban összejön, ajánlkozott, hogy újra elutazik hozzá, és visz neki ruhákat, cipőket vagy – ne sértődjék meg Sura – pénzt. Alekszandrát meghatotta a levél, és azonnal válaszolt. Nagyon köszöni a kedvességüket, de semmire sincs szüksége. Az előadásokért és cikkeiért kapott pénz bőven fedezi a kiadásait. „Nagyon keveset költök – írta –, nincsenek különleges passzióim, nem vagyok finnyás az étkezésben, s egy ruhát annyiszor és annyiféleképpen tudok átalakítani, hogy azt hiszik: mindig új ruha van rajtam. A kongresszusra is már készen van a ruhám, a tavalyira új gallért és kézelőt varrok, s feltűzöm nagyanyám régi melltűjét. A melltű Domontovics örökség, azért hoztam magammal, hogy ha egyszer nagyon megszorulok, legyen mit eladnom, vagy zálogba tennem. De erre egyelőre nem került sor!” 1910 augusztusában utazott Alekszandra Clara Zetkinnel együtt Koppenhágába. A küldöttség irodájában találkoztak Mrs. Montefiorével, aki már nem volt olyan lelkes feminista, mint Londonban. Örömmel üdvözölte az amerikai küldöttet, Miss Twininget. Az elegáns, magas sarkú lakkcipőt viselő nő amolyan társaságbeli hölgynek látszott, senki sem hitte volna róla, hogy a coloradói bányászsztrájk idején arra buzdította a munkásokat: szálljanak szembe a hatóságokkal. Sztrájkra való uszítás vádjával börtönbe vetették, és csak nagy óvadék ellenében bocsátották szabadon. A nőkonferenciát, amelyen tizenhét ország száz küldötte vett részt, a Népházban tartották. Komoly kérdésekről tárgyaltak: a nők éjszakai munkájának betiltásáról, a gyermek- és anyavédelemről, a nyolcórás munkanapról. Itt vetette fel Clara Zetkin a nemzetközi nőnap gondolatát. Azt ajánlotta, hogy minden év március 8-a legyen a világ minden asszonyának, lányának ünnepe. Alekszandra is felszólalt a konferencián, beszéde mindenkit magával ragadott. A Politiken című dán lap így írt róla: „S most Szent-Pétervárról Kollontaj polgártársnő lépett az emelvényre, karcsún, fekete ruhában… Egy kézmozdulat – s a forradalmi lelkesedés lángként tör fel szavaiból, sodró lendületével, mérhetetlen energiájával, végtelen szenvedélyességével felgyújtva mindenkit… Mikor elhallgatott, olyan tapsvihar tört ki, hogy – úgy tűnik – még a cári trón is beleremegett…” – Jól beszélt, kedvesem – mondta Clara Zetkin. – Talán megint túl heves, túl szenvedélyes voltam – Alekszandra kicsit megijedt saját szavaitól. – Nem baj, nem árt a szenvedélyesség, e nélkül nem lehet hozzáférni az emberek szívéhez. És utána kell az értelemhez szólni! Nekünk, nőknek ez az első feladatunk! Majd a kongresszuson, ott elsősorban az értelem pörölycsapásai zúzzák porrá a helytelen nézeteket! Augusztus 28-án reggel a Koncertpalota vasrácsos kerítése előtt ezerszámra tolongtak a kíváncsiak, hogy láthassák a résztvevőket, akiknek fényképeit sűrűn közölték az újságok. Élővirág-füzérek díszítették a kerítést. A főbejárat fölött vörös zászlók lobogtak. Az óriási termet is zászlók és virágok ékesítették. Minden küldöttség asztalán tábla jelezte a nemzetiségüket. Alekszandra hamarosan megtalálta az orosz küldöttség asztalát. Lenin már ott ült, s fejbólintással üdvözölte Kollontajt. Alekszandra az asztal túlsó végére ült le, s figyelte a belépőket. Jaurès, Vandervelde, Victor Adler, Kautsky, most jön Rosa Luxemburg, mögötte Clara Zetkin… és végül Plehanov, az egykori bálvány. Az elmúlt évek alatt kicsit megöregedett, de még mindig szép, vonzó férfi. Amikor a küldöttek mind elfoglalták helyüket, az elnökség Vandervelde vezetésével levonult az emelvényről, s népes zenekar lépett helyébe. És felcsendült a kantáta, amelybe a dán zeneszerző beleszőtte minden nép forradalmi dalainak motívumait. De a vezérszólam az Internacionálé volt. Mindenkit fellelkesített ez a zene. A muzsikában egyek voltak, s Alekszandra azt remélte, egyek lesznek a továbbiakban is. Nyolcszázkilencvenhat küldött gyűlt össze a Koncertpalotában. Az orosz küldöttség húsz emberből állott, a bolsevikok vezetője Lenin volt. A napirenden fontos kérdések szerepeltek: a nemzetközi proletariátus erőinek megszilárdítása, harc a háborús veszély, a nemzetközi politikai reakció ellen. Az üléseken keveset foglalkoztak a háború kérdésével, de a folyosókon sokan azt bizonygatták: nagy háború már teljesen lehetetlen. Az orosz küldöttség, különösen a bolsevik csoport nehéz helyzetben volt a kongresszuson. Oroszországot nem sorolták azok közé az országok közé, amelyekben jelentős a munkásmozgalom. Mindamellett Leninnek sikerült kiharcolnia a Jaurès által javasolt szöveg módosítását, így belekerült a határozatba, hogy a szövetkezés önmagában nem elegendő, „erőtlen a szocializmus céljának megvalósításához”. Szeptember harmadikán véget ért a kongresszus. A küldöttek tiszteletére este nyolc órakor fogadást rendeztek a koppenhágai városháza épületében. A vidám hangulatú banketten Lenin nem vett részt. Tudomására jutott, hogy a dánok tizenkétezer koronát költöttek a fogadásra. Ez nem tetszett neki. És azon kívül korainak tartja még ezt a nagy vidámságot – magyarázta Lunacsarszkij, amikor Vlagyimir Iljics felől kérdezősködtek. A hajnalig tartó bankett után másnap Jaurès és Vandervelde társaságában Alekszandra, a svéd szocialisták meghívására, Svédországba utazott, hogy gyűlésükön felszólaljon. Nagy megtiszteltetés volt ez számára, de egyszersmind nagy felelősség is. Két ilyen kiváló szónok mellett beszélni, nehéz feladat. Mit tudnak a svédek Oroszországról? Hiszen a dán újságíróknak is olyan homályos elképzeléseik voltak hazájáról. Egyikük azt kérdezte: hol tartják a forradalmárok Oroszországban a bombákat? És a hajóúton mind Vandervelde, mind Jaurès lekicsinylően beszéltek az orosz népről. Jaurès azt mondta, hogy az orosz szociáldemokratákban van egy jó adag anarchizmus. De ez elkerülhetetlen egy félig civilizált népnél. Ezek a szavak fájtak Alekszandrának. Igaz, a cárizmus népbutító politikája sok millió embert állati sorban tartott, de talán nincs egyetlen ország sem, ahol annyian áldozzák fel életüket annak, hogy kiemeljék ezt a tömeget a sötétségből. Ha ez a két jól ápolt politikus ismerné az ő barátait, elvtársait, akik börtönt, száműzetést, sőt halált vállalnak a népért, nem beszélnének ilyen meggondolatlanul Oroszországról. Mi lenne, ha most ő odavágná Vanderveldének: tudja, inast tartanak a házukban, ezüstcsészékben szolgálják fel a reggelit, s Madame Vandervelde irodalmi szalonjában a hölgyek és urak elvont dolgokról csevegnek. Ha az orosz nép félig civilizált, akkor Vandervelde meg túlságosan „civilizált” ahhoz, hogy vezére legyen a kizsákmányoltaknak, s azok nem is igen merik felkeresni, félnek, hogy egyszerű öltözetük miatt be sem engedi őket a frakkos lakáj. Alekszandra fegyelmezte magát, hallgatott. De amikor a svéd szociáldemokrata vezető, Hjalmar Branting felvezette a szabadban megtartott gyűlés emelvényére, újra eszébe jutottak Jaurès sebző szavai, és eddig még soha nem érzett indulattal beszélt az elnyomott orosz népről, a forradalmárok mindjobban növekvő csoportjáról, amely majd kivívja a szocializmus győzelmét. Dübörgő tapssal, virággal köszöntötték a svédek, alig akarták leengedni a tribünről. Jaurès elismerően mondta: Nagyon szépen beszélt, Kollontaj asszony! Született szónok! – Köszönöm az elismerést – felelte, és elhallgatta a mondat másik felét: „Akadnak azért nálunk is civilizált emberek, Jaurès elvtárs!” 1910 és 1914 között Alekszandra városról városra, országról országra járt, gyűléseken beszélt és cikkeket írt. Sohasem tudta, hogy másnap hová utazik. Csak egyet tudott: júliusban találkozik Misával. Fia minden júliusban vele töltötte a vakációját. Együtt utaztak, s Misa nem győzött betelni az idegen tájak szépségével, mappáját, állványát, kis festőszékét mindenhová magával vitte, s megszállottan festett. Kollontaj anyai elfogultsággal gyönyörűnek találta a képeket. „Festő leszel, drága kisfiam” – mondogatta. – Nem, mama, nem leszek festő – józanította ki Misa anyját –, mérnök leszek, csak… szeretek festeni. A zongorázást abbahagytam, nem volt türelmem a gyakorláshoz. De azért szívesen hallgatok zenét. Gyakran járok operába. Zsenya néni beajánlott, valamennyi jegyszedő ismer, s mindig kapunk helyet, akármilyen zsúfolt ház van. – Kapunk… Verocskával? – kérdezte óvatosan. Misa az elmúlt év alatt egy sort sem írt a lányról. – Nem – felelte kurtán a fiú. – Verocska mással megy színházba. Egy orvosnövendék lakik náluk, valami távoli rokonuk, legalábbis Verocska azt mondja. Hát… tőlem akár férjhez is mehet hozzá. Misa igyekezett közönyösen beszélni, de anyja érezte a hangjában megbújó keserűséget. „Az első szerelmi csalódás – gondolta ellágyultam – Hogy fájhat neki a kislány hűtlensége!” – No, ne nézz ilyen szomorúan, mamám – Misa legyintett –, vannak még lányok, némelyik csinosabb is Veránál, csak… velük most már nem vagyok olyan őszinte. Mindent, amit gondolok, érzek, leírom. És majd egyszer, ha találok valakit, aki igazán megért, annak odaadom. Addig meg… minden évben eljövök hozzád, s akkor van valaki, akivel őszintén beszélhetek. Ez nagyon sokat jelent nekem. – És apád? – tette fel félve a kérdést Alekszandra. – Papa nagyon jó, de… ha képet kellene róla festenem, csak szürkével festeném. Mást nem mondhatok. Alekszandra bólintott, és titokban egy kicsit büszke volt a fia kritikus voltára. Igen, Vlagyimir jó ember, de kétségkívül szürke. Semmi szín, semmi elevenség nincs benne. A világból csak a számokat, meg a gépeket látja. Szorgalmas hangya, visz egy cseppnyi fűszálat, de ezzel nem a hangyák birodalmát, saját kis viskóját akarja felépíteni… 1911 nyarán Párizsban találkozott Alekszandra Misával. Már tavasz óta itt élt, Passyban, Párizs egyik negyedében bérelt egy kis padlásszobát. Ebben az időben Párizs volt az orosz politikai emigráció központja. A legtöbb emigránsnak nem volt munkája, nélkülöztek, éheztek. Csicserin, aki egy dúsgazdag orosz földbirtokos család fia volt, Párizsban úgy élt, mint a legszegényebb diák, s minden pénzét szétosztotta az emigránsok között. Alekszandra a párt megbízásából beutazta egész Franciaországot, előadásokat tartott, ezeknek jövedelmét a pártkasszába adta. Aztán visszatért Párizsba, ahol a háziasszonyok az egyre emelkedő árak ellen harcoltak. Sok nőt letartóztattak. Erre felvonulásokkal, tüntetésekkel válaszoltak. A kormány végül is kénytelen volt engedményt tenni: mérsékelte a tej árát, és Argentínából hozatott be húst. – Hát ez is megeshet – ámuldozott Misa –, nálunk… – nem fejezte be a mondatot. – Rövidesen nálunk is fordul a világ. Talán már nem is lesz szükség az effajta harcokra! Majd meglátod, tíz vagy húsz év múlva, hiszen te még fiatal leszel. – És te is, mamám! Te olyan fiatal és szép vagy, a legszebb az egész világon! – jelentette ki Misa rajongva. – És te vagy a legjobb anya! Alekszandra szemébe könny szökött. Jó anya, hát akkor is, ha messze kell élniük egymástól, ha csak a vakáció rövid heteiben lehetnek együtt. Misa megérti és belenyugszik abba, hogy neki dolga van, s nem haragszik ezért. Ennél nagyobb ajándékot nem kaphatott volna a sorstól. Misa sokat barangolt egyedül a városban, hajnalban kelt, késő éjjel vetődött haza, azt mondta: sajnál minden alvással töltött percet. És ugyanúgy böngészett a Szajna-parti könyvárusok kosaraiban, mint annak idején anyja. Mindennap valami könyvvel tért haza. – Ha visszamegyek – mondta –, elkezdek franciául tanulni! Olyan csodálatos, hogy te ennyi nyelvet tudsz! Angolul, németül, franciául. A múltkor nem is láttál, elmentem az egyik gyűlésre, elbújtam a leghátsó sorban, és figyeltelek, ahogy beszéltél. Az emberek azt hitték, hogy francia vagy! Még a kiejtésed sem különbözött azokétól, akik hozzászóltak. Miről beszéltél? – A hároméves katonai szolgálat ellen szólaltam fel. Azt akarjuk, hogy sohase legyen háború, s reméljük, hogy meg is tudjuk akadályozni, akkor minek meghosszabbítani a katonaságban eltöltött időt? Misa hazautazása után Alekszandra még Párizsban maradt, A munkások Európája című könyvén dolgozott. Közben átrándult Belgiumba. A munkások itt is nagy szeretettel fogadták, előadásait mindig zsúfolt nézőtér előtt tartotta, érthető volt hát a támadás a jobboldali sajtó részéről. A klerikális lapok azt írták: „Ezt az orosz nőt, akit egyik országból a másikba cipelnek, mér régóta ki kellett volna kergetni Belgiumból!” Sőt letartóztatásáról is beszéltek, de ez csak növelte népszerűségét. Alekszandra maga is mulatott azon, hogy az újságok „Szoknyás Jaurèsnek” nevezték. Jaurèsre már nem neheztelt, belátta, hogy sok igazság volt a megjegyzésében, de változatlanul fenntartotta azt a véleményét, hogy nem kellett volna ezt ilyen sértő módon tudomására hoznia. Párizsból időnként kiutazott Draveilbe, Lafargue-ékhoz. A házaspár mindig nagy szeretettel fogadta. És Laura kérés nélkül is beszélt szüleiről, testvéreiről. Alekszandra néha megfeledkezett az időről, s csak a legkésőbbi vonattal ment vissza. Aztán hajnalig írt. Be kell fejezni a könyvet, a kiadó, amelynél a nőkérdésről szóló könyve megjelent, már előleget is küldött. Ha ideje engedte, meglátogatta Inessza Armandot. Csicserin ismertette meg Inesszával, aki nem messze lakott tőle gyermekeivel. Alekszandra sok hasonlóságot látott Inessza és a maga élete között. Inessza angol apa és francia anya gyermeke volt, szülei korán elhaltak, és egy nagynénje vitte magával Oroszországba, ahol nevelőnő lett egy gazdag moszkvai gyárosnál. A feltűnően szép fiatal lány Armandék gyerekeivel együtt nőtt fel, ugyanolyan jómódban, mint a többiek. Tizennyolc éves korában férjhez ment gyerekkori pajtásához. Szerette férjét, és jöttek sorban a gyerekek, négy lány és egy fiú. Dajka, nevelőnő gondozta a gyerekeket, férje csak azt kívánta meg feleségétől, hogy szép és elegáns legyen. Inesszának túl sok volt a szabad ideje, és túl sokat olvasott, így ismerkedett meg a marxista irodalommal, egy véletlen folytán került el egy titkos összejövetelre. Attól kezdve tudta, hogy nincs joga ahhoz az élethez, amelyet eddig élt. Bekapcsolódott a mozgalomba, veszélyes feladatokat vállalt, egy darabig azt hitte: Armand gyáros feleségét nem gyanúsíthatják. De felfedezték munkáját, börtönbe került, majd száműzték. – És a férje, hogy viselkedett? – kérdezte Alekszandra. – Férjem nagyon jó volt hozzám – felelte Inessza –, mind a mai napig jó barátom maradt. Amikor sikerült megszöknöm a száműzetésből és Franciaországba jöttem, idehozta a gyermekeimet és gondoskodik róluk. – Szereti? – Becsülöm a jóságát, az áldozatkészségét, egy kis lelkiismeret-furdalást is érzek, amiért magára hagytam. Ő megérti az álláspontomat, hogy amíg ennyi nyomorúság van a világon, nincs jogunk a saját kis tűzhelyünk mellett békésen üldögélni. Megérti, de nem tudott és nem is tud követni. Néha meglátogat, ilyenkor körülnéz ebben a szerény kis lakásban, látja, milyen ócska zongorám van, és megkérdi: „Mire van szükséged, Inessza? Miért nem engeded, hogy legalább egy jó zongorát vásároljak neked? Hiszen tudom, a zene volt a szenvedélyed.” „Jó nekem ez a zongora – felelem ilyenkor –, akarod, hogy játsszam neked valamit?” De mindig visszautasít. Azt hiszem, fájna neki a játékom. Lánykoromban azt mondták, foglalkozzam komolyan zenével, válasszam hivatásul. Most csak a barátaimnak játszom. Vlagyimir Iljics és Nagyezsda Konsztantyinova néha eljönnek. Lenin Chopint szereti, neki szoktam játszani. Persze Vlagyimir Iljics ritkán engedheti meg magának, hogy belefeledkezzen a muzsikába. Hiszen tudja, mennyit dolgozik. Én fordítom le az írásait franciára, angolra. Alekszandra szerette volna megkérdezni, hogy merre vannak Inessza fiai, lányai. De tapintatlanságnak érezte. Akármerre vannak, itt élnek Franciaországban, nem olyan messze, mint Misa. És férje is meglátogatja. Vlagyimir még egyszer sem jött el hozzá. Újra arra gondolt, milyen csodálatos lehet, ha két ember, aki szereti egymást, ugyanazt tartja élethivatásának, mint a másik. Mint Laura és Paul Lafargue. Ő meg egyedül van, a barátok, elvtársak együttérzése ha enyhíti is, de nem oldja fel magányát. Egy esős novemberi napon, amikor leszaladt reggelit vásárolni s közben megvette az L'Humanitét, gyászkeretben Paul és Laura nevét pillantotta meg. Az első pillanatban nem tudta felfogni, mi történt. Ha csak az egyik nevét látja, gyorsabban eljut tudatáig a halálhír. De így egyszerre… Egy darabig mozdulatlanul, megkövülten állt, míg valaki megszólította: – Madame, talán rosszul van? Hazakísérjem? Akkor tért magához. – Köszönöm, nincs semmi bajom – felelte, és gyorsan, mint akit üldöznek, futott haza. Otthon rámeredt az újsághírre, elolvasta egymás után sokszor: Paul és Laura öngyilkosok lettek. A cikkből kiderült, hogy a házaspár már rég megállapodott egymással: ha Paul eléri a hetvenedik évet, önkezükkel vetnek véget életüknek. A végrendeletből részleteket közöltek. Paul azt írta: „Józan ésszel és tiszta tudat birtokában végzek magammal, még mielőtt a könyörtelen öregség rendre megfosztana az élet minden örömétől és élvezetétől, elpusztítaná fizikai erőmet és szellemi képességemet, megbénítaná energiámat és akaratomat, mielőtt még terhére válnék másoknak és magamnak.” A párt vezetőségének nyilatkozatából kitűnt, hogy a párt helyteleníti Lafargue-ék tettét. „Nem értette meg – írták –, hogy mit jelentett a pártnak az ő és Marx egyetlen életben maradt leányának jelenléte.” Alekszandra megsiratta a kedves barátokat. És tisztelte Laurát, aki nem akart és nem tudott férje nélkül tovább élni. Két ember, akik valóban egyek voltak, akik életük utolsó pillanatáig változatlan szerelemmel szerették egymást. Hideg decemberi napon temették Lafargue-ékat a Père Lachaise temetőben. Az elvtársak vörös zászlókkal vonultak fel. Alekszandra vörös szegfűből font koszorút helyezett a sírra. Lehajtott fejjel állt, nem tudott figyelni a szónokok szavára. Csak amikor meghallotta Lenin hangját, aki franciául beszélt, akkor nézett fel. Lenin fájdalmát fejezte ki Lafargue-ék halála fölött, úgy jellemezte Pault, mint a marxizmus eszméinek egyik legtehetségesebb és legképzettebb hirdetőjét. Befejezésül hangsúlyozta, hogy győzelmet fog aratni az az ügy, amelynek Lafargue egész életét szentelte. A temetés után Kollontaj kezet szorított Leninnel, Nagyezsda Konsztantyinovával és Inesszával, akik egymás mellett álltak, aztán hazafelé indult. Inessza utána szólt: – Alekszandra, ha van kedve, jöjjön fel hozzám egy csésze teára! Kollontaj hálásan fogadta a meghívást. Amíg kortyolgatták a rubinszínű italt, mindketten arra gondoltak: nekik nem adatott meg az a boldogság, ami Laurának jutott osztályrészül. És Inessza, mint aki folytatja a ki nem mondott szavakat, egyszerre csak megszólalt: „Nem vagyunk boldogok, de dolgunk van a világban!” Alekszandra szótlanul bólintott. 1912 novemberében Alekszandra elutazott a II. Internacionálé rendkívüli kongresszusára, Bázelbe. A harminchat főből álló orosz küldöttség egyik tagja volt. Kitört a Balkán háború, egy még szörnyűbb háborútól való félelem szűkölt az emberekben. A kongresszust a bázeli székesegyház boltívei alatt nyitották meg. A városi hatóságok és a papok üdvözölték a résztvevőket. „A kormányok vegyék figyelembe, hogyha háborús veszélyt idéznek elő, a népek könnyen arra a következtetésre juthatnak, hogy saját forradalmuk kevesebb áldozatba kerül, mint az idegen háború!” – mondotta beszédében Jaurès. Clara Zetkin röviden szólalt fel. Többek közt ezt mondta: „A kapitalista társadalom – óriási emberevő. A háború csupán folytatása azoknak a tömeggyilkosságoknak, amelyeket a kapitalisták békében is elkövetnek. Háborút a háború ellen” – jelentette ki óriási taps közepette. Kollontaj asszony is felszólalt. „Ha a háború mégis kitör… fel kell használni a háború okozta gazdasági és politikai válságot a néptömegek felrázására, és meg kell gyorsítani a kapitalista osztályuralom megdöntését…” – idézte Lenint, aki a stuttgarti határozatban ezt a módosítást terjesztette elő. Úgy érezte, helyesen beszélt. Szavait néma csendben hallgatták. Másnap megvette az újságokat, és bosszankodva olvasta az egyikben a tudósítást, amelynek a cikkíró A bábeli nagy parádé címet adta. Felháborító! A kiáltványból, amelyet holnap fogad el a kongresszus, majd kiderül, hogy nem parádéra gyűltek ott össze. A kiáltvány keményen fogalmazott: „A kormányok jól jegyezzék meg, hogy Európa mai állapotát és a munkásság hangulatát tekintve, a háború kitörése az ő számukra sem veszélytelen.” Ezek a nagyon is megfontolandó szavak hangzottak el a székesegyház ódon falai között. Alekszandra szívesen maradt volna még Bázelben, szeretett volna néhány kirándulást tenni, megnézni Erasmus szülőházát, elmenni a képtárba. Míg Svájcban élt diákként, sohasem jutott ideje rá, hogy Bázelbe utazzon. De most nem maradhatott tovább. A svájci szociáldemokraták felkérték, tartson előadásokat különböző városokban, és ő örömmel tett eleget a kérésüknek. Két hét múlva Berlinbe utazott. Addigra már megjelent A munkások Európája című könyve. A német szociáldemokrata vezetők megnehezteltek rá a könyvében írottakért. Nem olvasták, mert oroszul általában nem tudtak, csak elferdített kivonatokból ismerték, de úgy értelmezték, hogy Alekszandra árulást követett el a párt ellen, amikor kigúnyolja a szakszervezeti bürokratizmust. Kollontaj asszonyt nagyon bántották ezek a méltatlan támadások, csak Csicserin és Gorkij elismerő sorai vigasztalták meg. Később, amikor könyvét lefordították németre, a párt is másként értékelte munkáját. 1913-ban ünnepelték először Oroszországban a nemzetközi nőnapot. Alekszandra a külföldi sajtóban több cikkben számolt be erről az örvendetes eseményről. Bebelnek levélben hívta fel a figyelmét a nagy ünnepre, és Bebel nagyon kedvesen válaszolt. Megírta, hogy egyetlen nép sem hozott annyi áldozatot az emberi szabadságért, mint az orosz, amely a legreménytelenebb körülmények között folytatta harcát. És folytatja továbbra is – gondolta Kollontaj, aztán leült és levelet írt Scsepkina Kupernyiknek. A levél tele volt honvággyal. „Az őszre gondolok, látom, ahogy gombát gyűjtenek az erdőben, ahogy kopognak a végtelennek tűnő esőcseppek, ahogy a harmattól fénylő vörös berkenye levelei őszi szagot árasztva susognak a szélben. Mennyire szerettem a szeptembert Kuuzában. Ez volt a legkedvesebb hónapom. Hidegek voltak a holdas éjszakák, fenyő illata töltötte meg a szobámat, s reggelenként lassan szállt fel a köd…” Amikor befejezte a levelet, hirtelen vágyat érzett, hogy ne csak cikkeket, tanulmányokat írjon. Ha egyszer ideje lenne, hogy belefogjon egy regénybe! Hiszen annyi női sors bontakozott ki előtte, annyi asszony mondotta el neki élete történetét. S milyen érdekes, a sok különböző sors nagyon hasonlított egymáshoz. Míg ezen merengett, eszébe jutott sikerületlen első kisregénye. Lehet, hogy nincs tehetsége a regényíráshoz. De ha egyszer ideje lesz, mégis belefog. Akkor is, ha nem találja elég jónak a kiadásra. Csak a maga örömére, a maga kedvtelésére. Ha ideje lesz rá, a szüleiről fog írni, anyja és apja szerelméről, a bulgáriai évekről, Vlagyimirral való kudarcba fulladt házasságáról. Ha ideje lesz… Egyelőre Londonba utazott, anyagot gyűjteni újabb tanulmányhoz. A proletáranyák keserves sorsát akarta megírni, a kapitalista társadalom kegyetlen magatartását, amely semmilyen védelmet nem nyújt a munkásnőknek, akik szülés előtt állnak. Különösen Oroszországban uralkodtak elképesztő állapotok ezen a téren. A munkásnőt néha a munkapad mellett érték a szülési fájdalmak, és öt nappal a szülés után vissza kellett térnie a gyárba vagy az üzembe. 1911-ben egy gyárban hosszú sztrájk után jutottak el csak odáig, hogy hat hét szabadságot engedélyeztek a szülő nőknek. De fizetésről vagy bármiféle segélyről még beszélni sem lehetett. A British Museum kör alakú olvasótermében töltötte Alekszandra minden délelőttjét. „Itt dolgozott Marx is” – gondolta meghatottan, és a kiadott olvasójegyek tulajdonosainak neve között megtalálta Eleanor Marx nevét és aláírását is. Laura beszélt húgáról, a legfiatalabb Marx lányról, mutatta is a fényképét. Bájos volt, csupa elevenség áradt a tekintetéből. A férfi, akit szeretett, méltatlannak bizonyult hozzá, és ő nem bírta tovább a sok megaláztatást, öngyilkos lett. Ugyanúgy, mint néhány évvel később Laura. Különböző okokból, egyik mert meggyűlölte élettársát, a másik, mert túlságosan szerette. Alekszandra, míg jegyzetei fölé hajolt, eltűnődött az asszonyi sorson. Ő még nem érzett ilyen szenvedélyt, s úgy gondolta, akárhogyan szeretne is egy férfit, nem tudna sem miatta, sem érte meghalni. Hiszen az élet akkor is szép, izgalmas, ha akadnak érzelmi csalódások. Azon kívül dolga van. Akinek dolga van a világban, annak élnie kell. Amikor hazament a könyvtárból, otthon folytatta a munkát. Gyűltek a jegyzetek, szaporodtak a megírt oldalak. Zojának írta: „Elzárkózom a világtól, még a címemet sem adom meg senkinek sem. A könyvön dolgozom. Az időjárás kétségbeejtő… Begyújtok a kandallóba, este pedig gyorsan ágyba bújok…” A könyv címe Társadalom és anyaság volt. Több mint hatszáz oldalon át írt az anyaságról, elkezdte a matriarchátus korától és folytatta egészen a huszadik század első évtizedéig, ahol az anyaság öröme helyett csak teher és fájdalom szakad a dolgozó anyára. Csak 1916-ban került a könyv kiadásra, amikor már a halál aratott mindenütt. A könyv írása közben Alekszandra még hitt abban, hogy nem lehet vágóhídra vinni emberek millióit, és lesz olyan erő, amely megakadályozza ezt a véres mészárlást. Hitt és bízott a bázeli kongresszus harangzúgás közepette elhangzott ünnepélyes szavaiban. És közben aktívan részt vett a cárellenes kampányban. Beszédet tartott a Trafalgar téren, a Nelson-szobor mellvédjéről, sok ezer ember hallgatta, és egy sem gondolta volna, hogy a lelkes, fiatal nő nem angol. Aztán nyáron megérkezett Misa, most már nem hordta a Tyenyisevszkij középiskola tányérsapkáját, a Műszaki Főiskola hallgatója volt. – Mesélj – faggatta Alekszandra –, mi van otthon? – Papa sokat dolgozik, és gyakran nagyon fáradt. A szíve rendetlenkedik – felelte a fiú. – Marija Ipatyevna jó és kedves, mint mindig. Küldött neked egy kendőt, maga horgolta, igazán nagyon szép! Zsenya néni otthon szerepelt két hónapig, reméli, hogy találkozhat veled, ha nem itt, talán ősszel Németországban, ha éppen ott leszel. Képzeld, Adél nénit is meglátogattam, meghalt a férje. – Meghalt? – kérdezte döbbenten Alekszandra. – És Adél hogy viseli a gyászt? – Amikor ott voltam, sokat sírt, azt mondta, Igor Vasziljevics nagyszerű ember volt, de aztán jött egy barátnője, annak nagyon panaszkodott, hogy ki kell költözni a nagy lakásból, egy fillérjük sem maradt, s a nyugdíja nagyon kevés. Most igazán nem tudom, miért sírt olyan keservesen, a kis nyugdíj vagy férje elvesztése miatt! – Ne légy olyan kegyetlen – intette le Alekszandra, de magában azt gondolta, Misa most is fején találta a szöget. – És a lányok? – könnyedén kérdezte az anya, de kicsit félt a választól. – Egyik sem érdekel túlságosan – felelte a fiú –, van néhány jó barátnőm, de… egyik sem jelent annyit, mint Verocska jelentett. Verocska férjhez ment. Nem jár egyetemre, született egy kislánya, azt babusgatja. Néha felmegyek hozzájuk, elbeszélgetünk hármasban, de már a harmadik mondat után ásítani szeretnék. És erre a lányra, pardon, most már asszonyra mondtam, hogy olyan, mint te! Nagy szamár voltam – tette hozzá őszinte meggyőződéssel. Gyorsan elszaladt a négy hét, amit Alekszandra a fiával tölthetett. És amikor elbúcsúztak egymástól, mindkettő azt gondolta: „Ha mindig együtt lehetnénk!” De Misának vissza kellett mennie Pétervárra, megkezdődtek az előadások, Alekszandra pedig Berlinbe utazott. Zojától kapott levelet, annyi év után sikerült kijutnia Oroszországból. – Semmit sem változtál az elmúlt négy év alatt! – állapította meg Alekszandra, amikor viszontlátta Zoját. – Te pedig még fiatalabb lettél! – válaszolta Zoja. – Tán szeretsz valakit? – Nem – rázta fejét erélyesen Alekszandra –, egyedül élek, teljesen egyedül. Persze akadnak udvarlóim, eljárunk néha hangversenyre vagy színházba, esetleg beülünk egy olcsó étterembe. De ezek inkább barátok, ennél többet nem jelentenek. És aztán gondold meg, milyen tartós kapcsolat alakulhat ki két ember között, akik közül az egyik állandóan úton van. Hol ide, hol oda hívnak előadásokat tartani, agitálni. És tudom, hogy az élő beszédhez értek a legjobban, tehát kötelességem, hogy mindenhová elmenjek, ahol szükség van a felszólalásomra. Legyen az sztrájkra való buzdítás vagy háborúellenes propaganda, vagy a nők jogaiért való harc. Éppen most kaptam Clara Zetkintől levelet, 1914 augusztusában összeül a nők nemzetközi konferenciája, felkért, hogy tartsak beszédet. – Ez igazán megtisztelő – Zoja tűnődve nézett maga elé –, ha addig nem történik semmi a világban. – Miért, mi történne? A háborúra gondolsz? Nem, lehetetlen, hogy a népeket belevigyék ilyen esztelenségbe! Ha ott lettél volna a bázeli kongresszuson, hallhattad volna, milyen egyöntetű volt a háború elleni tiltakozás. Amíg ilyen emberek vannak, mint Jaurès, mint Liebknecht, mint Lenin, nem lehet háborút kirobbantani! – Bár igazad lenne – felelte Zoja, aztán még hozzátette: – Sura, én félek a háborútól! Sokszor gondolt vissza Alekszandra barátnőjével folytatott beszélgetésére, amikor 1914 nyarán Kohlburgban, egy tiroli kis fürdőhelyen utolérte a háború kitörésének híre. Misával nemrég utaztak oda, itt akarta Alekszandra megírni beszédét a bécsi nemzetközi nőkonferenciára. Zetkin arra kérte, hogy az anyavédelemről beszéljen. Magával hozta a szükséges brosúrákat, jegyzeteket, s elhatározta, hogy napközben fiával kirándul a hegyekbe, este pedig dolgozni fog. Sokkal jobban ment a munka, ha tudta: Misa a közelében van. A panzió lakói kétkedéssel nézték a szép fiatalasszonyt és fiát. Összesúgtak a hátuk mögött, ugyanúgy, mint Grünewaldban. Alekszandrát bosszantotta, Misát mulattatta a szóbeszéd. Amikor Ausztria ultimátumot intézett Szerbiához az osztrák trónörököspár meggyilkolása miatt, és az újságok Németország esetleges beavatkozásáról írtak, a panzió lakói azon vitatkoztak, mi lesz Oroszországgal? És ellenséges pillantással méregették Kollontajt és Misát. De azért az élet ment tovább. A fiatal lányok esténként a szalonban táncoltak, az anyák a pamlagon ültek, s fecsegtek. Mindenki igyekezett meggyőzni a másikat, hogy a háború lehetetlen. Alekszandra izgatottan várta Oroszországból a híreket. De a levelekben szó sem volt a háborúról, a sok helyütt kirobbanó sztrájkokról írtak, arról, hogy barikádokat emelnek Pétervár utcáin, hogy forradalmi hangulat van az egész városban. De egyetlen szóval sem említették a mozgósítást s azt, hogy Ausztria hadat üzent Szerbiának. A francia újságok hírül adták, hogy tüntettek Párizsban, s összeütközésre került sor a rendőrséggel. De miért marad néma Németország? Miért nem tiltakoznak a háború fenyegető réme ellen? Kollontaj a berlini lapokat böngészte: szerette volna tudni, most mit kíván a párt, mi a teendő. De az újságokban erről egy szó sem esett. – Berlinbe kell mennünk, Misa, nem ülhetek itt tétlenül – mondta július 31én, és összecsomagoltak. Egy agyonzsúfolt vonaton, összepréselődve tették meg az utat Berlinbe. Augusztus elsején érkeztek, a háború kitörésének napján. „Ez a szörnyűség úgy tört rám, mint egy fojtogató lidérc. Világháború… Már nem csak fenyegetés, tény és való!… Nem lehet ésszel felfogni!” – írta naplójába. Misát haza kellene küldeni – gondolta szorongva –, de a határokat lezárták. A grünewaldi panzióban szálltak meg, és Alekszandra sietett barátaihoz. De többségükben keserűen kellett csalódnia. – Miért nincsenek gyűlések, miért nem tiltakoznak az emberek? Párizsban barikádokat emelnek, harcolnak! – Értse meg, háború van – felelték egyöntetűen. – Éppen azért kell tiltakozni! – tört ki Kollontaj felháborodottan. A nőszövetségben hidegen, majdnem ellenségesen fogadták. – Tiltakoztunk – mondta a titkárnő –, de ha a haza veszélyben van, mindenkinek teljesíteni kell a kötelességét! – A haza? Alekszandra belesápadt ezekbe a szavakba. Kinek a hazája? A császár, a bankárok, gyárosok hazája? Ezekért kell a proletároknak vérüket ontani? A nők gyanakodva néztek rá. Most már nem elvtársuk volt, hanem csak „egy orosz asszony”. Keserves érzés volt tapasztalni, hogy a német szociáldemokraták vezetői elárulták az eszmét. „Háborút a háború ellen” helyett a burzsoá haza védelmét harsogták. Augusztus másodikán ezt írta a naplójába: „Barátaim este mind összegyűltek nálam, lámpát sem gyújtottunk. Az első emeleten lakó pékek azzal fenyegetőztek, hogy kiirtják a panzióban lakó oroszokat. A tulajdonosnő arra kért bennünket, hogy viselkedjünk csendesen. Mindenki a szobájába ment. Misa alszik. De az én szememre nem jön álom. Az ablakhoz lépek. A jól ismert csendes Grünewald. Csillagos, tiszta égbolt. És én mégis fegyverropogást hallok, nyögéseket, asszonysírást… Úgy érzem, nem lehet túlélni ezt a szörnyűséget…” A háború rémségének tudata mellett a félelem szűkölt benne, mi lesz a fiával? Az oroszokat letartóztatják. Ő sem lesz kivétel. Valóban így történt. Másnap a panzióból minden oroszt elvittek, Alekszandra hiába magyarázta, hogy Misa még nem érte el a katonaköteles kort. A rendőr rá sem hederített. Elvették az útleveleiket, s a rendőrségen szétválasztották őket. Hová került Misa? Ki tudná megmondani? Álmatlanul töltötte az éjszakát egy zárkában. Reggel egy másik rendőr jelent meg. – Maga Alekszandra Kollontaj? – kérdezte ridegen. – Az ismert szocialista agitátornő? – Igen – felelte Alekszandra határozottan. – Hát miért nem mondta ezt már tegnap? – kérdezte egy árnyalattal barátságosabban. – Házkutatást tartottunk a szobájában, és megtaláltuk a bécsi nemzetközi nőkongresszusra írt beszédét. Egy orosz szocialista nem lehet az orosz cár ügynöke. Az nem kémkedhet ennek a barbár népnek, s nem kívánhatja a győzelmüket. Szabadon bocsátjuk! Alekszandra kimerülten hagyta el a rendőrséget. Kérdésére, hol lehet a fia, a rendőr csak vállat vont. Most mit tegyen? Orosz pénzt már nem váltanak be, hogy tudja kifizetni a panziószámlát, miből fog enni? És hogy szabadítja ki Misát? Meg kell találnia Liebknechtet. Talán a parlamentben lesz. A parlament folyosóján Kautskyval találkozott. Mindkét fiát besorozták, felesége Olaszországban van – panaszolta. – És most mi lesz? – kérdezte Alekszandra csüggedten. Nem várt, megdöbbentő választ kapott: „Ilyen szörnyű időben mindenkinek hordoznia kell a keresztet!” – A keresztet? – Ennek az öregembernek elment az esze, gondolta kétségbeesetten. Így beszél a német szociáldemokraták egyik vezére ezekben a szörnyűséges napokban? És hirtelen felötlött benne, hol hallotta ezeket az ostoba, kenetteljes szavakat. Sok évvel ezelőtt, mint fiatal lány, a szülői házban a szegénységről és nyomorról beszéltek. Adél is kijelentette, hogy van gazdagság és szegénység, ez így van rendjén, mindenkinek viselni kell a keresztjét. Befelé indult a terembe. Útközben találkozott Göhrével. Az hozzá lépett, s fennhangon jelentette ki: – Majd megmutatjuk, hogy a szocialisták meg tudnak halni a hazáért! Alekszandra szédelegve ment tovább. A képviselők mind a helyükön voltak, sokan már egyenruhában, önként jelentkeztek a hadseregbe. Bethmann kancellár beszélt. Alekszandra szórakozottan hallgatta. Azon töprengett, kihez forduljon Misa ügyében. Összetalálkozott Liebknechttel. „Mi lesz, Karl?” – kérdezte kétségbeesetten. „Kisebbségben maradtunk – jelentette ki Liebknecht csüggedten. – A szociáldemokraták megszavazzák a háborús hitelt!” – Ez lehetetlen – tört ki Kollontaj –, ez lehetetlen! – ismételte meg, és szédülten dőlt neki a falnak. – Sajnos, ez az igazság! – Liebknecht bátorítóan szorította meg az asszony kezét. És kéretlenül felajánlotta, hogy segít Misán. Tudta, hogy letartóztatták és még nem engedték szabadon. Alekszandra saját fülével hallotta, amikor Haase a szónoki emelvényről bejelentette: „A szociáldemokrata frakció állást foglal a hitel mellett…” Az emberek tomboltak a lelkesedéstől. Az alelnök arca vörösre gyulladt a büszkeségtől, dagadó kebellel hirdette ki, hogy a hadihitelt a Reichstag valamennyi képviselője megszavazta. Valamennyi? Alekszandra tekintete Liebknechtet kereste. Az lehajtott fejjel, szótlanul ült a helyén. Nem merte felemelni a szavát. A párt így határozott. És kötötte a pártfegyelem. Alekszandra, mint akit űznek, rohant haza. Hátha otthon van Misa. Jaurèst, aki tiltakozott a háború esztelensége ellen, meggyilkolták a soviniszták, a szociáldemokraták megszavazták a hadihitelt, és ki tudja, mi van Misával? Reménytelen, kétségbeejtő, vigasztalan volt minden. És otthon a panziósnő azzal fogadta, hogy hamarosan ki kell költöznie. Nem mer oroszokat a házában tartani. De hová menjen? Hol találja őt meg a fia, ha kiengedik? Kiengedik-e egyáltalán? Úgy érezte, nem bírja tovább. A panziósnő, amikor látta, milyen állapotban van, hozott egy csésze kávét és egy szelet kalácsot. – Ugye egész nap nem evett, Frau Kollontaj? – kérdezte résztvevőén, amikor bevitte szobájába a tálcát. – De ne mondja senkinek, hogy enni hoztam! Még a szobalányoknak sem. Gyűlölik az oroszokat. Boldogan mesélték, hogy a villamoson megvertek egy orosz asszonyt. Bolondok ezek mind – tette hozzá őszintén, majd hirtelen hangot változtatott. – De hát a hazát védeni kell! Az oroszok megtámadtak bennünket! Az oroszok?… Mit tud ez az egyszerű asszony az oroszokról? Ismeri a népet? Ismeri a parasztok nyomorúságos életét, akik télen fagyott krumplin élnek, rongyokba burkoltan dideregnek a kemence padkáján, mert már rőzséjük sincs, amivel fűtenének. Akik tizennégy-tizenhat órát dolgoznak éhbérért? És az orosz munkásnők… ha járt volna Narvában, a piszkos barakkokban, vagy a gyárban, az embertelen körülmények között dolgozó asszonyok között, tudná, hogy nem az orosz nép támadta meg Németországot. A nagyurak csatája ez, csakhogy ők védett palotáikból küldik vágóhídra az embermilliókat… Napok teltek így el, rémületben, kábulatban. Alekszandra le sem mert vetkőzni, bármelyik pillanatban jöhetett a parancs, hogy hagyják el a panziót. És akkor hová, merre? Liebknecht megígérte, mindent megtesz, hogy Misát kiszabadítsa. A fiú nem katonaköteles, ő még egyelőre képviselő, ha tudják is, hogy ellenezte a hadihitel megszavazását, valami szava van a parlamentben. S Liebknechtnek végül sikerült Misát az internálótáborból kihozatni. Rajta kívül csak még egy fiút engedtek el. Kora reggel, még hat óra sem volt, amikor kopogtattak Alekszandra ajtaján. Fásultan mondta: Tessék! Azt hitte, vagy a rendőrség jön házkutatást tartani nála, vagy újra letartóztatják, az is lehet, hogy azonnal el kell hagynia a panziót. És csüggedt hangjára nyílt az ajtó: Misa állt ott, borotválatlanul, kócosan, de mint mindig, mosolyogva. – Elengedtek, édes mamám! – ölelte át anyját. Nem is mondta, hogy gyalog jött az internálótáborból. – Boldogságom, mindenem – dadogta Alekszandra, és zokogás rázta meg egész testét. – De, mama, mama, ne sírj, hiszen itt vagyok! Hajam szála sem görbült meg – vigasztalta Misa az anyját. – És nem volt olyan rossz dolgom! Rendesen adtak enni! No meg elengedtek! Ez a legfontosabb! – És most hogy jutunk innen el? Hogy jutsz haza? Én… tudod jól, nem mehetek vissza! De te! Még nem visznek el a háborúba, még nem vagy katonaköteles! – Majd csak lesz valahogy! Fő, hogy itt vagyok! – Misa a fiatalság örök derűlátásával nem vette túlságosan komolyan mindazt, ami történik. Nem voltak keserű emlékei, nem élte át 1905 januárját, amikor halomra gyilkolták a cári palota elé felvonuló tömeget. Még életében nem látott kiontott vért. „Minden jóra fordul, ne bánkódj édes, drága mamám!” – ölelte át az anyját. – Minden jóra fordul – ismételte az anya gépiesen –, nem, semmi sem fordulhat jóra, ha az emberek megőrültek és beleegyeznek a gyilkosságba, embermilliók lemészárlásába! – gondolta, de nem akarta elkeseríteni fiát. – Háború van, Misa, értelmetlen, esztelen háború. És ezt már nem lehet megállítani! – mondta végül. – Azt hittem, háború a XX. században lehetetlen! Nem, nem tudom felfogni, nem tudom elhinni! Azt gondolom, hogy mindez csak álom, lidérces, keserves álom, amiből egyszer csak felébredek. De a lidérces álomból nem volt felébredés. Egymás után jöttek a szörnyűséges napok, újabb és újabb megpróbáltatásokkal. Éjszakánként szürke kockás füzetébe kapkodva jegyezte fel az aznapi eseményeket. Augusztus 8-án írta: „Liebknechtéknél voltam Misával vacsorára. A gyerekek jókedvűen ugrándoztak. Nem volt az az érzésem, hogy ellenségnek tekintenek, és nem vártam »pogromot«. Érdekes, művelt emberrel találkoztam ott, Eduard Fuchsszal. Nemrégen járt Egyiptomban. Beszélt az ottani színekről, a levegőről, az egyiptomi nap különös fényéről. És ahogy hallgattam őt, megfeledkeztem a háborúról, a szörnyűségekről. De amikor hazamentünk, újra ránk szakadt a kegyetlen valóság. Egyik vonat a másik után indult, teherkocsikban bepréselve a friss »ágyútöltelék«. Egészségesek, fiatalok, Németország színe-java. Egyesek a vagon lépcsőjén ülnek, mások a nyitott ajtók előtt verődnek össze. Énekelnek, sapkájukkal integetnek, kiáltoznak… Sok kocsit virágfüzérekkel díszítenek fel. Mintha ünnepre készülnének. Mi van a lelkükben ezeknek a fiataloknak? Mire gondolnak az éjszaka csendjében, amikor már messze vannak a búcsúztatóktól, amikor már nem »hősök«, csak egyszerű »ágyútöltelékek«? Berlinbe már megérkezett az első sebesültvonat. Az utcákon vöröskeresztes nővéreket látni. A háború közelebb került… … Most már nyilvánvaló, hogy a franciák is a háborúra szavaztak. A német párt saját igazolását látja ebben. … A franciákat megverték Elzászban. Újabb német' győzelem. Szerbia is hadat üzent Németországnak. Ez a tizennyolcadik hadüzenet. És a munkások sehol sem tiltakoznak…” A hónap további része azzal telt el, hogy pénzt próbáltak szerezni a nélkülöző orosz emigránsoknak. Eduard Fuchs találta ki, hogy a Németországban rekedt gazdag oroszoktól kérjenek segítséget honfitársaiknak. Nem kell nekik tudniuk, hogy milyen felfogású emberek részére adakoznak. Bár Alekszandra nem bízott a terv sikerében, hajlandó volt Fuchsot elkísérni, ahogy ő nevezte „kéregető körútjára”. Fuchs az előkelő Bristol-szállóban az egyik gazdag orosznál azzal kezdte, hogy „őkegyelmességének bizonyára fáj tehetetlensége, amiért nem tudja segíteni a fegyverrel küzdő Oroszországot”. Az arisztokrata bánatosan bólogatott. A gyűjtőívre könnyedén odakanyarította nevét, pénztárcáját, bár nehezebben, de azért megnyitotta. A fényűző Adlon-szállóban egy itt rekedt bárónőnél Fuchs érzékenyebb húrokat pengetett. Itt megható történeteket mondott el az oroszok szenvedéseiről. A hölgy könnyeit törölgette, majd átnyújtott egy bankjegyet. Így járták végig a gazdagokat, s elég szép pénz gyűlt össze, hogy az emigránsok legszükségesebb kiadásait fedezni tudják. Szeptember 5-én Kollontaj meglátogatta Rosa Luxemburgot, így írt a kockás szürke füzetbe: „Elmentem Rosa Luxemburghoz. A látogatás rövid ideig tartott, de felvillanyzott. Rosának tiszta a feje. Könyörtelen szarkazmusával helyére rakja a dolgokat. Az illegális munkát még korainak tartja. Kisebb összejöveteleket amúgy is tartanak. A tömegekkel való kapcsolata megmaradt. A munkások, külön-külön nem lelkesednek a háborúért. Megemlítettem, hogy az asszonyoknak fel kellene lépniük a növekvő drágaság ellen. Rosa egyetértett velem. Szóba került Clara is.” Clara Zetkinről elmondotta Rosa, hogy egységbe akarja tömöríteni a világ asszonyait a háború ellen. „Ha a férfiak gyilkolnak, a nők feladata megvédeni az életet.” Clara volt az egyetlen, aki fel merte emelni szavát a háború ellen. A többiek hallgattak. Franciaországban a szociáldemokraták mindinkább jobbra tolódtak. Jules Guesde azt követelte, hogy ha Németország megtámadja Franciaországot, a franciákkal vállvetve harcoljanak a belga, olasz és spanyol munkások is. Ezt Franciaország egyik legképzettebb marxistája mondta. Vandervelde pedig miniszter lett. Tőle nem várhatott a proletariátus semmit. Szeptember 12-én végre sikerült Liebknechtnek és Eduard Fuchsnak kiharcolniuk, hogy az orosz emigránsok visszatérhetnek Oroszországba. Alekszandra felszisszent ezekre a szavakra. „Visszatérni Oroszországba? Hiszen ez egyértelmű a börtönnel!” – Ha túl lesznek a határon, mehet, ahová akar – súgta oda Fuchs. – Ahová akar? Hová is akarhat? Hová menjen? Hatvan orosz emigráns kapott kiutazási engedélyt. Nők és betegek szerepeltek a jegyzékben. Most még Misáról kellett bebizonyítani, hogy beteg. Újra Liebknechthez fordult, csak ő segíthet. Liebknecht orvos barátja kiállította az alkalmatlansági bizonyítványt, és így Misa is megkapta az engedélyt. Az elutazás hajnalán még előkerült a kockás szürke füzet. Misa meghatottan ölelte meg anyját. – Mamám, hiszen olyan izgatott vagy! Hogy van türelmed írni? – Hagyj, kisfiam. Jólesik az írás. Igazad van, izgatott vagyok! Ezt a naplót is el kell rejtenem valahová, úgy szól a parancs: semmiféle iratot nem vihetünk magunkkal. És Alekszandra sebesen rótta a sorokat. „Most beszéltem telefonon a drága Liebknechtékkel, utolsó istenhozzádot mondtam nekik. Látjuk még egymást? És mikor? Milyen körülmények között? Nem hiszem, hogy tétlenül kell maradnunk. Holnap semleges földön leszünk. Holnap megtudom végre, hogyan vélekedik a pártközpont. Holnap hozzájutok Oroszországból érkezett hírekhez, amelyeket nem cenzúráztak. Össze kell gyűjteni az erőket. A jelige: »Háborút a háború ellen!« Meg vagyok győződve, hogyha a semleges elvtársakra támaszkodunk, még sok mindent tehetünk. Úgy érzem magam, mint gyerekkoromban, ünnepek előtt: bár már holnap lenne!… Napos, őszi reggel. Az ablakom előtt már sárgulnak kedves gesztenyefáim. Fölöttem tiszta kék égbolt. Két óra múlva elhagyjuk Berlint, elhagyjuk Németországot. Kinézek az ablakon. Nemcsak életem egy szakaszától búcsúzom, annál sokkal, sokkal többtől, sokkal fontosabbtól… Háború után más lesz a világ? Milyen… A kezemben virágcsokor. A panziósnőtől kaptam. Isten veled Berlin! Búcsúzom a párttól, amelyet egykor forrón szerettem, és amely most idegenné vált. Könnyek nélkül búcsúzom a múlttól. Előre tekintek. A jövőbe!…” Alekszandra a ruhája alá rejtette naplóját és egyéb írásait. Misa hozta a bőröndöket, gyengéden átkarolta anyját és bátorítóan suttogta: – Ne félj, mama drága, meglátod, kijutunk! III. RÉSZ 1. Az újabb emigráció első állomása Koppenhága volt. De néhány nap után Alekszandra elhagyta Dániát és Stockholmba utazott. Eszébe jutott első stockholmi útja édesanyjával és Zojával. Hogy féltette őket Alekszandra Alekszandrovna! Nem szerette, ha egyedül kószálnak a városban, bármilyen fáradt volt, velük ment. Ha tudná, milyen helyzetbe került kényeztetett, széltől is óvott kislánya! Fiatalasszony korában ő is azt szerette volna, ha lányai születnek, ikrekre vágyott, akiknek a haját nem fonja két szoros copfba, mint az övét Miss Hodgon, hanem laza hullámokba fésüli. De fia lett, Misa. És ő áll legközelebb a szívéhez, fényképét minden este megcsókolja. Egy kicsit önmaga előtt is röstelli elérzékenyülését. Mit csinálhat most Misa? Talán édesapjának meséli a berlini izgalmas napokat. Szinte látja maga előtt Vlagyimir elkomorult arcát, még a hangját is hallja: „Nagyon nagy veszélybe kerültél Németországban, édes fiam!” Aztán nem folytatja a mondatot, nem akarja a fiú érzelmeit megsérteni, de érezhető, hogy mennyire elítéli volt felesége tevékenységét. Valóban, Misa vele együtt veszélyben volt, s ha Liebknecht nem tud segíteni, talán a háború végéig internálótáborban tartják. A háború végéig… meddig tarthat ez a szörnyűség? És mit lehet ellene tenni? Kitől kérhetne tanácsot? Nem maradhat ő sem tétlenül, amikor milliókat szédít meg a hazug propaganda: a hazát védeni kell! Azt hitte, Branting, aki 1910-ben Vanderveldével és Jaurèsszel együtt meghívta Stockholmba, a régi maradt. De ő is óvatos, egyetért Kautskyval, s elnéző a német szociáldemokraták megalkuvásával szemben. Nem, Bratingra nem számíthat. A Karlsson-panzióban vett ki egy olcsó szobát. Kirakta néhány magával hozott holmiját, egy kis elefántcsont szobrot, a szüleit ábrázoló miniatúrát, egy gyöngyházzal berakott dobozt. Másnap vásárolt néhány terítőt, egy virágvázát és egy díványpárnát. A szoba mindjárt barátságosabb lett. Amikor Misa fényképét is elhelyezte az éjjeliszekrényén, arra gondolt, hány szállodaszobában lakott már és vajon még hánynak lesz lakója? Néhány nappal megérkezése után két fiatal svéd szociáldemokrata, Höglund és Ström látogatta meg. Ezek a fiúk nem voltak olyan gyávák, mint Branting, elítélték Kautskyt, s a hadban álló országok szociáldemokratáit, akik a haza iránti kötelességről papoltak. Honfitársa, Sljapnyikov, aki régóta élt emigrációban Svédországban, gyakori vendége volt Alekszandrának. A két fiatal svéddel azon töprengtek: hogyan harcoljanak a háború ellen. Kollontaj cikket írt a szociáldemokrata Stormclockanba (Viharharang), amelyben arra biztatta a munkásokat: tiltakozzanak a háború ellen, és elítélte mind Oroszország, mind Németország magatartását. A cikkre többen felfigyeltek. Még a miniszterelnök is elolvasta az írást. Höglund figyelmeztette Kollontajt, hogy még Brantingot is nyugtalanítja a cikk. Az egyik újságban tárca jelent meg az orosz agitátornőről, aki visszaél a svédek vendégszeretetével, mert megsérti az ország semlegességét. „Úgy látszik, jó a cikk, ha ilyen visszhangot kelt” – gondolta Alekszandra elégedetten. Novemberben jutott kezébe a Sozial-Demokrat című lap legújabb száma. Az újságot Lenin szerkesztette Bernben. Egy évi szünet után most újból megjelent. Ebben az újságban Kollontaj választ kapott kérdésére: mit tegyen és hogy harcoljon a háború ellen. Így írt róla naplójában: „Amikor Lenin cikkét elolvastam, úgy éreztem, ez életem egyik legjelentősebb pillanata. Mintha egy sötét kút mélyéből újra napvilágra kerültem volna, és meglátom, merre kell mennem. A cikk világos és pontos volt…” „A III. Internacionáléra vár az a feladat, hogy a tőkés kormányok elleni forradalomra, minden ország burzsoáziája ellen polgárháborúra szervezze a proletariátus erőit – a politikai hatalom kivívása, a szocializmus győzelme érdekében!” – így szólt a lenini iránymutatás. Alekszandra ekkor már összeköttetésben állt Leninnel. Első levelét nemrég írta hozzá. És válasz is érkezett egy elvtárson keresztül. Azt a megbízást kapta, hogy a Stockholmba érkezett svájci pártkiadványokat Finnországon át Pétervárra küldje. Svéd és finn emberek címét is megkapta, ezek voltak a „futárok", akik vállalva a veszélyt, az anyagot Oroszországba vitték. Sok izgalommal járt ez a munka, de Alekszandra örült a feladatnak. Tovább írta a háborúellenes, éles cikkeit, noha figyelmeztették, milyen következményekkel járnak majd ezek az írások. Bízott abban, hogy a semleges Svédországban nyugodtan írhat a háború ellen. De tévedett. November közepén, kora reggel kopogtattak szobája ajtaján. Már ébren volt, éppen az aznapi feladatain gondolkozott. „Ilyen kora reggel csak a rendőrség lehet” – gondolta, és első gondolata volt, hogy a „futárok” listáját és egy idegen névre kiállított útlevelet el kell rejtenie. – Ki az? – kérdezte szándékosan álmos hangon. Ennyit már tudott svédül. – A rendőrség – hangzott a kemény válasz. – Várjanak kérem, még nem vagyok felöltözve. Azonnal ajtót nyitok – most már németre fordította a szót. Sietve magára kapta ruháit, az iratokat blúzába rejtette. Majd ajtót nyitott. Két egyenruhás és egy civil ruhás rendőr lépett be. Felmutatták a házkutatási és letartóztatási parancsot. Alekszandra vállat vont. „Nem értem a svéd szöveget” – mondta nyugodtan. De már be is lépett Fru Karlsson, vörösre gyúltan, kezeit tördelve. „Mit követett el Fru Kollontaj? – kérdezte kétségbeesetten. – Rendőrség az én tisztességes házamban! Itt soha senki sem lopott, garázdálkodott, vagy… az isten attól mentsen, gyilkolt!” – Nyugodjék meg, Fru Karlsson – minél izgatottabb lett a panziósnő, Kollontaj annál derűsebben fogta fel a helyzetet. – Talán bombát keresnek! A derék asszony erre már nem tudott mit mondani, csak hápogott. A civil ruhás rendőr kinyitotta a szekrényeket, rendszeresen kiszórt minden darabot, átlapozta a könyveket, a fehérneműket is széthajtogatta és kirázta, s amikor tekintete találkozott Alekszandra tekintetével, mentegetőzve mondta németül: – Bocsánat, asszonyom, ez a kötelességem! Kollontaj nyugodtan állt, s azon töprengett, hová tegye később a „futárok” jegyzékét és az útlevelet? A börtönben talán megmotozzák… – Siessenek, siessenek, kérem – Fru Karlsson arca vérvörösből már lilává változott. – Nem szeretném, ha a vendégeim reggelinél még itt találnák magukat! Mind kiköltöznének a panziómból! – Eggyel úgyis kevesebb lakója lesz – dörmögte az egyik rendőr. Aztán halkan a másikhoz fordult: – Ilyen szép asszony, aztán bezárják! Vajon mit követhetett el? – Háborúellenes cikkeket írt – magyarázta a másik ugyanolyan halkan. És lenyelte a mondat kikívánkozó folytatását: Igaza volt! – Mehetünk, asszonyom – intett a civil ruhás, miután mindent alaposan felforgatott. „A jegyzék – villant át Alekszandrán –, hová rejtsem?” És hirtelen mentő ötlete támadt. – Várjanak egy pillanatig, a toalettre kell mennem – nézett mosolyogva a rendőrökre. – Ne féljenek, onnan nem tudok megszökni – tette hozzá. – Túl magasan lakom! – Kérem – a civil ruhás vállat vont. A toalettben a víztartály fedelét leemelte, és a fedél széle alá helyezte a jegyzéket és az útlevelet, úgy, hogy kívülről ne lehessen látni és befelé se essen le. De kivel közölje a rejtekhelyet? A kapuban találkozott Sljapnyikovval, akinek tömött aktatáskája sok illegális röpiratot és könyvet rejtegetett. Megdöbbenten nézett Alekszandrára. Az asszony rámosolygott. És oroszul mondta: Az árnyékszék víztartályát nézze meg! – Kérem, nincs joga oroszul beszélni! – csattant fel a civil ruhás. – Mit mondott? – Csak annyit mondtam a barátomnak, hogy tiltakozni fogok az Önök jogtalan eljárása ellen! Kora reggel kirángatnak az ágyamból, feldúlják a szobámat, és elvezetnek, mint egy közönséges gonosztevőt! Mit követtem el? Meg tudná mondani valamelyik az urak közül? A három rendőr hallgatott. Majd az egyik csendesen csak ennyit mondott: – Mi csak parancsot teljesítünk, asszonyom! Még egy óra sem telt bele, s máris bezáródott Alekszandra mögött a Kungsholmen női börtön magánzárkájának ajtaja. A cella rácsos kis ablakán át a Mälar tó egy részét lehetett látni. „Ez legalább vigasztaló – gondolta –, és remélem, Sljapnyikov is megtalálja az iratokat. Amit tehettem, megtettem!” Körülnézett a zárkában. Tiszta volt a kőpadló, tiszták a falak. Egy priccs, egy asztal, egy szék, a szokásos bútorzat. „Oroszországban nyilván nem ilyen tiszták a börtönök. És hány barátomat hurcolták oda. Jelena, Inessza, mindkettő olyan törékeny, hogyan bírta ki a sok szörnyűséget? Én kibírom, erős vagyok. És talán nem tart soká…” A stockholmi börtönben nem bántak szigorúan a fogollyal. Miután nem volt tilos, hogy újságokat kapjon, a felügyelőnő két jobboldali újságot hozott. Az egyikben újra támadták őt, a másikban Brantingot is, aki élesen tiltakozott a parlamentben Kollontaj asszony letartóztatása miatt és az ellen, hogy kiadják Oroszországnak. – No lám, a derék Branting, talán észhez tért – állapította meg jólesően Alekszandra. És remélte, hogy meg tudja akadályozni, hogy kiadják Oroszországnak. Teltek-múltak a napok, a börtönélet szokásos rendje szerint, napi félórás sétával a börtönudvaron és újságolvasással a cellában. Nagyon korán eloltották a villanyt, ilyenkor nem lehetett mást tenni, mint végigfeküdni a priccsen és gondolkozni. Ugyan, mikor engedik ki? Mert biztos volt benne, hogy hamarosan kiengedik. Papírt, írótollat kért, de ezt megtagadták. Egy nap, amikor végigböngészte az újságokat, megakadt a szeme az egyik híren. „Az orosz cári opera magánénekesnője, Jevgenyija Mravina elhunyt.” Zsenya, Zsenyocska, virágarcú, édes testvére. Nem, ez nem lehet igaz. Hiszen olyan fiatal volt… Miért kellett meghalnia ilyen korán? Amióta egy fagyos decemberi éjszakán elhagyta Oroszországot, nem látta. Leveleztek egymással, de nem minden levelét kapta meg. Hogy szerette volna látni! Zsenya egy idő óta Jaltában élt, a cári operától elbocsátották, mert túl sokat énekelt a forradalmi ifjúság hangversenyein. Talán ebbe betegedett bele… Orvosi tanácsra költözött Jaltába. És most halott. Most már senki sincsen, akivel a gyermekkorára emlékezhetne. Mert Adél idegen. Zsenya halálával végérvényesen elveszítette a gyermekkorát… Tíz nap telt el magánzárkában. Látogatókat nem fogadhatott. Ügyvédet nem kért. Nevetséges lett volna, hogy ügyvéd védje egy nem létező bűn elkövetéséért. Végre a tizenegyedik napon megjelent egy tisztviselő. A vizsgálóbíró elé vezette. Eddig semmiféle kihallgatásra nem vitték. – Tudomására hozom, asszonyom – mondta a bíró –, hogy kitiltjuk Svédország területéről. Örökre! – tette hozzá nyomatékosan. – Viszont megválaszthatja az országot, ahová menni akar. Nem adjuk ki Oroszországnak. Remélem, meg van elégedve ezzel a határozattal? Alekszandra elmosolyodott. A bíró megütközve nézett rá. Majd méltatlankodva kérdezte: – Elárulná nekem, min mosolyog? – Szívesen, bíró úr – válaszolta Kollontaj. – Az ön szaván, hogy: örökre! – Mi van ezen mosolyognivaló? – A bíró érezte, hogy túl bizalmaskodó a kérdése. Ha mosolyog ez a különös asszony, aki olyan szép, mint egy filmszínésznő, s a cikkei után ítélve borotvaéles esze van, ám mosolyogjon! De mégis érdekelte, mit jelenthet ez a furcsa, gúnyos mosoly. – Ha érdekli, bíró úr, szívesen megmagyarázom. – Alekszandra elkomolyodott. – Az édesapám, nyilván tudja, hiszen mindent tudnak rólam, cári tábornok volt, és sok politikus járt hozzánk. Engem mindig érdekelt a politika, szerettem hallgatni a vitákat. Kislány voltam, ügyet sem vetettek rám. És egy alkalommal valami miniszter, vita közben, szenvedélyesen ismételgette: Soha, soha, soha! Ekkor édesapám elmosolyodva intette le. Két szót nem szabad egy politikusnak kimondania: Soha és örökre! Mert soha nincsen olyan állapot, ami nem változna, s semmi sem tart örökké! – Ez a kitiltás azonban örökre szól! – a bíró felállt, jelezvén, hogy több mondanivalója nincsen. – Hová óhajt menni, asszonyom? Hová is menjen? Kevés pénze van, olyan helyre kell mennie, ahol befogadják, és ahová olcsó az útiköltség. – Dániába – mondta rövid habozás után. – Semmi akadálya! – Akkor hát mehetek is? – kérdezte Alekszandra reménykedve. – Csak a szokásos formaságok után – felelte a bíró. Visszavezették a cellájába, s csak másnap reggel engedték szabadon. Holmiját elhozták a panzióból, azzal a virágcsokorral együtt, amit Sljapnyikov küldött. „Az okos Alekszandrának” – ez állt a csokorba bújtatott névjegyen. – Ez azt jelenti – gondolta az asszony jólesően –, hogy megtalálta az iratokat! Azt remélte, hogy ha Malmőbe viszik, ott egyenesen felszállhat egy Dániába induló hajóra. Nem így történt. Malmőben újra börtöncellába került. – Várnia kell, asszonyom, amíg elintézzük a formaságokat! – mondta a börtönigazgató. Négy évvel ezelőtt a svédek diadalmenetben hozták Koppenhágából Malmőbe, Jaurèsszel és Vanderveldével együtt. Előadásokat tartott. A kikötőben virággal várták. Azóta Jaurèst megölték, Vandervelde elárulta az eszmét, ő pedig egy priccs szélén ülve várja, hogy örökre kitiltsák az országból. A börtönőr tisztelettel nézett Alekszandrára. „Kár érte – gondolta –, miért nem ment színésznőnek?” Aztán újságokat hozott be neki. Az újságok mindegyikében szerepelt már a kitiltási határozat. De azt is olvasta, hogy a szociáldemokraták kongresszusán elítélték bebörtönzését. – Küldhetek táviratot? – kérdezte Alekszandra az őrt. – Nem tiltja a börtönszabályzat – volt a-válasz. „Malmő város börtönéből üdvözlöm a kongresszust. Alekszandra Kollontaj” – táviratozta. Másnap a Sozial-Demokrat című újság közölte a táviratot, de addigra már Alekszandra a Malmőből Koppenhága felé derűsen tartó hajón volt. És noha viharos szél fújt, egy pillanatra sem mozdult el a fedélzetről. Fel-alá sétált, a hajó belsejében gubbasztó utasok, ha felmerészkedtek a fedélzetre, s arcukhoz ért egy felcsapó hullám néhány cseppje, ijedten bújtak vissza a szalonba. – Nem fél, asszonyom? – szólította meg a skót kockás kabátos férfi –, egy szélvihar lesodorhatja. – Nem félek – mosolygott Alekszandra derűsen –, jólesik a friss levegő. Sötét volt már, az utas nem ismerte fel Kollontajt, pedig a lapok az elmúlt napokban gyakran közölték a fényképét. – Élvezi a friss levegőt – a férfi fejét csóválta és megkapaszkodott a korlátban, mert a hajó úgy himbálózott, mint egy kis játékcsónak –, furcsák ezek a modern asszonyok! Egyedül utazik és nem fél a vihartól! Bezzeg az én feleségem… még a kabinból sem meri kidugni az orrát. 2. A koppenhágai lapok közölték, hogy a Svédországból örökre kitiltott orosz forradalmárnő Dániába érkezik. Alekszandra, amikor szobát akart bérelni, s megmondta a nevét, a szállásadónő dadogva védekezett: – Bocsásson meg, Frue, nem tehetem… Ugyanígy járt több helyen is, a szállodában kereken elutasították. Végre az egyik külvárosban talált egy sivár kis szobát. A háziasszonynak nyilván nagyon kellett a pénz, mert nem törődött vele, hogy kit fogad be. De reggel Alekszandra észrevette, hogy detektív áll a ház kapuja előtt, és bárhová megy, követi. Nem voltak ugyan titkos útjai, de nyugtalanította ez a „díszkíséret", s még otthon is úgy érezte: az ajtó vagy a függöny mögül leselkednek rá. 1915 januárjában, amikor norvég szociáldemokratákkal találkozott a semleges országok konferenciáján, rábeszélték, jöjjön át Norvégiába. Ott feltétlenül könnyebb lesz az élete. Norvégia demokratikusabb ország. Alekszandra megkönnyebbülten hagyta ott Koppenhágát és átköltözött Norvégiába. Az elvtársak azt ajánlották, hogy Krisztiánia peremvárosában, Holmenkollenban telepedjen le. Mindössze félórányira van a fővárostól, és lényegesen olcsóbb. Holmenkollen a Krisztiánia fölötti dombos rész. Színesre festett házikói elbújtak a fák között. Az erdő szélén lévő turistaszállót ajánlották norvég elvtársai. Amint ment az úton, csengettyűs, egylovas szán hajtott el mellette. Meg kellett állnia, úgy megrohanták az emlékek: látta magát az otthoni szánon, kis fehér bundájában, fehér sapkájában, mellette mama ült, s ő belefúrta arcát a mama puha prémkabátjába. Kipirult arccal, farkaséhesen értek haza, otthon pattogtak a fahasábok a nagy, fehér kályhákban. Miss Hodgon levetkőztette, s a szobalány már hozta is a forró csokoládét… A turistaszálló pirosra festett, fehér ablakrámás kis házában kapott szobát és reggelit, napi egy koronáért. Ez igazán nem volt drága. A szoba ablakából a fjordokra látott. És azonnal elhatározta, hogy a sarokban álló íróasztalt az ablakhoz tolja. Ha dolgozik, egy-egy pillantást vet a feketéllő szirtekre, a téli nap fényében gyöngyházként csillogó fjordokra. Jaj de jó lesz itt! Jó? Van-e joga az örömhöz, amikor háború dúl, gonosz, esztelen háború. És Misától régen nem kapott levelet. Mi lehet vele? És mi van a többiekkel? Zojával, Tányecskával, Jelenával? Mikor láthatja őket? Nyáron talán… Vajon vége lesz-e addig a háborúnak? Froken Dundas kopogott be. Meghívta, nézze meg a házat és igyon meg vele egy csésze kávét. Bizonyára elfáradt az utazástól. Alekszandra szívesen fogadta a kedves arcú asszony meghívását. Régen nem volt része barátságos szóban. Svédországban maradt barátai, honfitársai ki tudja, mikor látogathatják meg? Mikor jöhet el Sljapnyikov? Hiányoznak majd az esti beszélgetések, az orosz szavak zenéje. A svéd, dán, norvég szavak úgy koppannak, mint a kavicsok. De azért meg kell tanulnia norvégül. Csak úgy tud kapcsolatot létesíteni az emberekkel, ha ismeri a nyelvüket. És nemcsak írásban, szóban is harcolni kell a békéért. Minden alkalmat meg kell ragadnia, hogy megmagyarázza: az imperialisták háborúja ez, az ő gazdagodásukért embermilliókat hajtanak a vágóhídra. Froken Dundas kék virágos csészébe öntötte a kávét. Külön kis kannában adta hozzá a tejszínt, virágos tálon mazsolás kalács sárgállott. Alekszandra meghatottan ült le a kék damasztabrosszal leterített asztalhoz. A szomszéd szobából zongoraszó hallatszott át. Ismerős dallamok. Honnan ismeri ezt a muzsikát? – tűnődött el. Froken Dundas elmondotta, hogy gyakori vendége volt a háznak Grieg. Szobáját özvegye fenntartja, nem adhatja ki másnak. A szobában ott áll a zongora, amelyen a zeneszerző gyakran játszott. Időnként eljön a felesége, és órákon át játssza férje dalait. Figyelje csak, Frue Kollontaj! Solvejg dala csendült fel. A mai nap, úgy látszik, az emlékeké. Zsenya énekelte valamikor a dalt, átszellemülten, kristálytiszta hangján. Zsenya, Zsenyocska… ha még egyszer láthatnálak… Alekszandra újra érezte azt a fájdalmat, ami apja halálakor mart belé. „Nem szabad hátranézni, csak előre” – így írta naplójában, amikor Misával kijutottak Németországból. Abba kell hagyni az érzelgést. Dolga van. Cikkeket kell írni, s összeköttetést keresni a nőmozgalom vezetőivel. Közeledik március 8-a, mi lenne, ha felvonulással ünnepelnék a nemzetközi nőnapot? De a rendőrség… – Ne féljen – nyugtatta meg Frue Niessen, a norvég nőszövetség vezetője –, Norvégia demokratikusabb, mint Svédország. Ne felejtse el, Norvégia az egyetlen európai ország, ahol nem volt jobbágyrendszer. És ez nyomot hagyott a nép jellemén, az ország történelmén. Március 8-án beszélt először Alekszandra Krisztiániában. Már tudott több száz szót norvégül, vett egy tankönyvet, abból minden este megtanult egy leckét, de azért nem merte beszédét norvégül elmondani. Frue Niessen fordította németből, s érezte, a hallgatóság megérti: küzdeni kell a háború ellen. Akkor még azt hitte: minden áron. De Lenin levele megértette vele: nem helyes a baloldali szociáldemokraták álláspontja, akik ellenzik a nép felfegyverzését. „Hogyan lehet elismerni az osztályharcot, ha nincsenek tisztában azzal, hogy az bizonyos ponton elkerülhetetlenül polgárháborúvá változik?” Lenintől több megbízást kapott, ezek közül a legfontosabb az illegális röpiratok, folyóiratok és könyvek Oroszországba való juttatása volt. Itt új kapcsolatokat kellett találnia. Nagyon óvatosnak kellett lennie, akármilyen demokratikus országban is él, akadhatnak itt is kémek, besúgók. És ha innen kiutasítják, hová mehet? Megismerkedett egy öreg, Andersen nevű tengerésszel, aki végighallgatta március 8-i beszédét. Odament hozzá, megszorította a kezét. – Tetszett nekem, Frue, a beszéde! Már az is szép, hogy egy magafajta úriasszony kiáll a pódiumra, és elmondja, hogy gyűlöli a háborút! Kihoztam a feleségemet is. Ő sírt, amikor azt mondta: „A történelem nem bocsájtja meg nekünk, ha mi, asszonyok és anyák, nem emeljük fel szavunkat a háború ellen!” Bizony, az ellen küzdeni kell! Tudom, hogy maga orosz, azt is, hogy kénytelen volt elmenekülni Oroszországból. Szeretnék segíteni magán, meg a honfitársain! Egy húgom Oroszországba ment férjhez, elpusztult hamarosan szegényke, mert a férjét száműzték, ő meg vele ment. Valahol Szibériában halt meg. Hát ha megbízik bennem, én segíthetek. Érti, Frue, mire gondolok? – Köszönöm, Andersen úr – felelte Alekszandra, bár abban a pillanatban maga sem tudta, hihet-e a kék szemű, cserzett arcú öreg matróznak? Csak az ösztöne súgta, bízhat benne, no meg a neve olyan megnyugtató: Andersen. A nagy mesemondó… gyerekkorában legszívesebben az ő meséit hallgatta, s később is sokszor olvasgatta még ezeket a meséket. Andersen, az öreg tengerész, nem csalhatja meg… Nem is csalódott benne. Az öreg megismertette barátaival, akik hajóval járták a világot, és szívesen vittek küldeményeket Amerikába, Franciaországba, Hollandiába. Oroszországba volt a legnehezebb bármit is eljuttatni. Danielsson, egy öreg órásmester, amikor óráját javíttatta nála, megjegyezte: – Látom, Oroszországból kapott levelet, Frue! Gyakran jön onnan levél? – A fiam írt, Danielsson úr – Kollontaj magához szorította a levelet –, de sajnos, ritkán jön onnan posta. És még ritkábban kap hírt tőlem a fiam. Tudja, politikai emigráns vagyok. Danielsson összehúzta a szemét. – Adnék egy tanácsot, Frue. Északon a síelők könnyen átjutnak a határon. Ott nincs is határőrség… – De hol találok ilyen síelőket? Nincs sok pénzem, de szívesen megfizetném, ha akadna ilyen postás! – Pénzért ezt senki sem tenné. Szívességből annál inkább! – felelte az öreg. Másnap két fiatal síelővel ismertette meg Danielsson Alekszandrát. Csak útiköltséget kértek, semmi egyebet. És megindult a posta a síelőkön, később pedig egy fiatal norvég lányon, Erika Rotheimen keresztül, akit Frue Niessen mutatott be. Stockholmból vasutasok vitték a svéd-finn határállomásra a leveleket, újságokat, röpiratokat. A határról először Helsingforsba ment a küldemény, majd a finn elvtársak juttatták tovább Pétervárra. Sljapnyikov időnként meglátogatta, s ilyenkor végre oroszul beszélhetett. Froken Dundas jó vacsorát készített számukra, s csodálkozott, hogy alig esznek a halból, meg a kelt tésztából, kávét sem kértek, helyette egyik csésze teát a másik után itták. Őt is megkínálták, ivott is egy csészével, de utána olyan heves szívdobogást kapott, hogy egész éjjel nem tudott aludni. Meg is mondta másnap: Frue Kollontaj, nem egészséges az a sok tea! Árt az a szívének is, majd meglátja! „Árt az én szívemnek sok minden – gondolta Alekszandra –, de talán a sors kegyes lesz hozzám, hiszen még nagyon sok dolgom van a világban! És amíg az embernek dolga van, nem lehet beteg!” Új füzetet kellett vennie, a régiek beteltek. Az új is kockás volt, akár a többiek. „Majd ha egyszer sok időm lesz, végigolvasom valamennyit!” – gondolta Kollontaj, amikor leírta a dátumot az új füzet első oldalára. „1915. június 2-a. A helyiérdekűn írok. A füzetnaplóm egyetlen bizalmasom és vigaszom. Itt nincs senki, akinek kiönthetném a szívemet. Mindig arra gondolok: írni kell, nemcsak önmagamért. De másokért. A jövő ismeretlen asszonyaiért… Hadd lássák, egyáltalán nem voltunk »hősnők« vagy »hősök«, csak közönséges emberek. De hinni tudtunk, forrón, lángolón. Hittünk a célunkban, és mentünk… Volt, hogy erősek voltunk, néha meg nagyon is gyengék… Ma levelet kaptam Lenintől. Közölte, hogy Kommunyiszt címmel fog Bernben lapot kiadni… Természetesen csatlakozom a laphoz.” A norvég törvények semmiben sem akadályozták Alekszandra munkáját. Joga volt beszélni mindenütt, és mindenről, amiről akart. Beszélt Trondheimben a Norvég Munkáspárt kongresszusán. Már tudott annyit norvégül, hogy előadását norvég nyelven tartotta. És a norvégek lelkesedtek érte, amikor a következőket mondotta: „Mi, orosz szocialisták éppúgy nem akarjuk Oroszország kapitalista kormányának, mint Németország kapitalista kormányának győzelmét. Mi a szocializmus győzelmét kívánjuk.” Alighogy hazaért Trondheimből, levél várta: Misa érkezik nyári vakációra. Froken Dundas meglepve látta, hogy lakóját mintha kicserélték volna, állandóan mosoly ragyog az arcán, és halkan dúdolgat. Hamarosan megtudta, miért. Alekszandra fia jön Pétervárról. Akadt üres szoba is a házban, a panziósnő megígérte, hogy főz is rájuk, ne kelljen vendéglőbe menniük. – Hová nősz, kicsi fiam! Már ágaskodnom kell, hogy elérjelek! – ölelte át Alekszandra Misát. – Te pedig még szebb és fiatalabb lettél! – Misa most már nem szégyellte anyja csókjait. Holmenkollen teljesen elbűvölte a fiút. „Olyan, mint egy szép festmény – jelentette ki, amikor kinézett anyja szobájának ablakán. – Ugye, itt nagyon jól tudsz dolgozni? És ugye nem bántanak? – tette hozzá. – Zoja nénitől tudom, hogy kiutasítottak Svédországból. Hogy merték? Hiszen te nem ártottál senkinek sem!” Alekszandra meghatottan simogatta fia haját. „Milyen okos volt Zoja, hogy nem árulta el, mielőtt kiutasítottak, még be is börtönöztek. Mennyire fájt volna ez a gyereknek.” Az első pár napon Alekszandra nagy sétákat tett a fiával, naponta bementek Krisztiániába, és tervezték, hogy elutaznak Trondheimbe, az ősi fővárosba. De az ötödik napon sürgöny érkezett Pétervárról: Marija Ipatyevna küldte. Vlagyimir Kollontajt szívrohammal kórházba szállították. Állapota reménytelen. – Haza kell mennem – Misa falfehéren forgatta kezében a táviratot. – Talán még életben találom apámat… Alekszandra szótlanul bólintott. – És ha nem… nem hagyhatom egyedül Marija Ipatyevnát. Mindig nagyon jó volt hozzám. Nagyon szerette apát. El tudom képzelni, milyen kétségbeesett, tehetetlen, milyen egyedül van. Ugye, te is így gondolod, édesanyám? – Így gondolom, kisfiam. Neked most Marija Ipatyevna mellett a helyed – Alekszandra nagy erővel fojtotta vissza a könnyeit. Most elmegy… ki tudja, mikor látom? – Mondd meg Marija Ipatyevnának, hogy együtt érzek vele fájdalmában. És veled is… te is szeretted apádat, ugye? – Szerettem, becsültem, sajnáltam – felelte Misa –, míg kisebb voltam, haragudtam rá, amiért nem tudott téged maga mellett tartani. Őt okoltam azért, hogy elmentél. Ma már látom, hogy ő nem tehetett semmiről sem. Igyekezett szegény, hogy senki ne lássa rajta: mennyire szenved attól, hogy elváltatok. Nagyon szeretett téged… „Vlagyimir nem tehetett arról, hogy elmentem. Misa talán engem hibáztat?” – A fiú megérezte anyja gondolatát. – Téged sem okollak, mama – mondta –, nem voltatok egymáshoz valók. Hiszen te nem a jómódot választottad, nem érdekből hagytad el apát. Neked célod volt és van az életben! Ezért amellett, hogy a legjobban szeretlek a világon, tisztellek is! – Köszönöm, Misunkám! – Alekszandra csak ennyit tudott válaszolni. Aztán a szekrényhez lépett és az öt nappal ezelőtt kicsomagolt holmikat újra bőröndbe rakta. Fájdalmas volt a búcsú. De Misa igyekezett komolyan, férfiasan viselkedni. – Jövőre újra jövök! – még a vonatablakból is ezt kiáltotta. – Jövőre? Vajon mit hoz a jövő? – Alekszandra csüggedten ült szobájában, fejét az asztalra hajtva. Froken Dundas kopogtatott be hozzá, egy csésze kávéval. – Ne szomorkodjon, Frue Kollontaj! Majd újra eljön a fia – vigasztalta. – Igya meg ezt a csésze kávét, vagy készítsek inkább teát? – Nem, köszönöm, jó lesz a kávé – Alekszandra hálás volt a panziósnő figyelmességéért. – Igaz, majd elfelejtettem, nagyon sok postája jött – és átadott egy csomó levelet és folyóiratot. – Maga aztán az egész világgal levelezik! – És némelyik levél meg is érkezik. – Kollontaj asszony izgatottan nyúlt a levelek után. Egyiken megismerte Lenin írását. Lenin értesítette, hogy a baloldaliak konferenciájának ügye szépen halad. Fontosnak tartja, hogy bevonják a baloldali svédeket (Höglundot) és a norvégeket. Azt kérdezte, vállalja-e a „baloldali skandinávok” bevonását. És kérte, hogy intézze el a berni határozatok svédre és norvégra való fordítását. A levél végén megjegyezte: nagyon sürgős az ügy. Hogy vállalja-e? Úgy kapaszkodott a levélbe, mint fuldokló a mentőövbe. Fontos munkája van, dolgoznia kell, érintkezésbe lépni a svéd elvtársakkal, fordítót keresni. Azt már tudja ellenőrizni, nem csúszik-e hiba a fordításba? Csak egy futó pillantást vetett a többi levélre, s máris indult Krisztiániába, Frue Niessenhez, hogy tanácsát kérje: kivel fordíttassa le a berni határozatokat? – De Frue Kollontaj, legalább a kávéját igya ki, mielőtt újra elszalad! – Froken Dundas a fejét csóválta. – Milyen fontos levél az, ami ilyen izgalomba hozza? Hiszen most jött csak meg! Miért nem pihen le legalább egy félórára? – Mert akkor vörösre sírnám a szemem, megfájdulna a fejem, és jobban búsulnék a fiam után! – felelte Alekszandra, és egy hajtásra kiitta a kávét. Froken Dundas az ablakból még utána nézett furcsa lakójának, és látta, amint gyors léptekkel sietett az állomás felé. – Orosz nő – gondolta végül. – Szélsőséges, állandó lobogásban van, hol lelkesedik, hol kétségbeesésbe zuhan. De azért nagyon derék teremtés… Munkában telt el a nyár. Kollontaj szorongva olvasta a háború híreit. A Kárpátokban az orosz hadsereg súlyos vereséget szenvedett. Mind gyakrabban hallotta, hogy egész csapattestek adták meg magukat, harc helyett a fogságot választották. „A katonák nem akarnak harcolni!" – hallatszott mindenfelé. És Nyikolaj Nyikolajevics, a cári hadsereg főparancsnoka újabb és újabb katonákat követelt. Harmincezer újabb fiatalt akart a frontra küldeni. Augusztus elsején Alekszandra újra elővette a kockás füzetet. „Tegnap volt egy éve, hogy Jaurèst megölték – írta. – A Népházban indítványomra emlékestet rendeztünk. Beszédet tartottam. De zavart, hogy tolmácsra volt szükségem. Augusztus 2. Varsó eleste küszöbön áll. A németek bekerítették az orosz csapatokat. Újabb német győzelem, a vérontás tovább tart. Mennyire gyűlölöm ezeket az árulókat, ezeket a gyáva szociálsovinisztákat. És szívem mélyén állandó, szüntelen remegés: mi lesz Misával? Ha ezek a hitvány gazemberek nem így szavaztak volna egy évvel ezelőtt… Augusztus 3. Újabb fájdalom. Az újságok közlik: Clara Zetkint bebörtönözték. Milyen bátran harcolt… az ilyeneket nem hagyhatják szabadon. Gazemberek!” Augusztusban Alekszandra naponta bejárt Krisztiániába, a Népházba. Ott találkozott a baloldali norvégokkal, akik a svájci konferenciára készültek. A megbeszélések késő estig elhúzódtak. Az elvtársak ilyenkor megkérdezték: Frue Kollontaj, ne kísérjük haza? – Nem félek – felelte Alekszandra derűsen –, a végállomástól jólesik egy kis gyalogséta! Augusztus közepén, amikor késő este hazaérkezett, Froken Dundas a kapuban várta. – Táviratot kapott, asszonyom! – Misától? – kérdezte Alekszandra izgatottan. Fia mostanában ritkán írt, utolsó levelében részletesen beszámolt apja haláláról, a temetésről, arról, hogy Vlagyimir íróasztalának fiókjában megtalálta édesanyja leveleit. – Nem, New Yorkból jött a sürgöny! Ki táviratozhat neki New Yorkból? Hiszen nincs ott se barátja, se ismerőse… Kollontaj feltépte a sürgönyt, és meglepve olvasta, hogy az amerikai szocialista párt német baloldali szekciója meghívja: tartson háborúellenes előadásokat Amerikában. Az utazás minden költségét az amerikai szocialista párt fedezi. Az első pillanatban megrettent. Átkelni a tengeren, amikor a németek békés személyszállító hajókat süllyesztenek el… De csak egy pillanatig tartott a rémülete. A következő másodpercben már örült a feladatnak. Csak előbb megkérdezi Lenint, helyesli-e utazását, s ha igen, azonnal megírja a beleegyező választ. Lenin levele hamarosan megérkezett, Sljapnyikovon keresztül. Sljapnyikov közölte Alekszandrával, hogy Vlagyimir Iljics nagy reményeket fűz amerikai utazásához. Egyúttal megkéri, hogy fordítsa le A szocializmus és a háború című brosúráját angolra. Izgalmas várakozásban teltek a napok. Az amerikaiak azt ígérték, hogy küldenek pénzt a hajójegyre, de a pénz egyre késett. Közben újabb és újabb német előrenyomulásról számoltak be az újságok. Alekszandra Kinek kell a háború? című röpiratát írta, elküldte Leninnek bírálatra. Sajnálta, hogy nem várhatja meg a választ, bizonyára a pénz előbb érkezik meg, s akkor ő elindul Amerikába. Froken Dundas változatlanul aggódott érte. Esténként bejött a szobájába, édességet, sült húst hozott. „Maga egész nap semmit sem eszik! – mondotta szemrehányóan. – Ha nincs pénze, nem kell fizetnie lakbért, sőt kölcsönzök is, ha szüksége van rá” – tette hozzá. Alekszandra meghatottan válaszolta, hogy köszöni a kedvességét, van pénze, s mindig eszik, ha éhes. – Csak tudja, Froken Dundas, néha nem jut időm az evésre! – Éppen ez a baj – csóválta a fejét a panziósnő –, maga olyan, mint a gyertya, amit mindkét végén meggyújtottak. Folyton lobogásban van. Mi lesz ebből? – Nem tudom – Alekszandra vállat vont –, megígérem, ha visszajövök Amerikából, kevesebb munkát vállalok! Froken Dundas kétkedően nézett Kollontajra. – Aztán mikor lesz az? – kérdezte bizalmatlanul. – Hiszen, ha tudnám. Még el sem indultam – mosolygott kesernyésen Kollontaj. Még Lenin is türelmetlenkedett. „Kedves Alekszandra Mihajlovna! Nagyon sajnálnám, ha az amerikai utazása végleg füstbe menne. Mi ehhez az utazáshoz igen sok reményt fűztünk” – írta. Végre szeptember 15-én New Yorkból megérkezett az útiköltség. Alekszandra örömmel és kis szorongással rendelte meg jegyét a Bergensfjord hajóra. Az út – mint közölték – tíz-tizennégy napig tart, a körülményektől függően. A norvég hajók igyekeznek kikerülni a német tengeralattjárókat. Kollontaj remélte, hogy ha a Shetland-szigeteken kikötnek, nem lesz ellenőrzés, és az angolok, mint Oroszország szövetségesei, nem szállítják le a hajóról. Naplójába aznap este a következőket jegyezte be: „Örülök és ugyanakkor szomorú vagyok. Szomorúan hagyom itt Holmenkollent, menedékhelyemet, a piros házikót. Csodálatosan szép itt az ősz. Még messzebb leszek Oroszországtól. És mi lesz, ha megindulnak a dolgok? Azt kérdezték: nem félek a torpedóktól? Hogyan vállalhatok ilyen kockázatos utat? Nem tudom miért, de egy fikarcnyi félelem sincs bennem. Ha valamit az ember nagyon erősen kíván, semmi sem tarthatja vissza. Én pedig át akarok kelni az óceánon, s kapcsolatba kerülni s a tömegekkel. Elég volt már ezekből a féltevékenységekből. Szomorú vagyok? Igen. De van ebben a szomorúságban valami édes is.” Alekszandra még elutazása előtt hírt kapott a svájci konferenciáról, amelyet Bern helyett Zimmerwaldban tartottak meg. A küldöttek többsége centrista állásponton volt. A baloldalhoz csak nyolc fő tartozott. Néhány nappal ezután megérkezett Lenin brosúrája. Alekszandra gondosan eltette iratai közé. Majd a hajón lefordítja. Még sok levelet kell írnia – jutott eszébe. Körülbelül negyvenet. Mennyi jóbarátja, elvtársa van szerte a világon. Zojától kétségbeesett levél jött nemrégiben Pétervárról. Féltette barátnőjét. „Elpusztulsz. A németek a tenger fenekére küldenek, ahogy megtették már előtted számtalan más emberrel” – írta. Alekszandra megnyugtató levelére, amelyben már az utazás napját is közölte, Zoja így válaszolt: „Az ördög vigyen hát. Eredj, és köss ki a tenger fenekén.” Már útra készen állt, amikor Misától és Sljapnyikovtól üdvözlő táviratot kapott. A panziósnő nagy csokor ibolyával bocsátotta útnak. – Milyen pazarló, kedves Froken Dundas – Alekszandra beszívta a virágok gyengéd illatát –, szeptemberben már drága az ibolya. – Egyszer nekem is szabad pazarlónak lennem – a derék asszony megölelte Kollontajt. – Aztán egészségesen jöjjön haza! Alekszandra örült a táviratoknak, az ibolyának, de örült egy újsághírnek: Moszkvában sztrájkolnak a villamos alkalmazottai, a Dinamó és más üzemek munkásai. Elkezdődött… – gondolta, miközben búcsút intett Froken Dundasnak és a kedves piros házikónak. Életének új fejezete kezdődik. 3. Kéthetes hajózás után végre kikötöttek New Yorkban. Már messziről feltűnt a fáklyát tartó Szabadság-szobor hatalmas alakja, mögötte Manhattan felhőkarcolói kéklettek. Alekszandra egy pillanatig önfeledten bámulta az óriási méreteket, aztán felkapta bőröndjeit. Ebben a mozdulatban benne volt egész lénye: nincs ideje a maga gyönyörűségére ámulni, csodálkozni, dolga van. Ezért hívták, ezért jött. Igen, dolga van. Az elvtársak, akik a kikötőben várták, szívélyesen üdvözölték, elvezették a város közepén lévő, magas épülettömbök közé beszorított szállodába, és közölték, hogy két óra múlva érte jönnek. Fáradt volt, nem volt zavartalan az útja, tengeribetegség kínozta. Lenin brosúráját csak nagy nehezen tudta lefordítani. Szeretett volna lefeküdni s legalább néhány órát pihenni. De már két óra múlva itt lesznek vendéglátói. Addig mit tehet? Legfeljebb kicsomagolhat. Pontosan két óra múlva meg is érkezett a két német: két újságszerkesztő: Dreifuss és Lohre. Dreifuss rendkívül ellenszenves volt, üzleti hangnemben közölte, hogy az elvtársnő az utazási és szállodai költségeken felül napi három dollárt kap, az előadások bevételei a német szekció kasszájába folynak be. Jóváhagyták Kollontaj előadásainak témáit: A világháború és a szocialista internacionálé jövője, Kinek kell a háború?, A háború és a munkásmozgalom jövője, Az európai helyzetről. Dreifuss még bókolt is. Nem is hitte, hogy az elvtársnő ilyen széles témakörben fog előadásokat tartani. Aztán azt tanácsolta: pihenjen egy kicsit az esti előadás előtt. – Hogyan? Az esti előadás előtt? Hát már ma kell beszélnem? – Természetesen – felelte Dreifuss –, hiszen mától kapja a pénzt! A szocialista lapszerkesztő úgy hajszolta végig Alekszandrát négy és fél hónapon keresztül Amerikán, mint a legszőrösebb szívű kapitalista. Az asszony néha elgondolkozott: mi fontosabb ennek a lelketlen, pihenést nem ismerő embernek: a propaganda vagy a pártkassza hizlalása? Az első New York-i előadás fényesen sikerült. Minden jegy elkelt, s Dreifuss elégedetten dörzsölte a kezét. „Főnyeremény ez az asszony – gondolta –, minden szocialista szónoknak ilyennek kellene lenni. És milyen okosan beszél!” „Nektek, munkásoknak nincs szükségetek a háborúra. Azoknak van rá szükségük, akik kizsákmányoltak benneteket, és ki akarják zsákmányolni gyermekeiteket. Meglátjátok, hogy a háború maholnap átcsap az óceánon, hozzátok is elér, Amerikába. Rövidesen Amerikát is háborúba sodorják. Civilizációnk minden vívmányát a háború lángjai közé dobják! Csak az egész világ munkásosztálya képes egységes fellépéssel megállítani a háborút!” – mondotta Alekszandra. Egy héten át beszélt, hol németül, hol angolul, s esténként fáradtan ért haza a sivár szállodaszobába. „Panziók, szállodák, vég nélkül – gondolta –, és sehol egy barát, akinek elmondhatnám, amit gondolok.” A kockás füzet volt egyetlen jó barátja. Abba jegyezte be kapkodva, sietve élményeit, gondolatait. Nem sok ideje volt rá, mert Dreifuss állandóan hajtotta. – Holnap Chicagóba utazunk – közölte a hét végén. – Meglátja, elvtársnő, Chicago érdekesebb város, mint New York. – Nem láttam semmit sem New Yorkból, csak néhány füstös, rosszul világított hodályt – felelte Kollontaj. – Pedig úgy hallom, hogy itt van a világ egyik leghíresebb operája, s néhány kiváló képtár is. Ezeket szívesen megnéztem volna! – De elvtársnő – a szerkesztő sértődötten felhúzta a szemöldökét –, azt hittem, ön meggyőződéses szocialista! – Ha nem lennék az, már az első este visszafordultam volna – felelte Kollontaj –, amikor kéthetes fárasztó hajóút után egynapi pihenőt sem engedélyezett! Dreifuss zavartan mentegetőzött: nem is gondolta, hogy az elvtársnő fáradt. Olyan ragyogó színben volt, olyan frissnek tűnt… – Ezentúl kérem, szóljon, ha pihenni akar – mondotta. – Bár… – tette hozzá – programunk olyan zsúfolt, s mindenütt annyira várják, hogy nem tudom: sor kerülhet-e erre? Valóban nem került rá sor. Chicagóban egy napig voltak csak, utána Millwakuee-ba utaztak. Egyetlen napon két előadást kellett tartania, egyet németül, egyet angolul. Öt óra hosszat beszélt. Eszébe jutott első nyilvános szereplése kislánykorában, Szófiában, amikor a nézőtérről felkiabált Adélhoz a színpadra. Az ismerősök azt tanácsolták édesanyjának: taníttassa énekelni, szép, csengő hangja van. Énekelni nem tanult, de a hangjának hasznát veszi. Ha nem lennének erős hangszálai, hogyan tudna naponta négy-öt órát beszélni? De érzi, szükség van az előadásaira, látja a szemekben, hogy megértik, s azt is látja, hogy eddig nem döbbentek rá: a háború ellen azoknak is küzdeniük kell, akiket nem érint közvetlenül. Huszonegy nap alatt huszonhárom előadást tartott. Egy perc szabad ideje sem volt. És annyira megvetette Dreifusst, hogy nem kért tőle pihenőt. Még a leveleit is a vonaton írta. A szerkesztő fejét csóválta, és édeskésen megjegyezte: – Elvtársnő, a maga munkabírása csodálatra méltó. Nem hittem volna, hogy orosz asszony létére ilyen erős. – Miért, mit gondolt, milyenek az oroszok? – kérdezte csípősen Alekszandra. – Azt hitte, kevesebbet érnek a németeknél? Talán ön is soviniszta, Dreifuss úr? – De asszonyom – Dreifuss hebegett –, vannak nemzeti sajátosságok, amelyeket el kell ismernünk. Ilyen például a németek szívóssága, munkabírása! – És az opportunizmusuk is? Tudtommal a német szociáldemokraták árulták el először a szocializmust. Amikor megszavazták a hadihitelt! Ezt nem lehet elfelejteni! Dreifuss erre nem tudott mit felelni. Hallgatott. A németek Amerikában is németek maradtak. Mount Olive bányászvároska lakossága csaknem teljesen német volt. Előadásait figyelmesen hallgatták, de utána sokan nyíltan kinyilvánították: a háborúban Németország győzelmét kívánják. „Minek az ilyeneknek beszélni?” – gondolta Alekszandra elkeseredetten. „Vagy talán éppen ezeknek kell szólnom” – szégyellte el magát. „Ha csak egy ember fejében világosságot gyújtok, már az is eredmény.” Ritkán jutottak el hozzá levelek. Lohre szerkesztő New York-i címére kérte a postáját, az utána is küldte, de hol megkapta, hol meg nem. Lenin többször írt, ő is panaszkodott, milyen nehezen kap tőle levelet. Néha Oroszországból is megérkezett egy-egy levél. Misától, Zojától, Tanyecskától. Ezeken a napokon nem érezte magát olyan fáradtnak, jobban ment a beszéd is. De másnapra elmúlt a frissessége. Meg is mondta Dreifuss-nak. – Ha feleennyi előadást kellene tartanom, kétszer akkora lenne az eredménye! – Én így is meg vagyok elégedve – jelentette ki Dreifuss –, csak így tovább, elvtársnő! „Csak így tovább? De meddig bírom?” – gondolta néha Alekszandra, amikor zúgó fejjel ébredt fel reggelenként. San Franciscóban váratlanul oroszul kellett beszélnie. Felkereste egy öreg ember, akit mint politikai bűnözőt Szibériába száműztek. Megszökött. Otthon jómódú ügyvéd volt, itt azzal kereste kenyerét, hogy összeszedte a szállodákban a szemetet, kiseperte az éttermet. Megkérte Alekszandrát, jöjjön el orosz barátaihoz! Ezt az előadást nem fizette Dreifuss, de a meleg fogadtatás kárpótolta. Az orosz szavak zenéjétől megmámorosodott. És soha ilyen honvágy nem kínozta, mint azon az estén. Dreifuss most Amerika északi részébe vitte. Seattle-be utaztak, az aranyláz városába, amely már Alaszka közelében van. San Franciscóban sütött a nap, nyári meleg volt, itt vastag hó borította az utcákat, hólepelbe burkolóztak a házak. És ahogy elnézte a járókelőket, Gorkij szavai jutottak eszébe: „A sikátorokban hallgatagon és komoran ballagnak rongyos ruhájú, magányos emberek.” Seattle-ben sok orosz emigráns élt, de azért angolul beszélt. Elgondolta, hogy innen könnyen eljuthatna Japánba, s onnan Oroszországba. „Ha átvitorlázhatnék Oroszországba!” – írta naplójában. „Milyen közel és mégis milyen messze van” – gondolta búsan. És folytatódtak az utazások, a fárasztó előadások, az idegen városok, a rideg hotelszobák és az esténként rászakadó magányosság. Sohasem érezte még magát ilyen magányosnak, mint Amerikában, ahol egyetlen barátja sem volt. Régi ismerős elvtársakkal találkozott ugyan, de néhány mondaton túl már nem volt mit mondaniok egymásnak. És elszomorodva döbbent rá: egyetlen amerikai lakásban sem járt, egyetlen otthonba sem hívták meg. Most otthonnak tűnt a holmenkolleni piros ház fjordokra néző szobája, oda vágyott vissza. Időnként rettegve gondolt rá: mi lesz, ha összeroppan? December 10én összeszámolta: 62 napot töltött már Amerikában és 53 előadást tartott. Azokon a napokon, amikor nem beszélt, utazott. Micsoda szörnyű hajsza! Seattle-ből visszament Chicagóba, s már az első napon egy orosz gyűlésen beszélt. Figyelmesen hallgatták, de érezte, itt mást vártak tőle. Szenzációt, viharos közbeszólásokat és vitákat. De amit mondott, az olyan egyszerű és meggyőző volt, hogy nem lehetett vitába szállni vele. A végén meg is jegyezték: „Okosan beszélt és igaza van.” Örült ennek a megállapításnak. Hiszen ezért vállalta ezt a már-már elviselhetetlennek tűnő körutat. Dreifuss tovább hajszolta Cincinnatibe. Eszébe jutott gyerekkora egyik kedvenc olvasmánya: Tamás bátya kunyhója. A könyv írója Cincinnatiben élt, ott látta a szökött rabszolgák kétségbeesett menekülését az Ohio folyón át, Kentucky rabszolgatartó államból a szabad Ohio államba. Amikor Alekszandra a könyvet olvasta, nem gondolt arra: egyszer eljut Cincinnatibe. És ha nem is szökött rabszolgákat akar menteni, ő is a rabszolgasorstól akarja megváltani az embereket. Tudja jól, hogy ő ebben a gigantikus küzdelemben csak egy közkatona, de örül, hogy részese lehet a harcnak. December végén Dreifuss nagylelkű kijelentést tett: – Elvtársnő – kezdte szokásos mézesmázos modorában. Alekszandra szinte várta, hogy mikor kezdi a kezét dörzsölni nyájas kereskedő módjára. – Karácsony és újév között nem tartunk előadásokat! Látom fáradt, szüksége van a pihenésre! A napidíját és a szállodaköltséget fizetjük! Remélem, meg van elégedve? – Köszönöm – bólintott Kollontaj –, amúgy sem kelnének el a jegyek! Az én háromdolláros napidíjam kisebb ráfizetés, mint a terem kibérelése, a jegyek kibocsátása és más kiadások. Igaz, Dreifuss elvtárs? Dreifuss, mint mindig, ha kényelmetlen volt számára a felelet, hallgatott. És mindjárt másról kezdett beszélni. – Majd szerzek jegyet az operába, ha akarja, és más színházba is, a képtárak, kiállítások mind nyitva lesznek! – Köszönöm! – felelte Alekszandra hűvösen. – Olyan fáradt vagyok, hogy inkább pihenek és leveleket írok! Gyorsan eltelt a tizenkét nap. Sok levelet írt, kapott is néhányat. Misától, Zojától, Lenintől, Krupszkajától. New Yorkban vidám karácsonyi hangulat volt, a tereken óriási feldíszített fenyőfák álltak, az emberek csomagokkal megrakottan siettek az utcákon. „Mintha nem dúlna háború, mintha a világon mindenki boldog, elégedett lenne…” – gondolta Alekszandra és régi karácsonyestékre emlékezett. Misát látta maga előtt, ahogy pici kezével a karácsonyfa tetején fénylő csillag után nyúlt. És hogy tapsikolt, amikor apja felemelte, hogy elérhesse. Misa, Misa… mikor látja újra? Milyen jó lenne, ha együtt élhetnének. Dreifuss, akár egy foglár, megjelent a szállodában, és közölte, hogy egy darabig még New Yorkban maradnak, a következő előadások a környéken lesznek, és minden nap csak egy. „Remélem, ez nem fárasztja majd annyira.” Aztán Bostonba mennek. „Boston Amerika legkulturáltabb városa, majd meglátja, mennyire fog tetszeni!” – kecsegtette, és szokása szerint erőltetetten mosolygott. Amikor Alekszandra megkérdezte, nem tudna-e segíteni abban, hogy Lenin A szocializmus és a háború című brosúráját kiadják angolul, eltűnt a mosoly az arcáról. „Mire jó ez? – kérdezte vállvonogatva. – Nincs rá pénz, még ennél fontosabb dolgokra sem telik.” „Nem hinném, hogy volna ennél fontosabb dolog” – válaszolta Alekszandra. Dreifuss csak legyintett. „Maga, kedvesem, azt mondják mindenütt: Lenin ügynöke.” – Ez csak megtisztelő rám nézve – Alekszandra felvidult –, és még mit mondanak? Ha ennél becsmérlőbb dolgot nem terjesztenek rólam, akkor nagyon elégedett vagyok! – Semmi becsmérlőt, kedves elvtársnő! Maga időnként olyan… furcsán gunyoros! Szép, szelíd külseje van, olyan, mint egy mimóza, s egyszerre csak kiderül, hogy szúrni is tud. Maga egy tüskés mimóza! – Dreifuss-nak nagyon tetszett szellemesnek vélt megállapítása, mert nagyot kacagott. Alekszandra elmosolyodott. – Lehet, hogy igaza van, kedves szerkesztő elvtárs! De árulja el, még hány városba kell utaznunk, s hány előadást kell tartanom? – A nehezén már túl vagyunk! – nyugtatta meg Dreifuss, de a hajsza folytatódott. Bostonban kapta kézhez a közben megjelent Társadalom és anyaság című könyvét. Oroszországból küldték utána, és csodának tartotta, hogy megérkezett. A British Museumban töltött órákra gondolt, akkor még nem volt háború, és hitt abban, hogy a párt elég erős lesz a háború megakadályozásához. Boston után még New Yerseybe vitte Dreifuss, és ott is minden este előadást tartott. Néha sikerült a hallgatóságot magával ragadnia, de gyakran úgy érezte, hogy azok, akik megtöltik a termet, értetlenül hallgatják beszédét, és arra gondolnak: náluk sohasem lehet háború. Mintha el lehetne szigetelni az eseményeket, mintha Amerika az örök béke szigete volna. Február 21-én ugyanazzal a hajóval indult vissza Európába, mint amelyikkel ideérkezett. Az utolsó napig, az utolsó óráig dolgozott. Még közvetlenül elutazása előtt cikket írt a nőnapra az amerikai szocialista párt orosz szekciója részére. A cikket külön röplapként adják majd ki március 8-án, Munkásfeleségek, egyesüljetek! címmel. Délután hat órakor hagyta el a hajó a kikötőt. Alekszandra a fedélzet korlátjához támaszkodva, végiggondolta az elmúlt négy és fél hónapot. Százhuszonhárom előadást tartott négy nyelven: angolul, németül, franciául, oroszul. Hiábavaló volt? Nem, nem volt hiábavaló. A tenger csendes volt, az utasok nagy része a fedélzeten tartózkodott. A kapitány közölte, hogy tánccal és tombolával egybekötött ismerkedési estet rendez az első osztályú utasok részére. „Kezdődik a szórakozás, a kéthetes karnevál.” Alekszandra csak mosolygott a sok bundás, felékszerezett nőn, a kiöltözött férfiakon. – Asszonyom – szólította meg egy prémgalléros férfi. – Megengedi, hogy meghívjam egy italra? És remélem, nincs kifogása az ellen, ha a steward ön mellé ültet az étkezéseknél? Kollontaj köszönettel visszautasította a meghívást. „Sajnos, nem lehetek az asztalszomszédja, másodosztályú jegyem van” – mondotta, és elmosolyodott, látva a férfi megnyúlt arcát. „Igazán? És mi ügyben járt Amerikában?” „A háború ellen agitáltam. Bolsevik vagyok” – felelte. „Bocsánat.” A prémgalléros a fejét csóválta, aztán hozzátette: „Kár, nagy kár!” Alekszandra lement a kabinjába, és elővette naplóját. „Most tűnt el New York kikötője. Előttem az óceán, magam mögött hagytam négy és fél hónap zajos, dolgos óráit. …Életemnek megfeszített munkával töltött szakaszát éltem át itt. Nem sajnálom elhagyni Amerikát. Inkább örülök. Mi vár rám? Kikkel találkozom? Hiszen ott is magányos leszek. De mégis közelebb azokhoz, akiket szeretek. És többet hallok majd Misunkámról. Milyen szép most a tenger, alkonyodik. Csendes vizében az esti égbolt tükröződik. El sem hiszem, hogy ez a nyugalmas víztömeg egyszer csak megbokrosodhat. Kimerültségem nem lelki, csak fizikai. Az ablakok mellett úszó világítótornyok, hajók suhannak el. Isten veled, Amerika! Kitekintek újra meg újra az ablakokon, kár elszakadni ettől a csodaszép látványtól. És milyen szívet-lelket el-zsongító a csend a New York-i zaj és sürgés-forgás után.” 4. Froken Dundas felkiáltott örömében, amikor megpillantotta Alekszandrát. – Miért nem értesített? Maga elé mentem volna Bergenig! Milyen szerencse, hogy éppen üres a szobája! De ha nem lett volna üres, felmondok a lakónak! – ölelte át Kollontajt és már sietett is, és hamarosan kávéval és kaláccsal tért vissza. Alekszandra kicsomagolta ajándékait, nem volt sok pénze, de azt mind arra költötte, hogy barátainak örömet szerezzen. Froken Dundas egy villanyvasalóval lepte meg. Ilyent még nem látott a panziósnő. „És igazán nem kell bele faszén?” – kérdezte hitetlenkedve. „Majd meglátja, én is mindig ilyennel vasaltam a blúzaimat a szállodaszobákban – magyarázta Alekszandra –, tisztítóra nem tellett volna, no meg szinte minden nap más városban tartottam előadást.” Sok apróság került elő a bőröndből, csupa ajándék: az öreg tengerésznek, az órásmesternek. És Frue Niessennek, az elvtársaknak. Misa részére pedig a legújabb típusú hordozható írógép. „Ameddig találkozunk, én pötyögök rajta, aztán Misáé lesz” – gondolta. – Milyen jó érzés, hogy itthon vagyok! – nézett ki szobája ablakán a fjordokra. – Jó lenne pihenni egy keveset! Erre azonban nem volt lehetőség. Először nagyon sok levelet, s cikket kellett írnia. Megérkezése után azonnal írt Leninnek és Krupszkajának: „Amerikai látogatásommal általában elégedett vagyok: mintha némileg sikerült volna a fejekből eloszlatni a sovinizmus ködét.” Amerikai körútja eredményeit Alekszandra túl szerényen ítélte meg. A New York-i sajtóban egy német szociáldemokrata újság azt írta róla, hogy viszonylag ismeretlenként jött el hozzájuk, de miután megismerték, sok ezren értékelik és nagyra becsülik itteni működését. Majd csak a háború után lehet lemérni: milyen mély hatást gyakorolt Kollontaj elvtársnő az amerikai szocialista mozgalomra. A norvég Socialdemokraten című újság egy munkatársa felkereste Alekszandrát, röviddel visszaérkezése után. Meglátta az asztalon fekvő amerikai újságokat, benne az interjúkkal s a fényképekkel. Érdeklődött, hogy gyakran jártak-e nála újságírók? – Igen – felelte Kollontaj –, de gyakran olyan interjút közöltek, amit nem is adtam. Az egyik újság azt írta, hogy elutazásom előtt hosszasan beszéltem a svéd királlyal, és tanácsokat adtam neki. Egy másik képtelenség: Férjem német katonatiszt, s jelenleg a fronton van. Igen, ilyen és ehhez hasonló szenzációk jelentek meg rólam az amerikai sajtóban. – És nem tiltakozott ez ellen? – kérdezte felháborodva az újságíró. – Más dolgom volt! – felelte Alekszandra, és lenyelte a mondat másik végét. Mint ahogy most is más dolgom van! Pillantása, amely a levelekre esett, elárulta a gondolatát. A riporter sietve búcsúzott. Később Frue Niessen látogatta meg. A közelgő nőnap programjáról beszéltek. Aztán Jelena Danielsson, az órásmester felesége jött, és közölte, hogy a „futárok” már türelmetlenül várják: mikor vihetnek csomagot, levelet, újságot? Alekszandrát meghatotta a norvégok kedvessége. Nemsokára megérkezett a Kinek kell a háború? című brosúra is. Lenin szerkesztette, sok helyen javított rajta, de ez csak hasznára vált. Nagy szükség volt most erre az írásra. Oroszországból mind több hír érkezett arról, hogy sztrájkolnak a munkások, kivonulnak az utcára és forradalmi dalokat énekelnek. Különösen fontosnak tartotta Lenin és Krupszkaja, hogy a brosúra eljusson az ausztriai és németországi fogolytáborokba, ahol több mint kétmillió orosz foglyot őriznek. Kollontaj ebben a röpiratban világosan és érthetően megfogalmazta: nem az ellenséges ország katonája az ellenség, hanem saját országuk kapitalizmusa. Ez az ellenség közös ellensége minden dolgozónak! Petrográd egyik mellékutcájában, egy kis faházban volt a pártnak az az illegális nyomdája, ahol ezt a brosúrát nyomták. Egy héten át, kora reggeltől késő estig folyt a munka. Már elkészültek vele, amikor a rendőrség rajtuk ütött, és mindenkit letartóztattak. De a rendőrség kezébe csak a szedés jutott. A kinyomott példányokat már előbb eljuttatták a gyárakba, üzemekbe és a kaszárnyákba. A brosúrát számos nyelvre lefordították, s Alekszandra tudta: ez a legfontosabb írása. Szépirodalmi terveire még gondolt néha, de nem volt ideje az effajta írásra, s lelke mélyén érezte: nem tudna igazán jó regényt írni. Túlságosan gazdag az orosz irodalom – gondolta –, Tolsztoj, Dosztojevszkij, Gorkij után miért írjak regényt? Nem, azt kell csinálnom, amihez van adottságom… Munkában telt el az egész nyár. És közben izgatottan leste a híreket, augusztus elsején a háború harmadik évébe léptek. Mi lesz Misával? Örökké ez járt a fejében. Ez évben befejezi a főiskolát, és őt is elviszik. Misa gyűlöli a háborút, gyűlöli a cárizmust, nem akarja a cáratyuskát védeni. Hogy menekülhetne ki a kelepcéből? Misa – úgy tűnt – megoldotta a problémát. Levelet írt édesanyjának, hogy Amerikába utazik, az Oroszországba szállítandó amerikai automobilokat fogja ellenőrizni. És arra kérte anyját: jöjjön ő is az Egyesült Államokba. Alekszandra szíve hevesen vert, amikor a levelet újra meg újra elolvasta. Menjen át Amerikába? Hagyja itt Európát, amikor bizonyos, hogy a közeljövőben valóra válnak reményeik, és a háború összeomlásával egy időben kitör a forradalom. De Misa hívja… nem látta a fiát már egy esztendeje, gyakran róla álmodik, szedegeti szegényes emlékmorzsáit, s minden este megcsókolja a fényképét. Ha valami történik itthon, visszajön. Addig, ki tudja, hány hónapig, csak anya lesz. Olyan, mint a többi asszony, aki reggel csókkal búcsúzik a fiától, s este, ha munkából hazajön, terített asztallal várja. De az útiköltség… honnan szerzi meg a pénzt? A cikkekért járó honoráriumok éppen csak a megélhetésre elegek. Az ékszerei… milyen jó, hogy megmaradtak az anyjától örökölt briliánsgyűrűi, nyaklánca, fülbevalója. Eladja a fülbevalót! A hajójegy árát most már könnyen ki tudta fizetni, s néhány újsággal szerződést kötött: tudósításokat küld majd Amerikából. Egyik újságtól még előleget is kapott. Froken Dundas újra csak a fejét csóválta, kéziratait, könyveit elrakta egy nagy ládába. De most nem haragudott az útért. Megértette, hogy lakója ugyanúgy anya, mint a többi egyszerű asszony, akik nem cikkeznek, nem írnak brosúrákat, s nem tartanak gyújtó hangú beszédeket. „Ha lenne fiam, nemcsak Amerikába, a világ végére is elmennék utána” – ennyit mondott mindössze, amikor Alekszandra bejelentette utazását Sljapnyikov, aki a hír vétele után eljött Stockholmból Holmenkollenba, nem titkolta csalódottságát. „Alekszandra, maga nem forradalmár, hanem nyárspolgári asszony – jelentette ki haragosan. – Inessza Armand sohasem tett volna ilyesmit!” – Mi az az ilyesmi? – kérdezte az asszony. – Mit teszek? Amerikában is agitálhatok, harcolhatok az ügyünkért. Miért baj az, hogy a fiammal akarok lenni? Ami pedig Inesszát illeti, ő egy percre sem vált meg a gyermekeitől. Mind Franciaországban élnek. Velük van. Kedves barátom, maga úgy látszik, irigyli tőlem, hogy együtt lehetek a fiammal. – Talán igaza van, Alekszandra – bólintott Sljapnyikov –, és arra nem gondolt, hogy hiányozni fog nekem? – Ne haragudjon, Alekszandr – mosolygott Kollontaj –, hamarosan visszajövök! 1916 augusztusában indult el Kollontaj asszony Amerikába a Bergensfjord hajón, és New Yorkban találkozott Misával. Több mint egy éve nem látták egymást, a meghatottságtól egyikük sem tudott sokáig megszólalni. Misa törte meg a csendet. – Köszönöm, édesanyám, hogy eljöttél! Féltem, hogy… Alekszandra magához ölelte fiát. – Hívtál. Természetes, hogy eljöttem. – Ugye, itt is tudsz majd dolgozni? – kérdezte aggódva Misa. – Igyekszem – felelte az anya. – De ebben a pillanatban te vagy számomra a legfontosabb! Patersonban telepedtek le, az amerikai Lyonban, ahol Misa egy textilgyárban vállalt állást. Az automobilgyár meghívása valójában csak ürügy volt, hogy kijusson Oroszországból. Úgy érezte, hogy ha Amerikából autók érkeznek Oroszországba, azok is csak a háború meghosszabbítását jelentik. És ő nem akarta még a legcsekélyebb mértékben sem a háborút szolgálni. Egyforma kis faházak sorakoztak az utcában, ahol lakást béreltek. Lehangoló volt a nagy egyformaság. Misa, ha esténként hazaért, nem is tudta, melyik házban laknak. Csak anyja kedves hangjára állt meg, aki a tornácon várta. Az asztal terítve volt. Alekszandra hamar megtanulta, hogyan kell gyorsan friss vacsorát készíteni. – Édesanyám, te remekül főzöl! Mikor tanultad ezt? – Soha, kisfiam – felelte az anyja –, lánykoromban még a közelébe sem mentem a konyhának, egyetlen szakácsnő sem engedte volna meg, hogy ott lábatlankodjam. Aztán Anna Petrovna főzött, s amióta eljöttem, nem volt lakásom, így konyhám sem. De a szomszédok meg a szakácskönyv segítenek! Igaz, néha szégyenlek megkérdezni valami egyszerű dolgot, furcsa is, hogy idős asszony létemre nem tudok egy szelet húst kisütni, vagy egy levest megfőzni! – Idős asszony! Hogy mondhatsz ilyet? – méltatlankodott Misa. – Te olyan fiatal vagy! Alekszandrának jólestek fia dicsérő szavai, de mikor Misa reggel bement a gyárba, s ő egyedül maradt, nemigen tudott mit kezdeni magával. Leveleket írt New Yorkba, Bostonba az orosz és német baloldaliaknak, de nagyon hűvös válaszokat kapott. Propaganda-előadásokat nem engedélyeznek – írták –, a helyzet néhány hónap alatt lényegesen megváltozott. „Úgy látszik, hiábavaló volt a négy és fél hónapos fárasztó utam – gondolta elszomorodva –, Amerikát is belesodorják a háborúba!” November végén elutazott New Yorkba, hogy a drágaság elleni felvonuláson részt vegyen. De megeredt az eső, a felvonulás elmaradt. Patersonban jó iskolák voltak, és kitűnő könyvtár. Oda járt majdnem minden délelőtt, s meglepetve tapasztalta, hogy a jól felszerelt könyvtárnak alig van látogatója. Megismerkedett néhány fiatal tanárnővel, ezeknek bemutatta Misát. A fiú eljárt a lányokkal táncolni, meghívták magukhoz, de anyjának bevallotta, untatják ezek a mindig mosolygó, közhelyekkel dobálódzó hölgyek. „Nálunk mások a lányok – mondta –, ezek olyanok, mint a beszélő babák. Megnyomunk egy gombot, és ők engedelmesen mondják: papa, mama. Olyan egyformák és mindig ugyanazt mondják. Valami hiányzik belőlük! Otthon, ha összejöttünk, fiúk, lányok, hamarosan csak úgy sistergett a levegő, szenvedélyesen vitatkoztunk, múltról, jelenről s főleg a jövőről… Ezek pedig…” Valóban, nincs egyetlenegy lány sem, aki többet jelentene Misának? – tűnődött az anya, de nem kérdezett semmit. Ha lenne, bizonyára elmesélné. Pedig jó lenne, ha volna valaki, akihez tartozik. Biztos volt benne, hogy ha Misa választ, csak jól választhat. Olyan komoly, olyan megfontolt. Felnőtt. Az ő kicsi fia, akit esténként betakargatott, felnőtt lett. És – úgy érzi – nem sínylette meg, hogy anya nélkül nőtt fel. Nem is haragszik rá, nincs benne semmi sértődöttség, biztosan tisztában van azzal, hogy nem hagyta el, csak az útja másfelé vezetett. Misa, mintha sejtette volna, miféle gondolatok motoszkálnak anyja fejében, megszólalt: – Ezek az amerikai lányok nem akarnak tudomást venni arról, hogy mennyi igazságtalanság van a világban. Meg sem fordul a fejükben, hogy harcolni is lehet. Ha tudnák, hogy te, drága mamám, mit vállaltál másokért, nagyra nyitnák a szemüket a csodálkozástól, de úgysem értenék meg. Tulajdonképpen jobb is, ha nem tudnak rólad semmit. Hadd higgyék, hogy csak Mihail Vlagyimirovics Kollontaj édesanyja vagy. Te meghoztad értem ezt az áldozatot. Mert ugye áldozat ez neked? – Nem áldozat, Misám. Veled lehetek, és ez mindennél több. Igaz, néha nagyon hosszúak a napok, amíg várok rád. És nincs mit tennem. Tétlenül kell néznem, hogy minden nappal közelebb kerül Amerika a háborúhoz. – Édesanyám, én már megszoktam itt egy kicsit. Azt ajánlom, menjél vissza Európába. Ott hamarosan szükség lesz rád! Én meg azalatt kitanulom a legmodernebb gépeken a különböző technológiai eljárásokat, és ha sor kerül rá, majd otthon hasznosítom. – Ilyen derűlátó vagy, kisfiam? – Miért ne? – válaszolta hetykén Misa. – Legalább a karácsonyt töltsük együtt! – kérte Alekszandra, és arra gondolt: tavaly milyen didergősen magányos karácsonya volt New Yorkban. Most lesz, akinek fát díszítsen, akinek a számára ajándékokat csomagoljon, s ha meggyújtják a kis viaszgyertyákat, ketten ülnek le az ünnepi asztalhoz. Majd pulykát süt és pudingot készít, ahogy itt szokás. A patersoni Fiatalok Klubjából, ahová időnként eljárt Misa, sokan hívták meg, töltse velük a karácsonyi ünnepeket. Ő azonban kijelentette: édesanyjával ünnepel kettesben. Újévkor sem ment el sehová. Vásárolt egy gramofont, sok orosz lemezzel, és éjfélig hallgatták Muszorgszkijt, Csajkovszkij t, Rimszkij-Korszakovot. – Ennél szebb ajándékot nem is kaphattam volna – mondta Alekszandra. – És van még egy szilveszteri meglepetés, de ígérd meg, mama, hogy nem sírod el magad! – Misa feltett egy újabb lemezt, és felcsendült Margit áriája Zsenyocska ezüstcsengésű hangján. – Nem sírok – Alekszandra hősiesen tartotta vissza könnyeit –, de hol bukkantál a lemezre? – Képzeld, az egyik kis tanárnőnél találtam. Azt mondta, sok orosz lemeze van. Megláttam a lemezen Zsenya néni nevét. Megkértem, hogy adja ide, ha nem is ajándékba, de legalább kölcsön. Elárultam, hogy Jevgenyija Mravina a nagynéném volt… Szó nélkül ideadta a lemezt. Ha akarod, vidd magaddal Norvégiába. A gramofont is vidd el! 1917. január végén újra a Bergensfjord hajóval indult vissza Alekszandra. Misa vidáman integetett a partról. „Hamarosan találkozunk Oroszországban!” – kiáltotta. – Találkozunk, találkozunk! – Kollontaj megkapaszkodott a hajó korlátjában, hogy a viharos szél le ne sodorja, és felsajgott benne a kérdés: De mikor? Froken Dundas mindössze ennyit kérdezett, amikor kedves lakója megérkezett: „Hát most meddig marad a vándormadár? Mikor repül el újra?” – Most már csak Oroszországba megyek, ha lehet – felelte Alekszandra. – És addig itt maradok! – Oroszországba… – a panziósné nem volt forradalmár, szerette a békességet és féltette Kollontajt. Sljapnyikov, aki megérkezése után néhány nappal meglátogatta Alekszandrát, nagyon bizakodó volt. De Alekszandra türelmetlen kérdésére, hogy hát mikor történik már valami, nem tudott válaszolni. „Nem lehet semmit sem pontosan kiszámítani. A történelem nem matematika. Dolgozzon, írjon úgy, mint eddig.” Alekszandra megfogadta a tanácsot. Új röpiratba kezdett: „Kinek kell a cár, és lehet-e nélküle létezni?” Soha ilyen könnyen, gyorsan nem ment az írás. Már kihűlt a szoba, nem tett újabb fát a tűzre, kendőbe burkolózva ült az íróasztala mellett, időnként megdörzsölte elgémberedett ujjait, aztán írt tovább! Szombatonként vastag talpú cipőben, hátizsákkal, szöges bottal egyedül nekivágott a hegyeknek. Ha elérte az este, egy menedékházban töltötte az éjszakát, s másnap indult vissza. Hétfőn aztán sokkal jobban ment a munka. Hiányoztak a hegyek is Patersonban, lapos, unalmas volt a város. Még virágok is alig voltak a házak ablakaiban, csak az üzletek árultak méregdrága orchideákat, kaméliákat. Március közepén Froken Dundas is elkísérte egy nagyobb túrára. Vasárnap este mindketten fáradtan tértek haza. Másnap délelőtt Alekszandra cikket írt és bevitte Krisztiániába. Találkozott Frue Niessennel, és arról beszéltek, milyen rendszertelenül jönnek külföldről az újságok, különösen Oroszországból. A helyi lapok pedig alig hoznak külföldi híreket. Kollontaj elbúcsúzott Frue Niessentől és a helyiérdekű állomásához sietett. Az újságárus, akinél gyakorta vásárolt, sajnálkozva tárta szét karját: – Elfogyott az újság, Frue! Már norvég lapot sem lehet kapni – gondolta elégedetlenül Alekszandra, és beült a vonatba. A szomszédja éppen újságot olvasott. Kollontaj a lapra pillantott, s a nagybetűs cím láttára összefutottak a betűk a szeme előtt. Néhány másodpercbe bele tellett, amíg szavakká álltak össze a táncoló betűk. Forradalom Oroszországban ez volt az újság címlapján, vastag betűkkel nyomtatva. Lehunyta egy pillanatra a szemét, aztán újra odanézett. Nem, nem káprázat, nem tűnt el a cím, jól olvasta az előbb. Egész testében remegni kezdett. Aztán, amikor már meg tudott szólalni, a szomszédjához fordult: – Kérem, ha elolvasta az újságot, adja kölcsön! Orosz vagyok… Ugye megérti? – Tessék, asszonyom! De lehet, hogy az újsághír csak blöff! És holnap megjelenik a cáfolat! – Nem, nem blöff, nem szenzációkeltés – Alekszandra mohón olvasta az újságot. A nép felkelt… Utcai harcok. A katonák csatlakoztak a tüntetőkhöz. „Kétségtelen, a forradalom, a mi forradalmunk elkezdődött!” – gondolta. – Mi van magával, kedvesem? – kérdezte a panziósnő, amikor hazaérkezett. – Tessék, olvassa! – nyújtotta át Alekszandra az újságot. Froken Dundas elővette szemüvegét, gondosan elolvasta a tudósítást, aztán kisvártatva kávéval és kaláccsal tért vissza. – Egyen, izgalom ellen legjobb orvosság az evés. És maga, látom, nagyon izgatott! Alekszandra másnap kora reggel Krisztiániába sietett, s egyenesen a Socialdemokraten újság szerkesztőségébe. A szerkesztőségben körülvették, gratuláltak. Noha a kapott hírek ellentétesek voltak, kétségtelen volt: Petrográdban forradalom van. Kollontaj néhány napig mintegy bódulatban élt. Hogyan alakulnak majd a dolgok? – kavargott benne a sok felgyülemlett kérdés: Visszatérhetek Oroszországba? Lesz-e amnesztia? És ha lesz, nem kockáztat semmit sem, ha hazatér? Meg kell kérdezni Iljicset. Sürgönyözött Leninnek, s írt Misának Patersonba, barátainak Petrográdba. Sürgönye keresztezte Lenin levelét, aki megírta, hogy másodízben kapott táviratot a petrográdi forradalomról. És azt is írta, hogy a forradalomnak ez az első szakasza, és nem is csak orosz szakasz lesz: „Mi természetesen továbbra is ellene leszünk a haza védelmének, a Singarjov, Kerenszkij és társai vezette imperialista mészárlásnak.” Újabb néhány nap telt el türelmetlen várakozásban. Alekszandra minden újságot megvásárolt, és a gyakran egymásnak ellentmondó hírekből igyekezett megtudni, mi történik hazájában? Lenin második levele is megérkezett hamarosan, ez már válasz volt a táviratra. Megírta benne, hogy ilyen messziről nem adhat semmilyen „direktívát”. Óva intette: ne higgyen az új kormánynak, s hozzátette, hogy most a tömegek megszervezése van soron. „Felfegyverkezve várjuk a kellő pillanatot, felfegyverkezve készítsük elő a szélesebb bázist egy felsőbb szakasz számára.” Azt is közölte, hogy félő, „nem egyhamar sikerül kijutnunk ebből az átkozott Svájcból.” Oroszországból egyre szívet vidítóbb hírek érkeztek. Megalakult és működik a munkás- és katonaküldöttek tanácsa. És a legfontosabb: amnesztiát hirdettek minden politikai emigránsnak. Alekszandra csak erre várt. Hát akkor hazatérhet! Összeomlott a cári önkényuralom, és ő szabadon, emelt fővel járhat Petrográd utcáin, ahonnan nyolc év előtt egy fagyos decemberi estén hamis papírokkal menekült el. – Nem fél? – kérdezték a norvégok. – A Romanovok még visszatérhetnek! – Nem térnek vissza – felelte nyugodtan Kollontaj. Elutazása előtt még beszédet tartott Krisztiániában, a Szocialista Ifjúsági Szövetség meghívására. Olyan tömeg gyűlt össze, hogy a teremből ki kellett vinni a székeket, hogy többen beférjenek. A közönség állva hallgatta a beszédet. – Mit mondjak az orosz munkásoknak és katonáknak? – kérdezte Kollontaj gyújtó hangú beszéde végén. – Támogatnak bennünket a szocializmusért vívott harcunkban? – Támogatjuk! Magukkal vagyunk! Ezt üzenjük az orosz munkásságnak! – hangzott mindenfelől. Egy öreg tengerész Alekszandrához lépett és megszorította a kezét. – Ilyen gyűlést még nem láttam Norvégiában! Adja át üdvözletemet Leninnek! És mondja meg neki: mi bízunk Oroszország szocialista forradalmában! Oroszországba Kollontaj csak Svédországon keresztül juthatott. De onnan örökre kitiltották. Átengedik vajon? Elment a svéd követségre. Megengedték, hogy átutazzon. Igaz, nem Stockholmon, hanem Haparandán keresztül. Mindegy. Az a fő, hogy hazamehet. Ízlelgette ezt a szót: haza. Elmondta többször is önmagának, nem tudott betelni vele. Tele volt a szíve örömmel, amelybe csak egy kis szomorúság vegyült. Fájt itt hagyni a békés piros házakat, a kedves Froken Dundast, a sok jóbarátot, akik mind segítettek elviselni a hontalanság keserűségét. – Meglátogatom, hamarosan – a panziósnő könnyei potyogtak, amikor átölelte Alekszandrát. – Aztán vigyázzon a fűzőjére. Froken Dundas segített Alekszandrának elkészíteni a fűzőt. Abba rejtette Lenin leveleit. A norvég-svéd határállomáson egy svéd rendőr lépett hozzá, és udvariasan közölte: elkíséri Fru Kollontajt a finn határig. Alekszandra bólintott. Megszokta már, hogy figyelik, kísérik. Talán ez lesz most az utolsó ilyen kíséret. Otthon szabad lesz! A svéd-finn határon a vámhivatalba kísérték. Átvizsgálták minden holmiját. Megmotozták. Szerencsére nem találtak semmit. A nyomozónőt csak Alekszandra frizurája érdekelte. Ott remélt valamit találni. Még a hajtűket is kiszedette. Aztán segített a fésülködésben, mert Kollontaj keze úgy remegett, hogy nem tudta feltűzni a kontyát. Amikor visszament a vonathoz, alig bírt fellépni a lépcsőre. Finnországból csengettyűs szán vitte át Oroszországba. Vörös lobogó lengett az állomás épületén, vörös karszalagos tiszt kérte az útlevelét. – Politikai emigráns vagyok – válaszolta Alekszandra, és a torkában dobogott a szíve. A tiszt egy jegyzékben keresgélt, aztán amikor rábukkant a nevére, kezet csókolt. És a vonat most már feltartóztathatatlanul vitte Petrográd felé. – Holnap lesz a születésnapom – villant át rajta –, negyvenöt éves leszek! Ennél szebb ajándékot nem kaphattam volna a sorstól. Ha Misa is itt lehetne! Ha ő várna a pályaudvaron! De azt írta, most már hamarosan hazajön. Misa helyett Tányecska Scsepkina-Kupernyik várta a férjével. Milyen régen nem látta már barátnőjét. És most méltóságteljes léptekkel ismeretlen férfiak közeledtek felé. Meghajoltak: a petrográdi Szovjet Végrehajtó Bizottságának tagjai. Üdvözlik Kollontaj elvtársnőt. Alekszandra alig tudta viszonozni a sok üdvözletet. Integetett jobbra-balra, asszonyok jöttek, a vasárnapi iskola egykori növendékei, gyári munkásnők… Hát emlékeznek még rá? Emlékeznek a beszédeire? Mintha ismerős lenne néhány arc… de hát mindez régen volt, több mint nyolc esztendeje. Tanya karon fogta. – Velem jössz! – mondta ellentmondást nem tűrő hangon. – Elutazásod előtt nálam töltötted az utolsó éjszakát, megérkezésed után természetes, hogy nálam szállsz meg. És most már velünk maradsz! Alekszandra megölelte Tányecskát. Szorongatta a kapott virágokat, s ment, amerre Tanya vitte. Éles, hideg szél fújt, de olyan frissen, vidáman lépkedett, mintha tavasz lenne. És úgy ment, fejét feltartva, könnyű léptekkel, mint aki valami jó felé igyekszik. Körülötte nyüzsgött, zsivajgott a nép. És mindenki oroszul beszélt. Most érezte igazán, hogy hazaérkezett. 5. Tányecskáéknál nem változott semmi. Sokan gyűltek össze, s a tágas ebédlőben sistergett az asztalon a szamovár. A vendégek vidáman teáztak, az elmúlt napokról beszélgettek, az utcai lövöldözésekről, tüntetésekről. – Most már véget ért a forradalom, megnyugszanak a kedélyek – mondta egy festő –, békés korszak következik. – Sokan szobortalapzatokról, teherautók tetejéről, sőt páncélkocsikról szónokolnak! Nem tudnálak téged elképzelni, ahogy egy páncélkocsiról agitálsz! – fordult a háziasszony Alekszandra felé. Kollontaj zavartan mosolygott. Milyen naivak ezek a kedves emberek. Milyen távol vannak a valóságtól. A forradalomnak még nincs vége, sőt csak most kezdődik! „A forradalom első szakasza” – ahogyan ezt Lenin írta. Ott hagyta a társaságot, s a szomszéd szobából telefonált a Pravda szerkesztőségébe. Megmondta a nevét és közölte, hogy Lenin leveleit hozta magával. Másnap az újság ezt írta: „Tegnap külföldről megérkezett Alekszandra Mihajlovna Kollontaj írónő, a nemzetközi szocialista mozgalom ismert személyisége, aki a Pravda munkatársa lett.” Kora reggel, alighogy lehörpintett egy csésze kávét, sietett a Pravda szerkesztőségébe. Ott találta Marija Iljinyicsna Uljanovát, Lenin húgát. Amikor elmondta, hogy Vlagyimir Iljics Németországon át akar hazatérni, Marija nagyon izgatott lett. „De hiszen ez igen veszélyes” – mondta. Csakhamar azonban rájött, hogy a hazatérésre más lehetőség nincsen. Alekszandra átadta a Lenintől kapott cikket: Levél a távolból címmel jelent meg a Pravda 1917. március 21-i és 22-i számában. Kollontaj is írt cikket a Pravdába: A munkásnők és az Alkotmányozó Nemzetgyűlés címen. Amikor hazafelé ment, akkor döbbent rá, néha azt sem tudja, merre jár. A bíróság épületét lerombolták, a házfalakon golyók nyomai éktelenkedtek, a péküzletek előtt sorok kígyóztak. És mindamellett soha ennyi örömtől sugárzó arcot nem látott. A következő napokban cikkeket írt, beszédeket tartott munkásgyűléseken, nyilvános vitákon, páncélautóról ugyan nem szónokolt, de a gyűlések elég izgalmasak voltak. Április 3-án Sljapnyikovval együtt, aki pár nappal utána érkezett haza, vonatra ültek, és Belosztrov állomáson fogadták Lenint és Krupszkaját. Vlagyimir Iljics fogadására majdnem az egész petrográdi pártszervezet odautazott. Mikor a vonat befutott, a várakozó tömeg egy pillanat alatt elözönlötte a kocsit, amelyből Lenin és felesége tekintett ki. Kollontaj csak nagy nehezen tudott hozzáférkőzni. Éppen csak hogy megszorította a kezét és átadta a magával hozott virágokat. Lenin kabát és sapka nélkül állt a tömegben, kérdéseket tett fel, figyelmesen hallgatta a válaszokat. Krupszkaja odasúgta Alekszandrának: „Kifárasztották Iljicset az úton. Végig Finnországon minden állomáson beszédek, üdvözlések. Szerezzen egy csésze teát, nagyon kérem!” Alekszandra ugyanabba a fülkébe került, amelyikben Lenin és Krupszkaja utazott. Petrográdban a Finn pályaudvaron, a lámpákkal megvilágított peronon díszőrség állt, emberek tódultak mindenfelől, lelkendeztek, ujjongtak. Lenint meglepte ez a fogadtatás, zavartan mosolygott. A mensevik Csheidze üdvözölte Iljicset, és beszédében hangsúlyozta, hogy a forradalmi demokrácia legfőbb feladata a forradalmat megvédeni minden külső és belső merénylettől. És ennek érdekében nem széthúzásra, hanem a demokrácia sorainak tömörítésére van szükség. Lenin végighallgatta a beszédet, aztán a munkások felé fordult, hozzájuk beszélt: „Nincs messze az idő – mondta többek között –, amikor a népek kizsákmányolóik, a kapitalisták ellen fordítják a fegyvert. Az orosz forradalom, amelyet önök hajtottak végre, lerakta ennek alapját, és új korszakot nyitott!” Alekszandra sietett Tányecskához, szinte beesett az ajtón, s elfulladt a hangja örömében, amikor mondta: Iljics hazaérkezett, s holnap a Tauriai Palotában beszél! – És te is ott leszel, ugye? – az írónő átölelte barátnőjét. – Menjél, menjél csak, drágám! Eleget szenvedtél azért, hogy ezt a beszédet meghallgasd! Lenin a volt Állami Duma hatalmas termének emelvényéről beszélt. A petrográdi szovjet szociáldemokrata frakciójának együttes ülése folyt. Nemcsak harcostársai hallgatták, ellenfelei is. Ismertette téziseit, beszédét közbeszólásokkal zavarták. Alekszandra, aki Krupszkaja és Inessza Armand között ült, érezte a terem ellenséges hangulatát. Lenin elítélte azokat, akik hisznek az Ideiglenes Kormánynak. A forradalmi kormány egyetlen lehetséges formája: a munkásküldöttek szovjeté. Két óra hosszat beszélt. Nyugodt, egyenletes hangon kezdte, de mind lángolóbban folytatta. Amikor befejezte beszédét, zúgott a taps, de a mensevikek elégedetlenül csóválták fejüket, s szemére vetették, hogy meg akarja bontani az egységet. Alekszandra úgy érezte, beszélnie kell. Amit Lenin mondott, számára nem volt újszerű, az emigráció évei alatt levelekből, brosúrákból ismerte a téziseket. Talán rosszul dolgoztak, hogy mindez ennyire meglepő az orosz nép számára. Szót kért. Kifejtette, hogy teljesen egyetért Lenin elvtárs beszédével. Sokszor szavába vágtak, gúnyos megjegyzések hangzottak el, de Kollontajt ez cseppet sem zavarta. Sőt az sem bántotta, hogy ettől a naptól kezdve a polgári lapok állandóan csipkelődve írtak róla, karikatúrák jelentek meg róla, s élvezettel csámcsogtak a külföldi újságtudósítók elnevezésén: a Forradalom Walkürjeként emlegették. Az egyik legnépszerűbb szónok volt ezekben a nehéz időkben Petrográdban. Egyszerűen, sallangmentesen beszélt, szavait mindenki megértette. Májusban Kronstadtba utazott, s a Balti Flotta hajóin beszélt. Mikor először ment fel egy sorhajóra, a matrózok bizalmatlanul fogadták. Nő a hajón szerencsétlenséget jelent. Ezt minden tengerész tudja! De néhány mondat után megváltozott az előbb még hűvös, majdnem ellenséges hangulat. „Mit írnak neked hazulról, elvtárs? Azt, hogy éheznek. A gyerekekre nincs mit ráadni. Vagy arról írnak, hogy bátyád, apád csonkán jött haza a frontról. S mit ír menyasszonyod vagy húgod? Hogy rövidesen kimehet az utcára, mert éhezik, s nincs egy pár cipője, mert nem bírja nézni, hogy kínlódnak az öreg szülők, hogy halnak éhen a kicsinyek! És a Kerenszkij-kormány mire akar rábeszélni? Hogy ontsátok tovább véreteket Oroszországért, vagyis a kapitalistákért és lakájaikért! Hol vannak az ellenségeitek, matrózok? Az ellenség a hátatok mögött van. Az az ellenség, aki értelmetlen harcba kerget benneteket ugyanolyan kisemmizettek ellen, mint amilyenek ti vagytok.” Még sokáig beszélt Alekszandra, a matrózok alig akarták leengedni a hajóról. – Jöjjön máskor is el hozzánk, testvérke… elvtársnő! Alekszandra egyik hajóról a másikra ment, majd visszatért Petrográdba, ahol a házfalakon hatalmas plakátokat látott: háborús szabadságkölcsön jegyzésére szólították fel a lakosságot. Az Ideiglenes Kormány a háború folytatására készült. Kollontaj a bolsevik párt megbízásából Helsingforsba utazott, ott horgonyoztak a Balti Flotta hajói. A szabadságkölcsön ellen akart felszólalni. Itt ismerkedett meg a bolsevik Dibenkóval, a Balti Flotta Központi Bizottságának vezetőjével. Felszólalása, bármilyen lelkes volt, nem hozott eredményt, a kölcsönt megszavazták. Dibenko megkérte, jöjjön el a hajókra, beszéljen a matrózoknak, azok hamarabb megértik, mint a gyűlés közönsége. Alekszandra szívesen fogadta Dibenko meghívását. A fekete hajú, égő szemű fiatalember nem is titkolta elragadtatását Kollontaj egy-egy beszéde után. És önkéntelenül tört ki belőle: „Maga csodálatos asszony, Kollontaj elvtársnő! Sokat hallottam magáról! Ismerem az életét. Ha a magunkfajta parasztember bolsevik lesz, az természetes. De hogy egy ilyen gyönyörű, jó szagú, előkelő nő a szegények és elnyomottak mellé álljon, az…” Nem fejezte be a mondatot. A hajóhoz értek, s a matrózok már türelmetlenül várták Alekszandrát. Barátaiktól hallották, hogy egy asszony járt náluk, aki őszintén beszélt, s akinek hinni lehetett. Amikor néhány nap múlva Kollontaj visszaindult Petrográdba, a pályaudvaron megpillantotta Dibenkót. „Szintén utazik?” – kérdezte. – Nem, csak kijöttem elbúcsúzni – felelte zavartan a tengerész. – Virágot is hoztam volna… – megint csak befejezetlen maradt a mondat. Petrográdban Tanya titokzatos mosollyal fogadta. – Itt egy telefonszám! Egy fiatalember keresett, s kérte, hogy hívd vissza még ma este! Nagyon sürgős! – Milyen gyűlésen kell újra beszélnem? Még ma este? – Alekszandra kicsit megijedt. Nagyon fáradt volt. – Nem hinném, hogy beszélned kell. Legalábbis nem gyűlésen! Látom, kimerült vagy! Feküdj le egy kicsit! Majd én felhívom ezt a számot, és megkérem a fiatalembert, jöjjön el. – Ahogy akarod – Alekszandra már indult is a szobája felé. „Milyen kedves hozzám Tányecska – gondolta, amikor végigfeküdt a kényelmes kereveten. – Otthont ad nekem és még a munkámban is segít!” Alig telt el egy félóra, megjelent a fiatalember. Bekopogott Alekszandra szobájába. És az asszony meghallotta a jól ismert, sokáig nem hallott hangot: „Mama, bejöhetek?” – Misa! Boldogságom! – Alekszandra felugrott a díványról és futott a fia karjaiba. – Miért nem értesítettél? – Értesítettelek, mamám, két sürgönyt is küldtem, sejtettem, hogy nem érkeznek meg! Nem baj! Amikor leszálltam a vonatról, töprengtem, hol keresselek. Aztán eszembe jutott Tanya néni. Először elmentem Marija Ipatyevnához, s onnan egyenest ide! És most már soha többé nem válunk el! Ugye így lesz? Odaköltözöl hozzánk, a lakás megmaradt, elég tágas, s Marija Ipatyevna szeretettel vár. – De én nem engedem el anyádat! – Tanya ott állt az ajtóban, hallotta az utolsó szavakat. Fájó szívvel nézett a magas, széles vállú fiúra. „Nekem is lehetne ilyen idős fiam! – gondolta. De én sohasem akartam gyereket. Azt gondoltam, akadályoz a munkámban. Ki tudja, igazam volt-e?” Alekszandra meghatottan ölelte meg barátnőjét. Szívesen maradt volna nála, de ha arra gondolt, hogy Misával együtt lakhat, eleve eldöntötte a kérdést. Még azt sem bánta, ha Marija Ipatyevnát nem találja majd rokonszenvesnek. Misa azonnal összecsomagolta anyja holmijait, s a két nehéz bőröndöt olyan könnyedén vitte, mint valami erőművész. Alekszandra büszke anyai mosollyal lépkedett a fia mellett. Olyan közel lakott Marija Ipatyevna, hogy még villamosra sem kellett szállniuk. Marija Ipatyevna kicsit félszegen fogadta. Alekszandra is zavarban volt. „Hát ez az az asszony, akit a férjem utolsó leheletéig szeretett. Még a kórházi ágyon is áhítattal ejtette ki a nevét” – gondolta Marija. „Ez az asszony, aki a férjemet szerette. Aki megadott neki mindent, amit én nem adtam” – Alekszandra kutatva nézett a második asszony árnyékos, szürke szemébe. Aztán hirtelen megölelte. – Köszönöm, hogy jó voltál Vlagyimirhoz és Misámhoz – mondotta. – Nagyon szerettem Vlagyimirt, de még jobban a fiamat, azaz a fiadat! – Marija Ipatyevna megcsókolta mindkét arcán Alekszandrát. – Ez az otthon a te otthonod is! Vlagyimir dolgozószobáját rendeztem be neked! Ha élne, ő is így tenne! – Köszönöm! – Alekszandra újra csak ezt tudta mondani. És arra gondolt, mennyi jó barátja van. Milyen jók az emberek… Misa hamarosan állást talált egy textilgyárban. Reggel munkába ment, és este, ha hazaérkezett, azt hitte: anyja vacsorával várja, akár Patersonban. De csak Marija Ipatyevna tálalt neki, nem mondta, hogy milyen sokat kellett sorban állnia a kenyérért, cukorért, s milyen furfangos módon készítette el a krumplit vagy kását, hogy Misa azt higgye: húst eszik. Alekszandra csak késő este vergődött haza, gyűlésről, összejövetelről, s ilyenkor még leült Vlagyimir elárvult íróasztalához; cikkeket, röpiratokat írt. – Vigyázz magadra, túl sokat vállalsz! – intette Marija Ipatyevna, és egy csésze teát hozott, amibe cukrot is tett. – Hol szerzel ennyi cukrot? – kérdezte néha Alekszandra. – Reggel is cukros teát kaptam! Marija Ipatyevna csak mosolygott. Nem árulta el, hogy ő sohasem issza cukorral a teát, hadd jusson a kis adagokból Misának és édesanyjának. Büszke volt Alekszandrára. Küldötté választották a petrográdi szovjetbe, és nő létére tagja lett a Szovjet Végrehajtó Bizottságának. Marija Ipatyevna azt remélte, hogy ha Alekszandra és vele együtt még több nő kerül a Végrehajtó Bizottságba, véget vetnek ennek az esztelen háborúnak, a szörnyű vérontásnak. Misáért remegett, félt, hogy őt is elviszik katonának. Két öccse német hadifogságban volt, ki tudja, hazajutnak-e valaha? Miért nem tudta Alekszandra és vele együtt a többi nő megakadályozni a háborút? Szerette volna megmondani neki, mennyire becsüli, mennyire bízik benne, hogy szebb világot teremtenek. De sohasem tudott pár szónál többet váltani vele. Alekszandra különösen elfoglalt volt az utóbbi napokban, amikor a magánmosodák mosónőinek sztrájkját irányította. A mosodákban ugyanazt látta, mint annak idején Narvában: dagadt lábú, elkínzott arcú, elgyötört asszonyokat. „Nem azért harcoltunk annyi éven át, hogy ugyanolyan agyonhajszoltak legyenek a munkásnők, mint a múlt század végén. Eredményt kell elérnünk, s nem szabad, hogy abbahagyják a sztrájkot” – mondotta. És nap nap után beszédeket tartott, buzdította a nőket, és a Pravdában cikket írt a sztrájk jelentőségéről. A sztrájk befejezése után Lenin megkérte Alekszandrát: utazzon ismét Helsingforsba. A finn baloldali szociáldemokraták hozzanak határozatot, hogy csatlakoznak a zimmerwaldi baloldalhoz. Újra utazás… zsúfolt vonaton, talán még leülni sem tud. De a feladat izgalmas. És szívesen megy Finnországba, ahol gyerekkora boldog nyarait töltötte. A gyűlésen elmondotta, hogy a jelenlegi kormány ugyanúgy el akarja nyomni a kis nemzeteket, mint a világ többi burzsoá kormánya. Finnország önállósága szorosan összefügg a szovjethatalomért folyó harccal. Alighogy hazatért, Lenin újabb feladattal bízta meg. Stockholmba küldte, ott ül össze a zimmerwaldiak konferenciája. Kollontaj és Vorovszkij képviseli az oroszokat. Alekszandra közölte, hogy Stockholmból örökre kitiltották. Hogy menjen oda küldöttként? – Örökre… – Lenin elmosolyodott, és ugyanazt mondta, mint annak idején édesapja: A történelem nem ismeri ezeket a szavakat: soha és örökre! Majd elintézzük, hogy beengedjék Svédországba! A svédek tíznapos tartózkodási engedélyt adtak Alekszandrának. De a konferencia csalódást okozott. Konferencia helyett tájékoztató értekezlet kezdődött, három napon át a háborúról és békéről vitatkoztak. Kollontaj hevesen védte Lenin álláspontját, és sikerült az ingadozó bolgárokat meggyőznie, így aláírták a baloldali csoport felhívását, amely a bolsevikok háborúellenes jelszavait tartalmazta. Július 5-én, két nappal hazautazása előtt kora reggel Vorovszkij állított be hozzá, kezében újságokkal. „Olvassa, mi történt! – mondta kétségbeesetten. – Az Ideiglenes Kormány elhatározta, hogy leszámol a bolsevikokkal. Megkezdődtek a letartóztatások. Leninnek sikerült elmenekülnie. Tartózkodási helye ismeretlen. Magáról is írnak.” Alekszandra döbbenten olvasta az újságcikket. Azt írták, hogy Kollontaj különleges bolsevik megbízással jött Svédországba, de terve nem sikerült. Az Ideiglenes Kormány elfojtotta a lázadást, és megakadályozta, hogy Oroszország a németek kezére kerüljön. – Nem szabad hazamennie – mondta Vorovszkij –, börtön vár magára. A Politiken című baloldali svéd lap címlapján hatalmas betűkkel állt: Kerenszkij börtönébe! A cikkből kiderült, hogy ha Kollontaj asszony visszatér Oroszországba, börtönbe kerül. – Akkor is visszamegyek – határozott Alekszandra. – Nekem most Oroszországban a helyem! Vorovszkij Stockholmban maradt, nehéz szívvel kísérte ki Alekszandrát, akivel együtt utazott Zoja Sadurszkaja is. Zoja évek óta Svédországban élt, annak idején utolsó pillanatban tudott kiszökni. Társait, akik illegális röpiratokat terjesztettek és fegyvereket szállítottak, mind letartóztatták. Alekszandra igyekezett lebeszélni Zoját a visszatérésről, de az makacsul kitartott az elhatározása mellett. „Ki tudja, mi történik veled? – mondta. – Talán tudok segíteni." Ki tudja, mi történik vele? Alekszandra bízott abban, hogy semmi baja sem lesz. És csak amikor a torniói határállomásra értek, s elvették útlevelét, lepődött meg. Aztán egy főhadnagy közölte, hogy Zojával együtt a parancsnokságra viszik. Ott majd Beloszelszkij-Belozerszkij herceg megadja a további felvilágosítást. „Herceg? – Alekszandra kérdően nézett a tisztre. – Oroszországban újra monarchia van?” A herceg unott közönnyel kijelentette, hogy Kollontaj polgártársnőt letartóztatja. Alekszandra kérdésére, hogy kinek a parancsára, félvállról felelte: „A Kerenszkij-kormány parancsára. Itt az írás, nézze meg, ha nekem nem hisz.” Vagonban vitték tovább a két nőt kísérőik. Az utazás négy napig tartott. A fapados fülkékben nem lehetett lefeküdni, ennivalóról nem gondoskodtak. Végül a kísérő tisztek az egyik állomáson leszálltak és hoztak egy üveg ásványvizet meg néhány szendvicset. – Nem vagyok éhes, csak szomjas – vigasztalta Alekszandra Zoját, aki nem magáért, csak barátnőjéért aggódott. Poggyászaikat kidobálták, minden ruhadarabot, fehérneműt átvizsgáltak. Kollontaj egy pár szürke cipőt hozott magával, később hallotta, hogy a burzsoá újságok egy tucat cipőről írtak, amelyeket „német pénzen” vásárolt a veszedelmes kémnő. Zoját Petrográdban elengedték. Alekszandrát, amikor már kiürült a pályaudvar, teherautón vitték a viborgi női börtönbe. Az 58-as magáncellába zárták. A cella hat és fél lépés hosszú volt és négy lépés széles. Alekszandrának már csak annyi ereje maradt, hogy a priccshez vánszorogjon, lerúgta cipőjét, levetette kosztümkabátját, ingblúza nyakát már ki sem gombolta, végigfeküdt, és nyomban elaludt. Reggel hatkor kulcsnyikorgásra ébredt. A foglárnő forró vizet és egy darab fekete kenyeret hozott. Közölte, hogy a fogoly teát a saját pénzén vehet. Kollontaj kérte, hogy vásároljon teát, s hozzon újságot. A foglárnő fejét rázta. „Újság tilos!” Bizalmasan elárulta, hogy különösen szigorú felügyelet alatt áll, ezért látogatót sem fogadhat. Az első kihallgatás három óráig tartott. Kollontaj érezte, azért faggatják ilyen hosszan, mert nem tudják mivel vádolni. Igen, a Pravdában megjelentek cikkei, amelyekben védte a német hadifoglyokat. Ez a bűne. Mindamellett a vizsgálóbíró közölte, hogy a legsúlyosabb államellenes bűncselekménnyel vádolják. Végtelenül hosszúnak tűnő napok és éjszakák következtek. A rabok egyetlen vigasza: az alvás nem könyörült Alekszandrán. Fel-felriadt, írni szeretett volna, a benne motoszkáló sok gondolatot papírra vetni, de írószerszámot és papírt nem kaphatott. Később megengedték: naponta egy félórát sétálhat. A börtönudvaron a letaposott fű között elhanyagolt virágágyak bújtak meg, de Kollontaj még ennek is örült, s felnézett az égre, amely sohasem tűnt még ilyen magasnak, ilyen átlátszóan kéknek. A fjordokra gondolt, norvégiai sétáira. Amikor hazaindult, s a svéd-finn határállomáson megmotozták, azt hitte: többet nem érheti ilyen megaláztatás. Ennek még öt hónapja sincsen, s most egy levegőtlen magánzárkában telnek napjai. Fiát nem engedték hozzá, s más látogatót sem fogadhatott. Aztán a parancsnok megengedte, hogy csomagot kapjon. Párnát, cukrot, fehér kenyeret talált a beküldött csomagban. Nem is kérdezte, kitől van. Megismerte a párnahuzatot: Zoja monogramja volt belehímezve. Újabb öröm: a vizsgálóbíró közölte: az igazságügy miniszter hajlik arra, hogy óvadék ellenében szabadlábra helyezzék. Kerenszkij azonban a további fogva tartás mellett döntött. Alighogy visszakísérték cellájába, a felügyelőnő egy társnőjével hatalmas csomagot cipelt be. Cédula volt benne: A Balti Flotta tengerészei üdvözlik Kollontaj elvtársnőt. És a csomagban ritkaságszámba menő élelmiszerek voltak: sajt, kolbász, méz, tojás, vaj, zsemle, konzervek. A két foglárnőnek is jutott a sok finomságból. Mogorván köszönték meg, de amint kiléptek a zárka ajtaján, hallani lehetett, hogy rögvest falatozni kezdtek. Aztán néhány nap múlva a börtönparancsnok közölte: engedélyezi Zoja Sadurszkaja ötperces látogatását. Zoja igyekezett elfogulatlanul viselkedni, de nehezen tartotta vissza könnyeit. Barátnője sápadt volt, lefogyott, de nem panaszkodott. Még arról sem beszélt, hogy az utóbbi napokban többször volt szívrohama. Zoja elmondotta, Gorkij minden követ megmozgat, hogy Alekszandrát óvadék ellenében szabadlábra helyezzék. Zoja látogatása egy kis időre jókedvre hangolta. A felügyelőnő is sokkal barátságosabb volt hozzá. Lehet, hogy Zoja odacsúsztatott neki egy kis cukrot vagy fehér cipót? De ahogy múltak a napok, mind türelmetlenebbé vált. Eszébe jutott, hogy mielőtt Stockholmba utazott, még Helsingforsba ment. Lenin küldte. Meg kellett magyaráznia a tengerészeknek, nincs még itt az ideje a fegyveres felkelésnek. „Tudni kell várni!” – mondta Iljics. Igen, itt a viborgi női börtön 58as zárkájában is tudni kell, azaz kellene várni. Egy újabb szívroham után orvost küldött hozzá a börtönparancsnok. Az szívtágulást, magas vérnyomást, láb- és arcduzzanatot állapított meg. Talán… talán óvadék ellenében mégis szabadlábra helyezik… Újabb gyötrelmes napok után az egyik éjszaka fordult a kulcs a zárban. „Ha éjszaka jönnek, átvisznek a Péter-Pál erődbe” – Alekszandra a torkában érezte szívét. – Ötezer rubel ellenében szabadlábra helyezzük – mondta a börtönparancsnok széles mosollyal. – A pénzt már letették – folytatta, látva foglya riadt tekintetét. – Öltözzön, lent várják! A börtön kapuja előtt Zoja és Misa várt rá egy bérkocsiban. Alekszandra támolygott, fia segítette be a kocsiba, és arra kérte: ne beszéljen semmit sem. Majd otthon! Marija Ipatyevna már megágyazott neki, fürdőt készített, lefektette, teát parancsolt bele, s kérte, hogy reggel ne keljen fel, majd ágyba viszi a reggelit. – Sokat szenvedtél, ugye? – ölelte át. Másnap sem Misa, sem Zoja, aki már kora reggel ott volt, nem engedte, hogy elmenjen hazulról. Egész nap szólt a csengő, barátai, élükön Tanyecskával, eljöttek, virágot s nehezen beszerezhető élelmiszereket hoztak. „Elkényeztettek – mondta hálásan Alekszandra. – De holnap ugye megengeditek, hogy munkához lássak?” Erre azonban nem került sor. Még az éjjel parancsot hoztak, mint „az államra veszélyes egyén” házi őrizetbe vételéről. Ajtaja elé fegyveres katonát állítottak. Látogatót tilos volt fogadnia. Még az orvost sem engedték be hozzá, amikor éjjel szívrohamot kapott. Kerenszkij távollétében rendelték el a szabadon bocsátását, és amikor ezt Kerenszkij megtudta, azonnal visszavonta. De így is könnyebb volt Alekszandra helyzete. Újságot olvashatott, és naponta láthatta fiát. Misa mondta el, hogy míg börtönben volt, összeült a párt féllegális VI. kongresszusa, és Alekszandrát a Központi Bizottság tagjává választották. Amilyen öröm és megtiszteltetés volt ez számára, olyan keserűség fogta el, hogy nem érintkezhetik elvtársaival, nem írhat cikkeket, nem tarthat beszédeket. „Tudni kell várni!” – mondogatta magának. Végül a petrográdi szovjet elérte, hogy szeptember 9-én a letartóztatottakat szabadon bocsássák. Megszüntették Kollontaj házi őrizetét is. De az óvadékot nem adták vissza, és a rendőri felügyelet megmaradt. 6. Zoja aggódott barátnőjéért. Alekszandra, miután megszűnt a házi őrizet, kora reggel elment hazulról és csak késő este jött haza. A szerkesztőségbe ment, cikkeket vitt, némelyiket ott írta, s üzemekben, gyárakban, gyűléseken beszélt. Fáradhatatlan volt. – Sura – Zoja akaratlanul gyermekkori nevén szólította –, túl sokat vállalsz, meglátod, a végén összeroppansz. Éppen most, amikor a közeli hetekben a legtöbb erőre lesz szükséged, szükségünk! Alekszandra csak mosolygott. – Soha ilyen boldog nem voltam – felelte sugárzó arccal –, én is látom, hogy minden nappal közelebb kerülünk a célhoz, és ez erőt ad. A rendőri felügyelet is csak olyan tessék-lássék. Kerenszkij fogdmegjei nem a régiek már, ők is érzik: nem sokáig szolgálhatják jelenlegi urukat. Mialatt beszélt, kis bőröndöt szedett elő, és csomagolni kezdett. – Már megint hová utazol? – kérdezte Zoja megdöbbenten. – Nem szabad elhagynod Petrográdot. – Ugyan, napok óta senki sem érdeklődött esténként, itthon vagyok-e vagy sem! Ha megjelennek, Marija Ipatyevna közli álmos hangon, hogy felébresztették álmából. De ne félj, erre nem kerül sor. Kerenszkijék inkább a hatalmukat őrzik, kisebb gondjuk is nagyobb annál: én merre járok! Zoja, mit tehetett egyebet, sorsára bízta Alekszandrát, aki a párt megbízásából Helsingforsba utazott a Balti Flotta II. kongresszusára. Amikor megérkezett, a pályaudvaron Dibenko várta. Ő is nemrég szabadult ki a börtönből. „Lefogyott, Kollontaj elvtársnő! – mondta – rosszul bántak magával a börtönben?” „Azt hiszem, egyik börtön sem szanatórium – felelte Alekszandra mosolyogva –, de ne beszéljünk róla. Elmúlt, ez a fontos!” Alekszandra este a kongresszuson a szovjethatalomról beszélt, amely hamarosan létrejön. Mert ha nem, akkor a kapitalizmus ismét felüti fejét az országban. Ki kell hirdetni a proletárdiktatúrát, különben az orosz proletariátust elsöprik. Van-e más megoldás az orosz proletárok számára, mint amit a bolsevik párt javasolt? Nincsen. Nem lehet megegyezni a tőkésekkel, mert azok csak arra várnak, hogy az oroszországi proletariátus lecsendesüljön, beleegyezzen a lényegében burzsoá demokráciába, s ha ez megvalósul, ugyanúgy elnyomják a munkásokat, mint eddig tették, s ismét jobbágyokká nyomorítják a parasztokat. Lelkes éljenzés fogadta beszédét. A matrózok szemén látszott, csak jelre várnak, s megindulnak, hogy kivívják a szovjethatalmat. A kongresszus befejezésekor határozati javaslatot terjesztettek elő, válaszul azoknak, akik a matrózokat dezertálással, a harci kedv hiányával vádolják. „Tenéked, a forradalom árulójának, Bonaparte-Kerenszkijnek átkunkat küldjük most, amikor elvtársaink golyóktól és lövedékektől pusztulnak el, a tenger hullámaiba vesznek, és mindenkit felhívunk a forradalom védelmére… átkunkat küldjük neked, Kerenszkij és cimboráidnak, felhívásotok miatt, amellyel az ország és a forradalom nehéz óráiban megbontani próbáljátok a flotta erőit.” Alekszandra elsőnek szavazta meg a javaslatot, Dibenkóval együtt hagyták el a gyűlést. Sokáig sétáltak a városban. Mindketten érezték, hogy nem idegenek egymás számára. Alekszandra meg sem lepődött, amikor a férfi zavartan bevallotta, hogy szerelmes belé. Szerelem… milyen régen nem közeledett felé senki szerelemmel. Az emigráció évei alatt voltak barátai, de a történelem viharában nem lehet fészket rakni. És most Pavel azt mondja, szerelmes belé. Tizenhét évvel fiatalabb nála, öt évvel idősebb mindössze Misánál. A fia lehetne… mondanák. De olyan gyengéden néz rá, kifényesült szeméből annyi szeretet sugárzik, hogy neki is melege lesz ettől. És ez a melegség megolvasztja a jégpáncélt, amely a magányos évek alatt rakódott rá. Van-e joga neki is szeretni? Éppen most, amikor nagy feladatokat kell hamarosan megoldani. De Pavel ugyanazért küzd, amiért ő. Ugyanúgy vállalt veszélyt, börtönt és vállal továbbra is a megszületendő szovjethatalomért. Hiszen ezt kívánta egész életében: társa legyen, akivel közösek céljaik. – Idősebb vagyok magánál, Pavel, sokkal idősebb! – Szeretem, Alekszandra Mihajlovna. – Áhítatosan ejtette ki a férfi ezeket a szavakat. – Szeretem, amióta először megláttam, amióta először hallottam a hangját. Sohasem voltam szerelmes, pedig lassan harmincéves leszek, s látja, a hajamba már ősz szálak vegyülnek. Voltak nők az életemben, jelentéktelenek magához képest, s most, hogy magát szeretem, érzem, milyen szegényes volt az érzés, amivel feléjük közeledtem. Kérem, ne mosolyogjon rajtam, ha ügyetlenül fejezem ki magam, nem értek a szavakhoz, s most különösen zavarban vagyok. Ha megbántottam azzal, hogy kimondtam: szerelmes vagyok magába, felejtse el. Csak azt kérem, ne sajnálkozzék felettem. Férfi vagyok, el tudom viselni a visszautasítást. De a szánalmat nem. Pavel leszegte a fejét, elhallgatott. De nem sokáig bírta ezt a dacos hallgatást. Alekszandrára nézett, s hiába voltak a szavai határozottak, kemények, a tekintete könyörgő, reménykedő volt. A Balti Flotta Központi Bizottságának vezetője, a félelmet nem ismerő forradalmár, akit fiatal kora ellenére „az öreg"-nek titulálnak bajtársai, meghatóan gyámoltalan volt ebben a pillanatban. Alekszandra lelkében sokfajta érzés keveredett, gyengédség, szeretet, a valakihez való tartozás vágya, s legbelül riadt szorongás. „Elengedjem magam? Szerethetek én még? Igaz, negyvenöt éves vagyok, de a szívem olyan bolondosan, ostobán dobog, mint amikor Vlagyimirba voltam szerelmes.” És eszébe jutott első elbeszélése, amelyben a hősnő idősebb, mint a férfi, akit szeret. Nem házasodnak össze, nem akarják, hogy polgári konvenciók kötözzék őket egymáshoz, ha már az érzéseik kihűltek. Nem gondolt arra, hogy sok év múlva a fantázia szülte probléma valósággá válik. Elfogadja Pavel szerelmét, viszonozza, de nekik sem szabad megkötniük egymást. – Alekszandra Mihajlovna, megengedi ugye, hogy így szólítsam, miért nem felel nekem? Nem akar fájdalmat okozni? – Nem, Pavel. Egészen más okok miatt hallgatok. Sokat gondoltam magára az elmúlt hetek alatt, amikor a börtön reménytelenségében megkaptam az üdvözletüket. Ne higgye, hogy az élelmiszereknek örültem. Nagyon igénytelen vagyok, tűröm az éhezést is. De tudtam, hogy maga örömet akar szerezni nekem ezzel a csomaggal, törődik velem, gondol rám. És ez boldoggá tett. Azt mondja, Pavel, hogy szeret. Én is szeretem. De értsen meg, maga alig idősebb a fiamnál. Én már nem vagyok fiatal! – Szépségem, boldogságom, gyönyörűségem. Szeretem, szeretem, szeretem! – a férfi viharosan magához szorította Alekszandrát, aztán hirtelen ijedten eleresztette. – Bocsásson meg, hogy ilyen vad vagyok. Nem tudom elmondani, mit érzek! Örökké csak magát, csak téged foglak szeretni! Örökké… a szó úgy szíven találta az asszonyt, mintha nyílvessző érte volna. A történelemben nem lehet ezt a szót használni, a dolgok változnak, alakulnak. De vajon nem áll-e ugyanez a szerelemre? Nem tudott tovább töprengeni. Dibenko magához ölelte, és ő boldogan simult a férfi karjába. Úgy érezte, a hosszú, magányos évek után társra talált. Hazafelé a vonaton Alekszandra behúzódott a fülke sarkába, aludni próbált, de az öröm elkergette az álmot. Lehunyt szemmel is Pavelt látta maga előtt, barnára cserzett arcát, komoly tekintetét, amely ellágyul, ha ránéz. Milyen boldogok voltak, amikor egymást átkarolva mentek a néptelen utcákon. De furcsa is a sors, hogy most nyújtja neki ezt az érzést, amikor már lemondott arról, hogy szerelmes legyen. És mit szól majd Misa, Zoja, Tányecska? Egyelőre nem beszélt senkinek sem Pavelról. Nem is volt rá alkalma, annyira igénybe vette munkája, meg aztán értesítést kapott, hogy október kilencedikén, este tíz órakor jelenjen meg az ulica Miloszergyijában, Szuhanova elvtársnőnél. Alekszandra sejtette, mit jelent ez a meghívás. Aznap este sűrű köd ereszkedett a városra. Különböző helyekről tizenkét ember igyekezett a megadott címre. Mindannyian örültek a ködnek, amely beborította őket, mint egy jótékony takaró. Óvatos csengetés után kinyílt az ajtó, a háziasszony bevezette vendégeit egy sűrűn elfüggönyözött kis szobába, ahol a kerek ebédlőasztal köré egymás után telepedtek le a meghívottak, a Központi Bizottság tagjai. Alekszandra elfogódottan ült az asztalnál. A legtöbb meghívottat ismerte, csak a mellette ülő ősz hajú férfi volt idegen. És akkor az ismeretlen bölcs, huncut-csúfondáros mosolyával odafordult szomszédnőjéhez: „Nem ismert meg? De hiszen ez nagyszerű!” Alekszandra legszívesebben felugrott volna, s nyakába borul Leninnek. Hirtelen a biztonságnak eddig még nem ismert érzése fogta el. Vlagyimir Iljics közöttük van! Akkor nem történik semmi rossz, akkor minden, jóra fordul. Csak lidérces álom volt az 58-as zárka, lidérces álom volt Kerenszkij békét halogató aljas kormánya, egy csapásra minden megváltozik. Később, az első hónapok nehéz, gyakran reménytelennek tűnő ideje alatt sokszor gondolt vissza erre a boldog, szívet melengető érzésre. És bár az értelmével tisztán látta, mennyi veszély, mennyi ellenség fenyegeti a fiatal szovjethatalmat, ez az érzés megmaradt. Vlagyimir Iljics közöttük van, s minden jóra fordul. Lenin nyugodt, tárgyilagos hangon közölte, hogy elérkezett a fegyveres felkelés ideje. A politikai helyzet az országban megérett arra, hogy a szovjetek átvegyék a hatalmat. A tizenkét meghívott közül tízen egyetértettek Leninnel, ketten ellene szavaztak. Így Lenin javaslatát elfogadták. Az ülés befejeződött. A feszültség lassan feloldódott. Begyújtották a szamovárt. Miközben jóízűen ették a fekete kenyeret, s forró teát ittak hozzá, Alekszandra arra gondolt, hogy mindenki milyen nyugodt, pedig egy új világ alapját rakják le. Már hajnalodott, amikor a társaság szétoszlott. Alekszandra lassan ballagott hazafelé. Hosszú volt az út, félt, hogy járőrrel találkozik, de egy teremtett lélek sem járt az utcán. Misa ébren várta. – Mamám, merre jártál? – kérdezte aggódva. „Egy új világ születését láttam” – gondolta, de mindössze ennyit mondott: – Ülésen vettem részt, kisfiam! Feküdj le, hiszen nemsokára fel kell kelned! – És te, mama, ugye te is lefekszel? – Azt hiszem, nem – cikket kell írnom! – Agyondolgozod magad! Miért nem pihensz egy keveset? Feküdj le az én kedvemért! Misa bekísérte anyját a szobájába, és szigorúan rászólt: – Fülelek! Ha írógépkopogást hallok, benyitok és lesz nemulass! – Jól van, kisfiam, szót fogadok! – Alekszandra beismerte, valóban nagyon fáradt. Ruhástól ledőlt a díványra. Arra gondolt, ha Misa elmegy a gyárba, majd felkel, megfürdik, és megírja a cikket. Aztán fel kell szólalnia a petrográdi szovjetben. Este a textilmunkásnők ülésére készül. Nem lehet szó alvásról. De milyen aranyos, milyen jó Misa. Úgy beszél vele, mint egy férfi. És ahogy a fiára gondolt, Pavel arca villant fel előtte. Pavel és Misa… megérti-e majd a fiú, hogy az anyja szeret valakit? Nem lesz-e féltékeny? Hogyan magyarázhatná meg, hogy köztük semmi sem változik, mindig ő lesz szívének legkedvesebbje… Meg lehet az ilyesmit magyarázni? Meg kell neki mondani, most kell megmondani… Nem, ez nem a legalkalmasabb pillanat. Várni kell. Misa elment, hallotta, amikor becsapódott a lakásajtó. Marija Ipatyevna matatott az előszobában, aztán óvatosan benézett hozzá. – Ébren vagy, kedves? – kérdezte gyengéden. – Misa meghagyta, hogy hagyjalak aludni! De egy csésze tea nem árt! – Köszönöm, kedvesem, nagyon köszönöm! – Alekszandra ellágyultan nézte a kicsi asszonyt, aki nesztelenül járt, olyan óvatosan és tapintatosan, hogy szinte belesimult a szobába. És ahogy a teát nyújtotta, mozdulatában szeretet és gondoskodás volt. – Úgy bánsz velem, mintha a lányod lennék! – Alekszandra az utolsó cseppig kiitta a teát. – Pedig fiatalabb vagy nálam! – Lehet, hogy fiatalabb vagyok években, de mégis te vagy a fiatalabb! Tele vagy lendülettel, energiával, hajnaltól késő estig talpon vagy, dolgozol, írsz, beszédeket tartasz, szerkesztőségekbe, gyűlésekre jársz, nem is értem, hogy bírod ezt a sok munkát! – Valami fűt, valami hajt, Marijám – Alekszandra elmosolyodott. – Valami felé megyünk mindannyian, forradalmárok, s a cél nagyon közel van! Meglátod, milyen közel. És közben… Ismét eszébe jutott Dibenko, hirtelen úgy érezte, Marija Ipatyevnának kell elmondania mindent. Talán ő, aki annyira szeretett egy férfit, megértené érzéseit. – Min tűnődsz, kedves? – az asszony közben elrakta Alekszandra holmijait. – Marija, mondd, mit szólnátok hozzá, ha megtudnátok, hogy szeretek valakit? Marija Ipatyevna egy cseppet sem lepődött meg Alekszandra szavain. – Örülnék neki – felelte egyszerűen –, és Misa is örülne – tette hozzá. – Különösen most… már napok óta akar neked szólni, csak sohasem volt idő rá. Misa szerelmes és nősülni akar. Szeretné bemutatni a lányt, akit szeret, és az engedélyedet kérni, hogy elvehesse. Misa nősülni akar… az első pillanatban valami furcsa szorítást érzett a szíve körül, lehunyta a szemét. Lehunyt szemhéja mögött képek jelentek meg. Amikor a dajka először adta kezébe a fekete hajú, kék szemű apróságot. És amikor magához szorította, úgy látta, mintha mosolyogna. Amikor az első mozdulatait figyelte, az első lépéseit leste, az első szavait hallgatta… És ez a kisfiú, aki eddig kizárólagosan az övé volt, most el akar szakadni tőle… de hiszen ez a világ sora. Ki lehet az a lány? Megérdemli-e Misát? Tudja-e, hogy milyen jó, gyengéd, okos, tehetséges, tiszta lelkű? Bizonyára tudja, Misa nem választhat rosszul. És ha Misa szereti, ő is szeretni fogja az ismeretlen lányt. – Miért hallgatsz, Alekszandra? – kérdezte Marija Ipatyevna. – Arra gondolsz, hogy Misa még nagyon fiatal a házassághoz? – Nem, dehogy. Misa huszonhárom éves, az apja sem volt sokkal idősebb, amikor összeházasodtunk. Csak… furcsa dolog, ha az ember rádöbben, hogy a fia felnőtt lett. Mondd meg Misámnak, Misánknak (javította ki gyorsan), hogy minél előbb mutassa be a menyasszonyát. Te ismered? – Ismerem, és nagyon szeretem. Szép, okos, szerény kislány. Tanítónő, mint én voltam. És ami a fő, nagyon szereti a fiunkat. Azt hiszem, a házasságban ez a legfontosabb! Nem a szerelem, hanem a szeretet. – Igen, az a legfontosabb! – bólintott Alekszandra. – Vajon Pavel szereti-e majd őt, ha a szerelme elmúlik? Ki tudna felelni erre? De miért töprengjen a jövőn, amikor a jelen olyan szép? Misával csak este találkozott. Nem egyedül jött. Egy alacsony, gesztenyehajú, kék szemű kislányt hozott magával, aki elfogódottan állt meg az előszobaajtóban. A fiú belekarolt, úgy vitte be a lakásba. – Mama, elhoztam Katyát. – Isten hozott – Alekszandra megölelte az egész testében remegő kislányt. – Marija Ipatyevna már beszélt rólad. – Beszélt rólam? – Katya elmosolyodott, és az előbb még jelentéktelen arc hirtelen megszépült. Nemcsak a szája mosolygott, külön mosolygott a szeme, előtűnt az arcán megbújó két kis gödröcske. – Gyertek beljebb – Alekszandra egyik karjával Katyát, másikkal Misát ölelte. Marija Ipatyevna pedig teát hozott, kenyeret, sajtot, margarint. Megterített. Ő maga nem nyúlt az ételhez, csak ragyogva nézte, ahogy a többiek esznek. – Ugye, ha összeházasodtatok, ide jöttök lakni? – kérdezte félénken a fiataloktól. – Ez a lakás Misa otthona, azt szeretném, ha a tied is ez lenne, Katya! – Ha befogadnak, boldogan jövök! – a lány ráhajolt Marija Ipatyevna kezére és megcsókolta. Aztán kérdően nézett Alekszandrára. – Gyere csak, kislányom. Mindig vágytam arra, hogy lányom legyen. Ugye a lányom leszel? – Én is vágytam anyára. Tizenkét éves voltam, amikor meghalt az édesanyám. Apám nem nősült meg másodszor. Igyekezett pótolni, amennyire lehetett, anyámat. Aztán, éppen most egy éve elesett a fronton. Egészen egyedül vagyok! – Katya szeme megtelt könnyel. Másnap polgári házasságot kötött a két fiatal. Alekszandra és Marija Ipatyevna voltak a tanúk. És este néhány bőrönddel, ládával az ifjú asszony odaköltözött hozzájuk. Alekszandrának eszébe jutott saját házassága. A templomi esküvő, amint lázasan didereg fehér uszályos ruhájában. Ó, az a szörnyű nátha… A meghiúsult nászút… Ezek a fiatalok nem mentek templomba, s nem beszéltek nászútról. Az esküvő utáni napon Katya ugyanúgy tanítani ment az iskolába. Misa, mint máskor, a gyárba. Alekszandra pedig a szerkesztőségbe készült. Paveltól levél jött, másnap érkezik. A szerkesztőség úgy zsongott, mint egy megbolydult méhkas, a legtöbb arcon öröm fénylett, aggodalomnak nyoma sem volt. Tudták, hogy Lenin újra közöttük van, és ez biztonságot adott valamennyiüknek. Alekszandra a szerkesztőségből a petrográdi szovjetbe ment. Október 22-én valamennyi gyárban, üzemben és harci alakulatoknál petrográdi szovjetnapot tartottak. „Minden hatalmat a szovjetnek!” Kollontaj egyik gyűlésről a másikra sietett. Nem érzett fáradtságot. De amikor hazatért, s belépett az ajtón, akkor megszédült. Egy pillanatra meg kellett támaszkodnia. Akkor jutott eszébe, hogy reggel óta egy falatot sem evett. Marija Ipatyevna már jött is tálcával. – Te drága, te jóságos kis tyúkanyó, úgy veszel szárnyaid alá, mint kotlós a csibéjét! – ölelte meg Alekszandra. – Egyél csak – biztatta Marija –, látom, éhes vagy! – Nem, ennyit nem szabad ennem, hagyok Misának és Katyának! – Nekik is marad, ne félj! – Kitűnő ez a hús! – lelkendezett Alekszandra. – Hol kaptál húst? Marija Ipatyevna rejtélyesen mosolygott. Nem árulta el, hogy a „húst” sárgarépából és krumpliból gyúrta össze. Igaz, belerakta féltett kincsét: egy egész tojást! IV. RÉSZ 1. – Ha megkérdeznének, melyik volt életem legfelemelőbb, legemlékezetesebb napja, habozás nélkül azt felelném: amikor kihirdették a szovjethatalmat – mondta Alekszandra Tányecskának, amikor az november elején felkereste. Már negyedszer járt nála, eddig sohasem találta otthon. Csak Marija Ipatyevnával tudott beszélni, aki bocsánatkérően tessékelte be, s kérte: várja meg barátnőjét. Lehet, hogy hamarosan itthon lesz, de az is lehet, hogy csak késő este vetődik haza… – Hát igen… – bólintott Tanya. – Alekszandrára most nagy szüksége van az országnak és a pártnak. – Nemcsak a Központi Bizottság tagja, népjóléti népbiztos is! – Marija Ipatyevna hangjába a büszkeség mellé egy kis aggodalom vegyült. – Nem tudom, hogyan bírja majd mindezt. A szíve nem egészséges… – Elbírja, ne féljen Marija Ipatyevna – nyugtatta meg az írónő. Ebben a pillanatban apró, szaggatott csengetés hallatszott. Alekszandra érkezett meg. – Tányecska – ölelte meg barátnőjét –, jaj, de jókor jöttél! Van két teljes órám, azalatt beszélgethetünk! – Népbiztos asszony – Tanya tréfásan meghajolt –, de jó, hogy végre itthon talállak! A barátaim agyonnyaggatnak, hogy meséljek már rólad, az újságok tele vannak veled. Azt is rebesgetik: férjhez mentél! Igaz ez? De ennél sokkal jobban érdekel a munkád! És hogy zajlott le október 26-a? És hallottam, Misa megnősült! Szeretnék vele beszélni! Tudod, most írok egy regényt, fiatalokról, akik ezekben a viharos napokban kötöttek házasságot. Hogy látják a jövőt? De hát most látom, csak én beszélek! Nem hagylak szóhoz jutni! Hát mi van, Surinka? Igazán férjhez mentél? Ki a férjed? És ugye szereted, nagyon szereted? – Igen – bólintott Alekszandra. – Élettársak vagyunk. Élettársam, Pavel Jefimovics Dibenko, eddig a Balti Flotta Központi Bizottságának vezetője volt, most a Hadügyi és Haditengerészeti Népbiztosság élére került. Azt kérdezed, szeretem-e? Nagyon szeretem. Alekszandra elhallgatott. Tanya kicsit csalódottan nézett rá. – Ennyi az egész? Nem mondasz semmi többet? – Tányecska – felelte Alekszandra –, most, amikor nem akarok nagy szavakat használni, megszületett az, amire az életemet tettem fel, nem tudok a magánéletemről többet mondani. „De engem a szerelem jobban érdekel, mint a születendő új világ – gondolta az írónő –, nem tehetek róla. Nem mondom Surának, tudom, megbántódna. És azt sem mondom, hogy nagyon rossz időben talált társra. Elsodorja majd tőle vagy a forradalom vihara vagy a nagy korkülönbség. Alekszandra érett asszony, s mégis olyan naiv, mint egy iskolás lány. Látszik, hogy sohasem volt ideje a magánéletére. Mindig mással volt elfoglalva. Félek, hogy ennek a Dibenkónak ő csak eszménykép, akire feltekint. De mi lesz később?” – Hát akkor beszélj a kongresszusról, Surinka – kérte Tanya kis hallgatás után. – Ugye, az elnökségben foglaltál helyet? Szívesen elmentem volna a Szmolnijba, hogy lássalak, de a darabomat próbálták a Kis Színházban, kicsit változtatni kell a szövegen, oda kellett mennem! – Mit beszéljek a kongresszusról? A szavak nem tudják visszaadni a kongresszus hangulatát. A szmolnij fehér márványoszlopos termének még nem volt ilyen közönsége. Katonaköpenyes, parasztinges, zubbonyos küldöttek töltötték meg a széksorokat. És amikor Lenin lépett az emelvényre, sokáig nem engedték szóhoz jutni, úgy dübörgött a taps. Iljicsen látszott, hogy zavarja a nagy ünneplés, minden perc drága, és neki sok és fontos mondanivalója van. Amikor végre megszólalt, szavai mindenkiben visszhangra találtak. „Mindenekelőtt véget akarunk vetni a háborúnak!” – mondotta. El tudod képzelni, Tányecska, mit jelentettek ezek a szavak a sok rongyos, katonaruhás férfinak? Akadt közöttük félkarú, féllábú, akik megjárták a háború poklát, de nem volt ott senki sem, aki ne vesztette volna el valamelyik hozzátartozóját, vagy ne érezte volna a háború átkát. És valamennyien együtt énekeltük az Internacionálét! – „A föld fog sarkából kidőlni, semmik vagyunk, s minden leszünk!” – dúdolta Tanya. – Igen, ezt akarjuk! – bólintott Alekszandra. – Aztán megválasztották a forradalmi kormányt. – És te népbiztos lettél! Rajtad kívül egyetlen nő sincsen a kormányban, ugye? – Tanya átölelte barátnőjét. – Nagyon, nagyon büszke vagyok rád! Csak egyre kérlek! Ha valóban szereted Dibenkót, tégy úgy, mintha ő lenne számodra a legfontosabb! Még akkor is, ha nem egészen így érzed! – Nem tudok színlelni – felelte Kollontaj –, Pavel szeret, és nemcsak a nőt szereti bennem… hanem a forradalomért harcoló embert is! Tanya gyengéden, de szánakozással nézett Alekszandrára. Nem mondott semmit. Nem akarta barátnőjét elkedvetleníteni. Ő úgy gondolta, hogy „minden férfi csak önmagát akarja látni a nőben, akit szeret. Tükörnek használják szerelmüket, saját maguk akarnak benne tündökölni. Ha nem a képmásukat tükrözi vissza az asszony, hanem önmagát, hamarosan faképnél hagyják. És keresnek másvalakit, aki azt az illúziót kelti bennük, hogy csak értük és rajtuk keresztül élnek. Az az asszony, aki ember is akar lenni, magára marad.” Alekszandra nem vette észre, hogy Tanya nem egyszerűen hallgat, hanem elhallgat valamit. Tele volt hittel, lelkesedéssel. Gondolatban már a másnapi teendőit intézte. Pavelnak el kellett utaznia, de holnap visszajön, s akkor bemutatja Marija Ipatyevnának, Misának. Bizonyára megkedvelik majd egymást. Mindhárman tiszta, igaz emberek. Nem is lehet másképp. – Tányecska, én olyan boldog vagyok! – Alekszandra átölelte Tanyát. – Ugye, te is örülsz, hogy boldognak látsz! Ugye béke lesz, és minden jóra fordul? – Minden jóra fordul, Surinka, minden jóra fordul – Tanya tűnődve nézte Alekszandra megkeskenyedett arcát, karikás szemét. – De nem ártana, ha egyszer kialudnád magad! A férfiak nem szeretik a fáradt asszonyokat! Ezt ne felejtsd el! Alekszandra nem sokat törődött Tanya figyelmeztetésével. Pavel csupa szerelem, csupa gyengédség volt. Sugárzó tekintete szavak nélkül is azt mondta: „Te vagy a legszebb, legnagyszerűbb asszony a világon!” Misával való találkozásukban nem volt semmi feszélyezettség, olyan természetesen viselkedtek, mintha évek óta ismernék egymást. Arról beszélgettek, Misa hogyan hasznosíthatná Amerikában szerzett tapasztalatait. De mindketten megállapították, hogy egyelőre erre nincs sok lehetőség. Elavultak a gépek, minden tönkre megy, a régi gyártulajdonosok elzárkóznak. Nincs nyersanyag, amivel dolgozzanak. És az emberek éheznek. – Hogyan vessünk véget az éhségnek, hogyan kezdjük meg a munkát? – töprengett Alekszandra, amikor elindult munkahelyére, a Népjóléti Minisztériumba. Az aranysujtásos ruhába öltözött portás nem akarta beengedni. „Lejárt a fogadási idő” – mondta közönyösen. „De én vagyok a népbiztos” – érvelt Alekszandra. A portás vállat vont. Nem tudta, mi az a népbiztos, csak azt tudta, fogadási idő után a minisztériumba senki sem teheti be a lábát. „Akkor is jöjjön holnap” – mondta, és becsukta a kaput. Alekszandra nem tudta, sírjon-e vagy nevessen. Otthon Zoja várt rá. „Lakást találtam mindannyiunknak – közölte –, ezentúl velem fogsz lakni és… Pavellal – tette hozzá. – Tudod, hogy még nem is ismerem?” A hangjában kis szemrehányás csengett. „Én is alig-alig – felelte Alekszandra elmosolyodva –, olyan ritkán látom. Mindkettőnknek nagyon sok a dolgunk. Ebben a pillanatban az a legfontosabb problémám, hogyan jutok be saját hivatalomba! Ma a portás nem engedett be! Holnap talán több szerencsém lesz!” – Veled megyek – jelentette ki Zoja –, ha kora reggel indulsz. Az én munkám úgyis tíz után kezdődik. Még nem is mondtam neked: a színházügyi igazgatóságon dolgozom, újjászervezzük a színházakat. Új darabok kellenek az új közönségnek. Nagyon örülök ennek a munkának. Nos, Surinka, hozzám költözöl, Pavellal együtt? Én majd gondoskodom rólatok. Marija Ipatyevnának itt van a fiatal pár, nekem meg senkim sincsen, ha hazamegyek, üres a ház, jó lenne, ha te várnál engem, vagy én várhatnálak téged! Marija Ipatyevna nem szívesen engedte el Alekszandrát, de belátta: Zojának pillanatnyilag nagyobb szüksége van a barátnőjére, mint neki. Hiszen Misa és Katya vele vannak, gondoskodhatik róluk. És ez betölti napjait. Másnap Alekszandra Zojával együtt indult el a Gorohavaján lévő minisztériumba. A portás kis habozás után beengedte őket. Amint mentek felfelé, a lépcsőn lefelé özönlő emberekkel találkoztak. „Hát ezek kik?” – álltak meg csodálkozva. Csak néhány másodperc múlva jöttek rá, hogy ez a siető népség bizonyára a minisztérium tisztviselőkara. Menekülnek, nem akarják a szovjethatalmat szolgálni. „Ám menjenek” – vont vállat Alekszandra. – Bejutottál, akkor búcsúzunk! És este Misa majd átköltöztet! – Zoja megölelte barátnőjét. – Nem lesz könnyű dolgod! – nézett a távozók után. Alekszandra végigjárta a hatalmas, termeknek beillő szobákat, alig néhány embert talált, a legtöbb íróasztal előtt senki sem ült, a fiókok kiborítva, a földön iratok, könyvek, kifolyt tinta a padlón, a bőr karosszékek huzatai sok helyütt felszakítva. A páncélszekrények zárva, s a kulcsokat nem találja. Azt sem tudta, melyik szobában üljön le, melyik üres, kiborított fiókú íróasztal mögé. Hát ez lesz a munkahelye. Munkája lenne elég, a menhelyeken a gyerekeknek ennivalóra, a hadirokkantaknak segélyre, a csecsemőknek tejre volna szüksége. De hol vegyen pénzt, és ki fog segíteni a munkájában. Újra végigjárta a hatalmas épületet, azok, akik a helyükön maradtak, örömmel üdvözölték. Mindössze hatan voltak. – Így hát a népbiztosság létszáma velem együtt hét – jelentette ki Alekszandra. – Arra kérem önöket, segítsenek nekem. Nagyon nagy feladatokat kell megoldanunk, és amíg nem találunk több megfelelő munkatársat, magunknak kell mindent ellátni. Hajlandók velem dolgozni? – Hajlandók vagyunk – felelték. – Azért maradtunk itt – tette hozzá az egyik. – Először a páncélszekrények kulcsát kell megkeresnünk. Talán akad bennük némi pénz. Nem tudják, hol vannak a kulcsok? Erre senki sem tudott feleletet adni. A pénztáros napok óta nem mutatkozott. Írásbeli felszólításra sem jelentkezett. Rendőrségi házkutatással nagy nehezen előkerültek a kulcsok. Bizony nem sok pénz maradt a páncélszekrényben. Előttük már valaki alaposan megdézsmálhatta. De hát a kevés is több volt a semminél. Mintha megérezték volna, hogy a népbiztosság új gazdát kapott, megállás nélkül jöttek a segélyt kérők. Egy félkarú ember a háborúban megsebesült, kötőgépet kért, a háború előtt textilmunkás volt. A Szegényház gondnoknője fáért könyörgött, a lelencházban nincs tej, nem tudják táplálni a csecsemőket, az árvaházból megszöktek a gondozónők… Mit tegyen? Ő is éhes volt, ő is fázott, fűtetlen teremben ült egész nap. Néha csapatostul törtek rá, de ő fáradhatatlanul telefonált, élelmiszerforrások után kutatott, ha kellett, kért, ha kellett, parancsolt, fenyegetőzött, s a végén csak előteremtette a legszükségesebbeket. Zoja, Misa segítségével, átköltöztette barátnőjét, s Pavel már az új lakásba jött meglátogatni Alekszandrát. Csak látogatás volt ez, egy-egy óra, néha egy éjszaka, amikor Petrográdban maradhatott, de aztán mennie kellett. A nehéz katonai helyzet megkövetelte, hogy állandóan utazzék. De a rövid idő, amit együtt töltöttek, örömünnep volt mindkettőjüknek. Pavel tudta, hogy mennyit dolgozik Alekszandra, aggódott érte. Zojának, akivel mindjárt megbarátkozott, elpanaszolta: „A feleségem túl sokat vállal magára!” Mialatt ezeket a szavakat kimondta, zavartan mosolygott. Zoja tudta, miért ez a kisfiús mosoly. Pavel ostobaságnak, kispolgári konvenciónak tartotta a házasságot, s most mégis büszkeség volt a hangjában, amikor Alekszandrát mint feleségét említette. „Ez a fiú szereti Surát – gondolta elégedetten Zoja –, és talán a szerelem mellett a közös cél is összetartja őket.” Zoja röviddel Alekszandra külföldre szökése után ment férjhez, s férje egy év múlva meghalt tüdőbajban. Azóta egyedül élt, tudta, mi a társtalanság, s szívből kívánta: Sura most már ne maradjon egyedül. Zoja elmesélte Alekszandrának, hogy Pavel aggódik érte. Kollontaj fáradtan legyintett. „Hidd el, Zoja, csak egy kis töredékét tudom elvégezni a munkámnak, s milyen jelentéktelen mindez ahhoz képest, amit Iljics dolgozik. Alig eszik valamit, hideg szobában ül egész nap, s egy árva villanykörte fénye mellett görnyed néha fél éjszakákon át. Szinte szégyenlem, ha zavarnom kell, mert kérdeznem kell tőle valamit. De gyakran tanácstalan vagyok, és ha beszélek vele, minden megvilágosodik.” Lenin szilveszter éjszakáján is vállára vetett átmeneti kabátjában ült az íróasztala mellett. Alekszandra ekkor ment be hozzá, hogy megbeszéljék az anya- és csecsemővédelmi osztály szervezéséről nemrég aláírt rendeletet. Miközben tervezgette, milyen legyen az új otthon, a narvai barakk járt fejében. A halott kisgyerek megmerevedett teste a közelében játszó gyerekek között. És a dagadt lábú, elgyötört arcú asszonyok a gépek mellett, örök reménytelenségben, kiszolgáltatottságban. Világos, napfényes otthonok kellenek, ahová az anyák nyugodtan odaadhatják csecsemőiket, kisgyerekeiket. Nem lesznek többé lelencházak, mint régen, amikor az anya beadta a gyermekét egy kisablakon, és ezzel örökre elvált tőle. A csecsemőnek számot akasztottak a nyakába, s amikor felnőtt, ezzel a számmal bocsájtották ki az életbe. Ezt a rendszert egy tollvonással örökre megszüntették. A lelencházból anyaés csecsemőotthon lett. A régi személyzet mindent ellopkodott, még mielőtt a gyerekek megkapták volna az ennivalót. De sikerült néhány lelkes fiatal lányt találnia, akik szívvel-lélekkel dolgoztak az otthonban és az otthonért. A dajkák, akik még megmaradtak – mert nem volt hova menniük, és itt legalább a minimális fejadagjuk biztosítva volt –, szorgoskodtak, súrolták a padlót, mosták az ablakokat. Az épület egy részét átalakították, új kályhákat raktak, a bútorokat, falakat átfestették, növényekkel díszítették a szobákat. Alekszandra boldogan közölte Leninnel, hogy másnap a csecsemőotthon átköltözik az átalakított épületbe. Megszüntetik azt az embertelen szokást, hogy a házasságon kívül született gyermekeket elkülönítik a törvényesen születettektől. Vlagyimir Iljicset, noha nagyon fáradt volt, minden részlet érdekelte. Kollontaj ragyogva mesélt, aztán elhallgatott. Látta, milyen kimerült Lenin. Nemrég ért véget a Népbiztosok Tanácsának ülése, a fronthírek aggasztóak voltak. A német hadsereg délnyugatról tovább vonult Ukrajna felé. Anglia és Franciaország nyíltan támogatta a fehérgárdistákat. Éhínség fojtogatta az országot. Alekszandra elbúcsúzott, s hazaindult a kegyetlenül hideg januári éjszakában. Zoja úgy hámozta ki kabátjából, mint egy kisgyereket. És már töltötte is a teát. „Igyál, ez majd felmelegít!” Alig ivott Alekszandra néhány kortyot, megszólalt a telefon. – Ki lehet az ilyen későn? Talán megérkezett Pavel, de nincs ideje eljönni – gondolta, amikor felvette a kagylót. Zoja, akit szintén meglepett az éjszakai telefon, megdöbbenten látta, hogy Alekszandra arcából kifut minden vér, és a teáscsésze kiesik remegő kezéből. – Igen, megyek, azonnal megyek – ennyit mondott mindössze, és már nyúlt a kabátja után. – Mi történt? – Ég a csecsemőotthon… – Alekszandra többet nem tudott mondani. – Hová mész? Veled megyek! – Zoja magára kapta kabátját, és ketten indultak neki a fagyos januári éjszakának. A néptelen utcákon karszalagos vörösgárdista őrjáratok cirkáltak. Egy vörösgárdista megismerte Alekszandrát. – Baj van, elvtársnő? Elkísérjük! – mondták, és csatlakoztak hozzájuk. Már messziről világítottak a magasba szökő lángoszlopok. Az otthon orvosa, doktor Korolev fogadta őket. – Menjenek, kérem, gyorsan Kollontaj elvtársnő szobájába, különben még bajuk eshet! – De hát mi történt? – kérdezte Alekszandra. – Nyilván gyújtogatás, mert csak az új szárny égett le. Kérem, jöjjenek – fogta karon határozottan Korolev. – Nem, látni akarok mindent! Már jöttek is a dajkák a régi lelencházból, karjukon a csecsemőkkel, és eltorzult arccal, magukból kikelve átkozódtak: – Hát itt van! A vérszopó bolsevik, aki felgyújtotta az otthonunkat! El akart égetni mindannyiunkat a csecsemőkkel együtt! – Jöjjön, Alekszandra Mihajlovna – kérte az orvos. Zoja is megpróbálta karon fogni. Ekkor az egyik dajka a karjában tartott csecsemőt átadta a mellette lévőnek, és nekiugrott Alekszandrának. A tűzoltók szabadították ki Kollontajt a dühöngő nő karmaiból. Olyan erővel fojtogatta Alekszandrát, hogy még ők is csak nehezen tudták lefejteni nyakáról a rátapadt ujjakat. Korolev doktor autót szerzett, hazavitte Zoját és Alekszandrát. – Ne búsuljon, Alekszandra Mihajlovna – mondta vigasztalóan –, felépítjük újra a csecsemőotthont. És még nagyon sok otthon fog épülni az egész országban. A beidegződött régi szokásokat, ostoba babonákat nem lehet egyik napról a másikra elfújni! Most vegye be, kérem, ezt a tablettát, meglátja, elalszik tőle. És holnap… – És mi lesz holnap? Kormos, üszkös falak, éhező csecsemők, ellenséges, álnok dajkák fogadnak, ha bemegyek. Elküldjem őket? Kit kapok helyettük? Ugyanolyanokat, vagy talán még rosszabbakat? – Forradalom van, Alekszandra Mihajlovna, és a forradalomban nem lehet az emberekkel kesztyűs kézzel bánni. Ismerem magát, van magában bátorság és erő ahhoz, hogy elbánjon ezekkel a feldühödt boszorkányokkal, kihajítsa őket, és szerezzen helyettük jóérzésű, rendes asszonyokat. – Igaza van, doktor. Köszönöm a szavait. De a tablettát nem veszem be. Ha bevenném, holnap, azaz ma, hiszen már hajnalodik, kótyagosan ébredek. És nekem tiszta fejre van szükségem! Másnap kora reggel csengetésre ébredtek. Zoja nyitott ajtót, nem nagyon örült a hívatlan látogatóknak. „Felébresztették Surát, pedig szüksége lenne még egy kis alvásra” – gondolta bosszúsan. De amikor meglátta Marija Ipatyevnát és Katyát, elpárolgott a haragja. – Mindent tudunk – mondta Marija Ipatyevna –, azért jöttünk, hogy segítsünk! Ezentúl mindennap bejárok az otthonba, Katya pedig szabad idejében segít Alekszandrának. És bizonyára talál az iskolában néhány fiatal tanítónőt, aki hetenként kétszer-háromszor el tud jönni segíteni. Alekszandra, aki pongyolát kapott magára és kisietett, hallotta Marija Ipatyevna szavait. Megölelte mindkét nőt, aztán betessékelte őket. – Ne vegyétek le a kabátot – mondta –, még nem tudtunk befűteni. – Azt már nem árulta el, hogy mindössze két napra való fájuk van. – Mindjárt főzök teát – ajánlotta Zoja. – Ne fáradjon, Zoja, sietnem kell, hogy el ne késsek az iskolából. – Katya már szaladt is. Marija Ipatyevna ott maradt, együtt itták a keserű sárgarépateát, aztán Alekszandrával az otthonba mentek. Útközben Kollontaj megkérdezte: tudja-e Marija Ipatyevna, mekkora teherrel és felelősséggel jár az otthon munkája? – Tudom – felelte egyszerűen az asszony. – Tudom és vállalom. Amikor te, Misa, Katya és Zoja ennyit dolgoztok, én sem maradhatok tétlen. Örülök, hogy segíthetek neked. Azt hiszem, Vlagyimir is helyeselné, hogy igyekszem könnyebbé tenni a munkádat. Vlagyimir, Vlagyimir, mindig Vlagyimir – Alekszandra meghatottan nézte a kicsi asszony komoly arcát. Ennyi év után még mindig csak rajta keresztül látja a világot. Tiszteletre méltó a hűsége. Olyan, mint aki csak egy dalt zongorázik, egy árva dalt, s ebben a dalban megtalálja a világ valamennyi dallamát… 2. 1918 márciusában az éhező, didergő Petrográdból a kormány átköltözött az éhező Moszkvába. Ez az esztendő a legkegyetlenebb megpróbáltatások esztendeje volt. Alekszandra néha már azt kérdezte: Kibírjuk ezt? – Aztán elszégyellte magát kishitűségéért. „Kibírjuk – mondta –, ki kell bírnunk!” A blokád egyre fojtogatóbb lett. Támadtak az intervenciósok, támadtak a fehérgárdisták. Az éhség, betegség legyengítette az embereket. Öt deka kenyér volt a fejadag, és ezt sem sikerült mindig biztosítani. A párt Központi Bizottsága ekkor küldte Kollontajt agitációs körútra a Volga vidékére. Hajóval mentek, néhány elvtárssal, minden városban kikötöttek és beszédeket tartottak. Rendkívül veszélyes feladat volt ez, az eszerek felkelést robbantottak ki Jaroszlavlban, Kolcsak pedig támadást indított ellenük Szamarában. Alekszandra társaival együtt kis híján a felkelők kezébe került. A hajónak az utolsó pillanatban sikerült visszafordulnia. Amikor visszaérkezett Moszkvába, a Nacional-szállóbeli szobájába, újra érezte a szíve körül azt a szorítást, amely először a viborgi börtönben tört rá. Amíg veszélyben volt az élete, nem félt. Most megijedt. Nem szabad megbetegednie, nagyon sok tennivaló vár rá. Valami gyógyszer kellene, ami elmulasztja ezt a szorítást, ami holnapra munkaképessé teszi. De kit hívjon? Zoja, Misa, Marija Ipatyevna, Katya mind Petrográdban vannak. Örül, hogy nem tudnak veszélyes útjairól, nem izgulnak érte, de most mégis boldog lenne, ha valamelyikük betoppanna. Próbált elaludni, kicsit el is szunnyadt, amikor halk kopogtatásra riadt fel. Az ajtóban Inessza Armand állt, kezében egy kis csomag szárazsüteménnyel. – Inessza! – Kollontaj megdörzsölte a szemét, azt hitte, csak látomás. Felkelt a díványról, a szorítás mintha enyhült volna. – Mi van veled, Surinka, sápadtnak látszol! Biztosan kimerített a volgai út. Vlagyimir Iljicstől hallottam, milyen izgalmakat kellett átélned. Tudtam, hogy egyedül vagy, azért jöttem el! Remélem, ma pihensz, én is szabadságot adtam magamnak, s elbeszélgetünk! Úgy, mint annak idején Párizsban. Olyan rég nem találkoztunk: hallottam, férjhez mentél. – Igen, már majdnem egy esztendeje – amikor Alekszandra Pavelra gondolt, egy pillanatra felcsillant a szeme. – Már régen nem kaptam hírt felőle. Lehet, hogy a fronton van, lehet, hogy a hátországban. És… aggódom érte. – Nem csodálom – mondta megértően Inessza –, nem a legalkalmasabb pillanatot választottad a szerelemre, a házasságra. Tudom, most adódott, nem kerested. De… Nem fejezte be a mondatot. Féltette barátnőjét, féltette az érzelmi csalódástól, mely meggyőződése szerint előbb-utóbb be fog következni. – Hamarosan hírt kapsz Pavelról, de addig is pihenj és aludd ki magad! – Inessza ugyanazt mondta, amit Petrográdban Tanya. – A férfiak nem szeretik a fáradt asszonyokat! Alighogy Inessza elment, Alekszandra felkelt és elindult a Központi Bizottságba. Hátha ott tudnak valamit Pavelról. De Dzerzsinszkij mindössze annyit tudott, amennyit ő is sejtett: a hátországba küldték, illegális pártmunkára. „Veszélyes?” „Igen, Kollontaj elvtársnő, veszélyes feladat, de mindannyian, akik itt vagyunk, vállaljuk a veszélyt.” „Vállaljuk a veszélyt” – ezek a szavak jutottak eszébe Alekszandrának akkor is, amikor augusztus 20-án merényletet követtek el Lenin ellen. A Népbiztosok Tanácsának ülésére várták, és Vlagyimir Iljics késett. Mindannyian nyugtalankodtak a késés miatt, s hamarosan kiderült, hogy nyugtalanságuk nem volt alaptalan. Telefonon jelentették, hogy Lenin ellen merényletet követtek el. A Nichelson-gyárban tartott beszéde után, amikor az autóhoz ment, hogy a Népbiztosok Tanácsának ülésére hajtasson, rálőttek. Él, de állapota súlyos. Ettől kezdve Alekszandra napjai lidérces szorongásban teltek. Továbbra is részt vett megbeszéléseken, eljárt a gyárakba, üzemekbe, s akik hallották csengő, tiszta hangját, lelkes szavait, nem is sejtették: milyen erőfeszítésébe kerül a beszéd. „Ha Lenin köztünk van, semmi baj nem történhet” – ezt érezte, amióta Iljics visszatért Oroszországba. Ha arra gondolt, hogy Lenin nem marad életben, elhessegette a gondolatot. „Neki élni kell” – ismételgette makacsul. Egy hét után kiderült, hogy van remény Vlagyimir Iljics gyors felépülésére. Az Első Hadsereg katonái táviratban értesítették szülővárosának, Szimbirszknek bevételéről. Lenin választáviratában megköszönte a vöröskatonák áldozatkészségét. „Szimbirszknek, szülővárosomnak bevétele a legjobb gyógyír sebeimre” – írta többek között a sürgönyben. Szeptember 16-án, betegsége után első ízben vett részt a párt Központi Bizottságának ülésén. Alekszandra meghatottan nézte megsápadt arcát, a szeme körüli mély árkokat. „Pihennie kellene – gondolta –, de hogyan pihenhet ezekben az időkben? Ha megszűnik a blokád, ha a frontokon elcsitul a harc, akkor talán… de akkor újabb, talán még nehezebb munka vár rá és mindannyiunkra!” Pavelról még mindig nem kapott hírt. Ha esténként hazatért a szűk, szállodai szobába, elővette régi kockás füzeteit. Belelapozgatott, s ahogy az elmúlt évek krónikáját olvasgatta, eszébe ötlött, egyszer azon töprengett: hány panzióban, hány szállodában aludt már? Hány ideiglenes otthona volt? És egy pillanatra eltűnődött: lesz-e valaha igazi otthona, amelyet megoszthat társával? Ki tudja? Októberben a párt újabb agitációs körútra küldte, ezúttal a textilkörzetekbe. Beszéljen a munkásnőkkel. Nála jobban senki sem tudja megmagyarázni: amikor a szovjethatalomért harcolnak, a saját jogaikért, gyermekeikért harcolnak. Alekszandra, mielőtt elutazott, újra felkereste Dzerzsinszkijt. Az kicsit zavartan magyarázta, hogy Pavel nem írhat, nem üzenhet, nagyon óvatosnak kell lennie. De legyen nyugodt, nincs semmi baja. Alekszandra érezte, mennyire bizonytalanul hangzanak Dzerzsinszkij megnyugtató szavai, de hinni akarta, amit mondott. Napokon át utazott tömött vonatokon, kényelmetlen szállásokon aludt, de megható volt a szeretet, amellyel a gyárakban fogadták. Áhítattal hallgatták szavait, az idősebb munkásasszonyok bólogattak, s azt mondották: „Igaza van, elvtársnő, akármilyen nehéz most, tudjuk, hogy jobb lesz!” Egy Anucskina nevű idős szövőnő, aki tízéves kora óta dolgozott a gyárban, meghívta magához egy csésze teára. Alekszandra örömmel fogadta a meghívást. Anucskina elmesélte életét, aztán így folytatta: „Az elvtársnő nyilván sohasem dolgozott sem gyárban, sem a földeken. Látszik ez a vékony kezén, meg a keskeny lábán! Megfigyeltem, amikor fellépett az emelvényre. Nem akartam megbántani, higgye meg, tisztelem azért, hogy sohasem próbálta a mi sorsunkat, és mégis közénk állt! Rajtunk akar segíteni! Eszembe jutott, amikor magát hallgattam: össze kellene hívni az asszonyokat, munkásnőket, parasztasszonyokat, s azoknak elmondani, amit nekünk a gyárban mondott. Olyan kongresszusfélére gondoltam… Ne nevessen ki, ha butaságokat beszélek…” – Nem beszél butaságokat, Anucskina kedves, sőt… Igaza van, az asszonyokat össze kell hívni. Mert azok jobban érzik az élet minden terhét, s noha ők a gyengébbek, nekik kell erősebbnek lenniök. Moszkvába rendezzük meg a kongresszust, s magát is meghívjuk! – Köszönöm, de nem tudom, hogy eljutok-e én oda? A fiam a fronton, a menyem is dolgozik, három kisunokám van otthon, nekünk kell minden munkát végezni, meg azt a kis földünket is meg kell művelni. Különben nem volna mit ennünk… Ha nem sértem meg, fogadja el tőlem ezt a kis fehér cipót. Ugye elfogadja? Alekszandra megölelte Anucskinát, s elbúcsúzott. Éjfélkor indult a vonata Moszkvába. Táskájában őrizte a cipót. Hátha közben megérkezett Pavel, és akkor a tea mellé fehér cipót adhat neki… A szállodában, amikor belépett, szeme a portásfülke melletti rekeszes polcra tapadt. De üres volt a rekesz, s a portás átadta a kulcsot, sajnálkozva felelt a ki nem mondott kérdésre: Nem volt üzenet, elvtársnő! Nem volt lelke a cipóhoz nyúlni, étvágya sem volt. Megitta a keserű sárgarépateát, s sietett Leninhez. Be akart számolni útjáról és felvetni a gondolatot: mit szólna egy nőkongresszushoz? Lenin helyeselte a tervet, és azt ajánlotta: Alekszandra minél előbb lásson hozzá a szervezéshez. Ha nem szorongatta volna az aggodalom Pavelért, mennyire örült volna az előkészületeknek. Krupszkaja és Sztaszova, sőt Inessza is megígérték, hogy felszólalnak. Alekszandra körülbelül háromszáz embert befogadó helyiséget keresett, az elvtársak csodálkoztak: ugyan, nem gyűlik össze háromszáz nő! Jó, ha százan lesznek! Megvolt a terem, most már csak a beszédet kellett megírnia. És Pavelról még mindig nem tudott semmit sem. Újra elment Dzerzsinszkijhez. „Feliksz Edmundovics, kérem, mondja meg, mi van Pavellal? A legrosszabb bizonyosság is jobb a bizonytalanságnál!” – Jó hírem van – felelte Dzerzsinszkij. – Kicseréljük Pavelt német hadifoglyokért! Alekszandrával forgott a szoba. Kicserélik? Mit jelent ez? Dzerzsinszkij elmagyarázta, hogy Pavelt, aki illegális munkát végzett a németek megszállása alatt a Krímben, elfogták. Golyó általi halálra ítélték. De végül megegyeztek, német tisztekért visszaadják Dibenkót. Nemsokára Moszkvában lesz. – Köszönöm – Alekszandra csak ennyit tudott mondani. A szíve körül enyhült a szorítás. Elbúcsúzott, hogy megkeresse Inesszát vagy Jelena Sztaszovát. Meg kell beszélniük, ki miről szól, aszerint írja meg ő is a beszédét. Most már jó lesz minden, Pavel szabad, újra láthatja, újra hallhatja a hangját, ahogy becézi: Sura, Surinka… És ha idejük lesz, Pavel majd beszél a gyerekkoráról, a kis faluról, ahol született, a szegényes parasztházról, ahol a kemencepadkán aludt az egész család. Már egyszer belekezdett a mesélésbe, aztán szégyenkezve elhallgatott. „Ti egészen másképp éltetek” – mondta. „Másképpen éltünk – felelte Alekszandra –, és azért, hogy neked ilyen gyerekkorod volt, még jobban szeretlek és tisztellek!” Igen, nemcsak szerette, tisztelte is az akaraterejét, a fogékonyságát, a lelkesedését. A kongresszus előtti estén, amikor szobájában a másnapi beszéd szövegét nézte át, amely a család és a kommunista társadalom kapcsolatáról szólt, kopogtattak. Alekszandra felugrott. Megismerte a három rövid kopogtatást. És mielőtt az ajtóhoz ért volna, Pavel már ölelte is. Nem szégyenlette a könnyeit. Dibenko meghatottan simogatta a kezét. „Élek, Surinka, élek! Semmi bajom nem történt!” – Mi ez a csuklódon? – Semmi, semmi! Csak a bilincs nyoma. De ez hamarosan elmúlik… – Meddig maradsz? – akaratlanul csúszott ki a kérdés az asszony száján, és utána mindjárt elszégyellte magát. Hát ő sem különb, mint a párjukért reszkető asszonyok, akik azt szeretnék, ha a szeretett férfi el sem mozdulna mellőlük. Pavel rámosolygott. – Bár soká veled maradhatnék – mondta –, de a frontra kell mennem. Nem maradhatok itthon, amikor a helyzet súlyos, talán még több is annál: aggasztó… De megvárom a kongresszust, a te kongresszusodat! A kongresszusra négyszer annyian jöttek el, mint amennyire Alekszandra számított. Nem volt igazuk az aggodalmaskodó elvtársaknak, akik sokallták a háromszáz személyt befogadó termet. Lelkes, izzó volt a hangulat. Asszonyok százai mondták el, hogy mit várnak a szovjethatalomtól; emberré válásukat, gyermekeik boldogabb, szebb jövőjét, s a vérontás végét: békét, békét! Lenin is eljött a kongresszusra, jövőbe mutató szavait mindenki bizakodva hallgatta. A kongresszus után Pavel a frontra utazott. „Gondolatban mindig veled vagyok, a fronton is úgy érzem, mellettem vagy!” Szívet melengető szavak voltak ezek. És felötlött Kollontajban a gondolat: miért ne kísérhetné el Pavelt a frontra? Igaz, most nagyon sok a munkája, a Központi Bizottság nőosztályt szervezett. Inessza lett az osztály vezetője. És Alekszandra, Inessza segítőtársaként, nem mozdulhatott el Moszkvából. De elhatározta, amint megfelelő helyettest talál, kimegy a frontra Pavel után. Elképzelte Dibenko meglepett arcát, felsugárzó mosolyát, és a legszívesebben azonnal csomagolt volna. Podvojszkij hadügyi és haditengerészeti népbiztos kétszáz munkatársával Moszkvából a háborús sebektől vérző Ukrajnába utazott. Alekszandra is velük tartott. Elutazásuk előtt néhány nappal kapta a kegyetlen hírt: Berlinben meggyilkolták Rosa Luxemburgot és Karl Liebknechtet. Amint ült, kezébe temetett arccal, felvillantak előtte az 1914-és berlini napok. Karl, az egyetlen tiszta lelkű ember, aki a háború ellen fel mert szólalni. A többiek, a kis görnyedt hátú Kautsky, aki arról szavalt: mindenkinek viselnie kell a keresztjét, a kenetteljes Göhre, aki azt szerette volna: az orosz forradalmárok a császár szekértolói legyenek. Elérték a céljukat: halott Karl és halott Rosa, a bölcs, a jövőért harcoló forradalmár, aki úgy szeretett, ölében cicájával, verseket olvasni. Vajon mi van Clarával? Rémület fogta el: ha börtönbe vetik, ha őt is megölik, mint a többieket… gyilkosok, gyilkosok… egy pillanatra sem szabad pihennie, harcolnia kell szóban, írásban, akár fegyverre] is, hogy megbosszulja Rosa és Karl halálát, hogy megmenthesse Clarát és mindazokat, akik a szabadságért küzdenek. 1919 februárjában utaztak el Moszkvából. Új kinevezést kapott: SzovjetUkrajna agitációs és propaganda népbiztosa lett. Elutazása előtt látogatta meg Misa. „Vigyázz magadra – kérte –, ne fáraszd túl magad!” – Nem tehetem, kisfiam – felelte Alekszandra –, még többet kell dolgoznom, mint eddig. Háború van – tette hozzá –, jól tudod! És ezt a háborút meg kell nyernünk! Misa kikísérte a pályaudvarra, Kollontaj büszke mosollyal mutatta be a fiát az elvtársaknak. „Igen, az én fiam” – bizonygatta, mert ugyanúgy nem akarták elhinni, hogy ilyen idős fia van, mint annak idején külföldön. A vonaton azon gondolkozott, hogyan kezdje el a munkát? Ha megérkeznek Harkovba, agitációs vonatot szervez. Ezzel a vonattal bejárja a háború dúlta Ukrajnát. Amikor kislány korában édesapja Ukrajnáról, szülőhazájáról beszélt, szavaiból kiérződött a vágyakozás. Mintha azt mondta volna: visszavágyom a békesség és nyugalom földjére. Ha Mihail Alekszejevics most látná a felégetett falvakat, romos, üszkös házakat, felperzselt szántóföldeket, a szíve vérezne. Harkovban Pavel az állomáson várta. „Köszönöm, hogy eljöttél” – mondta. Néhány órát tölthettek csak együtt. Pavel hadosztályparancsnok volt az ukrán fronton, és az intervenciós csapatok meg a fehérgárdisták már elfoglalták a Krímet, a délukrán területeket. Pavelnak vissza kellett mennie a frontra. Alekszandra pedig városról városra járt, gyűléseken beszélt, a frontra is kiment. Aztán visszautazott Moszkvába; márciusban összehívták a párt VIII. kongresszusát. Nem sokkal a kongresszus előtt megérkeztek az első katonai sikerekről szóló hírek. Felszabadult Ukrajna bal partja, a Donyec-medence, Ufa és Orenburg kormányzóság egy része. Alekszandra azt remélte, hogy Pavel hamarosan hazajön szabadságra. A kongresszuson felszólalt, és többek között azt mondotta, hogy meg kell vizsgálni a kérdést: hogyan kapcsolják be a kommunizmust építő elvtársak közé a munkás- és parasztasszonyok hatalmas seregét, akikre most nagy feladatok várnak. Felszólalásával nagy tetszést aratott. Inessza átölelte, és úgy mondta: Bár sok ilyen szónokunk lenne, mint te! Ha beszélni kezdesz, mindjárt megnyered a hallgatóság szívét. A hangod is segít! Nem akartál soha énekesnő lenni? – Soha – Alekszandra erélyesen rázta meg fejét. – De talán tudod, a nővérem, aki már nem él, Jevgenyija Mravina néven tizenöt évig a cári opera énekesnője volt. – Szomorú emlékeket idéztem fel akaratlanul, bocsáss meg – kérte Inessza –, de nekem még emlékeim sincsenek, mert sohasem volt testvérem. Ha csak nem tekintem azoknak Armand testvéreit, hiszen közöttük nőttem fel. Nem voltak rosszak hozzám, de azért… gyakran éreztem: én csak a nevelőnő unokahúga vagyok, és nem egyenrangú velük. Néha elgondolkozom: talán ez az árnyalatnyi megkülönböztetés vitt a másik táborba, oda, ahol nem csak árnyalatok és hangsúlyok választják el a szegényeket a gazdagoktól. Akármi vitt oda, boldog vagyok, hogy eljutottam ehhez a felismeréshez. Alekszandra bólintott. Aztán ismét a feladatokról beszéltek. Kollontaj a frontra készült. Örömmel ment, hiszen Pavellal lehet együtt. Elutazása előtt még átadta munkáját egy fiatal lánynak, aki félénken jegyezte meg: „Kollontaj elvtársnő, nem tudom, mennyire tudok helytállni, hiszen nincs semmilyen tapasztalatom!” „Ne féljen, kedves, mindenki tapasztalatlanul kezdi a munkát, pár napig magával maradok és mindent megmagyarázok!” Alekszandra mindig segítette a fiatalokat, s ezek később sokszor hálásan emlékeztek meg arról, mennyi szeretettel tanította kezdő munkatársait. Akácvirágzáskor érkezett Alekszandrovszkba, a Don vidéki járási központba, ahol Dibenko várta. Apróra kikérdezte az elmúlt hetekről, a kongresszusról, minden fontos volt számára, érdeklődött, volt-e elég ennivalója, cukorral itta-e a teát? Tudta, hogy felesége „édesszájú", nem a kenyeret vagy a húst nélkülözi, hanem az édességet. „Ma már megenném a cukros kását, amit gyerekkoromban finnyáskodva otthagytam!” – gondolta Alekszandra, de nem mondta Pavelnak. Tudta, hogy Dibenko mennyit éhezett fiatalkorában. – Úgy szeretnélek bemutatni édesanyámnak – mondta Pavel –, és a falut is meg akarom mutatni, a házunkat meg a pópáék házát, ahol a kisasszony tanított. Nem tudom, ott él-e még, talán férjhez ment, s elkerült a faluból, de ha nem, boldog lennék, ha látná: a kis Pavlusának, akivel annyit foglalkozott, ki a felesége! De erre egyelőre nem volt sem idő, sem lehetőség. Alekszandra járta Ukrajna frontjait, beszédet tartott a katonáknak. Észrevette, hogy ha sokan gyűlnek össze, kevésbé figyelnek rá, mindig csak néhány embert hívott össze, azoknak magyarázta: miért harcolnak. Érezte, így sokkal nagyobb hatással van rájuk. Pavel aggódva kérdezte: nem fárasztja-e túlságosan a sok beszéd, a sok kérdésre adott válasz? Hiszen egész nap, gyakran a késő éjszakáig talpon van, érvel, vitatkozik. „Éppen a vita ad erőt” – mosolygott Alekszandra. – Ilyenkor tudom, hogy meghallgattak, odafigyelnek! Hidd el, sohasem vagyok fáradt!” – Férfinak is sok volna az a munka, amit te végzel! – A férfiak nem erősebbek nálunk, drágám – mondta az asszony –, nekünk egyelőre sokkal több terhet kell vállalnunk. Ha valaki dolgozni akar, s amellett feleség, anya, csak akkor tud mindenütt helytállni, ha nagyon erős. – Igazad van, Sura. De azért arra kérlek, ne fáraszd agyon magad! – Igyekszem, Pavel – bólintott Alekszandra. És másnap kezdődött újra a munka. A fehérektől nemrég megtisztított falvak poros terein, kis vasútállomásokon, nagyvárosok épen maradt színházaiban tartott beszédeket, s örült, ha látta: szavai megértésre találnak. Ritkán adódott egy kis idő, amit egymással tölthettek. Ilyenkor Alekszandra irodalomról, történelemről beszélgetett Pavellal. Tanította a férfit, s amikor látta, hogy örömmel veszi a tanítást, mindenütt könyvek után kutatott. Talált is betört kirakatú könyvkereskedésekben, romos házak padlásán, iskolákban, paplakokban. És ekkor döbbent rá: végig a városokon, akármerre járt, egyetlen könyvtárat sem talált. Eszébe jutottak a német és amerikai könyvtárak. „Ha visszamegyek Moszkvába, erről is beszélnem kell Krupszkajával és Inesszával. Igaz, a csecsemőtej pillanatnyilag fontosabb, mint a könyv, de a tej és a kenyér után a könyvre van a legnagyobb szükségük a gyerekeknek.” Pavel különösen a francia romantikusokért lelkesedett. Bevallotta, hogy Tolsztojt nem tudja teljes mértékben élvezni. Vannak részek, amelyek megragadják, de aztán jön egy hosszú fejtegetés, amihez – úgy érzi – semmi köze sincs, csak untatja. Alekszandra attól tartott: Pavel érzékenységét sérti, ha mindig ő a tanítvány. Elvégre sok dolog van, amihez Pavel ért, ő meg nem. Mi lenne, ha a férje elmagyarázná neki a stratégiát, megismertetné a haditudományokkal? – Te drága, hát az is érdekel, amivel én foglalkozom? Szívesen elmagyarázok mindent! Te meg fogod érteni ezeket a férfidolgokat – lelkesedett Pavel, amikor Alekszandra előállt kérésével. És másnap nemcsak irodalomról, történelemről esett szó köztük, hanem a különböző hadászati kérdésekről is. Pavel nagyon büszke volt új szerepében. De áprilisban elkeseredett harcok lángoltak fel Krímért, nem volt idő a tanításra. Lélegzethez sem jutottak. Április közepén Szevasztopolban Dibenko elvitte Alekszandrát egy térre. Nem szólt semmit sem. Az asszony hirtelen megfogta Pavel kezét. – Ezen a téren akartak kivégezni, ugye? – Honnan tudod? – Megéreztem – Alekszandra fázósan megborzongott. Pavel szorosan magához ölelte. – De megmenekültem, ez a fontos! Veled vagyok, veled leszek! – És abban a pillanatban mindketten azt hitték: valóban mindig együtt maradnak. 3. A harctéri helyzet a kezdeti sikerek után kritikussá vált. A fehérek elfoglalták az egész Donyec-medencét, és északról támadták a Krím félszigetet. Az Antant Flotta segítségével csapatokat tettek partra a Krím félsziget déli részén. Alekszandráéknak Kijevbe kellett evakuálniuk. Dibenko nagyon nehezen viselte el a kudarcokat. Panaszkodott, hogy egyre többen szöknek meg a hadseregből. A vöröskatonákat nyugtalanítja családjuk sorsa az éhező faluban, tudják, nincs, aki learasson, sokan nem értik: miért is harcolnak? – Sura, írjál egy röplapot a katonáknak! Úgy írd, mintha beszélgetnél velük! Nem kell megmondanom, mit írjál, jobban tudod, mint én! Alekszandra nekiült és egy este megírta a röplapot. Ne légy szökevény! – ezt a címet adta neki. Amíg feltette a kérdést: hogy miért is megy haza a vöröskatona, aki aggódik családjáért, learatatlan földjéért, vagy azért, mert nem tudja: kinek van haszna abból, ha nyomorékan tér haza, vagy ha elpusztul, könnyen ment az írás. De felelnie is kellett a kérdésekre. És tudott rájuk felelni: „Attól félsz, hogy nincs, aki távollétedben learasson? Elfelejted, hogy a dolgozók új államában élünk? A járási szovjet gondoskodik arról, hogy időben learassanak a földeken, és a falubeliek odaadják családodnak a neki járó aratórészt… Ide figyelj, vöröskatona, mitől menekülsz? A haláltól? Hát nem tudod, hogyha gyengül a front, a halál a menekülők után veti magát? Hányan esnek fogságba visszavonulás közben! Hány embert agyonlőnek! S mi vár rád, ha az ellenség rád talál, tegnapi vöröskatonára, a faludban? Azt hiszed, irgalmazni fog?” Még néhány sort írt, s így fejezte be: „Ha győzelmet akarsz, ha szabad, békés, dolgos életre vágysz, állj erősen a csatárláncban, ne légy gyáva! Örök szégyen, ha valaki gyáva, és szökevénnyé válik!” – Köszönöm, Sura! Minden katona olvasni fogja. Az egész világ össze akar fogni ellenünk, el akarnak bennünket tiporni. De nem hagyjuk magunkat! A fehérek már Kijev felé tartottak, itt is megkezdődött a kiürítés. Alekszandrának vissza kellett térnie Moszkvába, Kijevben már veszélyessé vált a helyzet. – Mikor látlak? – akarta kérdezni az asszony, amikor hajóra szállt. De nem mondta ki. Csak megölelte Dibenkót, aki kikísérte a kikötőbe. És ő felelt a ki nem mondott kérdésre: – Meglátod, hamarosan Moszkvában leszek! Győzni fogunk! – Igen – bólintott Alekszandra, és újra érezte a szorítást a szíve körül. Hát ez már sohasem fog megszűnni? Két hétig tartott az út Moszkváig. Kijevtől Gomelig hajón ment, onnan vonaton. Ha útközben megálltak, s volt elég idő, beszélt a pályaudvaron összegyűlt emberekhez. Mindig friss volt, élénk, lelkes, tele hittel, bizakodással. Az emberek erőt merítettek szavaiból, s amikor a távolodó vonat után néztek, azt mondták: bár jönne el ez az asszony gyakrabban hozzánk, olyan jó volt hallgatni őt! Hazatérésekor örömmel üdvözölték munkatársai. Inessza meghívta, jöjjön el hozzá, egy csésze tea mellett könnyebben megbeszélhetik a teendőket, mint bent a hivatalban. A kommunista nők első nemzetközi konferenciájára készültek, ki sem látszottak a sok munkából. Inessza nagyon sápadt és sovány volt, Alekszandra aggódott érte. De nem szólhatott semmit sem, mert barátnője azzal hozakodott elő: nyugtalan Lenin miatt, egy pillanatnyi pihenést sem enged meg magának. „Mindannyian így vagyunk, Alekszandra, te sem vagy valami jó bőrben! Vigyázz magadra, nem tudnánk egykönnyen helyettesíteni!” Mégis helyettesíteni kellett. Közvetlenül a konferencia előtt egy reggel heves fájdalomra ébredt. Alig bírt megmozdulni. – „Nem, nem szabad betegnek lennem, éppen most” – gondolta, s megpróbált felöltözni. De néhány mozdulat után belátta: hiába minden erőlködés. Orvost hívott, aki azonnal kórházba vitette, heveny vesegyulladással. – Pavelnak nem szabad megtudnia – ez volt az első gondolata, és kérte munkatársait, akik sűrűn látogatták, ne írják meg sem férjének, sem fiának Petrográdba. Misa azonban tudomást szerzett anyja betegségéről, és Katyával együtt eljöttek Moszkvába. Misa igyekezett nyugodtan viselkedni, de látszott rajta, mennyire lesújtja Alekszandra betegsége. – Túl sokat dolgoztál, drágám – simogatta anyja kezét –, ígérd meg, ha meggyógyulsz, jobban vigyázol magadra! – Ígérem – bólintott Kollontaj, bár sejtette, hogy nem tartja be az ígéretét. A kórházból hamarosan járványkórházba kellett átszállítani, hastífuszt kapott. Lázában gyakran félrebeszélt, ilyenkor apját hívta. „Nagyon szerethette az édesapját” – állapította meg az egyik ápolónő. Dibenkót Marija, Kollontaj titkárnője értesítette, amikor a beteg állapota válságosra fordult. Pavel nem tudott azonnal jönni, hetekbe tellett, amíg Moszkvába ért. Azt remélte, Alekszandrát már otthon találja. De még mindig a kórházban volt, s az orvos közölte, hosszú ideig ott is kell maradnia. „Ha ilyen legyengült állapotban kiengedem, nem állok jót az életéért! – mondta. – Ismerem Kollontaj elvtársnőt, azonnal belevetné magát a munkába, s egyelőre semmit sem szabad dolgoznia!” 1920 őszén engedték csak haza Alekszandrát. Sovány volt, arca megkeskenyedett, kihullt haja még nem nőtt vissza. És Pavelnak vissza kellett mennie a frontra. Alekszandra csak a leveleivel vigasztalódott. Eleinte meg sem merték neki mondani elvtársai, hogy Inessza meghalt. Jaltában történt, ahová lábadozó fiát kísérte. Ott kapott kolerát, és legyengült szervezete nem tudott megküzdeni a betegséggel. Kollontaj csak akkor tudta meg, amikor kénytelenek voltak vele közölni, hogy a párt őt bízta meg a Központi Bizottság Nőosztályának vezetésével. – Inessza helyét foglaljam el? Nem tudok majd megfelelni ennek a feladatnak – tiltakozott eleinte Kollontaj, de később, amikor túl volt az első fájdalmon, igyekezett barátnője szellemében dolgozni. „Hiányzik belőlem Inessza lefegyverző bája, – szuggesztivitása” – mondta Krupszkajának, aki bátorította. – Ne legyen túl szerény, Alekszandra Mihajlovna – mosolygott Krupszkaja –, ha Iljics magát jelölte ki erre a helyre, bizonyos, hogy megfelel! Én is sokat várok magától! Cikkeket kell írnia a lapba, meg kell mozgatni azokat a rétegeket is, amelyek eddig nem vettek részt a munkánkban. Meg kell nekik magyarázni, nemcsak értük, a gyermekeikért is harcolunk! Kollontaj munkához látott, lassanként visszanyerte régi aktivitását, ismét megállás nélkül dolgozott. Időnként Misa meglátogatta, de ő, bármennyire hívták, nem tudott Petrográdba utazni. A kommunista nők második nemzetközi konferenciája előkészületeivel volt elfoglalva. A frontról mind kedvezőbb híreket kapott, Pavel is hazajött. – Be kell iratkoznod az akadémiára – mondotta Alekszandra –, tovább kell tanulnod. Még fiatal vagy, elvégzed az akadémiát, meglátod, sok minden problémát könnyebben tudsz majd megoldani! – Ha az akadémiára járok, és közben dolgozom is, mikor lehetünk együtt? – Pavel nem sok kedvet érzett a továbbtanuláshoz. – Eddig is megálltam a helyem, remélem, ezután is. Vagy talán úgy találod, nem vagyok elég művelt hozzád? – kérdezte kis éllel a hangjában. Alekszandra nem felelt. Pavel gyerekesen duzzogó arcát fürkészte. Csak nagy sokára szólalt meg: – Tudod jól, hogy csak a javadat akarom! Én is jobban örülnék, ha esténként együtt lehetnénk, s nem kellene tanulással töltened a szabad óráidat. De annyira szeretlek, hogy inkább lemondok az együttlétről, csak te tanulj! – Jól van, tanító néni – Pavel hangja csúfondáros volt. (ez akkor nem tűnt fel az asszonynak) –, minden úgy lesz, ahogy parancsolod! És Pavel beiratkozott az akadémiára, szorgalmasan járt az előadásokra, rendszerint későn járt haza, mint mondotta, néhány társával megbeszélik az anyagot. Alekszandra nem kételkedett szavaiban. Egyébként is, régen megállapodtak abban, nem köti őket semmiféle konvenció, mindketten szabadok, ha bármelyikük úgy érzi, már nem szereti a másikat, nyíltan megmondja. Alekszandrának eszébe sem jutott, hogy az ő Pavelja mást is szerethet. Hiszen csupa gyengédség, csupa gondoskodás, s olyan ragyogó mosollyal köszönti, ha találkoznak, mint szerelmük kezdetén. A polgárháború is végéhez közeledett. Alekszandra előadásokat tartott a munkásegyetemen, cikkeket írt a Kommunyisztka folyóiratba, és a párt megbízásából a Komszomol Központi Bizottságában is dolgozott. Ha ideje volt, még vacsorát is főzött, de néha, ha ő is későn jött haza valamelyik ülésről, bizony csak kenyeret meg egy kis kolbászt vacsoráztak. Aztán egyik este, amikor éppen hazafelé tartott, megpillantotta Pavelt az egyik mellékutcában. Egy fiatal nővel ment, karon fogva, élénken beszélgetve. Alekszandra megtorpant, benne rekedt a kiáltás, csak állt mereven, ameddig a férfi és a nő eltűntek az egyik kapualjban. Egy darabig mozdulni sem tudott, újra érezte a kegyetlen szorítást a szíve körül. Aztán, amikor a szorítás kicsit enyhült, lassan hazaindult. Agyában egymást kergették a gondolatok, hátha csak lidérces rémlátomás volt az egész, mire hazaér, Pavel már otthon lesz, s mosolyogva fogadja. De üres volt a lakás, didergősen hideg, pedig tavasz volt, és akácillat áradt be a nyitott ablakon. Gépiesen levetkőzött, vacsorát főzött, ma sikerült húst kapnia, rostélyost készített, tudta, ez férje kedvenc étele. Meg is terített, leült az asztal mellé és várt. Órák teltek így el, a kis íróasztalon füzetek, könyvek vártak rá, de nem tudott semmihez sem nyúlni. „Olyan vagyok, mint egy múlt századbeli féltékeny asszony, Anna Karenina szenvedhetett így, amikor Vronszkij nem jött haza” – gondolta, de ettől a felismeréstől a fájdalom nem szűnt meg. Pavel csak éjféltájban érkezett haza, s amikor meglátta Alekszandrát a terített asztal mellett, kicsit ingerülten kérdezte: „Miért nem feküdtél le?” „Vártam rád” – felelte az asszony. „Ma sokáig voltam együtt a társaimmal, nagyon érdekes anyagot adtak elő, azon vitatkoztunk!” „Igen? Kár, hogy nem tudtam, friss vacsorát főztem, akkor nem főztem volna. Máskor mondd meg előre, ha későbben jössz haza. Megmelegítsem a vacsorádat?” – Nem, köszönöm, ettem a fiúkkal, nem vagyok éhes! – Pavel nem tudott Alekszandra szemébe nézni. Sejtette, hogy az asszony tud valamit, az emberek gonoszak – gondolta –, kiteregetik mások ügyeit. Pedig kire tartozik, ha ő néha eljár szórakozni ezzel is, azzal is? Arra már nem gondolt a férfi, hogy Alekszandra sohasem követelt tőle örök hűséget, csak őszinteséget. De az őszinteséghez nem volt sem kedve, sem ereje. Attól félt, hogy Alekszandra is olyan, mint a többi asszony, majd jeleneteket rendez, s zokog. A könnyeket sehogyan sem bírta… Pavel esti kimaradásai mind gyakoribbá váltak. Alekszandra igyekezett minél többet dolgozni, s esténként, ha fáradtan hazament, tulajdonképpen már nem is várta haza Dibenkót. De a fájdalom olyan erős volt, mint azon az estén, amikor az utcán az összefonódott párt meglátta. Ebben az időben zajlott le a kommunista nők második nemzetközi konferenciája. Alekszandra újra találkozott Clara Zetkinnel, aki éppen olyan friss és lelkes volt, mint a háború előtt. Míg a konferencia tartott, nem gondolt Pavelra. Clara érdeklődött magánélete felől, hallotta, hogy milyen nagyszerű társra talált. „Igen, Pavel nagyszerű ember” – felelte Alekszandra, és sikerült mosolyt erőltetnie az arcára. „Meg kellene mondanom Pavelnak, legyen őszinte hozzám” – hányszor gondolta ezt, míg esténként magányosan üldögélt. De minden alkalommal, ha célzást tett arra: hogy Dibenko bármely pillanatban szabad lehet, a férfi lelkesen bizonygatta szerelmét, a beszélgetés így abbamaradt. „Talán mégis szeret, és ragaszkodik hozzám… – gondolta ilyenkor reménykedve Alekszandra – különben miért maradna velem? Milyen jó lenne tanácsot kérni valakitől!” De kihez forduljon? Zoja és Tanya Petrográdban vannak. Ők talán eligazítanák ebben a zűrzavarban. Ma a fiatalság másként él, mint az ő korában. És ő híve is ennek az életnek. Éljenek a fiatalok szabadon, s ne legyen külön férfi és női erkölcs. De ő, aki közelebb jár az ötvenhez, mint a negyvenhez, magában hordja a múlt örökségét. Hiába a munka öröme, társra vágyik, szeretetre, gyengédségre, összetartozásra. És fáj, keservesen fáj a magány. A párt X. kongresszusa előtt Alekszandra gyakran volt együtt Sljapnyikovval. Barátja már a IX. kongresszuson is azt fejtegette: a párt és a szovjetek dolga a politika, a gazdasággal a szakszervezetek foglalkozzanak. A kongresszus határozottan elvetette Sljapnyikov téziseit. A X. kongresszus előtt Sljapnyikov egy magát „munkásellenzéknek” nevező kis csoport élére állt. Kollontaj elfogadta Sljapnyikov téziseit, és ellenkezést keltett benne Lenin javaslata, hogy új gazdasági politikára kell áttérni. Sljapnyikov hatása alatt úgy látta, az új irányvonal az eddigi vívmányok feladása. Brosúrát írt: Mi az a munkásellenzék? címmel, és ebben azt fejtegette: a népgazdaság irányítását a szakszervezetek kezébe kell adni. Éles hangú brosúráját azzal fejezte be: szakadás lesz a vége, ha a párt nem változtatja meg politikáját. Dibenkót pedig megkérte, hogy költözzék el. Az esti kimaradások már olyan sűrűn előfordultak, hogy csak egy megoldás volt. Jobb, ha Pavel elmegy. Így mindketten könnyebben tudnak dolgozni, és Pavelnak is jobban megy majd a tanulás, ha az előadások után megbeszélheti társaival a hallottakat. Dibenko megsértődött, pedig az asszony hangjában nem volt sem gúny, sem szemrehányás. „De ha befejeztem a tanévet, megengeded, hogy visszajöjjek?” – kérdezte rövid hallgatás után. „Majd meglátjuk! – felelte Alekszandra. – Te most csak a munkáddal és a tanulással törődj!” Pavel hümmögött, az asszony segített a csomagolásnál, s amikor Dibenko mögött bezárult az ajtó, sokáig ült mozdulatlanul, s bár az értelmével tudta: jobb ez így, nagyon szenvedett. Sokáig nem is látta Pavelt, de tudta, hogy a kronstadti lázadók ellen harcol. A kongresszuson a petrográdi küldöttségből csak Lenin és Zinovjev vett részt, a többi küldött a lázadás elfojtására Kronstadtba ment. Lenin megnyitó beszédében kijelentette: „egy kis szindikalista vagy félanarchista elhajlás nem volna félelmetes: ha a párt gyorsan és határozottan felismerné és hozzálátna kijavításához. De ha ez az elhajlás azzal függ össze, hogy az országban óriási többségben levő parasztság egyre elégedetlenebb a proletárdiktatúrával, ha a parasztgazdaság válsága a végsőkig kiéleződik, akkor nem időszerű elméleti elhajlásokról vitatkozni… Ez után pontot kell tenni.” Sljapnyikov másnapi beszédében tovább védte a maga igazát, de az utána következő szónokok mind elítélték a munkásellenzék álláspontját. Kollontaj is kudarcot vallott beszédével. Érezte, hogy a teremben milyen ellenséges a hangulat, amelyet még fokoztak Lenin megsemmisítő szavai. Beszéde után odament hozzá, kezében a brosúrával, és dühösen kérdezte: tudja-e mit írt? Tudja-e, hogy brosúrája felhívás a szakadásra! És éppen most! Nem is csodálkozott rajta, hogy nem került be a Központi Bizottságba, Sljapnyikovot ugyan beválasztották, de a háta mögött valaki megjegyezte: nem Sljapnyikovra szavaztak, hanem a munkásellenzék azon állítása ellen, hogy képviselőiket visszaszorítják. Magába roskadtan ült, s hallania kellett a kemény szavakat: a munkásellenzék tevékenysége összeférhetetlen a párttagsággal. Sljapnyikov magabiztosan mosolygott. Látszott rajta: nem enged elveiből. Alekszandra már nem volt ilyen magabiztos. Valami azt súgta neki, most is Leninnek van igaza. Soha ilyen magányosnak még nem érezte magát, mint amikor a kongresszus befejezése után hazament. Ha legalább Zoja itt lenne! Sljapnyikov hozzálépett, és odasúgta: „Álljuk a harcot!” De Kollontaj a fejét rázta. Nem harcol Lenin ellen… Hosszú, sivár hetek következtek. Reggelenként nem volt miért és mire ébrednie. A pártba nem mehetett, ott nem akadt munkája. Pavel nem látogatta meg, nem volt kit esténként hazavárjon. Misát a gyár a Donyec-medencébe küldte, az ottani textilgyárakba vásárolt új amerikai gépek felszerelését ellenőrizte. Katya vele ment, így még fia és menye közelsége sem enyhítette magányosságát. Az egyetemen még tartott előadásokat, a fiatalok körülvették, kérték, beszéljen a múltjáról, az emigrációban töltött évekről, s arról, hogy most hogyan látja a nők helyzetét? Könnyebb-e, mint régen volt? Egyik-másik fiatal nő azon panaszkodott, hogy bár joga van a tanuláshoz, valójában sokkal több dolga van, mint régen, a férje semmit sem segít otthon, rászakad a háztartás minden gondja a gyári munka mellett. Férje még annyit sem tesz meg, hogy hazahozza a gyerekeit a bölcsődéből, óvodából. Alekszandra megmagyarázta, hogy a férfiakat át kell nevelni, nem megy máról holnapra egy társadalom átalakulása. Ők még fiatalok, megérik, hogy átnevelődnek a férfiak, s ők is neveljék úgy a fiaikat, hogy ne kényurat játsszanak otthon, hanem megértő és segítő társai legyenek feleségeiknek. Sok fiatal nő, főleg lány jött el hozzá szerelmi problémáival. Joguk van-e a szerelemhez, ugyanúgy, mint a férfiaknak? Szüleikkel nem beszélhetnek ilyesmiről, az anyák még mindig megrögzötten ragaszkodnak ahhoz, hogy egy lánynak szűzen kell mennie a házasságba. Igaz ez? – Nem – rázta fejét erélyesen Alekszandra –, a szerelemhez ugyanúgy joga van a nőnek, mint a férfinak. Nem követelhet egyetlen férfi sem érintetlenséget partnerétől. De azért… egy nő mindig többet kockáztat a szerelemben, mint a férfi. Nemcsak azért, mert az ő méhében fogan meg a gyermek, s ha futó kapcsolat volt csak két ember között, lehet, hogy a férfi tudni sem akar gyermekéről, hanem mert érzelmileg a legtöbb nő kötődik az elsőhöz. – Azt gondolja, elvtársnő, hogy csak akkor legyen viszonyom, ha valóban szerelmes vagyok? – kérdezte egy fiatal lány. – De kinek van ma ideje a szerelemre? A fiúkat elsodorja a front, bennünket a munka, s így a legegyszerűbb, ha csak szórakozásnak tekintjük a szerelmet. Ez a megállapítás egy kicsit meghökkentette Kollontajt, ő, amikor a nőnek a szerelemhez való jogáról írt, valójában nem erre gondolt. Csak arra, hogy a nő ne legyen a férfi rabszolgája, s partnere ne kívánja tőle, hogy feladja egyéniségét, esetleg hivatását is. És amikor hazament, feljegyezte az imént hallott szavakat. Később egy elbeszélésben meg is rajzolta a fiatal nő alakját, aki szerelem nélkül szeretkezik, mert mire szerelmes lehetne, már új területre szólítja munkája. Júniusban befejeződtek az egyetemi előadások, mit tehetett, írásnak szentelte idejét. Az egyik folyóirat cikket kért tőle. Utat a szárnyas Erósznak címmel jelent meg írása, amely lényegében a féltékenységtől mentes, képmutatás nélküli szerelemről szólt. A féltékenység a múlt csökevénye – írta, és saját érzéseire gondolt. Nagyon nagy önfegyelemmel hessegette el magától ezt az érzést, s nem haragudott azokra a nőkre, akikkel Pavel hosszabbrövidebb időt töltött. „Nők, mint én, szeretetre vágynak, ki tudja, mióta élnek egyedül, s azt hiszik, Pavel mellett boldogok lesznek. Lehet, hogy így is lesz… Hiszen én bármennyire szerettem és szeretem, a munkámat nem tudnám érte feláldozni…” A munkámat… mint a sivatagban eltévedt vándor szomjazza a vizet, úgy szomjazta ő a pártot, a munkáját. Sljapnyikov még mindig a munkásellenzék dühödt harcosának mutatkozott, és ha meglátogatta Alekszandrát, gúnyosan ócsárolta az új gazdasági politika jól öltözött embereit. Az asszony egy ideig hallgatta barátja dühös kifakadásait, aztán egy napon azt mondta: elég volt. Sljapnyikov tévesen lát mindent, súlyos hibát követtek el mindketten, amikor szembehelyezkedtek Leninnel. A férfi sértődötten távozott, s attól kezdve megszakadt közöttük a sokéves barátság. Alekszandra Sztaszovához ment, az ő segítségével simultak el az ellentétek. Amikor Jelena, aki tudott Alekszandra szerepéről a munkásellenzékben, végighallgatta barátnőjét, fejcsóválva jegyezte meg: Sura, Surinka, maga még mindig az a naiv kislány, akinek sok-sok év előtt megismertem! De talán éppen ez a naivitás tette képessé sok feladat elvégzésére, s remélem, a jövőben is még sok feladattal bízhatjuk meg! – Gondolja? – Alekszandra Szíve hevesen vert. – Jelena, ugye segít nekem? – Igen, segítek! Tudom, hogy tiszta ember, s nagyszerű képességei vannak! Maga szép, minden naivitása mellett okos, művelt, tud viselkedni… maga diplomáciai pályára való! – Diplomáciai pályára? Nő létemre? – Igen, kár, hogy ez előbb nem jutott eszembe! Már régen el kellett volna magát valahová küldeni, ahol büszkélkedhetünk a szovjet asszonyokkal! Igaz, eddig nem is lett volna hely, ahová küldhetjük. De most hamarosan lesz. Szívesen menne külföldre? A párt megbízásából – tette hozzá Sztaszova. – Nemcsak szívesen, hanem boldogan! – Alekszandra megölelte Sztaszovát. – Nem is tudja, milyen boldogan! 1922 őszén Csicserin külügyi népbiztos hívatta Alekszandrát. „Jelena nem feledkezett meg rólam” – gondolta, amikor szorongva belépett a Metropolszálló ajtaján. A szállodában volt a Népbiztosság hivatala. – Norvégiával már sikerült kereskedelmi kapcsolatot létesítenünk – mondotta Csicserin –, így ténylegesen elismerték a Szovjetuniót. De nekünk arra volna szükségünk, hogy jogilag is elismerjenek bennünket. Talán Norvégia lesz az első állam, amely ezt a lépést megteszi. Ön, ugye emigránsként élt Norvégiában? – Igen, az első világháborúban, miután Svédország örökre kitiltott, és Dánia nagyon kelletlenül fogadta ott-tartózkodásomat – felelte Kollontaj –, akkor mentem oda egy norvég elvtárs tanácsára. – Erre is gondoltunk, amikor azt tanácsoltam, hogy nevezzük ki önt oda kereskedelmi kirendeltségünk helyettes vezetőjévé. A vezető Jakov Zaharovics Szuric, kitűnő ember, de ha ön beletanul a mesterségbe, őt más fontos posztra helyezzük. Mert itt nemcsak arról lesz szó, hogy milyen árukat adjunk el Norvégiának, bár ez sem mellékes körülmény, hanem a fő cél: a jogi elismerés. És mi bízunk az ön személyes… (Csicserin kicsit keresgélt a szavak között, nem akarta mondani azt, ami a nyelvén volt: varázsában) közreműködésében. – Igyekezni fogok – felelte Alekszandra látszólag nyugodtan, pedig rendetlenkedő szíve újra nagyon hevesen vert. – Nagyon sok előítélettel kell megküzdenie, mert az első nő, akit ilyen feladatra jelöltek ki. A Népbiztosságban is akadtak, akik kétkedve fogadták az ön kinevezését. Az első női diplomata! – Szolgáltunk már más meglepetésekkel a világnak: az októberi forradalom is az első volt a maga nemében – Kollontaj mosolyogva nézett a népbiztosra –, azonkívül ne felejtse el, Csicserin elvtárs: Norvégia Ibsen hazája, ahol Nóra elhagyta a Babaotthont. Nos, egy másik Nóra odamegy diplomatának! – Igaza van – a népbiztos egészen felélénkült. – Látom, ön kiválóan alkalmas lesz erre a posztra. Tud idegen nyelveket, ismeri az etikettet, és szellemes, szép asszony! Remélem, sikerünk lesz kinevezésével! – Én is remélem – búcsúzott Alekszandra, s amikor kilépett az ajtón, büszkeségébe egy kis fájdalom vegyült: „Paveltől teljesen elszakadok” – gondolta. Mert hiába szakított vele, hiába magyarázgatta magának, hogy értelmetlen lenne újra kezdeni kapcsolatukat, érzéseiben még nem tudott elválni tőle. Norvégiában talán könnyebb lesz… Megírta a hírt Misának, Zojának, Tányecskának. Mindhárman arra kérték: elutazása előtt legalább pár napra jöjjön Petrográdba. „A régi szobád vár, Surocska – írta Tanya –, milyen jó lenne újra beszélgetnünk!” És amikor mindannyiuknak azt írta: olyan rövidre szabott az ideje, hogy képtelen hozzájuk utazni, mindhárman eljöttek Moszkvába. „Ha külön-külön lehettem volna velük, jobb lett volna” – gondolta. De így is örült nekik. Tanya reménye, hogy jól kibeszélik magukat, nem vált valóra, nem tudta meg, miért szakadt meg barátnője és Dibenko házassága, de így is örült, hogy viszontlátta barátnőjét. Misa nagyon büszke volt az édesanyjára, s elárulta: Katya azért nem jöhetett, mert gyermeket vár, „Senki sem hiszi el, hogy nagymama leszel! – súgta a fülébe – Krisztiániában ne is mondd senkinek, túl fiatal vagy még a nagymama szerepre! Arra ott lesz majd Marija Ipatyevna.” Misáék még mindig együtt laktak Marija Ipatyevnával, aki már előre örült a kisunokának. „Ugye, ennek igazi nagyanyja leszek?” – kérdezte reménykedve. – Legyetek nagyon jók Marijához – intette Alekszandra Misát még a búcsúzásnál is –, rajtatok kívül nincsen senkije. Sokat vállalt és vállal azért, hogy ne legyen magányos. Mert a magányosságot nehéz elviselni. Még akkor is, ha az embernek munkája van… Misa Moszkvából Petrográdba menet a vonaton elgondolkozott anyja szavain. Talán édesanyja is magányos? Ilyen gyönyörű, ragyogó asszony, akit fontos feladatokkal bíznak meg? Talán Moszkvába kellett volna költözniük Katyával? De ha idejöttek volna, most akkor is elhagyná őket. Krisztiániába megy, diplomáciai szolgálatra. Az első nő, aki ilyen posztra kerül… Amint lehetőség nyílik rá, meglátogatja. Addigra meglesz a gyerek is… reméli, fia lesz, szeretné édesapjáról Vlagyimirnak nevezni… Alekszandra útipoggyászában magával vitte valamennyi teleírt kockás füzetét, és négy újat is vásárolt hozzá: Krisztiániában folytatja a naplóírást. Elhatározta, hogy Holmenkollenban fog lakni, kedves emlékek fűzték a turistaszállóhoz és Froken Dundashoz. A panziósné, amikor meglátta, sírva fakadt örömében. Üres szobája, sajnos, nem volt meg, aztán túlságosan szerény az ő szállodája egy diplomata részére. A Ritz szálló jobban megfelel számára. Ott van társalgó, szalon, étterem, ha vendégei jönnek, legalább tudja fogadni őket. – Itt meg a régi emlékek, Grieg zongorája és a fjordok vonzanak – felelte Alekszandra. De hely hiányában mégis kénytelen volt a Ritzben szobát bérelni. És ismét eszébe jutott egykori tűnődése: Életében hányadik szobáját nevezheti átmeneti otthonának? Régi regények jutottak eszébe, amelyekben a család egy házban élte le egész életét, meghitt, öreg bútorok között. Ha ősszel a pincébe tüzelőt hoztak, tudták: télen ők fűtik el, az éléskamrában elrakott élelmiszert ők fogyasztják el, s az évek múltak békésen, észrevétlenül. Nála nemcsak minden év, szinte minden hónap új és új eseményt hoz. Új feladat: diplomáciai tevékenység… nagyon fontos, hogy mindent a legjobban végezzen, hogy eredményeket érjen el, s hogy elejét vegye az ellenséges sajtó képtelen híreszteléseinek. Ezt nehéz volt megakadályozni. Vérszomjas kommunista asszonyként emlegették a külföldi lapok, aki férfiruhában jár, szünet nélkül dohányzik, vedeli a vodkát, s fogalma sincs a legelemibb illemszabályokról. Aztán, amikor az olvasók megunták ezeket az ostoba híreszteléseket, újabb szenzációkkal kedveskedtek: Kollontajt visszahívják Norvégiából, mert Párizsból több tucat ruhát rendelt, drága ékszereket hord, és fizetéséhez képest fényűző életmódot folytat. Alekszandrát nem túlzottan érdekelték ezek a kirohanások. Olvasta valamennyit, hiszen reggeli munkája azzal kezdődött, hogy végigolvasta a külföldi lapokat. Aztán megbeszélte Szuriccal a legfontosabb teendőket. Már az első napokban sokan keresték fel, régi barátai a norvég kommunista pártból, és beszélgetésük során úgy látta: nincs messze az idő, amikor jogilag is elismerik a Szovjetuniót. Közben persze jó lenne előnyös üzleteket kötni. Alekszandra elgondolkozott: van-e neki voltaképpen kereskedelmi érzéke? Úgy érzi: nincs. Hogy tud ő megbirkózni tapasztalt, fortélyos üzletemberekkel? Majd kiderül. Mindenesetre izgatta a feladat. Az első üzleti megbeszélése norvég halkereskedőkkel történt. Tudta, nagyon olcsón kell vásárolnia, mert csak aranyat fogadnak el fizetségül. „Új szerep” – gondolta, amikor gondosan felöltözött. Egyszerű sötétkék, fehér galléros ruhát viselt, remélte: puritán megjelenése eloszlatja a tévhitet, hogy tucatszámra rendeli Párizsból a toaletteket. A halkereskedők percnyi pontossággal érkeztek, szigorú tekintetük elárulta: szokatlan és kényelmetlen nekik egy orosz nővel tárgyalni, aki meglepően jól beszél norvégül. Mindamellett simán, zökkenőmentesen folyt a beszélgetés. Meg is állapodtak a mennyiségben, minőségben, csak akkor keletkezett kínos csend, amikor az ár került szóba. Alekszandra tudta, hogy a kért árat nem adhatja meg. És akkor merész lépésre szánta el magát. Határozott hangon közölte, hogy ezt az árat hazája nem tudja megfizetni, de ha ragaszkodnak hozzá, ő hajlandó fedezni a különbözetet. – Ön, madame? – kérdezték a kereskedők szinte egyszerre. – Igen, én – bólintott Kollontaj asszony –, természetesen nem egyszerre, részletekben. Akár egész életemben fizetem a részleteket, havi jövedelmemből, mert magánvagyonom nincsen, de nagyon-nagyon szeretném, ha ez az üzlet létrejönne. Egymásra néztek a feketébe öltözött, keménygalléros üzletemberek. „Különös egy asszony” – gondolta az egyik. „Nagyszerű asszony” – mondta ki akaratlanul a másik, aztán zavartan elhallgatott. „Ha az én Erikám ilyen lenne” – komorodott el a harmadik –, ha mást is látna a világból, mint a tepsijeit és a fazekait.” – De, madame – a negyedik társaira nézett –, ezt nem fogadhatjuk el! Majd megbeszéljük és… néhány nap múlva jelentkezünk. Néhány nap múlva Alekszandra levélbeli értesítést kapott: az árat a felére csökkentették. Szuric örömmel gratulált. „Az első csatát megnyerte, Alekszandra Mihajlovna. Azt hiszem, nagyobb sikere lesz, mint amilyen nekem volt!” Kollontaj elhárította a dicséretet. A kezdet nehézségeit Szuric hidalta át, mondta, ő már járt úton halad. – Könnyű szívvel hagyom itt magát – mondta Jakov Zaharovics, amikor kinevezték Törökországba a kereskedelmi kirendeltség vezetőjének –, remélem, én leszek az első, akinek megsürgönyzi, ha jogilag is elismerik a Szovjetuniót! – Valóban, ön lesz az első, Jakov Zaharovics – mosolygott Alekszandra –, s talán nincs is olyan messze ez az idő. Hiszen vannak jó barátaink, és egyre többen lesznek, akik segítenek nekünk! És az üzletemberek is hajlanak arra, hogy mind szorosabb legyen a kapcsolatunk. Fantáziát látnak ebben! – Sohasem gondoltam fantáziára az üzletemberekkel kapcsolatban – csóválta a fejét Szuric –, de lehet, hogy nem volt igazam! Egy nő sok mindent meglát, amit férfiak soha észre sem vennének! Amikor Alekszandra arról beszélt, hogy a Szovjetuniónak vannak jó barátai Norvégiában, elsősorban Nansen-re, a nagy sarkkutatóra gondolt. A Volga menti és ukrajnai nagy éhínség idején Nansen az elsők között volt, aki segítséget akart nyújtani a Szovjetuniónak. Felhívására a világ minden részéről nagy mennyiségű élelmiszert, ruhaneműt, pénzt gyűjtöttek a nélkülözők számára. Ő maga is járt a Szovjetunióban, s később könyvet is írt az új szocialista államról: Oroszország és a világ címmel. Az éhezőknek nyújtott segítségéért a Szovjetunió érdemrendet adományozott neki. Alekszandra ez alkalomból látogatta meg, hogy megbeszéljék az ünnepélyes átadás módját. Nansen háza Lusaka városkában, a tengerparton, egy kis öbölben állt. A hatalmas ablakokból zöldellő fenyőerdőre nyílt a kilátás. Alekszandrát a hallba vezették, ott várt Nansenre. A házigazda hamarosan megjelent, a kandalló előtti karosszékekben foglaltak helyet. Igazi orosz teát szolgáltak fel, s amikor Alekszandra megköszönte Nansen segítségét, a fehér hajú, de fiatalos külsejű férfi elmosolyodott. – Szeretem az oroszokat, madame, s ez a szeretetem nagyon régi keletű. Első utam előtt, 1883-ban Stockholmban megismerkedtem egy honfitársnőjével. Nyilván ismeri a nevét, Kovalevszkaja asszonnyal. – Szonya Kovalevszkaja… nagyon is jól ismerem a nevét – Alekszandra arcán az emlékezés mosolya futott végig –, tizenhat éves voltam, amikor édesanyám a barátnőmmel együtt elvitt Stockholmba. És kerestük híres, egyetemi tanár honfitársnőnket: de hiába kerestük, külföldön volt. – Első grönlandi utam előtt egy társaságban találkoztunk. Nem volt kifejezetten szép, de annyi báj, értelem és szellem sugárzott belőle, hogy beleszerettem. Hívtam, jöjjön velem felfedező utamra, bízza az életét rám! – mondta Nansen. – És? – Nem jött, azt felelte zavartan, hogy ő rab, a számok rabságában él, s onnan nem tud elszabadulni. Így egyedül mentem. De a maga zöld szemű, törékeny honfitársnőjét sohasem tudtam elfelejteni. Úgy érzem, sok hasonlóság van a maguk sorsában. Maga is orosz, s ahogyan ő áttörte a korlátokat, egyetemi tanár lett, maga a diplomácia megkövesedett hagyományainak üzent hadat. Még a származásuk is hasonló. – Ezt is tudja? – Alekszandrát meglepte Nansen tájékozottsága. – Mindent megtudtam Kovalevszkaja asszonyról, végigkísértem egész életét, korai haláláig. Szerettem. És ezt a szeretetet átruháztam hazájára, s ha nem sértem meg vele, magára is. – Köszönöm – felelte Alekszandra megindultan. – És boldoggá tesz, ha bármiben segítségére lehetek! – ezekkel a szavakkal búcsúzott el Nansen vendégétől. A segítségre hamarosan szüksége lett Alekszandrának egy bonyolult jogi kérdésben. Az északi sarki szigetvilág, a Spitzbergák 1920-ig Oroszország, Svédország és Norvégia egyezménye alapján senki földjének számított, és a három államnak együttesen joga volt az ottani kőszén kibányászására. 1920ban a párizsi konferencián, ahová a Szovjet Köztársaságot nem hívták meg, a kapitalista országok elismerték Norvégia szuverenitását a Spitzbergákon, valamint az itteni bányászatra, halászatra, vadászatra való kizárólagos jogát is. A Szovjetunió 1923-ban tiltakozott ez ellen, és Alekszandra Moszkvába utazott, hogy a kormánytól utasításokat kapjon: hogyan lépjen fel a jogtalan határozat ellen. „Szárnyakon repülök haza” – írta kockás füzetébe, amikor vonatra ült. Csak tizenhárom napot töltött otthon, ideje nagy részét a megbeszélések vették igénybe, de Misa eljött Petrográdból Katyával, és magukkal hozták a kis Vologyát. Alekszandra elérzékenyülten nézte a csöppséget, és önkéntelenül ezt mondta: „Apádra hasonlít.” „És rád is, mama” – ölelte meg Misa gyengéden az édesanyját. „A második majd lány lesz, és Alekszandrának nevezzük el” – szólalt meg Katya. „Köszönöm, kedvesem” – mosolygott az újdonsült nagymama. – „Talán akkora már én is több időt tölthetek itthon, és örülhetek az unokáimnak.” „Mikor ér véget a küldetésed?” – érdeklődött Misa. „Ki tudja, kisfiam, egyelőre még nagyon sok a megoldatlan problémánk!” A Spitzbergák kérdését Alekszandra megtanácskozta Nansennel, ő ajánlott könyveket, térképeket, ezeknek segítségével Kollontaj sok mindent megtanult a szigetvilággal kapcsolatban, még azt is tudta, hogy az orosz északi tengerpart lakói alighanem elsőként látogattak el a Spitzbergákra, és orosz geológusok kutattak első ízben a természeti kincsek után. Féléves huzavona után, 1923 decemberében a norvég külügyminisztérium közölte, hogy a Spitzbergák és a Szovjetunió jogi elismerése kérdésében tárgyalásokat kezd a szovjet kormánnyal. Alekszandra úgy érezte, az ügy a legjobb úton halad. De 1924 januárjában minden összeomlott benne. Meghalt Lenin. „Nem tudom felfogni, elhinni, megérteni'… Mi lesz velünk? Mi lesz az egész világgal?… A kirendeltségen mindannyian kétségbeesetten, letaglózva, zokogva botorkáltunk. Mintha az egész világ elpusztult volna. Szorongunk, belebetegszünk. Szegény Nagyezsda Konsztantyinovna” – írta naplójába. Krisztiániában gyászünnepet tartottak. A legnagyobb előadótermet bérelték ki, s még így is ezrek tolongtak a bejárat előtt, akik nem tudtak bejutni. Minden újság megemlékezett Leninről, a nagy emberről, a kiváló államférfiről. Alekszandra a jó barátot, tanítóját és eszményképét siratta. A szovjetellenes kampány újra fellángolt a burzsoá lapokban. „A bolsevikok Lenin nélkül nem tudják tartani magukat. A szovjethatalom hamarosan összeomlik” – harsogták a nagybetűs címek. De jóslataik nem váltak be. Ekkor már nemcsak Norvégia, más európai államok is tanakodtak: felvegyék-e a diplomáciai kapcsolatot a Szovjetunióval? A norvég külügyminiszter újra találkozott Kollontajjal. Alekszandra közölte, hogy Anglia és Olaszország tárgyalásokat folytat a Szovjetunióval. „Nagyon szeretném, miniszter úr, ha az önök országa megelőzné a többi országot, és elsőként lépne diplomáciai kapcsolatra hazámmal!” – mondta lefegyverző mosollyal. „Igen, igen – hümmögött a külügyminiszter –, de a hét végén mindenki szabadságra megy, csak kedden ül össze újra a minisztertanács.” Így mire a norvég minisztertanács döntött, Anglia már elismerte a Szovjetuniót. Norvégia csak második lett a sorban. Alekszandrát kormánya a Szovjetunió rendkívüli követévé nevezte ki. Az újságoknak megint volt miről csámcsogniuk. Fényképét első oldalon közölték. Kiagyalt históriákat írtak róla. De ez cseppet sem bántotta az új követet. A világ minden tájáról érkeztek az üdvözlő táviratok, a legtöbb természetesen hazájából, Misától, Zojától, Tányecskától, Sztaszovától, s legnagyobb meglepetésére: Paveltól. A sürgöny után néhány napra levelet kapott Dibenkótól, gyengéd hangú, érzelmes, szinte érzelgős írás volt, a múltat emlegette: „Én nem érdemeltelek meg téged, Surinka, azért kellett elválnunk!” – volt a zárómondat. „Milyen sablonos befejezés – mosolygott Alekszandra –, a férfiak általában ezzel mentegetik hűtlenségüket. Mintha a szerelmet érdem szerint mérnék!” Könnyű volt a szíve, nem sajgott már a múlt emléke, nem hiányzott Pavel. „Egyedül vagyok, mint ahogy egyedül voltam egész életemben, de már nem fáj a magányosság” – gondolta, s ujjongani tudott volna örömében. Szeptember 7-én, hétfőn 11 órára tűzte ki a protokollfőnök az új követ bemutatkozó látogatását. Alekszandra töprengett, milyen ruhában kell átnyújtania VII. Haakon királynak a megbízólevelet. A férfiaknak könnyű… hagyományos frakkjukra feltűzik érdemrendjeiket, lakkcipőt húznak lábukra, fejükbe cilindert nyomnak, glaszékesztyűt szorongatnak kezükben, és ezzel eleget tesznek minden követelménynek. De mit hordjon egy női követ? Erre nem tud válaszolni a protokollfőnök. Nem baj, majd csak megoldja valahogy! Volt már ennél nehezebb helyzetben is! Fehér zsabós, fekete bársonyruhában, fehér tollas kalapban, s fekete selyemköpenyben várta, míg érte jön az udvari marsall. Pontosan meg is érkezett az előkelő viselkedésű úr, elismerően nézett végig Alekszandrán, aztán beültette a kétlovas hintóba. Nagy tömeg gyűlt össze az épület előtt, nézték a fényes hintót, a díszegyenruhás marsallt, s az elegánsan öltözött hölgyet. „Talán valami filmet forgatnak?” – kérdezgették. A hintóban hallgatagon ültek, s mielőtt a királyi palotához értek, Alekszandra elmosolyodott. A marsall megkérdezte: „Min mosolyog, madame?” – Az jutott eszembe, hogy a norvég alkotmány szerint a királynak joga van ingyen utazni a villamoson, de még senki emberfia sem találkozott villamoson utazó királlyal. A marsall nehezen tudta elrejteni mosolyát, de úgy érezte, illetlen lenne őfelségével kapcsolatban bármiféle mosolygás. Így csak hümmögött. Szerencsére megérkeztek a palotához, amelynek márványlépcsőjén felvezette Alekszandrát, majd keresztülmentek egy termen, ahol az udvar tagjai és az előkelőségek gyűltek össze. A marsall bemutatta őket Kollontaj asszonynak, aztán kitárult az ajtó, és Alekszandra belépett a király fogadószobájába. „Hát mégis eljutottam az udvarba – az újdonsült követnek gyermekkora jutott eszébe, amikor édesanyja arról ábrándozott, hogy lányait bemutatja az udvarnál –, igaz, kicsit másképpen, mint ahogyan mama gondolta.” VII. Haakon király teljes díszben, állva várta Alekszandrát, aki kis meghajlással átnyújtotta megbízólevelét, és norvégül elmondta a kötelező szöveget. A király kezet fogott vele, és hellyel kínálta, majd hosszasan elbeszélgettek a nemzetközi politikai helyzetről. Az audencia után VII. Haakon az ajtóig kísérte Alekszandrát, majd az udvari hintó visszavitte a követségre, ahol a fényképészek és az újságírók már várták. Az ünnepélyes nap után munkás hétköznapok következtek. „A munka elborít bennünket, nem tudom, mikor kezdődik a nap, s mikor végződik. Ne felejtsétek el, a mi kis szigetünkön, ha a családtagokat is hozzászámítjuk, mindössze negyven ember él, ellenséges légkörben. Itt nemcsak munkánk van, hanem örökösen bizonyítanunk kell… Óvatosabban élünk, mintha a hullámzó tenger egy úszó szigetére kerültünk volna. Nincsen sem zivatar, sem vihar, de a hullámzás nem szűnik. Aki sohasem élt ilyen körülmények között, az fel sem tudja fogni, milyen feszültségben telnek a napok” – írta Alekszandra Tanyecskának. A megfeszített munkával tele hétköznapok után, vasárnap kirándulásokat tett Kollontaj asszony a követség néhány tagjával. Már ötvenharmadik évében járt, de mindig ő volt a legfrissebb, s ha este hazaértek, kijelentette: egy cseppet sem fáradt. Csak egyet sajnált, hogy nem tud síelni. Elnézte a sok jókedvű fiatalt, akik viharos sebességgel száguldtak le a hóborította lejtőkön, arcukat pirosra csípte a fagy. „Misa feltétlenül tanítsa meg Vologyát síelni. Megírom neki a következő levélben” – gondolta, aztán elmosolyodott. Hiszen az még nagyon messze van! És addig még neki is sok mindent kell elvégezni. Noteszében szaporodnak a bejegyzések: üzletemberekkel való tárgyalás, hivatalos megbeszélések, fogadások, s ami a legfontosabb: a szovjet-norvég kereskedelmi szerződés ratifikálása. Ha ezt végrehajtotta, kéri, hogy mentsék fel a diplomáciai munka alól. Elfáradt az örökös vigyázzállásban. 1925-ben írt ez ügyben Litvinovnak, a segítségét kérte. De csak 1926-ban teljesítették kérését. Április 15-én a szovjet lapokban rövid kis hír jelent meg: „Tegnap, április 14-én Kollontaj elvtársnő, a Szovjetunió volt követe elutazott Oslóból.” A pályaudvaron az egész diplomáciai testület és a külügyminisztérium képviselői búcsúztatták. A miniszterelnök személyi titkárával virágot küldetett. A párt- és szakszervezetek vezetői is megjelentek búcsúztatására. Még elutazása előtt meleg hangú levelet kapott Litvinovtól. Ebben megírta: milyen kellemes volt együttműködésük, s mennyire értékeli Kollontaj munkáját, amely létrehozta Norvégiával való baráti kapcsolatukat. A levélben azonban szó sem esett arról, hogy a Külügyi Népbiztosság felmenti a diplomáciai munka alól. – Pihenni szeretnék és írni – sóhajtott fel Alekszandra, amikor beült a vonatba. De aztán arra gondolt, az egyik szovjet folyóiratban milyen lesújtó kritikát kapott A dolgozó méhek szerelmi életéről szóló könyve. Egy Sklovszkij nevű kritikus metsző gúnnyal boncolgatja nemcsak ezt a könyvet, de a többi írását is. Lehet, hogy igaza van… Hiszen már első elbeszélését is kifogásolta Korolenko. Javarészt cikkeket, esszéket, brosúrákat írt, ezekkel sikert aratott. És ezeket jóknak, hasznosnak tartotta. „Úgy látszik, nincs tehetségem a szépirodalomhoz, és ebbe bele kell törődnöm” – gondolta, aztán elővette kockás füzetét. Nem volt elég a négy füzet, amelyet Moszkvából való elutazásakor vásárolt. Norvégiában is vett még néhányat. Igaz, ezek nem szürke, hanem kék kockásak voltak. Mindegy, ugyanúgy beleírhatja gondolatait, mint a szürkékbe. Ezek a füzetek a legjobb barátai. És ha egyszer nagyon öreg lesz, megtalálja benne az egész életét. Ha egyszer öreg lesz… Lehet, hogy a fiatalok már most öregnek tartják, de ő még nem érzi az öregséget. 4 1930-ban Kollontaj asszonyt kinevezték a Szovjetunió svédországi követévé. De addig még mennyi minden történt! Ekkor már nem is kérte: mentsék fel a diplomáciai szolgálat alól. Amikor 1926-ban elhagyta Norvégiát, hamarosan Mexikóba helyezték. És bár sejtette, az éghajlat nem tesz jót majd szívének, nem tudott ellenállni az idegen világ vonzásának. Mexikó volt az első tengerentúli állam, amely elismerte a Szovjetuniót. És mi sem volt természetesebb, mint hogy Kollontaj asszonyt nevezték ki az első követnek. Most már nem volt felzúdulás, a világ lassan megszokta: asszony is lehet diplomata, mégpedig jó diplomata. Mielőtt Alekszandra elfoglalta új állomáshelyét, Mexikóról szóló történelmi, földrajzi könyveket hozatott, fordításban olvasta íróit, lapozgatta az albumokat, amelyek bemutatták az egzotikus ország ősi művészetét. Az elnök szívélyesen fogadta, örült, hogy ilyen elegáns, kitűnő modorú követet küldött a Szovjetunió. „Hiszen az civilizált ország – gondolta –, ahol ilyen nagyszerű asszonyok vannak!” A rövid idő alatt, amit Kollontaj Mexikóban töltött, sikerült felkelteni az érdeklődést az üzletemberekben: tájékoztatta őket, mit tudnának olcsón vásárolni a Szovjetuniótól, és mit tudnának ők eladni. A művészekkel könnyen megtalálta a közös hangot. A legnagyobb mexikói festőt, Diego Riverát még párizsi kiállításairól ismerte. Amikor megnyílt mexikói kiállítása, Alekszandra titkárnője kíséretében rövidesen megtekintette, és amikor a rendező előzékenyen magyarázni kezdte, ki is az a Diego Rivera, Kollontaj félbeszakította. Elmondta, hogy régről ismeri a festő képeit. Ez megindította a mexikóiakat. Ők alig ismertek szovjet művészeket. Alekszandra kiállítást rendezett szovjet írók könyveiből. A kiállításnak nagy sikere volt. Sajnos, alig egy évet tölthetett csak Kollontaj Mexikóban. Gyakran volt szívrohama, a követség orvosa nyomatékosan kérte: térjen vissza Európába. 1927 júniusában szállt hajóra, utódjára hagyva a már kiépített kapcsolatokat. Calles elnök Mexikó állam legmagasabb kitüntetését adományozta neki távozásakor. Amikor visszatért Moszkvába, Litvinov örömmel fogadta, és még mielőtt Alekszandra bármit mondhatott volna, mosolyogva jegyezte meg: néhány hónap szabadságot kap, s aztán visszamegy Norvégiába! Ott ismerős az éghajlat, nem lesz baj a szívével! Mit tehetett Alekszandra? Tudomásul vette a határozatot, s örült a néhány hónapnak, amelyet otthon tölthetett. Most jutott rá ideje, hogy ellátogasson Misához, s élvezze kis unokáját. Végre sor került arra a beszélgetésre is, amelyre Tányecska már évek óta várt. – Szereted még Pavelt? – kérdezte az írónő, egy kissé aggódó hangon. – Már nem – mosolygott Alekszandra –, túl vagyok rajta! – Hogy lehet ez? – faggatta barátnője –, áruld el nekem! Látod, én annyit szenvedtem, amikor szerelmes voltam, még házasságom előtt történt, de még ma is fáj, ha rágondolok. Talán azért, mert ő volt az egyetlen, aki otthagyott. Neked hogy sikerült megszabadulni a szenvedéstől? – Olyan ez, mint amikor egy hosszú betegség után, az ember először ébred úgy, hogy nem fáj semmije. Valószínűleg te is érezted ezt vagy ehhez hasonlót. El sem akarja hinni az első percekben. Így voltam én is. Egy reggel felébredtem és Pavelra gondoltam. Vártam a megszokott fájdalmas érzést, vagy legalább azt, hogy sajogjon a múlt. És nem sajgott. Harsogó, napsütéses nyári reggel volt, kinéztem a fjordokra, s valami végtelen könnyű érzés fogott el. Újra magam vagyok, nem vagyok függvénye egy férfinak, nem várok senkit sem, nem lesem a postát, s nem szenvedek, amiért nem ír, nem jelentkezik! Szabad vagyok! Nagy dolog a szabadság nemcsak testi, hanem lelki értelemben is! – Csodállak, és egy kicsit irigyellek is, Surocska! – Tanya elgondolkozva nézett maga elé. – Eddig nem mertem megírni ilyen nőtípust, azt hittem, nem létezik! A mi generációnkban kevesen vannak, akik ilyen érzelmi szabadságra képesek. Te fent vagy a csúcson! És mondd, nincs túl hideg odafent? – Néha bizony hideg van – vallotta be Alekszandra –, de ennek ez az ára! Több energiám jut a munkámra, az írásra, olvasásra, zenére. Amikor Mexikóban voltam, belekezdtem a spanyol nyelvbe. Most folytatom a tanulást, legalább addig, ameddig visszamegyek Norvégiába. Már októberben újra Norvégiában volt. A főváros visszakapta ősi nemzeti nevét, 1924-től ismét Oslónak hívták. A követség új épületbe költözött, az egykori cári Oroszország követségének palotájába. „Be kellett rendezni a palotát. Alekszandra, amikor a tágas termekbe bútorokat, szőnyegeket, függönyöket rendelt, eszébe jutott egykori otthona. „Most újra ilyen szép palotában lakom, de ez most nem egy családé, hanem az egész Szovjetunióé” – gondolta elégedetten. Munkája, noha a két állam viszonya szívélyes volt, nem lett kevesebb. Szoros kapcsolatot tartott fenn tudósokkal, művészekkel, jól érezte magát közöttük. Csak az a fárasztó sok hivatalos látogatás ne lenne… miért olyan merev minden fogadás, miért olyan illedelmesek az emberek, miért mondják gépiesen az előre betanult szöveget? Jó lenne, ha nem kellene ragaszkodni a papagájmódszerhez, s önálló gondolatokkal lehetne meghökkenteni a fogadásokra összegyűlteket. De hát ez egy diplomata asszony számára megengedhetetlen… nem szabad senkit sem meglepni, sem meghökkenteni. Norvégiai tartózkodása alatt a Szovjetunió nagy meglepetéssel szolgált a világnak. Az Itália léghajó tizenhat emberrel, Nobile parancsnoksága alatt, az Északi-sark felé tartott. Két nap alatt elérték az Északi-sarkot, rádión jelentették, hogy ledobták az olasz lobogót, és indulnak vissza a Spitzbergákra. De a Spitzbergákon hiába várták a léghajó visszatértét. Az expedíció rádiója elnémult. Múltak a napok. A sarkvidéken eltűnt expedíció keresésére norvég hajók futottak ki a tengerre. Hajókat és repülőgépeket küldött majdnem minden ország. Amundsen, a norvég nemzeti hős, aki két francia társával szintén Nobile felkutatására indult a sarkvidékre, napok óta semmiféle életjelt nem adott. Ugyanebben az időben feltűnt Norvégia partján a Kraszin jégtörő, a fedélzetén repülőgéppel, hogy megkísérelje az expedíció felkutatását. A sajtóban gúnyos hangú cikkek jelentek meg a szovjet mentőakcióról. Nem bíztak a sikerében. A Kraszin nemcsak Nobile, hanem Amundsen keresésére is indult a sarkvidéken. Egy hét múlva a Kraszin elérte az örök jég hónát, majd maga mögött hagyta a többi expedíciót. Július közepén megtalálták a Nobileexpedíció életben maradt tagjait. Amundsen nem volt közöttük. Két félholt embert egy úszó jégtábláról vittek a Spitzbergákon lévő olasz támaszpontra. A követség telefonjai reggeltől estig szünet nélkül szóltak. A kis „sziget” a norvég fővárosban örömmámorban úszott. „A szovjet ember diadala ez – örvendezett Alekszandra –, a Kraszin legénysége hiányos felszerelésével bátrabbnak, leleményesebbnek bizonyult a kapitalista országok remekül felszerelt mentőexpedícióinál.” Augusztusban Stavanger norvég kikötőbe befutott a Kraszin, hogy kijavítsák a sarkvidéken szerzett sérüléseket. Ünnepélyes fogadtatásukra egész Norvégia készült. A világ minden tájáról újságírók várták a hős szovjet matrózokat. Alekszandra díszlépcsőn ment fel a lehorgonyzott hajó fedélzetére. És ugyanakkor érkezett a kormányzó a polgármesterrel – mindkettő ünnepélyes fekete ruhában, cilinderrel, és gratuláltak az expedíció minden tagjának. Estére bankettet rendeztek a tiszteletükre. A Kraszin diadala egybeesett a történészek Oslóban rendezett nemzetközi kongresszusával. A szovjet történészeket a bolsevik Pokrovszkij képviselte. Neki kellett visszavernie a kongresszuson elhangzott politikai támadásokat. Ez nagyrészt azért sikerült neki, mert Alekszandra tanácsára a Kraszin expedíciót említette, mint fényes bizonyítékát annak: mennyire szívén viseli a szovjethatalom a tudományos fejlődést. Rágalom, hogy a tudományt alárendelik a politikának. A Kraszint a Szovjetunió, a szovjethatalom végül is a politikai ellenfelei által indított expedíciók megsegítésére küldte. Ez az érv hatott, mind az emigráns orosz történészek, mind a többi részvevő hangot váltottak. A záróülés után Alekszandra fogadást rendezett a kongresszusi küldötteknek. Mint minden fogadása, ez is kitűnően sikerült. Egy angol történész meg is jegyezte: „Kollontaj asszony fogadásai nem olyan lélektelenek, merevek, mint más diplomáciai estélyek. Az ember valóban úgy érzi, mintha egy kedves, szívélyes háziasszony vendége lenne! Nagyszerű asszony! És milyen szép!” – tette hozzá. Alekszandra örült volna a bóknak, ha hallja. Ötvenhat éves elmúlt, s ha a tükörbe nézett, nem látta magát öregnek. Munkatársai is úgy vélekedtek róla: Alekszandra Mihajlovna a legfiatalosabb közöttünk, pedig milyen sokat dolgozik! 1929 novemberében két hónap szabadságot kapott, s tudta, hogy már nem tér vissza Oslóba. Befejezte munkáját, baráti kapcsolatot létesített a norvégekkel, utódjának már könnyebb dolga lesz. Búcsúlátogatásakor VII. Haakon a Szent Olaf-rend szalaggal díszített első osztályú érdemkeresztjével tüntette ki. Alekszandra eltette a fénylő ékszert, és arra gondolt: majd, ha nyugalomba vonul, és meghívják egy-egy fogadásra, feltűzi valamennyi kitüntetését. De mikor lesz az? Egyelőre nyilván új állomáshelyre küldik. – És Svédország beleegyezett? – ez volt Kollontaj első kérdése, amikor Litvinov közölte vele, hogy svédországi követnek nevezik ki. – Természetesen – felelte a külügyi népbiztos csodálkozva –, mi kifogásuk lehetne ön ellen? – Mindössze annyi, hogy tizenhat évvel ezelőtt egy királyi rendelettel örökre kitiltottak Svédország területéről – felelte Kollontaj mosolyogva. – Nyilván hatálytalanították a rendeletet – Litvinov vállat vont –, vagy talán… – Talán fel sem tételezik, hogy Madame Kollontaj és az évekkel ezelőtt bebörtönzött, majd kiutasított emigráns nő egy és ugyanaz a személy! – fejezte be Alekszandra a megkezdett mondatot. Tudta, hogy Svédországban sokkal nehezebb helyzetben lesz, mint a baráti Norvégiában. A Szovjetunió sikereit a nyugati országok nem nézték jó szemmel, mert náluk egyre romlott a gazdasági helyzet. A Szovjetunió, fejlődő iparával, erős versenytárs lett. A bemutatkozó látogatást megelőzően a protokollosztályról aggodalmasan érdeklődtek: Kollontaj asszony milyen ruhát vesz fel az ünnepélyes alkalomra? Alekszandra azt felelte, hogy a norvég királynál tett bemutatkozó látogatása rendben zajlott le, reméli, a svéd udvarban is helyt fog állni. A válasz korrekt volt, a telefonáló titkárnak mégis főtt a feje. A protokollosztály vezetője, az előírásnak megfelelően, maga ment el az új követért, aranyozott hintóban, amely elé négy paripa volt fogva. „Remek állatok, akár egykor Pétervárott, a Lovassági Iskolában” – gondolta Alekszandra, aztán az is eszébe jutott, hogy Norvégiában a fekete lakkhintót csak két ló húzta. „Hiába, Svédország gazdagabb ország!” A svéd kísérő egy csokor gyönyörű rózsát hozott a követasszonynak, s elégedetten szemlélte orosz csipkével díszített fekete bársonyruháját. V. Gusztáv király pontosan egy perccel Kollontaj után lépett be a fogadóterembe, és udvariasan fejet hajtott, ugyanabban a pillanatban hajolt meg Kollontaj asszony a király előtt. Majd felolvasta francia nyelvű megbízólevelét, mialatt a király azon gondolkodott, hogyan lehetne megkerülni az etikettet. Szabály szerint a király és a követ állva beszélgetnek. De hát csak nem engedheti meg, hogy a követ asszony továbbra is álljon. Vállalta a kockázatot, hogy a szertartásmester megbotránkozik, és miután a nyilatkozatra megadta a szokásos választ, megkérdezte: hogyan fogadta a norvég király a követ asszonyt? – Norvégia királya hellyel kínált – felelte Kollontaj. V. Gusztáv a karosszékre mutatott és ő is leült. Aztán megkérdezte: milyen nyelven óhajt Madame Kollontaj beszélni? Alekszandra azt felelte, amelyik őfelségének megfelel. Megállapodtak a franciában, és ezen a nyelven folyt a társalgás. Alekszandra azt közölte, hogy ért svédül, és reméli, hamarosan beszélni is tudni fog. Másnapra az újságok kiásták a tizenhat évvel ezelőtt aláírt rendeletet, s a külügyminiszter izgatottan jelentette: hatálytalanítani kell a kitiltást, különben nevetségessé válik nemcsak a külügyminisztérium, hanem az egész svéd kormány. A király, aki nem is emlékezett, mit írt alá a háború első évében, készségesen aláírta a hatálytalanítási rendeletet, és a hivatalos kormánylapban, az utolsó oldalon apró hírben közölték a kitiltás hatálytalanítását. A többi lap pedig első oldalon számolt be a megbízólevél átadásáról, a követ asszonyról, elegáns öltözékéről, remek megjelenéséről. Alekszandra végigolvasta a cikkeket, néha megakadt egy-egy szónál, mert bár a norvég és svéd nyelv nagyon hasonló egymáshoz, mégis akadnak eltérések. Elhatározta, hogy akármennyi dolga lesz, mindennap legalább egy órát tanul svédül. „A legfontosabb, hogy egy követ beszélje annak az országnak a nyelvét, ahová helyezték” – gondolta. A nyelvtanulásban új titkárnője nagy segítségére volt. Emmi Lorenson azelőtt a szovjet kereskedelmi képviseleten dolgozott, s tudott egy kicsit oroszul. Emellett művelt, szerény, rokonszenves fiatal nő volt, aki mindjárt megnyerte Alekszandra tetszését. Vele gyakorolta nem is egy, hanem több órán át a svéd nyelvet. Hamarosan már nemcsak Emmivel, hanem a követség látogatóival is svédül beszélt. Egy fogadáson, amelyet V. Gusztáv adott, a király barátságosan megkérdezte franciául: hogyan halad Madame Kollontaj a svéd nyelvben. „Köszönöm, felség, nagyon jól” – felelte Alekszandra svédül, de hirtelen a mondat második felét norvégül mondta. A király helyreigazította a norvég szavakat. Alekszandra másnap levélben számolt be Zoja Sadurszkajának a fogadásról, és tréfálkozva megírta: maga a király tanítja őt svédül! A svéd nyelv tanulása sokkal könnyebben ment, mint az üzletemberekkel szívélyes viszonyba kerülni. A svédek óvatosabbak és bizalmatlanabbak voltak, mint a norvégok. És a reakciós körök, ahol lehetett, igyekeztek a közvéleményt a Szovjetunió ellen hangolni. Amikor a szociáldemokraták jutottak uralomra a kormányban (éppen Alekszandra hatvanadik születésnapján – aki ezt úgy tekintette, mint a sors ajándékát), pártolták a Szovjetunióhoz való közeledést, annál is inkább, mert a Szovjetunió ipari berendezéseket rendelt, és ez csökkentette a svéd munkanélküliséget. Kollontaj remélte, hogy százmillió korona hitelt tud szerezni, ezt a Szovjetunió az ipar fejlesztésére szánta. Izgalmas hetek következtek. A tárgyalások eredményesen befejeződtek, most már csak a ratifikálás volt hátra. Alekszandra nagyon boldog volt, úgy vélte, ha Norvégiában a halkereskedőkkel való szerződés volt az első üzleti sikere, Svédországban ezzel a sokkal jelentékenyebb összeggel indul majd el a diplomáciai sikersorozat. Jókedvű leveleket írt haza, válaszolt Misának meg Katyának és a kis Vologyának, aki már önálló levelet írt nagymamájának, és rajzot is küldött. „Milyen jó lenne látnom, ahogy fejlődik, okosodik, nincs a világon nagyobb öröm, mint megfigyelni, ahogy egy gyerek ráeszmél a világra, elhelyezkedik benne, s elindul valamilyen úton. Bizonyos, hogy az unokám jó úton fog elindulni… Majd, ha nyugdíjban leszek, élvezhetem a családomat. De addig még sok mindent kell elintéznem!” Bármilyen nyugtalanul várta a szerződés ratifikálását, viselkedése ugyanolyan derűs, kiegyensúlyozott volt, mint máskor. A szovjet kolónia klubjába gyakran eljárt, sőt darabot írt a színjátszóknak. A követségi gyerekek részére maga választotta ki az ajándékokat, s örült, amikor látta: eltalálta kívánságaikat. A követség munkatársai minden gondjukkal, problémájukkal hozzá fordultak. Vasárnaponként, akár Norvégiában, hosszú sétákat tett. Szerette az erdőt, amely egészen közel volt a követség épületéhez. A zsebét mindig telerakta mogyoróval, a mókusok félelem nélkül ugráltak itt a földön és ropogtatták a mogyorót. Emmi néha kísérőjéül szegődött, s amikor látta, mennyire szereti Alekszandra az állatokat, különösen a madarakat, megkérdezte, miért nem tart egyet otthon? – Madarat kalitkában? Nem, Emmi kedves, egyetlen embernek sincs joga ahhoz, hogy bármelyik élőlényt rabságban tartsa! – felelte Kollontaj – kijárok az erdőbe, etetem az állatokat, az erkélyemen vidáman csipognak a madarak, megtalálják az ennivalójukat. Van egy mókusom, az még a szobámba is bemerészkedik, és kiszedi a dobozból a mogyorót! Nem is hiszi, mennyire örülök ilyenkor! Különben is szomorú emlékem van egy kedves madaramról. Az esküvőm napján, a nagy izgalomban kis kanárimat elfelejtettem visszatenni kalitkájába, s a kutyám megfojtotta. Azóta nem volt madaram. Kutyát szerettem volna, de az örökös vándorlásban mi lett volna szegény jószággal? Állatnak, gyereknek állandóságra van szüksége. Talán még az embernek is – jegyezte meg rövid hallgatás után. Aztán elgondolkozva tette hozzá: – Igyekeznünk kell olyan körülményeket teremteni, hogy megszűnjön az örökös bolyongás, s az állandóság nyugalmát élvezhesse minden ember. Emmi oldalról lopva figyelte Alekszandrát. Látta, hogy a szeme összeszűkül, és két keserű ránc húzódik a szája köré. – Alekszandra Mihajlovna, mi bántja? – kérdezte csendesen. – A szerződés, Emmi – felelte Kollontaj –, félek, hogy a ratifikálás nem fog simán menni. Alekszandra előérzete beigazolódott. A sajtóban váratlanul vihar kerekedett. Az újságok azt harsogták, hogy a kormány „kalandba bocsátkozott”. A konzervatívok azt remélték, a szerződés vitájában megbuktathatják a szociáldemokrata kormányt. Ezt nem szabad kockáztatni – gondolta Kollontaj. – Ha nem ratifikálják a szerződést, ez megingathatja a Szovjetunió tekintélyét. Inkább önként kell lemondani róla. Így is történt. Alekszandra napokon át nagyon letört volt. – Ne szomorkodjon, Alekszandra Mihajlovna! Igaz, most kudarc ért bennünket, de a szociáldemokrata kormány a helyén maradt, tudunk velük együtt dolgozni! – Igaza van, Emmi! Nem marad más hátra, mint folytatni a „csipkeverést”. Így nevezte Alekszandra azt a szívós, aprólékos munkát, amellyel harcolt a Szovjetunió minden új barátjáért, és igyekezett kiszélesíteni az érdeklődők és rokonszenvezők körét. Ebben a munkában nagy segítségére volt Wilhelm Palmaer professzor. A professzor részt vett a leningrádi vegyészkongresszuson, és amikor hazatért, nagy elismeréssel nyilatkozott az ottani viszonyokról. Segítségével alakította meg Kollontaj a svéd-szovjet baráti társaságot, amelynek Palmaer lett első elnöke. A társaság szovjet írókat hívott meg. Solohov, Ehrenburg, Vera Inber látogatott el Stockholmba. David Ojsztrah több hangversenyt adott, ezeket a hűvös svéd közönség tomboló lelkesedéssel fogadta. – Még sohasem láttam honfitársaimat ilyen önfeledten, elragadtatottan tapsolni – mondta ragyogó arccal másnap Emmi. – Ugye, most már jobb kedvű, Alekszandra Mihajlovna? – Majd, ha megkötjük a faegyezményt, s ha visszajuttatom a Kerenszkijék által elrabolt aranykészletet – felelte Kollontaj. – Hát igen, az üzleti dolgok mindig nehezebbek – bólintott a titkárnő –, nem is értem, Alekszandra Mihajlovna, hogyan tud ilyen megfontoltan tárgyalni az üzletemberekkel? Mintha egész életében kereskedelemmel foglalkozott volna. És a szakértelme! – Sosem foglalkoztam kereskedelemmel – mosolygott Alekszandra. – De ha ez a munkám, akkor értenem kell hozzá. Megtanultam. Éppen elég szaladgálásomba került, amíg minden szakkönyvet felhajtottam! Szükségem is van rájuk. Így könnyebben boldogulok partnereimmel. A szovjet faanyag minősége semmiben sem volt rosszabb, mint a finn vagy a svéd faanyagé. Csak amíg a Szovjetunió tartotta az árait, a svédek és a finnek a világválság éveiben felemelték az árakat. Ezért beszéltek szovjet dömpingről, a szovjet fakitermelők rabszolgamunkájáról. Alekszandra tudta, meg kell egyezniük a finnekkel és svédekkel, hogy megszűnjön a szovjetellenes rágalomözön. Hazautazott, s utasításokat kért a fa-egyezmény ügyében. Csak rövid időt tölthetett otthon. Misa eljött családjával Moszkvába, és azt tervezték, hogy jövőre meglátogatják Stockholmban. A faegyezményt megkötötték, a sajtóban elcsitult a szovjetellenes hang. Az érdeklődés középpontjába most a fasiszta Németország egyre fenyegetőbb magatartása került. Alekszandra, amikor végigolvasta a német lapokat, amikor németországi üldözések elől menekült emberekkel találkozott, rémülten gondolta: „Mi lesz ebből?” És még a gondolatát is elhessegette a lelke mélyén feltörő szorongásnak: Lehet, hogy újra háború lesz? Nem tanult még a világ a tengernyi szenvedésből? Szorongó gondolataiból Emmi riasztotta fel: – Min töpreng, Alekszandra Mihajlovna? A faegyezmény létrejött. Újabb probléma merült fel? Csak nincs ok aggodalomra? – Remélem, hogy oktalanul, de félek egy új háborútól – felelte Kollontaj. – Háborútól? Ugyan, miért lenne háború? – Emmi szeme kerekre nyílt a csodálkozástól. – Nálunk évszázadok óta nem volt háború! – Nem Svédországra gondolok, Emmi, és nem is a hazámra, hanem az egész világra! Nincs szörnyűbb a háborúnál! Maga még gyerek volt 1914-ben, és különben is Svédországot nem érintette a háború! Nincsenek róla emlékei, s azt kívánom, ne is legyenek soha! 5. A fasiszta Németország 1938 tavaszán egyetlen puskalövés nélkül szállta meg Ausztriát. 1939 tavaszán ugyancsak harc nélkül vonult be Csehszlovákiába, és ugyanez év őszén megindult Lengyelország ellen. A hős lengyel nép minden erejével küzdött a hitleri horda ellen, de kilátástalan volt a küzdelem. Lengyelországot öt nap alatt foglalták el a németek, útjukban elpusztítottak mindent, falvakat gyújtottak fel, városokat döntöttek romba, halomra gyilkoltak ártatlan gyermekeket, nőket, öregeket, s százezreket hurcoltak kényszermunkára. – Ne féljen, Alekszandra Mihajlovna – Emmi vigasztalni próbálta Kollontajt –, Svédország semleges marad, és a Szovjetuniót sem merik megtámadni! – Bár igaza lenne, Emmi – Alekszandra mosolyogni igyekezett, de nehezen sikerült a mosoly. – Hitler az egész világot be akarja kebelezni. És nem áll meg, csak ha megállítják! Meg fogják állítani, de tengernyi véráldozat és pusztulás árán. Még 1914 előtt azt reméltük, hogy meg tudjuk akadályozni a háborút. De embermilliók hagyták, hogy a vágóhídra hurcolják őket, sőt sokan önként, lelkesen mentek a frontra, mert a hamisan értelmezett hazaszeretet lobogóját lengették előttük. Kinek volt érdeke az a világháború? De a fasizmus most a népeket fenyegeti. Alekszandra elhallgatott, és mint filmkockák peregtek előtte a huszonöt év előtti események. A németországi napok, Jaurès meggyilkolása, a szociáldemokraták árulása, újabb emigráció Svédországba, bebörtönzése, kiutasítása, majd a norvégiai évek. Amikor befejeződött a háború, azt hitte, soha többé nem lehet újra lángba borítani a világot. És huszonöt év után minden újra kezdődik… Mi lesz hazájával, mi lesz az emberiséggel? Amitől félt, bekövetkezett. A hitleristák 1940 áprilisában lerohanták Dániát és megtámadták Norvégiát. Most már az eddig nyugodt Emmi is rémülten kérdezte: „Alekszandra Mihajlovna, lehet, hogy bennünket is megtámadnak?” – Remélem, erre nem fog sor kerülni! – felelte Kollontaj. Alekszandrát kormánya felhatalmazta, hogy közölje a svéd külügyminiszterrel: a Szovjetunió minden erejét latba veti Svédország semlegességének megőrzéséért. Nem sokkal ezután kereskedelmi szerződést kötött a két ország. És alighogy megkötötték a szerződést, a németek megindultak a Szovjetunió ellen. Újra háború az orosz földön… alighogy elkezdődött a békés építőmunka, alighogy kiheverték a múlt sebeit, újra harc, újra pusztulás… újra vért kíván az emberiség leggyűlöltebb ellensége: a háború… és szorongva gondolta: Misa negyvenhét éves, Vologya tizennyolc… ha nem is az elsők között lesznek, akiket behívnak, rájuk is sor kerül. Vologya komszomolista, lehet, hogy behívás nélkül jelentkezik, hogy megvédje hazáját. A kezdeti német sikerek hatására a svédek azt gondolták: kár volt megkötni a svéd-szovjet kereskedelmi egyezményt. Elhitték Hitler hangzatos frázisait: a Szovjetuniót elsöpri a föld színéről. Svédország burkolt formában segítséget nyújtott a német és a finn hadseregnek. Németország szerette volna elérni, hogy Svédország belépjen a háborúba a Szovjetunió ellen. Azt állították, hogy szovjet gépek bombázták Haparandát. Hamarosan kiderült, hogy átlátszó provokációról van szó, de a szovjetellenes kampány csak akkor csitult el, amikor Sztálingrádnál megállították az eddig diadalmasan előretörő német hadsereget. Most már a svédek is látták: megdőlt a „villámháború” elmélete, s ha egész Európát le is igázták, a szovjet nép állja a harcot, sőt ellentámadásba megy át. 1941 júniusától 1942 szeptemberéig Alekszandra élete legkeservesebb idejét élte át. Hazájával rendkívül megnehezült a postai összeköttetés. A balti köztársaságokat, Lengyelországot még mindig megszállva tartották a náci hordák. Finnország a hitleri Németország szövetségeseként harcolt a Szovjetunió ellen. A futárok útja bonyolult, nehéz, életveszélyes volt. Alig kapott hírt szeretteiről. Vologya, mint sejtette, önként jelentkezett, de nem tudta, hol és milyen hadtestnél szolgál. Misa valahol az Urál mentén dolgozott, egy kitelepített gyárban. Katya és Marija Ipatyevna ugyanott tanították az evakuált gyerekeket. „Legalább mi hárman együtt vagyunk” – írta Katya utolsó levelében. Vologyáról hónapok óta nem jött hír, lehet, hogy fogságba esett. A svédországi szovjet követség jelentéseket adott a háború állásáról. Tízezer példányban jelentek meg ezek a tájékoztatások, amelyeket Alekszandra maga állított össze, s míg írta őket, felidéződtek benne az első háború brosúrái. Akkor azt kérdezte: „Kinek kell a háború?” Azt hitte, szava nem pusztába kiáltott szó. És az emberiséget újra bele lehetett sodorni ebbe a szörnyűségbe. A svéd közvélemény mindinkább németellenes lett, mindenünnen érkeztek adományok a hősiesen harcoló Szovjetunió részére. Anyák, akik hálásak voltak a sorsnak, hogy nem kell rettegniük gyermekeikért, férjeikért, ékszereiket hozták el, sapkákat, sálakat, kesztyűket, ér-melegítőket kötöttek, és Alekszandra mindenkivel, aki személyesen eljött, váltott néhány szót. – Hogyan bírja mindezt, Alekszandra Mihajlovna? – kérdezte gyakran a titkárnője. – Ez a kötelességem, Emmi – válaszolta Kollontaj. Emmi szótlanul bólintott. Hány esztendős is most a követ asszony? – gondolkozott. – Túl van a hetvenen. Senki sem hinné. De az emberfeletti munka, és a családjáért, hazájáért való szorongás mégis tönkreteszi. Látja rajta, hogyan keskenyedik napról napra az arca, alig eszik valamit. „Ha arra gondolok, hogy ki tudja, van-e az enyéimnek ennivalója, megkeseredik a szám íze” – tolta el magától gyakran az ételt. „De ennie kell, Alekszandra Mihajlovna – erőltette Emmi –, különben teljesen legyengül, és most szükség van az erejére!” – Jól van, jól van, kis zsarnok – Kollontaj étvágytalanul evett néhány falatot. Igaza van Emminek, szüksége van az erejére. Neki a helyén kell maradnia, nem szabad megbetegednie. Mit is mondott róla egy francia író? „Madame Kollontaj nem női Talleyrand vagy Metternich, de kitűnő diplomata, aki Stockholmban jelentékeny személyiség, s ki tudja, a finn-orosz háború alatt nem lett volna-e a svéd-orosz viszony nélküle sokkal feszültebb?” Csak bírja… erővel, szívóssággal, türelemmel és diplomata mosollyal. Most már könnyebb, most már nemcsak ő, mindenki tudja, hogy Hitler el fogja veszteni a háborút, és a szovjet nép az, amely megállította a rablóhadjáratát. De ugyanígy kellett mosolyognia, amikor a nácik teleharsogták a világot diadalaikkal, és a svédek hajlandók voltak elhinni: a gonoszság győzedelmeskedik. 1943-ban Alekszandra a szovjet diplomáciai testület korelnökeként rendkívüli és teljhatalmú követ lett. Ez a hír a fasiszta német köröket módfelett bosszantotta. Egy álmatlan éjszakán (a háború kitörése óta ez igen gyakori volt) arra gondolt: a svéd pénzembereket kellene felhasználni arra, hogy Finnország megszakítsa esztelen szövetségét Németországgal. A svédek nyilván féltik Finnországban elhelyezett tőkéiket. Meg kellene velük értetni, hogy ha Finnország továbbra is a hitleri Németország csatlósa marad, minden befektetett pénzüket elveszítik. Valakivel tárgyalni kellene… De ki legyen az, és hogy tudnak úgy tárgyalni, hogy ez ki ne tudódjon? Eszébe jutott Marcus Wallenberg, akit Svédország Rockefellerének tartottak. Ezt az embert kell meggyőzni arról, hogy a tőkéje milyen veszélyben forog. Marcus Wallenberggel Alekszandra az angol követség fogadásán ismerkedett meg. A pénzmágnás örült, amikor bemutatták Kollontaj asszonynak. – Sokat hallottam önről, madame – mondotta udvariasan –, sőt a lányom olvasta a Szerelem útjai című könyvét. Nagyon tetszett neki. Annyira dicsérte, hogy én is belelapoztam. A NEP-korszak érdekes rajzát adja, és egyszersmind őszintén feltárja a fiatalok érzelmi forrongását, írt még más szépirodalmi művet is? Szívesen olvasnám valamelyiket. Tisztelem az ön sokoldalúságát! – Nagyon jól esik, Wallenberg úr, hogy érdeklődik szépirodalmi munkásságom felől. Ha egyszer felkeresne, megmutatnám néhány angolra, németre fordított könyvemet. – Megtiszteltetésnek veszem a meghívását, és hamarosan élni fogok vele – felelte Wallenberg. Alekszandra izgatottan várta a pénzfejedelem telefonhívását. „Olyan ez, mint amikor fiatal lány koromban szerelmes levelet vártam – gondolta –, a feszült várakozás ugyanolyan, mint sok évvel ezelőtt.” Csak a cél egészen más. Akkor egy titkos Néva-parti séta volt a nagy esemény, ma mindent a Szovjetunió győzelméért tesz. Pontosan egy hét után telefonált Wallenberg. És Alekszandra derűs hangon meghívta egy csésze teára. Wallenberget meglepte a nagykövet asszony ízlésesen berendezett, hangulatos lakása. „Sok holmi még a szüleimtől maradt rám – magyarázta Alekszandra –, ezért otthon érzem magam ebben a környezetben. Tizennégy éve élek Stockholmban, gyerekkoromon kívül egyetlen helyen sem laktam ilyen sokáig. Vándoroltam diákpanzióktól kezdve hotelszobákon át egészen a börtöncellákig!” – Tudom, madame, érdeklődtem ön felől, s amit meg lehetett tudni, azt megtudtam az életéről. Csodálatos élet! Be kell vallanom, hogy nem sokra tartom a nőket. De ön kivétel. Persze a kivételek csak erősítik a szabályt. – Wallenberg úr, nem akarom önt meggyőzni a nők sokoldalúságáról és erényeiről, pillanatnyilag nem ez a feladatom. Egészen másról szeretnék önnel beszélni. – A szépirodalmi munkáiról, ugye, madame? – Nem – Alekszandra megrázta a fejét –, a szépirodalomnál vannak most fontosabb és sürgősebb témák! Ön üzletember, s jó üzletember. – Köszönöm a bókot, madame, de miért említi ezt? – Mert arra akarom figyelmeztetni, hogy a Finnországban elhelyezett tőkéje nincs biztonságban. Wallenberg arca elkomorult. – Bevallom, erre már én is gondoltam. Az önök hadserege bámulatosan ügyes. Megint előbbre törtek a finn fronton! – Bámulatosan ügyes? Ez azt hiszem, nem helytálló jelző a szovjet hadsereggel kapcsolatban. A mi katonáink bátrak, hősiesek, és főleg tudják, miért harcolnak. Ez adja meg az erejüket, ez biztosítja a fölényüket. – Bizonyára, madame – Wallenberget ebben a pillanatban nem a szovjet hadsereg hősiessége, hanem finnországi tőkéje érdekelte. – Nos, Wallenberg úr, ha azt akarja, hogy pénzét ne veszítse el, oda kellene hatnia, hogy Finnország bontsa fel esztelen szövetségét a hitleri Németországgal, és lépjen ki a háborúból. Wallenberg fegyelmezett ember volt, mégis alig tudta palástolni meglepetését. Eljött egy barátságos csevegésre, azt remélte, irodalomról, művészetről beszélgetnek majd egy csésze jó erős orosz tea mellett, és ehelyett bonyolult politikai feladatot bíznak rá. Kis töprengés után – ezalatt villámgyorsan felmérte a helyzetet, s örült a kínálkozó lehetőségnek – felvetette az ötletet: Jó lenne, ha Madame Kollontaj találkozna a finn kormány megbízottjával. Lehetséges volna ez? Alekszandra azt felelte, hogy erre néhány nap múlva választ ad. Öt nap múlva, miután Moszkva beleegyezett a találkozásba, Alekszandra igenlő választ adott Wallenbergnek. Megegyeztek a személyben is. Paasikivi, egykori svédországi finn követet ajánlotta Wallenberg. Másnap Helsinkibe repült, miután mindketten megállapodtak abban, hogy Wallenberg útját teljesen üzleti útként kell kezelni, és nemcsak a sajtóban, hanem magánbeszélgetésben sem szabad semminek kiszivárogni. „A legkisebb elővigyázatlanság teljes kudarcba fullaszthatja akciónkat” – mondta búcsúzóul a pénzfejedelem. – Tudom, Wallenberg úr – felelte a nagykövet asszony. Akárcsak egy detektívregényben – gondolta Alekszandra, amikor Paasikivi Stockholmba érkezett, és Wallenberg gondoskodott arról, hogy az újságok közöljék: ő hívta meg barátját egy könyvaukcióra. Paasikivi szenvedélyes könyvgyűjtő volt, és éppen ezekben a napokban nyílt meg egy könyvaukció, ahol néhány régi könyvet – köztük a könyvnyomtatás feltalálásának idejéből valókat – árvereztek. A könyvaukció után, ahol Wallenberg kénytelen volt barátja részére venni egy drága könyvet, Stockholm környékén, Saltsjöbadenben, a tengeröböl felett, a híres Grand Hotelben találkozott Alekszandra Paasikivivel. A szálló tulajdonosa magára vállalta a nagykövet asszony és a finn politikus háborítatlan találkozásának megszervezését. Alekszandra, Emmi kíséretében, taxin ment Saltsjöbadenbe, ott egy másik szállodában béreltek szobát, és csak sötétedés után hagyták el a hotelt. Átmentek a Grand Hotelbe, ott egy melléklépcsőn vezették fel a folyosó végén lévő lakosztályba, ahol már várta őket Paasikivi. Alekszandrának nehezére esett a járás. A háború szörnyű évei alatt, amikor egymás után kapta a híreket legjobb barátai elvesztéséről, bal lába megbénult. Az orvosok mindent megtettek, sokat segítettek is rajta, de még mindig nem tudott jól járni. Paasikivit ismerte még abból az időből, amikor finn követ volt Stockholmban. Amikor megpillantotta, arra gondolt: a férfi nagyon megöregedett. És eszébe villant, hogy Paasikivi is ugyanezt gondolhatja róla. De mindez most nem fontos. Az a fontos, hogy megegyezésre jussanak, és Finnország lépjen ki a háborúból. A beszélgetés rövid ideig tartott. Mindketten óvatosan és halkan beszéltek. Néhány udvarias mondat után rátértek a lényegre. Paasikivi közölte: kormánya megbízta, tudja meg, hogy a szovjet kormány milyen feltételekhez köti a hadműveletek megszüntetését és Finnországnak a háborúból való kilépését. A második megbeszélésen, amely szintén a Grand Hotelben zajlott le, Alekszandra felolvasta és átadta Paasikivinek a Szovjetunió feltételeit. A finn kormány a feltételekre kitérő választ adott, s közben a svéd sajtóban már megjelent egy hamis hír: a Szovjetunió feltétel nélküli kapitulációt követel Finnországtól. Alekszandrát határtalanul felizgatta az újsághír. Honnan vették ezt a hazugságot? És közben dúl a háború. A szovjet és finn katonák továbbra is ellenségként állnak egymással szemben. Március végén Kollontaj asszony, kormánya nevében, közölte, hogy a Szovjetunió hajlandó fogadni a finneket a béketárgyalások ügyében. Az újabb szovjet támadáskor a finn védelmi vonalat több helyen áttörték. Kelet-Karéliában visszaszorították a finn csapatokat. Most már a nácibarátok előtt is nyilvánvaló lett: Németország elvesztette a háborút. 1944. augusztus 25-én reggel a finn követségről telefonáltak a szovjet követségre: Gripenberg finn követ szeretné átnyújtani a Szovjetunió nagykövetének a finn kormány nyilatkozatát. Alekszandra beleegyezése után még aznap megjelent a finn követ, és felolvasta a nyilatkozatot, amelyben a finn kormány kérte: fogadják Moszkvában a finn delegációt, a Szovjetunió által megszabott fegyverszüneti feltételek ügyében. Alekszandra Mihajlovna végighallgatta a nyilatkozatot, majd közölte: a nyilatkozat szövegét haladéktalanul eljuttatja kormányához. Amikor a követ elment, csengetett, és egy pohár vizet kért Emmitől. – A szíverősítőt is vegye be, Alekszandra Mihajlovna – mondta a titkárnő ellenkezést nem tűrő hangon –, szüksége van rá! Hiszen halálsápadt! – Igaza van, Emmi! – bólintott fáradtan Alekszandra. És miközben lenyelte a cseppeket, nagy erőfeszítéssel tartotta vissza könnyeit. Nem, nem szabad sírnom – gondolta –, hiszen most már a célnál vagyunk! Örülnöm kell! És az örömhöz nem illenek a könnyek! Különben sem vagyok síró-rívó öregasszony! Még akkor sem, ha hetvenkét éves vagyok. Hetvenkét év… ez már igazán öregség. A fiatalok szemében csakugyan az. A teste el is fáradt, de a szelleme még olyan érdeklődő, mint fiatalkorában. Hogy is mondta egy angol író, akinek olvasta néhány szép meséjét s versét: „Az öregségben nem az a tragikus, hogy megöregszünk, sokkal inkább az, hogy fiatalok maradunk!” Szeptember 4-ére virradó éj jel a rádió közölte: Finnország elfogadta a Szovjetunió feltételeit. Finnország szakít a hitleri Németországgal. Megszűntek a hadműveletek a szovjet-finn fronton. Németország kivonja csapatait Finnországból. – Vége a háborúnak Finnországgal! Alekszandra Mihajlovna! – Emmi sugárzó arccal lépett be – és hamarosan vége lesz mindenütt! Most már gyorsabban törnek előre a szovjet csapatok! Béke lesz, béke. – Igen, béke lesz, Emmi. Mindig tudtam, hogy a szovjet csapatok győzni fognak, még a legborzalmasabb napokban is. És amint lehet, megyek vissza a hazámba! Búcsút veszek Stockholmtól, végképpen. De maga nagyon fog nekem hiányozni, Emmi. – Alekszandra Mihajlovna, mi lenne velem ön nélkül? Egyedül vagyok, szüleim meghaltak. A barátom, tudja jól, évekig ígérte, hogy elválik a feleségétől, de nem vált el. Sőt nemrég született meg a harmadik gyermeke. Azt hiszem, nem kell többet mondanom. Ha Moszkvában titkárnőre lenne szüksége, én… szívesen elmennék! – Ha velem jön, boldogan elviszem! – felelte Alekszandra. És 1945. március 18-án katonai repülőgépen érkezett Alekszandra Mihajlovna Moszkvába Emmivel. A Vnukovói repülőtéren Misa, Katya és Vologya várták boldog izgalommal. Aztán, amikor Kollontaj kibontakozott családja öleléséből, egy ősz hajú, filigrán öreg hölgy tipegett feléje. – Tányecska – Alekszandra hangja megcsuklott a meghatottságtól. – Nagyon sok utánajárásomba került, amíg ide tudtam jutni – az írónő megőrizte fiatalkori mosolyát –, de itt vagyok! 1917-ben is vártalak, akkor még Petrográdban, a Finn pályaudvaron, természetes, hogy most is eljöttem! És remélem, az első estét, úgy, ahogy 1917-ben, most is nálam töltöd. Beleegyeztek? – fordult Misához. – Nekünk még úgysincs lakásunk Moszkvában, bár hamarosan ideköltözünk – felelte Misa –, de ha volna, akkor is öné lenne az elsőbbség, Tatyjana Lvovna! – felelte Misa. Tanya kezében kis csomagot szorongatott. Titokzatos mosollyal nyújtotta át Alekszandrának. Az kérdően nézett rá. – Egy kis ajándék – mondta –, tudom, holnap lesz a születésnapod! – Nem felejtetted el? – Hogyan felejthettem volna el? De ne bontsd ki az ajándékot, majd csak otthon! Remélem, örömet szerzek vele. – Legalább áruld el, mi van benne? – Alekszandra kíváncsian forgatta a parányi selyempapírba burkolt csomagot. – Egy kis emlék a múltból – felelte Tanya. – Mielőtt először hagytad el az országot, ideadtad ezt az elefántcsont miniatúrát, édesapád festette rólad, amikor hatéves voltál. Sokszor elővettem, nézegettem azt a kék szemű, mosolygós arcú kislányt, akiből lám, mi lett! És őriztem azóta, mindig magamnál hordtam. Leningrád ostroma alatt néha az adott erőt, hogy arra gondoltam: nem szabad meghalnom, vissza kell adnom neked ezt a kis emléket. És most visszaadom. Megnyertük a háborút, német földön mennek előre a mieink! – Igen, megnyertük a háborút! – Alekszandra szorongatta kezében a kis csomagot, nem akarta kibontani. – Győzelmet arattunk a fasizmus felett, amely valamennyi szabad népet veszélyeztette. UTÓSZÓ 1945-től 1952-ig élt Alekszandra Mihajlovna Moszkvában, hűséges Emmijével. Svédországban igen sajnálták, hogy a nagykövet asszony többé nem tér vissza. Azt mondták, nem bánnák, ha újra női diplomatát küldene a Szovjetunió. Érdemrenddel nem tüntették ki munkásságáért, mint Mexikóban és Norvégiában, mert Svédországban nő nem kaphatott ilyen kitüntetést, de V. Gusztáv király, hálája és nagyrabecsülése jeléül, aláírásával ellátott ezüstkeretes fényképével ajándékozta meg. Régi barátai közül kevesen maradtak meg. Tányecska mellett időnként Jelena Sztaszova látogatott el hozzá. Ő maga nagyon ritkán ment el hazulról, fárasztotta a járás. De munka nélkül nem tudott még rokkantan sem élni, ezért a Külügyminisztérium tanácsadójaként foglalkozott a fiatal diplomatákkal, akik rajongva szerették és tisztelték. Úgy néztek rá, mint a megelevenedett történelemre. Kérték: Alekszandra Mihajlovna, meséljen az életéről! Meséljen a múlt századról, az átélt harcokról, forradalmakról, s a sok híres emberről, akiket ismert! És Kollontaj szívesen tett eleget kérésüknek. Hiába intette Emmi, ne fárassza magát túlságosan, nem tudott ellenállni a lelkes fiatalok szomjas érdeklődésének. Még a háború alatt, hetvenedik születésnapjára a Vörös Zászló Munka Érdemrenddel tüntették ki, hazaérkezése után pedig újra megkapta ezt a kitüntetést. Születésnapján minden évben sürgönyök százai futottak be, lakása tele volt virággal. A svéd és a norvég követség minden alkalmat megragadott, hogy háláját és elismerését fejezze ki az ott töltött évek alatt végzett munkájáért. 1945-ben a norvégok kezdeményezésére felterjesztették a Nobel-békedíjra. A svéd és a norvég nőszövetség minden erejét latba vetette, hogy Kollontaj asszony kapja meg a díjat. Sajnos, nem sikerült. 1946 decemberében Csernisev, a svédországi szovjet követ írta Kollontajnak: „El sem tudja képzelni, mennyire bánt bennünket, hogy nem Önnek ítélték oda a békedíjat!” Alekszandrának nem fájt a mellőzés. Nem a kitüntetésekért végezte munkáját, nem a fénylő érdemrendekért áldozta fel egyéni életét, adta oda egészségét. Betegen, megrokkanva most is reggel tíztől délután három óráig diktálta Emminek leveleit, cikkeit, emlékezéseit. Néha még megjelent egy-egy fogadáson, mindenki megcsodálta fehér csipkével szegélyezett fekete ruhájában. Arcát megviselte a betegség, de vonásai még őrizték egykori szépsége nyomait, tekintete élénk, beszédes volt, s ha megszólalt, hangja fiatalosan csengett. Fia, menye, unokája hetenként meglátogatta. Vologya is mérnök lett, akár Misa. Misa közben elvégezte a közgazdasági egyetemet, le is doktorált, s megjelent több közgazdasági munkája. Kollontaj büszke volt fiára, és menyére is, aki kiváló tanítónő volt, és többször kitüntették. Alekszandra mindig nagyon boldog volt, amikor családja eljött hozzá, csak azt szerette volna, ha Vologya megnősül, és ő megéli dédunokája születését. – Kislányt szeretnék – mondta vágyakozva –, Katya adós maradt nekem egy kis Alekszandrával, talán Vologya kárpótol érte. A halálra Kollontaj asszony egy pillanatig sem gondolt. 1952 elején még azt írta Zoja Sadurszkaja húgának: „A karosszékemben ülök, és diktálom ezt a levelet. Éjszaka nem nyugtalankodott a szívem, s ezért megkockáztatom, hogy néhány órát fent legyek... A szívemmel elég sok bajom van, de még van dolgom ezen a bolygón, s ezért nem készülök arra, hogy a világűrben kis atomként keringjek… hangulatom kitűnő!" Még tele volt életkedvvel, örült a közeledő nőnapnak, tudta, ilyenkor sokan meglátogatják, régi és új barátai. A régiek közül már csak Jelena Sztaszova járt hozzá, Tanya Scsepkina-Kupernyik olyan gyenge volt, hogy nem tudta megtenni a hosszú utat Moszkva egyik végéből a másikba. Március 8-án nagyon sok virágot kapott. Emmi alig győzött ajtót nyitni, egymás után érkeztek a csokrok, cserepek, s sürgönyöket, leveleket hozott a postás. „Emlékeznek rá, hogy ott voltam azon a kongresszuson, amikor Clara Zetkin felvetette a nőnap gondolatát" – mosolygott Alekszandra. Emmi kérte a látogatókat, ne fárasszák sokáig a nagykövet asszonyt, legfeljebb tíz percig maradjanak. Így is késő délután volt, mire az utolsó vendég is eltávozott. – Alekszandra Mihajlovna, kérem, feküdjön le – Emmi megvetette az ágyat –, kimerítő nap volt a mai. – Nagyon szép nap volt – felelte Kollontaj –, örültem a sok embernek, a felém áradó szeretetnek. Tudja, Emmi, ma hajnalban, amikor szokás szerint nem tudtam aludni, gyerekkoromra emlékeztem. Eszembe jutott, volt egy kedves kamasz fiú, Andrjuska, aki a padlónkat fényezte. Meghalt tüdőgyulladásban, mert nem volt kabátja, amit felvett volna, amikor izzadtan kiment a fagyos télben az utcára. És arra gondoltam: ma nincsenek Andrjusák, akiknek azért kell meghalniuk, mert nincs meleg ruhájuk. Ma nagyon-nagyon boldog vagyok, Emmi! És 1952. március 8-ról 9-re virradó éjjel, szívében ezzel a boldog érzéssel halt meg.
Please download to view
All materials on our website are shared by users. If you have any questions about copyright issues, please report us to resolve them. We are always happy to assist you.
...

Kertész Erzsébet - A tábornok lánya

by eleonora-beck

on

Report

Category:

Documents

Download: 1

Comment: 0

72

views

Comments

Description

Download Kertész Erzsébet - A tábornok lánya

Transcript

Csavlek András rajzaival 1978 Kertész Erzsébet A tábornok lánya (Alekszandra Kollontaj életregénye) I. RÉSZ 1. A pétervári szalonokban nagy port vert fel egy különös házasság híre. Domontovics ezredes feleségül vette régi szerelmét. Tudták róla, hogy évek óta udvarol egy háromgyerekes, válófélben lévő asszonynak, de a lányos mamák, az anyák makacs hitével, azt remélték: idővel egyikük megunja a válással járó huzavonát, az asszony visszatér férjéhez, és Domontovics újra szabad lesz. Ki hitte volna, hogy az előkelő ukrajnai földbirtokos családból való Mihail Alekszejevics rangján alul nősül? Apósa egyszerű finn parasztember, aki Finnországból tizennyolc éves korában mezítláb ment Pétervárra, s fával kereskedett. Ügyes fickó lehetett – ezt a társaságbeli hölgyek kénytelenek voltak megállapítani –, mert hamarosan vagyonos ember lett belőle. Orosz lányt vett feleségül, aztán visszatért Finnországba, és a Karél-félszigeten gyönyörű házat építtetett. Mihail Domontovics nem is sejtette: milyen pontosan tudnak a társaságbeli hölgyek mindent feleségéről és annak családjáról. Azt is tudták, hogy az ezredes még fiatal gárdatiszt korában az operában ismerkedett meg Alekszandra Alekszandrovnával, s egymásba szerettek. De az apa félt, azt hitte, hogy az előkelő gárdatiszt csak felelőtlenül csapja a szelet a feltűnően szép fiatal lánynak. Ezért, amikor Mihail Alekszejevicset ezredével máshová vezényelték, az erélyes Maszalin gyorsan férjhez adta leányát. Sok év telt el, amíg a szerelmesek újra találkoztak, addigra Alekszandrának már három gyermeke volt. És mégis a válás mellett döntött. Férje nagylelkűen beleegyezett, a fiú nála maradt, a két lányt Alekszandra magával vitte a második házasságba. Mihail Alekszejevics jó és gyengéd apja lett Adélnak és Zsenyának, s akkor is az maradt, amikor megszületett a kis Alekszandra. 1872-ben, egy hófúvásos, viharos márciusi napon született a kislány, akit családi körben Surának, Surinkának becéztek. Dajkája, amikor bepólyálta, a kazáni Szűzanyához fohászkodott, arra kérte: a gyermek élete ne legyen olyan viharos, mint az a nap, amelyen a világra jött. A dajka jámbor óhaja kezdetben valóra vált. A szép, értelmes kislányt mindenki szerette, dédelgette, a szülők vigyáztak rá, hogy ne kényeztessék el Surát, de ott volt a sok rokon, nagymamák, nagynénik, idősebb unokanővérek, akik azzal akarták meghálálni az ingyenebédet, hogy a kicsit babusgatták. Sura úgy emlékezett vissza gyerekkorára, hogy tizenkét-tizenöt embernél kevesebb sohasem ült az asztalnál. A ház asszonyát a rokonok megrótták, mert túlságosan jó volt a cselédekhez. A nagynénik, akik visszakívánták a jobbágyságot, azt szerették volna, ha a személyzet éjjel-nappal rendelkezésükre áll. Sura édesanyja lányaitól is megkívánta: legyenek udvariasak a szolgálókhoz. „Nagyapátok egyszerű parasztember volt, ezt sohase feledjétek el!” Miss Hodgon, az angol nevelőnő szigorú rendet követelt a három lánytól, és nem tűrte, hogy hosszú időt töltsenek a tükör előtt. Adél, a legidősebb, vállát vonogatta a sok intelemre, és ha Miss Hodgon kiment a szobából, csak azért is a tükör elé állt, kibontotta szorosra font copfjait, és mindenféle fantasztikus frizurákba fésülte a haját. Zsenya csodálkozva kérdezte: – Mi ez a madárfészek a fejeden? – Semmi közöd hozzá! – toppantott dühösen Adél. – Unom Miss Hodgont, unom a sötétkék fehér galléros ruháimat, unom a sok rokont, akiknek illedelmesen kell köszönnöm, és undok csókjaikkal benyálazzák az arcomat! Unok mindent! Persze, te jámbor kis bárány vagy, téged nem érdekelnek a szép ruhák meg a frizurák… Egész nap csak a zongorát nyúzod! Te is unalmas vagy! Zsenya csak nevetett nővére dühös kifakadásain, és bement zongorázni a kék szalonba. Adél volt az egyetlen elégedetlen a Domontovics családban. Rajta kívül mindenki jól érezte magát a tágas házban, amely a Lovassági Iskola közelében állt. Domontovicsék akkor költöztek ide, amikor az ezredest a Lovassági Iskola felügyelőjévé nevezték ki. A lányok gyakran látták, amikor a nemesi származású fiúk nyeregbe szálltak. A kis Sura is odasettenkedett: cukrot adott az ápolt, fényes szőrű lovaknak. Az iskola Pétervár északi részében volt, innen csak fogaton vagy lóvasúton lehetett bejutni a városba. Mama a két idősebb lánnyal időnként bement a városba, ilyenkor Sura is könyörgött: vigyék magukkal. Alekszandra Alekszandrovna rendszerint engedett a kislány kívánságának, mire Adél epésen megjegyezte: „Ez a csöppség mindig eléri azt, amit akar! Miért visszük magunkkal? Csak feltart a vásárlásban!” – De sok bajod van a kishúgoddal! – Az anya csak ennyit felelt lánya zsörtölődésére, Sura pedig elégedetten bújt meg anyja szoknyája mellett. Kezében két szem kockacukrot szorongatott. – A lovaknak hoztam! – magyarázta Zsenyának. – Ezek nem olyan szépek, mint a papa lovai! Nagyon soványak! – A cukor drága – förmedt rá Adél –, ne pazarolj! – Igazán drága a cukor, mama? – kérdezte Sura. – Bizony – felelte Alekszandra Alekszandrovna –, és látod, mégsem akarod megenni a cukros kását! Pedig sok gyerek boldog lenne, ha ilyen finom ételt kapna! Sok gyereknek még olyan kása sem jut, amin egy csepp cukor sincs! Adél megunta az álldogálást, türelmetlenül forgatta napernyőjét, és édesanyjába karolva kérte: – Menjünk már, mama, megint eltelik az idő, és nem tudok semmit sem vásárolni! Pedig megígérted, hogy megkapom azt a kék szalagos szalmakalapot, amit a kirakatban láttunk! – Ó, te divathölgy, hát mindig csak a cifraságokon jár az eszed? Kihez adlak majd férjhez, hogy annyi ruhát tudjon neked venni, amennyit csak megkívánsz? Alekszandra Alekszandrovna csak késő este ért haza lányaival. Májusi zápor érte őket utol, nehezen kaptak bérkocsit, Sura meg is fázott az úton. Ettől kezdve ritkán vitték magukkal. Ha panaszkodott, Miss Hodgon vigasztalta: „Nézd, Surinka, milyen szép a kert, már kibújtak a tulipánok, hozd a kis kannádat, öntözd meg a virágaidat! És nemsokára hazajön édesapád. Örül majd, ha itthon találja a kislányát!” Mihail Domontovics, ha munkájából hazatért, rendszerint ölébe vette Surát, s türelmesen válaszolgatott kérdéseire. De gyakran csak késő este érkezett. Surának akkorra már le kellett feküdnie, de nem tudott elaludni, fülelt, hogy mikor hallja meg az ismerős lépteket. Nem mert kiszaladni, tudta, Miss Hodgon visszaparancsolná az ágyba. Csendben megvárta, amíg az apja belépett. Rendszerint mama is bejött, megigazította Sura takaróját, s kisimította a homlokába hulló tincseket. Sura ilyenkor nagyon boldog volt. És már annak is örült, ha édesapja csak pár pillanatra láthatta, szerette, ha föléje hajolt, és amikor megcsókolja, érzi a szivar és kölnivíz illatának furcsa keverékét. Egyszer titokban elmesélte Zsenyának, hogy valójában ébren van, amikor papa bejön a szobájába, s kérte: ne árulja ezt el senkinek. Még Adélnak sem! „Adél csak kinevetne” – mondta fontoskodva. „Igazad van, Adél kinevetne” – bólintott Zsenya. – Adél mindig kinevet – panaszkodott a kislány. – Azért, mert ő már nagylány, és én meg kicsi vagyok. Te sohasem nevetsz ki, pedig te is nagy vagy. De jövőre már én is iskolába megyek. Zsenya meghagyta kishúgát boldog hitében, hogy hamarosan iskolába járhat. Pedig tudta, hogy édesanyja nem engedi Surát iskolába. Hiszen ők sem jártak soha nyilvános iskolába, otthon tanították őket, és minden évben magánvizsgát tettek. Rendszerint már májusban levizsgáztak, és utána elutaztak a nagypapa birtokára: Finnországba. Sura nagyon szerette nagypapa fehér oszlopos, gyönyörű házát, amely még nagyobb volt, mint pétervári otthonuk. És ott barátkozhatott a falubeli gyerekekkel is. Pétervárott nem volt barátnője. Papa tisztiszolgáival és a padlófényesítő legénykékkel barátkozott. Amikor lehullt az első hó, hóembert gyúrtak számára. Tavasszal pedig a közeli dombokról kankalint és ibolyát hoztak. A padlófényesítők minden héten egyszer felkefélték a hatalmas lakás teremnek is beillő szobáit és folyosóit. Ezek a tizenöt-tizenhat éves fiúk éppúgy kisasszonynak nevezték Surát, akár a nővéreit. Sura az ebédlőben a tálaló mögé kuporodott, és onnan nézte gyönyörködve a fiúk gyors, ütemes mozgását. Mintha táncolnának. Amikor papát a frontra vezényelték, mert kitört az orosz-török háború, amelyben Oroszország támogatta Bulgária törökellenes felszabadító mozgalmát, a kislány mindenkit megkérdezett: mi az a háború? Igaz, hogy a törökök gonosz emberek? Megölik a kisgyerekeket? „Azok is csak olyan emberek, mint mi vagyunk!” – felelte Andrjusa, az egyik padlófényesítő legényke. „Miss Hodgon is azt mondja” – bólintott Sura, de elhallgatta, mit mondott még a nevelőnő. Azt, hogy jobb lenne, ha az oroszok saját portájuk előtt söpörnének. Ők is zsarnokok, zsarnokai az elnyomottaknak. Zsarnokok, elnyomottak. Sura ezt is meg akarta kérdezni, de a papa nem volt otthon, a mama pedig egyre csak a postást várta. Ha sürgöny érkezett, összehívta a rokonokat meg a gyerekeket, és felolvasta papa sürgönyét. De ha napokig semmi hír nem jött papától, akkor az újságokat bújta, vagy fázósan összekuporodott a kályha mellett egy karosszékben. Sura odalopózott az ajtóhoz, és hallotta, hogy édesanyja sír. – Mama sír, gyere, vigasztaljuk meg! – futott Zsenyához, s húzta magával Alekszandra Alekszandrovna szobája felé. Zsenya megállt az ajtó előtt, ő is hallgatózott. A sírás már megszűnt. Óvatosan benyitottak, és anyjukhoz szaladtak. – Ne sírj, mama, meglátod, papa hamarosan hazajön. – Zsenya átkarolta édesanyját. Alekszandra Alekszandrovna elmosolyodott, ölébe vette Surát, és magához vonta Zsenyát. – Igen, hazajön! – bizonygatta Sura is. De Mihail Domontovics helyett egy sebesült bajtárs érkezett. Késő estig ott maradt, és a frontról beszélt. Sura megbújt egy sarokban, és hallgatta a sebesült beszámolóját. Örült, hogy nem küldik aludni. A beszámoló nagyon szomorú volt, az újságokban sosem írtak ilyen szomorú dolgokról. Elmondta, hogy a katonák közül sokan megfagynak, mert nincs rendes felszerelésük, s többen halnak meg betegségben, mint a csatában. Nincsenek orvosok, az ellátás förtelmes, romlott ételeket kapnak. A tábornokok pedig kártyáznak és pezsgőznek. – És sok fehér lovuk van? – Sura hirtelen előbújt, és a tiszthez szaladt. – A képeken minden katona fehér lovon ül! – tette hozzá. – Fehér lovak, mit gondol, kislány? – A katona keserűen legyintett. – Örülnénk, ha lenne egy gebénk, amelyik az ágyúnkat húzná! Surának lebiggyedt a szája. – Papának sincs fehér lova? – kérdezte elszontyolodva. A sebesült elmosolyodott. – Neki van, nagyon szép fehér lova van! – És látva a kislány hitetlenkedő tekintetét, hozzátette: – Mihail Domontovics a legbátrabb katona, azért van neki fehér lova! Sura megnyugodott, és nem is ellenkezett, amikor Miss Hodgon kézen fogta, hogy aludni vigye. Félálomban még arra gondolt: milyen jó lesz, ha papa hazajön fehér lovon, ő a kapuban várja, és nagyon sok cukrot ad a lovának. Az sem lesz baj, ha Adél kineveti érte. A tél nagyon hideg volt, és a háború sehogyan sem akart véget érni. Alekszandra Alekszandrovna sokat sírdogált, féltette papát, aki Pétervárott is az ukrajnai nap után vágyódott. És most kinn a fronton mennyit szenvedhet… Alekszandra Alekszandrovna barátnőivel kijárt a pályaudvarra, várták a sebesültvonatokat. Surát nem akarta magával vinni, csak Adél és Zsenya kísérte el. És mindig szomorúan jöttek haza, mind több és több volt a sebesült. Többségüket a Lovassági Iskola tantermeiben helyezték el. Sura szeretett volna a sebesültekhez menni. Magára kapta kis bundáját, és elindult a házból a kerten át az iskola felé, de Miss Hodgon elcsípte és visszavitte. Bánatosan ténfergett a lakásban. Nővérei mamával együtt a sebesülteket ápolták, Miss Hodgon a fehérneműs szekrényben matatott, a kislány kérdésére azt felelte: kötözéshez való vásznakat keres. Sura hirtelen meghallotta a padlófényesítők hangját. Beszaladt hozzájuk. A fiúk köszöntötték, de most nem beszélgettek vele. Andrjusa nem volt közöttük. – Andrjusa miért nem jött el? – kérdezte. – Meghalt – felelte az egyik. Sura hallott már a halálról, a nagynénik sokat beszéltek róla, de nemigen fogta fel, mit jelent. Most valami felderengett benne. A halál azt jelenti, hogy Andrjusát soha többé nem láthatja… – De miért halt meg? – kérdezte panaszosan. – Mert megfázott. – Miért nem vett fel kabátot? – Sura arra gondolt, hogy Miss Hodgon is gyakran pöröl vele, ha kabát nélkül akar kiszaladni az udvarra. – Nem volt neki kabátja – válaszolták a legénykék. – De miért nem volt neki kabátja? – kérdezte a kislány értetlenül. – Azért, mert a gazdagok aranyban járnak, a szegények pedig rongyokban! Sura szégyenkezve nézett végig fehér csipkegalléros ruháján, fehér harisnyáján, lakktopánkáján. – Rajtam nincsen semmi sem aranyból! – Nem, kisasszonyka, nem is magára gondoltunk! – vigasztalta az egyik fiú, és odasúgta a másiknak: „Mit akarsz ettől a csöppségtől? Még hatéves sincsen! Nem is érti, mit beszélsz!” Ha nem is értette pontosan Sura, mit akart Kolja mondani, aznap lehúzta ujjáról kis aranygyűrűjét. Szerencsére senki sem vette észre, mert a papától jött távirat. Néhány nap múlva hazaérkezik. Örömteljes izgalommal telt meg a ház. A szobalányok lázasan takarítottak, a konyhában hatalmas tűzhelyen fortyogtak a lábasok. Domontovics kedvenc ételeit sütötték-főzték, mama türelmetlenül jártkelt a lakásban. Mihail Domontovics harmadnapra meg is érkezett. Díszes arany vállrojtos egyenruháján fénylettek a kitüntetések. A család a dolgozószobában gyűlt össze, hogy ünnepelje az újonnan kinevezett tábornokot. Sura riadtan nézte édesapja ruháján a sok aranyat. Eszébe jutott, mit mondott Kolja. Nem is szaladt hozzá, mint máskor szokta, megállt az ajtóban. A nagynénik lelkendeztek: „Nézd, Surinka, milyen sok kitüntetése van papának, s mind aranyból van!” A kislány el akart futni, de a többiek visszatartották. – Papa, miért van rajtad annyi arany? Vedd fel a szürke kabátodat! Én gyűlölöm az aranyat! – mondta, és már hullottak a könnyei. A felnőttek nem értették, mi baja van. A nagynénik fejcsóválva nézték, ők már régen mondták: Sura szeszélyes, makrancos jószág. Alekszandra Alekszandrovna azt gondolta: kislányának láza van. Miss Hodgon már vitte is, és lefektette. Aztán hozta a gyűlölt ricinusolajat… 2. 1878-ban befejeződött a háború. Mihail Domontovicsot Bulgáriába rendelték, ahol magas közigazgatási tisztséget töltött be. Elutazása után néhány héttel Alekszandra Alekszandrovna három lányával és Miss Hodgonnal utána indult. Mindenki boldogan készülődött, csak a nagynénik sápítoztak: hogyan vállalkozhatnak erre a hosszú és veszélyes útra? Alekszandra Alekszandrovna csak mosolygott a rokonság kétségbeesésén. De amikor megmondta, hogy a házat nem zárják le: a szakácsnő továbbra is ugyanúgy ellátja őket, mint eddig, alábbhagyott a siránkozás. Szófiában Mihail Domontovics már türelmetlenül várta családját. Sura boldogan vette észre, hogy édesapja most nem viseli díszes egyenruháját. Az egyszerűen berendezett egyemeletes ház nemcsak Alekszandra Alekszandrovnát, hanem a két idősebb lányt is meglepte. Csak Sura örült annak, hogy nem kell semmire sem vigyáznia, itt nem féltik úgy a bútorokat. Szőnyeg nem volt a fehérre súrolt padlón, és a szobák majdnem üresek voltak. De a ház körüli kertben gyönyörű rózsák virítottak. Sura szobája ablakából a közeli hegyre látott, amelynek lábánál karcsú minaretek fehérlettek. Reggelenként a völgyben színes ruhájú pásztorok hajtották a nyájat, a kolompok, csengők hangja elhallatszott a házig. Adél szobájából, ha felmászott az ablakpárkányra, az úton poroszkáló csacsikat is látta. Nem vágyott vissza Pétervárra, itt sokkal szabadabb volt, sem mama, sem Miss Hodgon nem ért rá vele foglalkozni, mert nagyon sok vendég járt hozzájuk, s a bolgár szakácsnő nem volt olyan ügyes, mint a pétervári. Így gyakran Miss Hodgon állt a tűzhely mellé, sőt mama is kijárt a konyhába, a süteményeket mindig ő sütötte. A bolgár hölgyek ezért nagyon tisztelték. Csak azt nehezményezték, hogy a két nagylány semmit sem segít. – Hadd szórakozzanak – mondta a tábornokné elnézően –, én is sokat szórakoztam, amíg fiatal voltam! Később, az évek folyamán Adél és Zsenya gyakran vágyódva gondoltak vissza Szófiára, ahol – úgy mondták – életük legboldogabb hónapjait töltötték. Kora reggel már várták őket a fiatal tisztek felnyergelt lovakkal, és a két lovaglóruhába öltözött lányt felsegítették a lóra. Aztán gyors ügetéssel nekiindultak a hegyeknek. Sura a ház lépcsőjén állt, s bánatosan nézett a vidám társaság után. „Engem mikor visznek magukkal?” – gondolta elkeseredetten. Egyszer egy fakószőke hajú, keskeny arcú kisfiú szegődött mellé, és megkérdezte, ott maradhat-e? Sura csodálkozva fordult a gyerek felé. – Ki vagy te – kérdezte –, és mi a neved? – Itt lakom a közeletekben, és már sokszor szerettem volna bejönni hozzátok, de nem mertem – a gyerek elvörösödött. – Én a doktor fia vagyok… Szásának hívnak – a fiú hangja elcsuklott –, és a többiek… a tisztek gyerekei csúfolnak emiatt. Azt kiabálják, hogy gyáva vagyok, mert az édesapám nem tiszt, csak orvos! – Azt kiabálják? Csak halljam meg! – Sura mérgesen toppantott. – Ne félj, nem hagylak bántani! Idősebb vagyok nálad! Én már hatéves múltam! A kisfiú búsan elmosolyodott. – Én is hatéves vagyok! De hiába akarsz megvédeni, csak lány vagy! – Miért, a lányok nem érnek annyit, mint a fiúk? Én nagyon erős vagyok! – Sura megfeszítette izmait vékony kis karján. – Bízzál bennem! A barátod leszek! A tisztek gyerekei továbbra is kegyetlenül gúnyolták Sura kis barátját. A fiúnak nem volt édesanyja, s nem törődött vele senki sem. Amióta gyakrabban átjárt Surához, Miss Hodgon megmosdatta, megfésülte, és rongyos cipője helyett Sura cipőjét adta rá. Gyakran ott fogta ebédre vagy vacsorára. Sura nagyon megszerette Szását. Nagyszerű játékokat találtak ki, s egész délelőtt együtt játszottak. Csak akkor kezdődött a baj, amikor a tisztek gyerekei is átjöttek. Amint meglátták Szását, elkezdték csúfolni. Addig csúfolták, míg a kisfiú elvesztette türelmét, és nekik ment. Azok kacagva estek neki, püfölték, ahol csak érték. Sura ezt nem tudta elviselni. Barátja segítségére sietett, de a sok vad fiú könnyen elbánt velük. A kislány szakadt ruhában, szeme alatt kék foltokkal sántikált be a házba, Szása pedig vérző orral, zokogva ment utána. Miss Hodgon ijedten csapta össze a kezét. – Mi történt veled? Kivel verekedtél? Azonnal menj, mosakodj meg, és meg ne lássalak többet így! – Miss Hodgon, kötözze be Szása sebeit – kérte Sura –, azok a gonoszgonosz fiúk elverték. Ők hatan voltak, mi meg ketten! A nevelőnő a fejét csóválta, kimosta Szása sebeit, Sura megölelte barátját, és gyengéden mondta: – Ne törődj ezekkel a komisz fiúkkal, Szasenka. Meglátod, megnősz, s akkor te leszel az erősebb. 1917-ben, a Nagy Októberi Forradalom lázas napjaiban Sura – akkor már Alekszandra Kollontaj – a Központi Bizottság tagjaként átnézte a letartóztatott cári tisztek névsorát. Közöttük sok ismerős nevet talált. A szófiai verekedős, gőgös tiszti gyerekek neveit. És eszébe jutott kis barátja, Szása, aki most a fronton harcol a fehérek ellen. Sura sokszor kérte édesanyját, engedje meg, hogy ő is lovagolhasson. De Alekszandra Alekszandrovna mindig azt válaszolta: kicsi még a lovagláshoz. Végül Szlovejko, a papa titkára megszánta, s egy fehér csacsival lepte meg. Még egy kis piros fogatot is szerzett hozzá, és naponta megkocsikáztatta. A titkár úgy beszélt Surával, mintha felnőtt volna, ez nagyon jólesett a kislánynak. Most már két barátja volt: Szása és Szlovejko. És hamarosan akadt egy harmadik: Zoja. Zoja édesapja a hadbíróság tagja volt, feleségével és három lányával Suráék közelében lakott. A két család kertje határos volt egymással. Zoja egy évvel volt idősebb Suránál, de már tudott olvasni, s az újságokban elolvasta a nagybetűs címeket. És nagyon bátor volt! Felmászott a legmagasabb fára, átugrotta a legszélesebb árkot, és nem futott el, ha az úton tehéncsorda közelgett. Sura nagyon boldog volt, hogy barátnőre talált. Néha még bevették a játékba Szását is, de sokkal jobb volt, ha kettesben játszottak Zojával, vagy beszélgettek. Mert Zoja sok mindent tudott, amiről Sura még sohasem hallott. Zoja minden reggel elkísérte édesapját a bíróságra, s akkor Sadurszkij mindenféléről mesélt kislányának. Zoja tudott Lincolnról, aki felszabadította a néger rabszolgákat, hallotta Garibaldi nevét, aki Itália egységéért harcolt. Sura kicsit irigyelte is új barátnőjét, mert az ő apja nem ért rá ennyit foglalkozni vele. Csak késő este tért haza a munkájából, ha pedig korábban érkezett, akkor bolgár vendégek jöttek, bezárkóztak a dolgozószobába, és sokáig ott maradtak. A tábornokné meg a bolgár hölgyekkel tárgyalt naphosszat. Ha Sura kérdezte, miről beszélgetnek, azt felelte: felsőbb leányiskolát akarnak felállítani Szófiában. „Ha létrejön az iskola, téged is beíratlak az előkészítő osztályba – biztatta kislányát. – Megtanulsz bolgárul, legalább egy nyelvvel többet tudsz!” Alekszandra Alekszandrovna nagyon fontosnak tartotta, hogy lányai minél több nyelvet tanuljanak. Gyakran hangoztatta: „Ne vegye észre senki a lányaimon, hogy a nagyapjuk csak egyszerű parasztember volt!” Ha a tábornokné férjétől kért tanácsot a leendő iskolával kapcsolatban, az bocsánatkérően mosolygott, és azt mondotta: nincs ideje ilyesmivel foglalkozni. Sura néha besettenkedett a dolgozószobájába, ilyenkor apja megsimogatta a haját, és megkérdezte: „Szeretsz itt lenni, Surinka?” A kislány hevesen bizonygatta, hogy milyen jó itt, de Mihail Domontovics már nem várta meg a választ, az íróasztalán fekvő iratokba mélyedt. Sura egy darabig még várta, hogy apja szól hozzá, de amikor látta, hogy nem törődik vele, búsan kioldalgott. Ha Miss Hodgon észrevette, hogy a tábornok dolgozószobája felé tart, rögtön másfelé irányította. Leggyakrabban ezt mondta: „Menj, Surinka, nézd a lányokat, próbálják a színdarabot!” Sura boldogan szaladt nővérei szobája felé. Szerette volna hallani, hogyan próbálnak a lányok, hiszen mama olyan ritkán vitte el azokra a műkedvelő előadásokra, melyeken Adél és Zsenya játszottak. De üres volt a szoba, a lányok elmentek valahová. „Engem mindig itthon hagynak – gondolta Sura elkeseredetten –, mindig csak ők szórakoznak! Legalább az előadást láthatnám! Talán ha nagyon kérem, mama elvisz!” Alekszandra Alekszandrovna megszánta kislányát, és elvitte az előadásra. Adél játszotta a főszerepet. Surát az első sorba ültették, hogy mindent lásson. Miss Hodgon a színfalak mögött segített a lányok öltözködésénél. A darabban Adélt gonosz nagynénje bezárta, hogy ne találkozhasson szerelmével. Adél egy padra rogyva keservesen zokogott és jajgatott, hogy nem tud kiszabadulni. Sura nagyon megsajnálta nővérét. Felugrott a helyéről, és csengő hangon kiáltotta: – Adél, Adél, ne bőgj! Boszorka-nénikéd nem zárt be téged! Nem is volt kulcsa! Ahelyett hogy sírnál, menj oda az ajtóhoz, meglátod, kinyílik. Menj ki, és szabad leszel! A közönség eleinte csodálkozva nézte, ki ez a kék ruhás, fehérgalléros csöppség, aki a székre állva tanácsokat osztogat. Amikor Sura azt ajánlotta, hogy nyissa ki az ajtót, a nézők hangos kacagás közepette tapsolni kezdtek. Adél kétségbeesett pillantásokat vetett a nézőtérre. Sura nem törődött sem a tapsokkal, sem nővére haragos pillantásával, sem Alekszandra Alekszandrovna erélyes mozdulatával, aki a második sorból előresietett, és leültette kislányát. Az előadás után sokan kérdezték a tábornoknétól, nem akarja-e énekelni taníttatni Surát, olyan szép, tiszta hangja van. Alekszandra Alekszandrovna zavartan mosolygott. „Majd meglátom” – felelte végül. Ez volt Sura első és utolsó fellépte a szófiai műkedvelő előadásokon. Többet nem vitték magukkal, akármilyen parádés szerepekben léptek fel nővérei. Surának feltűnt, hogy szülei mostanában mindig halkan beszélnek egymással, s ha a közelükbe kerül, elhallgatnak. Mama ilyenkor megkérdezte, miért nem megy ki Sura a kertbe, ebben a szép időben kár a szobában lenni. És amikor a kislány továbbra is ott ténfergett, szokatlanul erélyesen rászólt: „Ne lábatlankodj itt, Surinka, menj látszani!” Sura engedelmesen megfordult, de a folyosó végén megállt, és figyelte, mit mond a papa. Nemigen értette, miről beszél, csak ez az egy ismeretlen szó maradt meg emlékezetében: alkotmány. Átszaladt Zojához, de nem találta otthon, csak a mamáját a két kisebb lánnyal. Zoja édesanyja nagyon fiatal volt, tizenöt éves korában ment férjhez Sadurszkijhez, s bár azóta három gyereket szült, mégis kislányos maradt. Inkább Adéllal és Zsenyával barátkozott, mint a tábornoknéval. Velük járt lovagolni, piknikekre, gyermekeit az öreg dajkára bízta. Most nagyon ingerült volt, mert a dajka megbetegedett, és nem tudott elmenni hazulról. – Zoja mindjárt jön, csak a szomszédba ment át. Várd meg, Surinka! Ha hazajön, talán átvihetnétek a kicsiket hozzátok, és én elmehetnék – mondta vágyódva. – A barátnőmhöz készültem, új divatlapokat kapott Párizsból! Zoja hamarosan megérkezett, Sadurszkijné gyorsan felöltözött, csipkés napernyőjét feje fölé tartva, vígan, gondtalanul lépett ki a kertkapun. Zoja kicsit szégyenkezve vitte kishúgait Domontovicsékhoz. Sura már az úton faggatni kezdte: „Zoja, mi az az alkotmány? Ugye, te tudod?” – Az egy nagy kék füzet – felelte Zoja –, a papám íróasztalán van, s abban benne van, hogyan éljenek a bolgárok. Csupa jó van benne – tette hozzá –, papa azt mondja, ha így élhetnének, akkor szabadok és boldogok lennének. – Hát akkor éljenek úgy! – mondta Sura lelkesen. – Ha papád meg az én papám akarja, akkor úgy is fognak élni! Közben beértek a házba. Miss Hodgon bosszankodva nézett rájuk. – Már megint itt vagytok – rázta a fejét. – Estére vendégek jönnek, azt sem tudom, hol áll a fejem, és te idecsődíted a fél várost. Még csak Szása hiányzik. Szása is megjelent hamarosan, s Miss Hodgon kénytelen volt valamennyi gyereknek uzsonnát adni. Késő este volt, mire Sadurszkijné hazaérkezett. Alekszandra Alekszandrovna szemrehányóan kérdezte: – Marija, miért nem törődsz többet a gyerekeiddel? – Zojára nyugodtan rábízhatom őket – felelte az asszonyka –, nem ülhetek egész nap otthon, a férjem mindig csak dolgozik! Megöl az unalom! – Ha annyi dolgod lenne, mint nekem, bizonyára nem unatkoznál – a tábornokné haragudott a könnyelmű kis teremtésre –, és segíthetnél az uradnak is. Tudod, mennyi munkája van most az alkotmány miatt! – Jaj, az alkotmány, mindig csak az alkotmány! Torkig vagyok vele! – Sadurszkijné kézen fogta a két kicsit, és sürgette Zoját: – Gyere már, kislányom, mindjárt otthon lesz édesapád! Zoja engedelmesen elindult. Sura sokáig elgondolkozva nézett barátnője után. „Alkotmány, már megint az alkotmány!” Zoja magyarázata nem elégítette ki. Papához nem fordulhatott, kora reggel megy el, késő este jön haza, mama meg csak legyintene, ha megkérdezné, mi az az alkotmány. De hát kitől is tudhatná meg? Másnap reggel, amikor a titkár érte jött, hogy megkockáztassa a kis piros csacsifogaton, Sura megszólalt: – Ivan Ivanovics, igaz, hogy az alkotmány egy kék füzet? Szlovejko elmosolyodott. – Nem egészen így van – felelte óvatosan –, sokfajta alkotmány van, de miért érdekli ez magát, Sura? – Mert mama és papa mindig erről beszélnek. Zoja azt mondta, hogy az ő papájánál az alkotmány egy kék füzetbe van írva, s attól lesznek a bolgárok szabadok meg boldogok. Igaz? Szlovejko elmondta Surának, hogy papa és Zoja papája sokat gondolkoztak azon, hogyan tehetnék a bolgárokat szabaddá és boldoggá. Amit kigondoltak, azt törvényeknek hívják, s ezeket beírták egy kék füzetbe. Ha a nemzetgyűlés elfogadja a törvényeket, akkor a bolgár nép valóban szabad és boldog lesz. De nem bizonyos, hogy elfogadja. Mert sokan vannak Bulgáriában, akik a haladás kerékkötői. A gazdagok féltik a vagyonukat, meg a hatalmukat. A cári hivatalnokok sem szeretnék, ha a szegények jobban élnének! – De az én papám, ugye, a szegényekkel tart? – Igen, Surinka, Mihail Alekszejevics a szegényekkel tart! – nyugtatta meg Szlovejko. – És ha elfogadják az alkotmányt, a papa miniszter lesz Bulgáriában! – És akkor, ugye, itt maradunk örökre? – Sura egészen fellelkesült erre a gondolatra. – Akkor mindig együtt lehetek Zojával! Jaj de jó lesz! Napokon át egyébről sem beszélt Sura Zojával, mint az alkotmányról. És ha Szlovejkót látta, hozzáfutott, nyakába csimpaszkodott, és úgy kérdezte: „Ivan Ivanovics, mikor lesz már a papa miniszter?” Szlovejko türelemre intette a kislányt. Aztán egy szép tavaszi napon nagy öröm volt a házban, a nemzetgyűlés elfogadta az új alkotmányt. Sura a kert valamennyi ibolyáját összeszedte, köténykéjében hozta be, Zsenya meg elrendezte a virágokat. „Papának díszítjük a lakást, most már bizonyos, hogy miniszter lesz!” – jelentette ki Sura magabiztosan. De hamarosan vége lett az örömnek. Sürgöny érkezett, s Mihail Domontovicsnak azonnal Tirnovóba kellett utaznia. Alekszandra Alekszandrovna sápadtan járt fel-alá a lakásban, sok bolgár hölgy sietett hozzá. Valami fontos dolog történhetett. Miss Hodgon intette Surát, hogy ne lábatlankodjon folyton mama közelében. Mihail Domontovics nagyon letörten jött haza Tirnovóból. A nemzetgyűlés megszavazta ugyan az alkotmányt, de cári parancsra sok törvényt megváltoztattak. És Battenberg német herceget nevezték ki az önálló Bulgária fejedelmévé. A házban mindenki szomorúan járt-kelt. Sura nem értette, miért kergetik ki nővérei a szobából, ha mama és papa belépnek. Zojához futott, hátha Zoja megmagyarázza, miért förmed rá mindig Adél, és miért nem jön be mama esténként, hogy búcsúcsókot adjon elalváskor. Zoja is szomorú volt. – Papa azt mondja, hogy hamarosan mindannyiunknak el kell mennünk Bulgáriából! Csak a gonosz emberek maradhatnak itt – tette hozzá komolyan. – Ti is elmentek, meglátod! – Elmegyünk? – Sura szája lebiggyedt. – És mi lesz a csacsifogatommal? Sura csak arra várt, hogy Szlovejkóval találkozzék. Talán… talán ő megvigasztalja. Zoja sem tudhat mindent. Hiszen csak egy évvel idősebb nála. Szlovejkó megsimogatta a kislányt, amikor meglátta. – Igaz, hogy el kell mennünk Bulgáriából? – kérdezte Sura. – Attól tartok, igen – bólintott Ivan Ivanovics. – És talán soha többet nem látjuk egymást. – De hát miért kell elmennünk? A titkár erre nem tudott vagy nem akart felelni. Sura hamarosan észrevette, hogy Szlovejko igazat mondott. Megváltozott az élet a Domontovics házban. A lányok már nem mentek reggelenként lovagolni, s elmaradtak a kirándulások, az esti műkedvelő előadások. Ehelyett segítettek a csomagolásnál. Hatalmas ládákat, kosarakat, bőröndöket hoztak. Szlovejko egész nap kalapáccsal és szögekkel a kezében járt-kelt. Surával senki sem törődött. Kedvére játszhatott volna, nyugodtan elkéshetett a reggelitől, nem vették zokon. De a kislány szomorúan bolyongott egyedül a kertben, Zoja sem ért rá vele játszani. Zoja is segített a csomagolásnál. És amikor Sura tőle kérdezte, miért kell elmenniük, barátnője azt felelte, hogy a cár gonosz, és nem akarja, hogy a bolgárok boldogok legyenek. „Én gyűlölöm a cárt” – tette hozzá Zoja. – Én is – bólintott Sura. – Miatta rosszkedvű papa meg mama, és miatta kell elmennünk! Mihail Domontovics igyekezett titkolni szomorúságát, vigasztalta Alekszandra Alekszandrovnát, aki kisírt szemmel járt-kelt a lakásban. – Meglátod, minden rendbe jön, ne nyugtalankodj! – mondotta biztatóan. Sura mindig fülelt, és a nagyok után settenkedett. Szelel le volna jókedvre hangolni szüleit, és szerette volna, ha megtudja a sok, ismeretlen szó értelmét. Különösen kél szón tűnődöttel, s még Zoja sem tudta megmondani, hogy mit jelentenek: „Száműzetés, lefokozás”. „Majd papától megkérdem” – biztatta barátnőjét Zoja, de Sandurszkij sem ért rá mostanában kislányával foglalkozni. É s éppen egy évvel azután, hogy Bulgáriába érkeztek, az egész család visszaindult Oroszországba. Mindannyiuknak könnyes volt a szeme, amikor a hintó kigördült a kapun. Még papa sem tudott semmi vigasztalót mondani. Útközben megpihentek Várnában, ahol feketébe öltözött bolgár asszonyok keresték fel Mihail Alekszejevicset. Elpanaszolták, hogy az új fejedelem parancsára férjeiket letartóztatták, s kérték a tábornok segítségét. Domontovics őszintén megmondta; semmit sem tud értük tenni. Azt elhallgatta, hogy talán Pétervárott őt is letartóztatják. Tudta, hogy a Bulgáriába rendelt cári tisztviselők bevádolták: ő fogalmazta a szabadelvű alkotmánytervezetet. Várnából közönséges utasszállító hajón tértek vissza Pétervárra. Sura azt remélte, hogy visszaköltöznek a Lovassági Iskola melletti szép lakásba, s nagyon megrémült, amikor egy földszintes ház előtt állt meg a bérkocsi. Azt hitte, hogy meglátogatnak valami szegény rokont. El sem tudta képzelni, hogy ezentúl itt fognak élni. Adél és Zsenya visszamentek édesapjukhoz, Sura most tudta csak meg, hogy a két lány tulajdonképpen féltestvére. Sírt, toporzékolt, sehogyan sem akart belenyugodni, hogy elszakítsák Zsenyától. Csak akkor hagyta abba a sírást, amikor édesanyja ölébe vette, és szomorúan kérdezte: – Még te is bánatot szerzel nekem, Surinka? Adél és Zsenya hamarosan visszajönnek. De most nem férnénk el ebben a szűk lakásban. Sura nem merte megkérdezni, hogy miért költöztek ide. Sejtette, hogy mindez azért van, mert a papa jó, szereti a bolgárokat, de a cár gonosz. És önkéntelenül tört ki belőle az elkeseredés: – Mama, én gyűlölöm a cárt! – Ne mondj ilyent, kislányom! – ijedt meg a mama. – Még azt hiszik, hogy én tanítottalak ilyesmire! Apádat ezért még börtönbe is zárhatják! – De nem a papa mondta, én mondtam! Ugye egy kislányt nem zárnak börtönbe? Mihail Domontovics éppen ezekre a szavakra érkezett haza. Jókedvűen csókolta meg feleségét és Surát. Alekszandra Alekszandrovna arca is felragyogott, amikor férjét mosolyogni látta. – Ugye mondtam, kedvesem, hogy minden rendbe jön? – mondta a papa vidáman. – A hadügyminiszter elégedett volt bulgáriai munkámmal. A vezérkarban foguk dolgozni. Persze, nagyon óvatosnak kell lennünk, nyilván megfigyelés alatt tartanak, minden szavunkra vigyáznunk kell! Mama átölelte, és magához vonta Surát is. – Hallod, Surinka, mit mondott papa? Minden szavunkra vigyáznunk kell! És aki nem tud vigyázni, az inkább hallgasson, és ne fecsegjen! Sura makacsul összeszorította a száját. És csak magában mondta: „Nem fecsegek, ha nem szabad, de azért én gyűlölöm a cárt!” 3. Újra költözködés… de ez a költözködés jókedvűen folyt le. Mindenki örült az új tágasabb lakásnak, Adél és Zsenya is visszajöttek. Adél már huszadik évében járt, és szeretett volna ugyanolyan sokat szórakozni, mint Bulgáriában. Alekszandra Alekszandrovna maga is belátta: legidősebb lányát most kell bálba, estélyekre vinni, férjhez adni, mert aztán Zsenya következik… Zsenyának azonban egészen másfajta vágyai voltak. Le akarta tenni az érettségi vizsgát, mégpedig két évből egyszerre akart vizsgázni, be akarta pótolni a Bulgáriában töltött időt is. A tábornokné kételkedett abban, hogy Zsenya képes lesz ekkora erőfeszítésre. Hiszen az elmúlt esztendőben belekóstolt a könnyű, vidám életbe. De Zsenya kitartóan és szorgalmasan tanult, mialatt Adél szórakozni járt. Azt hangoztatta, hogy érettségi után beiratkozik a konzervatóriumba, s énekelni tanul. – Énekesnő leszek – mondta magabiztosan. A nagynénik, akik újra ellepték a házat, sápítoztak: „Egy jó házból való úrilány nem mehet ilyen pályára! Mihail Domontovicsot is megróják majd érte a vezérkarban.” Zsenya csak nevetett az öreg hölgyek sopánkodásán. „Nem használom a Domontovics nevet – jelentette ki fölényesen. – Majd édesapám nevén szerepelek a színpadon!” – Egyelőre tedd le az érettségit! – Alekszandra Alekszandrovna ezzel le is zárta a vitát. – Aztán majd meglátjuk, mi lesz! A tábornokné nagyon fontosnak tartotta, hogy Zsenya leérettségizzen. Azt akarta, hogy ha már Adél nem akar továbbtanulni, legalább Zsenya és idővel Sura is elvégezze a gimnáziumot. Így, szükség esetén taníthatnak. Bármi történjék, kenyér lesz a kezükben. Megfelelő tanárnőt keresett hát Zsenya részére, aki algebrára és latinra tudja tanítani. Egyik barátnője ajánlotta Marija Sztrahovát, és előre figyelmeztette, hogy a tanárnő külseje ne riassza vissza. Ugyanis Marija Sztrahova nagyon egyszerűen öltözködik, ezzel is hangsúlyozni akarja, hogy megvet mindenfajta cifrálkodást. Különösen Adél vigyázzon a nyelvére – tette hozzá a barátnő –, Adél hajlamos arra, hogy az embereket a külsejük után ítélje meg. Alekszandra Alekszandrovna ezek után már meg se lepődött, amikor Marija Sztrahovát meglátta. Egyenes tartású, sötétruhás, ősz hajú, nyílt tekintetű nőt vezetett be a szobalány. A tábornokné bemutatta Zsenyát, aki elfogódottan köszönt. Aztán Sura is beszaladt a szalonba, s Marija Sztrahova mosolyogva kérdezte: – Ki lesz a tanítványom? A nagyobbik vagy a kisebbik lány? Vagy talán mindkettő? – Egyelőre csak a nagyobbik. És idővel a kisebbik – felelte az anya. Marija Sztrahova már másnap megkezdte a tanítást. Sura megkérte mamát, engedje meg, hogy benn legyen szobában, amikor Zsenya tanul. Alekszandra Alekszandrovna csodálkozott kislánya kíváncsiságán, és csak akkor egyezett bele, amikor Sura megígérte, hogy nagyon csendesen fog ülni, egy árva szót sem szól. A nagynénik, amikor meghallották, hogy Sura is hallgatja az órákat, rosszallóan csóválták a fejüket: „Marija Sztrahova nihilista, meglátod Alekszandra, megfertőzi a lányokat mindenfajta forradalmi eszmékkel” – mondogatták. A tábornokné nem sokat törődött a rokonok sápítozásával. Nagyra becsülte a tanárnőt, Zsenya és Sura pedig lelkesedett érte. Még a tábornok is, aki sohasem beszélgetett felesége barátnőivel, gyakran bejött, ha Marija Sztrahova befejezte az órát. És ilyenkor rendszerint Sura számára érthetetlen dolgokról vitatkoztak. Sok mindenben egyetértettek. Aztán sok olyan dologról is szó esett, amiben a tanárnő véleménye teljesen elütött a tábornokétól. Mihail Domontovics ilyenkor tréfásan megfenyegette Marija Sztrahovát: – Vigyázzon, kedvesem, veszedelmes nézetei vannak. Egyszer majd letartóztatják és száműzik! Sura riadtan hallgatta édesapja szavait. „Letartóztatják, száműzik", de hát ki tartóztatja le Marija Ivanovnát, és ki száműzi? Mi az, hogy száműzik? Annyit értett meg mindebből, hogy valami baj érheti Zsenya kedves tanárnőjét, akit mindketten szeretnek. Pedig milyen bátor, nem fél semmitől sem, sőt ellent mer mondani papának is. Papa nem is haragszik érte, papa is becsüli Marija Sztrahovát. Milyen rossz lesz, ha Zsenya levizsgázik, akkor Marija Ivanovna nem jön többet hozzájuk. Legfeljebb látogatóba. Miután Zsenya júniusban kitűnő eredménnyel levizsgázott, Marija Sztrahova eljött, hogy elbúcsúzzon. Megölelte Surát, és azt mondta: reméli, ősszel őt taníthatja majd Zsenya helyett. – Igen, Marija Ivanovna, ősszel Sura lesz a tanítványa – felelte Alekszandra Alekszandrovna, és egy kis láncon függő aranyórát ajándékozott a tanárnőnek, a jól sikerült vizsga örömére. – De én… – Sura elképedten nézett édesanyjára – én jövőre iskolába fogok járni. Mama megígérte! – Bármilyen szívesen tanítanám Surát, azt hiszem, jobbat tenne neki, ha nyilvános iskolába menne! Így nagyon magányosan nő fel. A testvérei sokkal idősebbek nála! – mondta Marija Sztrahova. – Sura nagyon érzékeny, könnyen megfázik! – Alekszandra Alekszandrovna hirtelenében nem talált más kifogást. – A férjem is azt szeretné, ha itthon tanulna! Különben is, majd meglátjuk ősszel. Kár ezen most töprengeni! Most úgyis elutazunk Kuuzába. A család a nyarat nagyapa finnországi birtokán töltötte, ahol Sura és Zsenya, mint mindig, nagyon jól érezték magukat. Csak Adél unatkozott, s vágyott vissza Pétervárra. A tábornokné sokat szomorkodott legidősebb lánya természete miatt. „Hogy adom férjhez? – kérdezte néha férjét. – Vagyonunk nincs, hozományt nem adhatunk, az igényei viszont olyanok, hogy csak nagyon gazdag ember veheti el feleségül.” – Ne nyugtalankodj. Majd megoldódik ez is, mint sok más dolog – vigasztalta Mihail Domontovics. – Adél csinos, kedves, majd szerez magának férjet! Alekszandra Alekszandrovnát nem nagyon nyugtatták meg férje szavai. Eltöprengett, mennyire különbözőek a lányai. Adélnak csak a ruhákon meg a szórakozáson jár az esze, Zsenya egész nap a zongorát nyúzza, és áriákat énekel. Makacsul hangoztatja, hogy operaénekesnő lesz belőle. Sura meg, mióta megtanult olvasni, folyton a könyveket bújja. Ha meg nem olvas, mindenfajta történeteket talál ki saját magának, jár-kel a szobákban, és közben mások számára érthetetlen dolgokat szaval. A múltkor hallotta, amikor rászólt Zsenyára: „Óvatosabban lépjél, rálépsz az uszályomra!” És Zsenya megértette, hogy mire gondol kishúga, mert mosolyogva oldalra lépett, és mély meghajlással mondta: „Parancsára, hercegnő!” Persze Zsenyának is élénk a fantáziája, ezért tökéletesen megértik egymást Surával. A múltkor is a Fausthot a kerti áriát énekelte Zsenya, Sura volt Faust, székre kellett állnia, hogy Zsenya átölelhesse. – Mi lesz ebből a két lányból? – sóhajtott az anya. – Álomvilágban élnek mind a ketten! Mi lesz, ha egyszer felébrednek? Domontovicsék ősszel visszatértek Pétervárra, és Sura hiába könyörgött, járassák nyilvános iskolába, a szülei hajthatatlanok maradtak. „Gyenge vagy, mindenféle ragályos betegséget szedhetsz ott fel, aztán meg… hiányoznál nekem, ha egész délelőtt távol lennél – mondta a tábornokné –, a nagyok hamarosan itt hagynak, csak te maradsz nekem!” Sura egyetlen vigasza az volt, hogy Marija Sztrahova minden délelőtt jött. Sőt gyakran ebédre is ottmaradt. Ilyenkor a nagynénik vészjósló pillantásokat váltottak egymással, és mihelyt a tanárnő elment, figyelmeztették Alekszandra Alekszandrovnát: vigyázzon, Marija Sztrahova veszedelmes nézeteket vall, és felforgató eszméivel könnyen megfertőzheti Surát. Lám, nyilvános iskolába nem engedi a lányát, pedig osztálytársai talán nem is lennének olyan káros hatással rá, mint imádott tanárnője. A rokonok nem törődtek azzal, hogy Sura is hallja, amit mondanak. És a kislány most döbbent rá, miért is nem engedi édesanyja nyilvános iskolába. Félti a „felforgató eszméktől”. Mik is azok? Jó lenne megkérdezni Marija Ivanovnától, de hogyan kérdezze, amikor a nénik rá is azt mondják, hogy megfertőzi őt. Hogyan fertőzi meg? Hiszen nem ragályos beteg… Talán Miss Hodgon tudja. Amikor Miss Hodgontól megkérdezte, hogyan lehet valakit megfertőzni, a nevelőnő gyanakodva nézett rá. – Mennyi ostobaságot tudsz kérdezni – mondta végül –, menj, inkább rakd rendbe a szekrényedet! Mindig mindent elöl hagysz! „Mégis Marija Ivanovnához kell fordulnom!” – határozta el Sura, de a tanárnő másnap nem jött el. Helyette Mihail Domontovics unokanővére állított be kétségbeesetten azzal a hírrel, hogy bombát dobtak II. Sándor hintójára. Azt nem tudni, hogy a cár meghalt-e vagy csak megsebesült. A nagynénik a hír hallatára mind keresztet vetve zokogni kezdtek, letérdeltek az ikonok elé, és úgy jajgatták: „Ki merészelt kezet emelni a cárra? Ilyen szörnyűség! Csak a diákok tehették, akik nem hisznek Istenben. Mindegyiket fel kell akasztani!” A szakácsnő, amikor meghallotta a hírt, leszaladt az utcára, és hamarosan lelkendezve jött vissza. A cár nem halt meg, csak súlyosan megsebesült. És mindenkit, akinek bármi része volt a merényletben, börtönbe vetettek. – Hála a magasságos Úristennek – hányták tovább a keresztet a nénikék –, cáratyuskánk nem halt meg! Sura kisomfordált a konyhába, s figyelte a cselédség beszédét. Mind körülülték az asztalt, és hallgatták a szakácsnőt, aki azt magyarázta, hogy a cárra nem az egyetemi hallgatók, hanem a földbirtokosok emeltek kezet. Mégpedig azért, mert felszabadította a jobbágyokat. – Én is jobbágy voltam – sóhajtott fel a szakácsnő –, és nagyon jól emlékszem, hogy dühöngtek, átkozódtak a földesurak, amikor fel kellett szabadítani bennünket. – Felszabadítottak? – az első szobalány megvetően legyintett – a rokonaim most rosszabbul élnek, mint amikor jobbágysorban voltak. Nyögik a sok adót, és minden jövedelmet bezsebelnek a földesurak. Hol itt a szabadság? Papa inasa igazat adott a szobalánynak. Sura szerette volna tudni, hogy ki is akarta megölni a cárt, a földesurak vagy a diákok? Amikor megkérdezte az inast, az azt felelte: – Azt én nem tudom, Surinka. Csak azt tudom, hogy a parasztok ma sem élnek jobban, mint régente. Sura még egy darabig kint maradt a konyhában. Miss Hodgon érte jött, kérte, hogy feküdjön le. De a kislány nem akart engedelmeskedni. Mihail Domontovics még nem jött haza, s a mama nyugtalankodott miatta. A tábornok csak késő este érkezett meg a hírrel, hogy a cár belehalt sérülésébe. – Rettenetes – sápítoztak a nénikék. – A mi drága cáratyuskánkat megölték! Ez példás megtorlást kíván. A megtorlás hamarosan bekövetkezett. A merénylet valamennyi részvevőjét kötél általi halálra ítélték. Egy fiatal nő is volt közöttük. Szofja Perovszkaja, magas rangú hivatalnok leánya, aki szakított családjával, és a forradalmi diáksághoz csatlakozott. Ez volt az első eset Oroszországban, hogy n őt akasztófahalálra ítéltek. Még a legkonzervatívabb körökben is túl kegyetlennek találták az ítéletet. Alekszandra Alekszandrovna a kivégzés előtti napokban sokat imádkozott Szofja Perovszkaja édesanyjáért. – Hogy okozhatott ilyen bánatot Szofja az anyjának? – ismételgette a tábornokné, és magához ölelte lányait. – Ugye, ti nem tudnátok nekem ilyen fájdalmat okozni? Adél hevesen rázta a fejét, és kijelentette, hogy a diákok, közöttük Szofja Perovszkaja, közönséges gonosztevők, Zsenya hallgatott. Látszott rajta, hogy sajnálja a diáklányt. Sura szerette volna tudni, hogy mit gondol minderről Marija Sztrahova. De a tanárnő a merénylet napja óta nem volt Domontovicséknál. Levélben mentette ki magát, hogy beteg. A kivégzés napján Zsenya leült a zongorához, de keze mozdulatlanul pihent a billentyűkön. Sura hozzábújt, s megkérdezte: – Nem énekelsz ma? – Nem, ma nem tudok. A kivégzési menet, amelyet csendőrök és lovas rendőrök kísértek, elhaladt Domontovicsék háza előtt. – Most viszik őket – suttogta Zsenya. Lehajtotta a fejét, hogy Sura ne lássa a könnyeit. Rövid idő múlva csengettek. Marija Sztrahova állt az ajtóban halálsápadtan. – Megtörtént – csak ennyit mondott. Aztán ájultan végigvágódott a padlón. 4. „Miért ölték meg a cárt? Kik a nihilisták? Miért mondják, hogy Marija Sztrahova megfertőz engem? Igazuk lehetett azoknak, akik megölték a cárt, mert Marija Ivanovna is sajnálta őket. Különben nem ájult volna el az előszobában. Papát és mamát nem mertem kérdezni, papa úgy tesz, mintha szeretné a cárt, a temetés napján mamával együtt csendesek és szomorúak voltak, mama még sírt is. Hát elfelejtették, hogy a cár nem engedte, hogy Bulgáriában szabadok és boldogok legyenek az emberek? A felnőttek talán ilyen könnyen felejtenek?” – ezeken töprengett Sura, amikor szobájában leckéje fölé hajolt. A számtanpéldáknál sokkal jobban érdekelték ezek a kérdések. Amikor végre felbátorodott, és Marija Sztrahovától választ kért kínzó kérdéseire, az megsimogatta a fejét. – Kicsi vagy még, Surinka, ahhoz, hogy mindezt megértsed. Majd ha nagyobb leszel! Akkor mindent elmagyarázok! Addig csak tanulj szorgalmasan! Surát nem kellett sokat biztatni, szívesen tanult, de még szívesebben olvasott. Édesanyja néha elvette már tőle a könyvet, hogy ne rontsa a szemét. Azt ajánlotta, inkább rajzoljon vagy kézimunkázzon. Be is íratták egy rajziskolába, de hamarosan megunta, hogy híres festményeket másoljon. „Nincs tehetségem a rajzoláshoz – jelentette ki –, nem akarok rajzot tanulni!” „Hát ha nem megy a rajztanulás, talán a zenéhez van tehetsége” – reménykedett Alekszandra Alekszandrovna, és zongoratanárt kerestek Sura számára. De a kislánynak nem volt türelme a gyakorláshoz. Szerette a zenét, órákon át hallgatta Zsenya énekét vagy édesanyja zongorázását, de úgy érezte, ujjai megbicsaklanak a billentyűkön. A zongoraórákat is abbahagyta. „Ha Zsenya operaénekesnő lesz, Surából lehetne balett-táncosnő” – gondolta a tábornokné. Miss Hodgon varrt a kislánynak libegő balettszoknyát. Sura illegette-billegette magát a tükör előtt, de a fárasztó gyakorlatokat unta. Nem akart táncórákra járni. „Surának semmihez sincs türelme, csak a könyveket falja” – kesergett az anyja. „Mi lesz így belőle? – kérdezte panaszosan Marija Sztrahovától. – Hogy adom majd férjhez?” – Ne féljen, Alekszandra Alekszandrovna – nyugtatta meg a tanárnő –, Sura bizonyosan férjhez megy, talán még előbb is, mint szeretnénk. Egyelőre Adél van soron, s reméljük, talál is hamarosan megfelelő férjet. – Marija Ivanovna elhallgatta, amit hozzágondolt: „Mert Adél számára ez az egyetlen lehetőség. De Zsenya és Sura… többre is képesek!” Alekszandra Alekszandrovna meghívta a tanárnőt, töltse velük a nyarat édesapja birtokán, Kuuzában. A legjobban Sura örült, amikor Marija Sztrahova elfogadta a meghívást. A tábornokné büszkén mutatta meg a gyönyörű, fehér, oszlopos házat, a hatalmas könyvtárszobát, amelynek üvegszekrényei zsúfolva voltak könyvekkel. A nagypapa tudta, hogy legkedvesebb unokájának szenvedélye az olvasás, ezért állandóan hozatott könyveket Pétervárról. „A lányaimnak is jó nevelést adtam, azt akarom, hogy az unokáim is műveltek legyenek!” – hangoztatta. „Igaza van – mondta Marija Sztrahova –, a művelt emberek viszik előre a világot.” Maszalin udvariasan bólogatott, de valójában nem nagyon érdekelte, mi történik a világban. Két lányát jól férjhez adta, boldog asszonyok. Tejfeldolgozó üzeme busás hasznot hajt, hogy mi van a világban, ahhoz neki nincs sok köze. A fiatalok sokat mozgolódnak, különösen a diákok, de azért reméli, minden marad a régiben. Igaz, vannak szegény emberek, de hát miért nem igyekeznek? Ő is szegény parasztgyerek volt, s lám, mire vitte! Alekszandr Maszalin vakon hitt abban, hogy a világot nem kell megváltoztatni, minden ember ügyeskedjék, ahogy ő tette, és akkor nem lesznek szegények. Marija Sztrahova sokat sétált Surával a közeli erdőben. Gyakran találkoztak mezítlábas, rongyos gyerekekkel. A tanárnő ilyenkor akaratlanul is Sura könnyű batisztruhájára, fodros köténykéjére nézett. És a faluban látták a parasztházakat, amelyeknek még kéményük sem volt, csak egy kis nyílás a tetőn. – A parasztok nagyon szegények – mindössze ennyit mondott a tanárnő. – A finn parasztok? – Az orosz parasztok is. Surának eszébe jutott az az este, amikor megölték a cárt, és a konyhában a személyzet a parasztokról beszélt. Ők is azt mondták: a parasztok rossz sorban élnek. – Marija Ivanovna, miért szegények a parasztok? A tanárnő kis szünet után ennyit felelt csak: – Majd egyszer, ha nagyobb leszel, mindent megmagyarázok, Surinka. – Még mindig kicsi vagyok? Már elmúltam tízéves! Meddig várjak még? – kérdezte panaszosan a kislány. – Mindig, mindig csak azt hallom: te még kislány vagy! Ugye nem vagyok már kislány? Mama azt hiszi, hogy örökké kislány maradok! Úgy is bánik velem! Most, hogy Adél férjhez megy, folyton azt mondogatja: Zsenya is itt hagy bennünket nemsokára, csak te maradsz velünk, kicsikém! És sokat sír! Alekszandra Alekszandrovna ezen a nyáron valóban sokat sírt. Adélt megkérte a tábornok egyik unokatestvére, magas rangú állami hivatalnok, kellemes, művelt ember, csak éppen… ötvenéves volt, harminc évvel idősebb Adélnál. És Adél boldogan mondott igent. Édesanyja aggódva kérdezte, hogy jól meggondolta-e a dolgot, s szerelmes-e leendő férjébe? A lány szokása szerint egy kicsit felvonta a vállát, és derűsen kijelentette, hogy nem szerelmes, de kérője nagyon rokonszenves ember, és szívesen megy hozzá feleségül. A tábornokné nem mert tovább kérdezősködni. Nem akart saját példájára hivatkozni, hogy mennyi gyötrelmet okozhat egy szerelem nélküli házasság, és milyen keserves a válás. Mi lesz, ha Adél egyszer beleszeret valakibe? Hiszen olyan fiatal még, miért siet úgy a házassággal? Az nem jutott eszébe, hogy tulajdonképpen ő maga sürgette Adélt: minél hamarabb férjhez kell mennie, mégpedig úgy, hogy ugyanolyan jómódba, kényelembe kerüljön, mint amilyet otthon megszokott. A fiatal tisztek vagy hivatalnokok nem tudják ezt nyújtani. Őszre tervezték az esküvőt, nagypapa is eljött Pétervárra, és Adél sok szép nászajándékot kapott. Sura megállt az ebédlő ajtajában, onnan nézte a tálalóra kirakott szép holmikat, aztán a vőlegényre gondolt. „A papája lehetne, ugye, Zsenya, a papája lehetne?” – kérdezte nővérét, akin látszott, hogy ő sincs elragadtatva a házasságtól. – Adél szereti a vőlegényét, Surinka – mondta megnyugtatóan –, ne szomorkodj! – De ugye te nem fogsz ilyen öregemberhez férjhez menni? – Én nem megyek férjhez – nyugtatta meg Zsenya –, hiszen jól tudod, én híres énekesnő leszek! – Igen, nagyon híres leszel! – vidult fel Sura. – Neked van a legszebb hangod az egész világon! Adél esküvője után a tábornok családjával új lakásba költözött. Mihail Alekszejevics unokatestvéréé volt a több épületből álló háztömb, amelynek utcai frontját – egy különálló kis villát – a tábornok kapta. A szőnyeggel borított lépcsőházból lehetett bejutni a tágas, sokablakos szobákba, amelyeknek díszes berendezésére a tábornokné sok gondot fordított. Marija Sztrahova, amikor először járt a házban, nem tett semmilyen megjegyzést. Végigment a lakáson, majd szótlanul leült Sura tanulóasztalához, felvette a szemüvegét, és átnézte a leckét. Később Alekszandra Alekszandrovna teára hívta be az ebédlőbe, és megkérdezte, hogy tetszik az új otthonuk. – Kétségkívül nagyon szép és tágas – mindössze ennyit felelt a tanárnő. A tábornokné, aki megszokta, hogy rokonai és vendégei lelkendezve dicsérik a lakást, megsértődött Marija Sztrahova szűkszavúságán. Sura nagy, bámuló szemmel figyelte Marija Ivanovnát. „Nem tetszik a lakás, nem szereti a fényűzést – gondolta –, igaza van.” Később is sokszor eszébe jutott ez a kis jelenet, amikor szobája ablakából az udvarban lévő rozoga épületeket nézte. Miss Hodgon megtiltotta, hogy közel menjen a nyomorúságos házakhoz, ahol a törött ablakokon keresztül dőlt ki a kályha füstje, s az ajtó előtt rongyos, mezítlábas gyerekek játszottak. Ha megkérdezte, miért nem játszhat az udvarbeli gyerekekkel, a nevelőnő azt felelte: ragályos betegséget kaphat tőlük. – De hiszen az udvaron játszanak, akkor nem lehet semmi bajuk! És nekem nincsen egy barátnőm sem! Zoja messze lakik, ritkán jön hozzánk, iskolába nem enged mama, mit csináljak egész nap barátnő nélkül? – kesergett a kislány. – Rakd rendbe a fiókjaidat! – a nevelőnő mindig csak ezt felelte Sura siránkozására. – És ne bámulj ki folyton az ablakon! Nem illik! De Sura, amikor nem figyelték, mégis az ablakhoz lopózott. Ha meglátott egy-egy gyereket, spárgán játékokat, édességet, néha egy-egy ruhát vagy kötényt eresztett le a földszintre. Télen egyszer látta, hogy a szegények a konyhából kivisznek az udvarra egy kis szánkót, rárakják a család holmiját, szakadt ruhákat, rongyos ágyneműt, horpadt, rozsdás edényeket. A hidegtől kékre fagyott kezű gyerekek türelmesen álltak a szánkó mellett, amíg az apa kiadta a parancsot: „No, gyerkőcök, indulás!” Az apa és az anya húzták a szánkót. „Hová mennek? – töprengett Sura –, miért kell elmenniük?” Senki nem válaszolt a kérdéseire. Néha kiszaladt a konyhába, kérte a szakácsnőt, adjon a gyerekeknek teát és kalácsot. „Maruszja, ezek a gyerekek megfagynak, szánd meg őket” – mondta könyörögve. A szakácsnő türelmetlenül kergette ki Surát a konyhából. „Azt hiszi, hogy egy csésze tea segít ezeken a szerencsétleneken? Ha az apjuknak nincs munkája, előbb-utóbb úgyis mind felfordul az éhségtől! Nagyon nehéz időket élünk, nem könnyű munkát találni. Azért is tették ki őket a lakásukból!” – És most hová mennek? Maruszja vállat vont. – Valami rokonhoz vagy ismerőshöz, aki megosztja velük az odúját. Sura kétségbeesetten ténfergett a lakásban. „Bár jönne Marija Ivanovna – gondolta –, csak neki tudnám elmondani, mit láttam. És ő megvigasztalna. A múltkor is megmagyarázta, hogy nem mindenütt élnek az emberek ilyen nyomorúságban, és megígérte, hogy hamarosan tanulunk olyan országokról, ahol jobb dolguk van a szegényeknek.” Marija Ivanovna helyett Adél állított be a férjével. A fiatalasszonynak feltűnt kishúga szomorúsága. Faggatására Sura vonakodva elmondta, milyen szomorú jelenetnek volt ma tanúja. Adél csak mosolygott a kislány kétségbeesésén. – Te még nagyon kicsi vagy ahhoz, hogy ilyen dolgokon töprengj! – mondotta. – Isten így rendelte. Mindenki viselje a saját keresztjét! Adél férje, aki a XVIII. század francia filozófusait tanulmányozta, helyeslően bólintott: – Kis sógornő, ne foglalkozzon ilyen szomorú dolgokkal! Annyi szép dolog van a világon, örüljön annak! Sura elvörösödött haragjában, és szótlanul kiment a szobából. „Mindenki viselje a saját keresztjét! Vajon Adél milyen keresztet visel? – gondolta dühösen –, csak páváskodik, mindig más ruhában jön, ujjai tele vannak gyűrűkkel, karján csörömpölnek a karperecek, és másról sem beszél, csak színházról, estélyekről meg a tervezett utazásokról. Zsenyát meg nem érdekli más, mint a zene, mama pedig csak a háztartással törődik meg papával. Ha az egy negyedórát késik, türelmetlenül jár fel s alá, s amikor megérkezik, úgy borul a nyakába, mintha a világ végéről jött volna vissza. Mama nagyon, de nagyon szereti papát, sokkal jobban, mint engem – gondolta Sura szomorúan. – Ha egyszer férjhez megyek, lehet, hogy én is jobban fogom szeretni a férjemet, mint a gyerekemet?” Sura tudta, hogy ezt hiába kérdezné meg Marija Sztrahovától, az nem tudna rá feleletet adni. Tanárnője sohasem volt férjnél, és nincsenek gyerekei. Amikor a sok rokon szapulta Marija Ivanovnát, s gúnyosan megjegyezték, hogy savanyú vénlány, mama védelmébe vette, és elmondta, hogy Marija Ivanovna vőlegénye a krími háborúban halt meg, s ő hű maradt az emlékéhez. Sura szeretett volna többet tudni a tanárnő vőlegényéről, s amikor a történelemben a krími háborúról tanult, meg akarta kérdezni: melyik csatában halt meg a vőlegénye. De nem merte. Ha felnövök, határozta el a kislány, mindig mindent meg fogok kérdezni, és akkor nem felelhetnek a kérdésemre azzal, hogy „Te még kicsi vagy, ezt úgysem érted!” „Ha felnövök… de mikor lesz az?” – Sura a tükör elé állt, nézte magát, nyúlánk, nyakigláb kamasz lány nézett vele farkasszemet. Gesztenyebarna haját még mindig két szoros fonatban kellett viselnie, de a szoknyáját Miss Hodgon kénytelen volt gyakran leengedni, mert az illendőnél jobban kilátszott belőle a lába. – Hiába szeretném, hogy Surinka kislány maradjon – Alekszandra Alekszandrovna ellágyultan nézte legkisebbik leányát –, be kell látnom, hogy hamarosan kinő a gyermekcipőkből. És azt hiszem, ő lesz a legszebb mindhárom között! Nem csoda, az apjára hasonlít! Mikor Zsenya elvégezte a konzervatóriumot, énektanára azt ajánlotta: ha csakugyan operaénekesnő akar lenni, utazzék Itáliába, és ott képeztesse tovább a hangját. Zsenya alig merte otthon ezt elmondani, tudta, úgysem engedik egyedül külföldre. De a tábornok nagylelkűen kijelentette: vele küldi édesanyját és Surát. Töltsék ott a nyarat! Sura apja nyakába borult, és összevissza csókolta. „Itáliába megyünk, Itáliába!” – újságolta boldogan Marija Sztrahovának, és útikönyveket, térképeket kért tőle, azokat bújta napokon át. Adél, mikor meghallotta a hírt, kicsit irigykedett, és unszolta férjét: utazzanak ők is oda. De a férje kénytelen volt megtagadni ifjú felesége kívánságát. „Mindenre nem telik, ma chere – mondotta –, az én kis napsugaram ruha- és ékszerszámlái felemésztettek minden pénzt. Ugye nem kívánja, hogy adósságba keveredjem? Sok barátom eladósodott, és amikor nem látott más kiutat, kénytelen volt főbe lőni magát. Remélem, ezt nem akarja.” Adél ezt valóban nem akarta. Kicsit felvonta a vállát, s kárpótlásul új ruhát rendelt szabónőjénél. Míg a divatlapokat nézegette, elgondolkozott: helyesen járt-e el, amikor érdekből ment férjhez? Bár férje igazán kedves, finom ember, de nem tudja nyújtani azt, amiért húszéves fejjel eladta magát. Mert önmagának bevallhatta: üzletet kötött. Csakhogy ő azt hitte, a fiatalságáért jobb árat kap. Talán Zsenyának van igaza, aki nem egy férfi révén akar érvényesülni, hanem más utat választ? Alekszandra Alekszandrovna szívesen vitte volna Adélt is magával, de nem kívánhatta férjétől ezt az anyagi áldozatot, Milánóban nagyon egyszerűen fognak majd élni, hiszen Zsenya énekleckéi bizonyára sok pénzbe kerülnek. A lányokat elbűvölte a város szépsége, a templomok, múzeumok. Nem érdekelte őket, hogy édesanyjuk csak szerény kis bútorozott lakást bérelt. Sura járt el kora reggel a szomszédban lévő pékhez tejért, kenyérért, ő mosogatta el a reggeli edényt, délben kis vendéglőben ebédeltek. „Mintha diáklányok lennénk valamennyien” – Alekszandra Alekszandrovna is élvezte ezt az egyszerű életet, nem kellett estélyeket adnia, estélyekre járnia, s mindig úgy viselkedni, mint ahogy ezt egy tábornok feleségétől megkívánják. Ha nem volt Zsenyának órája, a két lány sokat kószált a városban. Elsétáltak az egyetem előtt. Sura vágyódva jegyezte meg: „Ha leérettségizem, úgy szeretnék egyetemre járni!” „Egyetemre?” – nézett csodálkozva Zsenya a húgára. „Oda nem engednek nőket!” „Marija Sztrahova azt mondta, hogy Svájcban nők is járhatnak egyetemre!” – erősködött a kislány. „Lehet – felelte Zsenya –, de még ha járhatnának is nálunk nők egyetemre, azt képzeled, mama elengedne? Hiszen nyilvános iskolába sem járhattunk!” Sura belátta, hogy nővérének igaza van. Mama a legszívesebben szoknyájához kötözné Zsenyával együtt, hogy el ne mozduljanak mellőle. Marija Sztrahova egyszer tréfásan megjegyezte: édesanyjuk üvegházi virágokként neveli a lányait. „Én pedig ki akarok szabadulni az üvegházból” – gondolta akkor dacosan Sura, és most is úgy érezte, szabad levegőre vágyik! Milyen jó itt Milánóban, itt sokkal többet járhat-kelhet az utcán, mint otthon. Ha nagyobb lesz, sokat fog utazni, s egyedül, mindig egyedül! De mikor lesz az? Hiszen még csak tizenhárom éves! Zsenyát sem hagyja mama egyedül, pedig az már húszesztendős is elmúlt! Alekszandra Alekszandrovna végül mégiscsak Olaszországban hagyta Zsenyát, aki szerződést kapott Vittoriában, egy Velence melletti kisváros operájában. Az igazgató, amikor a fiatal lányt énekelni hallotta, majdnem felkiáltott örömében. „Ennek a csodálatos hangú énekesnőnek a Milánói Scalában lenne a helye – gondolta –, milyen szerencse, hogy egy ideig nálam fog fellépni!” A tábornokné nagyon aggódott Zsenyáért, hogyan boldogul majd egy idegen városban, idegen emberek között… mint énekesnő? A tizenkilencedik század nyolcvanas éveiben úgynevezett „jó házból való úrilányok” nem mentek művészi pályára. De a fiatal lány megnyugtatta édesanyját: „Tudok vigyázni magamra, ne félts, mama! – mondta. – És hamarosan úgyis Pétervárott kapok szerződést.” Alekszandra Alekszandrovna nehéz szívvel utazott haza Surával. És Zsenyának igaza lett. Még egy évet sem töltött Itáliában, a pétervári Mariinszkij Színház vendégszereplésre hívta. Sura nagyon büszke volt gyönyörű nővérére, akinek vendégjátéka lázba hozta a pétervári felsőbb köröket. „No lám, egy tábornok lányából énekesnő lett!” – mondogatták fejcsóválva. Némelyek megjegyezték: úgy látszik, a családban van, hogy meglepetésekkel szolgáljanak a társaságnak. Annak idején Alekszandra Alekszandrovna adott okot szóbeszédre, most pedig a lánya. Zsenya első fellépésén megjelent a cári család is. Az előadás befejezése után a fiatal énekesnőt meghívták az udvari páholyba, a cár megdicsérte játékát. A következő napon a színház három évre szóló szerződést kötött Zsenyával, aki hamarosan meghódította a közönséget. Különösen a fiatalok szerették, a diákok gyakran kifogták a lovakat kocsijából, és maguk húzták haza a kocsit a színháztól a lakásig. Zsenya mindig szívesen énekelt az egyetemi hallgatók hangversenyein vagy jótékony célú estélyeken, s sohasem fogadott el tiszteletdíjat. Adél, amióta húga énekesnő lett, kevesebbet járt el a Mariinszkij Színházba, mint eddig. Hol migrénre vagy egyéb rosszullétre hivatkozott, hol azt állította, férje nem szeret soká fennmaradni, s ő nem akarja a derék embert egyedül hagyni. Nem árulta el, hogy egyszerűen irigy, nehezen viseli el húga nagy sikerét. Surát nem lehetett otthon tartani, ha Zsenya énekelt. Igaz, Alekszandra Alekszandrovna sem mulasztott el egyetlen fellépést sem. Anya és lánya egymás mellett ültek a páholyban, és boldogan hallgatták Zsenya énekét, amely olyan tisztán csengett, mint a madárdal. Sura a szünetekben büszkén járt-kelt az előcsarnokban, és figyelt. Hallotta, amikor mondták: „Nézd, ez a kislány az énekesnő húga! Szép lány lesz belőle is!” „Jó, jó – gondolta ilyenkor a kislány –, most még csak Zsenya húga vagyok, de nem akarok mindig csak az maradni! Én is el akarok valamit érni! Azt akarom, hogy rám mondják: »Nézd, itt megy Alekszandra Domontovics!« És mindenki tudja majd, ki az az Alekszandra Domontovics!” Egy év sem telt bele, Zsenya férjhez ment. Ő sem kötött szerelmi házasságot, de mint férjes asszony, könnyebben le tudta rázni sok tolakodó hódolóját. Férje, mielőtt megházasodtak, gárdatiszt volt, de ki kellett lépnie a hadseregből. Egy gárdatiszt nem vehet színésznőt feleségül… Alekszandra Alekszandrovna úgy érezte, nagyon üres a ház a két idősebb lány nélkül, és még jobban óvta, féltette a kicsit. Surának terhes volt a túlzott gondoskodás, túlzott féltés. Kérdezte is Marija Sztrahovát, mit tehet ellene. A tanárnő ilyenkor cinkos mosollyal nézett tanítványára, és mindketten tudták, szavak nélkül, a ki nem mondott választ: „Majd, ha nagyobb leszel, Surinka…” Igen, ha nagyobb lesz, kiszabadul a szülői házból, ebben Sura bizonyos volt. De addig… mit csináljon addig? Tanul, sokat olvas, sokkal többet, mint mama gondolná. Néha hajnalig ég a gyertya a szobájában. Az olajlámpást eloltja, mivel fénye kiszivárog az ajtórésen, s észreveszik. Igaz, Miss Hodgon már nem ellenőrizheti, visszament Angliába, azt mondta, abban a falusi temetőben akar pihenni, ahol nagyszülei, szülei nyugszanak. „Neked már, Surinka, nincs szükséged az öreg nevelőnőre. De ha az életben hasznát veszed az angoltudásodnak, gondolj rám!” Később sokszor eszébe jutottak Surának a derék, öreg teremtés szavai. Amikor évek múlva Angliában és Amerikában tartott előadásokat, a szeplős, vörös hajú Miss Hodgonra gondolt, aki kérlelhetetlen szigorral és következetességgel javította ki a hibásan ejtett szavakat. Most, hogy a nevelőnő elment, kiderült, hogy Marija Sztrahova kitűnően tud angolul is. Sura örült, hogy tanárnője ezért többet lehet náluk. Sura angol beszélgetés ürügyén elmondotta neki azokat a történeteket, amelyeket meg akart írni. Marija Sztrahova figyelmesen hallgatta a kislányt, néha elismerően bólintott, és biztatta: „Írd le mindazt, amit nekem elmesélsz!” Írja le… Mesélni könnyű, különösen, amikor magán érzi Marija Ivanovna okos, figyelő tekintetét. De leírni… az sokkal nehezebb. És csak este írhat, amikor már nem háborgatja senki sem. Este pedig sokkal jobb olvasni. Annyi érdekes könyv van, olyan jó felkuporodni egy karosszékbe, s almarágcsálás közben falni a betűket. Mama azt mondja: könyvmoly, félti a szemét, félti a hátát. „Tornásznod kellene – nézett rá aggódva –, túl hosszúra nyúltál, ha sokat görnyedsz, olyan leszel, mint egy horgolótű!” Mama sokat kézimunkázott, ha délutánonként barátnői meglátogatták, mindegyik hozott valami szemrontó kézimunkát magával. A kék szalonban körülvették a nagy márványasztalt, teáztak, és megbeszélték a legújabb társasági pletykákat. Alekszandra Alekszandrovna szerette volna, ha Sura is ott van közöttük, s ha a hímzéshez nincs is türelme, legalább megtanulna harisnyát kötni. De Sura mindössze annyit tett meg anyja unszolására, hogy illedelmesen beköszönt, aztán nyomban eltűnt, és besurrant apja dolgozószobájába. Mihail Alekszejevics itt fogadta legbizalmasabb barátait. Politikáról beszélgettek. Elítélték III. Sándor cárt, aki azt állítja, hogy létrehozza Európa tartós békéjét, és közben térdet-fejet hajt a két legreakciósabb uralkodó, Ausztria és Németország császára előtt. Alekszandra Alekszandrovna első házasságából való fia, aki mint jogász, az Igazságügyminisztériumban dolgozott, mióta Zsenya férjhez ment, édesanyjánál lakott. Sura nagyon szerette bátyját, kedves, okos fiatalember volt, és nemcsak ő, hanem a barátai is felnőttként beszéltek a kislánnyal. Surának feltűnt, hogy ezek a fiatalok nem bírálják a cári rendszert úgy, mint az idősebbek. Ezek hittek a reformokban, és azt hangoztatták, hogy a technika fejlődésével mindenkinek szebb és könnyebb élete lesz. Amikor Sura megkérdezte Marija Ivanovnától, kinek van igaza, a tanárnő egy darabig hallgatott, majd röviden csak ennyit mondott: „A technika fejlődése nem oldhat és nem is old meg minden társadalmi problémát! Sőt…” Sura, aki mindenben elfogadta tanárnője véleményét, ezentúl ritkábban ment be a zöld szalonba, ahol bátyja barátaival szokott beszélgetni. „Nincs igazuk – gondolta –, papának van igaza, aki bírálja a cárt.” Sura nem felejtette el Bulgáriát, a rózsaillatú, hatalmas kertet, ahol remekül lehetett bújócskázni, a kedves, bolgár asszonyokat, akik hozzájuk jártak, kis piros csacsifogatát, nővérei vidám kirándulásait. A cár miatt kellett elhagyniuk gyermekkora paradicsomát. Papa sem felejtette el, hogy milyen nehéz hónapokat éltek át, amikor hazatértek. Bátyja minderről semmit sem tud! Azt hiszi, ha olajlámpa helyett gázzal világítanak, ha lóvasút helyett villamos jár majd az utcákon, jobb dolguk lesz a szegényeknek. Akkor nem lesznek munkanélküliek? Akkor nem teszik ki az utcára azokat, akik nem tudnak házbért fizetni? Bár bontanák le az udvart elcsúfító viskókat, hogy ne kelljen látnia a szívfacsaró jeleneteket, amikor a család nekiindul kis motyójával a nyomorúságból a bizonytalanságba. Amikor bátyja, Pavel megkérdezte: miért kerüli mostanában barátait, Sura vonakodva vallotta be, hogy üres szóbeszédnek tartja, amit a fiúk a technika fejlődéséről locsognak. Pavel nagyon meglepődött húga szavain. Nem is gondolta volna, hogy Surának véleménye, sőt kemény ítélete van arról, amit hall. „De hiszen a technikai fejlődés közelebb hozza egymáshoz az országokat! – bizonygatta lelkesen. – Nemsokára francia tengerészek jönnek hozzánk árukkal megrakott hajókkal, ha akarod, Sura, elviszlek a kikötőbe!” És Pavel állta a szavát. A kikötőben ringatózó hajók árbocán francia lobogókat lengetett a szél, a zenekar a Marseillaise-t játszotta. A parton feketéllett a tömeg: matrózok, diákok, munkások. És lelkesen kiáltották: „Éljen Franciaország!” A hajóról visszakiáltották: „Éljen Oroszország!” A francia tengerészek partra szálltak és összeölelkeztek orosz bajtársaikkal. „Éljen a francia-orosz barátság!” – kiáltozták franciául és oroszul. A franciák felsorakoztak, és a városba tartottak. A közeli gyárakból munkások, munkásnők özönlöttek ki, hóvirágokat szórtak a franciák lába elé. A matrózok meg akarták ölelni a lányokat, de azok zavartan elfutottak. Az utcákat betöltötte a Marseillaise dallama. Az összeverődött tömeg lelkesen kiáltotta: „Éljen Franciaország! Éljen a Francia Köztársaság!” 5. 1888 tavaszán Sura érettségi vizsgát tett egy fiúgimnáziumban. A felsőbb lányiskolák még nem adhattak érettségi bizonyítványt. Otthon ünnepi ebéd várta az érettségizett ifjú hölgyet, valamennyi nagynéni, unokatestvér eljött, s ajándékokkal halmozták el. Adél is megjelent illatosan, új, divatos ruhában. Ezüst toalettkészlettel lepte meg húgát. Zsenya és Marija Ivanovna könyveket hozott, Herzen, Dobroljubov, Piszarev munkáit, Victor Hugo regényeit. Ezeknek sokkal jobban örült Sura, mint a csillogó tégelyeknek, fésűknek, tükröknek. A szülők ajándéka a nyárra tervezett stockholmi utazás volt. A tábornok is el akarta kísérni immár felnőtt, „érett” leányát, de hivatali dolgai miatt otthon kellett maradnia, és így a régi barátnőt, az ismét közelükben élő Zoját vitték magukkal. Surának egyetlen kívánsága az volt, hogy mivel most már érett nő, ne becézzék, hívják ezentúl Alekszandrának. – Ahogy akarod, Surinka – mondta komolyan Alekszandra Alekszandrovna, aztán elnevette magát: lám, most sem sikerült kimondania az ünnepélyesen hangzó nevet. És nem is illik a kislányhoz. Kislány? Valójában már nem az. Fiatal hölgy, amint előre sejtette: három lánya közül a legszebb. Karcsú alak, világos gesztenyebarna haj, bátor, nyílt tekintetű, szürkéskék szem, egyenes orr, s finoman metszett száj, amelyen látszik, sohasem hallgat el semmit. „Ha én ilyen magabiztos, öntudatos lettem volna, apám sohasem kényszerít Mavrinszkijhez – gondolta Alekszandrovna. – Remélem, Sura olyan férjet választ, aki nekünk is megfelel. Legalább ő kössön szerelmi házasságot! És azt szeretném, ha nem sietné el a férjhez menést! Egyelőre csak szórakozzon. Majd estélyeket adunk, ezért újra kell festetnem a lakást, új szőnyeg is elkelne a lépcsőházban. Surának és nekem néhány jó ruhát kell csináltatnunk. Elmegyünk Adél szabónőjéhez…” Alekszandra Alekszandrovna miközben terveket szőtt a következő báli szezonra, úgy örült, mintha maga is bálozó lány volna. Amikor ezt férjének bevallotta, az mosolyogva csókolt neki kezet. „Azért van ez, kedvesem, mert még mindig fiatal vagy! Ugyanolyan fiatal, mint a lányaid.” Alekszandra Alekszandrovnának, ha nem is hitte el férje szavait, jólesett a bók. – Ugyan – ingatta a fejét –, hiszen… – elharapta a mondat másik felét, csak gondolatban búslakodott: „nemsokára ötvenéves leszek!” De a tábornokné valóban nem érezte korát. Ugyanolyan örömmel készült az utazásra, mint Sura és Zoja. Zoja Svédországról is sokat tudott. Alekszandra Alekszandrovna elcsodálkozott, milyen jól ismeri a svéd történelmet, sőt még azt is tudta, hogy a királyi palotát egy híres svéd építész: Tessin építette. Zoja mindent meg akart nézni, minden templomot, minden középületet, de Sura sokszor elfáradt, és szívesen elüldögélt volna a paloták hűvös márványlépcsőjén, vagy a remek svéd fagylaltot szopogatva, egy kis cukrászdában. De édesanyja és barátnője könyörtelenek voltak. „Ha már itt vagyunk, mindent látnunk kell! – jelentette ki a tábornokné. – Ki tudja, eljutsz-e még egyszer ide?” Később sokszor gondolt Sura édesanyja szavaira. Hát igen… eljutott Stockholmba, megismerte nemcsak a palotákat, hanem a börtönt is, s azon a lépcsőn, amelyen tizenhat éves korában fáradtan megpihent, sok évvel később aranyozott hintóból kiszállva lépkedett, hogy átnyújtsa a királynak nagyköveti megbízólevelét. Egy hétig maradtak Domontovicsék Stockholmban, s amikor utolsó nap elhaladtak az egyetem előtt, Alekszandra Alekszandrovna megjegyezte: „Tudjátok-e, hogy egy honfitársnőnk tanít az egyetemen? Szonya Kovalevszkaja. Amikor megnyílt a stockholmi egyetem, itt kapott katedrát!” – De hiszen ez csodálatos! Nő létére egyetemen tanít… és nálunk még nem is járhatnak egyetemre a nők. Mama, te elengednél engem külföldre tanulni? – kérdezte izgatottan Sura. – Menjünk, látogassuk meg honfitársnőnket! A tábornokné már megbánta, hogy említette Szonya Kovalevszkaja nevét. Férjétől hallott róla. Mihail Alekszejevics ismerte Szonya családját. Tudta, hogy egy tábornok leánya, aki egy diákkal kötött házasságot, csak azért, hogy kiszabaduljon a szülői házból, hogy külföldre juthasson és tanulhasson. A nővére, Anyuta pedig Párizsban részt vett a kommünben. Egy kommünár felesége lett, akit halálra ítéltek, s csak a tábornok mentette meg a kivégzéstől. Nem, nem lesz jó, ha Surinka ezzel az asszonnyal találkozik. De Zoja is kérte, keressék fel Kovalevszkaját. Bementek hát az egyetemre, ahol megtudták a lakáscímét. A két lány addig könyörgött a tábornoknénak, míg kocsiba nem ültek. Elmentek a megadott címre. Ott azonban elszomorodva hallották, hogy a professzor asszony Angliában van. – Talán… talán, ha Oroszországba jön, találkozhatunk vele, és akkor elmondja, hogyan jutott el idáig? – Sura egyre csak Szonya Kovalevszkajára gondolt. – Bizonyára különleges tehetség – állapította meg tárgyilagosan Zoja. – Feltétlenül annak kell lennie – helyeselt Alekszandra Alekszandrovna, aki lelke mélyén boldog volt, hogy nem sikerült a találkozás. Még csak az efféle ismeretség kellene Surának, aki mostanában azt hangoztatja, hogy vagy vidékre megy tanítani, vagy írónő lesz. Marija Sztrahova azt állítja, hogy lányának határozott tehetsége van az íráshoz. Tulajdonképpen még ez lenne a legmegfelelőbb pálya, ha mindenáron pályát akar választani. De miért nem elégszik meg azzal, ami minden lány sorsa? Menjen férjhez, és szüljön gyerekeket. Őszre bevezetik a társaságba, talán még az udvari bálon is bemutathatják, s ott csak akad egy jóképű gárdatiszt, akinek vagyona is van. Mert a boldogsághoz nem elég a testre szabott egyenruha, Sura megszokta a kényelmet, a szép lakást, a személyzetet. Erről nem könnyű lemondani. Reméli, amilyen okos a lánya, talál magának olyan férjet, aki mindezt biztosítani tudja a számára. Amikor hazajöttek Stockholmból, Sura arra kérte szüleit: írassák be egy felsőfokú tanfolyamra. A szülők nagy nehezen engedtek lányuk kívánságának. A tábornokné attól félt: Sura máris túl művelt, és a férfiak nem szeretik, ha a nők műveltebbek náluk. És még a tanfolyam sem volt elég, Marija Sztrahova, aki most is gyakran felkereste Domontovicsékat, azt ajánlotta, Sura tanuljon orosz irodalmat is. Viktor Osztrogorszkij jónevű irodalomtörténész hetenként kétszer járt a tábornokékhoz. Kezdetben nagyon bizalmatlan volt Surával szemben. Akkoriban mindenki furcsállotta, ha egy szép fiatal lányt a férjhez menésen kívül valami más is érdekel. De amikor látta, hogy tanítványa milyen igyekezettel végzi a feladott leckéket, megváltoztatta véleményét, és sokkal szigorúbb, igényesebb lett. Különösen a cikornyás jelzőket és a dagályosságot kifogásolta a fogalmazásokban. „Az orosz nyelv a leggazdagabb és legszebb nyelv a világon – mondotta. – Vétek eltorzítani. Egyszerűen és pontosan kell fogalmazni. A bőbeszédűség elködösíti a gondolatokat.” Sura belátta, hogy tanárának igaza van. De azért nehezen tudott lemondani a jelzőkről. Megkérdezte Marija Sztrahovát, igazán olyan sallangosan, cikornyásan ír-e? A tanárnő elnézően mosolygott. „Olyan fiatal vagy még Alekszandra (ő volt az egyetlen, aki Surát következetesen így nevezte), hogy megbocsáthatók a jelzőid. Ha majd…” – Tudom, ha majd idősebb leszek. Hát még mindig nem vagyok elég idős? – Sura már nem haragudott, inkább nevetett azon, hogy mindig a korára hivatkoznak. – Bizonyos dolgokhoz még mindig nagyon fiatal vagy. Az irodalom műveléséhez is – felelte Marija Sztrahova –, ahhoz nemcsak a jelzőkről kell leszokni, hanem sok élettapasztalat is szükséges. Te a világot csak könyvekből ismered. Majd ha egyszer kikerülsz az életbe, és megismersz emberi sorsokat, akkor tágabb lesz a látóköröd. De azért ezek a novellák is érdekesek. Határozottan tehetséged van az íráshoz! Sura igazi elismerést csak Zojától kapott. Zoja feltétlenül lelkesedett barátnője minden soráért, és biztatta: csak írjon, minél többet írjon! Ha ő is írhatna… – Miért nem próbálkozol? – kérdezte Sura. – Nincs tehetségem az íráshoz. Azon kívül… mondd, mikor írjak? Ott a háztartás, a két kislány, édesanyám nem boldogul sem a gyerekekkel, sem a személyzettel. Tudod, beteges. Sura szótlanul hallgatta Zoja mentegetőzését. Tudta, hogy Zoja édesanyja ahhoz sohasem beteg, hogy szórakozni járjon. Minden gondot a lánya nyakába varr. Sadurszkij pedig megadással tűri ezt a furcsa helyzetet: Zoja, ahelyett hogy fiatal lányként élne, magára veszi a háztartás minden terhét, anyja pedig színházba, hangversenyre, sőt bálokba jár. Amikor Sura otthon elmesélte, hogy Zoja semmire sem ér rá, még továbbképző tanfolyamra sincs ideje járni, Alekszandra Alekszandrovna megjegyezte: „Nincs mindenkinek olyan jó dolga, Surinka, pardon, Alekszandra, mint neked! Szerető szüleid lesik minden gondolatodat!” Anyjának igaza volt, és nem mondhatta, hogy bár ne lesnék ennyire a gondolatait, bár hagynák, hogy egy kicsit szabadabban éljen! Hogy szeretne utazni! Párizst, Londont látni! Szeretne eljutni azokba az országokba, ahol Marija Sztrahova szerint nincs olyan nyomor, mint náluk. Amikor megemlítette édesanyjának, hogy szeretne utazni, Alekszandra Alekszandrovna elégedetten jelentette ki: „Jól van, kislányom, édesapád a jövő héten hivatalos ügyben Tifliszbe megy, ha kedved van, elkísérheted!” Párizs vagy London helyett Tiflisz… nem baj, szívesen megy oda is. És különösen örült, hogy apjával kettesben lehet. Ilyenkor legalább tudnak beszélgetni. Otthon alig van papának ideje arra, hogy egy-egy órát együtt töltsenek. Mihail Alekszejevics sokat dolgozik a hivatalban, sokszor későn jár haza, este pedig Surának van programja. Színház, opera, estélyek. Szeret táncolni, jólesik a tükörsima parketten könnyedén forogni, belesimulni a partner karjába. Ilyenkor nem gondol semmire, csak élvezi a táncot, a zenét, a gavallérok bókjait. Ha nem a kivilágított teremben, könnyű szédületben hallaná az elcsépelt szavakat, nevetne rajtuk. De itt valahogy… még azt is elhiszi, hogy ő a legszebb lány az egész mulatságban, sőt egész Pétervárott. Ha Tifliszbe megy papával, beszélgetnek majd a múltról, a bulgáriai időkről, s talán… talán meg meri kérdezni: olvasta-e papa Herzent, Dobroljubovot, és gyűlöli-e a cárt? Nem, ezt mégsem kérdezheti. Hiszen édesapja a cár tábornoka, nem kívánhatja tőle, hogy erre őszintén feleljen. Pedig tudja, Mihail Alekszejevics is elítéli az önkényt, akár Marija Sztrahova, de nem tesz, vagy nem tehet ellene semmit sem. Ha papa nem lenne tábornok, nem lakhatnának ilyen fényűző lakásban, és nem lehetne ilyen könnyű életük sem… Tifliszben Mihail Alekszejevicset elfoglalták a tárgyalások, örült, hogy itt él egy másod-unokahúga, Praszkovja Iljinyicsna Kollontaj, és annak gondjaira bízta Surát. A tábornok nagyon szerette Iljinyicskát, akinek nehéz élete volt. Férje részt vett az 1863-as lengyel felkelésben, ezért a Kaukázusba száműzték, ahol hamarosan meghalt. Az asszony, aki tanítónőként kereste kenyerét, egyedül nevelte fel lányát, Olgát és fiát, Vlagyimirt. Vlagyimir Pétervárott a Hadmérnöki Akadémián tanult, egyszer meg is látogatta Domontovicsékat, de úgy találta, túlságosan fényűző számára a környezet. Nem is nagyon hívták, hogy jöjjön el máskor is. Azt gondolta, a tábornoknak kellemetlen az effajta rokonság, és ha őt fel is vették a Hadmérnöki Akadémiára, múltját nem felejtették el. Ottlétekor Surát csak rövid időre látta, éppen hogy csak kezet fogtak, és a lány máris elment. Sajnálkozva jelentette ki: színházjegye van, majd hozzátette: „Nem volna-e kedve velük tartani?” – Köszönöm, nekem más programom van – felelte a fiú, és örült, hogy nem vörösödött el a hazugság miatt. Nem volt más programja, de alig néhány kopejka lapult a zsebében, nem tudott volna színházjegyet vásárolni… Amikor a tábornok elvitte Surát Kollontajékhoz, az anya – iskolai szünet lévén – otthon volt, s nagyon megörült rokonainak. Olga is hamarosan hazajött, egy könyvtárban dolgozott. Vologya csak harmadnap érkezett meg Pétervárról vakációra. Addigra Olga és Sura már összebarátkoztak. Olga nagyon sok szépet mesélt bátyjáról, így Sura kíváncsian várta a fiút. A pétervári találkozásra alig emlékezett. Vologya kezdetben kicsit elfogódottan viselkedett. „Igazi nagyvilági hölgy – gondolta –, talán le is néz bennünket, egyszerű lakásunk, szegénységünk miatt! Vajon nem kellemetlen neki, hogy egy száműzött katonatiszt családjánál vendégeskedik?” Fel sem merte ajánlani, hogy megmutatja a várost, csak amikor a tábornok kérte, hogy vegye gondjaiba a lányát, akkor hívta meg egy kirándulásra. A kirándulás kitűnően sikerült. Sura csodálkozott, mennyi mindent tud Vologya. Olyan könyveket is említett, amikről még nem is hallott. Ő is sokat gondolkozott azon, mi az ember dolga a világban. És ugyanúgy gyűlölte a cári önkényt, mint Sura. Kollontaj elmondta Surának gyermekkora sok nélkülözését, megaláztatását. Sura elcsodálkozott. Ilyen szomorú múlt után, hogy lehet ilyen vidám, tréfás kedvű? Amikor megkérdezte, a fiú könnyedén azt felelte: – El akarok minden rosszat felejteni, nem nézek a múltba, csak előre! „Csodálatos – gondolta a lány elragadtatottan –, még sohasem találkoztam ilyen nagyszerű emberrel.” És szinte egyszerre döbbentek rá mindketten, hogy szerelmesek egymásba. – Még senkit sem szerettem úgy, mint téged – dadogta Vologya. – Én még sohasem voltam szerelmes – vallotta be Sura –, te vagy az első… – A feleségem leszel – jelentette ki határozottan a fiú. – A feleséged leszek – állította ugyanolyan határozottan a lány. Sura eleinte nem mert beszélni Kollontajról édesanyjának. Érezte, hogy Alekszandra Alekszandrovna fényesebb házasságról álmodik. Csak Zojának mesélt titokban szerelméről, és a hű barátnő ismeretlenül is lelkesedett Vologyáért. „Milyen jó neked, hogy szerelmes vagy – sóhajtott fel –, én nem ismerek senkit sem, akibe beleszerethetnék!” – Igen, nagyon szerelmes vagyok. – Sura boldogan ölelte magához Kollontajtól kapott levelét. – Azt írja, hamarosan visszajön Pétervárra, akkor megismerheted! Biztos vagyok benne, hogy jó barátok lesztek! Vlagyimir egy hét múlva megérkezett. Domontovicsék, akiknek fogalmuk sem volt arról, hogy a fiatalok titokban eljegyezték egymást, szeretettel fogadták. A tábornok úgy érezte, fel kell karolniuk Vologyát, egyengetniük kell az útját, kárpótolniuk kell nélkülözésben eltöltött ifjúságáért. Így nem bánták, ha a fiatalember gyakori vendégük volt, azt is látták, hogy Sura jól érzi vele magát. Ha vendégség volt náluk, mindig meghívták őt is. A fiatalok pedig, akármennyi udvarló forgott is Sura körül, mindig megtalálták az alkalmat, hogy elvonuljanak a lakás valamelyik csendesebb zugába. Rendszerint a télikertben, egy pálma mögött üldögéltek. Sura szeretett volna mindent tudni Vologyáról, újra és újra elkérdezte, hogyan segített kiskorában édesanyjának, hogyan vásárolt be, hogyan mosta fel a szobákat. Tetszett neki, hogy még főzni is tud, és gyakran, mire anyjuk a munkából hazatért, Olgával együtt kész vacsorával várták. – Mesélj még, mindenről mesélj! – kérte Sura. – Ez régen volt, Surinka, jobb, ha elfelejtjük ezeket a szomorú dolgokat! – Vologya átölelte Surát. – Olyan szépen szól a zene, gyere, táncoljunk inkább! Sura engedelmesen simult a fiú karjába, és legszívesebben egész este csak vele táncolt volna. De édesanyja figyelmeztette: házikisasszony létére nem sérthet meg senkit sem. Másokkal is táncolnia kell. – De engem senki sem érdekel, csak Vologya – tört ki önkéntelenül Sutából a vallomás –, úgyis az ő felesége leszek! Alekszandra Alekszandrovna hirtelenében fel sem fogta, hogy mit fecseg összevissza ez a lány. Férje intett: Dragomirov tábornok érkezett meg, a balkáni háború egyik hőse Szonya leányával, és üdvözölni kellett az előkelő vendéget. Csak másnap délelőtt, amikor Sura éppen elmenőben volt, jutott eszébe, mit is mondott a lánya. – Ülj le, Surinka, egy pillanatra – kérte szelíden. – Tegnap, azt hiszem, a tánc hevében, valami csacsiságot mondtál Vlagyimirral kapcsolatban. – Én, csacsiságot? – Sura tágra nyitotta szemét. – Édesanyám, én csak az igazat mondtam. Szeretjük egymást Vologyával, és feleségül megyek hozzá! A tábornokné nem akart hinni a fülének… Féltve őrzött Surinkája, aki mindössze tizenhét éves, férjhez akar menni egy vagyontalan, jövedelem nélküli fiúhoz? Vologya még be sem fejezte a tanulmányait, s apja száműzetésben halt meg. Amikor mindezt ki is mondta, Sura csak mosolygott. – Vlagyimir mérnök lesz, hamarosan kitűnő álláshoz jut, s én is dolgozni fogok! Szeretjük egymást, értsd meg, mama! Úgy szeretjük egymást, mint ahogy te szeretted apát! Hallottam egyszer, hogy Jelizaveta néninek keseregtél: Adél és Zsenya szerelem nélkül mentek férjhez. Adél a jómódért, Zsenya pedig a pályája érdekében. Hát nem örülsz annak, hogy én végre szerelemből akarok férjhez menni? Te is szerelemből mentél papához! – Igen, de édesapád előkelő gárdatiszt volt, s nem egy koldusszegény diák! – Ha koldusszegény, akkor én is szegényen fogok élni! – Sura felvetette a fejét. – Dolgozni fogunk mind a ketten! – Ezt már hallottam – sóhajtott fel a tábornokné –, amíg édesapád él, nem is szenvednétek semmiben sem hiányt. De nem élünk örökké. És ha jönnek a gyerekek, hét-nyolc is talán… mellettük hogyan tudsz majd dolgozni? Sura csak vonogatta a vállát. – Papa bizonyára beleegyezik á házasságunkba! Ő nem olyan maradi gondolkozású, mint te! Ő sokkal megértőbb. Nagy csalódás volt Surának, hogy édesapja is ellenezte a házasságot. Kijelentette, hogy a fiatal Kollontaj semmiképpen sem megfelelő férj számára. – Jóravaló fiú, nem kétséges – mondta a tábornok –, de egészen más céljai vannak, mint neked. Mérnök lesz, valószínűleg kiváló a szakmájában, hiszen jófejű, értelmes, de az irodalomhoz, művészethez semmi közé sincsen. Olvasott valaha egy sort is a te imádott Dobroljubovodtól? Szerintem nem. Te szeretsz magasröptű témákról beszélni, és én azt hiszem, hogy ha ő meg is hallgat téged, közben másra gondol. Ha elmúlik az első fellángolás, nem lesznek közös gondolataitok. Meglátod, rövidesen elhidegülsz tőle! Mihail Alekszejevics bölcs szavai semmi hatást nem gyakoroltak Surára. Másnap Kollontaj megjelent, s ünnepélyesen feleségül kérte Alekszandra Mihajlovnát. A leánykérés a zöld szalonban történt. Sura a félig nyitott ajtó mögött hallgatózott, s kétségbeesve vette tudomásul, hogy a szülők nagyon udvariasan, de egyöntetűen kijelentették: Alekszandrát sohasem adhatják feleségül Kollontajhoz. Megkérték Vlagyimirt, hogy többé ne látogassa a házukat. Amikor Vlagyimir már a lépcsőházban volt, a lány utána szaladt, és szenvedélyesen átölelte. Majd berontott a zöld szalonba, és dühösen kijelentette: – Ha nem egyeztek bele a házasságba, megszököm, mint Jelena, Turgenyev regényében. Alekszandra Alekszandrovna mélyet sóhajtott. – Tőled minden kitelik – mondta végül lemondóan. Aztán egy pillanatra eszébe jutott, hogy milyen vargabetűt tett meg azért, mert nem mert szembeszállni apja akaratával. – Talán neki van igaza… – nézte tűnődve Surát. – Ki tudja? A tábornok nem ingott meg olyan könnyen, mint felesége. „Hát erre neveltem a lányomat? – gondolta. – Olyan szép, olyan eszes… azt hittem, valami kiváló ember veszi feleségül. Vologya csinos, jóvágású, csak éppen jelentéktelen… milyen végzetes hiba, hogy éppen Vologyába szeretett bele…” 6. Alekszandra Alekszandrovna sok érzelmes német regényt olvasott fiatal korában, és ezekben a regényekben, ha a szülők nem engedik a lányukat szerelmesükhöz férjhez menni: utazni küldik. Az utazás egyébként is mindenre gyógyír. Utazzék el Sura, Adél amúgy is nyaggatja férjét, hogy külföldre vágyik, menjen hát el a húgával. Mihail Alekszejevics majd belenyúl a pénztárcájába, és fizeti mindkettőjük költségét. Hiszen Sura jövőjéről van szó. Adél ujjongott örömében, férje nem kevésbé. Igor Vasziljevics hatvanadik évében járt, s nagyon fárasztotta fiatal felesége mohó élni vágyása. Nemcsak anyagilag, fizikailag sem bírta már a hajszát. Boldogan elengedte Adélt. Sura is örült, és csak titokban mosolygott anyja naivságán. Hát azt hiszik, hogy egy utazással el lehet őt választani Vlagyimirtól? Ha hazajön, kenyértörésre viszi a dolgot. Vagy beleegyeznek szülei a házasságába, vagy valóban megszökik. Zojával apróra megbeszélte a szökés részleteit. Egy este nem megy haza, Marija Sztrahovánál keres menedéket, odajön Vologya is. Másnap reggel levelet küld szüleinek, amelyben közli, hogy Kollontaj kedvese lett, és most már, ha nem akarják, hogy megesett leány legyen, feleségül kell adniuk Vlagyimirhoz. – Félek, hogy Marija nem engedi meg, hogy becsapd szüleidet! És ezen megbukik a tervünk! – töprengett Zoja. – Valami mást kellene kitalálnunk. – Miért? Szonya Kovalevszkaja is így erőszakolta ki a házasságát. Marija Ivanovna ismerte Szonyát, s ő mesélte, hogy Szonyát nem akarták férjhez adni Kovalevszkijhez. Ő azonban egy este a fiú lakására ment, apjának levelet hagyott, hogy hol találhatja meg. A tábornok odarohant, s miután kettesben találta leányát a diákkal, kénytelen volt beleegyezni a házasságba. Én is ezt teszem! – jelentette ki magabiztosan. – Bár Vlagyimir is velünk jöhetne külföldre! Képzeld el mamáék megdöbbenését, amikor kikísérnek az állomásra, és ott látják Kollontajt is. Persze, ez csak álom! Miből telne szegénynek utazásra? Hiszen neki még az is gond, hogyan kaparja elő az útiköltséget, ha hazautazik édesanyjához! Vlagyimir persze nem tudott Surával elutazni, de kikísérte az állomásra. Alekszandra Alekszandrovna bizonyos volt benne, hogy Sura a külföldi út alatt kiveri fejéből ezt a gyerekes szerelmet, ezért nagyon kedves volt a fiúhoz. „Nem csoda, hogy Surinka beleszeretett – gondolta –, valóban nagyon csinos. Kár, hogy szegény… Sura nem arra való, hogy egy szegényes, szűk kis lakásban éljen! No, majd külföldön, ott megjön az esze!” Pétervárról először Berlinbe vitte Adél a húgát. „Majd meglátod, milyen gyönyörű, divatos ruhákat vásárolunk és főleg kalapokat! A kalaposnőm azt mondja: nem Párizs, Berlin a kalapok városa!” Adél, alighogy megérkeztek, már indult is vásárolni. Ajkbiggyesztve gondolta, hogy tulajdonképpen férje elég szűkmarkúan bánt vele. Ha már az utazás költségeit nem kellett fedeznie, legalább több zsebpénzt adhatott volna. Szerencse, hogy van egy kis megtakarított pénze. Mindig többet ír be a háztartási kiadásokról vezetett füzetébe, így hónap végén egész csinos összeg gyűlik össze. Most majd elkölti… Sura kijelentette, hogy nem akar sem ruhát, sem kalapot vásárolni. Bőven elég, ami van neki. Inkább az antikváriumokat járja végig. Marija Sztrahovának akar vinni egy régi kiadású Goethét. Bizonyára örülni fog. Adél vállat vont, s sorsára bízta húgát, Surának pedig, mialatt az antikváriumok polcait nézegette, megakadt a szeme egy kis kék fedelű könyvön. A Kommunista Kiáltvány volt, szerzői Marx és Engels. Marx nevét sokszor hallotta emlegetni. Marija Ivanovna tisztelettel beszélt róla, s azt is mondta, hogy a haladó fiatalság ismeri tanításait. Könyveit a cenzúra betiltotta, de titokban hozzá lehet jutni egy-egy művéhez. Sura úgy érezte, hogy már ebből a kis könyvből is sok kérdésére fog választ kapni. Hát ha még a többit is olvashatná! Tanárnője bizonyára segíti majd abban, hogy megszerezze Marx könyveit. Adél hazajött, tele csomagokkal, jókedvűen számolt be vásárlásairól, Sura oda sem figyelt rá. Egy karosszékbe kuporodva buzgón olvasott. „Micsoda könyvmoly – gondolta Adél –, folyton csak olvas, emiatt kár volt Berlinbe jönnie.” Meg sem kérdezte, mit fal olyan mohón, feltételezte, hogy valami modern regényt, amit otthon kezébe se vehetne. Felőle aztán olvashatja! Ő nem csendőr, nem vigyáz az olvasmányaira. De amikor Surát másnap is csak az antikváriumok érdekelték, s újra nem kísérte el nővérét a divatüzletekbe, Adél gyanút fogott. És este megnézte, mit is olvas a kislány. Marx, Engels, micsoda nevek? Férje említette, hogy Marx a polgári társadalom legnagyobb ellensége volt, szerencse, hogy meghalt. És ez a kótyagos lány ilyeneket olvas… Nem is maradnak tovább Berlinben, Párizsban majd Surának is megjön az esze. Elviszi múzeumokba, kirándulnak, ott él férjének egy unokatestvére, így kísérőjük is lesz. Párizsban a kedves unokatestvér boldogan állt rendelkezésükre. Sura szívesen fogadta az intelligens, kellemes Monsieur Aubryt útikalauzul. Párizs jobban tetszett neki, mint Berlin. Nem győzött betelni a várossal. Szeretett volna cél nélkül kóborolni az utcákon, vagy leülni egy kávéház teraszára, és nézni a járókelőket. Megkérte a rokont, engedje őt szabadon. Ne féljen, nem téved el, visszatalál a szállodába, vagy ha eltéved, bérkocsiba ül. „De mi lesz, ha Adél asszony ezt megtudja?” – aggodalmaskodott a férfi. „Nem mondjuk meg, akkor nem hazudunk, s az igazság rejtve marad!" – felelte Sura. „Nocsak, milyen diplomatikus – állapította meg fejcsóválva Monsieur Aubry, – megtalálja az utat, hogy akarata érvényesülhessen.” Sura ettől kezdve délelőttönként egyedül járta a várost, felfedezte a Szajnaparti antikváriusokat, élvezettel turkált a ládákban, és mindennap könyvekkel megrakodva jött haza. Délután és este ezeket a könyveket olvasta. „Felfedeztél egy francia Marxot?” – kérdezte Adél gúnyosan. – Ugyan, dehogy – tiltakozott Sura –, ezek nem közgazdasági könyvek, csak történelem. Adél nem faggatta tovább húgát. „Olvasson, amit akar – gondolta –, ha a történelem érdekli, olvasson történelmet!” Amikor belepillantott az egyik könyvbe, felcsillant a szeme. A francia forradalomról volt szó benne. „Ez Igor területe, őt is érdekelné, majd hazaviszem neki, örülni fog a figyelmességemnek. Sura bizonyára ideadja, ha elolvasta. És legalább nem kerül pénzbe az ajándék.” Sura egyik délelőtti sétája alkalmával leült egy padra, ahova melléje telepedett két rövid hajú diáklány, és pergő, francia beszédükből kivette, hogy este a szocialisták gyűlést tartanak. Nem értette pontosan a címet, ezért megkérte a lányokat, írják fel neki, hol is lesz az a gyűlés. A lányok gyanakodva nézték az elegáns, fiatal hölgyet. „Mit keres maga azon a gyűlésen?” – kérdezte az egyik. „Orosz vagyok – felelte Sura mentegetőzve – és…„ „Orosz, akkor megértjük, sok emigráns orosz barátunk van, tudjuk, hogy maguk milyen elnyomásban élnek, és a fiatalok döntik majd meg az önkényuralmat! Jöjjön csak, s ha vannak orosz barátai, hozza őket magával.” A lány felírta a címet. Sura remélte, hogy észrevétlenül elmehet hazulról. Adél operába készült. Az elmenetellel így nem volt baj, de a visszaérkezés már nem úgy sikerült, ahogy remélte. Adél lent topogott az utcán, és éppen arra gondolt, hogy értesíti a rendőrséget húga eltűntéről, amikor Sura egy csapat egyszerűen öltözött fiatallal megérkezett. Mindegyiktől mosolyogva vett búcsút. – Merre jártál? – támadt rá nővére. – Egy szocialista gyűlésen voltam, egyetemi hallgatók, munkások, munkásnők között. A francia kommün mártírjairól emlékeztek meg. Te, Adél, én nem is tudtam, hány orosz harcolt a kommünben. Valójában a kommünről is alig tudok valamit. Talán van valami könyv itt, amelyik… – Nem sokat tudsz a kommünről? Ennél többet itt nem is fogsz megtudni – vágott Adél húga szavába –, holnap hazautazunk! Azért küldtek el veled, hogy megfeledkezz ostoba fellángolásodról, s látom, most még ostobább dolgokkal tömöd a fejedet! Nem vállalom érted tovább a felelősséget! Minél jobban pattogott Adél, annál derűsebb lett Sura. – Igazad van, menjünk minél előbb haza – mondta –, vágyódom Vologya után. És nyilván ő is nagyon vágyódik utánam. Tudod, ha az ember szerelmes, nehéz meglennie a szerelme nélkül. Adél, aki éppen a kalapjait rakosgatta egy kalapdobozba, pimasz célzásnak vette ezt a megnyilatkozást. Remegő ujjai a kalaptűt saját kezébe szúrták. Felszisszent fájdalmában. – Megsértetted az ujjadat? Annál jobban fogsz tetszeni benne! A babona legalábbis ezt tartja! – Sura jókedvének semmi nem vetett gátat. – Ostobaság, nem hiszek a babonákban! – Adél dühödten tovább csomagolt. – Kérlek, fogj neki te is a munkának, szeretnék holnap reggel elutazni! – Semmi akadálya, én hamar elkészülök – Sura már szedte is elő bőröndjét –, én ugyanis nem vásároltam annyi kacatot, mint te! – Ehelyett egy garmada rongyos könyvet viszel haza. – Adélnak most jutott eszébe, hogy férje számára el akarta kérni a francia forradalom történetét. Úgy érezte, a pillanat most nem alkalmas erre. No, majd a vonaton… akkorra elmúlik mindkettőjük haragja. Alekszandra Alekszandrovnát meglepte a váratlan hazajövetel. Adél sietve elmesélte, hogy Sura forradalmi könyveket vásárolt, naphosszat azokat olvasta, s ami utolsó csepp volt a pohárban, titokban elment egy szocialista gyűlésre. „Ez a lány nihilista lesz! Vigyázni kell rá!” – és mentegetőzve tette hozzá: nem rajta múlott, hogy a külföldi út alatt nem felejtette el Vlagyimirt. Nem, Sura nem felejtette el Vlagyimirt. Megérkezése után való napon levelet írt neki, s Kollontaj a levél vétele után nem törődve azzal, hogy kiutasították, azonnal eljött. Büszkén jelentette be, hogy kitüntetéssel végezte el az akadémiát, és állást is kapott. A tábornokné nem merte megkérdezni, mennyi a fizetése, sejtette, hogy abból nehéz lesz eltartani Surát. Nem is beszéltek sem pénzről, sem házasságról, csupa közömbös témákról folyt a szó, végül Sura – anyja szerint neveletlen módon – felállt és hívta Vlagyimirt, nézze meg, milyen érdekes könyveket vásárolt külföldi útján. És átadta az ajándékát: egy bőrpénztárcát. Amikor Kollontaj elment, Alekszandra Alekszandrovna alaposan meg akarta mosni lánya fejét. De látva annak sugárzó arcát, benne rekedtek a szavak, és egy kis hallgatás után csak ennyit mondott: – Lassanként össze kell készítenünk a kelengyédet, ha… nem mondtál le az ostoba tervedről, és hozzá akarsz menni Kollontajhoz. A tábornokné rég kapott ilyen meleg csókot és ölelést Surától, mint most. Kicsit szemrehányóan kérdezte: – Hát ennyire elvágyódsz tőlünk? Nem voltunk jó szüleid? – Szeretem Vlagyimirt, mama. Úgy szeretem, ahogy te szeretted papát! Meg kell értened! – Megértem – sóhajtott Alekszandra Alekszandrovna. – Csak meg ne bánd később! Még nagyon fiatal vagy! „Drum prüfe, wer sich ewig bindet, dass sich das Herz zum Herzen findet! Der Wahn ist kurz, die Reu ist lang"1 – idézte Schillert. – Ugyan, mama, ne aggályoskodj! Szeretem Vlagyimirt, s úgy érzem, örökre fogom szeretni! A tábornokné ceruzát vett elő, és számolgatta, mi minden kell Sura kelengyéjébe, és mennyibe kerül mindez, Csak egyszerű dolgokat vásárol, úgysem lesz fényes háztartásuk, lányának hamarosan minden rubellel számolni kell. Hát, ha még jönnek a gyerekek… A tábornok nehezen bár, de belenyugodott a házasságba. És megígérte, hogy havonta zsebpénzt folyósít Surának, addig legalább, amíg Vlagyimir nem keres többet. Surát nem érdekelték a pénzügyek. Eszébe sem jutott, milyen az, amikor meghatározott kis összegből kell gazdálkodni. Ami pénze eddig volt, azt nyugodtan költötte könyvekre vagy virágra, édességre, ajándékokra. „Ki örök kötést tesz, vigyázzon, Hogy a szív a szívhez találjon! Kurta kéjt hosszú gyász követ.” Részlet az Ének a harangról c. költeményből (Rónay György fordítása) 1 – Sura, nem is figyelsz arra, amit az édesapád mond? – kérdezte az anyja szemrehányóan. – De figyelek, figyelek! – ismételte buzgón Sura. – Milyen jók vagytok hozzám! Ugye Marija Ivanovnát is meghívjuk az esküvőre? De ne legyenek koszorúslányok! Vlagyimir sem szereti a ceremóniákat. – Nagyon helyes. Én is így gondoltam – bólintott a tábornokné. – A menyasszonyi ruhádat Adél szabónőjével varratjuk. A menyasszonyi ruha nagyon szépen sikerült, fehér atlaszból készült, hosszú uszállyal. Amikor Sura meglátta, felkiáltott: „Olyan ez a ruha, mint navarrai Margit kosztümje a Hugenottákban. Miért nem kértük kölcsön a színháztól?” – Te mindenből csak tréfát űzöl – bosszankodott Alekszandra Alekszandrovna –, mondtam, hogy gyermek vagy még, nem való neked a házasság! – Huszonegy éves múltam márciusban – vetette fel a fejét Sura –, mama tizenkilenc éves volt, amikor először ment férjhez. – Az nagyon régen volt – ingatta a fejét az anya –, ma már nem mennek a lányok olyan korán férjhez! „Hát Adél meg Zsenya?” – Sura száján volt a kérdés, de hallgatott. „Beszéljen mama, amit akar, fő hogy Vlagyimir felesége leszek!” 1893. április 4-re tűzték ki az esküvőt. Szeles, hideg idő volt. Sura és Vlagyimir az előző napon lovagolni mentek. Másnapra a menyasszony alig látott a náthától. Tüsszögött, pillanatonként fújta az orrát, amely megdagadt és kivörösödött. – Ugye mondtam, hogy nem neked való a házasság! – a tábornokné magán kívül volt izgalmában. – Ilyen vörös orral, prüszkölve nem mehetsz az oltár elé! Gondold el, a pap a legmeghatóbb szavakat mondja, és te egy hatalmasat tüsszentesz! Sura kijelentette, hogy akármilyen vörös az orra, nem halasztja el az esküvőt. Zsenya jött segítségére, hozott valami orvosságot, amit az énekesnők is bevesznek, ha megfáznak. Bepúderezte húga orrát, s megindultan csókolta meg. – Legyél nagyon boldog, kicsikém, és szeresd nagyon a férjedet! Sura nem értette, miért olyan meghatott mindenki? Ő csak örülni tudott, ha ránézett vőlegényére, a torkában dobogott a szíve boldogságában. Az esküvői ceremónia szépen lezajlott. Sura egyetlenegyszer sem tüsszentette el magát. De amikor a hűvös templomból hazaértek, a meleg szobában újból kitört a náthája. Alekszandra Alekszandrovna azonnal hőmérőt hozott, kiderült, hogy Surának láza van. Hiába volt az ünnepi vacsora, az anya ágyba parancsolta lányát. – De mama… – nyöszörgött Sura –, mi el akartunk utazni Vlagyimirral! – Még mit nem? Tüdőgyulladást akarsz kapni? Vlagyimir sem olyan ostoba, hogy ilyen állapotban utazni vinne! Hiszen most már ő felelős az egészségedért! Igaz, Vlagyimir? És most már menjen is! Sura beteg. Kollontaj megadóan bólintott. Kezet csókolt anyósának és ifjú feleségének, aztán búsan hazament. Sura arra gondolt, hogy mennyi izgalom előzte meg a tervezett nászutat. Imatrába készültek, de egyiküknek sem volt pénze, ő szégyellt kérni édesapjától, Zoja azt ajánlotta, hogy zálogosítsa el Adéltól nászajándékba kapott aranyláncát és briliánsgyűrűjét. Hatvanhárom rubelt kaptak érte. Így jött össze a pénz. A tábornok azt hitte, veje fedezi a nászút költségeit. A vendégek is lassan elszéledtek, csalódottak voltak. Semmi tánc, semmi vidámság! A fiatalasszonyt ágyba parancsolta a mamája, az ifjú férjet elküldte. Csak Zoja maradt ott, már egy hete Suráéknál lakott, segített az esküvői előkészületekben. Alekszandra Alekszandrovna intette, vigyázzon, ő is elkapja a náthát. De a hű barátnő egy cseppet sem félt. Megágyazott magának a díványon, lefeküdt, és Surával együtt sorba vették a nap eseményeit. Éjfél után még mindig fecsegtek, nevetgéltek. A tábornokné bejött, s csendre intette őket. Egy kis időre el is hallgattak, aztán újra kitört belőlük a nevetés. Harmadnapra meggyógyult Sura, de az ifjú párnak most már nem volt kedve az utazáshoz. Alekszandra Alekszandrovna azt ajánlotta: menjenek Tifliszbe, látogassák meg Vlagyimir édesanyját. Praszkovja Ujinyicsna nagyon megörült a fiatal párnak. Olga már nem élt Tifliszben, Moszkvába ment férjhez, egy tanárhoz. Két rokon kislány lakott Kollontajnénál, egyikük sok évvel később így írta le Surával való találkozását: „Nagyon jól emlékszem arra a napra, amikor Vlagyimir bácsi megérkezett a feleségével. Mi gyerekek, meg voltunk győződve, hogy nem is földi lény, hanem a meséből kilépő ragyogó tündér áll előttünk! Micsoda tündöklő szépség! És csak úgy sugárzott róluk a szerelem és a boldogság…” 7. Alekszandra Alekszandrovna egy kis lakást rendezett be a fiataloknak. „Fontos, hogy olcsó legyen a bére” – jelentette ki határozottan, amikor megtudta, milyen kicsi Kollontaj fizetése. „Az is fontos, hogy közel legyenek hozzánk! – mondta a tábornok. – Remélem, Surinkát ha nem is naponta, de legalább minden másnap látom!” – Én is azt remélem, no meg azt is, hamarosan unokánk lesz! – a tábornokné zsebébe dugta a zálogcédulát, amit lánya holmijai közt talált, és elhatározta, hogy másnap kiváltja az ékszereket. „Milyen szerelmes lehet ez a csacsi lány, hogy nem tőlünk kért pénzt, nem akarta, hogy lássuk, Kollontaj még egy szerény nászút költségeit sem tudja fedezni. Aggódom értük.” A tábornokné aggodalma egyelőre alaptalan volt. A fiatal pár boldogan érkezett haza, örültek az új lakásnak, Sura leleményesen helyezte el a bútorokat, mindennek talált helyet, a toalettasztalt száműzte, helyette áthozatta íróasztalát, könyvespolcát. Édesanyja fejét csóválta, azt remélte, hogy lánya, mint háziasszony és feleség, lemond az írásról. Hiszen eddig, noha sok elbeszélést írt, sehova nem küldte el őket, nyilván érezte, hogy nem ütik meg a mértéket. Hát akkor miért írna? Törődjön inkább a háztartásával, tanuljon meg főzni, s főleg, főleg (ezt nem győzte hangsúlyozni Surának): beosztani. Sura engedelmesen bólintott, de az íróasztalhoz ragaszkodott. És elhatározta, hogy megírja tifliszi élményeit. Szeretett volna anyósáról írni, a száműzetés keserves éveiről, arról, milyen nehezen nevelte fel és taníttatta két gyermekét. „Igen, ez regénytéma – gondolta –, nem kitalált szerelmi história.” Vlagyimir, amikor meghallotta, hogy felesége édesanyjáról akar írni, erélyesen tiltakozott a terv ellen. „Mondtam neked, Surinka, hogy ezek régi dolgok és felejtsük el!” – kérte Surát, amikor az kérdéseket tett fel. „Nem akarok erről beszélni, és még kevésbé akarom, hogy erről írjál. Még ha meg is változtatod a neveket, akkor is tudják, hogy rólunk írsz! Ez árthat nekem” – tette hozzá indulatosan. Sura nem értette, miért olyan ingerült férje. De nem akart veszekedést. Elhatározta, hogy nekifog az írásnak, legfeljebb nem mutatja meg Vlagyimirnak, hanem majd csak Zojának. Ha Zoja jónak találja, elküldi álnéven egy folyóiratnak. Kora reggel, alighogy Vlagyimir munkába ment, leült az íróasztalához, s szorgalmasan írt egészen délig. A háztartást teljhatalmúlag Anna Petrovna vezette, aki régebben Domontovicséknál volt szakácsnő. Jóindulatú, szorgalmas teremtés volt, a kis háztartásban nem is kellett annyit dolgoznia, és Sura semmibe sem szólt bele. Mindent ráhagyott Annára, aki úgy érezte, felelős a fiatalok boldogságáért. A boldogsághoz pedig – gondolta bölcselkedve – teli hasra van szükség. Asszonya nem sokat törődik a főzéssel, naphosszat irkafirkál, s csak akkor hagyja abba, ha az előszobaajtóban megcsikordul a kulcs. Akkor gyorsan mindent a fiókjába dug, szalad a férje elé. Anna Petrovna nem volt kíváncsi természetű, s nem érdekelte, mit ír a fiatalasszony. „Nem baj, majd ha jön a kicsi, abbahagyja ezt a sok haszontalan körmölést! Lesz akkor más dolga elég. Bár túl lenne szegényke a szülésen!” Anna Petrovnának sohasem volt gyereke, de minden helyen, ahol szolgált, sajátjának tekintette a ház gyerekeit. Rajongásig szerette valamennyit. És sokszor jobban aggódott értük, mint szüleik. Most is alig várta már, hogy megszülessen a kisgyerek. „Fiú lesz – jelentette ki magabiztosan –, azt előre meg tudom mondani!” Anna Petrovnának igaza lett. 1894 áprilisában Surának négykilós, fekete hajú, kék szemű kisfia született, akit a nagyapja után Mihailnak neveztek el. Vlagyimir azt sem tudta, hogyan hálálja meg feleségének a nagy boldogságot. Alekszandra Alekszandrovna zokogott örömében, s a tábornok is meghatottan állt a csecsemő bölcsőjénél. „Remélem, Surának még sok gyermeke lesz – gondolta. – Szeretnék sok unokát!” Mihail Alekszejevicsnek az most nem jutott eszébe, miből tartaná el veje a sok gyermeket. Adél és Zsenya mostanában gyakran látogatták meg Surát. Adél minden alkalommal valami egészen felesleges, drága holmit hozott. Zsenya pedig leült a kicsi mellé, és énekelt neki. Sura elérzékenyülve hallgatta a kristálytiszta, csengő hangot. „Neked miért nincs gyereked? – kérdezte egyszer. – Gondold el, milyen boldog lennél, ha annak énekelhetnél!” – Nincs rá időm – felelte Zsenya. – Két fellépés vagy két külföldi vendégjáték között szüljek? És ha megszültem, bízzam dajkára? Hiszen, tulajdonképpen sohasem vagyok otthon! Napközben próbálok, vagy ének- és táncleckéket veszek, este meg fellépek! Akinek hivatása van, az nehezen szülhet, de főleg nehezen nevelhet gyereket. Neked könnyű, Surinka! Te itthon vagy, nincs más dolgod, mint a gyerek. Hidd el, gyakran én is erről álmodom! Meleg otthonban, sok gyermekkel körülöttem, esténként a férjem várom haza! Nincs intrika, lámpaláz, versengés, tülekedés… néha olyan fáradt vagyok mindentől. Téged kielégít a házasság meg a gyerek… – Nem, nem elégít ki – tört ki Surából akaratlanul –, időnként halálosan unatkozom! Unom ezt a szűk lakást, unom Anna Petrovnát, aki örökké óv, figyelmeztet, oktat. Mindent és mindenkit unok! Írni szeretnék, de mikor írjak? Az egész napom száradó pelenkák és cumisüvegek között telik el. Míg mások szabadon járnak-kelnek, az én utam a konyhából a gyerekszobába vezető néhány lépés. Itt telik el az életem! Utazni szerettem volna, írni, nemcsak regényeket, hanem cikkeket is, a nép, főleg a nők nyomorúságáról, a cári önkényről, és ehelyett be vagyok zárva egy szobába! – De hát te választottad ezt az utat! – Zsenya nem értette húga indulatos kitörését. – Hiszen szereted Vlagyimirt. Vagy már nem szereted? – Szeretem, pontosabban, szerelmes vagyok belé. Nem tudnám elképzelni az életem nélküle. De őt nem érdekli az, ami engem érdekel. Este, ha hazajön, rendszerint egy csomó barátot hoz magával, és megkívánja, hogy finom vacsorával várjam a társaságot. Aztán alighogy bekapták az ételt, táncolni akarnak. Drága pénzen vásárolt egy gramofont, mert ez olyan nagy újdonság, s agyonnyúzzák azt a néhány lemezt. Majdnem mindig éjfél után mennek el. – Azelőtt nagyon szerettél táncolni – ingatta a fejét Zsenya –, azt mondtad, senkivel sem tudsz olyan jól mazurkát táncolni, mint Vlagyimirral. Sura erre nem tudott mit felelni. Csak nagy sokára szólalt meg: – Értsd meg, Zsenya, írni szeretnék! Annyi téma kavarog a fejemben. Marija Ivanovnától sok fiatalról hallok, akik egészen mások, mint ti voltatok fiatal lány korotokban, vagy akár én. Mind a szabadságért, a nép szabadságáért harcolnak, ezért vállalnak börtönt, száműzetést. No meg a kettős erkölcs… Mondd, miért szabad egy férfinak szabadon élni házasság előtt, és miért bűn, ha ezt egy nő teszi? – Nem tudom, Surinka, de… – Látom, téged mindez nemigen érdekel – Sura kicsit megsértődött nővére közönyén. – Te csak a zenének élsz! Te legalább boldog vagy… – Az előbb mondtam neked, hogy nem. Vagy ismételjem meg a szavaimat? De én választottam ezt az utat, és vállalom mindazt, ami ezzel jár. Az élet legnagyobb ajándéka a szerelem, és én, jól tudod, csak elfogadtam a szerelmet. Férjem nagyon jó, nagyon derék ember, aki miattam lemondott a hivatásáról. Hálás vagyok neki, de… nem vagyok szerelmes belé. Te meg, mint mondod, szerelmes vagy. És itt ez a tündéri kisgyerek… Te is vállald azt az utat, amelyet választottál. Zsenya szavai gondolkozóba ejtették Surát. Tulajdonképpen mi baja van? Vlagyimir kedves, jó, gyengéd, és imádja. Csak érte és Misáért él. Igen, mindez nagyon jó. De nem szereti, ha ír. És nincs is ideje az írásra. Ha belekezd valami elbeszélésbe, az ajtóban megjelenik Anna Petrovna, és megkérdi: „Kiadta már a szennyes ruhát? Ma jön érte a mosónő! És nem számolta össze? Ezt a könnyelműséget!” Majd néhány perc múlva újra benyit: „Mikor viszi le a kisfiút sétálni? Tegnap se volt levegőn! Aztán csodálkozik, ha megfázik!” Sura ilyenkor gyorsan leitatja a félig megírt oldalt, behajítja a fiókba, és indul Misával sétálni. A gyerek olyan kedves, és olyan szép volt, hogy az asszony elszégyellte magát. „Meg sem érdemlem ezt a drága kisgyereket” – gondolta. „Igaza van Zsenyának, én választottam ezt az utat. De vajon jól tettem-e? Talán, ha Misa nagyobb lesz, jut időm az írásra. De mikor lesz az?” Sura a rokonok, barátok előtt titkolta elégedetlenségét. És különösen félt anyja fürkésző tekintetétől. Alekszandra Alekszandrovnának minden alkalommal buzgón hangoztatta: milyen boldog. Az anya sejtette, hogy lánya nem mond igazat, de azt hitte: a szűkös körülmények teszik elégedetlenné. Ahol csak tudta, segítette, s ugyanezt tette a tábornok is. Fogalmuk sem volt arról, hogy Sura egy cseppet sem törődik a pénzzel, az sem zavarja, ha hónap végén levest és kását ebédelnek. Házasságuk második évében Zoja hozzájuk költözött. Édesapja meghalt, édesanyja hamarosan férjhez ment egy távoli rokonához Odesszába, és magával vitte a két kisebbik lányt. Zoja énekelni tanult, és mindenáron Pétervárott akart maradni. Sura készségesen felajánlotta, hogy lakjon náluk, s bár Vlagyimirnak sehogyan sem volt ínyére, hogy a szűk kis lakásban még többen legyenek, szó nélkül meghajolt felesége akarata előtt. Zoja vidám, derűs természet volt, érdekes történeteket mesélt, művészkörökben forgott, ahol sok mulatságos dolgot hallott. Sura boldog volt, hogy valakinek őszintén mindent elmondhat, és Zoja sokkal megértőbben hallgatta, nem intette le, mint Zsenya. – Mi a baj? – kérdezte, amikor látta, hogy barátnője milyen levert. – Írni akarsz és nincs rá időd! Egyszerű a megoldás: zárkózz be a szobádba, és dolgozz! – Könnyen beszélsz – Sura csak mosolygott Zoja határozott kijelentésén. – Elfeledkezel róla, hogy itt van Misa. Hallom a pöntyögését, szaladgál a lakásban, aztán egyszerre orra bukik és zokog. Anna Petrovna nem ér rá folyton vele lenni, mert főzni, takarítani kell. Mit tehetek? Abbahagyom az írást, s rohanok ki hozzá, hogy megvigasztaljam! – Nem tudnál felvenni valakit, aki Misával törődne? – Még egy személyt fizessek? Hiszen, ha papáék nem segítenének, Anna Petrovnát sem tudnánk tartani! Vlagyimirnak nagyon kicsi a fizetése. Pedig dolgozik szegény, látod, a barátjával néha hajnalig rajzolnak, méricskélnek. Valami fűtő- vagy hűtőberendezésen dolgoznak, azt mondják: a technikai fejlődés viszi előre az emberiséget. És a legfontosabb, hogy az emberek művelődjenek. – Művelődés? – Zoja megvetően legyintett. – Hogy művelődhetnek az emberek nálunk, ahol nemcsak szólás-, még gondolatszabadság sincs. Gyökerében kell megváltoztatni a társadalmat. Osztályharc nélkül semmire sem megyünk! Vlagyimir előtt nem vitatkozhattak, mert az nem szerette a vitákat. Amikor már úgy érezte, sarokba szorították, elnevette magát. „Elég volt a filozofálásból! Táncoljunk inkább!” Kollontaj barátja, Pjotr Nyikolajevics ügyetlenül meghajolt Zoja előtt, táncra kérte. Zoja fordult vele néhányszor, aztán azt ajánlotta, inkább beszélgessenek. Pjotr Nyikolajevicsnek nem sok tehetsége volt a tánchoz. Igaza volt Zojának: sokkal jobban lehetett vele beszélgetni, mint táncolni. Ő ellentétben Kollontajjal, megértette, hogy Surának szüksége van valami értelmes munkára. Ha Sura írt egy elbeszélést vagy cikket, Zoján kívül neki olvasta fel. A férfi érdeklődéssel hallgatta az írásokat, és okos tanácsokat adott, mit és hogyan változtasson rajtuk. Sura nagyra becsülte férje barátját, s hálás volt neki. Arra gondolt, mennyivel jobban megértenék egymást Pjotr Nyikolajeviccsel. De hiába, ő Vlagyimirt szereti… Sok évvel később, a februári forradalom után Sura találkozott a mérnökkel. Akkor már hírneves egyetemi tanár volt, matematikát adott elő. Amikor az asszony megkérdezte, mit csinált a forradalmi napokban, a tőle megszokott nyugalommal felelte: – Nagyon jól kihasználtam az időt. Befejeztem egy munkámat. Kapóra jött, hogy nem mehettem ki az utcára, és nem kellett előadásokat tartani. Zoja vállalta, hogy délelőttönként sétálni viszi Misát, vagy játszik vele, és így Sura nyugodtabban írhatott. Több mint egy hónapig dolgozott egy hosszabb elbeszélésén. A kétféle erkölcsről írt: egy már nem fiatal nő nála fiatalabb férfival külföldre megy, ott, mint házastársak élnek, de nem akarja a férfit lekötni, és azt mondja, ha hazatérnek, újra szabadok lesznek mindketten. Zoja lelkesedve hallgatta az elbeszélést, nem győzte dicsérni. Sura maga is azt hitte: irodalmi értékű munkát írt. Marija Ivanovna, akinek Sura odaadta írását, azt állította, hogy a probléma kicsit erőltetett. Mindamellett azt ajánlotta: küldjék el egy folyóiratnak. Sura töprengett: milyen írói álnevet válasszon, aztán úgy döntött: Alekszandra Kollontaj néven küldi be Korolenkónak az elbeszélést. Akkoriban őt tartották a legnagyobb tekintélynek. Zoja és Sura egyforma izgalommal várták a választ. Hetek múltak el, de válasz nem érkezett. Végre több mint két hónap után, visszaérkezett a kézirat egy nagyon kedves levél kíséretében. Korolenko azt írta, hogy, noha a téma érdekes, a kidolgozás túlságosan nyers és felületes. A beküldött írás nem elbeszélés, hanem propagandairat. A propagandához sokkal több tehetsége van a szerzőnek, mint a szépirodalomhoz. A bírálat nagyon leverte Surát. Amikor Kollontaj este hazajött, könnyek közt találta. Vlagyimir nem vette komolyan Sura kétségbeesését. Tréfával próbálta elütni a dolgot. Surát mélyen megsebezték férje szavai. Hogyan tréfálkozhat, amikor ő ilyen kemény bírálatot kap? Zoja újra elolvasta az elbeszélést, s Korolenkónak adott igazat. Azt tanácsolta, dolgozza át Sura az írást. – Nem dolgozom át, soha többet nem írok! – jelentette ki Sura. Csak Pjotr Nyikolajevics tudta megvigasztalni. Azt magyarázta, hogy ha Korolenko nem látott volna a beküldött írásban tehetséget, nem foglalkozott volna vele ilyen komolyan. Sura a jó barát szavaira úgy döntött, hogy folytatja az írást. És még jobban haragudott férjére. Miért nincs benne egy csepp együttérzés, miért gúnyolódik, amikor tudja, milyen csalódást okozott neki a visszaküldött kézirat. Pjotr Nyikolajevics is azt ajánlotta, szépirodalom helyett írjon inkább cikkeket. Írjon a nevelésről, a környezetnek a gyermekre való hatásáról. Ez most sokakat érdekel. Másnap már könyveket is hozott, Pestalozzi, Usinszkij, Pirogov munkáit, s elkísérte Surát az egyetemre, pedagógiai előadásokra. Esténként a mérnök gyakran hagyta, hogy Kollontaj egyedül rajzoljon és számolgasson, ő Surával pedagógiai kérdésekről beszélgetett. Vlagyimir időnként odapillantott, aztán bosszúsan továbbrajzolt. Surát mulattatta, hogy férje féltékeny. „Ha tudná – gondolta –, hogy milyen szerelmes vagyok belé háromévi házasság után is, nem nézne ilyen dühösen Pjotr Nyikolajevicsre. De ha nem érzi, ezt úgysem lehet megmagyarázni.” Kollontaj valóban sokat töprengett, szereti-e még Sura. Egész nap dolgozik, és este, ha hazajön, nem tud semmi érdekeset mesélni. Feleségét a gépek, a technika nem érdekli. Ő pedig szeretne Surának minél többet nyújtani. Miatta szeretne gazdag lenni, hogy szép ruhákkal, ékszerekkel halmozza el, hogy utazni vihesse. Az utazásra hamarosan alkalom adódott. Vlagyimir Pjotr Nyikolajeviccsel együtt megbízást kapott, hogy Narvában a Krenholm-textilgyárban felújítsák a szellőző- és fűtőberendezést. A két mérnöknek körülbelül egy hetet kellett ott tölteni, s Kollontaj felajánlotta: jöjjön velük Sura és Zoja. A két nő kapva kapott az ajánlaton, és boldogan készülődtek az útra. Sura örült, hogy kiszabadul a szűk kis lakásból, s ha nem is külföldre, legalább Narvába utazhat. 1896 márciusa volt. Narvában még hideg és hó fogadta őket, szánkáztak a hófedte mezőkön, sétáltak az erdőben. Elegáns szállodában laktak, ahol az étteremben zenekar játszott. De Sura és Zoja ebben a szép környezetben is vitatkozott Pjotr Nyikolajeviccsel: a technika fejlődése megmentheti-e az emberiséget a nyomorúságtól? Sura azt állította, hogy az emberi boldogsághoz elsősorban szabadságra van szükség. Kollontaj kijelentette, hogy a teljes szabadság csak káoszhoz vezet. Zoja és Sura egymásra néztek, de egyiknek sem volt kedve a további vitához. Élvezték a kellemes estét, nem akarták elrontani a jó hangulatot. Másnap a férfiak dolgozni mentek, a nők pedig engedélyt kaptak a gyár megtekintésére. A textilgyárnak nagyon jó híre volt, azt mondták, csaknem a legmodernebb gépekkel dolgoznak, s az egészségügyi feltételek is kiválóak. Egy művezető kíséretében indultak el, hogy megismerkedjenek a textilgyárral. Az „elsősegélynyújtás” egy kicsiny szobában történt, az orvos szerepét egy öreg munkás töltötte be, aki elmondotta, hogy az évek folyamán nagyon sok balesetet látott. Így bármelyik sebésznél jobban tudna operálni, ha sor kerülne rá. Az elsősegélyhely után kísérőjük büszkén vezette Surát és Zoját a könyvtárba. Néhány régi könyv búslakodott csak a polcokon, sem műszaki, sem új szépirodalmi könyveket nem vásároltak. A könyvtárosnő mentegetőzött, hogy kevés az olvasója, hiszen a munkások kilencven százaléka analfabéta. A könyvtár mellett volt egy kis szoba, az úgynevezett iskola, itt írni-olvasni tanítottak, de a tízezer munkásból csak negyven-ötven jelentkezett a tanfolyamra, és ezek is lemorzsolódtak az év folyamán. Egyetlenegy nő sem volt a tanulók között. Tizenkét órai megfeszített munka után nagyon sok energia és tudásszomj kellett ahhoz, hogy valaki beüljön az iskolapadba. Így az iskola csak papíron létezett, a valóságban nem. A művezető a műhelyekben a különböző gépeket magyarázta, de a két nőt ez kevéssé érdekelte. Így kísérőjük sorsukra hagyta őket. Zoja rosszul lett a párás levegőtől, elbúcsúzott Surától és visszament a szállodába. Sura azonban makacs volt, a munkásokkal, főleg a munkásnőkkel akart beszélgetni, többet akart tudni életükről. De valahányszor megszólított egy-egy idősebb munkásnőt, azok csak kelletlenül, kurtán válaszoltak. A férfiak ugyanúgy vonakodtak felelni. A fiatalok azonban őszintén beszéltek az embertelen munkafeltételekről, rabszolgamunkájukról, rabszolgaéletükről. A munkások, akár a börtönben, a gyár falai mögött éltek, egyszer egy héten, vasárnap engedték csak őket a városba. Az asszonyok ezt nem bánták, különben a férjeik minden keresetüket elinnák. A fiatalok azonban lázadtak, tanulni szerettek volna, de ilyen körülmények között hogyan tanulhattak volna? A munkások legtöbbje fiatal korában megbetegedett tuberkulózisban, sokan a harminc évet sem érték meg. Mielőtt Sura elhagyta a gyárat, egy elgyötört arcú, csont és bőr asszony lépett hozzá. Óvatosan körülnézett, nem hallgatózik-e a közelben valaki, aztán suttogva elmondta: milyen kegyetlenül bánnak a munkásokkal, de különösen az asszonyokkal és a gyerekekkel. Verik a gyerekeket, de verik a felnőtteket is. Ha valaki eltör egy kefét, huszonöt vesszőcsapást kap, ha liften mer lemenni egyik emeletről a másikra, ötvenet csapnak rá. Külön embert tartanak, akinek nincs más dolga, csak a vesszőzés. Sura szédült, hányingere volt, de kényszerítette magát, hogy még megnézze, hol és hogyan laknak a munkások. A legtöbbnek nem volt önálló lakása, barakkokban laktak, családosok és magányosok együtt. A szobákban fa-priccseken aludtak, csak egy-egy priccs volt letakarva takaróval. Orrfacsaró bűz terjengett mindenütt, emberi izzadtság és olcsó dohányfüst szaga. Az ablakokat betapasztották, így védekeztek a hideg ellen. A priccsek között gyerekek ugrándoztak, játszottak egy hatéves kislány felügyelete alatt. A vézna, rongyos gyerekek láttára Sura rózsás arcú, mosolygó kisfiára gondolt, és elszorult a szíve. Egy zacskó cukorka volt a táskájában, azt odaadta a „gondozónőnek", ossza szét. Amint kifelé tartott, egyszerre csak észrevett az egyik priccsen egy mozdulatlanul fekvő kisfiút. Föléje hajolt, és elborzadva látta: a gyermek halott. A kislány, aki a cukrot igazságosan osztogatta a zsibongó gyerekeknek, közönyösen mondta: „Mityka meghalt. Délután érte jön Tanya néni és elviszi. De a nadrágot előbb lehúzzák róla, azt majd az öccse kapja.” Sura nem tudta, hogyan tette meg az utat a barakktól a szállodáig. Amint belépett a szobába, leroskadt az egyik székre, és zokogva mesélte el Zojának a látottakat. – Nem, ez így nem mehet tovább. Nem hagyhatjuk! Tennünk kell valamit! Értsd meg, Zoja! Valamit tennünk kell! Nem tudom még, hogyan jutok azokhoz az emberekhez, akikről Marija Ivanovna beszélt, de meg fogom találni őket. És… és velük fogok tartani. Dolgozni akarok azért, hogy ne legyenek ilyen embertelen állapotok… Hiszen, amit az a munkásnő a gyárban elmondott, még rosszabb, mint amit a Tamás bátya kunyhójában olvastam. – Igazad van – Zoja felugrott –, én is… nekem is… nekem is dolgoznom kell. Apám, szegény, hányszor beszélt arról, hogy tulajdonképpen mit kellene tenni, és sajnálta, hogy ő nem állhatott azok közé a bátor emberek közé, akik mindent vállaltak a nép felszabadításáért. De el kellett bennünket tartania. Értünk volt óvatos, megalkuvó. Talán ebben őrlődött fel, azért halt meg olyan korán. De én… nekem senkiért sem kell féltenem a bőrömet, én nyugodtan vállalhatok minden kockázatot. És vállalni is fogok! Még soká beszélgetett a két barátnő. Úgy belemelegedtek a tervezgetésbe, hogy az ebédről is elfeledkeztek. Kollontaj csak késő délután érkezett meg Pjotr Nyikolajeviccsel, kezében színházjegyeket szorongatott. – Operettbe megyünk – csókolta meg Surát. – Pétervárott úgysem jutunk el színházba. És utána megvacsorázunk a legdivatosabb étteremben! – Nem megyek színházba – mondta Sura csendesen. – Miért? – kérdezte meglepetten férje. – Ha láttad volna azt, amit én ma délelőtt láttam, neked sem lenne kedved táncos-zenés mókákban gyönyörködni. Ebben a gyárban idő előtti halálra ítélt tízezer munkás él. És olyan körülmények között, hogy a halál megváltás számukra. Ez nem maradhat így! Vlagyimir és barátja próbálták megnyugtatni Surát, magyarázták, éppen azért jöttek Narvába, hogy megjavítsák a munkafeltételeket. A szellőzőberendezésekkel jobb, tisztább levegőhöz jutnak a munkások. – Szellőzőberendezésekkel akarjátok megváltoztatni a munkások életét? Az országot kellene kiszellőztetni! – vágta oda indulatosan az asszony. – Ezt majd megbeszéljük színház után az étteremben – csitítgatta Kollontaj. – Hölgyeim, öltözzenek, hamarosan indulnunk kell! Sura azonban nem volt hajlandó színházba menni. Zoja felöltözött, és kérte Vlagyimirt, hagyja most Surát, ilyen állapotban úgysem tudná élvezni az operettet. Amikor visszatértek Pétervárra, Sura magához szorította Misát, és a narvai barakkra gondolt. Aztán az íróasztalán fekvő kéziratra nézett. „Szerelmi háromszög – gondolta enyhe gúnnyal. – X szereti Y-t, de Y-nak férje van… őrlődik, kit válasszon? Egy héttel ezelőtt még fontosnak tartottam a problémát, ma nevetségesnek tűnik.” A kis lakásban minden ragyogott a tisztaságtól. Sura a narvai szennyes, bűzös barakkokra gondolt, az elgyötört arcú, dagadt lábú munkásnőkre. „Az asszonyok még védtelenebbek, még kiszolgáltatottabbak, mint a férfiak. A férfiak vasárnap mégiscsak bejárnak a városba, az asszonyok pedig a mocskos barakkban mosnak, takarítanak, főznek, akkor se jutnak el máshova. Hogyan lehetne ezen változtatni? Lehet tenni valamit egyáltalán?” 8. Kollontaj nagyon sajnálta, hogy elvitte feleségét Narvába. Sura végtelenül szenvedett attól, amit ott látott. Pjotr Nyikolajevics, akivel sokkal őszintébben beszélt, mint Vlagyimirral, azt ajánlotta: tanulmányozza a munkáskérdést. Hozott neki néhány illegális röpiratot, sőt megszerezte számára Marx Tőkéjének két kötetét. Az illegális röpiratok közül a legemlékezetesebb a Kik azok a népbarátok? című írás volt. Ebből megértették, hogy az első lépés a nép felszabadításához a forradalom és a forradalmi taktika. De hogyan tudna Sura és Zoja bekapcsolódni a forradalmi mozgalomba? „Marija Ivanovnához kell fordulnom” – határozta el Sura, és, másnap elment tanárnőjéhez. Megkérte, segítse abban, hogy valami hasznosat tehessen, valamit, ami közelebb viszi a népet a szabadsághoz. És azt is bevallotta, hogy csalódott a házasságában. Vlagyimir már nem az, akinek a tifliszi hetekben megismerte. Szűk látókörű, családján kívül semmi más nem érdekli. Valamikor gyűlölte a cári rendszert, szabadságról beszélt, most azt mondja: a szabadság káoszhoz vezet. Marija Ivanovna figyelmesen hallgatta Surát, és megértően bólintott. – Sejtettem, hogy a csalódás előbb-utóbb bekövetkezik. Vlagyimir ugyanaz, aki volt, csak te változtál meg. Többet látsz a világból, mint lánykorodban. Érettebb lettél. És nyilván ez a narvai kirándulás vezetett annak felismeréséhez, hogy az embernek dolga van a világon. Mindannyiunknak. Csak az önzők és közönyösek élhetnek úgy, hogy ne érezzenek felelősséget Oroszország és az egész világ elnyomott milliói iránt. Te nem vagy sem önző, sem közönyös. – Marija Ivanovna, kérem, szerezzen valami munkát! Szeretnék tenni valamit! Az sem baj, ha veszélyes! Vállalom a veszélyt! – Éppen olyan lelkes, könnyen felbuzduló kislány vagy, mint gyerekkorodban voltál! Nagy szavakat használsz, s nem mérlegeled őket! Asszony vagy, anya, nem független ember! Független ember vállalhatja a veszélyt, de aki feleség és anya, annak óvatosabbnak kell lennie. Munkát kértél. Nos, azt tudok adni! Hallottál már az oktatási segédeszközök mozgó múzeumáról? Főleg a vasárnapi iskolák számára fontos ez. Sura bevallotta, hogy nem hallott róla. Tanárnője elmagyarázta, hogy a múzeum külföldi ötlet nyomán keletkezett. A pedagógusok rájöttek, hogy nem elég eredményes, ha csak könyvekből tanítanak. Szükség van szemléltetőeszközökre, többek között térképekre, növényés ásványgyűjteményre, földgömbre. Így a munkásnők vasárnapi iskolája sokkal színesebb, érdekesebb, s az egész héten robotoló nők nagyobb kedvvel jönnek el vasárnaponként az iskolába. A tanárnők mindig kiveszik a múzeumból az előadásaikhoz szükséges szemléltetőeszközöket, aztán visszaviszik. Sok ajándékot kap a múzeum, de szükség volna arra is, hogy vásároljanak több dolgot. Hiszen a vasárnapi iskoláknak nagyon fontos szerepük van: fel akarják rázni az agyongyötört, eltompult nőket, ki akarják ragadni őket a szellemi tunyaságból. A pénz szerzésére legjobb módnak látszott, ha hangversenyeket, felolvasásokat, sorsjátékokat rendeznek. Az itt szereplő művészek, írók ingyen lépnek fel, a jegyek bevételét a múzeum kapja. Az előadásokat kezdetben Rubakin, a jónevű író és kiadó lakásán tartották. A múzeum hamarosan Pétervár egyik kulturális központjává vált, sok haladó szellemű író, tudós, művész az előadásokon kívül is többször eljött, hogy találkozzék barátaival, megvitassák az időszerű kérdéseket. Nagyezsda Krupszkaja is a múzeum munkatársai közé tartozott. Sura és Zoja örömmel vettek részt a munkában. Marija Ivanovna megismertette őket Jelena Sztaszovával. Jelena mindjárt megtetszett Surának. Kiderült, hogy nagybátyja Sztaszov zenekritikus már többször dicsérőleg írt Zsenyáról. Egy pillanatra felvillant Surában, hogy Zsenyát mostanában sohasem látja. Egy alkalommal megpróbáltak egymással őszintén beszélni, de a végén még távolabb kerültek egymástól, mint a beszélgetés előtt. Pedig de jó lenne, ha legalább egyvalakivel őszintén tudna beszélni a családjából! Ha levethetné az álarcot, amit felvesz, ha szüleivel vagy Adéllal találkozik. Lehet, hogy Adél is álarcot visel. Néha az az érzése, hogy természetellenesen bugyborékol benne a vidámság. Jelena Sztaszova eleinte kicsit bizalmatlan volt Surával szemben. „Mit keres itt ez a ragyogóan szép, elegánsan öltözött fiatalasszony? Tábornok leánya – ezt Marija Ivanovnától tudta –, nyilván cárhű környezetben nőtt fel, talán csak unatkozik, azért jár ide.” De amikor jobban megismerte Surát, látta, milyen lelkesen dolgozik, milyen mohó érdeklődés van benne, bizalmába fogadta. „Nem tehet róla, hogy nem a mi családunkba született” – gondolta elnézően. Jelena édesapja ügyvéd volt, nagyon sok forradalmárt védett, sokan keresték fel, főként üldözöttek, tanácsért, segítségért. És ő mindenkinek segített. Az elnyomottakkal, a veszélyt vállalókkal Jelena már kislány korában megismerkedett. És tudta: számára csak egyetlen út lehetséges: harcolni az elnyomás ellen, bármely áron! Marija Ivanovna szerette volna, ha az oktatási segédeszközök mozgó múzeumát meg tudja óvni az illegális forradalmi mozgalomtól. Amúgy is nagyon nehezen kapta meg az engedélyt a szemléltető oktatásra. A rendőrség gyanakodott, hogy az ártatlanul hangzó iskolai oktatás ürügye alatt a pedagógusok forradalmi eszméket terjesztenek. S ez a gyanú nem volt alaptalan. A múzeumi oktatás védőpajzsul szolgált a földalatti mozgalomban részt vevő munkatársak számára. A slüsselburgi várbörtönök orvosa összeköttetésben állt a múzeummal. Megmagyarázta a börtönparancsnoknak, hogy a foglyok testi és lelki épségét veszélyezteti a teljes tétlenség. Munkát kell adni nekik. A múzeum könyveket és újságokat küldött a börtönbe: kössék be a rabok. Sikerült a könyvek és újságok közé röplapokat becsempészni, sőt Marx Tőkéjét is be tudták küldeni, ívekre szedve. A kilátástalan helyzetben lévő raboknak nagy vigaszt és bátorítást nyújtottak a könyvek és folyóiratok. Jelena Surának is adott néhány könyvet, amelyekről ő még sohasem hallott. És egyszer mutatott egy illegális röpiratot, amelyre kék ceruzával ráírták: Kakasok. A Thornton-gyár munkásaihoz szólt a felhívás, arra buzdította őket: támogassák a szövőmunkások sztrájkját. – Ki fogalmazta ezt a röpiratot, és mit jelent ez a szó: Kakasok? – kérdezte Sura. – Egy fiatal marxista írta: Vlagyimir Uljanov, a kivégzett narodovolec: Alekszandr Uljanov testvére. A Kakasok címet azért kapta a röpirat, mert a kakashoz hasonlóan azt jelzi, hogy hamarosan megvirrad. Jelena elhallgatott. Úgy érezte, túl sokat mondott Surának. Nem tudta, mennyire bízhat meg benne. Buzgónak, jó szándékúnak, intelligensnek tartotta, de olyan keveset tudott. Bizonyos volt benne, hogy Plehanovról sem hallott soha. S Jelena mindjárt odaadta Plehanov könyvét Surának, amely a Nézeteltéréseink címet viselte, aki bevallotta, hogy sohasem hallotta Plehanov nevét. „Én jobbára csak szépirodalmat olvastam” – mondta egy kissé szégyenkezve. – Hát akkor, tessék, olvassa el minél előbb! – ajánlotta Jelena. Alekszandra hazavitte a könyvet, és egy hét múlva, amikor visszaadta Sztaszovának, lelkesen jelentette ki, hogy a könyv minden sorával egyetért, és most már ő is marxista. Jelena csak mosolygott a nagy lelkesedésen. – Sok mindent kell még olvasnia ahhoz, hogy mindent megértsen – mondta nagyon komolyan. – Sok olyan könyvet, amit Pétervárott meg sem lehet kapni. No, ne vágjon ilyen keserves képet! Majd szerzek még egypár könyvet, és megismertetem néhány kitűnő emberrel. Velük más területen is dolgozhat! Szükség van a munkájára – tette hozzá –, a magáéra és Zojáéra is. Persze, Zojának könnyebb. Nincs férje és nincs kisfia. Késő este volt, amikor Alekszandra hazament. Mostanában gyakran fordult ez elő. A múzeumi munkája egyre szaporodott. Otthon pedig szeretett volna olvasni, de Vlagyimir türelmetlenül várta. Most is szótlanul, szemrehányó tekintettel fogadta. – Mi baj van, Vologya? – kérdezte, és gyors csókot nyomott az arcára. – Semmi baj... De Anna Petrovnának kimenője van. Misa egyre várt, azt hitte, hazajössz a fürdetésére, s te adsz neki vacsorát. Folyton azt kérdezte tőlem: mama hol van? Magamról nem is beszélek… Alekszandra férje szavaira nem tudott mit mondani. Bement a gyerekszobába, kisfia már aludt, gyűrűs fekete haja a homlokába hullt, kisimította. Meg akarta csókolni, de félt, hogy felébreszti. „Vologya ne haragudj rám!” – akarta mondani az asszony, de látva Kollontaj szigorúan összevont szemöldökét, keserű tekintetét, mindössze csak annyit kérdezett: – Zoja még nincs itthon? – Nem, ő még nálad is sokkal későbben jár haza. Igaz, neki nincs sem férje, sem kisfia! Milyen furcsa, hogy Vlagyimir Sztaszova szavait ismételte. De hát mit tegyen? Szereti a férjét és imádja a kisfiát. Ha megmondaná, Vlagyimir nem hinné el. Úgy néz rá, mintha valami főbenjáró bűnt követett volna el. Mintha házasságtörésen kapta volna. Pedig még eszébe sem jutott soha más férfi… Miért nem megértőbb vele Vologya? Ha együtt tudnának dolgozni… Ha a gépeken kívül a férjét más is érdekelné… Ha nemcsak egymás karjaiban éreznék az együvé tartozást… Sura hetenként kétszer majdnem egész napját a múzeumban töltötte. Feliratokat készített a különböző gyűjtemények részére, a Laterna Magica képeit katalogizálta, s közben maga is gyönyörködött a sok színes felvételben. Néha úgy érezte magát, mint csínyen kapott diák, ha Marija Ivanovna megkérdezte: „Még mindig nincsen kész a katalógus?” A vasárnapi iskolában sokszor helyettesítette a tanárokat, szívesen foglalkozott a fiatalokkal, férfiak is akadtak itt a hallgatók között. De Sura úgy érezte: nem az a munka, amire vár. Mást és többet szeretne végezni. Jelenában, noha nagyon barátságos volt hozzá, volt valami távoli, megközelíthetetlen. Sura érezte, hogy sok mindent titkol előtte. Később, amikor már együtt dolgoztak, tudta csak meg, hogy a kilencvenes években már részt vett a munkásmozgalomban, és 1898-tól, a párt megalakulásától kezdve párttag volt. Az évek folyamán sok üldözést, börtönt szenvedett el, a cári rendőrség kopói mindig nyomában voltak, kénytelen volt szeretett családjával is szakítani, álnéven élt, de még így is megőrizte derűs nyugalmát. Zoja és Sura szerették volna, ha Sztaszova bizalmasabb hozzájuk. Különösen Sura vágyódott arra, hogy komoly feladatokkal bízza meg. Időnként rábízott egy-egy csomagot, s elmagyarázta, hová vigye. A címet nem volt szabad felírnia, azt meg kellett jegyeznie. Ha odaért, először a jelszót kellett mondania, s ha megfelelő választ kapott, akkor adhatta át a küldeményt. Sura sejtette, hogy a csomagban illegális röpiratok, kiadványok vannak, de ezek kézbesítését nem tartotta pártmunkának. És ha Jelena arra kérte, őrizzen meg lakásukon egy-egy csomagot, könnyű szívvel vállalta, eszébe sem jutott, hogy házkutatás esetén férjével és Zojával együtt börtön vagy száműzetés vár rá. Jelena érezte, hogy Sura elégedetlen, s a múzeumi munkát, amelyet kezdetben nagy lelkesedéssel végzett, most már unja. „Olyan maga, mint a karácsonyra váró gyermek” – mondta egy alkalommal, aztán hozzátette: „Kedden este nyolc órakor pártösszejövetel lesz a szüleim lakásán. Csengessen kétszer, amikor megérkezik. Fontos kérdéseket kell megbeszélnünk, azt hiszem, segíteni tud nekünk!” Sura elpirult örömében, s amikor Sztaszova hozzátette: – Természetesen erről senkinek se szóljon – szótlanul bólintott. Alig várta a kedd estét. Kollontaj már nem is kérdezte, hová megy. Megszokta, hogy Sura hol Zojával, hol egyedül eljár esténként. Felolvasás, hangverseny, könyvtári összejövetel, mind olyan programok, amelyek Vlagyimirt nem érdekelték, de még ha érdekelték volna is, felesége sohasem hívta: tartson vele. És a férfi otthon ült, műszaki folyóiratokat lapozgatott, s azon töprengett: miért távolodott el így tőle a felesége? Miért nem olyan, mint a barátainak, kollégáinak feleségei? És még hozzá itt van Zoja, aki folyton nógatja őt, olvasson Marxot, olvassa Plehanovot. Az is eszébe jutott, hogy felesége még lánykorában egy Dobroljubov-kötetet adott neki, azt mondta: ezt a könyvet minden művelt embernek el kell olvasni. Hol is lehet az a könyv? Elkallódott valahol. Most már szégyenli, de nem olvasta el. Belenézett, és mindjárt rájött, hogy nem érdekli. Meg kellett volna már akkor mondania. De hogyan mondhatta volna meg? Hiszen nagyon szerelmes volt. Most is szerelmes, minden este szívdobogva megy haza, vajon otthon találja-e a feleségét? Nem mer szemrehányásokat tenni neki, fél, hogy még jobban elidegeníti magától. Miért is kellett éppen Surába beleszeretnie? Sura sejtette, hogy férje, ha nem is teszi szóvá, szenved attól, hogy napról napra távolabb kerülnek egymástól. De azon az estén, amikor Jelenához igyekezett, Vlagyimirról is megfeledkezett. Egy lépéssel közelebb került a célhoz. Talán… talán megértik, hogy milyen tiszta hittel szeretne részt venni a munkájukban… Pontosan nyolc órakor kettőt csengetett Sztaszováék ajtaján. Jelena nyitott ajtót. – A lány kimenős – mondta. – Jöjjön, vegye le a kabátját, s bemutatom a barátaimnak! Az ebédlőben fehér abrosszal letakart asztal körül teázott hat vagy hét ismeretlen férfi. – Legközelebbi barátaim! – mutatta be Jelena egyenként vendégeit. – Kér egy csésze teát? A szoba hangulata ugyanolyan volt, mint bármelyik irodalmi összejövetelen. És Sura, ha tudta is, hogy az ilyen találkozások nem a kémregényekből ismert föld alatti üregekben, pislogó mécses fényénél zajlanak le, egy kicsit több ünnepélyességet várt. A téma nagyon köznapi volt: pénzt kell szerezni. A rendőrség felfedezte a párt nyomdáját, elkobozta, és még nem sikerült újat venni. Surát elsősorban azért hívták meg, hogy gazdag ismerőseitől valami ürüggyel szerezzen pénzt. Csalódottan búcsúzott el tőlük. Amint a tavaszi esőtől nedves utcákon hazafelé tartott, eszébe jutott egy nemrégi beszélgetése Jelenával. Azt kérdezte tőle: segíthet-e a pártnak, amikor elméletileg olyan kevéssé felkészült? Sztaszova azt felelte, hogy természetesen segíthet, de ne vesse meg a kis feladatokat, mert a pártban nincsenek kis feladatok. Tanuljon fegyelmet, és csak akkor csatlakozzék hozzájuk, amikor nem akar „szerepet” vinni addig, ameddig ki nem érdemelte. „Milyen ostoba, fellengzős szamár vagyok” – gondolta, és kicsit szégyellte magát előbbi lehangoltságáért. Aztán eszébe jutott férje. Majdnem minden este otthon hagyja. Más férfiak már megunták volna ezt az örökös egyedüllétet, és keresnének valamifajta szórakozást. De Vlagyimir mindig otthon ül és várja. Látszik rajta, hogy hallatlan önuralommal türtőzteti magát. Több időt kellene szentelnie neki. És Misa… Misával is alig tud foglalkozni. Anna Petrovna nagyon jó hozzá, törődik vele, gondoskodik róla, egyelőre többre nincs szüksége. De mi lesz később? Ki neveli majd? Hiszen nemcsak az anya neveli a gyermeket, a környezet és az iskola is hatással van rá. Amikor még lánykorában Dobroljubovot olvasta, nem gondolt arra, hogy egyszer majd saját fiával kapcsolatban támadnak kétségei, hogyan neveljük gyermekünket? Még az is eszébe jutott, hogy édesapja sajnálkozva jegyezte meg: Vlagyimir nyilván egyetlen sort sem olvasott Dobroljubovtól. Újra elővette Dobroljubov könyveit, és elhatározta: cikket ír a nevelésről. Heteken át olvasott, jegyzetelt. Ebben az időben csak hetenként kétszer ment el a múzeumba, az estéit otthon töltötte. Férje, amikor hazajött és Surát otthon találta, boldogan ölelte meg, majd látva, hogy az asszony dolgozik, csendesen kiment a szobából. Már azzal is beérte, hogy a felesége otthon van. Sura pedig írt, s mire befejezte a cikket, úgy érezte: ennek sem lesz sikere, ugyanúgy, mint annak idején az elbeszélésének. Még Zojának sem olvasta fel, néhány napig tartotta a fiókjában, aztán egy merész elhatározással beküldte az Obrazovanyie (Köznevelés) folyóiratnak. A válasz hamarosan megérkezett: ezúttal kedvező volt. A szerkesztő megírta: közölni fogja a cikket, két vagy három számban, mert az írás egy kissé hosszúra sikerült. Most sem szólt Sura egy szót sem, csak amikor megjelent a cikk első része, mutatta meg Vlagyimirnak, Zojának és szüleinek. Férje és a hű barátnő lelkendezett, de édesapja elég fanyarul nyilatkozott. – A cikkedben kevés az önálló gondolat, s nagyon sok az idézet. De határozottan jó tollad van! Majd látván lánya elszomorodott arcát, vigasztalólag hozzátette: – Ez csak a kezdet, kislányom! Sokat kell még tanulnod, sokat írnod, és akkor leszoksz a bőbeszédűségről! Gazdaságosabban kell bánni a szavakkal! Sokat kell tanulnia… de sokszor érezte ezt Sura, amikor a Jelenától kölcsönkapott könyvekben sok mindent nem értett, és nem volt senki sem, aki megmagyarázza. – Én is nagyon szeretnék tanulni, édesapám! – mondta csendesen. – Külföldre szeretnék menni, egyetemre. De hogyan tudom ezt megtenni? Itt van Vlagyimir és Misa… – Misáról gondoskodunk, jó kezekben lesz – Mihail Alekszejevics bátorítóan szorította meg Sura kezét. – A férjed pedig… – Elhallgatott. Arra gondolt, mindig tudta, nem Surához való a derék, de minden tekintetben közepes ember. Sajnos, igaza lett… Marija Ivanovnának nagyon tetszett Sura cikke. Amikor találkoztak, őszintén megdicsérte. És megmondotta: ezen az úton kell haladnia, elbeszélések helyett cikkeket, tanulmányokat kell írnia. – Tanulmányokat – Sura felsóhajtott. – Nem tanulmányokat kell írnom, hanem nekem kellene tanulnom! Marija Ivanovna, én egyetemre szeretnék járni. Zürichbe akarok menni! Mi a véleménye erről? A tanárnő levette cvikkerét, megtörölte, újra visszatette, elgondolkozva nézett hol Surára, hol maga elé. Csak nagy sokára tudott megszólalni. – Nagyon nehéz kérdést tettél fel, gyermekem! Feleség vagy, anya. Jó, szerető férjed van, aranyos kisfiad. Nem elégített ki a szűk világ, az aprócseprő elfoglaltságok, többet akartál: munkát. Adtam neked munkát. És most már ez sem elég. Hová, merre akarsz menni? Nem szereted a férjedet? – Éppen az a baj, hogy szeretem – az asszony csüggedten lehajtotta a fejét –, hiszen ha nem szeretném Vlagyimirt, egy pillanatig sem haboznék. De folyton úgy érzem, nincs jogom ehhez a langyos kényelemhez, nem foghatom be a szemem, a fülem, hogy ne halljam, és ne lássam meg, ami körülöttem történik. Ön mondta, hogy csak az önzők és közönyösek járnak vakon és süketen a világban. Én nemcsak a múzeumban akarok dolgozni, úgy érzem, ennél nagyobb feladatokra is képes vagyok. De ahhoz, hogy ezeket a feladatokat elvégezzem, tanulnom kell. Megért engem, Marija Ivanovna? – Tökéletesen megértelek, és nagyra becsüllek! – felelte a tanárnő. – Tudod, a munkában, amit mi végzünk, szükség van közkatonákra, s olyanokra is, akik később magasabb rangot érnek el. Te, úgy látom, olyan közkatona vagy, aki magasabbra fogsz emelkedni. Ha úgy érzed, megvan benned a képesség, akarat és kitartás, hogy magasabbra lépj, láss neki! Menj Zürichbe tanulni! – Köszönöm, Marija Ivanovna – Sura gyorsan elbúcsúzott, félt, hogy elsírja magát. És nem akart könnyes szemmel hazaérkezni. Vlagyimir amúgy is mindig olyan szomorú-fürkésző tekintettel nézi. Mintha tudná, mire készül. Otthon férje azzal fogadta, hogy hivatalosan Lublinba kell utaznia. – Meg sem kérdem, eljönnél-e velem – mondta tétován. Az asszony sajnálkozva nézett férje elgyötört arcába. – Nem mehetek, Vologya, nagyon sok a dolgom! Tudod jól. Ha lenne egy kis időm, inkább Kuuzába mennék, s meglátogatnám szüleimet és Misát. – Nyáron is tanítotok a múzeumban? – kérdezte Kollontaj egy kis gúnnyal hangjában. – Nem, de elő kell készülnünk a jövő tanévre. És pénzt kell gyűjtenünk, szeretnénk új könyveket, térképeket, kémiai felszereléseket vásárolni. Hangversenyt rendezünk, Zsenya megígérte, hogy ő is fellép. Szerencsém van, éppen itthon találtam, nemrég jött haza külföldről. – Igazán? – Vlagyimir már nem is nagyon figyelt Sura szavaira. Mindebből csak annyit értett meg, hogy a felesége nem jön vele. Így másnap egyedül utazott el. Zoja sem volt otthon, anyját látogatta meg Odesszában, Anna Petrovna pedig Misával együtt Kuuzába utazott. Sura egyedül volt a lakásban. Édesapja váratlanul állított be, fontos elintéznivalója volt a hivatalban, másnap már indult is vissza Finnországba. Sura ebédre marasztalta, s elmondta, végképp megérett benne az elhatározás: Zürichbe megy. Szeretne addig elutazni, ameddig Vlagyimir Lublinban van, levélben talán könnyebb lesz a búcsúzás. Mihail Alekszejevics megértően bólintott. Csak arra kérte Surát, édesanyjának ne mondja meg, miért utazik Svájcba. Sok társaságbeli hölgy tölti az őszt és a telet Itáliában, mert a pétervári nedves-ködös levegő árt egészségüknek. Alekszandra Alekszandrovnának azt kell mondani: Sura orvosi tanácsra utazik el. Valószínűleg hamarosan amúgy is kitudódik a dolog, s a pétervári hölgyeknek jó téma lesz a pletykálkodásra. Ám pletykálkodjanak! A tábornok lelke mélyén csak Vlagyimirt kárhoztatta Sura tervezett utazásáért. Lánya rosszul választott, s most mindketten megszenvednek ezért. Biztosította Surát, hogy minden hónapban küld neki annyit, amennyiből gondtalanul megélhet. – Köszönöm, édesapám, te nagyon jó vagy! A legjobb a világon! Senki sem áll közelebb hozzám nálad, a kisfiamon kívül. Zürichben ti ketten fogtok a legjobban hiányozni! „És Vlagyimir?” – akarta kérdezni Mihail Alekszejevics, de elharapta a kérdést. Kérdés nélkül is sejtette a választ… A tábornok elment, és Sura leült, hogy levélben búcsúzzék el férjétől. Úgy érezte, élete legkeservesebb feladata előtt áll. De képtelen volt rá. Összecsomagolt, alig vitt magával néhány holmit, körülnézett a kis lakásban, ahol valójában sohasem érezte magát otthon, aztán; a pályaudvarra indult. Elhatározta, hogy a vonaton ír férjének. Amikor beült a vasúti kocsiba, azt hitte, a nagy elhatározás után egyszerre könnyű lesz a szíve. Hiszen a határon túl a szabadság várja. Diáklányként élhet, nem gátolja senki és semmi. De a várt boldogság helyett fájdalom és az elhagyatottság érzése szakadt rá. Mi lesz, ha Vlagyimir hazajön, és nem találja otthon? Hogy okozhat ilyen bánatot jó és gyengéd férjének? És mit gondol majd Kollontaj? Visszavárja? Azt hiszi, hogy csak néhány hónapra utazott el? Sejti-e, hogy az utazással nemcsak tőle szakadt el, hanem attól a körtől is, amelybe eddig tartoztak. Megérti-e, hogy egy új, boldogabb világ felépítésének akar részese lenni, akármilyen kicsiny feladattal bízzák is meg. Nem, Vlagyimir ezt nem tudja megérteni. Várni fog rá. De ugyanolyan szorongva gondolt arra, mi lesz, ha férje beleszeret valakibe? Zoja barátnői között van néhány szép, tehetséges színésznő. Eddig nem vette észre, hogy bármelyik tetszett volna neki, de most egyedül lesz. És a nők szeretik megvigasztalni a magányos férfiakat… A határállomás előtti megállónál felugrott, lekapta poggyászát és azon volt, hogy kiszáll. De a fülke ajtajában megtorpant. Nem, nem szabad engednie pillanatnyi hangulatának. Visszaült, s a vasúti kocsi gyenge fényt adó lámpájánál, vonatrázás közben, nagyon gyengéd, szomorkás levelet írt Kollontajnak. Megírta, mennyire szereti, soha senkit nem szeretett előtte és bizonyos, hogy ilyen mély érzés senkihez sem fogja kötni. De próbálja megérteni: nem tudja vállalni eddigi életét. Más úton kell haladnia. Bocsássa meg neki, ha fájdalmat okozott távozásával, neki sem könnyű, talán nehezebb, mint férjének. És kérte, ne haragudjon, amiért Misát szülei gondjaira bízta. Amikor leírta fia nevét, hirtelen erővel tört ki belőle az eddig visszafojtott zokogás. A második levelet könnyek között írta Zojának. Ebben keményebben fogalmazta meg, miért kellett szakítania eddigi életével. Megírta, hogy az elnyomott orosz népért, s köztük is a legelnyomottabb rétegért: az asszonyokért fog harcolni, amennyire ereje és tehetsége engedi. A határállomáson egy pillanatra leszállt, mindkét levelet bedobta a postaládába. Amikor behullott a keskeny nyíláson a két boríték, tudta, ebben a pillanatban szakított eddigi életével. Aztán a hajnali vidám napsütésben minden biztatónak tűnt. Úgy érezte, akármilyen nehézségek várnak is rá, tudja, hogy miért kell harcolnia. Jelenára gondolt és a többiekre, akikben egy csepp kétely sincsen, akik régtől fogva küzdenek, és bíznak a győzelemben. Nincs egyedül. És ez az érzés erőt és biztonságot ad. II. RÉSZ 1. „Sura, hová bújtál, Sura, hol vagy?” – ez a gyermekkori kérdés jutott eszébe Alekszandrának, amikor 1898 augusztusában a zürichi pályaudvaron leszállt a vonatról. Zoja kiáltozott így utána, sok-sok évvel ezelőtt, mikor a szófiai kertben bújócskáztak. Vajon Zoja mikor kapja meg a levelét? És Vlagyimir és Misa… Misának azt mondják, mama elutazott, nemsokára hazajön. Misa még kicsi, és ha hiányzik is neki az édesanyja, megvigasztalódik nagyszüleivel és Anna Petrovnával. Vlagyimir is bizonyára gyakran meglátogatja, igaz, viszolyog anyósától, egyszer bevallotta, sohasem szerette Alekszandra Alekszandrovnát. Mintha mindig éreztette volna vele: más, fényesebb házasságot kívánt a lányának. És néha félmondatokban arra utalt, ez a házasság nem tarthat soká. Nem is tartott… Igaz, egészen más okból, mint amilyent édesanyja elképzelt. Alekszandra ott állt a pályaudvaron, kezében két kis bőrönddel, s csak akkor eszmélt rá, hogy nem mélázhat tovább, amikor a vonat éles füttyel továbbindult. – Hát most merre, hová? – egy pillanatig tétovázott, aztán gyorsan, mint aki máris mulasztott valamit, elindult a ruhatár felé. Beadta csomagjait, és gyalog vágott neki a városnak. Átsietett a Bahnhofstrassen, eszébe jutott, Adél mennyit mesélt a csodálatos üzletekről, de őt inkább a tiszta utcák, a ráérősen ballagó emberek lepték meg. Nagy, nagy békesség volt mindenfelé, csak a kockaköves utcákon haladó lóvasút zaja törte meg a csendet. Legszívesebben leült volna a tó partjára, de tudta, szállást kell keresnie, aztán az is eszébe jutott, hogy amióta beszállt a vonatba, alig evett valamit. Betért egy kis kávézóba, egy kávét és két sonkás zsemlyét kért. Teát nem akart inni, a tea Oroszország – gondolta –, most rászokik a kávéra, mint a derék svájciak és németek. A kedves felszolgálólánytól kapott egy panziócímet, s hamarosan egy tóra nyíló, tágas szoba bérlője lett. Elhozta a pályaudvarról csomagjait, a panzió tulajdonosnője bejelentőlapot rakott elé. Megkérte, hogy a Fräulein pontosan töltsön ki minden adatot. „Fräulein.” A szó megütötte Alekszandra fülét. – Asszony vagyok – mondta csendesen, és félt a további kérdésektől. De a tulajdonosnő, Frau Heeb nyilván sok mindent látott és megért már hétszobás kis panziójában, nem kérdezősködött tovább. Csak összeráncolta a homlokát, és keményített fehér köténye zsebében kulcs után matatva, kisuhogott. „Nem baj – gondolta Alekszandra –, ezt a homlokráncolást meg kell szoknom. És még sok mindent!” Az egyetemre való beiratkozás nagyon egyszerűen történt. Még az érettségi bizonyítványt sem kérték. A tisztviselőnő közölte vele, hogy Fräulein Alekszandra Kollontaj éppen a százharmincadik hallgatója lesz az egyetemnek. „Szép, kerek szám – tette hozzá –, és mi boldogok vagyunk, hogy a külföldi hallgatók itt tanulhatnak. Hazájukban ezt úgysem tehetik. Nálunk végzett az első orosz orvosnő is, ugye tudja, kedves Fräulein?” – Igen, tudom – bólintott Alekszandra, és nem tiltakozott a Fräulein ellen. Megkérdezte, mikor tart előadásokat Herkner professzor. A tisztviselőnő elővett egy füzetet, keresgélt benne, majd közölte, hogy minden kedden és pénteken tíztől tizenkettőig hallgathatja a professzort. A panzió lakói, csupa nő: németek, franciák, svédek, angolok, szerettek volna megismerkedni az újonnan jöttel. Alekszandra a közös vacsoránál bemutatkozott, puhatolózó kérdéseikre mindössze annyit mondott, hogy közgazdaságtant és statisztikát fog tanulni. Udvariasan meghallgatta a többieket, akik bőbeszédűen közölték tanulmányaik célját, az okot, amiért távol hazájuktól kénytelenek tanulni, de rajta látszott, hogy nem hajlandó hosszabb beszélgetésre. Vacsora után hívták: jöjjön be a szalonba, annak nevezték azt a kis, merev székekkel és kényelmetlen kanapékkal bútorozott csepp helyiséget, de bocsánatkérően utasította el a meghívást, mondván, a hosszú utazástól meglehetősen fáradt. A nők jelentőségteljesen összenéztek, s amikor Alekszandra mögött bezárult az ebédlő ajtaja, egyöntetűen megállapították, hogy öntelt, barátságtalan teremtés. És az egyik azt is közölte, hogy Frau Heeb elárulta: asszony. Tulajdonképpen férjes asszonyt férj nélkül be sem szabadna engedni a panzióba. Még rossz hírét költené valamennyiüknek. Ki tudja, miért jött, és milyen kicsapongó életet fog élni? – No, majd figyelni fogjuk! – határozták el. Hamarosan rá kellett jönniük, hogy hiába figyelik, az új lakó nem él „kicsapongó életet”. Kora reggel kel, sietve lehajtva kávéját, otthagyja a zsemlyét, vajat, és már siet is az egyetemre. Ott van egész délig, ebédre sem jön haza, egy közeli kis étteremben ebédel, majd visszamegy az egyetemre. Szorgalmasan jegyzetel, délután nagyokat sétál, s vacsora után a szobájába vonul. Egyikük belesett az ajtón, amikor a szobalány takarított, a kis íróasztal zsúfolva volt könyvekkel. A könyvhalmaz tetején két vastag kötet: Marx Tőkéje piroslott. Igen, Alekszandra első dolga volt, hogy Marx könyveit megvásárolta. Eszébe jutott a hűséges barát: Pjotr Nyikolajevics, aki rövid időre kölcsönadta a könyvet, amit még Jelena sem tudott számára megszerezni. Itt pedig könnyen hozzáférhetett valamennyi Oroszországban betiltott munkához. Megpillantotta a kirakatban Lenin Kik azok a népbarátok és hogyan hadakoznak a szociáldemokraták ellen? című könyvét. Mohón vetette rá magát, s az első, amit megállapított, hogy Lenin milyen egyszerűen ír. Most döbbent csak rá egykori tanára és Korolenko kritikájának igazára: egyszerűen, tisztán kell fogalmazni. Őt mindig elragadja az indulat, és azt hiszi, minél több jelzőt használ, annál jobban érzi az olvasó az írásban rejlő igazságot. Most látja, mennyire helytelen ez. Megfogadta, hogy ha valamit ír, igyekszik uralkodni az indulatain. Ha ez olyan könnyen menne… Herkner professzor már a megjelenésével is csalódást keltett. A munkáskérdésről írt könyv szerzőjét öreg, bölcs tekintetű embernek képzelte, s meglepődött, amikor egy negyven év körüli, szőke hajú, rövid szakállú, ritkás bajuszú férfi lépett a katedrára. De még nagyobb csalódás volt számára Herkner előadása. A professzor már nem a marxi nézeteket vallotta, sőt határozottan kijelentette, hogy Marx már elavult, és sok mindent, amit régi könyveiben marxista szemlélet szerint írt, ma másképpen értelmez. Előadás után Alekszandra nagy kedvet érzett, hogy odamenjen Herknerhez, és megmondja: csalódott benne. Hogy hirdethet ilyent a katedráról, hogy Marx elavult? De elmosolyodott ezen a képtelen ötleten. Habozva állt az ajtóban, elgondolkozott: hát ezért jött Zürichbe? Vágyai netovábbja volt, hogy Herknert hallgassa. És lám, már az első előadása csalódást okozott. Amikor kifelé indult, Herkner lépett hozzá. Feltűnt neki új hallgatója. A titkári hivatalban már mondták, hogy egy fiatal orosz lány érdeklődött órái után. „Nyilván ez az ismeretlen, nagyon szép teremtés – gondolta –, és milyen ápolt, jól öltözött. Nem hasonlít a többi emigránshoz.” – A kisasszony, mint hallom, Oroszországból jött – mondotta. – Nyilván politikai okok kényszerítették az emigrációra! – Asszony vagyok, professzor úr – felelte Alekszandra határozottan –, és nem kényszerből jöttem el. – Asszony? – Herkner látható megrökönyödése most nagyon hasonlított Frau Heeb elképedéséhez – És nem is emigráns – tette hozzá csalódottan. – Bevallom, még nem volt eddig ilyen hallgatóm. És a férje? Önnel jött, asszonyom? – Nem, nem jött velem. Válófélben vagyok – Alekszandra nyugodtan állta a férfi tekintetét. – És ha nem is vagyok emigráns, még azzá lehetek. Mert ugyanazokért a célokért akarok harcolni, mint emigráns társaim. A professzor zavarban volt. Nem illettek ezek a szavak új hallgatójához. Herkner sok orosz regényt olvasott, s az asszonyokat, legalábbis az ilyen elegáns, szép asszonyokat Anna Kareninával azonosította. Ha nem mondja, hogy politikai célokért küzd, valami szerelmi história hősnőjének gondolná. A férj nem akar válni, s a két szerelmes itt, Zürichben várja a megoldást. Bár az erkölcsös Svájc erre nem nagyon alkalmas. Még a női hallgatók is meg lesznek botránkozva, ha megtudják, hogy új kolléganőjük válófélben lévő asszony. A felesége sohasem hívná meg uzsonnára, mint ahogy néhány hallgatóját meghívta. Kár. Igazán szép ez a fiatal nő. Alekszandra néhány nap után szigorú napirendet készített, és elhatározta, e szerint fog élni. Hallgatja az előadásokat, jegyzetel, délután is bejár az egyetemre vagy könyvtárba, szabad idejében nagy sétákat tesz. Vonzották a hegyek, szeretett volna két-három napos túrára menni, de tudta, egyelőre ezt nem engedheti meg magának. Nagyon sokat kell tanulnia, s csak az ellopott órákat fordíthatja sétára. Majd később, ha több ideje lesz. Elszomorodva gondolt házassága öt esztendejére, mennyi időt fecsérelt el semmitmondó összejövetelekkel, beszélgetésekkel. Csak Misával volt keveset. Ha Misára gondolt, összeszorult a torka, szeme előtt összefutottak a betűk, beletelt néha egy félóra is, amíg oda tudott figyelni arra, amit olvasott. Minden másnap írt szüleinek, és könyörgött, írjanak minél gyakrabban, írjanak meg mindent Misáról. Ha sütött a nap, arra gondolt: vajon odahaza milyen idő van, viszik-e Misát sétálni? Azt is kérte: fényképeztessék le minden hónapban, és küldjenek képet róla. A tábornokné könnyekre fakadt, amikor lánya levelét elolvasta. Felöltöztette Misát legszebb ruhájába, és sietett vele a fényképészhez. Adél volt éppen nála látogatóban, ő is belekukkantott a levélbe, aztán gúnyosan megjegyezte: „Miért nem maradt itthon, ha annyira vágyódik a fia után?” „Az egészségének kell a svájci levegő, mindig gyenge volt a tüdeje” – felelte az anya, noha már tudta, hogy miért ment Sura Zürichbe. – Gyenge a tüdeje! A jelleme gyenge! – vágott vissza Adél felháborodottan. – Ha tudnád, mama, mennyi epés megjegyzést kell miatta elviselnem! És még Igor hivatalában is rossz néven veszik, hogy ilyen asszony a sógornője. A rossz befolyás… emlékszel, megmondtam neked, amikor Marija Sztrahova először jött, nem lesz ennek jó vége, hogy ez a veszedelmes nihilista betette a lábát hozzánk. És lám, megfertőzte Surát. Itt hagyott csapot-papot, és azért ment Zürichbe, hogy felszedjen mindenféle felforgató eszmét. Mintha itthon nem mászott volna eléggé bele ezekbe az ártalmas dolgokba. Én csak Vlagyimirt sajnálom. Jobb sorsot érdemelt volna! Én sohasem tudnám itt hagyni a fiamat! – Ha volna – mondta a tábornokné sokkal keményebben, mint ahogy szánta. – Sura Svájcba ment, Pétervár levegője árt neki. Így tudja mindenki, és kérlek, ha Suráról szó esik, te is ezt mondd! – De nagyon véded! – Adél felkapta a retiküljét, és menni készült. – Nem védem, nincs is szüksége rá – Alekszandra Alekszandrovna kicsit sóhajtott –, tulajdonképpen tisztelem, mert bátor, gerinces ember. Ez családi örökség. Mihail Alekszejevics a karrierjét kockáztatta, amikor a bolgár alkotmánytervezetet készítette, én, nagyon jól tudod, a jó híremet dobtam oda, amikor vállaltam a válást és az ezzel járó hercehurcát. Még nem voltam törvényes felesége nevelőapádnak, amikor megszültem Surát. Zsenya is kiszakadt a körből, amelyben felnőtt, és vállalja a művészsorsot. A tábornokné elhallgatott. Nem mondta, hogy csak ketten vannak a családban, akikben cseppnyi bátorság sincs. Egyik a fia, becsületes minisztériumi tisztviselő, végrehajtja a cári parancsokat, engedelmeskedik a törvényeknek, és sohasem gondolkozott el azon, hogy igazságosak-e ezek a törvények? Adélt pedig semmi más nem érdekli, csak a divat. Misa fényképe nagyon jól sikerült, és Alekszandra boldog volt, amikor megkapta matrózruhába öltöztetett kisfia képét. Nem merte elöl hagyni, félt, hogy a takarítás ellenőrzésének ürügye alatt Frau Heeb beleselkedik, és felfedezi a képet. Ezért táskájában őrizte, s a táskát mindenhová magával vitte. Az egyetemen honfitársai gyakran meghívták: jöjjön el hozzájuk, igyanak meg együtt esténként egy csésze teát. Alekszandra udvariasan kitért a meghívások elől. Tudta, hogy ezeken az estéken az emigránsok vég nélküli beszélgetéseket folytatnak, a beszélgetések alapja a kínzó honvágy, amitől egyikük sem tud szabadulni. Vágni lehet a füstöt a szobában, olcsó cigaretta, szivar- és pipafüst keveredik egymással, az egyetemre beiratkozott oroszok közül az előadásokat kevesen látogatják, kortyolgatják a teát, s álmodoznak. De álmodozni kevés… Alekszandra, noha növekvő elégedetlenséggel hallgatta Herkner jól felépített, szabatos előadását, (még a jegyzeteibe sem nézett, úgy beszélt folyamatosan) mégis pontosan megjelent minden órán. És szerette volna megmondani a professzornak, nem érti, hogyan távolodott el a kezdeti úttól. De úgy érezte: nincs joga az ilyesfajta kritikára. Majd ha többet tud… A kritikára mégis sor került. Egy alkalommal maga Herkner lépett hozzá, és megkérdezte, hogy érzi magát Zürichben. Alekszandra udvariasan felelte, hogy nagyon jól, és hasznosan telnek a napjai. Aztán egy kis csend után (közben a professzor azt várta, hogy az orosz hölgy lelkendezve dicsérni fogja óráit, eddig minden alkalommal az történt, ha megszólításával kitüntetett egy-egy hallgatót), megkérdezte: tud-e olyan jól németül, hogy megérti az előadásokat? – Minden szavát megértem, professzor úr – válaszolta Alekszandra –, bár lehet, hogy nem helyesen értem. Professzor úr, első könyve óta, megváltoztatta a nézeteit. A munkáskérdés ötödik kiadásában egészen mást mond, mint az elsőben. Marxot már idejétmúltnak tartja. Jól értettem? – Jól, kedves Frau Kollontaj, tökéletesen jól értette. Valóban megváltoztattam a nézeteimet. Forradalom nélkül is eljuthatunk a szocializmushoz. – Ezt kétlem, professzor úr! – felelte Alekszandra nagyon határozottan. – A részleges reformok nem oldják meg a kérdést! – Csak az idő adhatja meg erre a választ – Herkner fölényesen mosolygott –, különben, hogy forradalom nélkül is milyen szép eredményeket lehet elérni, tapasztalhatja Angliában. Ha akarja, ajánlóleveleket adok az ottani Fabianus Társaság vezetőihez, Sidney és Beatrice Webbhez, ők majd bebizonyítják: mit tudtak elérni a lassú haladás útján. Ha majd rászánja magát az útra, jöjjön be a szobámba és megkapja az ajánlólevelet! Remélem, ha kicsit körülnéz a világban, és tágul a látóköre, sok mindenről más lesz a véleménye! – Köszönöm, professzor úr, a tanév befejezte után élni fogok kedvességével – válaszolta Alekszandra. Amikor kezet fogtak, s Alekszandra lefelé indult az egyetem lépcsőjén, Herkner bosszúsan nézett utána. „Ezek az oroszok – gondolta – mindig valami mást, valami emberfelettit akarnak. Aztán mi a vége? A nagy nihil. Kár ezért az asszonyért. Olyan megvesztegetően szép." Herkner szívesen leült volna vele beszélgetni. De nem közgazdaságtanról. Vajon miért hagyta ott a férjét? Az elmúlt hetek alatt látnia kellett: nincs itt semmiféle Vronszkij, s Frau Kollontaj nem Karenina Anna. De milyen bátor, hogy nyíltan meg merte mondani a véleményét. Ezt eddig egyetlen hallgatója sem tette. Ugyan elmegy-e Angliába? 1899 augusztusában Alekszandra Angliába utazott. Frau Heeb nagyon sajnálta, hogy meg kell válnia kedves lakójától, mert noha az orosz hölgy nem volt hajlandó barátkozni a többiekkel, s csevegéssel tölteni az estét, legalább pontosan fizetett, amit nem minden lakójáról mondhatott el. De remélte, hogy őszre visszajön. Alekszandra ezt meg is ígérte, bár nem tudta, teljesíti-e majd az ígéretét. Miss Hodgon sokat beszélt Surának Angliáról, a tábornok is járt ott többször, sőt feleségét is magával vitte egyszer. A könyvszekrényben sok Angliáról szóló könyvben, képes folyóiratban lapozgatott Alekszandra gyerekkorában. Repkénnyel befuttatott piros tetejű házakat látott, zöldellő mezőket, kis tavakat, békésen úszkáló libákat, kacsákat, a parton szőke varkocsú, mosolygós pásztorlányka üldögélt. Minden olyan derűs, idillikus volt… Hát most majd megnézi ezt a mesebeli vidéket… Herkner megírta az ajánlóleveleket, mosolya ugyanolyan fölényes volt, mint utolsó beszélgetésük alkalmával. „No lám, a szép Frau Kollontaj, úgy látszik, mégis hajlik a szavamra! Remélem, mire visszajön, megváltoztatja nézeteit!” Sidney Webbnek is írt a professzor, és figyelmébe ajánlotta Alekszandrát. „Éleseszű, de téves nézeteket valló hölgy” – írta. A Webb házaspár kíváncsian várta Mrs. Kollontajt. Mindjárt megtetszett nekik, elismeréssel adóztak gyönyörű angol kiejtésének. És amikor Alekszandra elárulta, hogy angol nevelőnő élt a házukban, elismerésük csak fokozódott. Beatrice Webb, aki társszerzője volt férje több könyvének, elmondta, hogy férje alapította G. B. Shaw íróval együtt a Fabianus Társaságot. A társaság Fabius római hadvezérről kapta a nevét, tudvalevőleg Fabius mindig halogatta a döntést, elve a lassúság volt. Nos, a társaság átvette ezt az elvet. Nem a forradalomtól, hanem a reformok bevezetésétől remélt lassú javulást. Felajánlotta, hogy szívesen elviszi Mrs. Kollontajt néhány szakszervezetbe, klubba, és megmutatja, mi mindent értek el már reformok útján. Alekszandra nem akarta megbántani a kedves házaspárt, akik buzgón hittek abban, amiről beszéltek. Webb elmondotta, hogy községi kezelésbe vették a londoni villamost, a közmunkát pedig nem vállalkozóknak adják ki, hanem a város végezteti el. Ezek már a szocializmus előjelei. A burzsoákat meg kell győzni, hogy engedményeket kell tenniök, ha el akarják kerülni a társadalmi megrázkódtatásokat. Persze, a munkásoknak is be kell látniuk, hogy egyszerre nem megy minden. Alekszandra bólogatott, és nem tette fel egyenesen a kérdést: hogyan élnek Angliában a munkások? Van rendes lakásuk? Elegendő-e a keresetük arra, hogy eltartsák családjukat? Vagy ugyanúgy éhbérért kell dolgozniuk, feleségeikkel, gyermekeikkel együtt, mint Narvában? Ehelyett egyedül vágott neki a városnak. Nyitott szemmel járt, sok mindent tapasztalt. Végigsétált az Oxford Streeten, s ámulva állt meg, amikor elrobogott mellette egy automobil. Ilyent még nem látott! Az omnibuszok és a kocsik elé fogott lovak megriadtak a pöfögő alkotmány láttára. Ez már a huszadik század előhírnöke. Egy év múlva beköszönt a huszadik század. Vajon mit hoz az emberiségnek? Alekszandra bizonyos volt benne, hogy a jövő század meghozza a nagy társadalmi változást. A kivilágított Oxford Streetről a mellékutcákba tért, szegényes, munkás lakta környéken járt. Egy kocsma bejárata előtt erősen kifestett nők sétáltak fel s alá, közöttük egy tizenkét év körüli kislány próbálta ellesni az idősebbek magukat kellető mozdulatait. „A prostitúciót is megszüntetik talán, ha a villamost városi kezelésbe veszik?” – gondolta Alekszandra elszomorodva. Nem, ennél sokkal többre, főleg másra van szükség. Herkner nem ért célt azzal, hogy elküldte a Webb házaspárhoz. Ezek is csak olyan szalonforradalmárok. Békésen ülnek és teáznak a kandalló mellett, és azt hiszik, hogy néhány reformmal, mint a bűvész a cilinderből a nyulat, elővarázsolják a szocializmust. Elhatározta, hogy visszamegy Zürichbe, és mindezt elmondja Herknernek. De olyan olthatatlan vágy fogta el a kisfia után, hogy Svájc helyett egyenesen Oroszországba utazott. Napokig utazott, késő este volt, amikor megérkezett. Misa már aludt. Mihail Alekszejevics alig palástolt meghatottsággal ölelte meg lányát, s egy pillanatra Alekszandrának eszébe villant, hogy apja talán ugyanúgy szereti, s ugyanúgy vágyódik utána, mint ő Misa után. Halkan benyitott régi szobájába, most gyerekszobának rendezték be, s elnézte az alvó kisfiút. Ösztönös mozdulattal kisimította a homlokába hulló tincset, és könny szökött a szemébe. – Most már itthon maradsz, ugye? – kérdezte édesanyja reménykedve. – Hiszen itt van a férjed, a gyermeked. Tanulni mentél. Nem tanultál még eleget? – Egy darabig feltétlenül itthon maradok, mama – válaszolta Alekszandra. – Igazad van. De a világban nagyon sok kisfiú van, aki nem alszik ilyen fehér, rácsos ágyban, mint Misa, és azt szeretném, és velem együtt még nagyon sokan szeretnék, hogy minden gyereknek ilyen fehér rácsos kiságya és ilyen rózsás arca legyen. – Egyedül úgysem tudod ezt elérni! Neked az a kötelességed, hogy a fiaddal törődj! – Alekszandra Alekszandrovna a fejét csóválta. – A világot nem lehet megváltoztatni! – Azt hiszed, édesanyám? Rosszul hiszed. Meglátod, megváltoztatjuk a világot! Ami Misát illeti, szerencsémre itt vagy te, aki ugyanúgy gondját viseled, mint ha itthon lennék! Sőt még jobban – tette hozzá engesztelőén. – Te vagy a legjobb anya és a legjobb nagyanya! Ha tudnád, milyen nagy hasznát vettem annak, hogy szigorúan vetted a nyelvtanulásunkat! Zürichben a német, Londonban az angol nyelvtudásom elképesztett mindenkit! – Igyekeztem is, hogy jó anyátok legyek! – A tábornokné felsóhajtott. – Az volt minden vágyam, hogy a lányaim boldogok legyenek. Sura, mondd meg őszintén, boldog vagy? Alekszandra nem felelt erre a banális kérdésre. Akkor sem válaszolt, amikor férje tette fel ugyanezt a kérdést. Boldogság… mesebeli kék madár, hol is létezik? Dolga van a világban, nagyon sok dolga, csak ezt tudná felelni. Vlagyimir kutatva nézett felesége arcába. Ugyanolyannak találta, mint egy év előtt. Nem mondotta el, hány álmatlan éjszakán töprengett azon, vajon Zürichben új társra talált-e Sura? A körülötte lévő férfiak bizonyára megpróbáltak neki udvarolni, hiszen olyan szép, vonzó, szellemes. Valamelyik egyetemi tanár, vagy hasonló gondolkozású emigráns talán mellé szegődött… de erről nem beszélhet, nem kérdezősködhet. Sura azt felelné: szabad ember, már nem tartoznak egymáshoz, azt tehet és tesz, amit akar. Hogyan érhetné el, hogy újra közelebb kerüljenek? Ha érdeklődne a munkája iránt… ha őt is ugyanazok a célok lelkesítenék, mint Surát… Alekszandra Zojánál lakott, aki barátnője elutazása után kis lakást bérelt. Együtt mentek el Jelena Sztaszovához, aki egy csésze teára hívta mindkettőjüket. Tudták, hogy az „egy csésze tea” érdekes előadást jelent. A szülők ilyen alkalmakkor elmentek hazulról, átengedték a lakást Jelenának. A nagy ebédlőben, mint rendesen, a fehér abrosszal letakart asztal közepén állt a szamovár, és a vendégek teáztak. Majd Sztruve, a pétervári körökben jól ismert közgazdász tartott előadást. Alekszandra meglepetve hallgatta a férfi beszédét. Sokban hasonlított Herkner fejtegetéseihez. Azt mondta, hogy Oroszországnak végig kell járnia a kapitalizmus fejlődésének útját. Ő is elutasította Marxot, s tagadta a forradalom elkerülhetetlenségét. A vendégek nagy része egyetértett Sztruve nézeteivel. Egy Avilov nevű fiatalember szólalt fel csak ellene, de lepisszegték. Alekszandra nem bírta tovább. Szót kért. Amikor megkapta a szót, igyekezett higgadtan beszélni, de hamar elragadta az indulat. Kijelentette, hogy Sztruve nézetei helytelenek, s csak a reakciónak kedveznek. A jobboldali sajtó nyilván örömmel fogadja az ilyen beszédet, a cenzúra sem töröl belőle egyetlen sort sem. De hát ezt akarja Sztruve úr? A vendégek rosszallóan csóválták a fejüket, csak néhány tenyér verődött tapsra. Alekszandra égő arccal indult kifelé. Jelena utána sietett. – Nagyszerű volt, Sura! Magából remek agitátor lesz! – Gondolja? – kérdezte zavartan Alekszandra. – Bocsásson meg, hogy ilyen kellemetlen helyzetbe hoztam. Láttam, milyen gyilkos pillantásokat vetettek rám a vendégei! – Nem baj, Surinka! Csak így tovább! – Jelena átölelte Alekszandrát. – Gondom lesz rá, hogy minél több előadást tartson olyan helyeken, ahol még sohasem hallottak arról, hogy mindenkinek joga van az emberhez méltó életre! Köszönöm a felszólalását! – Nem haragszik meg, Jelena, ha nem maradok itt teára? – Alekszandra belebújt a kabátjába. – Nem hiszem, hogy vendégei most örülnének a társaságomnak! Jelena nem is tartóztatta Alekszandrát. Vlagyimir időnként megjelent Alekszandránál, érdeklődött, nincs-e valamire szüksége? Nem hiányoznak-e a régi holmijai? Hiszen sok mindene ottmaradt, könyvek, ruhák s egyéb apróságok. – Köszönöm, Vologya – Alekszandra elmosolyodott. – De nincs szükségem semmire. Látod, milyen pici ez a lakás, alig férünk el benne Zojával! Majd, majd egyszer, ha letelepszem, megállapodok, ha tudom, hogy itthon maradok, elhozok mindent. Addig, ha van helyed és nincsenek utadban a holmik, hálás vagyok, ha magadnál tartod őket. Vlagyimir beleegyezően bólintott. A szája körüli keserű vonás még keserűbb lett. Ennél világosabban nem mondhatta ki Sura, hogy nem akar és nem fog visszatérni hozzá. – Hogyan élsz mostanában? – kérdezte kényszeredetten. – Cikkeket írok, előadásokat tartok olyan klubokban, ahol előttem csak széplelkek beszéltek óvatosan és fellengzősen a távoli jövőről. Én elég keményen fogalmazok. Azt is megmondom, hogy eljön hamarosan az az idő, amikor a nők a férfiakkal vállvetve harcolnak egy szebb, egy jobb világért. A nőknek össze kell fogniuk, a nők és a munkásosztály érdekei azonosak. A sztrájkmozgalmak siettetik a kibontakozást! – De Surinka, hogy merészelsz ezekről a dolgokról ilyen nyíltan beszélni? – Kollontaj homlokán verejtékcseppek jelentek meg. – Nem gondolod, hogy a teremben besúgók vannak? Az ilyen beszédekkel azt éred el, hogy letartóztatnak, esetleg száműznek! Nem gondolsz a fiadra? Sura nagyot nyelt. Mindig, mindig a fiával hozakodnak elő. – Misa biztonságban van a szüleimnél. Domontovics cári tábornok unokáját védi apám nimbusza. Én meg nem félek sem a börtöntől, sem a száműzetéstől. Meg aztán tudod, milyen elegánsan járok, tollas kalapban, ujjaimon szikráznak a gyűrűk, nyakamban a gyöngyök. A rendőrkopók azt gondolják: ez a felcicomázott dáma nem lehet veszedelmes agitátor. És azt is tudják, hogy Domontovics tábornok leánya vagyok. Vlagyimir mit tehetett egyebet, hallgatott. Amikor bezárult mögötte az ajtó, Alekszandra kinyitotta a fiókot, amit férje megjelenésekor sietve becsukott. A fiókban volt kikészítve egy hatalmas csomag. Éppen a szüleihez készült, nagy paksaméta illegális röpiratot akart elvinni. A tábornoknál feltehetően nem keresnek semmilyen betiltott, lázító anyagot. Misa lelkendezve futott édesanyjához. Alekszandra ölbe kapta, összevissza csókolta. Anna Petrovna féltékenyen nézte, hogyan bújik a kisfiú anyjához. – Én etetem, fürösztöm, öltöztetem, ha beteg, én ápolom – mormogta bosszúsan –, az anyja járja a világot, most hogy itthon van, most is alig van ideje a fiára. És ez a kisgyerek, mégis hogy bújik hozzá… Hát igazság ez? A legjobb lenne, ha elmennék! Majd akkor megtudnák, mire jutnak nélkülem! Alekszandra igyekezett ajándékokkal jobb kedvre hangolni az öregasszonyt, vett neki selyemkendőt, meleg papucsot, nyakláncot. Anna Petrovna fanyalogva fogadta a kapott holmikat. Neki csak egy volt fontos: Misa szeretete, Misa ragaszkodása. – Aztán mikor megy vissza? – kérdezte bizalmatlanul. – Mert ha nem megy vissza, miért él a barátnőjével? Miért nem vesz ki egy lakást, s ott élhetnénk mind a hárman. Akkor legalább mindennap látná a fiát, s nem fojtaná meg a csókjaival, ha idejön! – Majd erre is sor kerül – nyugtatta meg Alekszandra a dajkát –, de egyelőre a tied marad Misa. És én hálás vagyok neked, hogy ennyire szereted és vigyázol rá! – Jól van, jól van – dörmögött megenyhülten Anna Petrovna –, csak tudnám, mi foglalja le annyira! Alekszandra az előadások mellett cikket írt az opportunisták ellen. A Tudományos Szemle közölni akarta az írást, de a cenzúra nem engedte. Alekszandra elkedvetlenedett. Jelena vigasztalta. „Nem baj, Sura, lesz majd még több cikk is, amit a cenzúra nem engedélyez. Ajánlok valami mást! Írjon Finnországról, a finn munkások helyzetéről. Tudom, gyerekkorában sok nyarat töltött Finnországban, közel van a finn eseményekhez. Nos, van kedve hozzá?” Alekszandra örömmel fogott a munkának. Még Zürichben megismerkedett néhány finn szociáldemokratával, ezekkel állandó levelezésben állt, tőlük tudta meg, hogy megalakult a finn munkáspárt. Először egy német folyóirat számára írt cikket, de folytatta az anyaggyűjtést, és elhatározta, hogy könyvet ír a finn munkásokról. Visszaemlékezett nagyapja fehér oszlopos, tágas házára, s a közeli nyomorúságos viskókra. Hallotta saját hangját: „Miss Hodgon, miért nincsen ezeknek a gyerekeknek cipőjük? Miért esznek mindig fekete kenyeret?” – Ha még sokáig itthon maradok, érzem, nem tudok elszakadni Misától – vallotta be Alekszandra Zojának, amikor elhatározta, hogy visszamegy Zürichbe. – Ezzel az úttal egyébként is tartozom Herknernek, fel kell világosítanom, hogy ajánlóleveleivel nem érte el a kívánt célt. Még jobban látom, nem Marx avult el, hanem ő vall téves nézeteket! A Herknerrel való beszélgetésére azonban nem került sor. Az első óra után, amelyen a professzor majdnem szóról szóra megismételte azt, amit tavaly hallott tőle, Alekszandra úgy döntött, hogy nincs értelme a vele való vitának. Herkner nagyképű és öntelt, ő egyedül úgysem tudná meggyőzni. Majd az események. El is határozta, hogy otthagyja Zürichet, de előbb meghallgatja Rosa Luxemburg előadását. Ismerte már ezt a nevet, olvasta könyvet is, a Társadalmi reform vagy forradalom? címűt, ami nagy hatást tett rá, és izgatottan várta az előadást. A törékeny asszony szavaiból, amelyek a revizionistákra zúdultak, annyi erő sugárzott, hogy Alekszandra az előadás befejezése után néhány másodpercig mozdulatlanul ült a helyén, csak a felviharzó tapsból vette észre: Rosa Luxemburg befejezte előadását. „Igen, így kell beszélni, szenvedéllyel, de ugyanakkor logikával is – gondolta –, nekem is meg kell ezt tanulnom!” Egy kissé szégyenkezve gondolt Sztaszovánál tartott felszólalására. Milyen kapkodó, indulatos, néhol talán naiv is volt az a beszéd! Az előadás után megismerkedett Rosa Luxemburggal. Amikor Alekszandra zavartan dicsérte az előadást, Rosa csak legyintett. „Még nagyon sok ilyen előadásra van szükségünk, hogy az emberek fejében egy kis világosságot gyújtsunk!” – mondta. Luxemburg asszony elutazása után Alekszandra elhatározta: Genfbe utazik, ott van az orosz politikai emigráció központja, ott él Plehanov is. Plehanovval már a megérkezése utáni harmadik napon sikerült egy véletlen folytán megismerkednie. Édesapja részére keresett egy könyvet a városi könyvtárban, és amikor nem tudott eligazodni a katalógusrendszerben, egy sötét szakállú, nagyon szép férfi sietett segítségére. Hamarosan megtalálta számára a Macedóniáról szóló könyvet, majd bemutatkozott: Plehanov. Alekszandra elpirult zavarában. Plehanov, az orosz ifjúság bálványa – akinek könyvét Jelena ajánlotta figyelmébe, s amelynek elolvasása után lelkesen kiáltotta: Marxista vagyok! – most itt állt előtte. A férfi egy cseppet sem csodálkozott a fiatal orosz nő zavarán, megszokta a tiszteletteljes és elragadtatott tekinteteket. Csak akkor lepődött meg, amikor meghallotta, hogy Alekszandra hamarosan visszatér Oroszországba. Így hát nem emigráns? „Jöjjön el hozzánk, és beszéljen nekem a mai oroszokról, a fiatalokról!” – kérte. Alekszandra már másnap sietett volna élni a meghívással, de illendőségből csak az ötödik napon ment el. Kellemes délutánt töltöttek a kedves, barátságos lakásban, ahol a háziasszony igazi orosz teával kínálta. A beszélgetés mindaddig zavartalan volt, ameddig Uljanov neve szóba nem került. Plehanov fölényesen legyintett: kétségkívül értelmes, tehetséges ember, de… nem fejezte be a mondatot. Feleségére nézett, annak figyelmeztető szemrebbenésére elhallgatott. – Látogasson el hozzánk máskor is – kísérte ki Plehanov a vendéget. De a meghívás elég erőltetetten hangzott. Alekszandra egy pillanatra sem gondolt arra, hogy Iljics Uljanov nevének említésével eljátszotta Plehanov rokonszenvét. Annyira tisztelte a tudóst, hogy nem tételezett fel róla ilyen kicsinyességet. El akart menni még egyszer, hogy elbúcsúzzék tőlük. Elhatározta, Franciaországba utazik, hogy megismerkedjék Marx egyetlen élő leányával: Laurával. De a látogatásra nem került sor, mert amikor a könyvtárban újra összetalálkoztak, Plehanov éppen hogy csak bólintott, és máris a könyve fölé hajolt. Alekszandra még mindig nem értette: mivel bántotta meg honfitársát? És most már némi kétellyel utazott el, hátha Laura és férje, Paul Lafargue ugyanilyen barátságtalanok lesznek hozzá. A házaspár azonban lekötelező kedvességgel fogadta. Draveilben, Párizstól 30 kilométerre laktak, a ház a folyó partján állt, gondozott virágoskert közepén. Sem Laura, sem Paul Lafargue nem lepődtek meg azon, hogy egy orosz nő meg akar ismerkedni velük. Laura szívesen és kéretlenül beszélt gyerekkoráról, a nélkülözés keserves éveiről, apja és anyja minden nehézséget könnyen viselő természetéről, a derűről, amely beragyogta az egész házat. Elmondotta, hogy mennyire igyekeztek a szülők gyermekeiknek mindent nyújtani. Marx olyan volt, mint minden más szerető jó édesapa. Soha senkivel sem éreztette szellemi fölényét, mindig szerényen, természetesen viselkedett. Alekszandra szeretett volna még többet tudni, szünet nélkül kérdezősködni nemcsak Marxról, hanem Lafargue-ról is, munkájáról, de úgy érezte, illetlenség lenne, ha faggatná őket. Látta, hogy a két ember milyen gyengéden néz egymásra, a kezük néha összesimul, mintha fiatal szerelmesek lennének. „Jó lehet nekik – gondolta elbúsultan. – Ha nekem ilyen társam lenne… Milyen nagy boldogság lehet, ha két ember nemcsak szerelemmel szereti egymást, de közösek a nézeteik, a céljaik is.” Lafargue-ék kérték, jöjjön el máskor is hozzájuk, s Alekszandra érezte, hogy nemcsak merő udvariasságból hívják. Franciaországi tartózkodása alatt többször járt náluk, s mind közelebb kerültek egymáshoz. A házaspárt nagyon érdekelte mindaz, ami Oroszországban történik, és elismeréssel beszéltek Uljanovról. Ők adtak ajánlólevelet Berlinbe, Kautskyhoz. Párizsból Alekszandra Berlinbe utazott, itt többször találkozott Rosa Luxemburggal. Kiderült, hogy Rosának kedvenc írója Korolenko, s ha ideje engedné, írna róla. „De nem hiszem, hogy erre valaha is időm lesz – mondotta. – Nekem más dolgom van, és ez a fontosabb! Írni, felvilágosítani, az embereket, beszédeket tartani, mozgósítani a világot!” Berlinből Alekszandrának haza kellett utaznia, édesanyja súlyosan megbetegedett. Az örökifjú Alekszandra Alekszandrovna még halálos ágyán is derűs, nyugodt volt. „Nincs semmi baj – mondotta Alekszandrának és Adélnak, akik tudták, hogy a vég elkerülhetetlen –, meglátjátok, meggyógyulok. És ha mégis… történne velem valami, vigyázzatok apátokra. Nagyon egyedül lesz nélkülem.” Az anya halála után Alekszandra nagyon sok gyengédséggel és szeretettel vette körül édesapját. De minden hiábavaló volt. Mihail Alekszejevics fél évvel élte csak túl feleségét. Leánya karjai közt halt meg. „Hosszú életemben még sok veszteség ért, átéltem tragikus pillanatokat – emlékezett vissza később Kollontaj asszony –, de apám halálakor tudtam meg, milyen a pótolhatatlan veszteség felett érzett fájdalom…” A tábornok halála után Alekszandra lakást bérelt Pétervárott, magához vette Misát és vele együtt a hűséges Anna Petrovnát. Jó, hogy már nem szaladgál a világban, mint akit hajtanak – gondolta elégedetten az öregasszony –, most már csak az kell, hogy visszajöjjön az úr. Még mindig epekedik a felesége után. Más férfi az ő helyében már régen megnősült volna. Meg sem érdemli Alekszandra Mihajlovna ezt a nagy szerelmet. Kíváncsi vagyok, hogy most majd többet törődik-e a fiával. Alekszandra mostanában valóban többet foglalkozott Misával. A kisfiú már iskolába járt, az asszony mosolyogva gondolt arra, hogy őt bizony nem engedték iskolába, féltették a betegségektől, no meg a „mindenfajta” társaságtól. Később meg a fertőző eszméktől óvták. Mostanában ő terjesztette ezeket az eszméket, előadásokat tartott, klubokban, nőgyűléseken. De óvatosan beszélt. Jelena Sztaszova figyelmeztette, a reakció erősebb, mint valaha. És Sura olyan értékes munkatársuk, nem szabad elveszteniük. Alekszandra elpirult a dicséretre. Tudta, milyen magasra helyezi a mércét Sztaszova. Azt is nagy kitüntetésnek vette, hogy beavatta a külföldről érkező irodalom terjesztésének titkaiba. Ez nem volt egyszerű dolog. Nyitottak egy üzletet, ahol külföldi gipszszobrocskákat árusítottak. A szobrocskák belsejében rejtették el a külföldön vékony papírra nyomott illegális irodalmat. A gyermekkönyvek kötésében helyezték el a külföldi újságokat. A becsempészett irodalmat aztán kézről kézre adták. Alekszandrát érdekelte, hogy az illegális irodalom hogyan jut el Oroszországba. Jelena elmesélte, hogy legtöbbször Svédországon, Finnországon át érkezik az „anyag”. Sokszor beavatottak a kalauzok, a fűtők, a mozdonyvezetők. – Olyan, mint a Földalatti Vasút nevű titkos társaság a Tamás bátya kunyhójában – emlékezett vissza az asszony gyerekkora egyik kedves olvasmányára. Mennyire izgult, hogy a két szökött rabszolga végre szabad földre jusson. Zsenyával együtt olvasták a könyvet, együtt ujjongtak megmenekülésükön. Néha az újságokból értesült arról, hogy Zsenya most éppen Olaszországban lép fel, most pedig Franciaországban. Adél talán többet tudott róla. De Adéllal nem érintkezett. Apjuk temetésekor Adél tüntetőleg távol állt tőle, férje előkelő ismerősei között helyezkedett el, ezzel is jelezni akarván: semmi köze nincs rossz hírű testvéréhez. Pedig azokban a fájdalmas napokban jólesett volna egy testvéri ölelés. Adél helyett Zoja vállán sírta el könnyeit, aki nagyon szerette a tábornokot. Zojára mindig lehetett számítani. Zoja Jelena „jobbkeze” volt, ahogy Sztaszova nevezte, minden munkát pontosan és gyorsan elvégzett, ha kellett, az üzletben dolgozott, ha kellett, csomagokat cipelt ismeretlen címekre, vagy leveleket írt. Semmilyen feladattól nem viszolygott, semmit nem talált terhesnek, s a veszélytől sem riadt vissza. Ő biztatta Alekszandrát, ne csak előadásokat tartson, hanem írjon is. A finn munkásokról szóló könyvének néhány fejezete elkészült már, fejezze be hát minél előbb a könyvet, utazzon időnként Finnországba, járjon el gyárakba, ellenőrizze a statisztikai adatokat, amelyeket finn barátai küldenek. Alekszandra szót fogadott barátnőjének, minden hónapban elutazott Finnországba, és szorgalmasan írta a könyvet. Anna Petrovna eleget morgott miatta. – Csak fogyasztja a drága olajat, aztán majd egyszer nem lesz miből házbért fizetni! Vagy talán sok pénzt keres ezzel az irkafirkával? – kérdezte megvetően. – Elfelejti, hogy már nincs a tábornok úr, aki mindennel ellátja? Nem gondol a holnapra? – Ne félj, Anna Petrovna, annyink mindig lesz, hogy megfőzd az ebédet! – vigasztalta Alekszandra az öreg cselédet. – Misáról meg gondoskodik az édesapja. Vlagyimir jó ember! – Mégis otthagyta – vágott vissza Anna Petrovna, és már indult is kifelé. – Aztán most hová készül? – kérdezte bizalmatlanul, amikor látta, hogy asszonya öltözködik. – Az egyetemi hallgatók gyűlésére – felelte Alekszandra. – Nem tud itthon maradni, egy percre sincs nyugta! – Anna Petrovna nagyon elégedetlen volt Alekszandrával. Még utána nézett, amikor az asszony megcsókolta Misát, búcsút intve neki elindult az egyetem felé. Persze, kocsira nem telik – gondolta az öregasszony –, ilyen hóban és ilyen könnyű cipőben gyalog szaladgál. Majd ápolhatom, ha megfázik! Az egyetemi hallgatók hagyományos Tatyjana-ünnepén a diákok meglepetten látták, hogy nő lép az emelvényre. És milyen bájos, fiatal nő! Ugyan miről beszél? Alekszandra nem könnyű témát választott. Az utóbbi időben a fiatalok Nietzschéért rajongtak, az Imigyen szóla Zarathusztra című könyvét egekig magasztalták, s a Nietzsche-követő lengyel regényíró, Stanislaw Przybyszewski az ifjúság halványává vált. Alekszandra veszélyesnek tartotta ezt a rajongást, ezért úgy döntött, Nietzschéről fog beszélni. Amikor bejelentette, kis mozgás támadt a padsorokban, és kétkedő tekintettel néztek rá. – Hogyan? Mi köze ennek a hölgynek Nietzschéhez? De néhány mondat után megszűnt a mozgás, a kétkedő pillantások érdeklődővé váltak. Alekszandra elmondotta, hogy Nietzsche szélsőséges individualizmusával szemben az emberiség haladó, jobbik része a kollektivizmus eszméjét támogatja. Az egyén érdekeit alá kell rendelni a közösség érdekeinek. A teremben, ahol jó néhány rendőrspicli is ült, nem akarta kimondani a szocializmus szót. De a felviharzó tapsból érezte: a diákság pontosan tudta, mire céloz. Amikor fáradtan hazament, Anna Petrovna már hozta is a házicipőjét, teát főzött neki és ágyba akarta parancsolni. – Meglátja, tüdőgyulladást kap, abból tüdővész lesz, aztán kísérhetem ki a temetőbe! – dörmögte. – Most meg mit csinál, miért nem fekszik le? – Mindjárt, mindjárt, csak még befejezem ezt az oldalt! – Alekszandra benézett Misához, aki ébren várta, megcsókolta, majd szobájába sietett és leült az íróasztalhoz. Még át kell néznie könyvének kefelevonatát, s aztán már küldheti a nagy paksamétát a nyomdába. Nem is merte elhinni: valóban elkészült a könyvvel? Valóban megjelenik? És ha megjelenik, mit szólnak hozzá barátai és ellenségei? Ha Marija Sztrahova ezt megérhette volna! De ő is meghalt, kevéssel a tábornok halála előtt. Mennyire hiányzik neki, milyen jólesne egy-egy órára elüldögélni a kedves kis szobában, és elmondani mindazt, ami foglalkoztatja. Zoja jó barátnő, de szeretete túlságosan elnézővé teszi. Marija Ivanovna bölcsebb és tapasztaltabb szemmel fogadta írásait, kritikája megbízhatóbb lenne… ő bizonyára megmondaná, jó-e, amit írt. A könyv A finnországi munkások helyzete címmel jelent meg. A finn munkásokról írt beszámolóból azt fejtegette, hogy a kapitalista társadalomban elkerülhetetlen az osztályharc kiéleződése. Az illegális pártmunkások dicsérték, a pétervári legális marxisták, mint Sztruve, ócsárolták a könyvet. „Annyi baj legyen – vigasztalta Zoja –, ha Sztruve úrnak nem tetszik a könyved, bizonyos, hogy igazad van. És megint csak arra kérlek, minél többet írjál! Leegyszerűsödött a stílusod, már nem használsz annyi jelzőt, szóvirágot, mint régen.” – Zoja, Zoja, ne is emlékeztess arra a rosszul sikerült gyermekemre, elvégre azóta nyolc év telt el. Ezen a könyvön három évig dolgoztam, s nincsen benne szerelem, csak szomorú statisztika. A munkások nyomorúsága, a kapitalista társadalom kegyetlensége tűnik ki a száraz adatokból. – De te tudnál a szerelemről is írni! – erősködött Zoja. – Majd ha időm lesz rá – ígérte meg Alexandra. – Rosa Luxemburg is Korolenkóról szeretne esszét írni, s ehelyett röpiratokat fogalmaz. Most ez a dolgunk! – gondolta. A könyv megjelenése után Lenin az 1904-ben emigrációban megjelenő Vperjod (Előre) c. folyóirat számára cikket kért Kollontaj asszonytól. Alekszandrát a finnországi helyzet kiváló ismerőjének tartották. Összekötőként szerepelt a finn és orosz szociáldemokraták között. Alekszandra nagyon büszke volt erre a megbízásra. Ebben az időben a vasárnapi iskolában rendszeresen tartott előadásokat. Huszonöt-harminc főből álló munkáscsoportok látogatták óráit, ezekből később, a Nagy Októberi Forradalom idején kitűnő munkatársai lettek. 1904-ben és 1905-ben a cári rendőrség minden erőfeszítése ellenére növekedett az ellenállás. Hol itt, hol ott tört ki parasztlázadás. Az egyetemi hallgatók tüntető felvonulását letartóztatások követték. Alekszandra kezdeményezésére szervezték meg a letartóztatottak élelmiszer-ellátását. A gyors intézkedés zavarba hozta a rendőrséget, látták, hogy itt hatalmas erővel állnak szemben, a földalatti mozgalom egyre terjed. A bolsevikok megpróbálták lebeszélni arról a pétervári munkásokat, hogy ikonokkal és templomi zászlókkal a Téli Palota elé vonuljanak. Nincs értelme, hogy alamizsnát kolduljanak a cártól, nem könyörögni, hanem követelni kell, alázatos könyörgés helyett erejüket kell megmutatni. A könyörgő menet ötlete egyébként Gapon pópától származott. A pópa munkásköröket szervezett szerte a városban, és gyűléseken beszélte rá a résztvevőket, hogy vonuljanak a cári palota elé, adják elő panaszaikat. A jóságos cáratyuska, meglátják, meghallgatja és teljesíti jogos kívánságaikat. A párt pétervári bizottsága, amikor látta, hogy nem lehet a felizgatott tömeget lebeszélni erről az ostoba elképzelésről, azt javasolta: a párt tagjai is vegyenek részt a felvonulásban. Kötelességük, hogy együtt legyenek a munkásokkal. Alekszandra is velük ment. A főváros száznegyvenezer munkása és munkásnője vonult 1905. január 9én a cári palota elé. Ragyogó, napsütéses reggel volt. A munkások gyermekeiket is magukkal vitték, őszintén hittek benne, hogy írásban foglalt kérésük meghallgatásra talál. Elvégre miért ne kaphatnák meg az emberibb életfeltételeket, a szólásszabadság jogát. A tömeg türelmesen várt a csikorgó hidegben. Azt remélték, maga a cáratyuska jelenik meg a Téli Palota erkélyén, magához int valakit, aki felviszi a kérvényt, és a benne foglaltakat mind teljesítik. Nem tudták, hogy a cár elmenekült a fővárosból, helyette csendőrök százai, gárdatisztek vették körül a Téli Palotát. És az emberek vártak, vártak. Közben énekeltek. A szívük tele volt hittel, reménységgel. „Még az idő is nekünk kedvez” – gondolták bizakodva. És ekkor a szárnyaló dalt harsány kürtszó szakította félbe. – Mi ez? – kérdezték néhányan, rosszat sejtve. – Semmi, semmi – mosolyogtak a bizakodók az ijedezőkre. És vártak feszült izgalommal. Újabb kürtjel. A tömeg nem mozdult, még mindig reménykedett. De a harmadik kürtjelet puskaropogás követte. Megsebzett emberek hullottak a földre. Majd újabb lövések dörrentek, emberek terültek el a hóban, vérük pirosra festette a Sándor-palota előtti teret. Alekszandra mozdulatlanul állt, megdermesztette ez a váratlan fordulat. Valaki megragadta a karját. „Meneküljön, mert megölik!” És csak akkor kezdett el futni, együtt a tömeggel, a Nyevszkijről be a Gorohovaja utcába. Ott megállt, úgy érezte, nem bírja tovább. De néhány másodperc után valaki újra karon ragadta és vitte, vonszolta magával. Nem tudta, hogyan ért haza. Anna Petrovna most már csakugyan azt hitte: asszonya halálos beteg. Alekszandra nem is tiltakozott az ellen, hogy ágyba fektesse. Mohón itta ki a meleg teát. Hiszen reggel óta egy falatot sem evett. Misa az ágya szélén ült, kezét simogatta. „Csak nem vagy beteg, drága kis mamám?” – kérdezte gyengéden. – Nem, kicsikém, mindjárt jobban leszek! – felelte, és mosolyogni próbált. Milyen jó lenne elmondani Misának, mi történt a cári palota előtt. De még nem mondhatja el. Misa még csak tizenegy éves, nem fogná fel, mi is történt valójában. Kinek mondhatná el? Nemsokára hazaérkezett Zoja. Ő nem volt ott a felvonuláson. Jelena más feladatot bízott rá. Tudta, hogy ezen a délelőttön a rendőrkopóknak más dolguk lesz, mintsem hogy illegális röpiratok után kutassanak. Ezért Zoja egész délelőttjét azzal töltötte, hogy egyik helyről a másikra csomagokat szállított, és örömmel vette tudomásul, hogy sehol sem követték. – Mindent tudok – mondta Zoja –, tudom, hogy ezernél több a halott, és ötezernél több a sebesült. Közöttük asszonyok és gyerekek. – Megöltek ennyi embert, akik hittek és bíztak a cárban… – Alekszandra csak ennyit tudott mondani. – Nemcsak az embereket ölték meg – felelte Zoja –, megöltek még valamit… Megölték az emberek cárba vetett hitét. Az életben maradottak most már tudják, hogy a cártól semmit nem várhatnak. Most már látják, hogy számukra csak egyetlen út van. És ezen az úton kell haladniok. Másnap Alexandra már kora reggel felkereste Jelenát és arra kérte: bízza meg minél több feladattal. Kérése teljesült. Volt tennivaló bőven. A párt fegyveres harcra szólította fel a munkásokat. Röplapokat nyomtattak. Nemegyszer Alekszandra írta meg a röplapok szövegét, aztán rendszerint Zojával együtt ők vitték el a megadott helyre. A pétervári bizottság pénztárának kezelését is rábízták, s ezt a bizalmi feladatot nagy megtiszteltetésnek vette. Akármennyi is volt a munkája, mindig úgy érezte: nem elég. Még többet kell tennie. Nagyon sok gyűlésen vett részt, és legtöbbször beszédet is mondott. Zoja figyelmeztette: „Vigyázz, túl szabadon beszélsz!” „Még mindig nem tudok eléggé higgadt lenni – mondotta bocsánatkérően –, ha elragad az indulat, ki kell mondanom, ami a szívemen fekszik!” A megmozdulások egyre erősödtek Pétervárott. Hol itt, hol ott jöttek össze a munkások, gyűléseket szerveztek, röpiratokat terjesztettek. A röplapoknak mindig nagy volt a hatásuk. A munkások sztrájkba léptek. Alekszandra sok összejövetelen jelen volt, általános sztrájkra buzdította a munkásokat. Ha egy-egy gyűlésről fáradtan hazatért, Anna Petrovna dörmögve fogadta. „Már megint elhűlt az étel – panaszolta –, minek főzzek én magának, ha semmit sem eszik? Meglátja, egyszer elmegyek az úrhoz, bepanaszolom magát, s viszem a gyereket is. Hiszen ennek az árvának rosszabb, mint amikor maga külföldön volt. Mindig csak magát várja, addig nem alszik el! Nézzen be hozzá, most is ébren van még!” Mit felelhetett volna erre? Levetette elegáns lila ruháját, ebben járt mindig gyűlésekre, tudta, hogy ha a spiclik ülnek a teremben, öltözéke eltereli róla a gyanút. Így menekült meg nemrég Vilnában is, amikor fegyverkezésre szólította fel a munkásokat. A termet a rendőrség lezárta, de ő, lila ruhájának uszályát fogva, rámosolygott az ajtóban álló rendőrre, és nyugodtan kisétált. Az utána nézett és a fejét csóválta: hogy került ide ez a szép úriasszony? Dehogy gondolta volna, hogy éppen ő volt a lázító szónok! – Ne veszekedj mindig, Anna Petrovna, inkább melegítsd meg a vacsorát – kérte Alekszandra, aztán bement Misához. A kisfiú már ágyban volt, olvasott. Amikor meglátta az anyját, kiugrott az ágyból. – Mindig olyan későn jársz haza! – mondta panaszosan – tudom, sok a dolgod! Nem segíthetek neked? – Egyelőre még nem, kicsikém, de ha nagyobb leszel, sokat segíthetsz majd! És tudod ugye, hogy anyukád érted is dolgozik? Érted meg a többi gyerekekért! Ezt soha ne felejtsd el! Mégis – Misa nagyon egyedül volt, apjához ritkán ment csak el, az sem látogatta gyakran. Vlagyimir mindig akkor jött, amikor tudta, Alekszandra nincs otthon. És sohasem kérdezősködött róla. Miért váltak el? – sokszor megfordult ez a gondolat Misa fejében. – Kitől is kérdezhetné meg? Miért is nem élnek már nagyszülei? Ott jó volt, ők mindig olyan kedvesek voltak, s nagypapa mindig ráért arra, hogy beszélgessen vele. Egyszer megkérdezi majd apját vagy anyját: miért haragszanak egymásra? A regényekben, amiket olvasott (senki sem tiltotta el semmilyen könyvtől) gyakran egy új szerelem miatt válnak el a házastársak. De mamához nem jár senki, és papa sem nősült meg. Valami titok van itt, s ezt a titkot nem tudja megfejteni. Ha kérdezné bármelyiket, azt válaszolnák: majd, ha nagyobb leszel, mindent megmagyarázunk! Miért hiszik a felnőttek azt, hogy a gyerekek olyan ostobák, nem értenek meg semmit? Alekszandra nem tudta, milyen kínzó gondolatok forognak fia fejében. Azt hitte, fiát elfoglalják az iskolai feladatok, a sportolás, a rajzolás, festés. Nem sajnálta zálogba tenni egy-egy anyjától örökölt ékszerét, hogy megvegyen egy drága festékkazettát vagy rajzfelszerelést Misának. És azt sem nagyon bánta, ha lejárt a zálogcédula, elveszett a karkötő vagy a melltű. Sokkal többet ér a fia felragyogó tekintete, hálás mosolya. – Sura, elkényezteted a fiadat – jelentette ki egyszer Zoja, amikor együtt mentek el egy gyűlésre –, nincs egy meleg cipőd, és Misának új korcsolyát vettél! Pedig a régit még nem nőtte ki! – Igazad van – felelte Alekszandra –, de kárpótolni akarom azért, hogy megfosztottam az apjától, és én is csak olyan keveset tudok vele lenni. Ki tudja, ma is mikor keveredünk haza erről a gyűlésről. Egyébként Jelena azt mondta, ma nagyon érdekes előadást fogunk hallani. Azt is elárulta, hogy Lenin hazatért az emigrációból, senki sem tudja, hol lakik, s hamarosan felszólal egy gyűlésen. Lehet, hogy éppen ma. Az előadás megfelelt a várakozásnak. A Műszaki Főiskola kis termében alig húsz ember gyűlt össze. Mind megbízható, kipróbált elvtársak. Martov, a mensevikek egyik vezetője, az asztal mögött ült, mellette egy magas homlokú férfi állt. A proletárdiktatúráról folyt a vita. A félmegoldásokat kereső, óvatos mensevikek nem akarták elismerni, hogy a forradalom vezetését a munkásosztályra kell bízni, hogy a parasztsággal vállvetve kell dolgozni. A mensevikek féltek a proletárdiktatúrától, inkább az orosz burzsoáziával akartak szövetkezni. Lenin világos okfejtése elsöpörte Martov erőtlen szavait, az ottlévőket tökéletesen meggyőzte igazáról. Alekszandra és Zoja gyűlés után még sokáig sétált a szeles, havas novemberi estén a Néva partján. „Eddig azt hittem, hogy Martov kitűnő szónok – mondta Zoja –, de most látom, hogy megsemmisül, ha igazi ellenfele akad.”, – Leninnek van igaza! Úgy hullottak a szavai, mintha pörölycsapásokat mérne Martovra! Nem értettem, miért félnek, miért tétováznak? Miért nem látják az igazi utat? – kérdezte Alekszandra, majd kicsit zavartan vallotta be, hogy kezdetben ő sem volt ennyire bizonyos a dolgában. 1906 januárjában Alekszandra személyesen is megismerkedett Leninnel. Jelena egy levelet bízott rá, hogy juttassa el Vlagyimir Iljicshez. Az elegánsan öltözött Alekszandra látszott a legalkalmasabbnak az ilyen veszélyes és bizalmas feladat végrehajtására. Az udvar felől, a konyhán keresztül (ahogy kioktatták) ment be a lakásba. A nagyszobában, az íróasztal előtt Lenin állt, valakivel beszélgetett. Amikor meglátta az ismeretlen nőt, kérdőleg nézett rá. – Levelet hoztam – mondta Alekszandra. Majd ollót kért, kibontotta muffja bélését, és kivette a levelet. Lenin átfutotta a sorokat. Aztán megkérdezte: „Hogy hívják, elvtársnő?” Amikor Alekszandra megmondta a nevét, elismerően bólintott. – Emlékszem a Finnországról írt cikkeire! Barátságosan kezet fogott Alekszandrával, aki nagyon büszke volt erre a kézfogásra. Hát, még ha arra gondolt, hogy Lenin is olvasta a tanulmányát… 2. Zoja hozta meg a rossz hírt: Jelena Sztaszovát letartóztatták. Egyik vidéki útján követték, és a pályaudvaron, amikor jegyet váltott, igazoltatták. Sajnos, mit sem ért a hamis névre kiállított személyi igazolvány, mert illegális röpiratokat találtak nála. Jelena nem is védekezett. Nyugodtan lépkedett a két polgári ruhás detektív között. Csak azt fájlalta, hogy amíg ki nem szabadul, nem dolgozhat. – Talán óvadék ellenében szabadlábra helyezik – reménykedett Alekszandra. – Jelena olyan gyenge, törékeny, nem bírja ki a börtönt, a száműzetést! Mert legjobb esetben ez vár rá. Hiszen nem először tartóztatják le. – Meg fog szökni a száműzetésből – Zoja bizonyos volt benne, hogy barátnőjük hamarosan megtalálja a módját annak, hogy dolgozzék. És addig nekik kell Jelenát, amennyire tudják, helyettesíteni. Ez idő tájt egyre-másra alakultak Pétervárott a női klubok. Valamennyi a nők választójogának kivívását tartotta legfontosabb feladatának. És igyekeztek a polgári asszonyokon kívül a munkásnőket is megnyerni céljaiknak. Alekszandra jól tudta, hogy miért téves ez a szemlélet. Nem, a munkától elcsigázott, éhbérért dolgozó, agyonhajszolt munkásnők számára nem az jelenti a fordulatot, ha szavazati jogot kapnak. Csak a szocializmusban élhet jogaival a nő, mert csak a szocializmus adhatja meg számára a jobb munkakörülményeket és az egyenjogúságot. A feministáknak klubhelyiségük és újságjuk volt, a munkásnők gyűléseit pedig rendszerint betiltotta a rendőrség. Alekszandrát is le akarták tartóztatni egy alkalommal, de „kivágta” magát. A teremben az asztalon összefércelt ruhák feküdtek, mellettük varrógép állott. Alekszandra felmutatta a rendőrtisztnek igazolványát: varróiskolát tart fenn a munkásnőknek. A tiszt kénytelen volt meghajolni a pecsétes igazolvány előtt. De feljegyezte, hogy Kollontaj asszonyt figyelni kell. 1907-ben végre sikerült a munkásnők részére is kiharcolni egy klubot, Munkásnők Kölcsönös Segélyegylete címen. A klub politikamentesnek ígérkezett. Engedélyezték működését, úgy vélték: nem szabad a húrt túlfeszíteni. A klub Alekszandrát választotta meg küldöttnek a szocialista nők Stuttgartba összehívott nemzetközi konferenciájára. Ugyanott tartották a II. Internacionálé kongresszusát. Erre a kongresszusra is megválasztották küldöttnek. Így hát utazik! Örült az útnak, de félt is egy kicsit a felszólalástól. Igaz, nagyon sok gyűlésen, összejövetelen beszélt már, de mindig oroszul, s itt majd németül kell előadását megtartania. Nem, nem írja meg előre, nem tart felolvasást, az élő szónak más az ereje, mint a papírról olvasott mondatoknak. Nem szabad félni… Jól tud németül. Felvillant benne, hogy Misát nem taníttatja semmilyen idegen nyelvre. Ha visszajön, feltétlenül keres egy jó német tanárt a gyerek mellé. És talán egy rajztanárt is kellene mellé fogadni… Misa tehetségesen rajzol és fest. Meg kellene mindezt Vlagyimirral beszélnie. De volt férje kerüli a vele való találkozást. Talán félti a pozícióját, főmérnöke a gyárnak, és a Hadmérnöki Akadémián is tanít. Ha szülei élnének, azt mondanák: karriert csinált. Vajon, ha Misával együtt vannak, kérdezősködik-e róla? Misa sohasem beszél erről. Jó lenne, ha több ideje lenne a fiával foglalkozni. Jó lenne, ha tudná, milyen gondolatok foglalkoztatják a fiát! Egyszer látott nála egy kockás füzetet, amelyet sietve elrakott, amikor a szobájába lépett. Nyilván naplót ír. Nem akarja elolvasni. Nincs joga, hogy ellopja a fia titokban tartott gondolatait… – Már megint utazik? Megint csavarog a világban? Nem volt még elég? – kérdezte Anna Petrovna, amikor látta, hogy asszonya csomagol. – Aztán soká marad? Inkább Misát vinné valahová nyaralni! Vagy legalább küldené el az úrral! – Nem maradok sokáig – nyugtatta Alekszandra az öregasszonyt –, és ha hazajöttem, elmegyek Misával a tengerpartra! De hát ahhoz pénz is kell ám! – Adok én, attól ne féljen! – Anna Petrovna önérzetesen kihúzta magát. – Félretettem a béremet, tudom, hogy egyszer úgyis szükség lesz rá! Szegény tábornokné nem így képzelte el a maguk életét, amikor azt mondta: Anna Petrovna, te most a fiatalok háztartását fogod vezetni! Aztán vigyázz Surára, gyerek az még, semmihez sem ért! Hát az szentigaz! No, adja ide azt a blúzt! Úgy teszi a bőröndbe, mint egy mosogatórongyot! Majd én becsomagolok! – Köszönöm, Anna Petrovna – Alekszandra megsimogatta az öregasszony kezét –, aztán mit hozzak neked az útról? – Valami szép szentképet vagy olvasót, ha lát ilyesmit! Bár nem tudom, amerre maga jár, árulnak-e szentképeket! – mondta bizalmatlanul. Alekszandra 1907 augusztusában, két nappal a kongresszus megnyitása előtt érkezett Stuttgartba. Másodszor járt Németországban, először sok-sok évvel ezelőtt Adéllal, akivel az előkelő Adlon hotelben szálltak meg. Stuttgartban ugyanúgy, mint annak idején Zürichben, a pályaudvaron hagyta kis bőröndjét, és gyalog vágott neki a városnak, hogy szobát keressen. Az úton véletlenül összetalálkozott Rosa Luxemburggal, megörültek egymásnak. Rosa nem egyedül volt, bemutatta barátnőjének, Clara Zetkinnek. Clara nevét gyakran emlegette Jelena. Alekszandra boldog volt, hogy megismerkedhetett vele. És a kongresszuson valamennyi szónok közül Zetkin asszony világos, mindamellett szenvedélyes beszéde tetszett neki a legjobban. „Míg a fiatal orosz proletariátus arra készül, hogy az abszolutizmust földre teperje, az egész világ tőkései azon fáradoznak, hogy a cárizmus roskadozó épületét aranycölöpökkel alátámasszák” – mondotta Clara Zetkin. Alekszandra büszke volt arra, hogy harcukról Zetkin asszony említést tesz a kongresszuson, ahol a világ szocialista képviselőinek majdnem kilencszáz küldöttje gyűlt össze. A nőkonferencia az Internacionálé kongresszusa után nyílt meg. Alekszandrának itt kellett felszólalnia. Elmondotta, hogy a feministák azt akarják: a nők szakadjanak el a munkásmozgalomtól. Pedig a proletárasszonyok érdekei a munkások érdekeivel azonosak. A nőmozgalom a nemzetközi munkásmozgalom része lehet csak. És újra megismételte azt, amit már oly sokszor mondott el pétervári gyűléseken, összejöveteleken: egyedül a szocializmus győzelme adhat szabadságot, emberi méltóságot, a tisztességes munkához való jogot a nőknek! Clara Zetkin és Rosa Luxemburg gratuláltak a beszédhez. Bemutatták Alekszandrának Karl Liebknechtet. Alekszandra kicsit megilletődötten mondta: – Sokat beszéltünk Önről és szüleiről Lafargue-ékkal Draveilben. Tudom, hogy milyen jó barátai voltak Marxéknak. – A drága Laura – Liebknecht szeme felragyogott –, mennyire szeretem! Ha időm engedi, meglátogatom Laurát és Pault! Nemrég kaptam tőlük levelet! – Kérem, ha ír nekik, adja át üdvözletemet! – mondta Alekszandra. Kollontaj nem feledkezett meg az otthoniakról. Anna Petrovnának megvásárolta a kért olvasót és szentképeket. Misának is vett egy nagyon szép festékdobozt s egy hatalmas rajztáblát. Elképzelte fia felragyogó arcát, boldog mosolyát, amikor kinyitja a kétrészes dobozt, s megpillantja a festékeket, tálkákkal, ecsetekkel. „Édes kicsi fiam – gondolta elérzékenyülten –, ha hazamegyek, megpróbálok több időt tölteni veled!” Zoja azzal a hírrel fogadta, hogy a feministák országos nőkongresszust készítenek elő. És a gyárakban, üzemekben mind nagyobb propagandát fejtenek ki. Az „általános választójog” mézesmadzagjával akarják lépre csalni a munkásnőket. A párt úgy határozott, hogy a kongresszuson a legjobb szónokoknak kell felszólalniuk, ezért elsősorban Alekszandrát jelölték ki. Kollontaj asszony boldogan vállalta a feladatot, és közben nekifogott egy – a nőket felvilágosító – könyv megírásának. Hiszen a nőmozgalomról valójában eddig még nem jelent meg könyv Oroszországban, hét éve ugyan Nagyezsda Krupszkaja írt egy rövid brosúrát, de az már régen elfogyott. A nőkérdés társadalmi alapjai címet adta a könyvnek. Sohasem írt még ilyen lázas sietséggel. Ha gyűlésekről, előadásokról hazajött, fél éjszakákon át írt. Misa esténként szobájában várta, hogy bejöjjön hozzá édesanyja, szerette volna megmutatni neki az új festékekkel készült képeket. És szerette volna megkérni: „Mama, ülj nekem modellt! Úgy szeretnélek lefesteni!” De Alexandra alighogy hazaért, sietve bekapott néhány falatot, megsimogatta Misa fejét, gyors csókot nyomott az arcára, és már ment is a szobájába. – Mit írsz örökké, mama? – kérdezte egy este Misa. – Azt ígérted, hogy ha hazajössz Stuttgartból, több időd lesz számomra! Elmúlt a nyár, nem voltunk együtt sehol. Én meg nem mentem el papával, pedig hívott horgászni, rád vártam! A fiú elhallgatott, leszegte a fejét. Nem akarta, hogy anyja lássa a könnyeit. Alekszandra felemelte Misa fejét, magához vonta. – Ide figyelj, kisfiam – mondta nagyon csendesen –, tizennégy éves leszel hamarosan, itt az ideje, hogy mindent megbeszéljünk, komolyan, felnőtt módra. Amikor én kislány voltam, minden kérdésemre azt a választ kaptam: majd, ha nagyobb leszel, megmagyarázzuk. Nem akarok neked is ilyen semmitmondó, halogató választ adni. Tudom, sok mindenre szeretnél feleletet kapni. Elsősorban arra, hogy miért váltam el édesapádtól. Hiszen soha egyikünk sem mond a másikra egy rossz szót sem, s egyikünk sem választott másik élettársat. – Igen, mama, ezen már nagyon sokat törtem a fejem és… – Nem tudtál rá választ kapni. Nos, hogy is mondjam? – Alekszandra töprengve nézett maga elé. Nem valami könnyű megmagyarázni egy érzékeny kamasz gyereknek, hogy két ember, aki nagyon szerette egymást, hogyan távolodhatott így el. Nem mondhatja meg, hogy csalódott Vlagyimirban, s hogy Narvában, a törött ablakú, férgektől hemzsegő barakkban, ahol a zsivajgó, játszó gyerekek között egy kis társuk holtan feküdt, döbbent rá: aki ember, akinek lelkiismerete van, nem élhet csak önmagáért. – Szerettem édesapádat, ma is szeretem – mondta végül –, de mások a céljaink. Apádat a technikai dolgok érdeklik. Ő azon fáradozik, hogy a gyárakban jobb levegőt biztosítsanak a munkásoknak. De ez nem elég. Én ennél többet akarok tenni az emberekért. Ne csak a gyárakban, ahol tizennégy-tizenhat órát dolgoznak a gépek mellett, legyen jobb levegő, hanem munka után ne nyomorúságos odúkba, hanem egészséges lakásokba mehessenek haza. Azt akarjuk, hogy tiltsák meg a gyerekmunkát, hogy az asszonyok is annyi bért kapjanak, mint a férfiak, és ha gyereket szülnek, ne kelljen otthagyniuk a pár napos csecsemőt és visszamenniük a munkapad mellé, hanem otthon lehessenek a gyerekükkel, amíg az felcseperedik. – És? – Misa kifényesült szemmel hallgatta anyját. – Amit most elmondtam neked, az egyelőre csak vágy, de mi azon igyekszünk, hogy rövidesen valóság legyen. Csakhogy kevesen vagyunk, akik ezen munkálkodunk. Sokkal több az olyan ember, aki közönyösen nézi a mások nyomorúságát, s csak azon töri magát, hogy neki mindene meglegyen. Az ilyenektől nem várhatunk semmit. És aztán vannak olyanok is, akik nem akarják, hogy a szegény embereknek jobb, könnyebb életük legyen. Ezek gyűlölnek bennünket, s mindazokat, akik az emberek jogaiért harcolnak. Azt akarják, hogy a nép maradjon szolgaságban, túrja a földet, görnyedjen a munkapad mellett, dolgozzon nekik, míg ők henyélnek, díszes ruhákban járnak és fényes palotákban laknak! – Gyűlölnek benneteket? – Nemcsak gyűlölnek, azt még elviselnénk, de üldöznek is. Börtön, száműzetés vár azokra, akiket elkapnak, akikre rábizonyítják, hogy a népért küzdenek. – Téged is üldöznek? – Lehet, hogy ma még nem, de egyszer bizonyosan rájönnek: én is a szegényekért, az elnyomottakért harcolok! – És akkor? – Misa szemében rémület tükröződött. – Vigyázok magamra, kisfiam, ne félj! És ha úgy adódna, hogy… már nem vagyok biztonságban, akkor… elmenekülnék előlük! Ha így fordulna, te akkor se gondold, hogy elhagytalak. Akárhová kerülök, mindig velem vagy gondolatban. Mert azért harcolok, hogy mire felnősz, neked is emberibb életed legyen. Alekszandra elkészült a nőkérdésről szóló könyvvel, talált is rá kiadót, de annak az volt a kérése, küldjék el Gorkijnak, Capri szigetére. Kollontaj asszony bele is egyezett ebbe, bár tartott tőle, hogy ez esetben munkája nem jelenik meg az országos nőkongresszus előtt. Mégpedig a dolgozó nőknek nagy szükségük lenne erre a könyvre. Most, hogy befejezte az írást, több ideje maradt a kongresszus előkészítésére. Megírta felszólalását, bár nem szeretett írott szöveget olvasni, de azt gondolta, később beszédét, mint cikket valahol leközölteti. Vagy egyszer, ki tudja, ha már sok ilyen beszédet tartott, összegyűjti és könyv lesz belőle „Igaza volt Korolenkónak – gondolta –, a szépirodalom nem az én területem. Pedig jó lenne egyszer egy asszonyról írni, aki magányos marad, mert a férfi, akit szeret, nem lehet társa.” Elhessegette magától a gondolatot, nincs most idő ilyesfajta érzelgősségre. És talán… talán egyszer találkozik egy férfival, aki nemcsak asszonyt, hanem társat is lát benne. Gorkij válasza késve bár, de 1908 őszén megérkezett. Nagyon elégedett volt a kézirattal. A kiadó most már igyekezett a könyvet minél gyorsabban kinyomtatni, de az idő rövidsége miatt decemberre, a nőkongresszus megnyitására már nem jelenhetett meg. Zoja sokkal jobban felháborodott ezen, mint a barátnője. Még Alekszandrának kellett vigasztalnia Zoját. Tatyjana Scsepkina-Kupernyik, aki divatos író volt Pétervárott, s darabjait a Kis Színházban játszották, ismerte Alekszandrát, szerette volna elolvasni a könyvet. Kollontaj sajnálkozva vallotta be, hogy csak egy példánya van a kéziratnak, az is a nyomdában. Már-már arra gondolt, amikor Capriból sokáig nem kapott választ, hogy az is elveszett. – Ez végzetes könnyelműség – ingatta fejét az írónő –, én bizony három példányban íratok le mindent. A férjem megígérte, hogy hamarosan meglep egy írógéppel. Látott már olyat, Surocska? Alekszandra szívét jólesően melengette a Surocska megszólítás. Milyen régen nem hívta így senki. Azelőtt Zoja még így nevezte, de lassan ő is rátért a komolyabb Alekszandra megszólításra. A pártban pedig Kollontaj elvtársnő a neve. Igaz, nem is illik már hozzá a becéző Surocska, márciusban harminchat éves múlt. Nem illik, s mégis jólesik… – Igen, könnyelműség – bizonygatta Tatyjana –, maga amúgy is sok könnyelműséget követ el. Egyszer még komoly baja lesz. De ha bármi történne is, hozzánk nyugodtan eljöhet. Tudja, a házunk mindig tele van vendégekkel, írók, színészek, festők járnak hozzánk, mind éjszakai emberek. A portás elég nagy borravalót kap, nemigen törődik azzal, kit enged be. – Köszönöm – felelte meghatottan Alekszandra –, lehet, hogy egyszer még élni fogok a kedves meghívással. Kollontaj asszonyt ekkor már többen figyelmeztették, hogy a Finnországról szóló könyve miatt perbe akarják fogni. Igaz, két éve már, hogy a könyv megjelent, de a Belügyminisztériumhoz csak most jutott el. Most elkobozták és szerzője ellen fegyveres felkelésre való bujtogatás miatt akarnak vádat emelni. Az elvtársak azt ajánlották, hogy utazzék minél hamarabb külföldre. „Nem tehetem – jelentette ki Alekszandra határozottan –, meg kell várnom a nőkongresszust!” – A lakásában nem szabad tartózkodnia – figyelmeztette Tatyjána férje, aki ügyvéd volt –, nyilván ott fogják először keresni. Ha mindenáron Pétervárott akar maradni, élvezze vendégszeretetünket. A férfi szavai még jobban meghatották Alekszandrát, mint Tatyjana meghívása. Ügyvéd volt, értett a paragrafusokhoz, tudta: mit vállal, ha rejtegeti. – Előbb megpróbálom, hátha a nővérem is befogad. A férje magas rangú hivatalnok, minisztériumi tisztviselő, ott sem keresnének – mondta Alekszandra. Még az este becsengetett Adélhoz, aki csodálkozva fogadta. – Rég nem láttalak – nézett rá neheztelően –, mi jutott eszedbe, hogy most felkeresel? Talán a nőkongresszusra akarsz meghívni? Szép, hogy eszedbe jutottam. Engem is érdekel a nők sorsa, ha nincs is egyetemi végzettségem, mint neked – tette hozzá csípősen. – Nagyon örülnék, ha eljönnél a kongresszusra – felelte Alekszandra –, de nem ezért jöttem. A rendőrség keres. El tudnál rejteni néhány éjszakára? A nőkongresszus miatt nem akarok elutazni, beszédet kell mondanom! Adél előbb még mosolygó arca megkeményedett. És minden visszafojtott haragja, amelyet húga életmódja miatt évek óta őrzött magában, most egyszerre kitört belőle. – Lenéztél engem, mert a nyugodt, biztos életet választottam, mert nem kótyagosodtam meg mindenfajta bolondságoktól; amiket Marija Sztrahova plántált beléd. Ne tiltakozz, tudom, hogy csak „szegény Adélként” emlegettél anyánk előtt. Nos, vedd tudomásul, hogy „szegény Adél” nem veszélyezteti sem a maga, sem a férje biztonságát miattad. Menj oda, ahol befogadnak, keress az „elvtársaid” között menedéket, vagy ha nem sikerül, történjék, aminek történnie kell. Az eszméért kockázatot kell vállalni. Te is így gondoltad, ugye? Alekszandra szótlanul hallgatta nővére gúnyos szavait, nézte dühtől eltorzult arcát, aztán köszönés nélkül kilépett az ajtón. Tudta, hogy az életben utoljára beszélt vele. Bérkocsiba ült és Tatyjanához hajtatott. Az írónő, amikor meglátta elkínzott arcát, nem kérdezett semmit, megmutatta a szobáját, ahol alhat, és ajánlkozott, hogy értesíti Vlagyimirt. – Köszönöm, nagyon jó lesz – Alekszandra csak nagy sokára tudott megszólalni. – Vlagyimir vegye magához Misát és Anna Petrovnát. Ő talán el tud hozni a lakásból néhány holmit… a legfontosabb lenne a kongresszusra megírt beszédem. – Ezt én is el tudom hozni – nyugtatta meg Tatyjana –, én gyanún felül állok. A rendőrkapitány felesége a leghűségesebb olvasóm! A nőkongresszust 1908. december 10-én nyitották meg a pétervári Városi Duma zsúfolásig megtelt, fényesen kivilágított Sándor-termében. A résztvevők között akadtak drága prémekbe burkolt, felékszerezett hölgyek, egyszerűen öltözött tanítónők, orvosnők (körülbelül 2000 működött már ebben az időben Oroszországban), jogásznők, írónők és a polgári nőmozgalom vezetői. Az ülés megkezdése előtt vonult be a munkásnők küldöttsége. Kezükben piros szegfűt tartottak, a „bátorság és reménység jelképét”. Megjelenésük nagy feltűnést keltett, különösen a külföldről idesereglett újságírók között. „De hiszen ez tüntetés!” – mondották néhányan. Már az első napon kiéleződött a harc a burzsoá és proletár irányzat között. A burzsoá irányzat küldöttei minden társadalmi osztály asszonyait felszólítottak egyesülésre és egy osztályon kívüli női szervezet létrehozására. Ekkor kért szót a munkásnők küldötte: Varvara Volkova. „Ide jöttünk, mint a legelnyomottabb osztály képviselői, azzal a szilárd elhatározással, hogy vállvetve harcolunk az egész proletariátussal” – mondotta. Nagy megdöbbenést keltett a felszólalás, a munkásnők mindössze negyvenöten voltak ezerötvenhárom küldött között, de okosan és bátran védték az igazukat. Alekszandra a hét napig tartó kongresszuson négy napon át vett részt. Az ötödik napon kellett volna megtartania felszólalását. Azt gondolta: nyugodtan beszélhet, a rendőrségnek nem jut eszébe, hogy éppen a Sándor-teremben keresse. De barátai figyelmeztették, valaki besúgta, hogy látták a kongresszuson, s mivel a program az előadását hirdeti, bizonyos, hogy keresni fogják. Így is történt. Alighogy megkezdődött az ülés, rendőrök nyomultak be, s mindenkit igazoltattak. Alekszandrát nem találták. Felszólalását Varvara Volkova munkásnő olvasta fel. Kollontaj asszony előadása a dolgozó nők munkakörülményeit elemezte, és nyíltan kimondta: a „nőkérdés” mindenekelőtt „kenyérkérdés", s a nőket ki kell szabadítani a kapitalista kizsákmányolás fojtogatásából. Volkova felszólalása nagy vihart kavart. A sok elegáns hölgy őszintén kívánta, bár fognák el Kollontajt, ezt a veszedelmes lázító nőt… De kívánságuk nem teljesedett. Alekszandra biztonságban volt Tatyjanánál. Sok barátja eljött, hiszen tudták, ma éjjel el kell hagynia hazáját. Egy zeneszerző saját dalait adta elő, egy költő szavalt, az írónő felolvasta legújabb elbeszélését. Mindenki azon igyekezett, hogy egy baráti összejövetel szép emlékével távozzék Alekszandra. Fagyos, csillagtalan decemberi éjszakán vitte ki Tatyjana barátnőjét a pályaudvarra, Alekszandra meleg, de prém nélküli kabátban volt, fejét kendővel kötötte be, hiszen hamis útlevele egy munkásnő nevére szólt. Nyugodtan lépkedett, még mosolygott is, amikor a kék egyenruhás tisztviselő iratait kérte. De a szíve izgatottan kalapált: visszakapja-e útlevelét, vagy letartóztatják? Elutazhat-e? Közvetlenül az indulás előtt, a vonaton kapta vissza az iratait. Behúzódott a fülke sarkába. Nemsokára túljutottak a határon, s Ejdkunen villanyfényes állomására értek. „Szabad vagyok” – ez volt az első gondolata, és csak azután martak belé a kétségek. – „Mikor térhetek haza, és visszatérhetek-e egyáltalán? Tudom-e majd folytatni a munkámat? Idegen emberek közé kerülök, meg kell vívnom a harcomat azért, hogy elismerjenek. És mi lesz Misával? Nem hozhattam magammal a bizonytalanságba. Mikor látom újra? És ugyanúgy fog szeretni, mint eddig szeretett? Hátha megnősül Vlagyimir, és a mostoha ellopja tőlem a fiam szívét?” 3. Az elvtársak azt ajánlották: az emigráció első állomása Berlin legyen, a német szociáldemokrata pártban hasznát veszik tollának és kitűnő német tudásának. Grünewaldban, Berlin egy csendes külvárosában bérelt szobát, egy panzióban. A szoba olcsó volt, ezt most elsőrendű szempontnak tartotta, a lakók mind szerény keresetű emberek voltak. Amikor először lejött a közös vacsorához, s körülnézett, eszébe jutott a zürichi panzió, Frau Heeb suhogó köténye, és elgondolkozott: hány éve is, hogy egy augusztusi estén elhagyta otthonát? Tíz éve már, akkor még nem tudta, hogy lesz egy nap, amikor ugyanúgy nem térhet vissza, mint sok emigránstársa. Most értette meg Plehanov csodálkozását: hát ő akkor megy vissza Oroszországba, amikor akar? Most már nem mehet vissza… A pártban nagy szeretettel fogadták, örültek, amikor felajánlotta munkásságát. Azt tanácsolták, egyelőre ismerkedjen meg a várossal, az emberekkel, és két-három hónap múlva induljon el agitációs körútra. Bizonyára nagy sikere lesz, a németek nem szokták meg, hogy nő, méghozzá ilyen szép nő lépjen az emelvényre. Természetesen nagyon óvatosnak kell lennie, a vidéki városok rendőrségeinek már az is gyanús, ha valaki orosz. Viszont talán éppen ez vonzza majd a hallgatókat. – És mit csináljak addig? – kérdezte kicsit csalódottan Alekszandra. – Dolgozni szeretnék! – Írjon, elvtársnő! Örömmel és szeretettel várjuk cikkeit! Olvastam a finn munkásokról szóló könyvét, kitűnőnek találtam. Azért van szükség a várakozási időre, hogy füle megszokja a német beszédet. Tudom, jól beszél németül, de nálunk sokféle dialektus van, s ha valaki közbekiált, magának azonnal válaszolnia kell, különben meglazul a kapcsolata a hallgatósággal, esetleg meg is szakadhat. Megértett ugye, és nem haragszik rám? – kérdezte a sajtóreferens. – Nem – bólintott Kollontaj –, tökéletesen megértem és helyeslem az álláspontját. Írni fogok! Alekszandra meg is írt néhány cikket, el is küldte őket, közölték is, de nagyon egyedül érezte magát. Sokat gondolt az otthoniakra, írta és várta a leveleket, Zojától, Tatyjanától és Misától. Misától jött is levél, azt írta, reméli megkapja az útlevelet, és akkor a nyári vakációban meglátogatja. Most apjánál lakik, aki hamarosan újra megnősül. Alekszandra forgatta kezében a levelet, s nem értette, miért üti szíven így ez a hír. Több mint tíz éve hagyta ott férjét, miért vár tőle örök hűséget? Ritka találkozásuk alkalmával Vlagyimir kifényesült szeme mindig azt kérdezte: Visszajössz-e hozzám? Várjak rád? Megértette ezt a tekintetet, és ilyenkor a munkájáról kezdett beszélni, a terveiről, néha még az eredményeiről is. Így ment ez az évek hosszú során. Nincs abban semmi meglepő, ha Vlagyimir elfáradt a reménytelen várakozásban. És ott van Misa is, nyilván azt akarja, hogy a fiát családi légkör vegye körül. „Pedig éppen most nem lett volna szabad” – gondolta elszoruló szívvel, noha tudja, hogy nincs igaza. Ha az utcán összesimult fiatalokat látott, vagy akár idősebb meghitten sétáló párokat, megsajdult a szíve. „Nincsenek egyedül” – gondolta búslakodva. Ebben a szomorkás hangulatban találta Tatyjana Scsepkina, aki magával hozta Alekszandra most megjelent könyvét. Kollontaj talán még soha nem örült meg senkinek ennyire, mint most a barátnőjének. A legnagyobb öröm az volt, hogy oroszul beszélhettek. „Nem is tudod (akaratlanul tegezésre fordult az eddigi magázás), mit jelent nekem az orosz nyelv. Németül, hogy úgy mondjam, kifejezem a gondolataimat, de néha úgy érzem, nem is én beszélek.” Tatyjana beszámolt az elmúlt hetekről, nem sok vigasztalót tudott mondani. A Munkásnők Kölcsönös Segélyegyletét betiltották. Tizenhárom nőt letartóztattak, közülük többet Arhangelszkbe száműztek. A cári rendőrség vad hajszát folytat a szociáldemokraták ellen. Jelena Sztaszovának sikerült megszöknie a száműzetésből. Találkozott Misával és Vlagyimirral. – Vlagyimirral is? – Alekszandra elsápadt ezekre a szavakra. – Hogyan? Misa azt írja, apja nősül. – Amikor elhatároztam, hogy Berlinbe jövök, éreztem, hogy nagyon egyedül vagy – mondta Tatyjana –, írtam Misának, s kértem, hogy látogasson meg. Helyette volt férjed jött el, jövendőbelijével. És csak egy óra múlva érkezett Misa. Marija Ipatyevna bájos, jelentéktelen teremtés. Tanítónő. Azt mondta: nagyon szereti Vlagyimirt, és jó barátnője akar lenni a fiadnak. Tudja, anyja sohasem lehet. Nem is akarja helyedet elfoglalni a szívében. Téged nagyra tart, tisztel, becsül. – És Vlagyimir? – Ő eleinte csak hallgatott. Egy szóval sem mondotta, hogy szereti Marija Ipatyevnát. Aztán megjött Misa, a festőkörben volt, hozott magával egy képet, el is hoztam neked. Alekszandra meglepetésében elsírta magát. Misa emlékezetből festette meg az anyját. – Hiszen én nem vagyok ilyen szép. Drága kicsi fiam, ilyennek lát – mondta, és potyogtak a könnyei. – Bocsáss meg, Tanyecska, tudom, nem illik hozzám ez az ellágyulás. – Ugyan. Ugyan. Előttem nyugodtan sírhatsz. Jobb is, ha végre kisírod magad. Nem gondolod, hogy néha árt az a nagy önfegyelmezés? És egyébként is, lesz még rá elég alkalmad! Két hetet töltött az írónő Berlinben, ugyanabban a panzióban szállt meg, ahol Alekszandra lakott. Napjaik kellemesen teltek, gondtalan turistaként kószáltak a városban. Kollontaj megmutatta az antikváriumot, ahol, mint fiatal lány megvette a Kommunista Kiáltványt, miközben Adél kalapokat vásárolt… Tatyjana elutazása után harmadnapra Alekszandrának is indulnia kellett. A Rajna-vidéki Pfalz tartományba küldte a párt. Az első állomás a Rajna-parti Ludwigshafen volt. A kormos-füstös kisvárost csak egy híd választotta el a gazdag iparmágnások lakta Mannheimtől. És sok szegény munkáslány ment át a hídon, a gazdagok negyedébe, ahol nagyon keresték a csinos, fiatal lányokat. „Ezek szerények – gondolták a nyilvánosházak tulajdonosai –, néhány márkáért kaphatók.” Alekszandra első előadása a szegény munkáslányok kiszolgáltatottságáról szólt. Feldübörgött a taps, érezte: megtalálta a hangot az emberek szívéhez. Csak az bántotta: alig volt nő a hallgatók között. És minden nap más városban tartott előadást, mindenütt lelkesen fogadták. Jóllehet a gyárakban, üzemekben sok nő dolgozott, az előadásra csak nagyon kevesen jöttek el. Megmondta a szakszervezeti vezetőnek, hogy még egy napot akar tölteni a városban, szeretné megismerni az asszonyokat, s megkérdezi tőlük: miért nincsenek ott, ahol az őket érdeklő kérdésekről van szó. Herr Baumann a fejét ingatta. – Frau Kollontaj, az asszonyoknak nincs idejük ilyesmire. Az én Marie-m is szeretett volna eljönni, de vacsorát kellett főznie, na meg ott a három gyerek, azokat is el kell látni. – Hát maga sohasem segít a feleségének, Herr Baumann? – Én? – a férfi vizenyős kék szeme kerekre tágult a csodálkozástól, még a szája is nyitva maradt. – De hát én dolgozom! – mondta végül – és én férfi vagyok! Mit szólnának az emberek, no meg anyám, ha megtudnák, házimunkát végzek? – Megdicsérnék, a felesége pedig hozzájutna, hogy elolvasson egy újságot, vagy egy könyvet! Hiszen a felesége is munkába jár! – Igen, igen, de mégis… Alekszandra másnap délután ellátogatott néhány családhoz. Meglepte a rend és tisztaság, de ugyanakkor elszomorította: milyen természetesnek találják a nők sorsukat. Mintha nem kellene, és nem lehetne rajta változtatni. Amikor megkérdezte az asszonyoktól, miért nem jöttek el a gyűlésre, egyöntetűen válaszolták: nem érnek rá. Ott a sok házimunka, a gyerekek, és a férjük megköveteli a friss vacsorát. „Ő keres, ő parancsol!” – mondta az egyik asszony. „De hiszen maga is keres” – vetette ellen Kollontaj. „Mi az a pár fillér, amit én hozok haza, ugyanazért a munkáért még a fele bért sem kapom” – tette hozzá keserűen. – A szocializmusban mindez meg fog változni – biztatta Alekszandra –, a női munka egyenrangú lesz a férfiakéval, a nők sorsa fog a legnagyobbat változni. – Igazán? – csillant fel a nő szeme. – És mikor lesz az? – Reméljük, hogy hamarosan – búcsúzott el Alekszandra, de közben arra gondolt, hogy a szocializmus nem sült galamb, ami berepül a munkások szájába. Küzdeni kell érte. De ha mindenki csak úgy küzd, mint ezek a derék, jámbor asszonyok… akkor még nagyon sok felvilágosító előadásra lesz szükség. El is határozta, hogy mindazt, amit lát, hall, tapasztal, megírja. Amikor véget ért a gyűlés, és a szállodába ment, feljegyezte aznapi tapasztalatait. A jegyzetekből idővel könyv lesz: A munkások Európája lesz a könyv címe. Most már úgy érezte: nincsen egyedül. Esténként sok száz embernek mondja el, milyen lesz a jövő, és ha óvatosan is (a szakszervezeti vezető mindig óvatosságra intette) azt is beleszőtte mondanivalójába, hogy a jövőért harcolni kell, és ha szükséges, áldozatot is kell hozni. Ha Vlagyimirra gondolt, már nem fájt úgy, hogy megnősül. Reménykedve gondolt a nyárra: látni fogja Misát. Alighogy hazaérkezett agitációs körútjáról, újra utaznia kellett. Londonban „A minden felnőtt választójogáért küzdő társaság” hívta meg Clara Zetkinnel együtt, hogy tartsanak néhány előadást. Alekszandra és Clara Mrs. Montefiore vendégei voltak. A hölgyet ismerték nemcsak Londonban, hanem az egész országban. Úgy kezdte meg harcát a női egyenjogúságért, hogy megtagadta az adófizetést. Azzal érvelt, ha a nőknek nincs joguk beleszólni abba, hogy mire fordítják az adójukat, akkor miért fizessenek. Temze-parti szép, ódon háza hat hétig állta a rendőrség ostromát. Holmijait elárverezték, de a barátai visszavásárolták. Lábát nem tette ki a házból, a kerítésen adták be részére az ennivalót, tisztelői virágcsokrokat küldtek. A fotósok és az újságírók a kerítés rácsán át készítették a felvételeket és interjúkat. Dora Montefiore zendülést akart szítani a férfiuralom ellen, de hat hét után rájött, hogy más eszközökkel kell harcolnia. Ekkor alakította meg „A minden felnőtt választójogáért küzdő társaság"-ot. Mrs. Montefiore otthona igazi angol főúri ház volt. Tágas szobák, vörös téglás kandalló, puha karosszékek, az ősök aranykeretes képei a falon, s néhány kezdetleges vízfestmény, nyilván valamelyik dédanya munkája, amelyeket megőriz a családi kegyelet. Clara és Alekszandra több beszédet tartott. Zetkin a német nők, Alekszandra az orosz munkásnők helyzetéről számolt be. De ha nem is mondta ki, szavaiból érezni lehetett: nem a szavazati jog a legfontosabb cél. Dora Montefiore bemutatta Alekszandrának Bemard Shaw-t. Az írónak megtetszett a vonzó, elegáns asszony, aki tökéletesen beszélt angolul. Amikor kérdezősködött Mrs. Kollontaj angliai benyomásairól, az őszintén megmondta: egyetlen nagy városban sem látott még ilyen kirívó ellentétet. Itt fényűző paloták közvetlen szomszédságában szánalmas nyomortanyák vannak. Másutt a munkáskerületek a város szélén húzódnak meg. – Ó, vannak ennél még szörnyűbb dolgok is. Ha akarja, elviszem a dokkokba, nézzen ott körül! – mondta Shaw. És az író csakugyan megmutatta a dokkokat, ahol csapatokba verődött kamaszok kirabolják az arra járókat, a részegek verekedései nemegyszer gyilkossággá fajulnak, s az éhező munkanélküliek pennykért kínálják lányaikat. Clara Zetkin ezalatt bejárta a munkásnegyedeket, ellátogatott a házakba, ahol rendszerint egyetlen szobában lakott az egész család, ott főztek, mostak, étkeztek és aludtak. A csatornázatlan utcákon a szennyvíz folydogált és orrfacsaró szag terjengett. – Ha pedig nem fizetik ki ezért a nyomorúságos odúért a lakbért, az utcára teszik őket – számolt be tapasztalatairól Clara. – De hiszen ez szörnyűség – Mrs. Montefiorét őszintén megbotránkoztatták vendége szavai. – Talán mégsem az a legfontosabb, lesz-e a nőknek szavazati joguk, vagy sem – szögezte le véleményét Alekszandra. A háziasszony zavartan nyújtotta feléjük a süteményes tálat. Erre nem tudott mit válaszolni. 1909 nyarán Alekszandra izgatottan várta Misát a Friedrichstrassei pályaudvaron. Egy fiatalember szállt ki a vasúti kocsiból, a pétervári Tyenyisevszkij középiskola tányérsapkájában, jókora hátizsákkal. – Ha nincs a fejeden ez a sapka, meg sem ismerlek – az anya sírva-nevetve borult fia nyakába, és összevissza csókolta. – De mama – a fiú figyelmeztetőleg nézett anyjára –, itt annyian vannak és néznek… – Igazad van, kisfiam – Alekszandra belekarolt fiába, amíg a bérkocsihoz mentek –, de ne haragudj… nagyon régen láttalak és… – Én is szívesen átöleltelek és megcsókoltalak volna, de hát idegeneknek mi közük ahhoz, hogy mi mennyire szeretjük egymást! – csókolgatta Misa anyja kezét a kocsiban. – Mennyire szeretjük egymást! – Alekszandra szívét melengette ez a néhány szó. Így hát Marija Ipatyevna nem vette el tőle a fiát. Sok mindent szeretett volna kérdezni, mindenekelőtt azt, mi történt az elmúlt nyolc hónapban, hogy élnek hármasban, mi érdekli legjobban az iskolában, milyen volt a bizonyítványa, kik a barátai? Egyelőre nem érdeklődött. Elvitte a panziójába, véletlenül akadt még üres szoba. Amikor beléptek anyja kedves, otthonos szobájába, Misa körülnézett, és megjegyezte: – Nagyon barátságos a szobád, mama! És te még szebb vagy, mint amikor utoljára láttalak! Elhozta Tatyjana néni a képet? – El, drágám, nagyon köszönöm neked! – Én is köszönöm a levéltárcát, látod, mindig magammal hordom! – Misa elővette a tárcát, de nem nyitotta ki. Szégyellte volna, ha anyja meglátja benne a róla festett kis képet. – Megnézzük együtt Berlint, van még két napunk, aztán el kell utaznom Szászországba! Beszédeket tartok. Ugye velem jössz? – Szívesen, mama! – Misa boldogan mosolygott. „Olyan a mosolya, mint az apjáé – Alekszandra tűnődve nézte fia csinos arcát. – Talán csak a szeme az enyém…” Két nap múlva már el is utaztak. Misa lassanként felengedett és kérdések nélkül is beszélt az iskoláról, ahol a matematikát és rajzot szereti a legjobban. Jár továbbra is a festőkörbe, s zongorázni tanul. – Zongorázni? – Alekszandra csodálkozva nézett a fiára. – Igen – bólintott Misa. – Marija Ipatyevna hozott magával egy zongorát, ő nagyon szeret játszani, s amikor látta, hogy milyen szívesen hallgatom, rábeszélte papát: taníttasson zongorázni. A zongoratanárnőnél ismerkedtem meg Verocskával… A fiú zavartan elhallgatott. Akaratlanul ejtette ki a lány nevét. Aztán akadozva elmesélte, hogy Verocska egy évvel fiatalabb nála, ő is gimnáziumba jár, és orvos lesz. Ha elvégzi az egyetemet, a szibériai fogolytáborokban akarja gyógyítani a betegeket. Verocskának hasonló a sorsa, neki sincs édesanyja… nem, nem jól mondom – javította ki kapkodva –, nekem van édesanyám, csak… nagyon messze vagy – tört ki belőle – és… nagyon hiányzol. Papa jó hozzám, minden kérésemet teljesíti, Marija Ipatyevna gondoskodik rólam, de te… te más vagy! És Anna Petrovna is hazament a falujába! Mit felelhetett volna erre Alekszandra? Simogatta fia makrancos, fekete haját, aztán vigasztalólag mondta: – Talán nem tart soká ez a kényszerű távollét. Sok minden történik a világban, ami közelebb visz bennünket a célunkhoz. És addig… minden nyáron eljössz hozzám, becsavarogjuk a világot, mint két jó pajtás. Jövőre elhozhatod Verocskát is magaddal. Ha szereted, én is szeretni akarom! – Verocskáék szegények – sóhajtott Misa –, apja nem tudna pénzt adni útiköltségre, papától meg nem kérhetek pénzt. Azt mondja, korai még nekem az udvarlás. Pedig ez nem udvarlás, mama. Én szeretem Verocskát, neki mindent elmondhatok, amit gondolok, és ő megért. Ha elvégeztem az egyetemet, feleségül veszem. Nem bánod? – Nem, Misa, nem bánom! – Alekszandra fájó szívvel nézte fiát. – Az a legfontosabb, hogy megértsétek egymást! Különben… Nem folytatta tovább. Tudta, hogy Misa is apjára gondol, akárcsak ő. Azt kívánta, fia legyen boldogabb a házasságban. A szászországi körút során Drezdában, Meissenben, Chemnitzben jártak. Utána Haunitzba mentek. Napközben Misa sokat kószált egyedül, örült, hogy megértette a német feliratokat, néha egy-egy kérdést is kinyögött, és büszke volt, ha a jóindulatú németek válaszoltak rá. Esténként mindig meghallgatta édesanyját. És csodálattal nézte a karcsú, szép asszonyt, aki olyan lelkesen beszél, érvel, néha vitatkozik. Valóban az ő mamája? Természetesen a szövegből nem sokat értett, de a felhevült arcú hallgatóság tapsa, a „bravók” azt jelentették: mamának igaza van. Verocska is azt mondja: „Édesanyád nagyszerű ember, nagyon tisztelem és szeretem.” Igen, ez nem is lehet másképp, mamának és Verocskának nagyon kell szeretniük egymást. Hiszen egyszer majd mindannyian együtt élnek, ő egyiktől sem akar távol lenni. Milyen szép lehet egy család, ahol mindenki együtt van, s mindenki szereti egymást. Most, hogy együtt volt anyjával, most érezte csak: tulajdonképpen otthon ő olyan, mint akinek csak fél karja van. Ezt majd elmondja Verocskának. Írt is már néhány elbeszélést, azt is felolvasta neki. Verocska azt mondja: van írói tehetsége… erről rajta kívül senkinek sem beszélt. Sőt még az írásait is nála tartotta. Szégyellte volna, ha Marija Ipatyevna véletlenül megtalálja. Nem mintha kutatna a holmijai között. Ő nagyon jó, kedves teremtés, de hogy lehet mamához hasonlítani? Misa csodálkozva látta, hogy ha egy-egy gyűlésről visszajön a szállodába, mama még leül az íróasztalhoz és gyorsan jegyezni kezd. – Mit írsz, mama? – kérdezte tőle. – Amit látok, hallok, feljegyzem. Könyv lesz belőle, legalábbis remélem, hogy sikerül könyvet írnom a sok benyomásból – felelte Alekszandra. – Olyan könyv, amilyen a finn munkásokról szóló könyved volt? – érdeklődött tovább a fiú. – Hát te tudsz erről? – Alekszandra nagyon megörült, hogy fia hallott a könyvéről. – Olvastam – felelte büszkén Misa –, papa könyvtárában megtaláltam, igaz, a legfelső polcon, egészen hátul. Elcsórtam és Verocskával együtt olvastuk el. Zoja néninek elmeséltem, hogy megtaláltam ezt a könyvet, s ő mondta, vigyázzak, ne beszéljek senkinek se róla, mert emiatt kellett elmenned Oroszországból. – Igen, emiatt – mondta Alekszandra egy kis sóhajjal –, pedig… otthon nagyon sok munkám lett volna. De hát… Itt is akad munka, itt is vannak asszonyok, éhbérért dolgoznak, gyerekeket nevelnek, kiszolgálják férjüket, hajnaltól éjfélig talpon vannak, annyi idejük sincs, hogy egy újságot elolvassanak. És azt hiszik, ez a világ rendje: a nő sorsa rabszolgasors! 4. Clara Zetkin, aki a Die Gleichheit (Egyenlőség) c. lapot szerkesztette, gyakran kért Alekszandrától cikket, s ő mindig szívesen tett eleget a kérésnek. A honoráriumok is jól jöttek, félre akart tenni egy kis pénzt: útiköltséget akart küldeni Misa Verocskájának. Bár egy kis féltékenységgel gondolt a lányra: tizenhat éves a fia, és máris elveszi tőle egy lány. Aztán szégyenkezve hessegette el magától a féltékenységet. Ez az élet rendje, de azért… várhatott volna még egy ideig. Hátha nem ez a kislány az igazi… mindegy, hogy igazi-e vagy nem igazi, a fia férfi lesz, s elszakad az anyjától. Nemcsak a fiúk, a lányok is elszakadnak. Ő is elment, s ha nem engedték volna szépszerivel, biztos, hogy megszökött volna. Pedig szülői házban élt, apja-anyja óvó-kényeztető szeretetében. Misa pedig egyedül van. És ha tudja is, hogy anyjának miért kellett elhagynia őt, a magyarázat nem változtat a magányosságon. Az a fő, hogy jövőre újra együtt lesznek, s akkor megismeri Verocskát is. Misa nem hozott fényképet róla, de megígérte, hogy küld. „Rád hasonlít, mama – mondta, amikor elváltak –, bár nem olyan szép” – tette hozzá komolyan. A Misa elutazása utáni napok szörnyűek voltak. Nagyon vágyódott fia után. Ízlelgette az együtt töltött napokat, felidézte gondolatban a sok kedves beszélgetést. Olyanok voltak, mint két jó pajtás, a panzióban meg is jegyezte a tulajdonosnő, hogy mindenki testvéreknek hitte őket. „De én megmondtam nekik, láttam mindkettőjük útlevelét, s abból napnál világosabban kiderült: Frau Kollontaj az édesanyja ennek a fiatalembernek.” Alekszandra mosolygott, a derék németek előtt makulátlan maradt a híre. Azzal nem törődtek egyébként, hogy mit csinál, úgy tudták: újságírónő. Nemigen olvasták a Die Gleichheitet, és ha olvassák is, ki gondolhatná, hogy Ellen Melin néven írja cikkeit? Az elutazás után néhány héttel levelet kapott Pétervárról. Az északi iparvidék rostfeldolgozó gyárának szakszervezete küldötté választotta a II. Internacionálé VIII. kongresszusára, és a Szocialista Nők Nemzetközi Konferenciájára. Zoja külön írt, mennyire örül, hogy ilyen megtisztelő feladatot kapott. Ő is szeretne eljönni, de nem hiszi, hogy éppen erre a kongresszusra kiengedik. Talán egy más alkalommal. Levelében aggódva kérdezte: nincs-e valamire szüksége? Tanyecska, akivel most gyakrabban összejön, ajánlkozott, hogy újra elutazik hozzá, és visz neki ruhákat, cipőket vagy – ne sértődjék meg Sura – pénzt. Alekszandrát meghatotta a levél, és azonnal válaszolt. Nagyon köszöni a kedvességüket, de semmire sincs szüksége. Az előadásokért és cikkeiért kapott pénz bőven fedezi a kiadásait. „Nagyon keveset költök – írta –, nincsenek különleges passzióim, nem vagyok finnyás az étkezésben, s egy ruhát annyiszor és annyiféleképpen tudok átalakítani, hogy azt hiszik: mindig új ruha van rajtam. A kongresszusra is már készen van a ruhám, a tavalyira új gallért és kézelőt varrok, s feltűzöm nagyanyám régi melltűjét. A melltű Domontovics örökség, azért hoztam magammal, hogy ha egyszer nagyon megszorulok, legyen mit eladnom, vagy zálogba tennem. De erre egyelőre nem került sor!” 1910 augusztusában utazott Alekszandra Clara Zetkinnel együtt Koppenhágába. A küldöttség irodájában találkoztak Mrs. Montefiorével, aki már nem volt olyan lelkes feminista, mint Londonban. Örömmel üdvözölte az amerikai küldöttet, Miss Twininget. Az elegáns, magas sarkú lakkcipőt viselő nő amolyan társaságbeli hölgynek látszott, senki sem hitte volna róla, hogy a coloradói bányászsztrájk idején arra buzdította a munkásokat: szálljanak szembe a hatóságokkal. Sztrájkra való uszítás vádjával börtönbe vetették, és csak nagy óvadék ellenében bocsátották szabadon. A nőkonferenciát, amelyen tizenhét ország száz küldötte vett részt, a Népházban tartották. Komoly kérdésekről tárgyaltak: a nők éjszakai munkájának betiltásáról, a gyermek- és anyavédelemről, a nyolcórás munkanapról. Itt vetette fel Clara Zetkin a nemzetközi nőnap gondolatát. Azt ajánlotta, hogy minden év március 8-a legyen a világ minden asszonyának, lányának ünnepe. Alekszandra is felszólalt a konferencián, beszéde mindenkit magával ragadott. A Politiken című dán lap így írt róla: „S most Szent-Pétervárról Kollontaj polgártársnő lépett az emelvényre, karcsún, fekete ruhában… Egy kézmozdulat – s a forradalmi lelkesedés lángként tör fel szavaiból, sodró lendületével, mérhetetlen energiájával, végtelen szenvedélyességével felgyújtva mindenkit… Mikor elhallgatott, olyan tapsvihar tört ki, hogy – úgy tűnik – még a cári trón is beleremegett…” – Jól beszélt, kedvesem – mondta Clara Zetkin. – Talán megint túl heves, túl szenvedélyes voltam – Alekszandra kicsit megijedt saját szavaitól. – Nem baj, nem árt a szenvedélyesség, e nélkül nem lehet hozzáférni az emberek szívéhez. És utána kell az értelemhez szólni! Nekünk, nőknek ez az első feladatunk! Majd a kongresszuson, ott elsősorban az értelem pörölycsapásai zúzzák porrá a helytelen nézeteket! Augusztus 28-án reggel a Koncertpalota vasrácsos kerítése előtt ezerszámra tolongtak a kíváncsiak, hogy láthassák a résztvevőket, akiknek fényképeit sűrűn közölték az újságok. Élővirág-füzérek díszítették a kerítést. A főbejárat fölött vörös zászlók lobogtak. Az óriási termet is zászlók és virágok ékesítették. Minden küldöttség asztalán tábla jelezte a nemzetiségüket. Alekszandra hamarosan megtalálta az orosz küldöttség asztalát. Lenin már ott ült, s fejbólintással üdvözölte Kollontajt. Alekszandra az asztal túlsó végére ült le, s figyelte a belépőket. Jaurès, Vandervelde, Victor Adler, Kautsky, most jön Rosa Luxemburg, mögötte Clara Zetkin… és végül Plehanov, az egykori bálvány. Az elmúlt évek alatt kicsit megöregedett, de még mindig szép, vonzó férfi. Amikor a küldöttek mind elfoglalták helyüket, az elnökség Vandervelde vezetésével levonult az emelvényről, s népes zenekar lépett helyébe. És felcsendült a kantáta, amelybe a dán zeneszerző beleszőtte minden nép forradalmi dalainak motívumait. De a vezérszólam az Internacionálé volt. Mindenkit fellelkesített ez a zene. A muzsikában egyek voltak, s Alekszandra azt remélte, egyek lesznek a továbbiakban is. Nyolcszázkilencvenhat küldött gyűlt össze a Koncertpalotában. Az orosz küldöttség húsz emberből állott, a bolsevikok vezetője Lenin volt. A napirenden fontos kérdések szerepeltek: a nemzetközi proletariátus erőinek megszilárdítása, harc a háborús veszély, a nemzetközi politikai reakció ellen. Az üléseken keveset foglalkoztak a háború kérdésével, de a folyosókon sokan azt bizonygatták: nagy háború már teljesen lehetetlen. Az orosz küldöttség, különösen a bolsevik csoport nehéz helyzetben volt a kongresszuson. Oroszországot nem sorolták azok közé az országok közé, amelyekben jelentős a munkásmozgalom. Mindamellett Leninnek sikerült kiharcolnia a Jaurès által javasolt szöveg módosítását, így belekerült a határozatba, hogy a szövetkezés önmagában nem elegendő, „erőtlen a szocializmus céljának megvalósításához”. Szeptember harmadikán véget ért a kongresszus. A küldöttek tiszteletére este nyolc órakor fogadást rendeztek a koppenhágai városháza épületében. A vidám hangulatú banketten Lenin nem vett részt. Tudomására jutott, hogy a dánok tizenkétezer koronát költöttek a fogadásra. Ez nem tetszett neki. És azon kívül korainak tartja még ezt a nagy vidámságot – magyarázta Lunacsarszkij, amikor Vlagyimir Iljics felől kérdezősködtek. A hajnalig tartó bankett után másnap Jaurès és Vandervelde társaságában Alekszandra, a svéd szocialisták meghívására, Svédországba utazott, hogy gyűlésükön felszólaljon. Nagy megtiszteltetés volt ez számára, de egyszersmind nagy felelősség is. Két ilyen kiváló szónok mellett beszélni, nehéz feladat. Mit tudnak a svédek Oroszországról? Hiszen a dán újságíróknak is olyan homályos elképzeléseik voltak hazájáról. Egyikük azt kérdezte: hol tartják a forradalmárok Oroszországban a bombákat? És a hajóúton mind Vandervelde, mind Jaurès lekicsinylően beszéltek az orosz népről. Jaurès azt mondta, hogy az orosz szociáldemokratákban van egy jó adag anarchizmus. De ez elkerülhetetlen egy félig civilizált népnél. Ezek a szavak fájtak Alekszandrának. Igaz, a cárizmus népbutító politikája sok millió embert állati sorban tartott, de talán nincs egyetlen ország sem, ahol annyian áldozzák fel életüket annak, hogy kiemeljék ezt a tömeget a sötétségből. Ha ez a két jól ápolt politikus ismerné az ő barátait, elvtársait, akik börtönt, száműzetést, sőt halált vállalnak a népért, nem beszélnének ilyen meggondolatlanul Oroszországról. Mi lenne, ha most ő odavágná Vanderveldének: tudja, inast tartanak a házukban, ezüstcsészékben szolgálják fel a reggelit, s Madame Vandervelde irodalmi szalonjában a hölgyek és urak elvont dolgokról csevegnek. Ha az orosz nép félig civilizált, akkor Vandervelde meg túlságosan „civilizált” ahhoz, hogy vezére legyen a kizsákmányoltaknak, s azok nem is igen merik felkeresni, félnek, hogy egyszerű öltözetük miatt be sem engedi őket a frakkos lakáj. Alekszandra fegyelmezte magát, hallgatott. De amikor a svéd szociáldemokrata vezető, Hjalmar Branting felvezette a szabadban megtartott gyűlés emelvényére, újra eszébe jutottak Jaurès sebző szavai, és eddig még soha nem érzett indulattal beszélt az elnyomott orosz népről, a forradalmárok mindjobban növekvő csoportjáról, amely majd kivívja a szocializmus győzelmét. Dübörgő tapssal, virággal köszöntötték a svédek, alig akarták leengedni a tribünről. Jaurès elismerően mondta: Nagyon szépen beszélt, Kollontaj asszony! Született szónok! – Köszönöm az elismerést – felelte, és elhallgatta a mondat másik felét: „Akadnak azért nálunk is civilizált emberek, Jaurès elvtárs!” 1910 és 1914 között Alekszandra városról városra, országról országra járt, gyűléseken beszélt és cikkeket írt. Sohasem tudta, hogy másnap hová utazik. Csak egyet tudott: júliusban találkozik Misával. Fia minden júliusban vele töltötte a vakációját. Együtt utaztak, s Misa nem győzött betelni az idegen tájak szépségével, mappáját, állványát, kis festőszékét mindenhová magával vitte, s megszállottan festett. Kollontaj anyai elfogultsággal gyönyörűnek találta a képeket. „Festő leszel, drága kisfiam” – mondogatta. – Nem, mama, nem leszek festő – józanította ki Misa anyját –, mérnök leszek, csak… szeretek festeni. A zongorázást abbahagytam, nem volt türelmem a gyakorláshoz. De azért szívesen hallgatok zenét. Gyakran járok operába. Zsenya néni beajánlott, valamennyi jegyszedő ismer, s mindig kapunk helyet, akármilyen zsúfolt ház van. – Kapunk… Verocskával? – kérdezte óvatosan. Misa az elmúlt év alatt egy sort sem írt a lányról. – Nem – felelte kurtán a fiú. – Verocska mással megy színházba. Egy orvosnövendék lakik náluk, valami távoli rokonuk, legalábbis Verocska azt mondja. Hát… tőlem akár férjhez is mehet hozzá. Misa igyekezett közönyösen beszélni, de anyja érezte a hangjában megbújó keserűséget. „Az első szerelmi csalódás – gondolta ellágyultam – Hogy fájhat neki a kislány hűtlensége!” – No, ne nézz ilyen szomorúan, mamám – Misa legyintett –, vannak még lányok, némelyik csinosabb is Veránál, csak… velük most már nem vagyok olyan őszinte. Mindent, amit gondolok, érzek, leírom. És majd egyszer, ha találok valakit, aki igazán megért, annak odaadom. Addig meg… minden évben eljövök hozzád, s akkor van valaki, akivel őszintén beszélhetek. Ez nagyon sokat jelent nekem. – És apád? – tette fel félve a kérdést Alekszandra. – Papa nagyon jó, de… ha képet kellene róla festenem, csak szürkével festeném. Mást nem mondhatok. Alekszandra bólintott, és titokban egy kicsit büszke volt a fia kritikus voltára. Igen, Vlagyimir jó ember, de kétségkívül szürke. Semmi szín, semmi elevenség nincs benne. A világból csak a számokat, meg a gépeket látja. Szorgalmas hangya, visz egy cseppnyi fűszálat, de ezzel nem a hangyák birodalmát, saját kis viskóját akarja felépíteni… 1911 nyarán Párizsban találkozott Alekszandra Misával. Már tavasz óta itt élt, Passyban, Párizs egyik negyedében bérelt egy kis padlásszobát. Ebben az időben Párizs volt az orosz politikai emigráció központja. A legtöbb emigránsnak nem volt munkája, nélkülöztek, éheztek. Csicserin, aki egy dúsgazdag orosz földbirtokos család fia volt, Párizsban úgy élt, mint a legszegényebb diák, s minden pénzét szétosztotta az emigránsok között. Alekszandra a párt megbízásából beutazta egész Franciaországot, előadásokat tartott, ezeknek jövedelmét a pártkasszába adta. Aztán visszatért Párizsba, ahol a háziasszonyok az egyre emelkedő árak ellen harcoltak. Sok nőt letartóztattak. Erre felvonulásokkal, tüntetésekkel válaszoltak. A kormány végül is kénytelen volt engedményt tenni: mérsékelte a tej árát, és Argentínából hozatott be húst. – Hát ez is megeshet – ámuldozott Misa –, nálunk… – nem fejezte be a mondatot. – Rövidesen nálunk is fordul a világ. Talán már nem is lesz szükség az effajta harcokra! Majd meglátod, tíz vagy húsz év múlva, hiszen te még fiatal leszel. – És te is, mamám! Te olyan fiatal és szép vagy, a legszebb az egész világon! – jelentette ki Misa rajongva. – És te vagy a legjobb anya! Alekszandra szemébe könny szökött. Jó anya, hát akkor is, ha messze kell élniük egymástól, ha csak a vakáció rövid heteiben lehetnek együtt. Misa megérti és belenyugszik abba, hogy neki dolga van, s nem haragszik ezért. Ennél nagyobb ajándékot nem kaphatott volna a sorstól. Misa sokat barangolt egyedül a városban, hajnalban kelt, késő éjjel vetődött haza, azt mondta: sajnál minden alvással töltött percet. És ugyanúgy böngészett a Szajna-parti könyvárusok kosaraiban, mint annak idején anyja. Mindennap valami könyvvel tért haza. – Ha visszamegyek – mondta –, elkezdek franciául tanulni! Olyan csodálatos, hogy te ennyi nyelvet tudsz! Angolul, németül, franciául. A múltkor nem is láttál, elmentem az egyik gyűlésre, elbújtam a leghátsó sorban, és figyeltelek, ahogy beszéltél. Az emberek azt hitték, hogy francia vagy! Még a kiejtésed sem különbözött azokétól, akik hozzászóltak. Miről beszéltél? – A hároméves katonai szolgálat ellen szólaltam fel. Azt akarjuk, hogy sohase legyen háború, s reméljük, hogy meg is tudjuk akadályozni, akkor minek meghosszabbítani a katonaságban eltöltött időt? Misa hazautazása után Alekszandra még Párizsban maradt, A munkások Európája című könyvén dolgozott. Közben átrándult Belgiumba. A munkások itt is nagy szeretettel fogadták, előadásait mindig zsúfolt nézőtér előtt tartotta, érthető volt hát a támadás a jobboldali sajtó részéről. A klerikális lapok azt írták: „Ezt az orosz nőt, akit egyik országból a másikba cipelnek, mér régóta ki kellett volna kergetni Belgiumból!” Sőt letartóztatásáról is beszéltek, de ez csak növelte népszerűségét. Alekszandra maga is mulatott azon, hogy az újságok „Szoknyás Jaurèsnek” nevezték. Jaurèsre már nem neheztelt, belátta, hogy sok igazság volt a megjegyzésében, de változatlanul fenntartotta azt a véleményét, hogy nem kellett volna ezt ilyen sértő módon tudomására hoznia. Párizsból időnként kiutazott Draveilbe, Lafargue-ékhoz. A házaspár mindig nagy szeretettel fogadta. És Laura kérés nélkül is beszélt szüleiről, testvéreiről. Alekszandra néha megfeledkezett az időről, s csak a legkésőbbi vonattal ment vissza. Aztán hajnalig írt. Be kell fejezni a könyvet, a kiadó, amelynél a nőkérdésről szóló könyve megjelent, már előleget is küldött. Ha ideje engedte, meglátogatta Inessza Armandot. Csicserin ismertette meg Inesszával, aki nem messze lakott tőle gyermekeivel. Alekszandra sok hasonlóságot látott Inessza és a maga élete között. Inessza angol apa és francia anya gyermeke volt, szülei korán elhaltak, és egy nagynénje vitte magával Oroszországba, ahol nevelőnő lett egy gazdag moszkvai gyárosnál. A feltűnően szép fiatal lány Armandék gyerekeivel együtt nőtt fel, ugyanolyan jómódban, mint a többiek. Tizennyolc éves korában férjhez ment gyerekkori pajtásához. Szerette férjét, és jöttek sorban a gyerekek, négy lány és egy fiú. Dajka, nevelőnő gondozta a gyerekeket, férje csak azt kívánta meg feleségétől, hogy szép és elegáns legyen. Inesszának túl sok volt a szabad ideje, és túl sokat olvasott, így ismerkedett meg a marxista irodalommal, egy véletlen folytán került el egy titkos összejövetelre. Attól kezdve tudta, hogy nincs joga ahhoz az élethez, amelyet eddig élt. Bekapcsolódott a mozgalomba, veszélyes feladatokat vállalt, egy darabig azt hitte: Armand gyáros feleségét nem gyanúsíthatják. De felfedezték munkáját, börtönbe került, majd száműzték. – És a férje, hogy viselkedett? – kérdezte Alekszandra. – Férjem nagyon jó volt hozzám – felelte Inessza –, mind a mai napig jó barátom maradt. Amikor sikerült megszöknöm a száműzetésből és Franciaországba jöttem, idehozta a gyermekeimet és gondoskodik róluk. – Szereti? – Becsülöm a jóságát, az áldozatkészségét, egy kis lelkiismeret-furdalást is érzek, amiért magára hagytam. Ő megérti az álláspontomat, hogy amíg ennyi nyomorúság van a világon, nincs jogunk a saját kis tűzhelyünk mellett békésen üldögélni. Megérti, de nem tudott és nem is tud követni. Néha meglátogat, ilyenkor körülnéz ebben a szerény kis lakásban, látja, milyen ócska zongorám van, és megkérdi: „Mire van szükséged, Inessza? Miért nem engeded, hogy legalább egy jó zongorát vásároljak neked? Hiszen tudom, a zene volt a szenvedélyed.” „Jó nekem ez a zongora – felelem ilyenkor –, akarod, hogy játsszam neked valamit?” De mindig visszautasít. Azt hiszem, fájna neki a játékom. Lánykoromban azt mondták, foglalkozzam komolyan zenével, válasszam hivatásul. Most csak a barátaimnak játszom. Vlagyimir Iljics és Nagyezsda Konsztantyinova néha eljönnek. Lenin Chopint szereti, neki szoktam játszani. Persze Vlagyimir Iljics ritkán engedheti meg magának, hogy belefeledkezzen a muzsikába. Hiszen tudja, mennyit dolgozik. Én fordítom le az írásait franciára, angolra. Alekszandra szerette volna megkérdezni, hogy merre vannak Inessza fiai, lányai. De tapintatlanságnak érezte. Akármerre vannak, itt élnek Franciaországban, nem olyan messze, mint Misa. És férje is meglátogatja. Vlagyimir még egyszer sem jött el hozzá. Újra arra gondolt, milyen csodálatos lehet, ha két ember, aki szereti egymást, ugyanazt tartja élethivatásának, mint a másik. Mint Laura és Paul Lafargue. Ő meg egyedül van, a barátok, elvtársak együttérzése ha enyhíti is, de nem oldja fel magányát. Egy esős novemberi napon, amikor leszaladt reggelit vásárolni s közben megvette az L'Humanitét, gyászkeretben Paul és Laura nevét pillantotta meg. Az első pillanatban nem tudta felfogni, mi történt. Ha csak az egyik nevét látja, gyorsabban eljut tudatáig a halálhír. De így egyszerre… Egy darabig mozdulatlanul, megkövülten állt, míg valaki megszólította: – Madame, talán rosszul van? Hazakísérjem? Akkor tért magához. – Köszönöm, nincs semmi bajom – felelte, és gyorsan, mint akit üldöznek, futott haza. Otthon rámeredt az újsághírre, elolvasta egymás után sokszor: Paul és Laura öngyilkosok lettek. A cikkből kiderült, hogy a házaspár már rég megállapodott egymással: ha Paul eléri a hetvenedik évet, önkezükkel vetnek véget életüknek. A végrendeletből részleteket közöltek. Paul azt írta: „Józan ésszel és tiszta tudat birtokában végzek magammal, még mielőtt a könyörtelen öregség rendre megfosztana az élet minden örömétől és élvezetétől, elpusztítaná fizikai erőmet és szellemi képességemet, megbénítaná energiámat és akaratomat, mielőtt még terhére válnék másoknak és magamnak.” A párt vezetőségének nyilatkozatából kitűnt, hogy a párt helyteleníti Lafargue-ék tettét. „Nem értette meg – írták –, hogy mit jelentett a pártnak az ő és Marx egyetlen életben maradt leányának jelenléte.” Alekszandra megsiratta a kedves barátokat. És tisztelte Laurát, aki nem akart és nem tudott férje nélkül tovább élni. Két ember, akik valóban egyek voltak, akik életük utolsó pillanatáig változatlan szerelemmel szerették egymást. Hideg decemberi napon temették Lafargue-ékat a Père Lachaise temetőben. Az elvtársak vörös zászlókkal vonultak fel. Alekszandra vörös szegfűből font koszorút helyezett a sírra. Lehajtott fejjel állt, nem tudott figyelni a szónokok szavára. Csak amikor meghallotta Lenin hangját, aki franciául beszélt, akkor nézett fel. Lenin fájdalmát fejezte ki Lafargue-ék halála fölött, úgy jellemezte Pault, mint a marxizmus eszméinek egyik legtehetségesebb és legképzettebb hirdetőjét. Befejezésül hangsúlyozta, hogy győzelmet fog aratni az az ügy, amelynek Lafargue egész életét szentelte. A temetés után Kollontaj kezet szorított Leninnel, Nagyezsda Konsztantyinovával és Inesszával, akik egymás mellett álltak, aztán hazafelé indult. Inessza utána szólt: – Alekszandra, ha van kedve, jöjjön fel hozzám egy csésze teára! Kollontaj hálásan fogadta a meghívást. Amíg kortyolgatták a rubinszínű italt, mindketten arra gondoltak: nekik nem adatott meg az a boldogság, ami Laurának jutott osztályrészül. És Inessza, mint aki folytatja a ki nem mondott szavakat, egyszerre csak megszólalt: „Nem vagyunk boldogok, de dolgunk van a világban!” Alekszandra szótlanul bólintott. 1912 novemberében Alekszandra elutazott a II. Internacionálé rendkívüli kongresszusára, Bázelbe. A harminchat főből álló orosz küldöttség egyik tagja volt. Kitört a Balkán háború, egy még szörnyűbb háborútól való félelem szűkölt az emberekben. A kongresszust a bázeli székesegyház boltívei alatt nyitották meg. A városi hatóságok és a papok üdvözölték a résztvevőket. „A kormányok vegyék figyelembe, hogyha háborús veszélyt idéznek elő, a népek könnyen arra a következtetésre juthatnak, hogy saját forradalmuk kevesebb áldozatba kerül, mint az idegen háború!” – mondotta beszédében Jaurès. Clara Zetkin röviden szólalt fel. Többek közt ezt mondta: „A kapitalista társadalom – óriási emberevő. A háború csupán folytatása azoknak a tömeggyilkosságoknak, amelyeket a kapitalisták békében is elkövetnek. Háborút a háború ellen” – jelentette ki óriási taps közepette. Kollontaj asszony is felszólalt. „Ha a háború mégis kitör… fel kell használni a háború okozta gazdasági és politikai válságot a néptömegek felrázására, és meg kell gyorsítani a kapitalista osztályuralom megdöntését…” – idézte Lenint, aki a stuttgarti határozatban ezt a módosítást terjesztette elő. Úgy érezte, helyesen beszélt. Szavait néma csendben hallgatták. Másnap megvette az újságokat, és bosszankodva olvasta az egyikben a tudósítást, amelynek a cikkíró A bábeli nagy parádé címet adta. Felháborító! A kiáltványból, amelyet holnap fogad el a kongresszus, majd kiderül, hogy nem parádéra gyűltek ott össze. A kiáltvány keményen fogalmazott: „A kormányok jól jegyezzék meg, hogy Európa mai állapotát és a munkásság hangulatát tekintve, a háború kitörése az ő számukra sem veszélytelen.” Ezek a nagyon is megfontolandó szavak hangzottak el a székesegyház ódon falai között. Alekszandra szívesen maradt volna még Bázelben, szeretett volna néhány kirándulást tenni, megnézni Erasmus szülőházát, elmenni a képtárba. Míg Svájcban élt diákként, sohasem jutott ideje rá, hogy Bázelbe utazzon. De most nem maradhatott tovább. A svájci szociáldemokraták felkérték, tartson előadásokat különböző városokban, és ő örömmel tett eleget a kérésüknek. Két hét múlva Berlinbe utazott. Addigra már megjelent A munkások Európája című könyve. A német szociáldemokrata vezetők megnehezteltek rá a könyvében írottakért. Nem olvasták, mert oroszul általában nem tudtak, csak elferdített kivonatokból ismerték, de úgy értelmezték, hogy Alekszandra árulást követett el a párt ellen, amikor kigúnyolja a szakszervezeti bürokratizmust. Kollontaj asszonyt nagyon bántották ezek a méltatlan támadások, csak Csicserin és Gorkij elismerő sorai vigasztalták meg. Később, amikor könyvét lefordították németre, a párt is másként értékelte munkáját. 1913-ban ünnepelték először Oroszországban a nemzetközi nőnapot. Alekszandra a külföldi sajtóban több cikkben számolt be erről az örvendetes eseményről. Bebelnek levélben hívta fel a figyelmét a nagy ünnepre, és Bebel nagyon kedvesen válaszolt. Megírta, hogy egyetlen nép sem hozott annyi áldozatot az emberi szabadságért, mint az orosz, amely a legreménytelenebb körülmények között folytatta harcát. És folytatja továbbra is – gondolta Kollontaj, aztán leült és levelet írt Scsepkina Kupernyiknek. A levél tele volt honvággyal. „Az őszre gondolok, látom, ahogy gombát gyűjtenek az erdőben, ahogy kopognak a végtelennek tűnő esőcseppek, ahogy a harmattól fénylő vörös berkenye levelei őszi szagot árasztva susognak a szélben. Mennyire szerettem a szeptembert Kuuzában. Ez volt a legkedvesebb hónapom. Hidegek voltak a holdas éjszakák, fenyő illata töltötte meg a szobámat, s reggelenként lassan szállt fel a köd…” Amikor befejezte a levelet, hirtelen vágyat érzett, hogy ne csak cikkeket, tanulmányokat írjon. Ha egyszer ideje lenne, hogy belefogjon egy regénybe! Hiszen annyi női sors bontakozott ki előtte, annyi asszony mondotta el neki élete történetét. S milyen érdekes, a sok különböző sors nagyon hasonlított egymáshoz. Míg ezen merengett, eszébe jutott sikerületlen első kisregénye. Lehet, hogy nincs tehetsége a regényíráshoz. De ha egyszer ideje lesz, mégis belefog. Akkor is, ha nem találja elég jónak a kiadásra. Csak a maga örömére, a maga kedvtelésére. Ha ideje lesz rá, a szüleiről fog írni, anyja és apja szerelméről, a bulgáriai évekről, Vlagyimirral való kudarcba fulladt házasságáról. Ha ideje lesz… Egyelőre Londonba utazott, anyagot gyűjteni újabb tanulmányhoz. A proletáranyák keserves sorsát akarta megírni, a kapitalista társadalom kegyetlen magatartását, amely semmilyen védelmet nem nyújt a munkásnőknek, akik szülés előtt állnak. Különösen Oroszországban uralkodtak elképesztő állapotok ezen a téren. A munkásnőt néha a munkapad mellett érték a szülési fájdalmak, és öt nappal a szülés után vissza kellett térnie a gyárba vagy az üzembe. 1911-ben egy gyárban hosszú sztrájk után jutottak el csak odáig, hogy hat hét szabadságot engedélyeztek a szülő nőknek. De fizetésről vagy bármiféle segélyről még beszélni sem lehetett. A British Museum kör alakú olvasótermében töltötte Alekszandra minden délelőttjét. „Itt dolgozott Marx is” – gondolta meghatottan, és a kiadott olvasójegyek tulajdonosainak neve között megtalálta Eleanor Marx nevét és aláírását is. Laura beszélt húgáról, a legfiatalabb Marx lányról, mutatta is a fényképét. Bájos volt, csupa elevenség áradt a tekintetéből. A férfi, akit szeretett, méltatlannak bizonyult hozzá, és ő nem bírta tovább a sok megaláztatást, öngyilkos lett. Ugyanúgy, mint néhány évvel később Laura. Különböző okokból, egyik mert meggyűlölte élettársát, a másik, mert túlságosan szerette. Alekszandra, míg jegyzetei fölé hajolt, eltűnődött az asszonyi sorson. Ő még nem érzett ilyen szenvedélyt, s úgy gondolta, akárhogyan szeretne is egy férfit, nem tudna sem miatta, sem érte meghalni. Hiszen az élet akkor is szép, izgalmas, ha akadnak érzelmi csalódások. Azon kívül dolga van. Akinek dolga van a világban, annak élnie kell. Amikor hazament a könyvtárból, otthon folytatta a munkát. Gyűltek a jegyzetek, szaporodtak a megírt oldalak. Zojának írta: „Elzárkózom a világtól, még a címemet sem adom meg senkinek sem. A könyvön dolgozom. Az időjárás kétségbeejtő… Begyújtok a kandallóba, este pedig gyorsan ágyba bújok…” A könyv címe Társadalom és anyaság volt. Több mint hatszáz oldalon át írt az anyaságról, elkezdte a matriarchátus korától és folytatta egészen a huszadik század első évtizedéig, ahol az anyaság öröme helyett csak teher és fájdalom szakad a dolgozó anyára. Csak 1916-ban került a könyv kiadásra, amikor már a halál aratott mindenütt. A könyv írása közben Alekszandra még hitt abban, hogy nem lehet vágóhídra vinni emberek millióit, és lesz olyan erő, amely megakadályozza ezt a véres mészárlást. Hitt és bízott a bázeli kongresszus harangzúgás közepette elhangzott ünnepélyes szavaiban. És közben aktívan részt vett a cárellenes kampányban. Beszédet tartott a Trafalgar téren, a Nelson-szobor mellvédjéről, sok ezer ember hallgatta, és egy sem gondolta volna, hogy a lelkes, fiatal nő nem angol. Aztán nyáron megérkezett Misa, most már nem hordta a Tyenyisevszkij középiskola tányérsapkáját, a Műszaki Főiskola hallgatója volt. – Mesélj – faggatta Alekszandra –, mi van otthon? – Papa sokat dolgozik, és gyakran nagyon fáradt. A szíve rendetlenkedik – felelte a fiú. – Marija Ipatyevna jó és kedves, mint mindig. Küldött neked egy kendőt, maga horgolta, igazán nagyon szép! Zsenya néni otthon szerepelt két hónapig, reméli, hogy találkozhat veled, ha nem itt, talán ősszel Németországban, ha éppen ott leszel. Képzeld, Adél nénit is meglátogattam, meghalt a férje. – Meghalt? – kérdezte döbbenten Alekszandra. – És Adél hogy viseli a gyászt? – Amikor ott voltam, sokat sírt, azt mondta, Igor Vasziljevics nagyszerű ember volt, de aztán jött egy barátnője, annak nagyon panaszkodott, hogy ki kell költözni a nagy lakásból, egy fillérjük sem maradt, s a nyugdíja nagyon kevés. Most igazán nem tudom, miért sírt olyan keservesen, a kis nyugdíj vagy férje elvesztése miatt! – Ne légy olyan kegyetlen – intette le Alekszandra, de magában azt gondolta, Misa most is fején találta a szöget. – És a lányok? – könnyedén kérdezte az anya, de kicsit félt a választól. – Egyik sem érdekel túlságosan – felelte a fiú –, van néhány jó barátnőm, de… egyik sem jelent annyit, mint Verocska jelentett. Verocska férjhez ment. Nem jár egyetemre, született egy kislánya, azt babusgatja. Néha felmegyek hozzájuk, elbeszélgetünk hármasban, de már a harmadik mondat után ásítani szeretnék. És erre a lányra, pardon, most már asszonyra mondtam, hogy olyan, mint te! Nagy szamár voltam – tette hozzá őszinte meggyőződéssel. Gyorsan elszaladt a négy hét, amit Alekszandra a fiával tölthetett. És amikor elbúcsúztak egymástól, mindkettő azt gondolta: „Ha mindig együtt lehetnénk!” De Misának vissza kellett mennie Pétervárra, megkezdődtek az előadások, Alekszandra pedig Berlinbe utazott. Zojától kapott levelet, annyi év után sikerült kijutnia Oroszországból. – Semmit sem változtál az elmúlt négy év alatt! – állapította meg Alekszandra, amikor viszontlátta Zoját. – Te pedig még fiatalabb lettél! – válaszolta Zoja. – Tán szeretsz valakit? – Nem – rázta fejét erélyesen Alekszandra –, egyedül élek, teljesen egyedül. Persze akadnak udvarlóim, eljárunk néha hangversenyre vagy színházba, esetleg beülünk egy olcsó étterembe. De ezek inkább barátok, ennél többet nem jelentenek. És aztán gondold meg, milyen tartós kapcsolat alakulhat ki két ember között, akik közül az egyik állandóan úton van. Hol ide, hol oda hívnak előadásokat tartani, agitálni. És tudom, hogy az élő beszédhez értek a legjobban, tehát kötelességem, hogy mindenhová elmenjek, ahol szükség van a felszólalásomra. Legyen az sztrájkra való buzdítás vagy háborúellenes propaganda, vagy a nők jogaiért való harc. Éppen most kaptam Clara Zetkintől levelet, 1914 augusztusában összeül a nők nemzetközi konferenciája, felkért, hogy tartsak beszédet. – Ez igazán megtisztelő – Zoja tűnődve nézett maga elé –, ha addig nem történik semmi a világban. – Miért, mi történne? A háborúra gondolsz? Nem, lehetetlen, hogy a népeket belevigyék ilyen esztelenségbe! Ha ott lettél volna a bázeli kongresszuson, hallhattad volna, milyen egyöntetű volt a háború elleni tiltakozás. Amíg ilyen emberek vannak, mint Jaurès, mint Liebknecht, mint Lenin, nem lehet háborút kirobbantani! – Bár igazad lenne – felelte Zoja, aztán még hozzátette: – Sura, én félek a háborútól! Sokszor gondolt vissza Alekszandra barátnőjével folytatott beszélgetésére, amikor 1914 nyarán Kohlburgban, egy tiroli kis fürdőhelyen utolérte a háború kitörésének híre. Misával nemrég utaztak oda, itt akarta Alekszandra megírni beszédét a bécsi nemzetközi nőkonferenciára. Zetkin arra kérte, hogy az anyavédelemről beszéljen. Magával hozta a szükséges brosúrákat, jegyzeteket, s elhatározta, hogy napközben fiával kirándul a hegyekbe, este pedig dolgozni fog. Sokkal jobban ment a munka, ha tudta: Misa a közelében van. A panzió lakói kétkedéssel nézték a szép fiatalasszonyt és fiát. Összesúgtak a hátuk mögött, ugyanúgy, mint Grünewaldban. Alekszandrát bosszantotta, Misát mulattatta a szóbeszéd. Amikor Ausztria ultimátumot intézett Szerbiához az osztrák trónörököspár meggyilkolása miatt, és az újságok Németország esetleges beavatkozásáról írtak, a panzió lakói azon vitatkoztak, mi lesz Oroszországgal? És ellenséges pillantással méregették Kollontajt és Misát. De azért az élet ment tovább. A fiatal lányok esténként a szalonban táncoltak, az anyák a pamlagon ültek, s fecsegtek. Mindenki igyekezett meggyőzni a másikat, hogy a háború lehetetlen. Alekszandra izgatottan várta Oroszországból a híreket. De a levelekben szó sem volt a háborúról, a sok helyütt kirobbanó sztrájkokról írtak, arról, hogy barikádokat emelnek Pétervár utcáin, hogy forradalmi hangulat van az egész városban. De egyetlen szóval sem említették a mozgósítást s azt, hogy Ausztria hadat üzent Szerbiának. A francia újságok hírül adták, hogy tüntettek Párizsban, s összeütközésre került sor a rendőrséggel. De miért marad néma Németország? Miért nem tiltakoznak a háború fenyegető réme ellen? Kollontaj a berlini lapokat böngészte: szerette volna tudni, most mit kíván a párt, mi a teendő. De az újságokban erről egy szó sem esett. – Berlinbe kell mennünk, Misa, nem ülhetek itt tétlenül – mondta július 31én, és összecsomagoltak. Egy agyonzsúfolt vonaton, összepréselődve tették meg az utat Berlinbe. Augusztus elsején érkeztek, a háború kitörésének napján. „Ez a szörnyűség úgy tört rám, mint egy fojtogató lidérc. Világháború… Már nem csak fenyegetés, tény és való!… Nem lehet ésszel felfogni!” – írta naplójába. Misát haza kellene küldeni – gondolta szorongva –, de a határokat lezárták. A grünewaldi panzióban szálltak meg, és Alekszandra sietett barátaihoz. De többségükben keserűen kellett csalódnia. – Miért nincsenek gyűlések, miért nem tiltakoznak az emberek? Párizsban barikádokat emelnek, harcolnak! – Értse meg, háború van – felelték egyöntetűen. – Éppen azért kell tiltakozni! – tört ki Kollontaj felháborodottan. A nőszövetségben hidegen, majdnem ellenségesen fogadták. – Tiltakoztunk – mondta a titkárnő –, de ha a haza veszélyben van, mindenkinek teljesíteni kell a kötelességét! – A haza? Alekszandra belesápadt ezekbe a szavakba. Kinek a hazája? A császár, a bankárok, gyárosok hazája? Ezekért kell a proletároknak vérüket ontani? A nők gyanakodva néztek rá. Most már nem elvtársuk volt, hanem csak „egy orosz asszony”. Keserves érzés volt tapasztalni, hogy a német szociáldemokraták vezetői elárulták az eszmét. „Háborút a háború ellen” helyett a burzsoá haza védelmét harsogták. Augusztus másodikán ezt írta a naplójába: „Barátaim este mind összegyűltek nálam, lámpát sem gyújtottunk. Az első emeleten lakó pékek azzal fenyegetőztek, hogy kiirtják a panzióban lakó oroszokat. A tulajdonosnő arra kért bennünket, hogy viselkedjünk csendesen. Mindenki a szobájába ment. Misa alszik. De az én szememre nem jön álom. Az ablakhoz lépek. A jól ismert csendes Grünewald. Csillagos, tiszta égbolt. És én mégis fegyverropogást hallok, nyögéseket, asszonysírást… Úgy érzem, nem lehet túlélni ezt a szörnyűséget…” A háború rémségének tudata mellett a félelem szűkölt benne, mi lesz a fiával? Az oroszokat letartóztatják. Ő sem lesz kivétel. Valóban így történt. Másnap a panzióból minden oroszt elvittek, Alekszandra hiába magyarázta, hogy Misa még nem érte el a katonaköteles kort. A rendőr rá sem hederített. Elvették az útleveleiket, s a rendőrségen szétválasztották őket. Hová került Misa? Ki tudná megmondani? Álmatlanul töltötte az éjszakát egy zárkában. Reggel egy másik rendőr jelent meg. – Maga Alekszandra Kollontaj? – kérdezte ridegen. – Az ismert szocialista agitátornő? – Igen – felelte Alekszandra határozottan. – Hát miért nem mondta ezt már tegnap? – kérdezte egy árnyalattal barátságosabban. – Házkutatást tartottunk a szobájában, és megtaláltuk a bécsi nemzetközi nőkongresszusra írt beszédét. Egy orosz szocialista nem lehet az orosz cár ügynöke. Az nem kémkedhet ennek a barbár népnek, s nem kívánhatja a győzelmüket. Szabadon bocsátjuk! Alekszandra kimerülten hagyta el a rendőrséget. Kérdésére, hol lehet a fia, a rendőr csak vállat vont. Most mit tegyen? Orosz pénzt már nem váltanak be, hogy tudja kifizetni a panziószámlát, miből fog enni? És hogy szabadítja ki Misát? Meg kell találnia Liebknechtet. Talán a parlamentben lesz. A parlament folyosóján Kautskyval találkozott. Mindkét fiát besorozták, felesége Olaszországban van – panaszolta. – És most mi lesz? – kérdezte Alekszandra csüggedten. Nem várt, megdöbbentő választ kapott: „Ilyen szörnyű időben mindenkinek hordoznia kell a keresztet!” – A keresztet? – Ennek az öregembernek elment az esze, gondolta kétségbeesetten. Így beszél a német szociáldemokraták egyik vezére ezekben a szörnyűséges napokban? És hirtelen felötlött benne, hol hallotta ezeket az ostoba, kenetteljes szavakat. Sok évvel ezelőtt, mint fiatal lány, a szülői házban a szegénységről és nyomorról beszéltek. Adél is kijelentette, hogy van gazdagság és szegénység, ez így van rendjén, mindenkinek viselni kell a keresztjét. Befelé indult a terembe. Útközben találkozott Göhrével. Az hozzá lépett, s fennhangon jelentette ki: – Majd megmutatjuk, hogy a szocialisták meg tudnak halni a hazáért! Alekszandra szédelegve ment tovább. A képviselők mind a helyükön voltak, sokan már egyenruhában, önként jelentkeztek a hadseregbe. Bethmann kancellár beszélt. Alekszandra szórakozottan hallgatta. Azon töprengett, kihez forduljon Misa ügyében. Összetalálkozott Liebknechttel. „Mi lesz, Karl?” – kérdezte kétségbeesetten. „Kisebbségben maradtunk – jelentette ki Liebknecht csüggedten. – A szociáldemokraták megszavazzák a háborús hitelt!” – Ez lehetetlen – tört ki Kollontaj –, ez lehetetlen! – ismételte meg, és szédülten dőlt neki a falnak. – Sajnos, ez az igazság! – Liebknecht bátorítóan szorította meg az asszony kezét. És kéretlenül felajánlotta, hogy segít Misán. Tudta, hogy letartóztatták és még nem engedték szabadon. Alekszandra saját fülével hallotta, amikor Haase a szónoki emelvényről bejelentette: „A szociáldemokrata frakció állást foglal a hitel mellett…” Az emberek tomboltak a lelkesedéstől. Az alelnök arca vörösre gyulladt a büszkeségtől, dagadó kebellel hirdette ki, hogy a hadihitelt a Reichstag valamennyi képviselője megszavazta. Valamennyi? Alekszandra tekintete Liebknechtet kereste. Az lehajtott fejjel, szótlanul ült a helyén. Nem merte felemelni a szavát. A párt így határozott. És kötötte a pártfegyelem. Alekszandra, mint akit űznek, rohant haza. Hátha otthon van Misa. Jaurèst, aki tiltakozott a háború esztelensége ellen, meggyilkolták a soviniszták, a szociáldemokraták megszavazták a hadihitelt, és ki tudja, mi van Misával? Reménytelen, kétségbeejtő, vigasztalan volt minden. És otthon a panziósnő azzal fogadta, hogy hamarosan ki kell költöznie. Nem mer oroszokat a házában tartani. De hová menjen? Hol találja őt meg a fia, ha kiengedik? Kiengedik-e egyáltalán? Úgy érezte, nem bírja tovább. A panziósnő, amikor látta, milyen állapotban van, hozott egy csésze kávét és egy szelet kalácsot. – Ugye egész nap nem evett, Frau Kollontaj? – kérdezte résztvevőén, amikor bevitte szobájába a tálcát. – De ne mondja senkinek, hogy enni hoztam! Még a szobalányoknak sem. Gyűlölik az oroszokat. Boldogan mesélték, hogy a villamoson megvertek egy orosz asszonyt. Bolondok ezek mind – tette hozzá őszintén, majd hirtelen hangot változtatott. – De hát a hazát védeni kell! Az oroszok megtámadtak bennünket! Az oroszok?… Mit tud ez az egyszerű asszony az oroszokról? Ismeri a népet? Ismeri a parasztok nyomorúságos életét, akik télen fagyott krumplin élnek, rongyokba burkoltan dideregnek a kemence padkáján, mert már rőzséjük sincs, amivel fűtenének. Akik tizennégy-tizenhat órát dolgoznak éhbérért? És az orosz munkásnők… ha járt volna Narvában, a piszkos barakkokban, vagy a gyárban, az embertelen körülmények között dolgozó asszonyok között, tudná, hogy nem az orosz nép támadta meg Németországot. A nagyurak csatája ez, csakhogy ők védett palotáikból küldik vágóhídra az embermilliókat… Napok teltek így el, rémületben, kábulatban. Alekszandra le sem mert vetkőzni, bármelyik pillanatban jöhetett a parancs, hogy hagyják el a panziót. És akkor hová, merre? Liebknecht megígérte, mindent megtesz, hogy Misát kiszabadítsa. A fiú nem katonaköteles, ő még egyelőre képviselő, ha tudják is, hogy ellenezte a hadihitel megszavazását, valami szava van a parlamentben. S Liebknechtnek végül sikerült Misát az internálótáborból kihozatni. Rajta kívül csak még egy fiút engedtek el. Kora reggel, még hat óra sem volt, amikor kopogtattak Alekszandra ajtaján. Fásultan mondta: Tessék! Azt hitte, vagy a rendőrség jön házkutatást tartani nála, vagy újra letartóztatják, az is lehet, hogy azonnal el kell hagynia a panziót. És csüggedt hangjára nyílt az ajtó: Misa állt ott, borotválatlanul, kócosan, de mint mindig, mosolyogva. – Elengedtek, édes mamám! – ölelte át anyját. Nem is mondta, hogy gyalog jött az internálótáborból. – Boldogságom, mindenem – dadogta Alekszandra, és zokogás rázta meg egész testét. – De, mama, mama, ne sírj, hiszen itt vagyok! Hajam szála sem görbült meg – vigasztalta Misa az anyját. – És nem volt olyan rossz dolgom! Rendesen adtak enni! No meg elengedtek! Ez a legfontosabb! – És most hogy jutunk innen el? Hogy jutsz haza? Én… tudod jól, nem mehetek vissza! De te! Még nem visznek el a háborúba, még nem vagy katonaköteles! – Majd csak lesz valahogy! Fő, hogy itt vagyok! – Misa a fiatalság örök derűlátásával nem vette túlságosan komolyan mindazt, ami történik. Nem voltak keserű emlékei, nem élte át 1905 januárját, amikor halomra gyilkolták a cári palota elé felvonuló tömeget. Még életében nem látott kiontott vért. „Minden jóra fordul, ne bánkódj édes, drága mamám!” – ölelte át az anyját. – Minden jóra fordul – ismételte az anya gépiesen –, nem, semmi sem fordulhat jóra, ha az emberek megőrültek és beleegyeznek a gyilkosságba, embermilliók lemészárlásába! – gondolta, de nem akarta elkeseríteni fiát. – Háború van, Misa, értelmetlen, esztelen háború. És ezt már nem lehet megállítani! – mondta végül. – Azt hittem, háború a XX. században lehetetlen! Nem, nem tudom felfogni, nem tudom elhinni! Azt gondolom, hogy mindez csak álom, lidérces, keserves álom, amiből egyszer csak felébredek. De a lidérces álomból nem volt felébredés. Egymás után jöttek a szörnyűséges napok, újabb és újabb megpróbáltatásokkal. Éjszakánként szürke kockás füzetébe kapkodva jegyezte fel az aznapi eseményeket. Augusztus 8-án írta: „Liebknechtéknél voltam Misával vacsorára. A gyerekek jókedvűen ugrándoztak. Nem volt az az érzésem, hogy ellenségnek tekintenek, és nem vártam »pogromot«. Érdekes, művelt emberrel találkoztam ott, Eduard Fuchsszal. Nemrégen járt Egyiptomban. Beszélt az ottani színekről, a levegőről, az egyiptomi nap különös fényéről. És ahogy hallgattam őt, megfeledkeztem a háborúról, a szörnyűségekről. De amikor hazamentünk, újra ránk szakadt a kegyetlen valóság. Egyik vonat a másik után indult, teherkocsikban bepréselve a friss »ágyútöltelék«. Egészségesek, fiatalok, Németország színe-java. Egyesek a vagon lépcsőjén ülnek, mások a nyitott ajtók előtt verődnek össze. Énekelnek, sapkájukkal integetnek, kiáltoznak… Sok kocsit virágfüzérekkel díszítenek fel. Mintha ünnepre készülnének. Mi van a lelkükben ezeknek a fiataloknak? Mire gondolnak az éjszaka csendjében, amikor már messze vannak a búcsúztatóktól, amikor már nem »hősök«, csak egyszerű »ágyútöltelékek«? Berlinbe már megérkezett az első sebesültvonat. Az utcákon vöröskeresztes nővéreket látni. A háború közelebb került… … Most már nyilvánvaló, hogy a franciák is a háborúra szavaztak. A német párt saját igazolását látja ebben. … A franciákat megverték Elzászban. Újabb német' győzelem. Szerbia is hadat üzent Németországnak. Ez a tizennyolcadik hadüzenet. És a munkások sehol sem tiltakoznak…” A hónap további része azzal telt el, hogy pénzt próbáltak szerezni a nélkülöző orosz emigránsoknak. Eduard Fuchs találta ki, hogy a Németországban rekedt gazdag oroszoktól kérjenek segítséget honfitársaiknak. Nem kell nekik tudniuk, hogy milyen felfogású emberek részére adakoznak. Bár Alekszandra nem bízott a terv sikerében, hajlandó volt Fuchsot elkísérni, ahogy ő nevezte „kéregető körútjára”. Fuchs az előkelő Bristol-szállóban az egyik gazdag orosznál azzal kezdte, hogy „őkegyelmességének bizonyára fáj tehetetlensége, amiért nem tudja segíteni a fegyverrel küzdő Oroszországot”. Az arisztokrata bánatosan bólogatott. A gyűjtőívre könnyedén odakanyarította nevét, pénztárcáját, bár nehezebben, de azért megnyitotta. A fényűző Adlon-szállóban egy itt rekedt bárónőnél Fuchs érzékenyebb húrokat pengetett. Itt megható történeteket mondott el az oroszok szenvedéseiről. A hölgy könnyeit törölgette, majd átnyújtott egy bankjegyet. Így járták végig a gazdagokat, s elég szép pénz gyűlt össze, hogy az emigránsok legszükségesebb kiadásait fedezni tudják. Szeptember 5-én Kollontaj meglátogatta Rosa Luxemburgot, így írt a kockás szürke füzetbe: „Elmentem Rosa Luxemburghoz. A látogatás rövid ideig tartott, de felvillanyzott. Rosának tiszta a feje. Könyörtelen szarkazmusával helyére rakja a dolgokat. Az illegális munkát még korainak tartja. Kisebb összejöveteleket amúgy is tartanak. A tömegekkel való kapcsolata megmaradt. A munkások, külön-külön nem lelkesednek a háborúért. Megemlítettem, hogy az asszonyoknak fel kellene lépniük a növekvő drágaság ellen. Rosa egyetértett velem. Szóba került Clara is.” Clara Zetkinről elmondotta Rosa, hogy egységbe akarja tömöríteni a világ asszonyait a háború ellen. „Ha a férfiak gyilkolnak, a nők feladata megvédeni az életet.” Clara volt az egyetlen, aki fel merte emelni szavát a háború ellen. A többiek hallgattak. Franciaországban a szociáldemokraták mindinkább jobbra tolódtak. Jules Guesde azt követelte, hogy ha Németország megtámadja Franciaországot, a franciákkal vállvetve harcoljanak a belga, olasz és spanyol munkások is. Ezt Franciaország egyik legképzettebb marxistája mondta. Vandervelde pedig miniszter lett. Tőle nem várhatott a proletariátus semmit. Szeptember 12-én végre sikerült Liebknechtnek és Eduard Fuchsnak kiharcolniuk, hogy az orosz emigránsok visszatérhetnek Oroszországba. Alekszandra felszisszent ezekre a szavakra. „Visszatérni Oroszországba? Hiszen ez egyértelmű a börtönnel!” – Ha túl lesznek a határon, mehet, ahová akar – súgta oda Fuchs. – Ahová akar? Hová is akarhat? Hová menjen? Hatvan orosz emigráns kapott kiutazási engedélyt. Nők és betegek szerepeltek a jegyzékben. Most még Misáról kellett bebizonyítani, hogy beteg. Újra Liebknechthez fordult, csak ő segíthet. Liebknecht orvos barátja kiállította az alkalmatlansági bizonyítványt, és így Misa is megkapta az engedélyt. Az elutazás hajnalán még előkerült a kockás szürke füzet. Misa meghatottan ölelte meg anyját. – Mamám, hiszen olyan izgatott vagy! Hogy van türelmed írni? – Hagyj, kisfiam. Jólesik az írás. Igazad van, izgatott vagyok! Ezt a naplót is el kell rejtenem valahová, úgy szól a parancs: semmiféle iratot nem vihetünk magunkkal. És Alekszandra sebesen rótta a sorokat. „Most beszéltem telefonon a drága Liebknechtékkel, utolsó istenhozzádot mondtam nekik. Látjuk még egymást? És mikor? Milyen körülmények között? Nem hiszem, hogy tétlenül kell maradnunk. Holnap semleges földön leszünk. Holnap megtudom végre, hogyan vélekedik a pártközpont. Holnap hozzájutok Oroszországból érkezett hírekhez, amelyeket nem cenzúráztak. Össze kell gyűjteni az erőket. A jelige: »Háborút a háború ellen!« Meg vagyok győződve, hogyha a semleges elvtársakra támaszkodunk, még sok mindent tehetünk. Úgy érzem magam, mint gyerekkoromban, ünnepek előtt: bár már holnap lenne!… Napos, őszi reggel. Az ablakom előtt már sárgulnak kedves gesztenyefáim. Fölöttem tiszta kék égbolt. Két óra múlva elhagyjuk Berlint, elhagyjuk Németországot. Kinézek az ablakon. Nemcsak életem egy szakaszától búcsúzom, annál sokkal, sokkal többtől, sokkal fontosabbtól… Háború után más lesz a világ? Milyen… A kezemben virágcsokor. A panziósnőtől kaptam. Isten veled Berlin! Búcsúzom a párttól, amelyet egykor forrón szerettem, és amely most idegenné vált. Könnyek nélkül búcsúzom a múlttól. Előre tekintek. A jövőbe!…” Alekszandra a ruhája alá rejtette naplóját és egyéb írásait. Misa hozta a bőröndöket, gyengéden átkarolta anyját és bátorítóan suttogta: – Ne félj, mama drága, meglátod, kijutunk! III. RÉSZ 1. Az újabb emigráció első állomása Koppenhága volt. De néhány nap után Alekszandra elhagyta Dániát és Stockholmba utazott. Eszébe jutott első stockholmi útja édesanyjával és Zojával. Hogy féltette őket Alekszandra Alekszandrovna! Nem szerette, ha egyedül kószálnak a városban, bármilyen fáradt volt, velük ment. Ha tudná, milyen helyzetbe került kényeztetett, széltől is óvott kislánya! Fiatalasszony korában ő is azt szerette volna, ha lányai születnek, ikrekre vágyott, akiknek a haját nem fonja két szoros copfba, mint az övét Miss Hodgon, hanem laza hullámokba fésüli. De fia lett, Misa. És ő áll legközelebb a szívéhez, fényképét minden este megcsókolja. Egy kicsit önmaga előtt is röstelli elérzékenyülését. Mit csinálhat most Misa? Talán édesapjának meséli a berlini izgalmas napokat. Szinte látja maga előtt Vlagyimir elkomorult arcát, még a hangját is hallja: „Nagyon nagy veszélybe kerültél Németországban, édes fiam!” Aztán nem folytatja a mondatot, nem akarja a fiú érzelmeit megsérteni, de érezhető, hogy mennyire elítéli volt felesége tevékenységét. Valóban, Misa vele együtt veszélyben volt, s ha Liebknecht nem tud segíteni, talán a háború végéig internálótáborban tartják. A háború végéig… meddig tarthat ez a szörnyűség? És mit lehet ellene tenni? Kitől kérhetne tanácsot? Nem maradhat ő sem tétlenül, amikor milliókat szédít meg a hazug propaganda: a hazát védeni kell! Azt hitte, Branting, aki 1910-ben Vanderveldével és Jaurèsszel együtt meghívta Stockholmba, a régi maradt. De ő is óvatos, egyetért Kautskyval, s elnéző a német szociáldemokraták megalkuvásával szemben. Nem, Bratingra nem számíthat. A Karlsson-panzióban vett ki egy olcsó szobát. Kirakta néhány magával hozott holmiját, egy kis elefántcsont szobrot, a szüleit ábrázoló miniatúrát, egy gyöngyházzal berakott dobozt. Másnap vásárolt néhány terítőt, egy virágvázát és egy díványpárnát. A szoba mindjárt barátságosabb lett. Amikor Misa fényképét is elhelyezte az éjjeliszekrényén, arra gondolt, hány szállodaszobában lakott már és vajon még hánynak lesz lakója? Néhány nappal megérkezése után két fiatal svéd szociáldemokrata, Höglund és Ström látogatta meg. Ezek a fiúk nem voltak olyan gyávák, mint Branting, elítélték Kautskyt, s a hadban álló országok szociáldemokratáit, akik a haza iránti kötelességről papoltak. Honfitársa, Sljapnyikov, aki régóta élt emigrációban Svédországban, gyakori vendége volt Alekszandrának. A két fiatal svéddel azon töprengtek: hogyan harcoljanak a háború ellen. Kollontaj cikket írt a szociáldemokrata Stormclockanba (Viharharang), amelyben arra biztatta a munkásokat: tiltakozzanak a háború ellen, és elítélte mind Oroszország, mind Németország magatartását. A cikkre többen felfigyeltek. Még a miniszterelnök is elolvasta az írást. Höglund figyelmeztette Kollontajt, hogy még Brantingot is nyugtalanítja a cikk. Az egyik újságban tárca jelent meg az orosz agitátornőről, aki visszaél a svédek vendégszeretetével, mert megsérti az ország semlegességét. „Úgy látszik, jó a cikk, ha ilyen visszhangot kelt” – gondolta Alekszandra elégedetten. Novemberben jutott kezébe a Sozial-Demokrat című lap legújabb száma. Az újságot Lenin szerkesztette Bernben. Egy évi szünet után most újból megjelent. Ebben az újságban Kollontaj választ kapott kérdésére: mit tegyen és hogy harcoljon a háború ellen. Így írt róla naplójában: „Amikor Lenin cikkét elolvastam, úgy éreztem, ez életem egyik legjelentősebb pillanata. Mintha egy sötét kút mélyéből újra napvilágra kerültem volna, és meglátom, merre kell mennem. A cikk világos és pontos volt…” „A III. Internacionáléra vár az a feladat, hogy a tőkés kormányok elleni forradalomra, minden ország burzsoáziája ellen polgárháborúra szervezze a proletariátus erőit – a politikai hatalom kivívása, a szocializmus győzelme érdekében!” – így szólt a lenini iránymutatás. Alekszandra ekkor már összeköttetésben állt Leninnel. Első levelét nemrég írta hozzá. És válasz is érkezett egy elvtárson keresztül. Azt a megbízást kapta, hogy a Stockholmba érkezett svájci pártkiadványokat Finnországon át Pétervárra küldje. Svéd és finn emberek címét is megkapta, ezek voltak a „futárok", akik vállalva a veszélyt, az anyagot Oroszországba vitték. Sok izgalommal járt ez a munka, de Alekszandra örült a feladatnak. Tovább írta a háborúellenes, éles cikkeit, noha figyelmeztették, milyen következményekkel járnak majd ezek az írások. Bízott abban, hogy a semleges Svédországban nyugodtan írhat a háború ellen. De tévedett. November közepén, kora reggel kopogtattak szobája ajtaján. Már ébren volt, éppen az aznapi feladatain gondolkozott. „Ilyen kora reggel csak a rendőrség lehet” – gondolta, és első gondolata volt, hogy a „futárok” listáját és egy idegen névre kiállított útlevelet el kell rejtenie. – Ki az? – kérdezte szándékosan álmos hangon. Ennyit már tudott svédül. – A rendőrség – hangzott a kemény válasz. – Várjanak kérem, még nem vagyok felöltözve. Azonnal ajtót nyitok – most már németre fordította a szót. Sietve magára kapta ruháit, az iratokat blúzába rejtette. Majd ajtót nyitott. Két egyenruhás és egy civil ruhás rendőr lépett be. Felmutatták a házkutatási és letartóztatási parancsot. Alekszandra vállat vont. „Nem értem a svéd szöveget” – mondta nyugodtan. De már be is lépett Fru Karlsson, vörösre gyúltan, kezeit tördelve. „Mit követett el Fru Kollontaj? – kérdezte kétségbeesetten. – Rendőrség az én tisztességes házamban! Itt soha senki sem lopott, garázdálkodott, vagy… az isten attól mentsen, gyilkolt!” – Nyugodjék meg, Fru Karlsson – minél izgatottabb lett a panziósnő, Kollontaj annál derűsebben fogta fel a helyzetet. – Talán bombát keresnek! A derék asszony erre már nem tudott mit mondani, csak hápogott. A civil ruhás rendőr kinyitotta a szekrényeket, rendszeresen kiszórt minden darabot, átlapozta a könyveket, a fehérneműket is széthajtogatta és kirázta, s amikor tekintete találkozott Alekszandra tekintetével, mentegetőzve mondta németül: – Bocsánat, asszonyom, ez a kötelességem! Kollontaj nyugodtan állt, s azon töprengett, hová tegye később a „futárok” jegyzékét és az útlevelet? A börtönben talán megmotozzák… – Siessenek, siessenek, kérem – Fru Karlsson arca vérvörösből már lilává változott. – Nem szeretném, ha a vendégeim reggelinél még itt találnák magukat! Mind kiköltöznének a panziómból! – Eggyel úgyis kevesebb lakója lesz – dörmögte az egyik rendőr. Aztán halkan a másikhoz fordult: – Ilyen szép asszony, aztán bezárják! Vajon mit követhetett el? – Háborúellenes cikkeket írt – magyarázta a másik ugyanolyan halkan. És lenyelte a mondat kikívánkozó folytatását: Igaza volt! – Mehetünk, asszonyom – intett a civil ruhás, miután mindent alaposan felforgatott. „A jegyzék – villant át Alekszandrán –, hová rejtsem?” És hirtelen mentő ötlete támadt. – Várjanak egy pillanatig, a toalettre kell mennem – nézett mosolyogva a rendőrökre. – Ne féljenek, onnan nem tudok megszökni – tette hozzá. – Túl magasan lakom! – Kérem – a civil ruhás vállat vont. A toalettben a víztartály fedelét leemelte, és a fedél széle alá helyezte a jegyzéket és az útlevelet, úgy, hogy kívülről ne lehessen látni és befelé se essen le. De kivel közölje a rejtekhelyet? A kapuban találkozott Sljapnyikovval, akinek tömött aktatáskája sok illegális röpiratot és könyvet rejtegetett. Megdöbbenten nézett Alekszandrára. Az asszony rámosolygott. És oroszul mondta: Az árnyékszék víztartályát nézze meg! – Kérem, nincs joga oroszul beszélni! – csattant fel a civil ruhás. – Mit mondott? – Csak annyit mondtam a barátomnak, hogy tiltakozni fogok az Önök jogtalan eljárása ellen! Kora reggel kirángatnak az ágyamból, feldúlják a szobámat, és elvezetnek, mint egy közönséges gonosztevőt! Mit követtem el? Meg tudná mondani valamelyik az urak közül? A három rendőr hallgatott. Majd az egyik csendesen csak ennyit mondott: – Mi csak parancsot teljesítünk, asszonyom! Még egy óra sem telt bele, s máris bezáródott Alekszandra mögött a Kungsholmen női börtön magánzárkájának ajtaja. A cella rácsos kis ablakán át a Mälar tó egy részét lehetett látni. „Ez legalább vigasztaló – gondolta –, és remélem, Sljapnyikov is megtalálja az iratokat. Amit tehettem, megtettem!” Körülnézett a zárkában. Tiszta volt a kőpadló, tiszták a falak. Egy priccs, egy asztal, egy szék, a szokásos bútorzat. „Oroszországban nyilván nem ilyen tiszták a börtönök. És hány barátomat hurcolták oda. Jelena, Inessza, mindkettő olyan törékeny, hogyan bírta ki a sok szörnyűséget? Én kibírom, erős vagyok. És talán nem tart soká…” A stockholmi börtönben nem bántak szigorúan a fogollyal. Miután nem volt tilos, hogy újságokat kapjon, a felügyelőnő két jobboldali újságot hozott. Az egyikben újra támadták őt, a másikban Brantingot is, aki élesen tiltakozott a parlamentben Kollontaj asszony letartóztatása miatt és az ellen, hogy kiadják Oroszországnak. – No lám, a derék Branting, talán észhez tért – állapította meg jólesően Alekszandra. És remélte, hogy meg tudja akadályozni, hogy kiadják Oroszországnak. Teltek-múltak a napok, a börtönélet szokásos rendje szerint, napi félórás sétával a börtönudvaron és újságolvasással a cellában. Nagyon korán eloltották a villanyt, ilyenkor nem lehetett mást tenni, mint végigfeküdni a priccsen és gondolkozni. Ugyan, mikor engedik ki? Mert biztos volt benne, hogy hamarosan kiengedik. Papírt, írótollat kért, de ezt megtagadták. Egy nap, amikor végigböngészte az újságokat, megakadt a szeme az egyik híren. „Az orosz cári opera magánénekesnője, Jevgenyija Mravina elhunyt.” Zsenya, Zsenyocska, virágarcú, édes testvére. Nem, ez nem lehet igaz. Hiszen olyan fiatal volt… Miért kellett meghalnia ilyen korán? Amióta egy fagyos decemberi éjszakán elhagyta Oroszországot, nem látta. Leveleztek egymással, de nem minden levelét kapta meg. Hogy szerette volna látni! Zsenya egy idő óta Jaltában élt, a cári operától elbocsátották, mert túl sokat énekelt a forradalmi ifjúság hangversenyein. Talán ebbe betegedett bele… Orvosi tanácsra költözött Jaltába. És most halott. Most már senki sincsen, akivel a gyermekkorára emlékezhetne. Mert Adél idegen. Zsenya halálával végérvényesen elveszítette a gyermekkorát… Tíz nap telt el magánzárkában. Látogatókat nem fogadhatott. Ügyvédet nem kért. Nevetséges lett volna, hogy ügyvéd védje egy nem létező bűn elkövetéséért. Végre a tizenegyedik napon megjelent egy tisztviselő. A vizsgálóbíró elé vezette. Eddig semmiféle kihallgatásra nem vitték. – Tudomására hozom, asszonyom – mondta a bíró –, hogy kitiltjuk Svédország területéről. Örökre! – tette hozzá nyomatékosan. – Viszont megválaszthatja az országot, ahová menni akar. Nem adjuk ki Oroszországnak. Remélem, meg van elégedve ezzel a határozattal? Alekszandra elmosolyodott. A bíró megütközve nézett rá. Majd méltatlankodva kérdezte: – Elárulná nekem, min mosolyog? – Szívesen, bíró úr – válaszolta Kollontaj. – Az ön szaván, hogy: örökre! – Mi van ezen mosolyognivaló? – A bíró érezte, hogy túl bizalmaskodó a kérdése. Ha mosolyog ez a különös asszony, aki olyan szép, mint egy filmszínésznő, s a cikkei után ítélve borotvaéles esze van, ám mosolyogjon! De mégis érdekelte, mit jelenthet ez a furcsa, gúnyos mosoly. – Ha érdekli, bíró úr, szívesen megmagyarázom. – Alekszandra elkomolyodott. – Az édesapám, nyilván tudja, hiszen mindent tudnak rólam, cári tábornok volt, és sok politikus járt hozzánk. Engem mindig érdekelt a politika, szerettem hallgatni a vitákat. Kislány voltam, ügyet sem vetettek rám. És egy alkalommal valami miniszter, vita közben, szenvedélyesen ismételgette: Soha, soha, soha! Ekkor édesapám elmosolyodva intette le. Két szót nem szabad egy politikusnak kimondania: Soha és örökre! Mert soha nincsen olyan állapot, ami nem változna, s semmi sem tart örökké! – Ez a kitiltás azonban örökre szól! – a bíró felállt, jelezvén, hogy több mondanivalója nincsen. – Hová óhajt menni, asszonyom? Hová is menjen? Kevés pénze van, olyan helyre kell mennie, ahol befogadják, és ahová olcsó az útiköltség. – Dániába – mondta rövid habozás után. – Semmi akadálya! – Akkor hát mehetek is? – kérdezte Alekszandra reménykedve. – Csak a szokásos formaságok után – felelte a bíró. Visszavezették a cellájába, s csak másnap reggel engedték szabadon. Holmiját elhozták a panzióból, azzal a virágcsokorral együtt, amit Sljapnyikov küldött. „Az okos Alekszandrának” – ez állt a csokorba bújtatott névjegyen. – Ez azt jelenti – gondolta az asszony jólesően –, hogy megtalálta az iratokat! Azt remélte, hogy ha Malmőbe viszik, ott egyenesen felszállhat egy Dániába induló hajóra. Nem így történt. Malmőben újra börtöncellába került. – Várnia kell, asszonyom, amíg elintézzük a formaságokat! – mondta a börtönigazgató. Négy évvel ezelőtt a svédek diadalmenetben hozták Koppenhágából Malmőbe, Jaurèsszel és Vanderveldével együtt. Előadásokat tartott. A kikötőben virággal várták. Azóta Jaurèst megölték, Vandervelde elárulta az eszmét, ő pedig egy priccs szélén ülve várja, hogy örökre kitiltsák az országból. A börtönőr tisztelettel nézett Alekszandrára. „Kár érte – gondolta –, miért nem ment színésznőnek?” Aztán újságokat hozott be neki. Az újságok mindegyikében szerepelt már a kitiltási határozat. De azt is olvasta, hogy a szociáldemokraták kongresszusán elítélték bebörtönzését. – Küldhetek táviratot? – kérdezte Alekszandra az őrt. – Nem tiltja a börtönszabályzat – volt a-válasz. „Malmő város börtönéből üdvözlöm a kongresszust. Alekszandra Kollontaj” – táviratozta. Másnap a Sozial-Demokrat című újság közölte a táviratot, de addigra már Alekszandra a Malmőből Koppenhága felé derűsen tartó hajón volt. És noha viharos szél fújt, egy pillanatra sem mozdult el a fedélzetről. Fel-alá sétált, a hajó belsejében gubbasztó utasok, ha felmerészkedtek a fedélzetre, s arcukhoz ért egy felcsapó hullám néhány cseppje, ijedten bújtak vissza a szalonba. – Nem fél, asszonyom? – szólította meg a skót kockás kabátos férfi –, egy szélvihar lesodorhatja. – Nem félek – mosolygott Alekszandra derűsen –, jólesik a friss levegő. Sötét volt már, az utas nem ismerte fel Kollontajt, pedig a lapok az elmúlt napokban gyakran közölték a fényképét. – Élvezi a friss levegőt – a férfi fejét csóválta és megkapaszkodott a korlátban, mert a hajó úgy himbálózott, mint egy kis játékcsónak –, furcsák ezek a modern asszonyok! Egyedül utazik és nem fél a vihartól! Bezzeg az én feleségem… még a kabinból sem meri kidugni az orrát. 2. A koppenhágai lapok közölték, hogy a Svédországból örökre kitiltott orosz forradalmárnő Dániába érkezik. Alekszandra, amikor szobát akart bérelni, s megmondta a nevét, a szállásadónő dadogva védekezett: – Bocsásson meg, Frue, nem tehetem… Ugyanígy járt több helyen is, a szállodában kereken elutasították. Végre az egyik külvárosban talált egy sivár kis szobát. A háziasszonynak nyilván nagyon kellett a pénz, mert nem törődött vele, hogy kit fogad be. De reggel Alekszandra észrevette, hogy detektív áll a ház kapuja előtt, és bárhová megy, követi. Nem voltak ugyan titkos útjai, de nyugtalanította ez a „díszkíséret", s még otthon is úgy érezte: az ajtó vagy a függöny mögül leselkednek rá. 1915 januárjában, amikor norvég szociáldemokratákkal találkozott a semleges országok konferenciáján, rábeszélték, jöjjön át Norvégiába. Ott feltétlenül könnyebb lesz az élete. Norvégia demokratikusabb ország. Alekszandra megkönnyebbülten hagyta ott Koppenhágát és átköltözött Norvégiába. Az elvtársak azt ajánlották, hogy Krisztiánia peremvárosában, Holmenkollenban telepedjen le. Mindössze félórányira van a fővárostól, és lényegesen olcsóbb. Holmenkollen a Krisztiánia fölötti dombos rész. Színesre festett házikói elbújtak a fák között. Az erdő szélén lévő turistaszállót ajánlották norvég elvtársai. Amint ment az úton, csengettyűs, egylovas szán hajtott el mellette. Meg kellett állnia, úgy megrohanták az emlékek: látta magát az otthoni szánon, kis fehér bundájában, fehér sapkájában, mellette mama ült, s ő belefúrta arcát a mama puha prémkabátjába. Kipirult arccal, farkaséhesen értek haza, otthon pattogtak a fahasábok a nagy, fehér kályhákban. Miss Hodgon levetkőztette, s a szobalány már hozta is a forró csokoládét… A turistaszálló pirosra festett, fehér ablakrámás kis házában kapott szobát és reggelit, napi egy koronáért. Ez igazán nem volt drága. A szoba ablakából a fjordokra látott. És azonnal elhatározta, hogy a sarokban álló íróasztalt az ablakhoz tolja. Ha dolgozik, egy-egy pillantást vet a feketéllő szirtekre, a téli nap fényében gyöngyházként csillogó fjordokra. Jaj de jó lesz itt! Jó? Van-e joga az örömhöz, amikor háború dúl, gonosz, esztelen háború. És Misától régen nem kapott levelet. Mi lehet vele? És mi van a többiekkel? Zojával, Tányecskával, Jelenával? Mikor láthatja őket? Nyáron talán… Vajon vége lesz-e addig a háborúnak? Froken Dundas kopogott be. Meghívta, nézze meg a házat és igyon meg vele egy csésze kávét. Bizonyára elfáradt az utazástól. Alekszandra szívesen fogadta a kedves arcú asszony meghívását. Régen nem volt része barátságos szóban. Svédországban maradt barátai, honfitársai ki tudja, mikor látogathatják meg? Mikor jöhet el Sljapnyikov? Hiányoznak majd az esti beszélgetések, az orosz szavak zenéje. A svéd, dán, norvég szavak úgy koppannak, mint a kavicsok. De azért meg kell tanulnia norvégül. Csak úgy tud kapcsolatot létesíteni az emberekkel, ha ismeri a nyelvüket. És nemcsak írásban, szóban is harcolni kell a békéért. Minden alkalmat meg kell ragadnia, hogy megmagyarázza: az imperialisták háborúja ez, az ő gazdagodásukért embermilliókat hajtanak a vágóhídra. Froken Dundas kék virágos csészébe öntötte a kávét. Külön kis kannában adta hozzá a tejszínt, virágos tálon mazsolás kalács sárgállott. Alekszandra meghatottan ült le a kék damasztabrosszal leterített asztalhoz. A szomszéd szobából zongoraszó hallatszott át. Ismerős dallamok. Honnan ismeri ezt a muzsikát? – tűnődött el. Froken Dundas elmondotta, hogy gyakori vendége volt a háznak Grieg. Szobáját özvegye fenntartja, nem adhatja ki másnak. A szobában ott áll a zongora, amelyen a zeneszerző gyakran játszott. Időnként eljön a felesége, és órákon át játssza férje dalait. Figyelje csak, Frue Kollontaj! Solvejg dala csendült fel. A mai nap, úgy látszik, az emlékeké. Zsenya énekelte valamikor a dalt, átszellemülten, kristálytiszta hangján. Zsenya, Zsenyocska… ha még egyszer láthatnálak… Alekszandra újra érezte azt a fájdalmat, ami apja halálakor mart belé. „Nem szabad hátranézni, csak előre” – így írta naplójában, amikor Misával kijutottak Németországból. Abba kell hagyni az érzelgést. Dolga van. Cikkeket kell írni, s összeköttetést keresni a nőmozgalom vezetőivel. Közeledik március 8-a, mi lenne, ha felvonulással ünnepelnék a nemzetközi nőnapot? De a rendőrség… – Ne féljen – nyugtatta meg Frue Niessen, a norvég nőszövetség vezetője –, Norvégia demokratikusabb, mint Svédország. Ne felejtse el, Norvégia az egyetlen európai ország, ahol nem volt jobbágyrendszer. És ez nyomot hagyott a nép jellemén, az ország történelmén. Március 8-án beszélt először Alekszandra Krisztiániában. Már tudott több száz szót norvégül, vett egy tankönyvet, abból minden este megtanult egy leckét, de azért nem merte beszédét norvégül elmondani. Frue Niessen fordította németből, s érezte, a hallgatóság megérti: küzdeni kell a háború ellen. Akkor még azt hitte: minden áron. De Lenin levele megértette vele: nem helyes a baloldali szociáldemokraták álláspontja, akik ellenzik a nép felfegyverzését. „Hogyan lehet elismerni az osztályharcot, ha nincsenek tisztában azzal, hogy az bizonyos ponton elkerülhetetlenül polgárháborúvá változik?” Lenintől több megbízást kapott, ezek közül a legfontosabb az illegális röpiratok, folyóiratok és könyvek Oroszországba való juttatása volt. Itt új kapcsolatokat kellett találnia. Nagyon óvatosnak kellett lennie, akármilyen demokratikus országban is él, akadhatnak itt is kémek, besúgók. És ha innen kiutasítják, hová mehet? Megismerkedett egy öreg, Andersen nevű tengerésszel, aki végighallgatta március 8-i beszédét. Odament hozzá, megszorította a kezét. – Tetszett nekem, Frue, a beszéde! Már az is szép, hogy egy magafajta úriasszony kiáll a pódiumra, és elmondja, hogy gyűlöli a háborút! Kihoztam a feleségemet is. Ő sírt, amikor azt mondta: „A történelem nem bocsájtja meg nekünk, ha mi, asszonyok és anyák, nem emeljük fel szavunkat a háború ellen!” Bizony, az ellen küzdeni kell! Tudom, hogy maga orosz, azt is, hogy kénytelen volt elmenekülni Oroszországból. Szeretnék segíteni magán, meg a honfitársain! Egy húgom Oroszországba ment férjhez, elpusztult hamarosan szegényke, mert a férjét száműzték, ő meg vele ment. Valahol Szibériában halt meg. Hát ha megbízik bennem, én segíthetek. Érti, Frue, mire gondolok? – Köszönöm, Andersen úr – felelte Alekszandra, bár abban a pillanatban maga sem tudta, hihet-e a kék szemű, cserzett arcú öreg matróznak? Csak az ösztöne súgta, bízhat benne, no meg a neve olyan megnyugtató: Andersen. A nagy mesemondó… gyerekkorában legszívesebben az ő meséit hallgatta, s később is sokszor olvasgatta még ezeket a meséket. Andersen, az öreg tengerész, nem csalhatja meg… Nem is csalódott benne. Az öreg megismertette barátaival, akik hajóval járták a világot, és szívesen vittek küldeményeket Amerikába, Franciaországba, Hollandiába. Oroszországba volt a legnehezebb bármit is eljuttatni. Danielsson, egy öreg órásmester, amikor óráját javíttatta nála, megjegyezte: – Látom, Oroszországból kapott levelet, Frue! Gyakran jön onnan levél? – A fiam írt, Danielsson úr – Kollontaj magához szorította a levelet –, de sajnos, ritkán jön onnan posta. És még ritkábban kap hírt tőlem a fiam. Tudja, politikai emigráns vagyok. Danielsson összehúzta a szemét. – Adnék egy tanácsot, Frue. Északon a síelők könnyen átjutnak a határon. Ott nincs is határőrség… – De hol találok ilyen síelőket? Nincs sok pénzem, de szívesen megfizetném, ha akadna ilyen postás! – Pénzért ezt senki sem tenné. Szívességből annál inkább! – felelte az öreg. Másnap két fiatal síelővel ismertette meg Danielsson Alekszandrát. Csak útiköltséget kértek, semmi egyebet. És megindult a posta a síelőkön, később pedig egy fiatal norvég lányon, Erika Rotheimen keresztül, akit Frue Niessen mutatott be. Stockholmból vasutasok vitték a svéd-finn határállomásra a leveleket, újságokat, röpiratokat. A határról először Helsingforsba ment a küldemény, majd a finn elvtársak juttatták tovább Pétervárra. Sljapnyikov időnként meglátogatta, s ilyenkor végre oroszul beszélhetett. Froken Dundas jó vacsorát készített számukra, s csodálkozott, hogy alig esznek a halból, meg a kelt tésztából, kávét sem kértek, helyette egyik csésze teát a másik után itták. Őt is megkínálták, ivott is egy csészével, de utána olyan heves szívdobogást kapott, hogy egész éjjel nem tudott aludni. Meg is mondta másnap: Frue Kollontaj, nem egészséges az a sok tea! Árt az a szívének is, majd meglátja! „Árt az én szívemnek sok minden – gondolta Alekszandra –, de talán a sors kegyes lesz hozzám, hiszen még nagyon sok dolgom van a világban! És amíg az embernek dolga van, nem lehet beteg!” Új füzetet kellett vennie, a régiek beteltek. Az új is kockás volt, akár a többiek. „Majd ha egyszer sok időm lesz, végigolvasom valamennyit!” – gondolta Kollontaj, amikor leírta a dátumot az új füzet első oldalára. „1915. június 2-a. A helyiérdekűn írok. A füzetnaplóm egyetlen bizalmasom és vigaszom. Itt nincs senki, akinek kiönthetném a szívemet. Mindig arra gondolok: írni kell, nemcsak önmagamért. De másokért. A jövő ismeretlen asszonyaiért… Hadd lássák, egyáltalán nem voltunk »hősnők« vagy »hősök«, csak közönséges emberek. De hinni tudtunk, forrón, lángolón. Hittünk a célunkban, és mentünk… Volt, hogy erősek voltunk, néha meg nagyon is gyengék… Ma levelet kaptam Lenintől. Közölte, hogy Kommunyiszt címmel fog Bernben lapot kiadni… Természetesen csatlakozom a laphoz.” A norvég törvények semmiben sem akadályozták Alekszandra munkáját. Joga volt beszélni mindenütt, és mindenről, amiről akart. Beszélt Trondheimben a Norvég Munkáspárt kongresszusán. Már tudott annyit norvégül, hogy előadását norvég nyelven tartotta. És a norvégek lelkesedtek érte, amikor a következőket mondotta: „Mi, orosz szocialisták éppúgy nem akarjuk Oroszország kapitalista kormányának, mint Németország kapitalista kormányának győzelmét. Mi a szocializmus győzelmét kívánjuk.” Alighogy hazaért Trondheimből, levél várta: Misa érkezik nyári vakációra. Froken Dundas meglepve látta, hogy lakóját mintha kicserélték volna, állandóan mosoly ragyog az arcán, és halkan dúdolgat. Hamarosan megtudta, miért. Alekszandra fia jön Pétervárról. Akadt üres szoba is a házban, a panziósnő megígérte, hogy főz is rájuk, ne kelljen vendéglőbe menniük. – Hová nősz, kicsi fiam! Már ágaskodnom kell, hogy elérjelek! – ölelte át Alekszandra Misát. – Te pedig még szebb és fiatalabb lettél! – Misa most már nem szégyellte anyja csókjait. Holmenkollen teljesen elbűvölte a fiút. „Olyan, mint egy szép festmény – jelentette ki, amikor kinézett anyja szobájának ablakán. – Ugye, itt nagyon jól tudsz dolgozni? És ugye nem bántanak? – tette hozzá. – Zoja nénitől tudom, hogy kiutasítottak Svédországból. Hogy merték? Hiszen te nem ártottál senkinek sem!” Alekszandra meghatottan simogatta fia haját. „Milyen okos volt Zoja, hogy nem árulta el, mielőtt kiutasítottak, még be is börtönöztek. Mennyire fájt volna ez a gyereknek.” Az első pár napon Alekszandra nagy sétákat tett a fiával, naponta bementek Krisztiániába, és tervezték, hogy elutaznak Trondheimbe, az ősi fővárosba. De az ötödik napon sürgöny érkezett Pétervárról: Marija Ipatyevna küldte. Vlagyimir Kollontajt szívrohammal kórházba szállították. Állapota reménytelen. – Haza kell mennem – Misa falfehéren forgatta kezében a táviratot. – Talán még életben találom apámat… Alekszandra szótlanul bólintott. – És ha nem… nem hagyhatom egyedül Marija Ipatyevnát. Mindig nagyon jó volt hozzám. Nagyon szerette apát. El tudom képzelni, milyen kétségbeesett, tehetetlen, milyen egyedül van. Ugye, te is így gondolod, édesanyám? – Így gondolom, kisfiam. Neked most Marija Ipatyevna mellett a helyed – Alekszandra nagy erővel fojtotta vissza a könnyeit. Most elmegy… ki tudja, mikor látom? – Mondd meg Marija Ipatyevnának, hogy együtt érzek vele fájdalmában. És veled is… te is szeretted apádat, ugye? – Szerettem, becsültem, sajnáltam – felelte Misa –, míg kisebb voltam, haragudtam rá, amiért nem tudott téged maga mellett tartani. Őt okoltam azért, hogy elmentél. Ma már látom, hogy ő nem tehetett semmiről sem. Igyekezett szegény, hogy senki ne lássa rajta: mennyire szenved attól, hogy elváltatok. Nagyon szeretett téged… „Vlagyimir nem tehetett arról, hogy elmentem. Misa talán engem hibáztat?” – A fiú megérezte anyja gondolatát. – Téged sem okollak, mama – mondta –, nem voltatok egymáshoz valók. Hiszen te nem a jómódot választottad, nem érdekből hagytad el apát. Neked célod volt és van az életben! Ezért amellett, hogy a legjobban szeretlek a világon, tisztellek is! – Köszönöm, Misunkám! – Alekszandra csak ennyit tudott válaszolni. Aztán a szekrényhez lépett és az öt nappal ezelőtt kicsomagolt holmikat újra bőröndbe rakta. Fájdalmas volt a búcsú. De Misa igyekezett komolyan, férfiasan viselkedni. – Jövőre újra jövök! – még a vonatablakból is ezt kiáltotta. – Jövőre? Vajon mit hoz a jövő? – Alekszandra csüggedten ült szobájában, fejét az asztalra hajtva. Froken Dundas kopogtatott be hozzá, egy csésze kávéval. – Ne szomorkodjon, Frue Kollontaj! Majd újra eljön a fia – vigasztalta. – Igya meg ezt a csésze kávét, vagy készítsek inkább teát? – Nem, köszönöm, jó lesz a kávé – Alekszandra hálás volt a panziósnő figyelmességéért. – Igaz, majd elfelejtettem, nagyon sok postája jött – és átadott egy csomó levelet és folyóiratot. – Maga aztán az egész világgal levelezik! – És némelyik levél meg is érkezik. – Kollontaj asszony izgatottan nyúlt a levelek után. Egyiken megismerte Lenin írását. Lenin értesítette, hogy a baloldaliak konferenciájának ügye szépen halad. Fontosnak tartja, hogy bevonják a baloldali svédeket (Höglundot) és a norvégeket. Azt kérdezte, vállalja-e a „baloldali skandinávok” bevonását. És kérte, hogy intézze el a berni határozatok svédre és norvégra való fordítását. A levél végén megjegyezte: nagyon sürgős az ügy. Hogy vállalja-e? Úgy kapaszkodott a levélbe, mint fuldokló a mentőövbe. Fontos munkája van, dolgoznia kell, érintkezésbe lépni a svéd elvtársakkal, fordítót keresni. Azt már tudja ellenőrizni, nem csúszik-e hiba a fordításba? Csak egy futó pillantást vetett a többi levélre, s máris indult Krisztiániába, Frue Niessenhez, hogy tanácsát kérje: kivel fordíttassa le a berni határozatokat? – De Frue Kollontaj, legalább a kávéját igya ki, mielőtt újra elszalad! – Froken Dundas a fejét csóválta. – Milyen fontos levél az, ami ilyen izgalomba hozza? Hiszen most jött csak meg! Miért nem pihen le legalább egy félórára? – Mert akkor vörösre sírnám a szemem, megfájdulna a fejem, és jobban búsulnék a fiam után! – felelte Alekszandra, és egy hajtásra kiitta a kávét. Froken Dundas az ablakból még utána nézett furcsa lakójának, és látta, amint gyors léptekkel sietett az állomás felé. – Orosz nő – gondolta végül. – Szélsőséges, állandó lobogásban van, hol lelkesedik, hol kétségbeesésbe zuhan. De azért nagyon derék teremtés… Munkában telt el a nyár. Kollontaj szorongva olvasta a háború híreit. A Kárpátokban az orosz hadsereg súlyos vereséget szenvedett. Mind gyakrabban hallotta, hogy egész csapattestek adták meg magukat, harc helyett a fogságot választották. „A katonák nem akarnak harcolni!" – hallatszott mindenfelé. És Nyikolaj Nyikolajevics, a cári hadsereg főparancsnoka újabb és újabb katonákat követelt. Harmincezer újabb fiatalt akart a frontra küldeni. Augusztus elsején Alekszandra újra elővette a kockás füzetet. „Tegnap volt egy éve, hogy Jaurèst megölték – írta. – A Népházban indítványomra emlékestet rendeztünk. Beszédet tartottam. De zavart, hogy tolmácsra volt szükségem. Augusztus 2. Varsó eleste küszöbön áll. A németek bekerítették az orosz csapatokat. Újabb német győzelem, a vérontás tovább tart. Mennyire gyűlölöm ezeket az árulókat, ezeket a gyáva szociálsovinisztákat. És szívem mélyén állandó, szüntelen remegés: mi lesz Misával? Ha ezek a hitvány gazemberek nem így szavaztak volna egy évvel ezelőtt… Augusztus 3. Újabb fájdalom. Az újságok közlik: Clara Zetkint bebörtönözték. Milyen bátran harcolt… az ilyeneket nem hagyhatják szabadon. Gazemberek!” Augusztusban Alekszandra naponta bejárt Krisztiániába, a Népházba. Ott találkozott a baloldali norvégokkal, akik a svájci konferenciára készültek. A megbeszélések késő estig elhúzódtak. Az elvtársak ilyenkor megkérdezték: Frue Kollontaj, ne kísérjük haza? – Nem félek – felelte Alekszandra derűsen –, a végállomástól jólesik egy kis gyalogséta! Augusztus közepén, amikor késő este hazaérkezett, Froken Dundas a kapuban várta. – Táviratot kapott, asszonyom! – Misától? – kérdezte Alekszandra izgatottan. Fia mostanában ritkán írt, utolsó levelében részletesen beszámolt apja haláláról, a temetésről, arról, hogy Vlagyimir íróasztalának fiókjában megtalálta édesanyja leveleit. – Nem, New Yorkból jött a sürgöny! Ki táviratozhat neki New Yorkból? Hiszen nincs ott se barátja, se ismerőse… Kollontaj feltépte a sürgönyt, és meglepve olvasta, hogy az amerikai szocialista párt német baloldali szekciója meghívja: tartson háborúellenes előadásokat Amerikában. Az utazás minden költségét az amerikai szocialista párt fedezi. Az első pillanatban megrettent. Átkelni a tengeren, amikor a németek békés személyszállító hajókat süllyesztenek el… De csak egy pillanatig tartott a rémülete. A következő másodpercben már örült a feladatnak. Csak előbb megkérdezi Lenint, helyesli-e utazását, s ha igen, azonnal megírja a beleegyező választ. Lenin levele hamarosan megérkezett, Sljapnyikovon keresztül. Sljapnyikov közölte Alekszandrával, hogy Vlagyimir Iljics nagy reményeket fűz amerikai utazásához. Egyúttal megkéri, hogy fordítsa le A szocializmus és a háború című brosúráját angolra. Izgalmas várakozásban teltek a napok. Az amerikaiak azt ígérték, hogy küldenek pénzt a hajójegyre, de a pénz egyre késett. Közben újabb és újabb német előrenyomulásról számoltak be az újságok. Alekszandra Kinek kell a háború? című röpiratát írta, elküldte Leninnek bírálatra. Sajnálta, hogy nem várhatja meg a választ, bizonyára a pénz előbb érkezik meg, s akkor ő elindul Amerikába. Froken Dundas változatlanul aggódott érte. Esténként bejött a szobájába, édességet, sült húst hozott. „Maga egész nap semmit sem eszik! – mondotta szemrehányóan. – Ha nincs pénze, nem kell fizetnie lakbért, sőt kölcsönzök is, ha szüksége van rá” – tette hozzá. Alekszandra meghatottan válaszolta, hogy köszöni a kedvességét, van pénze, s mindig eszik, ha éhes. – Csak tudja, Froken Dundas, néha nem jut időm az evésre! – Éppen ez a baj – csóválta a fejét a panziósnő –, maga olyan, mint a gyertya, amit mindkét végén meggyújtottak. Folyton lobogásban van. Mi lesz ebből? – Nem tudom – Alekszandra vállat vont –, megígérem, ha visszajövök Amerikából, kevesebb munkát vállalok! Froken Dundas kétkedően nézett Kollontajra. – Aztán mikor lesz az? – kérdezte bizalmatlanul. – Hiszen, ha tudnám. Még el sem indultam – mosolygott kesernyésen Kollontaj. Még Lenin is türelmetlenkedett. „Kedves Alekszandra Mihajlovna! Nagyon sajnálnám, ha az amerikai utazása végleg füstbe menne. Mi ehhez az utazáshoz igen sok reményt fűztünk” – írta. Végre szeptember 15-én New Yorkból megérkezett az útiköltség. Alekszandra örömmel és kis szorongással rendelte meg jegyét a Bergensfjord hajóra. Az út – mint közölték – tíz-tizennégy napig tart, a körülményektől függően. A norvég hajók igyekeznek kikerülni a német tengeralattjárókat. Kollontaj remélte, hogy ha a Shetland-szigeteken kikötnek, nem lesz ellenőrzés, és az angolok, mint Oroszország szövetségesei, nem szállítják le a hajóról. Naplójába aznap este a következőket jegyezte be: „Örülök és ugyanakkor szomorú vagyok. Szomorúan hagyom itt Holmenkollent, menedékhelyemet, a piros házikót. Csodálatosan szép itt az ősz. Még messzebb leszek Oroszországtól. És mi lesz, ha megindulnak a dolgok? Azt kérdezték: nem félek a torpedóktól? Hogyan vállalhatok ilyen kockázatos utat? Nem tudom miért, de egy fikarcnyi félelem sincs bennem. Ha valamit az ember nagyon erősen kíván, semmi sem tarthatja vissza. Én pedig át akarok kelni az óceánon, s kapcsolatba kerülni s a tömegekkel. Elég volt már ezekből a féltevékenységekből. Szomorú vagyok? Igen. De van ebben a szomorúságban valami édes is.” Alekszandra még elutazása előtt hírt kapott a svájci konferenciáról, amelyet Bern helyett Zimmerwaldban tartottak meg. A küldöttek többsége centrista állásponton volt. A baloldalhoz csak nyolc fő tartozott. Néhány nappal ezután megérkezett Lenin brosúrája. Alekszandra gondosan eltette iratai közé. Majd a hajón lefordítja. Még sok levelet kell írnia – jutott eszébe. Körülbelül negyvenet. Mennyi jóbarátja, elvtársa van szerte a világon. Zojától kétségbeesett levél jött nemrégiben Pétervárról. Féltette barátnőjét. „Elpusztulsz. A németek a tenger fenekére küldenek, ahogy megtették már előtted számtalan más emberrel” – írta. Alekszandra megnyugtató levelére, amelyben már az utazás napját is közölte, Zoja így válaszolt: „Az ördög vigyen hát. Eredj, és köss ki a tenger fenekén.” Már útra készen állt, amikor Misától és Sljapnyikovtól üdvözlő táviratot kapott. A panziósnő nagy csokor ibolyával bocsátotta útnak. – Milyen pazarló, kedves Froken Dundas – Alekszandra beszívta a virágok gyengéd illatát –, szeptemberben már drága az ibolya. – Egyszer nekem is szabad pazarlónak lennem – a derék asszony megölelte Kollontajt. – Aztán egészségesen jöjjön haza! Alekszandra örült a táviratoknak, az ibolyának, de örült egy újsághírnek: Moszkvában sztrájkolnak a villamos alkalmazottai, a Dinamó és más üzemek munkásai. Elkezdődött… – gondolta, miközben búcsút intett Froken Dundasnak és a kedves piros házikónak. Életének új fejezete kezdődik. 3. Kéthetes hajózás után végre kikötöttek New Yorkban. Már messziről feltűnt a fáklyát tartó Szabadság-szobor hatalmas alakja, mögötte Manhattan felhőkarcolói kéklettek. Alekszandra egy pillanatig önfeledten bámulta az óriási méreteket, aztán felkapta bőröndjeit. Ebben a mozdulatban benne volt egész lénye: nincs ideje a maga gyönyörűségére ámulni, csodálkozni, dolga van. Ezért hívták, ezért jött. Igen, dolga van. Az elvtársak, akik a kikötőben várták, szívélyesen üdvözölték, elvezették a város közepén lévő, magas épülettömbök közé beszorított szállodába, és közölték, hogy két óra múlva érte jönnek. Fáradt volt, nem volt zavartalan az útja, tengeribetegség kínozta. Lenin brosúráját csak nagy nehezen tudta lefordítani. Szeretett volna lefeküdni s legalább néhány órát pihenni. De már két óra múlva itt lesznek vendéglátói. Addig mit tehet? Legfeljebb kicsomagolhat. Pontosan két óra múlva meg is érkezett a két német: két újságszerkesztő: Dreifuss és Lohre. Dreifuss rendkívül ellenszenves volt, üzleti hangnemben közölte, hogy az elvtársnő az utazási és szállodai költségeken felül napi három dollárt kap, az előadások bevételei a német szekció kasszájába folynak be. Jóváhagyták Kollontaj előadásainak témáit: A világháború és a szocialista internacionálé jövője, Kinek kell a háború?, A háború és a munkásmozgalom jövője, Az európai helyzetről. Dreifuss még bókolt is. Nem is hitte, hogy az elvtársnő ilyen széles témakörben fog előadásokat tartani. Aztán azt tanácsolta: pihenjen egy kicsit az esti előadás előtt. – Hogyan? Az esti előadás előtt? Hát már ma kell beszélnem? – Természetesen – felelte Dreifuss –, hiszen mától kapja a pénzt! A szocialista lapszerkesztő úgy hajszolta végig Alekszandrát négy és fél hónapon keresztül Amerikán, mint a legszőrösebb szívű kapitalista. Az asszony néha elgondolkozott: mi fontosabb ennek a lelketlen, pihenést nem ismerő embernek: a propaganda vagy a pártkassza hizlalása? Az első New York-i előadás fényesen sikerült. Minden jegy elkelt, s Dreifuss elégedetten dörzsölte a kezét. „Főnyeremény ez az asszony – gondolta –, minden szocialista szónoknak ilyennek kellene lenni. És milyen okosan beszél!” „Nektek, munkásoknak nincs szükségetek a háborúra. Azoknak van rá szükségük, akik kizsákmányoltak benneteket, és ki akarják zsákmányolni gyermekeiteket. Meglátjátok, hogy a háború maholnap átcsap az óceánon, hozzátok is elér, Amerikába. Rövidesen Amerikát is háborúba sodorják. Civilizációnk minden vívmányát a háború lángjai közé dobják! Csak az egész világ munkásosztálya képes egységes fellépéssel megállítani a háborút!” – mondotta Alekszandra. Egy héten át beszélt, hol németül, hol angolul, s esténként fáradtan ért haza a sivár szállodaszobába. „Panziók, szállodák, vég nélkül – gondolta –, és sehol egy barát, akinek elmondhatnám, amit gondolok.” A kockás füzet volt egyetlen jó barátja. Abba jegyezte be kapkodva, sietve élményeit, gondolatait. Nem sok ideje volt rá, mert Dreifuss állandóan hajtotta. – Holnap Chicagóba utazunk – közölte a hét végén. – Meglátja, elvtársnő, Chicago érdekesebb város, mint New York. – Nem láttam semmit sem New Yorkból, csak néhány füstös, rosszul világított hodályt – felelte Kollontaj. – Pedig úgy hallom, hogy itt van a világ egyik leghíresebb operája, s néhány kiváló képtár is. Ezeket szívesen megnéztem volna! – De elvtársnő – a szerkesztő sértődötten felhúzta a szemöldökét –, azt hittem, ön meggyőződéses szocialista! – Ha nem lennék az, már az első este visszafordultam volna – felelte Kollontaj –, amikor kéthetes fárasztó hajóút után egynapi pihenőt sem engedélyezett! Dreifuss zavartan mentegetőzött: nem is gondolta, hogy az elvtársnő fáradt. Olyan ragyogó színben volt, olyan frissnek tűnt… – Ezentúl kérem, szóljon, ha pihenni akar – mondotta. – Bár… – tette hozzá – programunk olyan zsúfolt, s mindenütt annyira várják, hogy nem tudom: sor kerülhet-e erre? Valóban nem került rá sor. Chicagóban egy napig voltak csak, utána Millwakuee-ba utaztak. Egyetlen napon két előadást kellett tartania, egyet németül, egyet angolul. Öt óra hosszat beszélt. Eszébe jutott első nyilvános szereplése kislánykorában, Szófiában, amikor a nézőtérről felkiabált Adélhoz a színpadra. Az ismerősök azt tanácsolták édesanyjának: taníttassa énekelni, szép, csengő hangja van. Énekelni nem tanult, de a hangjának hasznát veszi. Ha nem lennének erős hangszálai, hogyan tudna naponta négy-öt órát beszélni? De érzi, szükség van az előadásaira, látja a szemekben, hogy megértik, s azt is látja, hogy eddig nem döbbentek rá: a háború ellen azoknak is küzdeniük kell, akiket nem érint közvetlenül. Huszonegy nap alatt huszonhárom előadást tartott. Egy perc szabad ideje sem volt. És annyira megvetette Dreifusst, hogy nem kért tőle pihenőt. Még a leveleit is a vonaton írta. A szerkesztő fejét csóválta, és édeskésen megjegyezte: – Elvtársnő, a maga munkabírása csodálatra méltó. Nem hittem volna, hogy orosz asszony létére ilyen erős. – Miért, mit gondolt, milyenek az oroszok? – kérdezte csípősen Alekszandra. – Azt hitte, kevesebbet érnek a németeknél? Talán ön is soviniszta, Dreifuss úr? – De asszonyom – Dreifuss hebegett –, vannak nemzeti sajátosságok, amelyeket el kell ismernünk. Ilyen például a németek szívóssága, munkabírása! – És az opportunizmusuk is? Tudtommal a német szociáldemokraták árulták el először a szocializmust. Amikor megszavazták a hadihitelt! Ezt nem lehet elfelejteni! Dreifuss erre nem tudott mit felelni. Hallgatott. A németek Amerikában is németek maradtak. Mount Olive bányászvároska lakossága csaknem teljesen német volt. Előadásait figyelmesen hallgatták, de utána sokan nyíltan kinyilvánították: a háborúban Németország győzelmét kívánják. „Minek az ilyeneknek beszélni?” – gondolta Alekszandra elkeseredetten. „Vagy talán éppen ezeknek kell szólnom” – szégyellte el magát. „Ha csak egy ember fejében világosságot gyújtok, már az is eredmény.” Ritkán jutottak el hozzá levelek. Lohre szerkesztő New York-i címére kérte a postáját, az utána is küldte, de hol megkapta, hol meg nem. Lenin többször írt, ő is panaszkodott, milyen nehezen kap tőle levelet. Néha Oroszországból is megérkezett egy-egy levél. Misától, Zojától, Tanyecskától. Ezeken a napokon nem érezte magát olyan fáradtnak, jobban ment a beszéd is. De másnapra elmúlt a frissessége. Meg is mondta Dreifuss-nak. – Ha feleennyi előadást kellene tartanom, kétszer akkora lenne az eredménye! – Én így is meg vagyok elégedve – jelentette ki Dreifuss –, csak így tovább, elvtársnő! „Csak így tovább? De meddig bírom?” – gondolta néha Alekszandra, amikor zúgó fejjel ébredt fel reggelenként. San Franciscóban váratlanul oroszul kellett beszélnie. Felkereste egy öreg ember, akit mint politikai bűnözőt Szibériába száműztek. Megszökött. Otthon jómódú ügyvéd volt, itt azzal kereste kenyerét, hogy összeszedte a szállodákban a szemetet, kiseperte az éttermet. Megkérte Alekszandrát, jöjjön el orosz barátaihoz! Ezt az előadást nem fizette Dreifuss, de a meleg fogadtatás kárpótolta. Az orosz szavak zenéjétől megmámorosodott. És soha ilyen honvágy nem kínozta, mint azon az estén. Dreifuss most Amerika északi részébe vitte. Seattle-be utaztak, az aranyláz városába, amely már Alaszka közelében van. San Franciscóban sütött a nap, nyári meleg volt, itt vastag hó borította az utcákat, hólepelbe burkolóztak a házak. És ahogy elnézte a járókelőket, Gorkij szavai jutottak eszébe: „A sikátorokban hallgatagon és komoran ballagnak rongyos ruhájú, magányos emberek.” Seattle-ben sok orosz emigráns élt, de azért angolul beszélt. Elgondolta, hogy innen könnyen eljuthatna Japánba, s onnan Oroszországba. „Ha átvitorlázhatnék Oroszországba!” – írta naplójában. „Milyen közel és mégis milyen messze van” – gondolta búsan. És folytatódtak az utazások, a fárasztó előadások, az idegen városok, a rideg hotelszobák és az esténként rászakadó magányosság. Sohasem érezte még magát ilyen magányosnak, mint Amerikában, ahol egyetlen barátja sem volt. Régi ismerős elvtársakkal találkozott ugyan, de néhány mondaton túl már nem volt mit mondaniok egymásnak. És elszomorodva döbbent rá: egyetlen amerikai lakásban sem járt, egyetlen otthonba sem hívták meg. Most otthonnak tűnt a holmenkolleni piros ház fjordokra néző szobája, oda vágyott vissza. Időnként rettegve gondolt rá: mi lesz, ha összeroppan? December 10én összeszámolta: 62 napot töltött már Amerikában és 53 előadást tartott. Azokon a napokon, amikor nem beszélt, utazott. Micsoda szörnyű hajsza! Seattle-ből visszament Chicagóba, s már az első napon egy orosz gyűlésen beszélt. Figyelmesen hallgatták, de érezte, itt mást vártak tőle. Szenzációt, viharos közbeszólásokat és vitákat. De amit mondott, az olyan egyszerű és meggyőző volt, hogy nem lehetett vitába szállni vele. A végén meg is jegyezték: „Okosan beszélt és igaza van.” Örült ennek a megállapításnak. Hiszen ezért vállalta ezt a már-már elviselhetetlennek tűnő körutat. Dreifuss tovább hajszolta Cincinnatibe. Eszébe jutott gyerekkora egyik kedvenc olvasmánya: Tamás bátya kunyhója. A könyv írója Cincinnatiben élt, ott látta a szökött rabszolgák kétségbeesett menekülését az Ohio folyón át, Kentucky rabszolgatartó államból a szabad Ohio államba. Amikor Alekszandra a könyvet olvasta, nem gondolt arra: egyszer eljut Cincinnatibe. És ha nem is szökött rabszolgákat akar menteni, ő is a rabszolgasorstól akarja megváltani az embereket. Tudja jól, hogy ő ebben a gigantikus küzdelemben csak egy közkatona, de örül, hogy részese lehet a harcnak. December végén Dreifuss nagylelkű kijelentést tett: – Elvtársnő – kezdte szokásos mézesmázos modorában. Alekszandra szinte várta, hogy mikor kezdi a kezét dörzsölni nyájas kereskedő módjára. – Karácsony és újév között nem tartunk előadásokat! Látom fáradt, szüksége van a pihenésre! A napidíját és a szállodaköltséget fizetjük! Remélem, meg van elégedve? – Köszönöm – bólintott Kollontaj –, amúgy sem kelnének el a jegyek! Az én háromdolláros napidíjam kisebb ráfizetés, mint a terem kibérelése, a jegyek kibocsátása és más kiadások. Igaz, Dreifuss elvtárs? Dreifuss, mint mindig, ha kényelmetlen volt számára a felelet, hallgatott. És mindjárt másról kezdett beszélni. – Majd szerzek jegyet az operába, ha akarja, és más színházba is, a képtárak, kiállítások mind nyitva lesznek! – Köszönöm! – felelte Alekszandra hűvösen. – Olyan fáradt vagyok, hogy inkább pihenek és leveleket írok! Gyorsan eltelt a tizenkét nap. Sok levelet írt, kapott is néhányat. Misától, Zojától, Lenintől, Krupszkajától. New Yorkban vidám karácsonyi hangulat volt, a tereken óriási feldíszített fenyőfák álltak, az emberek csomagokkal megrakottan siettek az utcákon. „Mintha nem dúlna háború, mintha a világon mindenki boldog, elégedett lenne…” – gondolta Alekszandra és régi karácsonyestékre emlékezett. Misát látta maga előtt, ahogy pici kezével a karácsonyfa tetején fénylő csillag után nyúlt. És hogy tapsikolt, amikor apja felemelte, hogy elérhesse. Misa, Misa… mikor látja újra? Milyen jó lenne, ha együtt élhetnének. Dreifuss, akár egy foglár, megjelent a szállodában, és közölte, hogy egy darabig még New Yorkban maradnak, a következő előadások a környéken lesznek, és minden nap csak egy. „Remélem, ez nem fárasztja majd annyira.” Aztán Bostonba mennek. „Boston Amerika legkulturáltabb városa, majd meglátja, mennyire fog tetszeni!” – kecsegtette, és szokása szerint erőltetetten mosolygott. Amikor Alekszandra megkérdezte, nem tudna-e segíteni abban, hogy Lenin A szocializmus és a háború című brosúráját kiadják angolul, eltűnt a mosoly az arcáról. „Mire jó ez? – kérdezte vállvonogatva. – Nincs rá pénz, még ennél fontosabb dolgokra sem telik.” „Nem hinném, hogy volna ennél fontosabb dolog” – válaszolta Alekszandra. Dreifuss csak legyintett. „Maga, kedvesem, azt mondják mindenütt: Lenin ügynöke.” – Ez csak megtisztelő rám nézve – Alekszandra felvidult –, és még mit mondanak? Ha ennél becsmérlőbb dolgot nem terjesztenek rólam, akkor nagyon elégedett vagyok! – Semmi becsmérlőt, kedves elvtársnő! Maga időnként olyan… furcsán gunyoros! Szép, szelíd külseje van, olyan, mint egy mimóza, s egyszerre csak kiderül, hogy szúrni is tud. Maga egy tüskés mimóza! – Dreifuss-nak nagyon tetszett szellemesnek vélt megállapítása, mert nagyot kacagott. Alekszandra elmosolyodott. – Lehet, hogy igaza van, kedves szerkesztő elvtárs! De árulja el, még hány városba kell utaznunk, s hány előadást kell tartanom? – A nehezén már túl vagyunk! – nyugtatta meg Dreifuss, de a hajsza folytatódott. Bostonban kapta kézhez a közben megjelent Társadalom és anyaság című könyvét. Oroszországból küldték utána, és csodának tartotta, hogy megérkezett. A British Museumban töltött órákra gondolt, akkor még nem volt háború, és hitt abban, hogy a párt elég erős lesz a háború megakadályozásához. Boston után még New Yerseybe vitte Dreifuss, és ott is minden este előadást tartott. Néha sikerült a hallgatóságot magával ragadnia, de gyakran úgy érezte, hogy azok, akik megtöltik a termet, értetlenül hallgatják beszédét, és arra gondolnak: náluk sohasem lehet háború. Mintha el lehetne szigetelni az eseményeket, mintha Amerika az örök béke szigete volna. Február 21-én ugyanazzal a hajóval indult vissza Európába, mint amelyikkel ideérkezett. Az utolsó napig, az utolsó óráig dolgozott. Még közvetlenül elutazása előtt cikket írt a nőnapra az amerikai szocialista párt orosz szekciója részére. A cikket külön röplapként adják majd ki március 8-án, Munkásfeleségek, egyesüljetek! címmel. Délután hat órakor hagyta el a hajó a kikötőt. Alekszandra a fedélzet korlátjához támaszkodva, végiggondolta az elmúlt négy és fél hónapot. Százhuszonhárom előadást tartott négy nyelven: angolul, németül, franciául, oroszul. Hiábavaló volt? Nem, nem volt hiábavaló. A tenger csendes volt, az utasok nagy része a fedélzeten tartózkodott. A kapitány közölte, hogy tánccal és tombolával egybekötött ismerkedési estet rendez az első osztályú utasok részére. „Kezdődik a szórakozás, a kéthetes karnevál.” Alekszandra csak mosolygott a sok bundás, felékszerezett nőn, a kiöltözött férfiakon. – Asszonyom – szólította meg egy prémgalléros férfi. – Megengedi, hogy meghívjam egy italra? És remélem, nincs kifogása az ellen, ha a steward ön mellé ültet az étkezéseknél? Kollontaj köszönettel visszautasította a meghívást. „Sajnos, nem lehetek az asztalszomszédja, másodosztályú jegyem van” – mondotta, és elmosolyodott, látva a férfi megnyúlt arcát. „Igazán? És mi ügyben járt Amerikában?” „A háború ellen agitáltam. Bolsevik vagyok” – felelte. „Bocsánat.” A prémgalléros a fejét csóválta, aztán hozzátette: „Kár, nagy kár!” Alekszandra lement a kabinjába, és elővette naplóját. „Most tűnt el New York kikötője. Előttem az óceán, magam mögött hagytam négy és fél hónap zajos, dolgos óráit. …Életemnek megfeszített munkával töltött szakaszát éltem át itt. Nem sajnálom elhagyni Amerikát. Inkább örülök. Mi vár rám? Kikkel találkozom? Hiszen ott is magányos leszek. De mégis közelebb azokhoz, akiket szeretek. És többet hallok majd Misunkámról. Milyen szép most a tenger, alkonyodik. Csendes vizében az esti égbolt tükröződik. El sem hiszem, hogy ez a nyugalmas víztömeg egyszer csak megbokrosodhat. Kimerültségem nem lelki, csak fizikai. Az ablakok mellett úszó világítótornyok, hajók suhannak el. Isten veled, Amerika! Kitekintek újra meg újra az ablakokon, kár elszakadni ettől a csodaszép látványtól. És milyen szívet-lelket el-zsongító a csend a New York-i zaj és sürgés-forgás után.” 4. Froken Dundas felkiáltott örömében, amikor megpillantotta Alekszandrát. – Miért nem értesített? Maga elé mentem volna Bergenig! Milyen szerencse, hogy éppen üres a szobája! De ha nem lett volna üres, felmondok a lakónak! – ölelte át Kollontajt és már sietett is, és hamarosan kávéval és kaláccsal tért vissza. Alekszandra kicsomagolta ajándékait, nem volt sok pénze, de azt mind arra költötte, hogy barátainak örömet szerezzen. Froken Dundas egy villanyvasalóval lepte meg. Ilyent még nem látott a panziósnő. „És igazán nem kell bele faszén?” – kérdezte hitetlenkedve. „Majd meglátja, én is mindig ilyennel vasaltam a blúzaimat a szállodaszobákban – magyarázta Alekszandra –, tisztítóra nem tellett volna, no meg szinte minden nap más városban tartottam előadást.” Sok apróság került elő a bőröndből, csupa ajándék: az öreg tengerésznek, az órásmesternek. És Frue Niessennek, az elvtársaknak. Misa részére pedig a legújabb típusú hordozható írógép. „Ameddig találkozunk, én pötyögök rajta, aztán Misáé lesz” – gondolta. – Milyen jó érzés, hogy itthon vagyok! – nézett ki szobája ablakán a fjordokra. – Jó lenne pihenni egy keveset! Erre azonban nem volt lehetőség. Először nagyon sok levelet, s cikket kellett írnia. Megérkezése után azonnal írt Leninnek és Krupszkajának: „Amerikai látogatásommal általában elégedett vagyok: mintha némileg sikerült volna a fejekből eloszlatni a sovinizmus ködét.” Amerikai körútja eredményeit Alekszandra túl szerényen ítélte meg. A New York-i sajtóban egy német szociáldemokrata újság azt írta róla, hogy viszonylag ismeretlenként jött el hozzájuk, de miután megismerték, sok ezren értékelik és nagyra becsülik itteni működését. Majd csak a háború után lehet lemérni: milyen mély hatást gyakorolt Kollontaj elvtársnő az amerikai szocialista mozgalomra. A norvég Socialdemokraten című újság egy munkatársa felkereste Alekszandrát, röviddel visszaérkezése után. Meglátta az asztalon fekvő amerikai újságokat, benne az interjúkkal s a fényképekkel. Érdeklődött, hogy gyakran jártak-e nála újságírók? – Igen – felelte Kollontaj –, de gyakran olyan interjút közöltek, amit nem is adtam. Az egyik újság azt írta, hogy elutazásom előtt hosszasan beszéltem a svéd királlyal, és tanácsokat adtam neki. Egy másik képtelenség: Férjem német katonatiszt, s jelenleg a fronton van. Igen, ilyen és ehhez hasonló szenzációk jelentek meg rólam az amerikai sajtóban. – És nem tiltakozott ez ellen? – kérdezte felháborodva az újságíró. – Más dolgom volt! – felelte Alekszandra, és lenyelte a mondat másik végét. Mint ahogy most is más dolgom van! Pillantása, amely a levelekre esett, elárulta a gondolatát. A riporter sietve búcsúzott. Később Frue Niessen látogatta meg. A közelgő nőnap programjáról beszéltek. Aztán Jelena Danielsson, az órásmester felesége jött, és közölte, hogy a „futárok” már türelmetlenül várják: mikor vihetnek csomagot, levelet, újságot? Alekszandrát meghatotta a norvégok kedvessége. Nemsokára megérkezett a Kinek kell a háború? című brosúra is. Lenin szerkesztette, sok helyen javított rajta, de ez csak hasznára vált. Nagy szükség volt most erre az írásra. Oroszországból mind több hír érkezett arról, hogy sztrájkolnak a munkások, kivonulnak az utcára és forradalmi dalokat énekelnek. Különösen fontosnak tartotta Lenin és Krupszkaja, hogy a brosúra eljusson az ausztriai és németországi fogolytáborokba, ahol több mint kétmillió orosz foglyot őriznek. Kollontaj ebben a röpiratban világosan és érthetően megfogalmazta: nem az ellenséges ország katonája az ellenség, hanem saját országuk kapitalizmusa. Ez az ellenség közös ellensége minden dolgozónak! Petrográd egyik mellékutcájában, egy kis faházban volt a pártnak az az illegális nyomdája, ahol ezt a brosúrát nyomták. Egy héten át, kora reggeltől késő estig folyt a munka. Már elkészültek vele, amikor a rendőrség rajtuk ütött, és mindenkit letartóztattak. De a rendőrség kezébe csak a szedés jutott. A kinyomott példányokat már előbb eljuttatták a gyárakba, üzemekbe és a kaszárnyákba. A brosúrát számos nyelvre lefordították, s Alekszandra tudta: ez a legfontosabb írása. Szépirodalmi terveire még gondolt néha, de nem volt ideje az effajta írásra, s lelke mélyén érezte: nem tudna igazán jó regényt írni. Túlságosan gazdag az orosz irodalom – gondolta –, Tolsztoj, Dosztojevszkij, Gorkij után miért írjak regényt? Nem, azt kell csinálnom, amihez van adottságom… Munkában telt el az egész nyár. És közben izgatottan leste a híreket, augusztus elsején a háború harmadik évébe léptek. Mi lesz Misával? Örökké ez járt a fejében. Ez évben befejezi a főiskolát, és őt is elviszik. Misa gyűlöli a háborút, gyűlöli a cárizmust, nem akarja a cáratyuskát védeni. Hogy menekülhetne ki a kelepcéből? Misa – úgy tűnt – megoldotta a problémát. Levelet írt édesanyjának, hogy Amerikába utazik, az Oroszországba szállítandó amerikai automobilokat fogja ellenőrizni. És arra kérte anyját: jöjjön ő is az Egyesült Államokba. Alekszandra szíve hevesen vert, amikor a levelet újra meg újra elolvasta. Menjen át Amerikába? Hagyja itt Európát, amikor bizonyos, hogy a közeljövőben valóra válnak reményeik, és a háború összeomlásával egy időben kitör a forradalom. De Misa hívja… nem látta a fiát már egy esztendeje, gyakran róla álmodik, szedegeti szegényes emlékmorzsáit, s minden este megcsókolja a fényképét. Ha valami történik itthon, visszajön. Addig, ki tudja, hány hónapig, csak anya lesz. Olyan, mint a többi asszony, aki reggel csókkal búcsúzik a fiától, s este, ha munkából hazajön, terített asztallal várja. De az útiköltség… honnan szerzi meg a pénzt? A cikkekért járó honoráriumok éppen csak a megélhetésre elegek. Az ékszerei… milyen jó, hogy megmaradtak az anyjától örökölt briliánsgyűrűi, nyaklánca, fülbevalója. Eladja a fülbevalót! A hajójegy árát most már könnyen ki tudta fizetni, s néhány újsággal szerződést kötött: tudósításokat küld majd Amerikából. Egyik újságtól még előleget is kapott. Froken Dundas újra csak a fejét csóválta, kéziratait, könyveit elrakta egy nagy ládába. De most nem haragudott az útért. Megértette, hogy lakója ugyanúgy anya, mint a többi egyszerű asszony, akik nem cikkeznek, nem írnak brosúrákat, s nem tartanak gyújtó hangú beszédeket. „Ha lenne fiam, nemcsak Amerikába, a világ végére is elmennék utána” – ennyit mondott mindössze, amikor Alekszandra bejelentette utazását Sljapnyikov, aki a hír vétele után eljött Stockholmból Holmenkollenba, nem titkolta csalódottságát. „Alekszandra, maga nem forradalmár, hanem nyárspolgári asszony – jelentette ki haragosan. – Inessza Armand sohasem tett volna ilyesmit!” – Mi az az ilyesmi? – kérdezte az asszony. – Mit teszek? Amerikában is agitálhatok, harcolhatok az ügyünkért. Miért baj az, hogy a fiammal akarok lenni? Ami pedig Inesszát illeti, ő egy percre sem vált meg a gyermekeitől. Mind Franciaországban élnek. Velük van. Kedves barátom, maga úgy látszik, irigyli tőlem, hogy együtt lehetek a fiammal. – Talán igaza van, Alekszandra – bólintott Sljapnyikov –, és arra nem gondolt, hogy hiányozni fog nekem? – Ne haragudjon, Alekszandr – mosolygott Kollontaj –, hamarosan visszajövök! 1916 augusztusában indult el Kollontaj asszony Amerikába a Bergensfjord hajón, és New Yorkban találkozott Misával. Több mint egy éve nem látták egymást, a meghatottságtól egyikük sem tudott sokáig megszólalni. Misa törte meg a csendet. – Köszönöm, édesanyám, hogy eljöttél! Féltem, hogy… Alekszandra magához ölelte fiát. – Hívtál. Természetes, hogy eljöttem. – Ugye, itt is tudsz majd dolgozni? – kérdezte aggódva Misa. – Igyekszem – felelte az anya. – De ebben a pillanatban te vagy számomra a legfontosabb! Patersonban telepedtek le, az amerikai Lyonban, ahol Misa egy textilgyárban vállalt állást. Az automobilgyár meghívása valójában csak ürügy volt, hogy kijusson Oroszországból. Úgy érezte, hogy ha Amerikából autók érkeznek Oroszországba, azok is csak a háború meghosszabbítását jelentik. És ő nem akarta még a legcsekélyebb mértékben sem a háborút szolgálni. Egyforma kis faházak sorakoztak az utcában, ahol lakást béreltek. Lehangoló volt a nagy egyformaság. Misa, ha esténként hazaért, nem is tudta, melyik házban laknak. Csak anyja kedves hangjára állt meg, aki a tornácon várta. Az asztal terítve volt. Alekszandra hamar megtanulta, hogyan kell gyorsan friss vacsorát készíteni. – Édesanyám, te remekül főzöl! Mikor tanultad ezt? – Soha, kisfiam – felelte az anyja –, lánykoromban még a közelébe sem mentem a konyhának, egyetlen szakácsnő sem engedte volna meg, hogy ott lábatlankodjam. Aztán Anna Petrovna főzött, s amióta eljöttem, nem volt lakásom, így konyhám sem. De a szomszédok meg a szakácskönyv segítenek! Igaz, néha szégyenlek megkérdezni valami egyszerű dolgot, furcsa is, hogy idős asszony létemre nem tudok egy szelet húst kisütni, vagy egy levest megfőzni! – Idős asszony! Hogy mondhatsz ilyet? – méltatlankodott Misa. – Te olyan fiatal vagy! Alekszandrának jólestek fia dicsérő szavai, de mikor Misa reggel bement a gyárba, s ő egyedül maradt, nemigen tudott mit kezdeni magával. Leveleket írt New Yorkba, Bostonba az orosz és német baloldaliaknak, de nagyon hűvös válaszokat kapott. Propaganda-előadásokat nem engedélyeznek – írták –, a helyzet néhány hónap alatt lényegesen megváltozott. „Úgy látszik, hiábavaló volt a négy és fél hónapos fárasztó utam – gondolta elszomorodva –, Amerikát is belesodorják a háborúba!” November végén elutazott New Yorkba, hogy a drágaság elleni felvonuláson részt vegyen. De megeredt az eső, a felvonulás elmaradt. Patersonban jó iskolák voltak, és kitűnő könyvtár. Oda járt majdnem minden délelőtt, s meglepetve tapasztalta, hogy a jól felszerelt könyvtárnak alig van látogatója. Megismerkedett néhány fiatal tanárnővel, ezeknek bemutatta Misát. A fiú eljárt a lányokkal táncolni, meghívták magukhoz, de anyjának bevallotta, untatják ezek a mindig mosolygó, közhelyekkel dobálódzó hölgyek. „Nálunk mások a lányok – mondta –, ezek olyanok, mint a beszélő babák. Megnyomunk egy gombot, és ők engedelmesen mondják: papa, mama. Olyan egyformák és mindig ugyanazt mondják. Valami hiányzik belőlük! Otthon, ha összejöttünk, fiúk, lányok, hamarosan csak úgy sistergett a levegő, szenvedélyesen vitatkoztunk, múltról, jelenről s főleg a jövőről… Ezek pedig…” Valóban, nincs egyetlenegy lány sem, aki többet jelentene Misának? – tűnődött az anya, de nem kérdezett semmit. Ha lenne, bizonyára elmesélné. Pedig jó lenne, ha volna valaki, akihez tartozik. Biztos volt benne, hogy ha Misa választ, csak jól választhat. Olyan komoly, olyan megfontolt. Felnőtt. Az ő kicsi fia, akit esténként betakargatott, felnőtt lett. És – úgy érzi – nem sínylette meg, hogy anya nélkül nőtt fel. Nem is haragszik rá, nincs benne semmi sértődöttség, biztosan tisztában van azzal, hogy nem hagyta el, csak az útja másfelé vezetett. Misa, mintha sejtette volna, miféle gondolatok motoszkálnak anyja fejében, megszólalt: – Ezek az amerikai lányok nem akarnak tudomást venni arról, hogy mennyi igazságtalanság van a világban. Meg sem fordul a fejükben, hogy harcolni is lehet. Ha tudnák, hogy te, drága mamám, mit vállaltál másokért, nagyra nyitnák a szemüket a csodálkozástól, de úgysem értenék meg. Tulajdonképpen jobb is, ha nem tudnak rólad semmit. Hadd higgyék, hogy csak Mihail Vlagyimirovics Kollontaj édesanyja vagy. Te meghoztad értem ezt az áldozatot. Mert ugye áldozat ez neked? – Nem áldozat, Misám. Veled lehetek, és ez mindennél több. Igaz, néha nagyon hosszúak a napok, amíg várok rád. És nincs mit tennem. Tétlenül kell néznem, hogy minden nappal közelebb kerül Amerika a háborúhoz. – Édesanyám, én már megszoktam itt egy kicsit. Azt ajánlom, menjél vissza Európába. Ott hamarosan szükség lesz rád! Én meg azalatt kitanulom a legmodernebb gépeken a különböző technológiai eljárásokat, és ha sor kerül rá, majd otthon hasznosítom. – Ilyen derűlátó vagy, kisfiam? – Miért ne? – válaszolta hetykén Misa. – Legalább a karácsonyt töltsük együtt! – kérte Alekszandra, és arra gondolt: tavaly milyen didergősen magányos karácsonya volt New Yorkban. Most lesz, akinek fát díszítsen, akinek a számára ajándékokat csomagoljon, s ha meggyújtják a kis viaszgyertyákat, ketten ülnek le az ünnepi asztalhoz. Majd pulykát süt és pudingot készít, ahogy itt szokás. A patersoni Fiatalok Klubjából, ahová időnként eljárt Misa, sokan hívták meg, töltse velük a karácsonyi ünnepeket. Ő azonban kijelentette: édesanyjával ünnepel kettesben. Újévkor sem ment el sehová. Vásárolt egy gramofont, sok orosz lemezzel, és éjfélig hallgatták Muszorgszkijt, Csajkovszkij t, Rimszkij-Korszakovot. – Ennél szebb ajándékot nem is kaphattam volna – mondta Alekszandra. – És van még egy szilveszteri meglepetés, de ígérd meg, mama, hogy nem sírod el magad! – Misa feltett egy újabb lemezt, és felcsendült Margit áriája Zsenyocska ezüstcsengésű hangján. – Nem sírok – Alekszandra hősiesen tartotta vissza könnyeit –, de hol bukkantál a lemezre? – Képzeld, az egyik kis tanárnőnél találtam. Azt mondta, sok orosz lemeze van. Megláttam a lemezen Zsenya néni nevét. Megkértem, hogy adja ide, ha nem is ajándékba, de legalább kölcsön. Elárultam, hogy Jevgenyija Mravina a nagynéném volt… Szó nélkül ideadta a lemezt. Ha akarod, vidd magaddal Norvégiába. A gramofont is vidd el! 1917. január végén újra a Bergensfjord hajóval indult vissza Alekszandra. Misa vidáman integetett a partról. „Hamarosan találkozunk Oroszországban!” – kiáltotta. – Találkozunk, találkozunk! – Kollontaj megkapaszkodott a hajó korlátjában, hogy a viharos szél le ne sodorja, és felsajgott benne a kérdés: De mikor? Froken Dundas mindössze ennyit kérdezett, amikor kedves lakója megérkezett: „Hát most meddig marad a vándormadár? Mikor repül el újra?” – Most már csak Oroszországba megyek, ha lehet – felelte Alekszandra. – És addig itt maradok! – Oroszországba… – a panziósné nem volt forradalmár, szerette a békességet és féltette Kollontajt. Sljapnyikov, aki megérkezése után néhány nappal meglátogatta Alekszandrát, nagyon bizakodó volt. De Alekszandra türelmetlen kérdésére, hogy hát mikor történik már valami, nem tudott válaszolni. „Nem lehet semmit sem pontosan kiszámítani. A történelem nem matematika. Dolgozzon, írjon úgy, mint eddig.” Alekszandra megfogadta a tanácsot. Új röpiratba kezdett: „Kinek kell a cár, és lehet-e nélküle létezni?” Soha ilyen könnyen, gyorsan nem ment az írás. Már kihűlt a szoba, nem tett újabb fát a tűzre, kendőbe burkolózva ült az íróasztala mellett, időnként megdörzsölte elgémberedett ujjait, aztán írt tovább! Szombatonként vastag talpú cipőben, hátizsákkal, szöges bottal egyedül nekivágott a hegyeknek. Ha elérte az este, egy menedékházban töltötte az éjszakát, s másnap indult vissza. Hétfőn aztán sokkal jobban ment a munka. Hiányoztak a hegyek is Patersonban, lapos, unalmas volt a város. Még virágok is alig voltak a házak ablakaiban, csak az üzletek árultak méregdrága orchideákat, kaméliákat. Március közepén Froken Dundas is elkísérte egy nagyobb túrára. Vasárnap este mindketten fáradtan tértek haza. Másnap délelőtt Alekszandra cikket írt és bevitte Krisztiániába. Találkozott Frue Niessennel, és arról beszéltek, milyen rendszertelenül jönnek külföldről az újságok, különösen Oroszországból. A helyi lapok pedig alig hoznak külföldi híreket. Kollontaj elbúcsúzott Frue Niessentől és a helyiérdekű állomásához sietett. Az újságárus, akinél gyakorta vásárolt, sajnálkozva tárta szét karját: – Elfogyott az újság, Frue! Már norvég lapot sem lehet kapni – gondolta elégedetlenül Alekszandra, és beült a vonatba. A szomszédja éppen újságot olvasott. Kollontaj a lapra pillantott, s a nagybetűs cím láttára összefutottak a betűk a szeme előtt. Néhány másodpercbe bele tellett, amíg szavakká álltak össze a táncoló betűk. Forradalom Oroszországban ez volt az újság címlapján, vastag betűkkel nyomtatva. Lehunyta egy pillanatra a szemét, aztán újra odanézett. Nem, nem káprázat, nem tűnt el a cím, jól olvasta az előbb. Egész testében remegni kezdett. Aztán, amikor már meg tudott szólalni, a szomszédjához fordult: – Kérem, ha elolvasta az újságot, adja kölcsön! Orosz vagyok… Ugye megérti? – Tessék, asszonyom! De lehet, hogy az újsághír csak blöff! És holnap megjelenik a cáfolat! – Nem, nem blöff, nem szenzációkeltés – Alekszandra mohón olvasta az újságot. A nép felkelt… Utcai harcok. A katonák csatlakoztak a tüntetőkhöz. „Kétségtelen, a forradalom, a mi forradalmunk elkezdődött!” – gondolta. – Mi van magával, kedvesem? – kérdezte a panziósnő, amikor hazaérkezett. – Tessék, olvassa! – nyújtotta át Alekszandra az újságot. Froken Dundas elővette szemüvegét, gondosan elolvasta a tudósítást, aztán kisvártatva kávéval és kaláccsal tért vissza. – Egyen, izgalom ellen legjobb orvosság az evés. És maga, látom, nagyon izgatott! Alekszandra másnap kora reggel Krisztiániába sietett, s egyenesen a Socialdemokraten újság szerkesztőségébe. A szerkesztőségben körülvették, gratuláltak. Noha a kapott hírek ellentétesek voltak, kétségtelen volt: Petrográdban forradalom van. Kollontaj néhány napig mintegy bódulatban élt. Hogyan alakulnak majd a dolgok? – kavargott benne a sok felgyülemlett kérdés: Visszatérhetek Oroszországba? Lesz-e amnesztia? És ha lesz, nem kockáztat semmit sem, ha hazatér? Meg kell kérdezni Iljicset. Sürgönyözött Leninnek, s írt Misának Patersonba, barátainak Petrográdba. Sürgönye keresztezte Lenin levelét, aki megírta, hogy másodízben kapott táviratot a petrográdi forradalomról. És azt is írta, hogy a forradalomnak ez az első szakasza, és nem is csak orosz szakasz lesz: „Mi természetesen továbbra is ellene leszünk a haza védelmének, a Singarjov, Kerenszkij és társai vezette imperialista mészárlásnak.” Újabb néhány nap telt el türelmetlen várakozásban. Alekszandra minden újságot megvásárolt, és a gyakran egymásnak ellentmondó hírekből igyekezett megtudni, mi történik hazájában? Lenin második levele is megérkezett hamarosan, ez már válasz volt a táviratra. Megírta benne, hogy ilyen messziről nem adhat semmilyen „direktívát”. Óva intette: ne higgyen az új kormánynak, s hozzátette, hogy most a tömegek megszervezése van soron. „Felfegyverkezve várjuk a kellő pillanatot, felfegyverkezve készítsük elő a szélesebb bázist egy felsőbb szakasz számára.” Azt is közölte, hogy félő, „nem egyhamar sikerül kijutnunk ebből az átkozott Svájcból.” Oroszországból egyre szívet vidítóbb hírek érkeztek. Megalakult és működik a munkás- és katonaküldöttek tanácsa. És a legfontosabb: amnesztiát hirdettek minden politikai emigránsnak. Alekszandra csak erre várt. Hát akkor hazatérhet! Összeomlott a cári önkényuralom, és ő szabadon, emelt fővel járhat Petrográd utcáin, ahonnan nyolc év előtt egy fagyos decemberi estén hamis papírokkal menekült el. – Nem fél? – kérdezték a norvégok. – A Romanovok még visszatérhetnek! – Nem térnek vissza – felelte nyugodtan Kollontaj. Elutazása előtt még beszédet tartott Krisztiániában, a Szocialista Ifjúsági Szövetség meghívására. Olyan tömeg gyűlt össze, hogy a teremből ki kellett vinni a székeket, hogy többen beférjenek. A közönség állva hallgatta a beszédet. – Mit mondjak az orosz munkásoknak és katonáknak? – kérdezte Kollontaj gyújtó hangú beszéde végén. – Támogatnak bennünket a szocializmusért vívott harcunkban? – Támogatjuk! Magukkal vagyunk! Ezt üzenjük az orosz munkásságnak! – hangzott mindenfelől. Egy öreg tengerész Alekszandrához lépett és megszorította a kezét. – Ilyen gyűlést még nem láttam Norvégiában! Adja át üdvözletemet Leninnek! És mondja meg neki: mi bízunk Oroszország szocialista forradalmában! Oroszországba Kollontaj csak Svédországon keresztül juthatott. De onnan örökre kitiltották. Átengedik vajon? Elment a svéd követségre. Megengedték, hogy átutazzon. Igaz, nem Stockholmon, hanem Haparandán keresztül. Mindegy. Az a fő, hogy hazamehet. Ízlelgette ezt a szót: haza. Elmondta többször is önmagának, nem tudott betelni vele. Tele volt a szíve örömmel, amelybe csak egy kis szomorúság vegyült. Fájt itt hagyni a békés piros házakat, a kedves Froken Dundast, a sok jóbarátot, akik mind segítettek elviselni a hontalanság keserűségét. – Meglátogatom, hamarosan – a panziósnő könnyei potyogtak, amikor átölelte Alekszandrát. – Aztán vigyázzon a fűzőjére. Froken Dundas segített Alekszandrának elkészíteni a fűzőt. Abba rejtette Lenin leveleit. A norvég-svéd határállomáson egy svéd rendőr lépett hozzá, és udvariasan közölte: elkíséri Fru Kollontajt a finn határig. Alekszandra bólintott. Megszokta már, hogy figyelik, kísérik. Talán ez lesz most az utolsó ilyen kíséret. Otthon szabad lesz! A svéd-finn határon a vámhivatalba kísérték. Átvizsgálták minden holmiját. Megmotozták. Szerencsére nem találtak semmit. A nyomozónőt csak Alekszandra frizurája érdekelte. Ott remélt valamit találni. Még a hajtűket is kiszedette. Aztán segített a fésülködésben, mert Kollontaj keze úgy remegett, hogy nem tudta feltűzni a kontyát. Amikor visszament a vonathoz, alig bírt fellépni a lépcsőre. Finnországból csengettyűs szán vitte át Oroszországba. Vörös lobogó lengett az állomás épületén, vörös karszalagos tiszt kérte az útlevelét. – Politikai emigráns vagyok – válaszolta Alekszandra, és a torkában dobogott a szíve. A tiszt egy jegyzékben keresgélt, aztán amikor rábukkant a nevére, kezet csókolt. És a vonat most már feltartóztathatatlanul vitte Petrográd felé. – Holnap lesz a születésnapom – villant át rajta –, negyvenöt éves leszek! Ennél szebb ajándékot nem kaphattam volna a sorstól. Ha Misa is itt lehetne! Ha ő várna a pályaudvaron! De azt írta, most már hamarosan hazajön. Misa helyett Tányecska Scsepkina-Kupernyik várta a férjével. Milyen régen nem látta már barátnőjét. És most méltóságteljes léptekkel ismeretlen férfiak közeledtek felé. Meghajoltak: a petrográdi Szovjet Végrehajtó Bizottságának tagjai. Üdvözlik Kollontaj elvtársnőt. Alekszandra alig tudta viszonozni a sok üdvözletet. Integetett jobbra-balra, asszonyok jöttek, a vasárnapi iskola egykori növendékei, gyári munkásnők… Hát emlékeznek még rá? Emlékeznek a beszédeire? Mintha ismerős lenne néhány arc… de hát mindez régen volt, több mint nyolc esztendeje. Tanya karon fogta. – Velem jössz! – mondta ellentmondást nem tűrő hangon. – Elutazásod előtt nálam töltötted az utolsó éjszakát, megérkezésed után természetes, hogy nálam szállsz meg. És most már velünk maradsz! Alekszandra megölelte Tányecskát. Szorongatta a kapott virágokat, s ment, amerre Tanya vitte. Éles, hideg szél fújt, de olyan frissen, vidáman lépkedett, mintha tavasz lenne. És úgy ment, fejét feltartva, könnyű léptekkel, mint aki valami jó felé igyekszik. Körülötte nyüzsgött, zsivajgott a nép. És mindenki oroszul beszélt. Most érezte igazán, hogy hazaérkezett. 5. Tányecskáéknál nem változott semmi. Sokan gyűltek össze, s a tágas ebédlőben sistergett az asztalon a szamovár. A vendégek vidáman teáztak, az elmúlt napokról beszélgettek, az utcai lövöldözésekről, tüntetésekről. – Most már véget ért a forradalom, megnyugszanak a kedélyek – mondta egy festő –, békés korszak következik. – Sokan szobortalapzatokról, teherautók tetejéről, sőt páncélkocsikról szónokolnak! Nem tudnálak téged elképzelni, ahogy egy páncélkocsiról agitálsz! – fordult a háziasszony Alekszandra felé. Kollontaj zavartan mosolygott. Milyen naivak ezek a kedves emberek. Milyen távol vannak a valóságtól. A forradalomnak még nincs vége, sőt csak most kezdődik! „A forradalom első szakasza” – ahogyan ezt Lenin írta. Ott hagyta a társaságot, s a szomszéd szobából telefonált a Pravda szerkesztőségébe. Megmondta a nevét és közölte, hogy Lenin leveleit hozta magával. Másnap az újság ezt írta: „Tegnap külföldről megérkezett Alekszandra Mihajlovna Kollontaj írónő, a nemzetközi szocialista mozgalom ismert személyisége, aki a Pravda munkatársa lett.” Kora reggel, alighogy lehörpintett egy csésze kávét, sietett a Pravda szerkesztőségébe. Ott találta Marija Iljinyicsna Uljanovát, Lenin húgát. Amikor elmondta, hogy Vlagyimir Iljics Németországon át akar hazatérni, Marija nagyon izgatott lett. „De hiszen ez igen veszélyes” – mondta. Csakhamar azonban rájött, hogy a hazatérésre más lehetőség nincsen. Alekszandra átadta a Lenintől kapott cikket: Levél a távolból címmel jelent meg a Pravda 1917. március 21-i és 22-i számában. Kollontaj is írt cikket a Pravdába: A munkásnők és az Alkotmányozó Nemzetgyűlés címen. Amikor hazafelé ment, akkor döbbent rá, néha azt sem tudja, merre jár. A bíróság épületét lerombolták, a házfalakon golyók nyomai éktelenkedtek, a péküzletek előtt sorok kígyóztak. És mindamellett soha ennyi örömtől sugárzó arcot nem látott. A következő napokban cikkeket írt, beszédeket tartott munkásgyűléseken, nyilvános vitákon, páncélautóról ugyan nem szónokolt, de a gyűlések elég izgalmasak voltak. Április 3-án Sljapnyikovval együtt, aki pár nappal utána érkezett haza, vonatra ültek, és Belosztrov állomáson fogadták Lenint és Krupszkaját. Vlagyimir Iljics fogadására majdnem az egész petrográdi pártszervezet odautazott. Mikor a vonat befutott, a várakozó tömeg egy pillanat alatt elözönlötte a kocsit, amelyből Lenin és felesége tekintett ki. Kollontaj csak nagy nehezen tudott hozzáférkőzni. Éppen csak hogy megszorította a kezét és átadta a magával hozott virágokat. Lenin kabát és sapka nélkül állt a tömegben, kérdéseket tett fel, figyelmesen hallgatta a válaszokat. Krupszkaja odasúgta Alekszandrának: „Kifárasztották Iljicset az úton. Végig Finnországon minden állomáson beszédek, üdvözlések. Szerezzen egy csésze teát, nagyon kérem!” Alekszandra ugyanabba a fülkébe került, amelyikben Lenin és Krupszkaja utazott. Petrográdban a Finn pályaudvaron, a lámpákkal megvilágított peronon díszőrség állt, emberek tódultak mindenfelől, lelkendeztek, ujjongtak. Lenint meglepte ez a fogadtatás, zavartan mosolygott. A mensevik Csheidze üdvözölte Iljicset, és beszédében hangsúlyozta, hogy a forradalmi demokrácia legfőbb feladata a forradalmat megvédeni minden külső és belső merénylettől. És ennek érdekében nem széthúzásra, hanem a demokrácia sorainak tömörítésére van szükség. Lenin végighallgatta a beszédet, aztán a munkások felé fordult, hozzájuk beszélt: „Nincs messze az idő – mondta többek között –, amikor a népek kizsákmányolóik, a kapitalisták ellen fordítják a fegyvert. Az orosz forradalom, amelyet önök hajtottak végre, lerakta ennek alapját, és új korszakot nyitott!” Alekszandra sietett Tányecskához, szinte beesett az ajtón, s elfulladt a hangja örömében, amikor mondta: Iljics hazaérkezett, s holnap a Tauriai Palotában beszél! – És te is ott leszel, ugye? – az írónő átölelte barátnőjét. – Menjél, menjél csak, drágám! Eleget szenvedtél azért, hogy ezt a beszédet meghallgasd! Lenin a volt Állami Duma hatalmas termének emelvényéről beszélt. A petrográdi szovjet szociáldemokrata frakciójának együttes ülése folyt. Nemcsak harcostársai hallgatták, ellenfelei is. Ismertette téziseit, beszédét közbeszólásokkal zavarták. Alekszandra, aki Krupszkaja és Inessza Armand között ült, érezte a terem ellenséges hangulatát. Lenin elítélte azokat, akik hisznek az Ideiglenes Kormánynak. A forradalmi kormány egyetlen lehetséges formája: a munkásküldöttek szovjeté. Két óra hosszat beszélt. Nyugodt, egyenletes hangon kezdte, de mind lángolóbban folytatta. Amikor befejezte beszédét, zúgott a taps, de a mensevikek elégedetlenül csóválták fejüket, s szemére vetették, hogy meg akarja bontani az egységet. Alekszandra úgy érezte, beszélnie kell. Amit Lenin mondott, számára nem volt újszerű, az emigráció évei alatt levelekből, brosúrákból ismerte a téziseket. Talán rosszul dolgoztak, hogy mindez ennyire meglepő az orosz nép számára. Szót kért. Kifejtette, hogy teljesen egyetért Lenin elvtárs beszédével. Sokszor szavába vágtak, gúnyos megjegyzések hangzottak el, de Kollontajt ez cseppet sem zavarta. Sőt az sem bántotta, hogy ettől a naptól kezdve a polgári lapok állandóan csipkelődve írtak róla, karikatúrák jelentek meg róla, s élvezettel csámcsogtak a külföldi újságtudósítók elnevezésén: a Forradalom Walkürjeként emlegették. Az egyik legnépszerűbb szónok volt ezekben a nehéz időkben Petrográdban. Egyszerűen, sallangmentesen beszélt, szavait mindenki megértette. Májusban Kronstadtba utazott, s a Balti Flotta hajóin beszélt. Mikor először ment fel egy sorhajóra, a matrózok bizalmatlanul fogadták. Nő a hajón szerencsétlenséget jelent. Ezt minden tengerész tudja! De néhány mondat után megváltozott az előbb még hűvös, majdnem ellenséges hangulat. „Mit írnak neked hazulról, elvtárs? Azt, hogy éheznek. A gyerekekre nincs mit ráadni. Vagy arról írnak, hogy bátyád, apád csonkán jött haza a frontról. S mit ír menyasszonyod vagy húgod? Hogy rövidesen kimehet az utcára, mert éhezik, s nincs egy pár cipője, mert nem bírja nézni, hogy kínlódnak az öreg szülők, hogy halnak éhen a kicsinyek! És a Kerenszkij-kormány mire akar rábeszélni? Hogy ontsátok tovább véreteket Oroszországért, vagyis a kapitalistákért és lakájaikért! Hol vannak az ellenségeitek, matrózok? Az ellenség a hátatok mögött van. Az az ellenség, aki értelmetlen harcba kerget benneteket ugyanolyan kisemmizettek ellen, mint amilyenek ti vagytok.” Még sokáig beszélt Alekszandra, a matrózok alig akarták leengedni a hajóról. – Jöjjön máskor is el hozzánk, testvérke… elvtársnő! Alekszandra egyik hajóról a másikra ment, majd visszatért Petrográdba, ahol a házfalakon hatalmas plakátokat látott: háborús szabadságkölcsön jegyzésére szólították fel a lakosságot. Az Ideiglenes Kormány a háború folytatására készült. Kollontaj a bolsevik párt megbízásából Helsingforsba utazott, ott horgonyoztak a Balti Flotta hajói. A szabadságkölcsön ellen akart felszólalni. Itt ismerkedett meg a bolsevik Dibenkóval, a Balti Flotta Központi Bizottságának vezetőjével. Felszólalása, bármilyen lelkes volt, nem hozott eredményt, a kölcsönt megszavazták. Dibenko megkérte, jöjjön el a hajókra, beszéljen a matrózoknak, azok hamarabb megértik, mint a gyűlés közönsége. Alekszandra szívesen fogadta Dibenko meghívását. A fekete hajú, égő szemű fiatalember nem is titkolta elragadtatását Kollontaj egy-egy beszéde után. És önkéntelenül tört ki belőle: „Maga csodálatos asszony, Kollontaj elvtársnő! Sokat hallottam magáról! Ismerem az életét. Ha a magunkfajta parasztember bolsevik lesz, az természetes. De hogy egy ilyen gyönyörű, jó szagú, előkelő nő a szegények és elnyomottak mellé álljon, az…” Nem fejezte be a mondatot. A hajóhoz értek, s a matrózok már türelmetlenül várták Alekszandrát. Barátaiktól hallották, hogy egy asszony járt náluk, aki őszintén beszélt, s akinek hinni lehetett. Amikor néhány nap múlva Kollontaj visszaindult Petrográdba, a pályaudvaron megpillantotta Dibenkót. „Szintén utazik?” – kérdezte. – Nem, csak kijöttem elbúcsúzni – felelte zavartan a tengerész. – Virágot is hoztam volna… – megint csak befejezetlen maradt a mondat. Petrográdban Tanya titokzatos mosollyal fogadta. – Itt egy telefonszám! Egy fiatalember keresett, s kérte, hogy hívd vissza még ma este! Nagyon sürgős! – Milyen gyűlésen kell újra beszélnem? Még ma este? – Alekszandra kicsit megijedt. Nagyon fáradt volt. – Nem hinném, hogy beszélned kell. Legalábbis nem gyűlésen! Látom, kimerült vagy! Feküdj le egy kicsit! Majd én felhívom ezt a számot, és megkérem a fiatalembert, jöjjön el. – Ahogy akarod – Alekszandra már indult is a szobája felé. „Milyen kedves hozzám Tányecska – gondolta, amikor végigfeküdt a kényelmes kereveten. – Otthont ad nekem és még a munkámban is segít!” Alig telt el egy félóra, megjelent a fiatalember. Bekopogott Alekszandra szobájába. És az asszony meghallotta a jól ismert, sokáig nem hallott hangot: „Mama, bejöhetek?” – Misa! Boldogságom! – Alekszandra felugrott a díványról és futott a fia karjaiba. – Miért nem értesítettél? – Értesítettelek, mamám, két sürgönyt is küldtem, sejtettem, hogy nem érkeznek meg! Nem baj! Amikor leszálltam a vonatról, töprengtem, hol keresselek. Aztán eszembe jutott Tanya néni. Először elmentem Marija Ipatyevnához, s onnan egyenest ide! És most már soha többé nem válunk el! Ugye így lesz? Odaköltözöl hozzánk, a lakás megmaradt, elég tágas, s Marija Ipatyevna szeretettel vár. – De én nem engedem el anyádat! – Tanya ott állt az ajtóban, hallotta az utolsó szavakat. Fájó szívvel nézett a magas, széles vállú fiúra. „Nekem is lehetne ilyen idős fiam! – gondolta. De én sohasem akartam gyereket. Azt gondoltam, akadályoz a munkámban. Ki tudja, igazam volt-e?” Alekszandra meghatottan ölelte meg barátnőjét. Szívesen maradt volna nála, de ha arra gondolt, hogy Misával együtt lakhat, eleve eldöntötte a kérdést. Még azt sem bánta, ha Marija Ipatyevnát nem találja majd rokonszenvesnek. Misa azonnal összecsomagolta anyja holmijait, s a két nehéz bőröndöt olyan könnyedén vitte, mint valami erőművész. Alekszandra büszke anyai mosollyal lépkedett a fia mellett. Olyan közel lakott Marija Ipatyevna, hogy még villamosra sem kellett szállniuk. Marija Ipatyevna kicsit félszegen fogadta. Alekszandra is zavarban volt. „Hát ez az az asszony, akit a férjem utolsó leheletéig szeretett. Még a kórházi ágyon is áhítattal ejtette ki a nevét” – gondolta Marija. „Ez az asszony, aki a férjemet szerette. Aki megadott neki mindent, amit én nem adtam” – Alekszandra kutatva nézett a második asszony árnyékos, szürke szemébe. Aztán hirtelen megölelte. – Köszönöm, hogy jó voltál Vlagyimirhoz és Misámhoz – mondotta. – Nagyon szerettem Vlagyimirt, de még jobban a fiamat, azaz a fiadat! – Marija Ipatyevna megcsókolta mindkét arcán Alekszandrát. – Ez az otthon a te otthonod is! Vlagyimir dolgozószobáját rendeztem be neked! Ha élne, ő is így tenne! – Köszönöm! – Alekszandra újra csak ezt tudta mondani. És arra gondolt, mennyi jó barátja van. Milyen jók az emberek… Misa hamarosan állást talált egy textilgyárban. Reggel munkába ment, és este, ha hazaérkezett, azt hitte: anyja vacsorával várja, akár Patersonban. De csak Marija Ipatyevna tálalt neki, nem mondta, hogy milyen sokat kellett sorban állnia a kenyérért, cukorért, s milyen furfangos módon készítette el a krumplit vagy kását, hogy Misa azt higgye: húst eszik. Alekszandra csak késő este vergődött haza, gyűlésről, összejövetelről, s ilyenkor még leült Vlagyimir elárvult íróasztalához; cikkeket, röpiratokat írt. – Vigyázz magadra, túl sokat vállalsz! – intette Marija Ipatyevna, és egy csésze teát hozott, amibe cukrot is tett. – Hol szerzel ennyi cukrot? – kérdezte néha Alekszandra. – Reggel is cukros teát kaptam! Marija Ipatyevna csak mosolygott. Nem árulta el, hogy ő sohasem issza cukorral a teát, hadd jusson a kis adagokból Misának és édesanyjának. Büszke volt Alekszandrára. Küldötté választották a petrográdi szovjetbe, és nő létére tagja lett a Szovjet Végrehajtó Bizottságának. Marija Ipatyevna azt remélte, hogy ha Alekszandra és vele együtt még több nő kerül a Végrehajtó Bizottságba, véget vetnek ennek az esztelen háborúnak, a szörnyű vérontásnak. Misáért remegett, félt, hogy őt is elviszik katonának. Két öccse német hadifogságban volt, ki tudja, hazajutnak-e valaha? Miért nem tudta Alekszandra és vele együtt a többi nő megakadályozni a háborút? Szerette volna megmondani neki, mennyire becsüli, mennyire bízik benne, hogy szebb világot teremtenek. De sohasem tudott pár szónál többet váltani vele. Alekszandra különösen elfoglalt volt az utóbbi napokban, amikor a magánmosodák mosónőinek sztrájkját irányította. A mosodákban ugyanazt látta, mint annak idején Narvában: dagadt lábú, elkínzott arcú, elgyötört asszonyokat. „Nem azért harcoltunk annyi éven át, hogy ugyanolyan agyonhajszoltak legyenek a munkásnők, mint a múlt század végén. Eredményt kell elérnünk, s nem szabad, hogy abbahagyják a sztrájkot” – mondotta. És nap nap után beszédeket tartott, buzdította a nőket, és a Pravdában cikket írt a sztrájk jelentőségéről. A sztrájk befejezése után Lenin megkérte Alekszandrát: utazzon ismét Helsingforsba. A finn baloldali szociáldemokraták hozzanak határozatot, hogy csatlakoznak a zimmerwaldi baloldalhoz. Újra utazás… zsúfolt vonaton, talán még leülni sem tud. De a feladat izgalmas. És szívesen megy Finnországba, ahol gyerekkora boldog nyarait töltötte. A gyűlésen elmondotta, hogy a jelenlegi kormány ugyanúgy el akarja nyomni a kis nemzeteket, mint a világ többi burzsoá kormánya. Finnország önállósága szorosan összefügg a szovjethatalomért folyó harccal. Alighogy hazatért, Lenin újabb feladattal bízta meg. Stockholmba küldte, ott ül össze a zimmerwaldiak konferenciája. Kollontaj és Vorovszkij képviseli az oroszokat. Alekszandra közölte, hogy Stockholmból örökre kitiltották. Hogy menjen oda küldöttként? – Örökre… – Lenin elmosolyodott, és ugyanazt mondta, mint annak idején édesapja: A történelem nem ismeri ezeket a szavakat: soha és örökre! Majd elintézzük, hogy beengedjék Svédországba! A svédek tíznapos tartózkodási engedélyt adtak Alekszandrának. De a konferencia csalódást okozott. Konferencia helyett tájékoztató értekezlet kezdődött, három napon át a háborúról és békéről vitatkoztak. Kollontaj hevesen védte Lenin álláspontját, és sikerült az ingadozó bolgárokat meggyőznie, így aláírták a baloldali csoport felhívását, amely a bolsevikok háborúellenes jelszavait tartalmazta. Július 5-én, két nappal hazautazása előtt kora reggel Vorovszkij állított be hozzá, kezében újságokkal. „Olvassa, mi történt! – mondta kétségbeesetten. – Az Ideiglenes Kormány elhatározta, hogy leszámol a bolsevikokkal. Megkezdődtek a letartóztatások. Leninnek sikerült elmenekülnie. Tartózkodási helye ismeretlen. Magáról is írnak.” Alekszandra döbbenten olvasta az újságcikket. Azt írták, hogy Kollontaj különleges bolsevik megbízással jött Svédországba, de terve nem sikerült. Az Ideiglenes Kormány elfojtotta a lázadást, és megakadályozta, hogy Oroszország a németek kezére kerüljön. – Nem szabad hazamennie – mondta Vorovszkij –, börtön vár magára. A Politiken című baloldali svéd lap címlapján hatalmas betűkkel állt: Kerenszkij börtönébe! A cikkből kiderült, hogy ha Kollontaj asszony visszatér Oroszországba, börtönbe kerül. – Akkor is visszamegyek – határozott Alekszandra. – Nekem most Oroszországban a helyem! Vorovszkij Stockholmban maradt, nehéz szívvel kísérte ki Alekszandrát, akivel együtt utazott Zoja Sadurszkaja is. Zoja évek óta Svédországban élt, annak idején utolsó pillanatban tudott kiszökni. Társait, akik illegális röpiratokat terjesztettek és fegyvereket szállítottak, mind letartóztatták. Alekszandra igyekezett lebeszélni Zoját a visszatérésről, de az makacsul kitartott az elhatározása mellett. „Ki tudja, mi történik veled? – mondta. – Talán tudok segíteni." Ki tudja, mi történik vele? Alekszandra bízott abban, hogy semmi baja sem lesz. És csak amikor a torniói határállomásra értek, s elvették útlevelét, lepődött meg. Aztán egy főhadnagy közölte, hogy Zojával együtt a parancsnokságra viszik. Ott majd Beloszelszkij-Belozerszkij herceg megadja a további felvilágosítást. „Herceg? – Alekszandra kérdően nézett a tisztre. – Oroszországban újra monarchia van?” A herceg unott közönnyel kijelentette, hogy Kollontaj polgártársnőt letartóztatja. Alekszandra kérdésére, hogy kinek a parancsára, félvállról felelte: „A Kerenszkij-kormány parancsára. Itt az írás, nézze meg, ha nekem nem hisz.” Vagonban vitték tovább a két nőt kísérőik. Az utazás négy napig tartott. A fapados fülkékben nem lehetett lefeküdni, ennivalóról nem gondoskodtak. Végül a kísérő tisztek az egyik állomáson leszálltak és hoztak egy üveg ásványvizet meg néhány szendvicset. – Nem vagyok éhes, csak szomjas – vigasztalta Alekszandra Zoját, aki nem magáért, csak barátnőjéért aggódott. Poggyászaikat kidobálták, minden ruhadarabot, fehérneműt átvizsgáltak. Kollontaj egy pár szürke cipőt hozott magával, később hallotta, hogy a burzsoá újságok egy tucat cipőről írtak, amelyeket „német pénzen” vásárolt a veszedelmes kémnő. Zoját Petrográdban elengedték. Alekszandrát, amikor már kiürült a pályaudvar, teherautón vitték a viborgi női börtönbe. Az 58-as magáncellába zárták. A cella hat és fél lépés hosszú volt és négy lépés széles. Alekszandrának már csak annyi ereje maradt, hogy a priccshez vánszorogjon, lerúgta cipőjét, levetette kosztümkabátját, ingblúza nyakát már ki sem gombolta, végigfeküdt, és nyomban elaludt. Reggel hatkor kulcsnyikorgásra ébredt. A foglárnő forró vizet és egy darab fekete kenyeret hozott. Közölte, hogy a fogoly teát a saját pénzén vehet. Kollontaj kérte, hogy vásároljon teát, s hozzon újságot. A foglárnő fejét rázta. „Újság tilos!” Bizalmasan elárulta, hogy különösen szigorú felügyelet alatt áll, ezért látogatót sem fogadhat. Az első kihallgatás három óráig tartott. Kollontaj érezte, azért faggatják ilyen hosszan, mert nem tudják mivel vádolni. Igen, a Pravdában megjelentek cikkei, amelyekben védte a német hadifoglyokat. Ez a bűne. Mindamellett a vizsgálóbíró közölte, hogy a legsúlyosabb államellenes bűncselekménnyel vádolják. Végtelenül hosszúnak tűnő napok és éjszakák következtek. A rabok egyetlen vigasza: az alvás nem könyörült Alekszandrán. Fel-felriadt, írni szeretett volna, a benne motoszkáló sok gondolatot papírra vetni, de írószerszámot és papírt nem kaphatott. Később megengedték: naponta egy félórát sétálhat. A börtönudvaron a letaposott fű között elhanyagolt virágágyak bújtak meg, de Kollontaj még ennek is örült, s felnézett az égre, amely sohasem tűnt még ilyen magasnak, ilyen átlátszóan kéknek. A fjordokra gondolt, norvégiai sétáira. Amikor hazaindult, s a svéd-finn határállomáson megmotozták, azt hitte: többet nem érheti ilyen megaláztatás. Ennek még öt hónapja sincsen, s most egy levegőtlen magánzárkában telnek napjai. Fiát nem engedték hozzá, s más látogatót sem fogadhatott. Aztán a parancsnok megengedte, hogy csomagot kapjon. Párnát, cukrot, fehér kenyeret talált a beküldött csomagban. Nem is kérdezte, kitől van. Megismerte a párnahuzatot: Zoja monogramja volt belehímezve. Újabb öröm: a vizsgálóbíró közölte: az igazságügy miniszter hajlik arra, hogy óvadék ellenében szabadlábra helyezzék. Kerenszkij azonban a további fogva tartás mellett döntött. Alighogy visszakísérték cellájába, a felügyelőnő egy társnőjével hatalmas csomagot cipelt be. Cédula volt benne: A Balti Flotta tengerészei üdvözlik Kollontaj elvtársnőt. És a csomagban ritkaságszámba menő élelmiszerek voltak: sajt, kolbász, méz, tojás, vaj, zsemle, konzervek. A két foglárnőnek is jutott a sok finomságból. Mogorván köszönték meg, de amint kiléptek a zárka ajtaján, hallani lehetett, hogy rögvest falatozni kezdtek. Aztán néhány nap múlva a börtönparancsnok közölte: engedélyezi Zoja Sadurszkaja ötperces látogatását. Zoja igyekezett elfogulatlanul viselkedni, de nehezen tartotta vissza könnyeit. Barátnője sápadt volt, lefogyott, de nem panaszkodott. Még arról sem beszélt, hogy az utóbbi napokban többször volt szívrohama. Zoja elmondotta, Gorkij minden követ megmozgat, hogy Alekszandrát óvadék ellenében szabadlábra helyezzék. Zoja látogatása egy kis időre jókedvre hangolta. A felügyelőnő is sokkal barátságosabb volt hozzá. Lehet, hogy Zoja odacsúsztatott neki egy kis cukrot vagy fehér cipót? De ahogy múltak a napok, mind türelmetlenebbé vált. Eszébe jutott, hogy mielőtt Stockholmba utazott, még Helsingforsba ment. Lenin küldte. Meg kellett magyaráznia a tengerészeknek, nincs még itt az ideje a fegyveres felkelésnek. „Tudni kell várni!” – mondta Iljics. Igen, itt a viborgi női börtön 58as zárkájában is tudni kell, azaz kellene várni. Egy újabb szívroham után orvost küldött hozzá a börtönparancsnok. Az szívtágulást, magas vérnyomást, láb- és arcduzzanatot állapított meg. Talán… talán óvadék ellenében mégis szabadlábra helyezik… Újabb gyötrelmes napok után az egyik éjszaka fordult a kulcs a zárban. „Ha éjszaka jönnek, átvisznek a Péter-Pál erődbe” – Alekszandra a torkában érezte szívét. – Ötezer rubel ellenében szabadlábra helyezzük – mondta a börtönparancsnok széles mosollyal. – A pénzt már letették – folytatta, látva foglya riadt tekintetét. – Öltözzön, lent várják! A börtön kapuja előtt Zoja és Misa várt rá egy bérkocsiban. Alekszandra támolygott, fia segítette be a kocsiba, és arra kérte: ne beszéljen semmit sem. Majd otthon! Marija Ipatyevna már megágyazott neki, fürdőt készített, lefektette, teát parancsolt bele, s kérte, hogy reggel ne keljen fel, majd ágyba viszi a reggelit. – Sokat szenvedtél, ugye? – ölelte át. Másnap sem Misa, sem Zoja, aki már kora reggel ott volt, nem engedte, hogy elmenjen hazulról. Egész nap szólt a csengő, barátai, élükön Tanyecskával, eljöttek, virágot s nehezen beszerezhető élelmiszereket hoztak. „Elkényeztettek – mondta hálásan Alekszandra. – De holnap ugye megengeditek, hogy munkához lássak?” Erre azonban nem került sor. Még az éjjel parancsot hoztak, mint „az államra veszélyes egyén” házi őrizetbe vételéről. Ajtaja elé fegyveres katonát állítottak. Látogatót tilos volt fogadnia. Még az orvost sem engedték be hozzá, amikor éjjel szívrohamot kapott. Kerenszkij távollétében rendelték el a szabadon bocsátását, és amikor ezt Kerenszkij megtudta, azonnal visszavonta. De így is könnyebb volt Alekszandra helyzete. Újságot olvashatott, és naponta láthatta fiát. Misa mondta el, hogy míg börtönben volt, összeült a párt féllegális VI. kongresszusa, és Alekszandrát a Központi Bizottság tagjává választották. Amilyen öröm és megtiszteltetés volt ez számára, olyan keserűség fogta el, hogy nem érintkezhetik elvtársaival, nem írhat cikkeket, nem tarthat beszédeket. „Tudni kell várni!” – mondogatta magának. Végül a petrográdi szovjet elérte, hogy szeptember 9-én a letartóztatottakat szabadon bocsássák. Megszüntették Kollontaj házi őrizetét is. De az óvadékot nem adták vissza, és a rendőri felügyelet megmaradt. 6. Zoja aggódott barátnőjéért. Alekszandra, miután megszűnt a házi őrizet, kora reggel elment hazulról és csak késő este jött haza. A szerkesztőségbe ment, cikkeket vitt, némelyiket ott írta, s üzemekben, gyárakban, gyűléseken beszélt. Fáradhatatlan volt. – Sura – Zoja akaratlanul gyermekkori nevén szólította –, túl sokat vállalsz, meglátod, a végén összeroppansz. Éppen most, amikor a közeli hetekben a legtöbb erőre lesz szükséged, szükségünk! Alekszandra csak mosolygott. – Soha ilyen boldog nem voltam – felelte sugárzó arccal –, én is látom, hogy minden nappal közelebb kerülünk a célhoz, és ez erőt ad. A rendőri felügyelet is csak olyan tessék-lássék. Kerenszkij fogdmegjei nem a régiek már, ők is érzik: nem sokáig szolgálhatják jelenlegi urukat. Mialatt beszélt, kis bőröndöt szedett elő, és csomagolni kezdett. – Már megint hová utazol? – kérdezte Zoja megdöbbenten. – Nem szabad elhagynod Petrográdot. – Ugyan, napok óta senki sem érdeklődött esténként, itthon vagyok-e vagy sem! Ha megjelennek, Marija Ipatyevna közli álmos hangon, hogy felébresztették álmából. De ne félj, erre nem kerül sor. Kerenszkijék inkább a hatalmukat őrzik, kisebb gondjuk is nagyobb annál: én merre járok! Zoja, mit tehetett egyebet, sorsára bízta Alekszandrát, aki a párt megbízásából Helsingforsba utazott a Balti Flotta II. kongresszusára. Amikor megérkezett, a pályaudvaron Dibenko várta. Ő is nemrég szabadult ki a börtönből. „Lefogyott, Kollontaj elvtársnő! – mondta – rosszul bántak magával a börtönben?” „Azt hiszem, egyik börtön sem szanatórium – felelte Alekszandra mosolyogva –, de ne beszéljünk róla. Elmúlt, ez a fontos!” Alekszandra este a kongresszuson a szovjethatalomról beszélt, amely hamarosan létrejön. Mert ha nem, akkor a kapitalizmus ismét felüti fejét az országban. Ki kell hirdetni a proletárdiktatúrát, különben az orosz proletariátust elsöprik. Van-e más megoldás az orosz proletárok számára, mint amit a bolsevik párt javasolt? Nincsen. Nem lehet megegyezni a tőkésekkel, mert azok csak arra várnak, hogy az oroszországi proletariátus lecsendesüljön, beleegyezzen a lényegében burzsoá demokráciába, s ha ez megvalósul, ugyanúgy elnyomják a munkásokat, mint eddig tették, s ismét jobbágyokká nyomorítják a parasztokat. Lelkes éljenzés fogadta beszédét. A matrózok szemén látszott, csak jelre várnak, s megindulnak, hogy kivívják a szovjethatalmat. A kongresszus befejezésekor határozati javaslatot terjesztettek elő, válaszul azoknak, akik a matrózokat dezertálással, a harci kedv hiányával vádolják. „Tenéked, a forradalom árulójának, Bonaparte-Kerenszkijnek átkunkat küldjük most, amikor elvtársaink golyóktól és lövedékektől pusztulnak el, a tenger hullámaiba vesznek, és mindenkit felhívunk a forradalom védelmére… átkunkat küldjük neked, Kerenszkij és cimboráidnak, felhívásotok miatt, amellyel az ország és a forradalom nehéz óráiban megbontani próbáljátok a flotta erőit.” Alekszandra elsőnek szavazta meg a javaslatot, Dibenkóval együtt hagyták el a gyűlést. Sokáig sétáltak a városban. Mindketten érezték, hogy nem idegenek egymás számára. Alekszandra meg sem lepődött, amikor a férfi zavartan bevallotta, hogy szerelmes belé. Szerelem… milyen régen nem közeledett felé senki szerelemmel. Az emigráció évei alatt voltak barátai, de a történelem viharában nem lehet fészket rakni. És most Pavel azt mondja, szerelmes belé. Tizenhét évvel fiatalabb nála, öt évvel idősebb mindössze Misánál. A fia lehetne… mondanák. De olyan gyengéden néz rá, kifényesült szeméből annyi szeretet sugárzik, hogy neki is melege lesz ettől. És ez a melegség megolvasztja a jégpáncélt, amely a magányos évek alatt rakódott rá. Van-e joga neki is szeretni? Éppen most, amikor nagy feladatokat kell hamarosan megoldani. De Pavel ugyanazért küzd, amiért ő. Ugyanúgy vállalt veszélyt, börtönt és vállal továbbra is a megszületendő szovjethatalomért. Hiszen ezt kívánta egész életében: társa legyen, akivel közösek céljaik. – Idősebb vagyok magánál, Pavel, sokkal idősebb! – Szeretem, Alekszandra Mihajlovna. – Áhítatosan ejtette ki a férfi ezeket a szavakat. – Szeretem, amióta először megláttam, amióta először hallottam a hangját. Sohasem voltam szerelmes, pedig lassan harmincéves leszek, s látja, a hajamba már ősz szálak vegyülnek. Voltak nők az életemben, jelentéktelenek magához képest, s most, hogy magát szeretem, érzem, milyen szegényes volt az érzés, amivel feléjük közeledtem. Kérem, ne mosolyogjon rajtam, ha ügyetlenül fejezem ki magam, nem értek a szavakhoz, s most különösen zavarban vagyok. Ha megbántottam azzal, hogy kimondtam: szerelmes vagyok magába, felejtse el. Csak azt kérem, ne sajnálkozzék felettem. Férfi vagyok, el tudom viselni a visszautasítást. De a szánalmat nem. Pavel leszegte a fejét, elhallgatott. De nem sokáig bírta ezt a dacos hallgatást. Alekszandrára nézett, s hiába voltak a szavai határozottak, kemények, a tekintete könyörgő, reménykedő volt. A Balti Flotta Központi Bizottságának vezetője, a félelmet nem ismerő forradalmár, akit fiatal kora ellenére „az öreg"-nek titulálnak bajtársai, meghatóan gyámoltalan volt ebben a pillanatban. Alekszandra lelkében sokfajta érzés keveredett, gyengédség, szeretet, a valakihez való tartozás vágya, s legbelül riadt szorongás. „Elengedjem magam? Szerethetek én még? Igaz, negyvenöt éves vagyok, de a szívem olyan bolondosan, ostobán dobog, mint amikor Vlagyimirba voltam szerelmes.” És eszébe jutott első elbeszélése, amelyben a hősnő idősebb, mint a férfi, akit szeret. Nem házasodnak össze, nem akarják, hogy polgári konvenciók kötözzék őket egymáshoz, ha már az érzéseik kihűltek. Nem gondolt arra, hogy sok év múlva a fantázia szülte probléma valósággá válik. Elfogadja Pavel szerelmét, viszonozza, de nekik sem szabad megkötniük egymást. – Alekszandra Mihajlovna, megengedi ugye, hogy így szólítsam, miért nem felel nekem? Nem akar fájdalmat okozni? – Nem, Pavel. Egészen más okok miatt hallgatok. Sokat gondoltam magára az elmúlt hetek alatt, amikor a börtön reménytelenségében megkaptam az üdvözletüket. Ne higgye, hogy az élelmiszereknek örültem. Nagyon igénytelen vagyok, tűröm az éhezést is. De tudtam, hogy maga örömet akar szerezni nekem ezzel a csomaggal, törődik velem, gondol rám. És ez boldoggá tett. Azt mondja, Pavel, hogy szeret. Én is szeretem. De értsen meg, maga alig idősebb a fiamnál. Én már nem vagyok fiatal! – Szépségem, boldogságom, gyönyörűségem. Szeretem, szeretem, szeretem! – a férfi viharosan magához szorította Alekszandrát, aztán hirtelen ijedten eleresztette. – Bocsásson meg, hogy ilyen vad vagyok. Nem tudom elmondani, mit érzek! Örökké csak magát, csak téged foglak szeretni! Örökké… a szó úgy szíven találta az asszonyt, mintha nyílvessző érte volna. A történelemben nem lehet ezt a szót használni, a dolgok változnak, alakulnak. De vajon nem áll-e ugyanez a szerelemre? Nem tudott tovább töprengeni. Dibenko magához ölelte, és ő boldogan simult a férfi karjába. Úgy érezte, a hosszú, magányos évek után társra talált. Hazafelé a vonaton Alekszandra behúzódott a fülke sarkába, aludni próbált, de az öröm elkergette az álmot. Lehunyt szemmel is Pavelt látta maga előtt, barnára cserzett arcát, komoly tekintetét, amely ellágyul, ha ránéz. Milyen boldogok voltak, amikor egymást átkarolva mentek a néptelen utcákon. De furcsa is a sors, hogy most nyújtja neki ezt az érzést, amikor már lemondott arról, hogy szerelmes legyen. És mit szól majd Misa, Zoja, Tányecska? Egyelőre nem beszélt senkinek sem Pavelról. Nem is volt rá alkalma, annyira igénybe vette munkája, meg aztán értesítést kapott, hogy október kilencedikén, este tíz órakor jelenjen meg az ulica Miloszergyijában, Szuhanova elvtársnőnél. Alekszandra sejtette, mit jelent ez a meghívás. Aznap este sűrű köd ereszkedett a városra. Különböző helyekről tizenkét ember igyekezett a megadott címre. Mindannyian örültek a ködnek, amely beborította őket, mint egy jótékony takaró. Óvatos csengetés után kinyílt az ajtó, a háziasszony bevezette vendégeit egy sűrűn elfüggönyözött kis szobába, ahol a kerek ebédlőasztal köré egymás után telepedtek le a meghívottak, a Központi Bizottság tagjai. Alekszandra elfogódottan ült az asztalnál. A legtöbb meghívottat ismerte, csak a mellette ülő ősz hajú férfi volt idegen. És akkor az ismeretlen bölcs, huncut-csúfondáros mosolyával odafordult szomszédnőjéhez: „Nem ismert meg? De hiszen ez nagyszerű!” Alekszandra legszívesebben felugrott volna, s nyakába borul Leninnek. Hirtelen a biztonságnak eddig még nem ismert érzése fogta el. Vlagyimir Iljics közöttük van! Akkor nem történik semmi rossz, akkor minden, jóra fordul. Csak lidérces álom volt az 58-as zárka, lidérces álom volt Kerenszkij békét halogató aljas kormánya, egy csapásra minden megváltozik. Később, az első hónapok nehéz, gyakran reménytelennek tűnő ideje alatt sokszor gondolt vissza erre a boldog, szívet melengető érzésre. És bár az értelmével tisztán látta, mennyi veszély, mennyi ellenség fenyegeti a fiatal szovjethatalmat, ez az érzés megmaradt. Vlagyimir Iljics közöttük van, s minden jóra fordul. Lenin nyugodt, tárgyilagos hangon közölte, hogy elérkezett a fegyveres felkelés ideje. A politikai helyzet az országban megérett arra, hogy a szovjetek átvegyék a hatalmat. A tizenkét meghívott közül tízen egyetértettek Leninnel, ketten ellene szavaztak. Így Lenin javaslatát elfogadták. Az ülés befejeződött. A feszültség lassan feloldódott. Begyújtották a szamovárt. Miközben jóízűen ették a fekete kenyeret, s forró teát ittak hozzá, Alekszandra arra gondolt, hogy mindenki milyen nyugodt, pedig egy új világ alapját rakják le. Már hajnalodott, amikor a társaság szétoszlott. Alekszandra lassan ballagott hazafelé. Hosszú volt az út, félt, hogy járőrrel találkozik, de egy teremtett lélek sem járt az utcán. Misa ébren várta. – Mamám, merre jártál? – kérdezte aggódva. „Egy új világ születését láttam” – gondolta, de mindössze ennyit mondott: – Ülésen vettem részt, kisfiam! Feküdj le, hiszen nemsokára fel kell kelned! – És te, mama, ugye te is lefekszel? – Azt hiszem, nem – cikket kell írnom! – Agyondolgozod magad! Miért nem pihensz egy keveset? Feküdj le az én kedvemért! Misa bekísérte anyját a szobájába, és szigorúan rászólt: – Fülelek! Ha írógépkopogást hallok, benyitok és lesz nemulass! – Jól van, kisfiam, szót fogadok! – Alekszandra beismerte, valóban nagyon fáradt. Ruhástól ledőlt a díványra. Arra gondolt, ha Misa elmegy a gyárba, majd felkel, megfürdik, és megírja a cikket. Aztán fel kell szólalnia a petrográdi szovjetben. Este a textilmunkásnők ülésére készül. Nem lehet szó alvásról. De milyen aranyos, milyen jó Misa. Úgy beszél vele, mint egy férfi. És ahogy a fiára gondolt, Pavel arca villant fel előtte. Pavel és Misa… megérti-e majd a fiú, hogy az anyja szeret valakit? Nem lesz-e féltékeny? Hogyan magyarázhatná meg, hogy köztük semmi sem változik, mindig ő lesz szívének legkedvesebbje… Meg lehet az ilyesmit magyarázni? Meg kell neki mondani, most kell megmondani… Nem, ez nem a legalkalmasabb pillanat. Várni kell. Misa elment, hallotta, amikor becsapódott a lakásajtó. Marija Ipatyevna matatott az előszobában, aztán óvatosan benézett hozzá. – Ébren vagy, kedves? – kérdezte gyengéden. – Misa meghagyta, hogy hagyjalak aludni! De egy csésze tea nem árt! – Köszönöm, kedvesem, nagyon köszönöm! – Alekszandra ellágyultan nézte a kicsi asszonyt, aki nesztelenül járt, olyan óvatosan és tapintatosan, hogy szinte belesimult a szobába. És ahogy a teát nyújtotta, mozdulatában szeretet és gondoskodás volt. – Úgy bánsz velem, mintha a lányod lennék! – Alekszandra az utolsó cseppig kiitta a teát. – Pedig fiatalabb vagy nálam! – Lehet, hogy fiatalabb vagyok években, de mégis te vagy a fiatalabb! Tele vagy lendülettel, energiával, hajnaltól késő estig talpon vagy, dolgozol, írsz, beszédeket tartasz, szerkesztőségekbe, gyűlésekre jársz, nem is értem, hogy bírod ezt a sok munkát! – Valami fűt, valami hajt, Marijám – Alekszandra elmosolyodott. – Valami felé megyünk mindannyian, forradalmárok, s a cél nagyon közel van! Meglátod, milyen közel. És közben… Ismét eszébe jutott Dibenko, hirtelen úgy érezte, Marija Ipatyevnának kell elmondania mindent. Talán ő, aki annyira szeretett egy férfit, megértené érzéseit. – Min tűnődsz, kedves? – az asszony közben elrakta Alekszandra holmijait. – Marija, mondd, mit szólnátok hozzá, ha megtudnátok, hogy szeretek valakit? Marija Ipatyevna egy cseppet sem lepődött meg Alekszandra szavain. – Örülnék neki – felelte egyszerűen –, és Misa is örülne – tette hozzá. – Különösen most… már napok óta akar neked szólni, csak sohasem volt idő rá. Misa szerelmes és nősülni akar. Szeretné bemutatni a lányt, akit szeret, és az engedélyedet kérni, hogy elvehesse. Misa nősülni akar… az első pillanatban valami furcsa szorítást érzett a szíve körül, lehunyta a szemét. Lehunyt szemhéja mögött képek jelentek meg. Amikor a dajka először adta kezébe a fekete hajú, kék szemű apróságot. És amikor magához szorította, úgy látta, mintha mosolyogna. Amikor az első mozdulatait figyelte, az első lépéseit leste, az első szavait hallgatta… És ez a kisfiú, aki eddig kizárólagosan az övé volt, most el akar szakadni tőle… de hiszen ez a világ sora. Ki lehet az a lány? Megérdemli-e Misát? Tudja-e, hogy milyen jó, gyengéd, okos, tehetséges, tiszta lelkű? Bizonyára tudja, Misa nem választhat rosszul. És ha Misa szereti, ő is szeretni fogja az ismeretlen lányt. – Miért hallgatsz, Alekszandra? – kérdezte Marija Ipatyevna. – Arra gondolsz, hogy Misa még nagyon fiatal a házassághoz? – Nem, dehogy. Misa huszonhárom éves, az apja sem volt sokkal idősebb, amikor összeházasodtunk. Csak… furcsa dolog, ha az ember rádöbben, hogy a fia felnőtt lett. Mondd meg Misámnak, Misánknak (javította ki gyorsan), hogy minél előbb mutassa be a menyasszonyát. Te ismered? – Ismerem, és nagyon szeretem. Szép, okos, szerény kislány. Tanítónő, mint én voltam. És ami a fő, nagyon szereti a fiunkat. Azt hiszem, a házasságban ez a legfontosabb! Nem a szerelem, hanem a szeretet. – Igen, az a legfontosabb! – bólintott Alekszandra. – Vajon Pavel szereti-e majd őt, ha a szerelme elmúlik? Ki tudna felelni erre? De miért töprengjen a jövőn, amikor a jelen olyan szép? Misával csak este találkozott. Nem egyedül jött. Egy alacsony, gesztenyehajú, kék szemű kislányt hozott magával, aki elfogódottan állt meg az előszobaajtóban. A fiú belekarolt, úgy vitte be a lakásba. – Mama, elhoztam Katyát. – Isten hozott – Alekszandra megölelte az egész testében remegő kislányt. – Marija Ipatyevna már beszélt rólad. – Beszélt rólam? – Katya elmosolyodott, és az előbb még jelentéktelen arc hirtelen megszépült. Nemcsak a szája mosolygott, külön mosolygott a szeme, előtűnt az arcán megbújó két kis gödröcske. – Gyertek beljebb – Alekszandra egyik karjával Katyát, másikkal Misát ölelte. Marija Ipatyevna pedig teát hozott, kenyeret, sajtot, margarint. Megterített. Ő maga nem nyúlt az ételhez, csak ragyogva nézte, ahogy a többiek esznek. – Ugye, ha összeházasodtatok, ide jöttök lakni? – kérdezte félénken a fiataloktól. – Ez a lakás Misa otthona, azt szeretném, ha a tied is ez lenne, Katya! – Ha befogadnak, boldogan jövök! – a lány ráhajolt Marija Ipatyevna kezére és megcsókolta. Aztán kérdően nézett Alekszandrára. – Gyere csak, kislányom. Mindig vágytam arra, hogy lányom legyen. Ugye a lányom leszel? – Én is vágytam anyára. Tizenkét éves voltam, amikor meghalt az édesanyám. Apám nem nősült meg másodszor. Igyekezett pótolni, amennyire lehetett, anyámat. Aztán, éppen most egy éve elesett a fronton. Egészen egyedül vagyok! – Katya szeme megtelt könnyel. Másnap polgári házasságot kötött a két fiatal. Alekszandra és Marija Ipatyevna voltak a tanúk. És este néhány bőrönddel, ládával az ifjú asszony odaköltözött hozzájuk. Alekszandrának eszébe jutott saját házassága. A templomi esküvő, amint lázasan didereg fehér uszályos ruhájában. Ó, az a szörnyű nátha… A meghiúsult nászút… Ezek a fiatalok nem mentek templomba, s nem beszéltek nászútról. Az esküvő utáni napon Katya ugyanúgy tanítani ment az iskolába. Misa, mint máskor, a gyárba. Alekszandra pedig a szerkesztőségbe készült. Paveltól levél jött, másnap érkezik. A szerkesztőség úgy zsongott, mint egy megbolydult méhkas, a legtöbb arcon öröm fénylett, aggodalomnak nyoma sem volt. Tudták, hogy Lenin újra közöttük van, és ez biztonságot adott valamennyiüknek. Alekszandra a szerkesztőségből a petrográdi szovjetbe ment. Október 22-én valamennyi gyárban, üzemben és harci alakulatoknál petrográdi szovjetnapot tartottak. „Minden hatalmat a szovjetnek!” Kollontaj egyik gyűlésről a másikra sietett. Nem érzett fáradtságot. De amikor hazatért, s belépett az ajtón, akkor megszédült. Egy pillanatra meg kellett támaszkodnia. Akkor jutott eszébe, hogy reggel óta egy falatot sem evett. Marija Ipatyevna má