All materials on our website are shared by users. If you have any questions about copyright issues, please report us to resolve them. We are always happy to assist you.
...

Kertész Erzsébet - Zöldfa utcza 38.pdf

by allhana

on

Report

Category:

Documents

Download: 1

Comment: 0

33

views

Comments

Description

Download Kertész Erzsébet - Zöldfa utcza 38.pdf

Transcript

  • KERTÉSZ ERZSÉBET Zöldfa utcza 38. Veres Pálné regényes élete Móra Ferenc Könyvkiadó
  • 1. – Kicsoda az úr, és mit akar az úr? Sturmann Márton tógyörki kastélya boltíves tornácán ült, hosszú szárú pipájából füstkarikákat eregetett, és szigorú tekintettel mérte végig az előtte feszengő fiatalembert. Az pedig egyik lábáról a másikra állva, kezében kürtőkalapját forgatva, nem tudott mit felelni. Sturmann Márton, a dúsgazdag földesúr pedig, mint minden alkalommal, gúnyosan mosolygott a rendszerint igen jól öltözött „ifjúr” zavarán. Eleinte gyakran, később már ritkábban keresték fel a házasulandó fiatalemberek Tógyörköt, tudták, milyen barátságtalanul fogadja őket a házigazda. Sturmann Márton, aki négy fia és két lánya halála után költözött Tógyörkre három lányunokájával, féltékenyen vigyázott, hogy illetéktelen egyén ne juthasson a lányok közelébe. A hatalmas kastély egyik szárnyában ő lakott számos szolgájával, a másik szárnyban a három lányunoka. A nagyapa és a lányok csak az étkezéseknél találkoztak, egyébként Mária, Hermin és Lotti egész nap magukra hagyatva próbálták az időt agyonütni. Vendég ritkán látogatott hozzájuk, a nagyapa, aki valamikor Gömörben feleségével együtt nagy házat vitt, amióta elözvegyült, és gyermekei elhaltak, magába zárkózott, emberkerülővé vált. A Gömör megyei birtokot is azért adta el, hogy ne emlékeztesse semmi az ott eltöltött boldog évekre. Ekkor már nyolcvanéves volt, és ha a három szép, fiatal lányra nézett, mindig felesége és gyermekei jutottak eszébe. Ezért úgy döntött, jobb, ha minél kevesebb időt tölt az unokákkal. Így próbálta elhessegetni magától a fájó emlékeket. Nagy néha, születésnap vagy névnap idején beszédesebbé vált, családjáról is mesélt. Egyik őse Gusztáv Adolf svéd király marsallja volt, a háborús időkben sok kitüntetést és nagy vagyont szerzett. Aztán az egyik ág Magyarországra szakadt, és Gömörben telepedett le.
  • A lányok érdeklődve hallgatták nagyapjukat, hiszen olyan ritkán szólalt meg az öregúr. De amikor kérték, hogy beszéljen tovább a családról, édesanyjukról, Sturmann Márton elhallgatott, legyintett, és az ebéd további részét szótlanul költötték el. Mária, a legidősebb többet tudott a család múltjáról, a szobalányok sokat fecsegtek, volt közöttük olyan is, aki még a gömöri kastélyban szolgált. Ő beszélt a csodálatos palotáról, ahol vidám élet folyt. A lányok különösen édesanyjukról akartak hallani, akit az 1831-es kolerajárvány idején veszítettek el. Mária 17., Hermin a 16. évében volt, és Lotti alig 14 évesen maradt árván. – A méltóságos asszony nemcsak nagyon szép, nagyon jó asszony is volt, engem is ő tanított meg írni-olvasni – mesélte a kulcsárné az áhítatosan figyelő testvéreknek. – Akkor még lány volt, és maga köré gyűjtött bennünket, a belső cselédséget, később még a béresek gyerekeit is. A méltóságos úr nem bánta, hiszen nagyon jó ember, és az Isten mégis úgy sújtotta, a gyerekei mind meghaltak… Karolina kisasszony, mi csak így neveztük a drágát, amikor férjhez ment, abbamaradt a tanulásunk. Aztán. .. A kulcsárné elhallgatott, látta, hogy mind a három lány szeme megnedvesedik, így hát csak babrált a kötényén lévő kulcscsomóval, és neki is kicsordult a könnye. – Már bocsássanak meg a méltóságos kisasszonyok, hogy a beszédemmel zavarom a nyugalmukat, de hát… – Szívesen hallgatjuk, Teréza asszony, ha a szüleinkről beszél – szólalt meg Hermin –, hiszen olyan keveset tudunk róluk. Amikor édesapánk meghalt, én egyéves voltam, Lotti pedig talán kéthetes. Legalábbis így mondotta édesmama. – Így igaz, Hermin kisasszony, szóról szóra így igaz! Nagyon szép ember volt a Beniczky méltóságos úr, az is nagyon jó ember volt. Megsirattuk Karolina kisasszonyt, amikor férjhez ment, merthogy messzire került tőlünk, aztán még jobban sirattuk, amikor özvegyen visszajött. De már nem untatom tovább a kisasszonyokat, megyek, utánanézek a szakácsnénak meg a szobalányoknak, mert ha nincs rajtuk a szemem, akkor… A három lány nem tartóztatta tovább a kulcsárnét, sokszor hallottak már tőle édesanyjukról, akinek íróasztala fiókjában néhány nagyon szép verset találtak. Amikor ezt megemlítették nagyapjuknak, az csak vállat vont. Aztán nagyon határozottan így szólt: – A versírás poétáknak való, nem asszonynépnek! Az asszony ne ártsa bele magát a férfiak dolgába! Egyébként is… minden poéta szegény, a versírásból nem lehet megélni. De még a földből sem! Az ipar meg a kereskedelem hiányzik Magyarországon! Külföldön nem szégyen, ha valaki ipart folytat, a mi henye földesuraink pedig lenézik az ipart. Amikor én… Különben úgysem érdekel ez benneteket! – De érdekel! Miért nem beszél, drága nagyapánk? – Mindhárom lány könyörgő szemmel nézett az öregúrra, de az szótlanul kanalazta tovább a levesét. Látszott rajta, megbánta, hogy ennyit is mondott. Egy látogatóba érkezett rokon mesélte el a lányoknak: valójában milyen, korát megelőző tervet készített Sturmann Márton. Nagyon sok bányája volt Gömörben, ahol családjával élt, és birtokostársainak azt magyarázta, hogy részvénytársaságot kellene alapítani a vaspor kitermelésére. A földesurak kinevették barátjukat, akit igazán csak jó szándék vezetett, hiszen arra gondolt, amikor tiszttartói a hámorok jövedelmét behozták, hogy más is részesülhetne a bányák jövedelméből. A gondolat, hiába húzódoztak a szomszédos birtokosok, nem hagyta nyugodni. Befogatott, és ment egyenesen Budára, József nádorhoz, aki szerette és becsülte a Gömör megyei földesurat. A nádor helyeselte a tervet, és megígérte, hogy meglátogatja Sturmann Mártont, együtt nézik meg a legalkalmasabb hámorokat.
  • Mesebeli pompával fogadták József nádort. Lovas bandériummal várták a megye határában, a kastély fellobogózott, diadalívvel díszített kapujában Sturmann Karolina, a három lány édesanyja fogadta, kezében hatalmas virágcsokorral. A kislányt előtte való nap a méhesben, miközben tanulgatta a hosszú üdvözlő verset, megcsípte egy méh. Arca feldagadt, s bár egész nap borogatta, a dagadás másnapra sem lohadt le. Mindamellett nem bízta másra a vers elmondását. József nádor a hintóról leszállva, a szőnyeggel borított úton a kapu felé tartott, ahol a kis Karolina várakozott. Bármennyire fájt a méhcsípés, a hosszú üdvözlő verset olyan szépen mondotta el, hogy a nádor ölbe kapta, és meg akarta csókolni. Ekkor a kislány az arcát borító selyemkendőt kicsit félrehajtotta, és mosolyogva kérte: – Azon az oldalon csókoljon meg fenséged, ahol nem dagadt az arcom! Nagy érdeklődéssel hallgatták a lányok rokonuk elbeszélését, majd a folytatást, hogy a nagyapa olyan ékesszólóan fejtette ki József nádor előtt a részvénytársaság tervét, hogy az a beszéd végeztével így kiáltott: – Vivát! Természetesen a jelenlévő földesurak, akik Sturmann Mártont bolondnak tartották, a nádor helyeslésére mind részvényesek lettek, s Coalitio néven megalakult az első vasmű részvénytársaság. Az első részvényeket maga a nádor jegyezte, Sturmann pedig büszkén diktálta az alapszabályokat, köztük olyant is, hogy „…akcionárus lehet minden tisztességes ember, nemzet és valláskülönbözet nélkül, így izraelita felebarátaink is…” – Meséljen még nagypapáról, mi olyan keveset tudunk róla! – kérte Lotti, aki nagyon regényes hajlamú volt, sokszor emlegette édesanyja, hogy nevét a Werther után kapta, annyira elbűvölte Goethe regénye. Batizfalvy Endre elmosolyodott, örült, hogy a három lány érdeklődéssel hallgatja. Valójában ő is lánynézőbe jött, csak azért juthatott be a testvérekhez, mert távoli atyafiságban volt a Beniczky családdal. Ezért engedte meg a bősz nagyapa, hogy a lányokkal a vizitszobában beszélgethessen. – Hát… az öregúr elég különc, ha szabad ezt így mondanom, igazi büszke úr, talán kissé nyers is. Ismerik a Koháryakkal való esetét? Rázták a fejüket a lányok, nem tudtak ők semmit a nagyapjukról, boldogok voltak, ha valami fülükbe jutott a családról. Batizfalvy Endre örült, hogy érdekes történetet mesélhet el, s közben figyelte a lányok arcát. „Melyiket venném el?” – töprengett, miközben beszélt, de aztán sóhajtva gondolta, hogy a nagyapa egyiket sem adná hozzá. A dúsgazdag Sturmann Márton lenézné őt, hiszen a hatezer holdjukhoz hatan vannak testvérek, mi jut abból neki? És a Beniczkyek is vagyonosak. Ha ő is részvénytársaságot alapítana, mint az öregúr, vagy az agarászáson, lovagláson kívül máshoz is értene, talán meg merné kérni valamelyik lány kezét… – Mi volt a Koháryakkal? – nógatta a fiatalembert Hermin, aki a legerélyesebb volt hármuk közül. – Az úgy volt, hogy Márton bátyám három falut bírt zálogban Koháry hercegtől, s mindháromban díszes kastélyokat építtetett, parkosította az elhanyagolt területeket, sőt még halastavakkal is díszítette a parkot. Aztán a Koháryaktól a Koburgokra szállt a három falu. Sturmann Márton némi kárpótlást kért a kastélyokért, parkokért, halastavakért, de a bécsi intéző olyan nevetségesen csekély összeget ajánlott fel érte, hogy az öregúr feldühödött. Romba döntette a díszes kastélyokat, betemettette a halastavakat, kivágatta a fákat, bokrokat, nem törődött azzal, hogy csak a zálog összegét kapta meg. Így mutatta meg, hogy egy Sturmann Mártonnal nem érdemes szatócs módra alkudozni.
  • – Kár volt azért a sok szép értékért – mondta Mária, aki nagyon gyakorlatias volt. Lotti helyeselte nagyapja viselkedését, Hermin pedig mosolygott. – Talán a marsallős sugallta neki ezt a furcsa tettet – mondta elgondolkozva. – Én bizonyára nem döntöttem volna romba, ami egyszer felépült! – Ez az igazi magyar virtus! – A fiatalember elgondolkozott a három lány háromfajta véleményén. Vajon melyik lenne, ha hozzáadnák, megfelelő feleség? Olyan szép mindhárom, hogy nehezen tudna választani. De hát minek töri a fejét, amikor úgyis elérhetetlenek számára… A beszélgetés megakadt, szerencsére megszólalt az ebédre hívó harang, és így a kastély két részét összekötő hosszú, fedett tornácon át mentek az ebédlő felé. Közben még eszébe jutott Batizfalvynak, hogy az egyik lerombolt kastélyban a szalon olyan nagy volt, hogy huszonnégy könnyűlovassági tiszt járta benne lóháton a francia négyest. – A kisasszonyok már voltak bálban? – Még soha, de nagypapa ígéri, hogy ha talál megfelelő kísérő rokont, elmehetünk! Bár nemigen vágyakozunk bálba! – felelte Hermin. Megint csend támadt, a fiatalember nem merte megkérdezni, mivel is tölti idejét a magára hagyott három lány. És mintha Mária kitalálta volna gondolatát, megjegyezte: – Csak elvánszorog egyik nap a másik után, sokat whistezünk,1 hármasban játsszuk, jobb lenne, ha akadna negyedik partner, de nagypapa nem hajlandó játszani. Én sokat dolgozom a kertben, Hermin bújja a könyveket, Lotti pedig kézimunkázik! Pestről hozatja nagyapa a sok szép fonalat, és azt ígéri, egyszer majd elvisz bennünket Pestre! Batizfalvy gondolatban Hermint már törölte is a három lány közül. Dehogy kellene neki olyan feleség, aki olvas! Vagy tudálékos a szép Hermin, vagy pedig ábrándozó, a sok szentimentális német regény felett könnyezik… Sturmann Márton meglehetősen barátságosan fogadta távoli rokona mély meghajlását. Ma jó napja volt, nem hasogatta a köszvény, ilyenkor egy kis lelkifurdalást érzett, amiért három unokáját ennyire elzárva tartja a világtól. Tudta, hogy férjhez kell adni mind a hármat, ez a kötelessége, ha lánya élne, annak lenne a gondja, kit válasszon a sok kérő közül. Mert a tizenkilencedik század közepe táján senkinek sem jutott eszébe, hogy esetleg a lányt is meg kellene kérdezni, kihez akar férjhez menni. Az ebédet csendben költötték el, az inasok egymás után hozták a finom ételeket. Batizfalvy időnként megpróbálkozott egy-egy megjegyzéssel, a lányok sajnálkozva mosolyogtak rá, ezzel jelezték, az ebédnél enni kell, nem lehet az étkezést beszélgetéssel megzavarni. Talán ha majd átmennek a dohányzószobába, ott esetleg elejthetnek néhány szót. És ekkor, az utolsó fogásnál, a fagylaltnál, váratlanul megszólalt az öregúr: – No, hát ez a Miska inas éppen olyan ügyetlenül tartja a tálat, mint annak idején az a kurtanemes, aki inasnak kéredzkedett, amikor a nádor meglátogatott Gömörben. Addig könyörgött szegény, drága feleségemnek, hogy engedje őt inasként felszolgálni az ebédnél, hogy az asszony végre beleegyezett. Libériába bújt a derék ember, akár a többi inas, és amikor a szakács tálat adott a kezébe, ő az örömtől félig ájultan lépett a palatínushoz2. De hát nem volt szokva az inasi teendőkhöz, így zavarában jobb oldalról nyújtotta a tálat a nádornak. Szegény feleségem lángvörös lett. Rendre nem utasíthatta az ügyetlen férfit, így csak remegő hangon kért bocsánatot a hibáért. És mindjárt hozzátette, hogy a baklövést elkövető inas valójában egy megyebeli nemes úr, aki mindenáron látni akarta a fenséges urat, és ha másképp nem lehet, hát libériába bújva fejezi ki hódolatát. A nádor jóízűen elmosolyodott, magához intette a sápadt, remegő „inas”t, megveregette a vállát, és megköszönte a 1 whist: négyszemélyes kártyajáték, a bridzs őse 2palatínus: nádor, helytartó
  • ragaszkodását. Aztán hozzátette: „Ha még egyszer ilyen alkalomra kerül a sor, mindig onnan kínálja a tálat, amerre a kenyér van!” Mindenki nevetett, a lányok összenéztek: lám, milyen mókás történeteket tud nagyapjuk! És Hermin, a legbátrabb hármuk közül meg is szólalt: – Ezt eddig sohasem mesélte el nekünk, drága nagypapa! – Hát most elmondtam! – Az öregúr, mintha megbánta volna kedélyességét, elkomorodott. Hamar asztalt bontott, még a dohányzóba sem hívta a vendéget. Sietett vissza lakosztályába, ahol mára várta a megrendelt koporsót. Mert elhatározta, hogy miután már nemsokára nyolcvanéves lesz, koporsót készíttet magának, ezüsttel díszített, fekete bársony takaróval. Ráíratta a nevét, születési évét, hozatott hozzá még ezüstből kivert számokat is, hogy azért se kelljen Pestre menni, csak rá kell szegezni a koporsóra. Tíz számot hozatott, de hiába volt minden óvatossága, mert 1844ben halt meg, s a 4es számból csak egy volt a tíz között. Így hát nem teljesedett kívánsága, mégis Pestre kellet menni egy számért. Ebben a környezetben élte sivár életét a három lány egy különc öregúr mellett, aki mindent megadott, amiről azt hitte, örömei szerez nekik, csak szeretetet nem tudott adni. Mert az ő szívében alig pislákolt egy csepp szeretet, mivelhogy feleségét és hat gyermekét vesztette el egymás után. Beniczky Pál nővére, a lányok nagynénje gyakran váltott levelet unokahúgaival. Nem mehetett Tógyörkre, évek óta ágyban fekvő beteg volt, de egyre hívta őket, jöjjenek fel Pestre. – Aztán mit keresnétek nénéteknél, hiszen az csak az ágyat nyomja – ellenkezett az öregúr. –Talán beteget akartok ápolni? Nemsokára engem ápolhattok, kár azért Pestre kocsikázni? – füstölgött Sturmann Márton. Még saját magának sem vallotta be, hogy hiányoznának unokái, még akkor is, ha szótlanul költik el az étkezéseket. Valamennyien hasonlítottak az édesanyjukra, s ez, ha fájdalmas is volt, néha valami melegséget lopott a szívébe. – Hát csak menjetek! Majd hozatok divatlapokat, válasszátok ki, milyen ruhára van szükségetek. Aztán majd akad ott valami tanti vagy vénlány unokanővér, aki elgardíroz benneteket bálákba meg teátrumba. Csak mulassatok, hiszen fiatalok vagytok – tette hozzá csendes keserűséggel. Aztán magára hagyta a lányokat, akik siettek lakosztályukba, és ott, ahol bizonyosak voltak benne, hogy nagyapjuk nem hallja, egymásba kapaszkodva táncolni és dalolni kezdtek. A divatlapok hamarosan megérkeztek, utána a híres divatszalon tulajdonosnője, Kleinné is eljött, mértéket vett, s miután a lányok tanácstalanok voltak, ő ajánlotta, melyik estélyi ruhát s hozzá való mantillát3, kalapot, cipőt válasszák maguknak. Sturmann Márton a két lakosztályt összekötő tornácon ült, pipázott, mint egyéb alkalmakkor. Nem marasztalta ebédre Kleinnét, csak amikor az hajbókolva elköszönt, utánaszólt: – A számlát majd küldje el az asszonyság, de ne legyen az túl borsos! – Igyekszem, méltóságos uram. – Kleinné nagyot nyelt, mert gondolatban már elképzelte, ilyen díszes kastély urának csak nem számít, ha néhány forinttal többet kér. És eljött a nagy nap, a négylovas, üveges hintó vitte a lányokat Pestre. Két szobalány részesült abban a szerencsében, hogy elkísérhette a kisasszonyokat. Amikor az unokák kezet csókoltak az öregúrnak, az igyekezett titkolni elérzékenyülését. „Most kellene egy guvernant4, nem is tudom, miért nem hozattam valahonnan Németországból” – füstölgött magában, aztán 3 mantilla: könnyű női köpeny 4 guvernant (gouvernante): nevelőnő
  • arra gondolt, hogy nem tudna elviselni egy olyan személyt, aki velük étkezik. Mert a guvernantok érzékenyek, a legtöbb elszegényedett nemes kisasszony, kevés tudással, de annál nagyobb igényekkel. Majd a sógornőjénél jó soruk lesz a lányoknak, megtanítja őket mindenre, amit itt, elzárva a világtól, Tógyörkön nem tanulhattak meg. Talán még férjhez is adja őket… Erre a gondolatra elkomorodott. Még üresebb lesz a ház, döbbent belé, hiszen hiába minden gazdagsága, mit kezd vele, ha egyedül van? A négy almásszürke vígan repítette a hintót, rázós volt ugyan az út, de a lányok ebből semmit sem éreztek. – Meglátjuk Pestet! – mondogatták többször egymás után, ha az egyik abbahagyta, a másik folytatta. És a hátsó üléseken a szobalányok meg sem mertek mukkanni, az öröm némává tette őket. Amikor megállt a hintó nagynénjük, Tihanyi grófné háza előtt (a mai Párizsi utcában volt a kecses barokk palota), a ház ura fogadta őket. Nagynénjük nem jöhetett eléjük, bénasága ágyba kényszerítette. A lányokat Tihanyiné nagy szeretettel fogadta, komornájának meghagyta, hogy csomagolja ki a holmikat, majd figyelmesen nézett végig unokahúgain. – Mária, te vagy a legidősebb, bizonyára uralkodsz testvéreiden. Így van, vagy tévedek? – Édes néném, Herminnel gyakran vitatkozunk, sok dologban nem értünk egyet; Lotti, ezt el tetszett találni, mindenben igazat ad nekem. Én például nem helyeslem, hogy Hermin annyit olvas. Igaz, csak nagypapa könyvtárát bújja, mert új könyvek nem kerülnek a házunkba. – No, majd itt megismerkedtek írókkal, költőkkel, Hermin meg olvashat annyit, amennyit csak akar. A könyvtárunkban minden új könyvet megtalálhat, s ha színházba akartok menni, a férjem majd elkísér. Bár én is elmehetnék veletek! De nem szabad panaszkodnom, a társaságot így is élvezem! A lányok nem értették, hogyan élvezheti nagynénjük a társaságot, de vacsora után megoldódott a rejtély. Amikor összegyűlt a társaság, díszes, csipkés, szalagos ágyát betolatta a nagyterembe, és hol egyik, hol másik vendég ült le mellé, hogy szórakoztassa. Amikor a házigazda bevezette a három szép lányt, azok elfogódottan ültek le egy pamlagra, majd zavartan nyújtottak kezet az egymás után hozzájuk lépő fiatalembereknek. A társalgás magyarul folyt, így a három lánynak nehezére esett, hogy minden szót megértsen, hiszen Sturmann Márton házában mindenki németül beszélt, s a könyvtárban is csak német nyelvű könyvek sorakoztak a polcokon. Itt meg magyarul megjelenő folyóiratokról, regényekről, írói csoportokról esett szó, az Auroráról, a Figyelmezőről, a Kisfaludy Társaságról.
  • Toldy Ferenc, aki akkor már a Magyar Tudományos Akadémia titkára volt, észrevette, hogy Hermin milyen figyelmesen hallgatja a beszélgetést, és azt is látta a fiatal lányon, hogy nem érti minden szavukat. Ezért leült melléje, és németül kérdezte: – A kisasszony nem magyar? Hermin zavartan felelte: – Magyar vagyok, édesapám, néhai Beniczky Pál magyar ember volt, csak anyagi ágon, nem is tudom, hogy mondjam, svéd vagy német származású vagyok. Nagyapám, Sturmann Márton ugyanis… – Hallottam a hírét a méltóságos úrnak, egész legendákat mesélnek jótékonyságáról, sőt a kisasszony édesanyjáról is említette Tihanyi grófné, mennyit adakozott a siketnémák és vakok intézetére. Melegség járta át a fiatal lány szívét, jólesett, hogy valaki ebben az idegen társaságban édesanyját említette. És Toldy Ferenc sorban mutatta be a társaság többi tagját: Tóth Lőrincet, aki verseket írt, Szontagh Gusztávot, a híres filozófust, aki szintén akadémiai tag volt, és később gyakori látogatója lett a tógyörki kastélynak. A háziasszony ilyenkor elfelejtette bénaságát, örült vendégeinek, és külön öröme tellett a három nagyon szép lányban. Gondolatban mindhármat férjhez adta, fürkészve nézett végig az egybegyűlteken, melyik melyikhez lenne alkalmas. De hamar rájött, hogy a fiatal írók, tudósok nem elég gazdagok ahhoz, hogy Sturmann Márton bármelyik unokáját hozzájuk adná. Azt is észrevette, hogy Mária és Lotti idegenül érzik magukat a társaságban, míg Hermin érdeklődve figyel minden szóra. Az sem kerülte el figyelmét, hogy Toldy Ferenc nem mozdul el a lány mellől. Elhatározta, hogy következő alkalommal szakít eddigi szokásával, meghív néhány földbirtokost is, nem baj, ha nem is olyan műveltek, mint a jelenlévők. Mária és Lotti számára jómódú férfit kell keresni, Hermin nehéz dió lesz, állapította meg Tihanyiné, most is hogy figyel Szontagh Gusztávra, aki éppen Jósika Abafi című regényéről beszél. Szontagh felhívta a figyelmet az arányosan szerkesztett, gördülékeny stílusban írt munkára. Az ő ajánlatára választották Jósikát a Kisfaludy Társaság tagjává. – Tógyörkig nem jutott el Jósika híre – mondotta Hermin –, sajnos alig tudunk valamit a magyar irodalomról. Hálás vágyok nénémnek, hogy meghívott bennünket, és így megismerkedhetünk írókkal, költőkkel, tudósokkal. Szontagh megígérte, hogy elküldi Jósika könyvét meg néhány folyóiratot, hadd ismerkedjék meg a kisasszony a magyar irodalommal. Amikor a vendégek eltávoztak, a grófné hívta a lányokat, meséljék el, hogy érezték magukat, kik tetszettek nekik legjobban a társaságban. Mária és Lotti kijelentették, hogy nemigen értették a magyar beszédet, szeretnének magyar-órákat venni, mert szégyen, hogy egy Beniczky lány ne tudjon tökéletesen magyarul. Hermin szeme felcsillant a szavak hallatára. – Akkor keresünk valakit, aki magyarra tanítson benneteket – egyezett bele Tihanyiné, majd hozzátette: – Egyik ősötök, Beniczky Gábor II. Rákóczi Ferenc titkára volt, a legkényesebb diplomáciai dolgokat bízta rá a fejedelem, így igazi magyar lányokká kell válnotok! A nagyapa három hétre engedélyezte a pesti tartózkodást. 1837-et írtak, erre az időre esett, hogy Kossuth Lajost elfogták. Hermin most hallott először Kossuthról. A társaság nagyobbik része nem rokonszenvezett Kossuthtal, maga Szontagh is attól félt, hogy heves ellenzékisége forradalomba sodorja az országot. Széchenyi híve volt, annak mérsékelt politikáját tekintette irányadónak. – Milyen elmaradottak, azt is mondhatnám, ostobák vagyunk – jelentette ki Hermin testvéreinek, akik nem osztották nővérük nézetét. – A politika nem a mi dolgunk – mondta Mária –, bízzuk azt a férfiakra. Látod, a vendégek közül mindegyiknek más a véleménye. Hódolód, Tóth Lőrinc Kossuth-párti, atyai barátod,
  • Szontagh Gusztáv pedig Széchenyit magasztalja. Már nem bánnám, ha hazamennénk, félek, hogy nem ápolják kellőképpen a növényeimet! – Én még szívesen maradnék itt – Lotti buzgón öltögetett kézimunkáján –, szeretnék addig maradni, amíg megnyitják az új kőszínházat! Mária és Hermin egymásra mosolyogtak. Tudták, hogy Lotti miért szeretne minél tovább Pesten maradni. Az ábrándos lelkű fiatal lány beleszeretett Draskóczy Balázsba, akit ugyan Máriának szánt a háziasszony, de a fiatalembernek Lotti tetszett meg. Vonzotta a szép kislány szelídsége, míg Mária túlságosan erélyes, magabiztos volt, és gyakran vitatkozott, olyan megfellebbezhetetlenül, hogy a férfi kerülte a vele való beszélgetést. Akármennyire szerettek volna a lányok továbbra is Pesten maradni, maga Sturmann Márton jött el értük egy ragyogó júliusi napon, és kijelentette: haza kell menniük. – Legalább a mai estét töltse velünk! – kérte a grófné, de az öregúr makacsul a fejét rázta – Fáradtak a lovak, pihenniük kell – mosolygott Tihanyiné, mert tudta: ez az érv hatni fog. Azt hiába mesélte volna el, hogy a legkisebb unokának kérője van, mert Draskóczy Balázs a grófnénak már megvallotta szándékát, és félve várta: mit szól majd mindehhez a nagyapa. Az érv valóban hatott, az estén még részt vehettek a lányok. Sturmann Márton is beült egy karosszékbe, onnan nézte a sok fiatalt, akik lelkesedve beszéltek sok olyasmiről, ami nemigen érdekelte. – Irodalom! – húzta össze bozontos szemöldökét –, iparról meg kereskedelemről kellene beszélniük, de hát ahhoz egyik sem konyít. A földhöz sem értenek, a tiszttartóik ott csapják be őket, ahol csak tudják. – És eszébe ötlött, amikor a palatínus a vendége volt, és eleinte az urak kikacagták a részvénytársaság tervéért. A Ragályiak, Draskóczyak aztán mégis jegyeztek részvényt, és így szabadultak meg az adósságaiktól, különben már rég kicsúszott volna lábuk alól a föld. Nem tudta ezt Draskóczy Balázs, s amikor félszegen bemutatkozott az öregúrnak, az mogorván kérdezte: – A gömöri Draskóczyak közül való az úr? – Igen – felelte megkönnyebbülten Draskóczy Balázs, mert azt hitte, ezzel közelebb kerül Sturmann Mártonhoz. – Hm… makacs, ostoba ember volt az úr nagyapja – jelentette ki az öregúr –, de hát maga erről nem tehet. Azaz… nem is volt olyan makacs, mert végül jegyzett ő is részvényt, amikor megszerveztem Gömörben az első vasmű-részvénytársaságot. Én nem beszéltem azóta sem vele, mert azt mondta rám, hogy: „Bolond ez a Marci!” De úgy hallottam, visszaszerezte a földjét. Él még? – Iiigen. – Draskóczy Balázs hol vörös lett, hol elsápadt, úgy feszengett. Még a veríték is ellepte a homlokát. Hogyan merje ezután feleségül kérni Lottit? Igazán nem a vagyonáért szeretett bele… Tihanyiné jött a gyámoltalan fiatalember segítségére, ő közvetítette a leánykérést, ami egy cseppet sem volt ínyére Sturmann Mártonnak. Elővette hát legfiatalabb unokáját, és dörgő hangon kérdezte: – Hány éves vagy, Lotti? – Huszonegy leszek szeptemberben – válaszolta zavartan a lány. – Hm… azt hittem, hogy most töltötted be a tizenhatodik évet! Aztán szereted ezt a fiatalembert? Erre már nem tudott mit felelni Lotti. Csak elsírta magát. – Gömöri család, ez jó is meg rossz is… – Az öregúr nagyot nyelt, korán elhunyt lányára gondolt. Bizonyára ő is azt akarná, hogy a lányai férjhez menjenek. Egyik kirepül, a másik kettő még ott marad. Ez is jobb a semminél. De többet nem engedi egyiket sem Pestre. Így azonban az estén menyasszony lett a legfiatalabb unoka, és hamarosan megtartották az esküvőt olyan pompával, amilyen egy Sturmann Mártonhoz illik. Tihanyiné szerette volna, ha
  • Pesten, az ő házában lesz a menyegző, de ebbe az öregúr nem egyezett bele. Hadd lássák Draskóczyék, milyen házból viszik messze Gömörbe a fiatalasszonyt! Lotti boldog volt, bár fájt, hogy el kell válnia testvéreitől. De az ifjú férj megígérte, hogy minden évben legalább egyszer meglátogathatja Tógyörköt, és Máriát Herminnel együtt meghívhatja akármilyen hosszú időre. – Ha nagypapa megengedi. – Lotti félve kapaszkodott férje karjába, amikor a hintó megindult velük. – Most már én vagyok az úr, nem az öreg Sturmann Márton – jelentette ki magabiztosan Draskóczy Balázs, de a fiatalasszony, aki mindig valakinek a fennhatósága alatt élt, ez egyszer nemigen hitte férje szavait. 2. 1838-ban a nagy árvíz miatt nem engedte a nagyapa Máriát és Hermint Pestre. Gömörbe elmehettek, sőt ő is ellátogatott legfiatalabb dédunokájához, és büszke volt arra, hogy dédapa lett. A kisfiút Mártonnak keresztelték, bár a Draskóczyak haragudtak emiatt, de ez egyszer Lotti makacsul ragaszkodott a névhez. Különben is a szelíd, engedelmes fiatal lányból öntudatos asszony lett, most derült ki, hogy Mária gyakorlatias tanácsai jó talajra hullottak. Átalakíttatta az elhanyagolt parkot, változtatott a szobák berendezésén, a fiatal férj csak ámult-bámult, mi lett a félénk-szende teremtésből. De nem bánta, sőt még örült is, hiszen a környékbeli földbirtokosok, akikhez elvitte a fiatalasszonyt, mind megszerették Lottit, és az is sokat számított, hogy a dúsgazdag Sturmann Márton unokája. 1839-ben maga Tihanyi gróf jött el Máriáért és Herminért. – Kedves bátyám, el kell engednie az unokáit, hiszen lassan vénlányok lesznek! Kérő már nem is merészkedik ide, mindegyiket el méltóztatik zavarni! Így lassan kihal a Sturmann meg Beniczky nemzetség! – Az unokáimnak mindent megadok, amit csak kívánnak! – dörmögött Sturmann Márton –, már könyveket is hozatok nekik, mert Hermin folyton csak olvas! Mária pedig nem hagyná itt a virágoskertjét, abban bizonyos vagyok! – Tőlük kell megkérdezni – Tihanyi gróf határozott ember volt –, majd meglátjuk, mit felelnek! Az öregúr eloltotta a pipáját, már az sem ízlett neki, és arra gondolt, mit csinál ő itt egyedül, ha a két lány újra Pestre megy. És ha valamelyik, vagy talán mindkettő férjhez megy… Amikor Tihanyi kérlelni kezdte, hogy jöjjön ő is Pestre legalább pár hétre, makacsul rázta a fejét. – Hová menjek, fogadóba vagy talán uramöcsémhez, koloncnak? – méltatlankodott. – Nem bánom, vigye a lányokat pár hétre, de ha most is férjhez megy valamelyik a kettő közül, akkor. .. Elhallgatott az öregúr, nem folytatta tovább a mondatot. Csak nem fenyegetheti meg rokonát azzal, hogy megöli, ha elrabolják tőle azokat, akik még életben tartják… Így hát újra elindult a négylovas üveghintó, s alig egy héttel a két lány érkezése után Sturmann Márton küldött üzenetet, mégpedig Pestről.
  • Sebtiben vásároltatott ügynökével egy kis palotát a közeli Úri utcában (ma Váci utca), be is rendeztette, a személyzet egy részét felhozatta, s Tihanyiné legnagyobb csodálkozására egy délután előzetes üzenet után maga is megjelent. Verőfényes őszi idő volt, csak a grófnét találta az öregúr otthon, a lányok kikocsiztak a Városligetbe. – Aztán ki gardírozza őket – dohogott a nagyapa –, talán csak nem egyedül mentek? – Ne féljen, kedves bátyám, velük van az uram, egy magyar guvernantot is felvettem, hadd tanuljanak a lánykák magyarul! A mi társaságunkban alig járja a német szó, magyarul beszél itt mindenki. Ha élne szegény boldogult bátyám, megkövetelné, hogy a lányai hibátlanul beszéljenek magyarul. Márton bátyám is igazi magyar ember, ha nem is beszéli a nyelvünket! Az öregúr türelmetlenül várta unokái érkezését. Nem merte megkérdezni a grófnétól, hogy akad-e komoly férjjelölt a sok léhűtő között (mert az írókat, tudósokat, költőket mind léhűtőnek tartotta). Tihanyiné mosolygott magában, sejtette, mi jár Sturmann Márton fejében, de nem akarta elszomorítani. Bizony mindkét lánynak sokan udvarolnak. Mária, aki ekkor már huszonhat éves volt, egyik udvarlóját sem tartotta megfelelőnek, azt állította, hogy az írók legtöbbje túlságosan idealista, nincs érzékük a gyakorlati élethez. Ha néha valamin vitatkozni kezdtek, mindig ő győzött. Hermint is körülzsongták a fiatalemberek. Ő azonban mindegyikhez egyformán kedves volt, de egyikhez sem akart férjhez menni. Nagynénje figyelmeztette mindkét leányt, hogy lassan megvénülnek. Lám, Lotti milyen boldog asszony, ők pedig ha ilyen közömbösen viselkednek, elriasztják a jó kérőket. – Drága néném, nem vagyunk mi vásári portékák, hogy el kelljen adni bennünket – felelték a lányok, és csak mosolyogtak. Egy alkalommal a faradi Veres Pál jött el az egyik estélyre. Földije, Szontagh Pál hozta magával, Szontagh Gusztáv unokaöccse. Nógrádi földbirtokos volt, s a megye főjegyzője. Herrninnek feltűnt, hogy milyen tökéletesen beszél magyarul. Néhány tánc után leültek egy sarokba, és a fiatal lány most már nem a szép, tiszta magyar beszédet csodálta, hanem azt, hogy mennyire ismeri az irodalmat, és milyen fontosnak tartja, hogy az elnémetesítés után újra a magyar nyelv uralkodjék. Nem javította ki Hermin hibás mondatait, nem is mosolygott rajta, mindössze annyit mondott, hogy ő majd megtanítja a helyes magyar beszédre. Az estély alatt Tihanyiné észrevette, hogy a két fiatal nem táncol, egy sarokban meghúzódva beszélget, s amikor már a vendégek eltávoztak, magához intette Hermint. – Ismered azt a francia mondást: coup de foudre, azaz magyarul: villámcsapás? – Már olvastam erről a francia regényekben – válaszolta a fiatal lány zavartan. – Amikor a szerelem úgy támad, mint a villámcsapás. – A grófné, aki unokahúgaiban élte újra a fiatalságot, mosolygott, és nem faggatta tovább Hermint. Erre gondolt Tihanyiné, amikor Sturmann Márton érdeklődött, van-e komoly udvarló. Megmondhatta volna, hogy bizony van, de miért rontsa el az öregúr kedvét, aki pénzt, fáradságot nem kímélve utána jött unokáinak. Majd megtudja, amikor Veres Pál kérőként áll elé. Mert tőle megkérte Hermin kezét, és azt is bevallotta, hogy a lánnyal már megegyeztek. Tihanyiné csóválta a fejét, hiszen először a szülőknél, vagy ha azok elhaltak, a rokonoknál kell kérőként megjelenni. – Igaz, egy nappal fiatalabb vagyok, mint Hermin kisasszony – vallotta be Veres Pál –, ő 1815. december 13-án, Luca napján született, én pedig december 14-én. – És nem fél attól, hogy a Luca napján született lányok lassúak, tunyák lesznek? – Bizonyos vagyok abban, hogy Hermin kisasszony megcáfolja a Luca-napi babonát! – De hát olyan hosszú a haja, majdnem földig ér – ugratta tovább a grófné a fiatalembert. – Nem ismeri a mondást: „Hosszú haj, rövid ész!”
  • – Hermin kisasszonynak olyan éles az esze, hogy a leghíresebb prókátort is megszégyenítené. – Veres Pál lángvörös lett arra a gondolatra, hogy az ő Herminjét valaki ostobának mondja. – Hát én áldásomat adom, de itt a nagyapa, azé a döntő szó, ő nevelte fel a három lányt, amikor édesanyjuk kolerában meghalt. És mindent megadott nekik, amit csak tudott… Tihanyiné tűnődött, hogyan készítse elő az öregurat az újabb lánykérésre. De erre nem volt szükség. Mert amikor este a sétakocsikázásból hazajött a társaság, és Veres Pál is feljött, Sturmann Márton szigorúan végignézett a férfin, és feltette a szokásos kérdését, némi változtatással: – Kicsoda az úr, és melyik unokámat akarja feleségül venni? Veres Pál higgadt, nyugodt ember volt, sem vagyonával, sem tudásával nem kérkedett soha. Most is csak ennyit felelt: – Farádi Veres Pál vagyok, nógrádi földbirtokos és a megye főjegyzője. Hermin kisasszonyt kérem feleségül! Az öregúr erre az egyenes válaszra nem volt elkészülve. Azt hitte, ez a jóképű fiatalember éppen úgy hebeg-habog, mint azok a ficsúrok, akikkel eddig dolga volt. Így hát egy darabig szótlanul nézte Hermint, aki nyugodt tekintettel nézett vissza rá, majd csak ennyit mondott: – Majd utánajárok a dolognak! Tihanyiné megkönnyebbülten vette tudomásul, hogy már megtörtént a leánykérés, és nem neki kellett előkészíteni bősz rokonát a várható eljegyzésre s esküvőre. Egyébként Sturmann Márton elégedettebb volt Veres Pállal, mint Draskóczy Balázzsal, hiszen Vanyarc, a nógrádi birtok közelebb feküdt Tógyörkhöz, mint Gömör megye, ahová legkedvesebb unokáját vitték. – No és Mária pártában marad? – kérdezte gúnyosan Tihanyinétól. – Mondtam, hogy nem engedem el a lányokat, mert csak menyegző lesz belőle! A grófné biztosította az öregurat, hogy Mária nem megy férjhez, legalábbis egyelőre, mert nagyon válogatós. Pedig akadna nem is egy, aki boldogan feleségül venné. Így hát csak Hermin esküvőjét tartották meg, ez alkalommal Tihanyiné kérésére a pesti palotában, ahová megérkezett az egész Veres család. Idősebb Veres Pál feleségével, Meskó Magdolnával, fiaival, Istvánnal, Miksával és Gyulával. A szülők nemigen örültek fiuk választásának. Idősebb Veresné babonás volt, és sehogyan sem tetszett neki, hogy leendő menye Luca napján született, meg hogy még idősebb is a fiánál, igaz, csak egy nappal! „Mindig különc volt Pali fiam – gondolta –, szép a lány, de hallom, hogy nagyon szeret olvasni. Miféle gazdasszony lesz az ilyenből? Aztán elég vékonyka, nem szül ez majd négy fiút, talán egyet sem.” De hát látta, hogy Pali milyen szerelmes tekintettel néz a menyasszonyára, igyekezett úgy viselkedni, mintha örülne fia választásának. Tihanyiné, aki a magányosan élő emberek finom érzékével észrevette Veresné időnkénti elkomorult arcát, ágya mellé ültette a megyeszerte híres, kardos teremtést, és dicsérte Hermint, ahogyan csak tudta. – Fiatal még az én Palim a házassághoz, még be sem töltötte a huszonnégy esztendőt – rázta a fejét Veresné –, ha nem adnám a beleegyezésemet, várhatna egy fél évig is. István fiam idősebb, mégsem jut eszébe csak úgy hebehurgyán megnősülni. Palikám olyan nagy magyarkodó, s elvesz egy lányt, aki hibásan beszél magyarul. Nem lesz ennek jó vége! – Majd megtanul magyarul Hermin, aztán milyen gazdag! – Mi is gazdagok vagyunk – kapta fel a fejét Veresné –, jut mind a négy fiamnak föld is meg kastély is. Nincs szüksége Palinak, hogy pénzért nősüljön! Az esküvő után a mézesheteket Tógyörkön töltötte a fiatal pár. Veres Pál elnézte a lányok hatszobás lakosztályát, a kastély másik szárnyát elválasztó boltíves tornácot, és arra gondolt, hogy nagyon sok szeretettel, gyengédséggel kell kárpótolnia feleségét az itt eltöltött sivár évekért. Akkor született a becenév is: Mincsuskának hívta a feleségét. Hermin szeme könnyes lett, pedig nem volt sírós természetű.
  • – Mi baj, drágám, megbántottam? – kérdezte megdöbbenten a fiatal férj. – Nem, Pali, de engem még soha senki sem becézett! Ha nagyapa szólított, úgy harsogott a Hermin név, mint egy trombitaszó. Azt mondta édesanyám, hogy a nádor elhunyt felesége emlékére kaptam a Hermin nevet. Nekem, bevallom, sohasem tetszett, de ha édesanyámnak tetszett, ő nagyon szerette a fenséges asszonyt, elfogadtam. Tudja, tizenöt éves voltam, amikor elveszítettem mamát, s azóta nem volt senki sem, akitől tanácsot kérhettem volna, akiben megbízhattam volna. – Szegény, drága kis Mincsuskám, most már itt vagyok én, aki megadom mindazt, amit az élet eddig megtagadott magától. Vanyarcra költözünk, és csak akkor leszek távol, ha a megyei ügyek elszólítanak. – Köszönöm, kedves, és… – Elhallgatott, nem merte megkérdezni: vajon anyósával együtt élnek-e majd? Magán érezte Meskó Magdolna fürkésző tekintetét, és ettől kicsit félt. De hogy is mondja ezt meg férjének? – Vanyarcon két kastély van, szüleim a kisebbiket nekünk adják, mi majd ott élünk. – Veres Pál kitalálta, mitől tart Hermin. – Legfeljebb ha magának valami háztartási gondja támad, átmehet édesanyámhoz, aki szívesen segít, bármi baja támad a személyzettel. Mert eddig, úgy tudom, nemigen foglalkozott a háztartással. – Attól ne féljen, Pali, Mária kitűnő gazdaasszony, ő volt a tógyörki ház úrnője. És én, ha közben sokat olvastam is, eltanultam tőle a háztartás vezetésének minden fortélyát. A szakácsoktól, szakácsnőktől még főzni is megtanultam! – jelentette ki büszkén. – Különben mit is csinálhattunk volna egész álló nap? Amióta Lotti férjhez ment, még whistezni sem tudtunk! Ahhoz három személyre van szükség! Mi meg csak ketten maradtunk. Vendég pedig nemigen nyitotta ránk az ajtót. Mert tudja, mit kérdezett nagyapa? – Tudom, kedves: „Kicsoda az úr, és mit akar az úr?” – ölelte át Veres Pál a feleségét. – Azt hitte, ezzel elriasztja a kérőket. És ez sikerült is neki. Valójában hálás vagyok ezért, különben már rég feleségül vette volna valaki az én Mincsuskámat! 3 Sturmann Márton úgy döntött, hogy megtartja pesti palotáját, és csak időnként megy le Tógyörkre. Azt mondta: Mária is maradjon Tihanyiéknál, majd csak akad valaki, aki megtetszik neki. Miután már két unokája férjhez ment, belátta: nem tarthatja őket erőszakkal elzárva a világtól. Mária nagyon élvezte nagynénje házát, szerette a társas összejöveteleket, s lassanként a háztartás vezetését ő irányította. Elszámolt a kulcsárnéval, rájött, hányszor és mennyivel csapják be az ágyban fekvő grófnét, váratlanul megjelent, mikor a szobalányok takarítás helyett, mint a fecskefiókák, összebújva fecsegtek. Hamarosan réme lett a személyzetnek, ki is kellett a cselédség közül néhányat cserélni. Még a gróf is beleegyezett, hogy tolvaj komornyikja helyett Tógyörkről hozassa fel az egyik inast. Amikor Mária úgy érezte, rendbe hozta a háztartást beteg nagynénje helyett, meglátogatta Lottit Gömörben, és rövidesen Vanyarcot kereste fel. Örült húga boldogságának, s elégedetten tapasztalta, hogy sógora mennyire kényezteti feleségét.
  • Sokan keresték fel Vereséket, köztük a leggyakrabban Szontagh Pál és a megyei urak. Főleg politikáról beszélgettek. Valamennyien Kossuth hívei voltak, és boldogan ünnepelték 1840-ben, amikor kiszabadult. Úgy érezték, ezután új, szabadabb légkörben élhetnek, s reménykedtek az ország függetlenségének kivívásában. Hermin mindig részt vett az összejöveteleken. Amikor férjét és a barátokat hallgatta, rádöbbent, mennyire elzártan élt mostanáig, fogalma sem volt mindarról, amiről itt beszélnek. – Milyen tudatlan vagyok! – panaszolta férjének –, csak a tógyörki könyvtár könyveit olvastam. Volt ott mindenfajta írás, szentimentális regények, közgazdasági könyvek, matematikai értekezések, valamennyi német nyelven. De egyetlen földrajzkönyvet sem találtam ott, sem a magyar történelemről nem olvastam soha. – Miért nem taníttatják a lányokat éppen úgy, mint a fiúkat? – kérdezte meg egyszer férjét, aki meglepődött a kérdésen. – Látja, kedves, erre sohasem gondoltam vallotta be. – Tudja, mi négyen voltunk fiútestvérek, egy kishúgom alig féléves korában meghalt. Természetes volt, hogy mindannyian elkerültünk otthonról, Eperjesre, Selmecre. Ha a húgom nem hal meg, bizonyára guvernantot hozat mellé édesanyánk! – Nagyapa még guvernantot sem hozatott. – Hermin elnevette magát. – De talán jól is tette, mert ezek a német vagy francia nevelőnők éppen csak a hazájuk nyelvét ismerik, más területen éppen olyan tudatlanok, mint a növendékeik. Nem is tudom, hogy ha egyszer nekünk lánygyerekünk lesz, ki fogja őt tanítani? Maga nem ér rá, én pedig ostoba liba vagyok, még magyarul is hibásan beszélek! – Már sokat javult a beszéde, Mincsuskám – vigasztalta Véres Pál, és egy pillanatra ő is eltűnődött felesége szavain. Valóban, miért nem taníttatják a lányokat is, hiszen akadna közöttük olyan, aki érdeklődne a tudományok iránt, akárcsak a fiúk. Igaz, a legtöbb hamar férjhez megy, és akkor már a háztartás meg a gyereknevelés gondja hárul rájuk. Iskolájuk nincs, mert a német nyelvű méregdrága intézetekben valójában nem sokat tanulnak, főleg jó modorra, táncra, a társaságbeli szabályok betartására oktatják őket. – Ha lányom lesz – jelentette ki Hermin –, nevelőket fogadok mellé, igazi, komoly, tudós embereket, s mellettük talán én is pótolom azt, amit lánykoromban elmulasztottam. Veres Pál beleegyezően bólintott, és arra gondolt, hogy az első gyermekük úgyis fiú lesz. Hadd ábrándozzék Mincsuska arról, hogyan neveli a lányát. És nagyon meglepődött, talán kicsit csalódott volt, amikor az első gyermek leány lett. Idősebb Veresné Meskó Magdolna sem titkolta csalódását. Még a kislány nevét sem tervezték előre, hiszen természetes volt, hogy a fiú az apja után a Pál nevet kapja. Hermin boldog volt, hogy kislánya született. Szerette volna édesanyja után Karolinának nevezni, de az anyós nem engedte. – Constantia lesz – jelentette ki megfellebbezhetetlenül –, ha már lány lett – mondta a fiának. – Hermin édesanyja kolerában halt meg, csak nem akarsz ilyen baljóslatú nevet választani? Veres Pál akármilyen jó férj volt, nem mert szembeszállni édesanyja akaratával, csak annyit jegyzett meg csendesen, hogy a Constantia nem magyar név, és most, amikor az egész ország a magyarsága fennmaradásáért küzd, magyar nevet kell adni a lányuknak. – Hát fordítsd le a Constantiát magyarra, tudsz te annyit latinul! – vágta el a vitát Meskó Magdolna. – Constantia annyit jelent, mint állhatatosság, szilárdság, a kislányunk így Szilárda lesz. Beleegyezik, Mincsuskám? – kérdezte Hermintől. Hermin, akit a szülés eléggé megviselt, megadóan vette tudomásul, hogy anyósa akarata érvényesült. A keresztanya Mária lett, aki akkor már menyasszony volt. Sándor Zsigmond, egy nagyhalápi földbirtokos volt a vőlegény, de vártak az esküvővel addig, amíg a kislányt keresztvíz alá tarthatta. Még Sturmann Márton is eljött az ünnepélyes alkalomra, hintója tele volt ajándékokkal. A vanyarci evangélikus templomnak új keresztelőmedencét ajándékozott, a
  • cseppnyi dédunoka pedig megkapta féltett kincsét, amit eddig sem lányainak, sem unokáinak nem adott: egy csillogó gyémánt nyakláncot és fejéket. – Ne féljetek, jut még nektek is ékszer – mondta Herminnek és Máriának. – Mária ismeri a tabernákulum5 titkos fiókjának a nyitját, ott találtok meg mindent. Osztozzatok meg rajta, tudom, jó testvérek vagytok, nem kaptok majd hajba! – A Veres családnak is van ékszere, kedves Márton – Meskó Magdolna felvetette a fejét –, majd a menyeim kapják, ha behunyom a szemem, merthogy csupa fiút szültem! – tette hozzá, a halott kislányt nem is említve, és csak aki nem akarta, az nem érezhette benne az újdonsült nagymama megjegyzésének élét. – Egyre megy – legyintett az öregúr –, akár fiú, akár lány, mind kirepül a fészekből, és öregségére az ember magára marad. De hát jó is talán, mi örömük lenne a fiataloknak egy bogaras vénember társaságában? Hozzám csak a kutyáim hűségesek. Az az egy kívánságom van, hogy előbb haljak meg, mintsem Néró és Cézár… No de hagyjuk ezt, nem szabad az örömünnepet ilyen keserű szavakkal elrontani. Szerencsére éppen megszólalt az ebédhez hívó csengő. Veres Pál Sturmann Márton mellé ült, s arról beszélt, hogy nemrégiben egy megyegyűlésen mennyit emlegették azért a sok jóért, amit a vakokért és a siketnémákért tett. Az öregúr ezen kicsit megvigasztalódott, de aztán szótlanná vált. Elgondolkodott hosszú életén. Nyolcvanegyedik évében járt, és azon tűnődött, mennyi van még hátra. Nem sok lehet… ott a díszes koporsó, lesznek majd, akik gondoskodnak a temetéséről, unokák, dédunokák állják majd körül a sírt, aztán oda kerül a sírboltba, imádott felesége és gyermekei mellé… Igyekezett elhessegetni a borús gondolatokat, jó étvággyal evett. Lám, Herminből milyen jó gazdaasszony lett!… Végigjárta a kastély minden szobáját, a gondozott parkot, amelyen kis patak futott keresztül. Ebéd után kérte, vigyék körül a gazdaságban. És ott is mindent rendben talált. – Jó gazda vagy, édes fiam – mondta elégedetten –, pedig azt hittem, csak a megyei ügyek érdekelnek. Nem tetszik nekem a ti Kossuthotok. Járatom ugyan a lapját, de azt mondom, édes fiam, veszedelembe sodorja az országot. Talán már nem érem meg, de érzem, hogy ez a nagy ellenzékieskedés meg szabadelvűség nem vezethet jóra. Veres Pál nem ellenkezett Sturmann Mártonnal, tudta, milyen makacs ember az öreg, és éppen kislánya keresztelőjén kezdjen vitatkozni? Kossuth az ő emberük, és ha forradalom lesz, ám legyen, mintsem továbbra is az osztrák igát nyögjék. Hiába áldoztak annyi magyar vért, hiába volt Rákóczi szabadságharca, utána még kegyetlenebbül igyekeztek elnémetesíteni az országot. Hermin hamar megerősödött a szülés után, de azt a kívánságát, hogy maga szoptathassa kislányát, anyósa hevesen ellenezte. – Mit gondolnak rólunk a környéken? – kérdezte felháborodottan. – Szoptatós dajkára sem telik a farádi Vereséknek? Azért, mert négy fiam van, jut mindegyiknek annyi, hogy úri módon megélhessenek! Aztán elég vézna maga, édes lányom, vigyáznia kell magára! Hermin nagyot nyelt, mint már házassága alatt több ízben, nem akarta férjének elmondani, hány apróbb-nagyobb tűszúrást kell anyósától elviselnie. De amikor a termetes szoptatós dajka melléhez szorította kislányát, legszívesebben kitépte volna a karjából. Mostanában Veres Pál is több időt töltött Balassagyarmaton, a megyeszékhelyen, gyakran csak késő este érkezett haza, volt úgy, hogy ott is aludt a Balassa Szállóban. Nagy volt az öröm, amikor Mária, aki közben férjhez ment, meglátogatta őket, és Lotti is – akinek már három gyermeke volt – eljött, a messzi Gömörből nővéréhez. Az anyósnak mind a 5 tabernákulum: fiókos íróasztal
  • két testvér nagyon tetszett, feltűnően kedves volt hozzájuk. Lottit azért dicsérte, mert három fiút szült, Máriát pedig biztatta, ne várjon sokáig, népesüljön be a hatalmas nagyhalápi birtok. – Ha már ilyen későn kötötték be a fejét, kedves lányom! – tette hozzá. Ezt a megjegyzést nem tudta lenyelni. Kilenc hónapig tartózkodott Borbála asszony, a dajka a vanyarci kastélyban, aztán nagy könnyhullatások közepette távozott, és Hermin boldog volt, hogy a babonás, mindenféle ostobaságokat gügyögő teremtéstől végre megszabadult. A szárazdajka ellen pedig erélyesen tiltakozott, és kijelentette, hogy maga fogja füröszteni Szilárdát. – Végre enyém a gyermek – mondta ragyogva férjének –, nem rabolhatja el tőlem senki! Szokatlan dolog volt ez 1843-ban, sem rokoni, sem baráti körben nem akadt senki, aki ne fogadott volna gyermeke mellé segítséget. Veres Pál is féltette asszonyát, azon csodálkozott, hogyan meri megfogni azt a parányi jószágot. Különben most már az apa is rajongott Szilárdáért, és büszkén hangoztatta, hogy „okos embernek először lánya születik”. Természetesen ezért a mondásért idősebb Veres Pálné neheztelt meg. 1844-ben megszületett a második gyermek, fiú volt, de mindössze három napig élt. A szülők kétségbeesése határtalan volt, különösen azért, mert Hermin a szülés után súlyosan megbetegedett. Hetekig feküdt, és amikor eljött a nyár, akkor is csak néhány lépést tudott a kertben tenni. Egy karosszéket hordtak utána, hogy leülhessen, ha elfárad. Ez alkalommal az anyós nem tett semmilyen fullánkos megjegyzést, kímélte menyét, ahogyan csak tudta, hiszen látta, hogy fia mennyire aggódik feleségéért. És Pali volt a legkedvesebbik fia. A kis Szilárda is mindinkább a szívéhez nőtt, kétéves korára hibátlanul beszélt, méghozzá magyarul, és ezzel mindenkinek nagy örömet szerzett. Amikor Veres Pálné kicsit jobban lett, nem fogadta meg az orvosi tanácsot, és felkelt. Egy alkalommal, amikor dr. Birli meglátogatta, kézimunkázás közben találta. Férjének készített házisapkát színes fonalból. – Drága kézimunkát készít, nagyságos asszonyom – mondta rosszallóan. – Ugyan, doktor úr, az anyag igazán olcsó volt! Kérdezze meg az uramat, ő hozatta a pamutot Pestről. – Nem a fonal került sokba, az egészségét féltem. Drága mulatság lenne, ha újra megbetegedne! – Hát akkor mit csináljak egész álló nap? –nézett elszomorodva az orvosra Hermin. – A háztartásban mindent elvégeznek helyettem, Szilárda eljátszik egyedül, zongorázni nem tudok, ahhoz nem érzem magam elég erősnek. – Olvasson, nagyságos asszony, vagy olvastasson fel valakivel! Aztán hívjanak minél több vendéget. A múltkor, amikor itt voltam, láttam, egészen felélénkül, ha vendégek vannak. Mondta is az ura: „A feleségem mindjárt meggyógyul, ha vendégek jönnek!” – Igaza van, kedves barátom! Ha Szontagh Pál jön, mindig jól érzem magam! És megígérte, hogy elhozza Madách Imrét, legkedvesebb barátját. Hiszen szomszédok
  • vagyunk, nógrádi ő is, sztregovai. Most már én is nógrádinak vallom magam, nem Pest megyeinek. Pedig tizenöt éves koromig Budán, aztán Tógyörkön éltem. Azt hittem, a budai hegyeknél nincsenek szebbek, és most a Cserhát nőtt a szívemhez! Igaz, csak egy nyugszékből nézhetem a tájat. Lesz idő, doktor úr, hogy ki is mozdulhatok a kertből, és ha másképpen nem, kocsin bejárhatom a vidéket? – Először meg kell erősödnie! Ki kell kerülnie az otthoni környezetből. Valamilyen fürdőhelyre gondolok. Mit szólna Szliácshoz? – Az nagyon messze van, és távol lennék az uramtól! Nekem még egy nap is sok, amikor nem tud hazajönni Balassagyarmatról. És akkor esetleg hetekig ne lássuk egymást? – Meg kell gyógyulnia! – Az orvos hangja nagyon komoly volt. – Be kell látnia, hogy mindhármuk érdekében, hiszen ott van a drága cseppség is, meg kell ezt az áldozatot hoznia. Hosszú időbe telt, amíg Veres Pálné rászánta magát, hogy megfogadja az orvos tanácsát. Egy jó barátnője Vihnyén gyógyult meg, naponta fürdött az ottani tó vizében. Így elhatározták, hogy Vihnyét keresik fel, noha ez nagyon messze volt, és Veres Pál féltette feleségét a hosszú úttól. Négylovas, üveges hintón indultak útnak, az anya és a kis Szilárda, mögöttük jött a poggyászkocsi egy szobalánnyal. A ruhaneműkön kívül még ágyneműt is vittek magukkal. Minden négy óra út után pihentetni és etetni kellett a lovakat. Este megszálltak egy út menti fogadóban, és másnap délutánra érkeztek Selmecbányára. Veres Pálné szerette volna megtekinteni a városkát, hiszen férje az ottani líceumban tanult. De olyan gyengének érezte magát, hogy nem mert vállalkozni arra, hogy kiszálljon a kocsiból. Így továbbmentek. Festői vidéken haladtak keresztül, a sziklás hegyeket patakok szelték át, a falu minden kis háza mögött rózsakert virított. A falun keresztülhaladva jutottak el a fürdőházhoz. Veres Pálnét annyira megviselte az út, hogy napokig feküdnie kellett. Már-már úgy volt, hogy hazamennek, azután az ottani orvos rábeszélésére mégis megkezdte a fürdőzést. Néhány nap után érezte, hogy erősödik, úgyhogy hamarabb hazamentek, mintsem szándékuk volt. A vihnyei kúra után tökéletesen meggyógyult. Ezentúl is eljártak minden évben fürdőhelyekre, néha Veres Pál is szakított időt magának, hogy elkísérje családját. Így Szliácsra együtt mentek, és itt találkoztak Kossuth Lajossal. Ötéves volt akkor Szilárda, s egész életében emlékezett erre a nevezetes eseményre. Kossuth feleségével és három gyermekével nyaralt ott, barátságos és szívélyes volt mindenkivel. Benne látták ekkor Magyarország jövendő vezéralakját. Veres Pálné különösen lelkesedett érte, s örült, hogy kislánya együtt játszik a Kossuth gyerekekkel. Még a gőgös, merev Kossuthné is szívébe fogadta Veres Pálnét. A későbbi évek során, amikor olyan sokan haragudtak Kossuthnéra mind a negyvennyolcas, negyvenkilences magatartása, majd emigrációjukbeli viselkedése miatt, Hermin visszagondolt rá, amint aggódva mondta: – Féltem Lajost! Ő az egész ország gondját magára veszi, és bár hihetetlen a munkabírása, egyszer majd összeroppan. És a családja… Túl jó gyermek és túl jó testvér… De az idillikus fürdőhelyen senki sem látott a jövőbe. Kossuthék távozása előtt búcsúvacsorát rendeztek a család tiszteletére. Veres Pálné is részt vett az esten, megengedte, hogy kislánya is fennmaradjon. Később emlékezetből lejegyezte a nagy államférfi búcsúbeszédét. (Akkor még csak németül írt, naplóját is 1854-ig németül vezette.) Kossuth lángoló szavakkal buzdította az egybegyűlteket, hogy ütött a cselekvés órája, ne szunnyadjanak, mert valahányszor elszunnyadnak, szabadságukat veszítik el. A miatyánk imádságát úgy módosíthatnák: „A tetterőt és akarást add meg nekünk ma, és ne vígy bennünket a reménység örvényébe, de szabadíts meg a tétlenségtől!” – Mama, te olyan szép vagy! – Szilárda nemigen értette, mit beszél Kossuth, akit már akkor is „a szavak nagy varázslójának” tartottak, csak édesanyjában gyönyörködött, aki könnyű, rózsaszín muszlinruhában ült Meszlényi Teréz mellett. Kossuthné szája keskenyre
  • húzódott, egyrészt féltette urát, hogy tervei, reményei elsodorják, másrészt féltékeny volt a sok szép asszonyra, akik mind áhítattal csüggtek Kossuth minden szaván. Amikor elbúcsúzott Veres Pálnétól, meg is jegyezte: – Magának könnyű, kedves Hermin, békességben él vanyarci otthonában, urát legfeljebb egy-két napra szólítja el a kötelesség. De én sohasem tudom, másnap mire ébredek. És meddig lesz enyém Lajos… 1847-ben gyakori vendége volt a vanyarci kastélynak Szontagh Pál, és amint ígérte, magával hozta Madách Imrét. Madách akkor már két éve nős volt, de a felesége mindig otthon maradt. A megyében mindenki tudta, milyen sok akadályt kellett Madáchnak leküzdenie, amíg Fráter Erzsit feleségül vehette. Balassagyarmaton ismerte meg a lányt, egy bálon. Erzsi Biharból való volt, nagybátyjához, Fráter Pál alispánhoz jött látogatóba. Madách, aki barátja, Szontagh Pál unszolására ment el a mulatságba, bár kijelentette, hogy nem táncol, elbűvölten nézte a kecsesen táncoló, fehér ruhás teremtést. Lehet, hogy a lány is megérezte a férfi tekintetét, és akarva-akaratlanul leejtette a karkötőjét. Madách odasietett, felszedegette az elgurult gyöngyszemeket, aztán bemutatkozott. És fogadása ellenére táncra kérte Erzsit. Abban az időben Szontagh is udvarolt a lánynak, de eszébe sem jutott feleségül venni. Kacérnak, felületesnek tartotta, és ezt a véleményét nem is titkolta Madách előtt. Ő azonban első látásra beleszeretett Fráter Erzsibe. A lány anya nélkül nőtt fel, az apja nevelte, már amennyire egy férfiember egy könnyed, mulatós természetű lányt nevelni tud. Hiszen az elszegényedett cséhteleki kúrián nem volt senki sem, aki törődött volna a felcseperedő szép kislánnyal. Éppen hogy az írásolvasást megtanulta öccse nevelőjétől, de helyesen írni soha nem tudott, könyvet soha a kezébe nem vett, csak a muzsikát szerette. Talán ha akad valaki, aki foglalkozik vele, a zene megkomolyítja, nemesebbé teszi. De nem volt senkinek erre gondja. Madách a bál után Szontaghhoz írt levelében bevallotta szerelmét: „Hol kezdjek írni ezen minden vonzó és minden álnok, minden jó és minden könnyelmű, minden lelkület és minden cynizmus mikrokosmusáról? – Öltözete szokás szerint igen ízléses, és egyszerű fehér en-pretension kis taréjával egy lidércke, melly éjjel ég, de még ég, s a cipót meg nem süti, mint a hold világa bolyong – örvény fölébe csal, és megfoghatatlan.” Szontagh Pál a levél olvasása után nagyon sajnálta barátját, tudta, Madách milyen könnyen lángra gyullad, hiszen több fellobbanó szerelmét ismerte. És tudta, hogy idősebb Madách Imréné, a buzgó katolikus, az illemre, viselkedésre sokat adó, művelt, igazi nagyasszony ellenzi majd fia házasságát. Egyrészt mert a Fráterek reformátusok voltak, elszegényedett, mulatós bihari család, s a lány, akármilyen csinos, anya nélkül felnőtt, könnyűvérű teremtés. Ezt mondotta róla Szontagh Pál édesanyja is. Veres Pálné a szerelmesek pártján állt, még fel is ajánlotta, hogy meglátogatja idősebb Madáchnét, és rábeszéli, ne keserítse meg ellenkezésével sem fia, sem leendő menye életét. Majthényi Anna elsősorban a valláskülönbség miatt kesergett. Veresné vallási tekintetben szokatlanul szabadgondolkodású volt, ez a későbbi évek folyamán több alkalommal be is bizonyosodott. Azt magyarázta, hogy csak egy Isten van, és mindegy, hogy milyen vallás szerint imádkozunk hozzá. Idősebb Madáchné vállat vont, s azt gondolta: vendége evangélikus, könnyű neki a reformátust védeni. És az sem hatotta meg, hogy Erzsi reverzálist6 ad: a születendő gyermekeket katolikus hitben nevelik majd fel. Sokat bánkódott Madáchné Majthényi Anna, aki nyolc gyermeket szült, öt érte meg közülük a felnőttkort, s közöttük Imre, akit Eminek becézett, volt a legkedvesebb. De amikor 6 reverzális: kötelezvény, írásbeli nyilatkozat
  • látta, hogyan szenved imádott fia, beleegyezett a házasságba. 1845-ben Madách elutazott Cséhtelekre, és feleségül kérte Erzsit. Hogy szerelemből vagy meggondolásból mondott-e igent a lány, azt több mint száz év után nem tudhatja senki. Feltehetően meghatotta őt a fiú rajongása, de az is számításba jöhetett, hogy hatezer hold föld gazdája a horpadt mellű fiatalember, aki soha nem hallott szép szavakkal vallott neki szerelmet. Fráter Pálék is rábeszélték, azt gondolták, jobb egy anyátlan lánynak, ha bekötik a fejét. Madách váltott lovakkal, tiszttartójuk társaságában elutazott Bihar megyébe, és az apától kérte meg annak a lánynak a kezét, akiről a felvidéki társaság azt mondogatta: „Ilyen lánynak udvarol az ember, de nem veszi el!” – Hozza már el egyszer Erzsit – kérte Veres Pálné Madáchot –, vagy látogassak én el hozzá? – Nagyságos asszonyom végtelenül jó! – A fiatal táblabíró zavarban volt. – Erzsi nagyon félszeg, ha emberek között van, mindenkitől fél, hiszen olyan hiányos nevelést kapott. – Engem is hiányosan neveltek – mondta a háziasszony –, magyar nő létemre még magyarul sem tudok helyesen. De könyvekkel pótolni lehet a hiányosságokat. Engem a férjem gyakran tanít, s boldogan veszem, hogy temérdek dolga mellett még velem is foglalkozik. Tanítsa maga is a fiatalasszonyt. Bizony nagyon fiatal… Madách erre már nem tudott mit felelni. Nem mondhatta azt, hogy néhányszor már próbált komolyabb dolgokról beszélgetni feleségével, de ö mindig félbeszakította. Csak azt vette szívesen, ha Emi zongorázott. Ekkor Madách felajánlotta, hogy zongoratanárt hozat, de Erzsi nem vállalkozott arra, hogy gyakoroljon. – Csak te játsszál nekem, én meg hallgatlak! Gyenge vagyok én ahhoz, hogy órákig üljek a zongora mellet! Ezt Madáchnak be kellett látnia, a fiatalasszony szervezete valóban kíméletre szorult, ezt orvosuk is megmondta. 1846-ban született első kisfiúk csak pár napig élt, s most, hogy 1847- ben újra gyermeket várt, nem akarta semmivel sem terhelni. Így leült a zongora mellé, de Erzsi csak a könnyű muzsikát szerette, Beethovent, Bachot unalmasnak találta, mindig magyar nótákra vágyott. És ilyenkor eszébe jutottak a balassagyarmati bálok, ahol még egy fordulót sem tehetett, máris lekérték. A hajába tűzött rózsáért hányan versengtek! Igaz, versengtek érte, de feleségül csak ez a jóságos, hűséges tekintetű férfi kérte. Madách azért is járt gyakran Veresékhez – bár lelkiismeretfurdalást érzett, hogy addig feleségét magára hagyja –, mert ott megtárgyalhatták a megye ügyeit. Az aljegyzőségről egészségi állapota miatt le kellett mondania, ekkor Nógrád megválasztotta táblabírónak, de ez csak amolyan tiszteletbeli rang volt, a megye ügyeibe, amelyeket elképesztőnek talált, nem tudott beleszólni. Ő követ szeretett volna lenni, felszólalni az országgyűléseken, mint barátja, Lónyai Menyhért, akinek némi irigységgel mondta: „Te már a pályán vagy, melyre én csak fegyverkezem.” Veres Pálné mindig részt vett az összejöveteleken, ha férje és barátai: Szontagh Pál, Madách Imre a megye elképesztő visszásságait tárgyalták. – Nem untatja a politika a nagyságos asszonyt? – kérdezte egy alkalommal Madách, és a feleségére gondolt, aki előtt meg sem említhette, milyen tűrhetetlenek az állapotok Nógrádban. – Untatna? Hálás vagyok az uramnak és maguknak, hogy hallhatok ezekről a dolgokról. Lánykoromban bizony fogalmam sem volt arról, mi történik az országban, csak most döbbenek rá: milyen feladat vár minden gondolkozó emberre. Jár nekünk a Pesti Hírlap, olvastam én abban a maga cikkeit is, igaz, Timon álnevet választott, de Szontagh Pali felvilágosított, hogy az álnév mögött maga rejtőzik. Madách elámult a háziasszony szavain, hát még amikor az fel is sorolta, hogy miket kifogásol Madách a cikkekben. A börtönök egészségtelen állapotát, a nemesi bűnözők pereinek elhúzódását, az építkezések halogatását.
  • – És maga nemcsak a maradiság ellen harcol, hanem az óvatoskodó álszabadelvűség ellen is. Egyesek megidézik a szabadelvűség szellemét, hangoztatják a polgári eszméket, de ők ijednének meg a legjobban, ha annak gyakorlati megvalósítására kerülne sor. És annak is örülök, hogy Kossuth-párti, akár az uram! A két vendég tisztelettel és bámulattal hallgatta Veres Pálnét, a házigazda pedig kimondhatatlanul büszke volt a feleségére. Madách mintegy mentegetőzve jelentette ki: – Eddig elfogadtam Victor Hugó felfogását, hogy a nőknek többnyire az a jellemük, hogy nincs jellemük. De ezt most ünnepélyesen visszavonom! Bár sok ilyen nő lenne hazánkban, talán előbbre jutnánk! Hazafelé kocsiztukban a két jóbarát nagyon hallgatag volt. A vanyarci kastélyban töltött órák alatt Madách a feleségére gondolt, akinek hiába olvasta fel verseit, hiába beszélt készülő drámáiról, az csak unott arckifejezéssel hallgatta férjét. – Nem szellemi társ, mint Veres Pálné, de szeretem – mondta félhangosan. Szontagh Pál úgy tett, mintha nem hallotta volna barátja szavait. Majd ahogy haladt velük a hintó a csendes, őszi estén, Madách – mintegy mentegetőzésképpen – halkan szavalta feleségéhez írt versének két szakaszát:
  • Nem vagy már, aki hajdanában, Szirtéleknek zúgó csermelye, Benne forrongó, de vad erő van, Mely megdöbbent, útját futva le. Rónaságnak lettem most patakja, Mely szelíden, lassan folydogál, Csillagocskát tükröz sima árja, És mellettem part virága áll. „Szegény barátom – gondolta Szontagh –, egyelőre még áltatja magát. De vajon meddig: Én figyelmeztettem, rajtam kívül még sokan mások is, hogy Fráter Erzsi nem való feleségnek. De talán túl sokan óvtuk, intettük, éppen ezért makacsolta meg magát. Lehet, hogy ha egyszer gyerekük lesz, megkomolyodik az a bohó, felületes teremtés. Adná az ég!” 4 A márciusi forradalom híre hamar eljutott Vanyarcra. Veres Pál a lázas napokban Balassagyarmaton tartózkodott, és felesége nyugtalanul várta haza férjét. Eszébe jutott a szliácsi nyár, még egy esztendeje sincsen, akkor Kossuthné féltette férjét, hogy elsodorja mellőle a politika. „Egy ország gondját hordja a vállán” – mondotta, és most ugyanezt érezte Veres Pálné. Vajon ki tudja-e vívni a maroknyi magyar nép a szabadságát, függetlenségét? Veres Pál, akkor már Nógrád megye főjegyzője, csak rövid időre tudott hazajönni, már szólította vissza a kötelesség. Idősebb Veres Pálné átköltözött menyéhez, férje nemrég hunyt el, s a két nagyon különböző felfogású asszony ezekben a reménnyel és rettegéssel teli napokban közelebb került egymáshoz. Mindkettőjük féltett gyönyörűsége volt a kislány, akinek csacsogása, vidámsága gyakran elűzte a borús gondolatokat. A nagymama kényeztette Szilárdát, az anya igyekezett ezt ellensúlyozni, írni-olvasni tanította a hatéves gyermeket. – Túl szigorú maga, kedves lányom, Szilárdához – csóválta a fejét az anyós – néha meg túl engedékeny. Aztán miért írja fel mindennap a gyermek viselkedését? Igaz, egy-szem gyerek – ezt a megjegyzést nem tudta elfojtani –, mit tehettem volna én négy fiú mellett? – Kedves mama – nehezére esett Veres Pálnénak így szólítani idősebb Veres Pálné Meskó Magdolnát –, én anya nélkül nőttem fel, s nagyon hiányzott az anyai féltés, gondoskodás. Azt kívánom, hogy a kislányom teljes bizalommal legyen irántam, hogy pótoljam neki a hiányzó testvéreket. Sohasem vagyok engedékeny, csak néha úgy játszunk, mintha ő lenne a mama és én a gyermek. Magdolna asszony nagyot nyelt. Különös teremtés a menye, ezt állapította meg magában. De azért titkon mindig édességekkel tömte a kislányt, és nagyot nevetett egy alkalommal (véletlenül hallotta meg), amikor anya és gyermeke úgy játszottak, mintha Szilárda lett volna a mama és édesanyja a gyermek. A kislány a labdázás közben messzire hajította labdáját, amely a patakba esett.
  • – Látod, látod, milyen meggondolatlan vagy! A víz elsodorja a labdát, s elvész! Ezért büntetést érdemelnél! – Én?! – Szilárda méltatlankodva kiáltott fel. – Én, büntetést? Hiszen most én vagyok a te mamád! Legfeljebb én büntethetlek meg! Ha akarom! De ne félj – tette hozzá, és mosolyogva ölelte át édesanyját –, én nem leszek olyan szigorú mama, mint te vagy! „No, ezt jól megkapta!” – gondolta elégedetten idősebb Veres Pálné. De nem lépett ki a bokor mögül, és nem mondotta, hogy tanúja volt a jelenetnek. „Pali fiam szereti, szinte isteníti – gondolta az anyák örök, nehezen legyűrhető féltékenységével –, mit tehetek? És legalább nem olyan hóbortos, mint a Biharból jött, ostoba fiatalasszony, aki még a helyesírást sem tanulta meg.” A múltkor meglátogatta Sztregován idősebb Madáchnét, aki panaszkodott is, hogy pazarol a menye, nem ért semmihez sem. Ott van a kis Aladár, a pár hónapja született kisfiú, a szoptatós dajka uralkodik a házban, Erzsi csak fekszik a pamlagon, a cselédség meg kilopja a szemét. Ide még nem hozta el Madách Imre a feleségét, inkább az ő fia jár Csesztvére. Nagyon benne vannak a politikában, félti is Palit, nem lehet ennek jó vége. Meg is mondta Majthényi Annának: miért engedi szabadjára a fiait? Amikor Pesten neveltette őket, még azt is megtiltotta, hogy eljárjanak a pesti Magyar Színházba. Most meg hallja Palitól, hogy Madách Imre azt mondta: mindinkább megerősödik abban a hitében, hogy csak véres út vezet a boldogsághoz. „Bajt hoz ez ránk! – gondolta kesernyésen. –Nemzetőrséget szerveznek, és Kossuth lázító szavára már indulnának is az osztrákok ellen.” Ha Veres Pál rövid időre hazalátogatott, lelkesen beszélt Kossuthról, és Hermin, bármennyire féltette az urát, helyesnek találta, hogy nemzetőrséget állítanak fel. Madáchot gyenge egészsége miatt fel akarták menteni a szolgálat alól, de ő tiltakozott ez ellen. Nem rajta múlott, hogy nem vehetett részt a harcokban. Ugyanis Nógrádban a nemzetőrség afféle népfelkelés jellegű alakulat volt, és Mészáros Lázár hadügyminiszter jónak látta a kiképzetlen csapatok helyett honvédzászlóaljakat felállítani. Hermin megkönnyebbülten hallgatta férje erről szóló beszámolóját. Bármennyire lelkesedett a forradalomért, titkon örült, hogy Veres Pál Madáchcsal együtt csak a megye lakosságának mozgósítását intézte. A többi Veres fiú mind a harctéren volt, sokat zokogott emiatt az anya. Hermin vigasztalta, s Szilárdát küldte hozzá, amikor magába roskadva, még az ebédhez sem volt hajlandó kijönni a szobájából. Aztán nagy nehezen megjelent, és könnyek között mondta, hogy kilátástalan a harc, az osztrákok sohasem engedik meg, hogy Magyarország független legyen. – Én bízom Kossuthban és a magyar népben! – jelentette ki Veres Pálné, de Meskó Magdolna csak legyintett. – Túl fiatal maga, édes lányom – mondta keserűen –, bár igaza lenne! 1848 szilveszter éjszakáján a kormány Debrecenbe tette át székhelyét, s aki tudott, menekült az osztrákok elől. Veres Pál csak harmadnapra érkezett haza Balassagyarmatról Vanyarcra, tőle tudták meg a kétségbeejtő hírt: Pestre bevonult Windischgrätz. – Ugye, megmondtam? – tört ki a fájdalom idősebb Veres Pálnéból, és távol lévő fiaiért remegett. Átkocsizott Sztregovára, s a két anya átkozta Kossuthot, aki harcba sodorta az országot. – Az én beteges fiam sem kíméli magát, nem törődik azzal, hogy anyja, felesége és két gyermeke van! Időközben megszületett Jolán. Madách örült a szép, egészséges kislánynak, de most nem tudta lekötni a családi élet. Keserűen tapasztalta, hogy Erzsit egy cseppet sem érdekli a haza sorsa és az, hogy mit hoznak az elkövetkezendő napok. Madách testvérei is a forradalom lelkes hívei voltak. Madách Károly egy szeptemberi levélben nem helyeselte ugyan Lamberg meggyilkolását, de elkerülhetetlen tettnek ítélte, mert – véleménye szerint – csak ezzel lehetett megakadályozni a polgárháborút. Ő ekkor már a honvédelmi minisztérium
  • tisztviselője volt, s mint ilyen, felmentették volna a hadiszolgálat alól, ő mégis készült a Délvidékre, részt akart venni a harcokban. Ezért 1849 elején Debrecenbe ment, és ott jelentkezett a forradalmi kormány hadügyminisztériumában. A legfiatalabb fiú, a huszonegy éves Madách Pál Nógrád megyében aljegyző volt a császári megszállás alatt. Ő, ellentétben a nógrádi tisztikarral, nem hódolt meg, hanem északnak fordulva Görgey seregéhez csatlakozott, és azután jutott el Debrecenbe, ahol Kossuth szolgálatában mint futár működött. A két anya akkor nem tudta, mennyi szenvedés vár még rájuk a szabadságharcban. Veres Pál, amikor a császáriak elfoglalták Nógrádot, visszavonult Vanyarcra. Egy súlyos tüdőgyulladás akadályozta meg, hogy testvéreit kövesse. Fivérei, akárcsak Madách Pál, eljutottak Debrecenbe, és részt vettek a harcokban. A trónfosztás után győzelem győzelmet követett, és amikor Pestet is visszafoglalták, mindenki reménykedett, hogy nem volt hiába a véráldozat, az ország szabad lesz. Csalóka volt a remény, százhúszezer kozák lepte el az országot, pusztítva, rombolva haladtak kijelölt útjukon. A kormánynak, amely nemrég tért vissza Debrecenből Pestre, újból menekülnie kellett, először Szegedre, majd Aradra. Veres Pál csak lassan gyógyult. Aggódott hazájáért, testvéreiért, barátaiért. Tudta, hogy amikor a császári csapatok bevonultak Balassagyarmatra, a honvédeknek be kellett szolgáltatniuk fegyvereiket, de azoknak egy részét Sztregován rejtették el. Veres Pál kardjait összetörte, csak a csákóját őrizte meg, ezt Hermin férje halála után is egy vitrinben tartotta, nemzetiszínű szalaggal átkötve. Veres Pálné bármennyire lelkesedett a haza függetlenségéért, örült, hogy férjét, ha lábadozva is, maga mellett tudja. Az egyik Veres fiú Világosnál foglyul esett. Veres Pál nem tudta meglátogatni, így felesége vállalkozott a veszélyes útra. Egy rokonával utazott, gyakran rejtett ösvényeken az aradi várba, ahol sikerült találkoznia sógorával, és átadhatta a magával hozott élelmet, ruhaneműt. Emlékül kis fa karpereceket hozott, amelyeken apró, fából készült lakatok függtek. Ezek a lakatok jelképezték a hazánkra rakott béklyót. Első alkalom volt, hogy Szilárdát egyedül hagyta édesanyja. Nagy volt a megkönnyebbülés, amikor Veres Pálné épségben hazaérkezett. A Madách család sokkal szerencsétlenebbül járt. Madách Mária, aki özvegysége után másodszor is férjhez ment, sebesült férje után utazott Nagyváradra. Marosszaltinánál rablók támadták meg, első házasságából való fiával és férjével együtt kegyetlenül meggyilkolták. Csak a tett színhelyén talált zsebkendők monogramjából tudták megállapítani az áldozatok kilétét. Madách Pál, aki futári megbízással lovon vágtatott a kijelölt cél felé, nem törődve a zuhogó esővel, az úton tüdőgyulladást kapott. Elvitte Kossuth fontos üzenetét, aztán haldokolva tért vissza Sztregovára. Közben a császáriak elfoglalták Nógrádot, keresték Kossuth futárát, de ő addigra már elhunyt. Így vesztette el Majthényi Anna két gyermekét a szabadságharcban. A csapásokat azonban méltósággal viselte, nem sopánkodott, s nem emlegette, hogy előre megmondta: kilátástalan harcra lelkesítette a népet Kossuth. Madách tudott arról, milyen bestiális gyilkosság áldozata lett nővére. Édesanyjuknak azt mondották, hogy nem tudnak hollétükről, talán külföldre menekültek. Ezt az anya könnyen elhihette, hiszen sokan átjutottak a határon, köztük Kossuth is. Csesztvéről Vanyarcra kocsizott Madách a szomorú napokban. Ott tudták meg, hogy Lamberg meggyilkolásának évfordulóján akasztották fel Aradon a tizenhárom tábornokot. Sokáig semmi hír nem volt Szontagh Pálról, csak nagy sokára tudták meg, hogy a forradalmi kormány külügyminisztériumában dolgozott. 1848 augusztusában futárként bizalmas üzenettel küldték a majna-frankfurti Pauluskirchében tárgyaló Szalay Lászlóhoz, aki a birodalmi gyűlésen a magyar ügyeket képviselte. Majd Bécsbe utazott. A bécsi forradalom leverése után a felkelők vezére kérte a magyarokat, hogy bújtassák el Bemet. Szontagh lakására vitték a könnyebben megsebesült tábornokot, majd néhány napi
  • ápolás után hamis útlevéllel sikerült Bemnek átjutnia az osztrák határon. Ezért Szontaghot hadbíróság elé állították, s kétévi nehéz vasban eltöltendő fogságra ítélték. Madách, akit sok téma foglalkoztatott, eddig is írt néhány drámát, költeményt, ezekben a hetekben testvérei haláláról, a haza kilátástalan sorsáról írt. Csak Vanyarcon olvasta fel költeményeit. Erzsi mindig talált valami ürügyet, hogy ne kelljen meghallgatnia férje műveit. – Nem szeretem a szomorúságot – mondotta. – Te is jobban tennéd, Emi, ha vidámabb dolgokkal foglalkoznál. Hányszor kértelek, zongorázz nekem! Mindig csak búsulsz, ahelyett hogy örülnél: mi élünk, és egészségesek a gyermekeink! Nem felelt semmit sem ezekre a szavakra Madách. Mit is felelhetett volna? Befogatott, és átkocsizott Vanyarcra. Házkutatásokat rendelt el Haynau, minden birtokon megjelentek a csendőrök, és a pincétől a padlásig feldúlták a kastélyokat. Vanyarcra is eljutottak, elvitték az összetört kardokat, s amikor a csákót akarták széttépni, Veres Pálné erélyesen, németül tiltakozott ez ellen: – Maguk fegyvert és lőszert keresnek – mondotta –, nem ruhaneműket. Nem engedem, hogy hozzányúljanak! Erre nincs megbízásuk, sem felhatalmazásuk! A csendőrök vállat vontak. Hermin gyönyörű német beszédéből azt gondolták, Veres Pálné a honfitársuk, így megelégedtek néhány ékszerrel. Erre szintén nem volt felhatalmazásuk, de a kastélyokban a megfélemlített tulajdonosok szótlanul vették tudomásul: a feltört vitrinekből, szekreterekből kincseket rabolnak el. Az önkényuralom megnémította az országot, senki sem merte felemelni a szavát, tudták, hogy tizennégyezer titkosrendőr kényszerít némaságra mindenkit. Vanyarcon várták a híreket a három Veres fiúról. Egyik elpusztult, a másik kettőt közlegénynek sorolták be az osztrák hadseregbe. Magdolna asszony mindennap hálát adott az Istennek, hogy legalább Pali fia megmenekült, és annak is, hogy nem jár be Balassagyarmatra, megszűnt a megyei élet, kormánybiztosokat neveztek ki a megyék élére. Madách gyakran átjárt Csesztvéről Vanyarcra, Veres Pálné kérte: hozza magával a feleségét is, ne legyen az asszony egyedül. És arra is gondolt, ő majd el-elbeszélget vele, hátha sikerül valamelyest megkomolyítani a fiatal teremtést. Sajnálta is, hogy anya nélkül nőtt fel, akárcsak ő. Elhatározta, hogy könyveket ad a kezébe, s megmagyarázza neki, milyen nagy költő a férje, milyen szépek a versei, s ha a felesége ösztökéli: Emiből még híres ember lesz. Egy alkalommal sikerült Madáchnak magával hozni Erzsit, aki szótlanul ült egy karosszékbe húzódva, s alig tudta elfojtani ásítását. A haza sorsa, a leigázott nemzet, a kivégzett tábornokok, az Újépületben sínylődő barátok… mindez egy cseppet sem érdekelte Fráter Erzsit. Még az sem rendítette meg, hogy sógora, Madách Károly menyasszonyának apját, aki Kossuth pénzügyminisztériumában vezető szerepet játszott, Haynau felakasztatta. Azon töprengett, hogy meddig búslakodnak, panaszkodnak, miért nem beszélnek már arról, mikor lesz valami mulatság, ahol táncolni is lehet. Lám, ott a zongora, lezárva a fedele, miért nem jut eszébe a házigazdának vagy a háziasszonynak, hogy kinyissa, és játsszon valamit. El is határozta, hogy többé nem jön el ide, eleget hallgatja otthon férje szomorkodását, itt sem hall másról, mint bánatról. Ezért ugyan kár volt felöltözni, még pirosítót is tett az arcára, pedig már fogytán van, mi lesz, ha teljesen kiürül a tégely? Kitől kérjen? Azelőtt nagynénje, Fráter Pálné látta el szépítőszerekkel, de most az is csak jajong meg zokog… És a háziasszony… részt vesz a férfiak beszédében, Emi elbeszéléseiről, drámáiról mond véleményt. Az meg úgy hallgatja, mintha a Szűz Mária szólna hozzá. Mit csináljon, nem érdeklik férje írásai. Talán ha mindig róla, neki írna, mint a Vadrózsa ciklusban, érdeklődve hallgatná, de ez a sok történelem meg a vérbe fojtott szabadság meg Kossuth sorsa… Bánja is ő, mi lett Kossuthtal. Huszonkét esztendős, s ha így múlnak az évek, megöregszik. Minek is ment hozzá ehhez a keszeg emberhez? Igaz, feleségül csak ő kérte, azok, akik udvaroltak,
  • virágot küldtek, éjjelizenét adtak, sohasem nyilatkoztak. De hát ráért volna még… Tizenhét évesen lett a felesége Eminek, s amikor az az ágyban megölelte, csalódást érzett. Ez hát a szerelem? Erről suttogtak az asszonyok egymás között, amikor azt hitték, nem hallja. Lázas éjszakákról meséltek egymásnak, két egymásba fonódó test öröméről. Öröm? Hol maradt az öröm? Csömör, kiábrándultság s valami megvetésféle a vézna, lihegő férfi iránt. Várta, mindig várta, ahányszor a férfi közeledett hozzá, hogy egyszer majd ő is érez valamit abból, amit szerelemnek hívnak, és amiről verseket, regényeket írnak… Szegény Emi… ő is csak papíron vall szerelmet, ott égnek a szavai, de kinek kell a holt betű? Ő igazi szerelemre vágyik. És azt talán sohasem kapja meg. Irigykedve nézi Veres Pálnét, hogy ragyog a szeme, amikor férjére tekint, mozdulatai nyugodtak, s ha megszólal, a három férfi érdeklődve hallgatja. Most gyűlöli, ugyanúgy gyűlöli, mint az anyósát, akiről tudja: mennyi rosszat terjeszt róla. Soha nem bocsátja meg neki, hogy elrabolta tőle legkedvesebb fiát: Emit, akit a németes Emmerich név után becézett így. Lánymódra tartotta, s óvta, féltette a nőktől. Nesze neked, Majthényi Anna, mégis elvettem tőled, akárhogy acsarkodtál, vicsorogtál… Madách észrevette, milyen kedvetlenül, hallgatagon gubbaszt felesége a karosszék mélyén. Felkelt hát, és mentegetőzve búcsúzott. Hívta Veres Pálékat, látogassanak hozzájuk Csesztvére, nézzék meg a két apróságot, mindkettő Erzsire hasonlít.
  • Veresék ígérték, hogy amint idejük engedi, átkocsiznak. Madáchné egy szóval sem hívta a háziakat. Amikor a kocsi elhajtott velük, Veres Pálné szomorúan nézett utánuk. Majd csendesen megjegyezte: – Szegény Imre, félek, hogy nagyon rosszul nősült! A rosszízű látogatás után Madách gyorsan átjött Vanyarcra, de többet egy szóval sem hívta Vereséket Csesztvére. És elhozta a verseit, amelyeket a háziak nagy érdeklődéssel és megértéssel olvastak. De kérte, hogy senkinek se beszéljenek ezekről a költeményekről, bajba sodorhatják vele együtt magukat is. Azt sem mondotta el, hogy a pincéjében fegyvereket és lőszert rejteget, s arról is hallgatott, hogy Rákóczy Jánost, Kossuth egykori titkárát parócai birtokának erdészlakában helyezte el, mint „cseh vadász”t. Rákóczynak egyszer már sikerült elmenekülnie, mint urasági kocsis szolgált egy szepességi úrnál, ahol senki sem kereste. Egyszer azonban az uraság egy barátjával utazott, s arról a miniszterről beszélgettek, aki XIV. Lajos alatt a francia ipart fellendítette. Az uraknak sehogyan sem jutott eszükbe a miniszter neve. Ekkor Rákóczy önfeledten hátraszólt: Colbert. A szepességi uraság gyanúsnak találta túlságosan művelt inasát, s azonnal elbocsátotta. Így került Madáchhoz, ahol szintén nem volt elég óvatos, gyanúsnak találták és feljelentették. Ő még idejében megugrott, de helyette 1852 augusztusában Madáchot vitték el vasra verve Pozsonyba. A börtönben rosszul bántak vele, még meg is botozták a vézna, erőtlen embert. Erzsi akkor várta harmadik gyermekét. A birtok jövedelmét lefoglalták, Majthényi Anna pedig nem segítette menyét és unokáit. A pénzhez nem értő, az élet gyakorlati dolgaiban teljesen járatlan fiatal teremtés ott maradt Csesztvén minden támasz nélkül. Veres Pálék, amikor megtudták a történteket, elmentek Madáchnéhoz. Megborzadtak a rendetlen, elhanyagolt háztartás, az eszelősen viselkedő asszony láttán. Veres Pál pénzt ajánlott fel, amit Erzsi gőgösen visszautasított. – Hatezer holdon gazdálkodik a drágalátos anyósom, miért nem segít? – rikácsolta. – Miből éljek meg? – Mi segíteni akarunk magán, kedves – csitította Veres Pálné. – Elviszem a két kicsit, hogy nyugodtan várhassa a harmadikat! – Még a gyerekeimtől is meg akarnak fosztani? Menjenek, menjenek innen, ne gyötörjenek az álszent jóságukkal! A nagyságos asszony nagy bölcsességében nem tudja, hogy nincs nekem senkim, csak ez a két ártatlan jószágom! Hagyjanak, hagyjanak! Fráter Erzsi lerogyott a pamlagra, és szívet tépően zokogott. A Veres házaspár megdöbbenten nézte a magából kikelt asszonyt, hívták az egyik szolgálót, aki morcosan jegyezte meg: – Ne tessék megijedni! Csinálja ezt nap nap után, amióta az urat elvitték! A béremmel is tartozik, de hát miből is fizessen? Az öreg méltósága meg egy petákot sem küld, gonosz asszony az, majd megveri az Isten! – Elhallgasson! – szólt a lányra erélyesen Veres Pálné, aztán pénzt adott neki, fizesse ki belőle azokat, akiknek elmaradt a bérük, a többit meg tartsa meg egyéb kiadásokra! Erzsi nem hagyta abba a jajveszékelést. A két gyereket nem láthatták, kint játszottak a kertben, a dadájuk vigyázott rájuk. Hazafelé menet Hermin elgondolkozva ült a férje mellett. Kislányára gondolt, aki soha még egy hangos szót sem hallott vanyarci otthonukban, s aki majd boldog kacagással fut eléjük, ha hallja a kocsi zörgését. Drága, drága kislánya… csak tudja őt helyesen nevelni, és ne kényeztesse el a nagy szeretetből. – A következetesség a legfontosabb a nevelésben – szólalt meg hirtelen. Férje, akit fájdalmasan érintett Madáchné viselkedése, gondolataiból felriadva, meglepődve kérdezte: – Miről beszél, Mincsuskám?
  • – Amikor ezt a szerencsétlen Erzsit láttam, Szilárdára gondoltam. Vajon elég következetesen nevelem-e? Hiszen olyan jó, aranyos teremtés, s én mégis olyan következetesen szigorú vagyok. Sohasem kényeztetem. Szerencse, hogy egészséges, mert beteg gyereket az ember önkéntelenül kényeztet. De ugye azért érzi a kislányunk, hogy mennyire szeretjük? – Ebben bizonyos vagyok! Miért bajlódik ilyen szomorú gondolatokkal? Otthon, egyelőre, minden rendben van nálunk, sokkal jobban aggaszt Imre barátom sorsa. Meg kellene látogatnunk! Attól a szerencsétlen asszonytól nem várhatjuk, hogy Pozsonyba menjen. Nemcsak az állapota miatt, hanem pénze sem lenne rá. Menjünk mi, akármilyen fárasztó is lesz az utazás! Veres Pálné örült, hogy férje vetette fel az ötletet, hiszen benne is ugyanez a gondolat motoszkált. Csak az aggasztotta, hogy a hosszú útra kislányukat nem vihetik magukkal. Harmadnap útra is keltek, élelmet, ruhaneműt vittek magukkal. Két napig tartott az utazás, mert útközben meg is kellett szállniuk. Kora reggel indultak a fogház felé. Ahogy mentek az úton, Veres Pálné észrevette: az egyik földszinti ablakban fiatal nő öntözi a virágait. Arra gondolt: milyen öröme lenne a szegény fogolynak, ha néhány szál szegfűt, rózsát vihetne be neki. Megszólította németül a nőt (Pozsony lakossága akkor teljesen német volt), nem adna-e el neki pár szál virágot. – A virágok nem eladók – volt a rövid válasz. – Egy szegény magyar fogolynak vinném! – Mit, magyar fogolynak? Mind odaadom? – A nő ollót keresett, és az ablakban pompázó valamennyi virágot levágva, csokorba kötötte. Megindító volt a találkozás. Fegyőrök vezették be Madáchot, nagy, magas feszület elé állították, s jelen volt a beszélgetésnél a hadbíró is. Nem engedtek semmiféle élelmet vagy ruhát átadni, csupán a virágoknak kegyelmeztek meg. De annak is minden szálát átvizsgálták: nem rejt-e valamelyik titkos üzenetet. Hiszen Madáchot nemcsak Rákóczy rejtegetésével, hanem szabadcsapatok szervezésével is vádolták. Veres Pálné elmondotta, hogy meglátogatták Erzsit, aki nagyon bánkódik férje után. De bízik és reménykedik, hogy hamarosan kiderül az ártatlansága, és szabadlábra kerül. Veres Pál szótlan maradt. Csodálta felesége lelkierejét, aki ilyen szavakat tud kicsiholni magából, noha ő mindig hangoztatta, hogy hazugságra képtelen. És most szépen, folyékonyan adta elő a csesztvei látogatást, amiből csak annyi volt igaz, hogy Erzsi bánkódik. De nem annyira férje, mint a pénztelenség miatt. Az út hazafelé még szomorúbb volt. A hadbíró ugyanis közölte velük, hogy a foglyot hamarosan Pestre viszik, az Újépületbe. „Majd ott döntenek sorsa felől” – tette hozzá gonosz mosollyal, mert sejtette: ezzel milyen fájdalmat okoz a látogatóknak. A hadbíró gyűlölte a magyarokat, mert miattuk kell ebben a koszos Pozsonyban élnie, ahelyett hogy a császárvárosban valami busás hivatalt töltene be. Madáchot 1853 januárjában Pestre vitték, tárgyalásra csak májusban került sor. Veres Pálék gyakran írtak levelet. Másik jóbarátjuk, Szontagh Pál az olmützi várban volt elzárva. Áprilisban megszületett a harmadik Madách gyermek, újra kislány: Anna Borbála. A szülés nehéz volt, utána Erzsi sokáig lábadozott, nagynénje, Fráter alispán felesége segédkezett, s ő írta meg a hírt a férjnek. Madáchot 1853. május 7-én a haditörvényszék „felségárulásnak és egy szökésben lévő felségáruló elrejtésének” vádja alól „elegendő bizonyíték hiányában” felmentette. Igaz, egyelőre Pesten kellett maradnia, csak augusztusban engedték vissza Csesztvére. Veres Pálék nem törődve az első látogatás riasztó emlékével, a költő szabadulásának hírére siettek Erzsihez, de nem juthattak be, mert a gyermekek és maga a fiatal anya is himlőben feküdt. És egyre írta a kétségbeesett leveleket férjének, pénzgondjairól beszélt, anyósát okolta amiatt, hogy orvost sem tud hívni a gyermekekhez. Ruhacsináltatással és cipővásárlással bízta
  • meg a börtönből alig kiszabadult, gyenge fizikumú férfit. Madách teljesítette is a kéréseket, s versekbe öntötte bánatát. Hitte is, nem is a kósza hírekből, hogy felesége hűtlen hozzá; gavallérok járnak Csesztvére. Valójában nem akarta hinni. 1853-ban, Szent István napján érkezett haza majdnem egyévi távollét után a férj, de a hű hitves helyett egy megváltozott, közönyös, érzelmeket még hazudni sem tudó asszonyt talált. És hazaérkezése másnapján már Vanyarcra utazott vigaszt keresni. 5 Vanyarcon mintha megállt volna az idő. Csak a kislány növekedésén észlelte a Veres család, hogy eltelt egy esztendő. Szilárda tizenegy éves múlt, elfogódottan pukedlizett a költő előtt, akiről nagyon sokat hallott. És szülei megengedték, hogy meghallgassa a börtönből írt leveleket. Itt-ott egy verssor bújt meg a durva papír végén, Veresék sejtették, óvatosságból nem közli barátjuk a verset egészében. Majd, ha hazajön, ha hazaengedik… Ők is hallottak arról, milyen sok fiatalember jár Csesztvére, cigányt is hoznak magukkal, durrognak a pezsgősüvegek, s Erzsi önfeledten táncol, mint tíz év előtt a gyarmati bálokon. Veres Pál néha elszomorodva jött haza Balassagyarmatról Vanyarcra, s bár elhallgattatta a pletykálkodókat, sejtette: van valami igazság abban, hogy Madáchné nem úgy viselkedik, mint akinek férje Pesten internálva van. És pénzgondokra hivatkozva nem látogatta meg, noha Veresék többször írtak: maguk helyett Erzsi látogassa meg urát, ők fedezik a költségeket. Visszautasító, nyegle válasz érkezett a levelekre, tele otromba helyesírási hibákkal. Hermin szelíden ingatta fejét, mentegette a fiatalasszonyt, s mondta: ő se tud tökéletesen helyesen írni magyarul. – Mincsuskám, Mincsuskám, a maga áldott jó szíve! Fehérre mossa ezt a léha, ostoba, önző teremtést! Igaza volt Majthényi Annának meg Szontagh Palinak, amikor óvták tőle. Félek, mi lesz, ha Imrét hazaengedik. Mert ennek a házasságnak nem lehet jó vége! Amikor Madách kiszállt kocsijából, és a házaspár sietett rég nem látott barátjuk elé, igyekeztek leplezni megdöbbenésüket. Látták rajta, hogy nemcsak a börtön, az internálás, más is emészti. Veres Pálné karon fogva vezette be a hűvös, leeresztett zsalugáterű szalonba, leültette a legkényelmesebb karosszékbe. A szobalány csengetés nélkül hozott jégbe hűtött bort, ásványvizet, süteményt. Madách szinte elveszett a karosszékben, úgy belesüppedt, sápadt, sovány arcából csak a szeme világlott ki. Amikor beszélni akart, a fuldokló köhögéstől percekig nem tudott szóhoz jutni. Hermin egy kis bort töltött az egyik pohárba, átnyújtotta, néhány korty után megszűnt a görcsös roham. – Írtam a börtönben is. – Madách a kabátja egyik zsebéből egy köteg papírt, szedett elő. –A cipőmbe rejtettem, úgy is hoztam haza – mondta mosolyogva. – Olvassa fel, Imre – biztatta Veres Pálné a remegő férfit –, mi annyira szeretjük a maga verseit! – Az első verset magának köszönhetem, Hermin asszony. A maguk látogatásáig teljes fásultságban éltem, mintha halott lettem volna. És amikor a maga kezében megláttam a
  • virágokat, egyszerre minden megváltozott. Nem vagyok egyedül, barátaim vannak! Eloszlott a tompaság, és éreztem, hogy élek, élnem kell! Íme, a köszönet. És Madách halkan, rekedtes hangján, meghatottságát elfojtva olvasta fel A fogoly bokrétája című versét. – Én is köszönöm – csak ennyit tudott mondani Veres Pálné. És csak akkor vették észre, hogy Szilárda az ajtóban áll, s könnyes szemmel hallgatja Madáchot. Aztán odafutott a költőhöz, anyjára nézett, megengedi-e, majd amikor az igenlően bólintott, megcsókolta a férfit. És két kezét összekulcsolva kérte: – Még tessék olvasni, még! Én úgy szeretem a verseket! Petőfi verseit olvasom mindennap! Ugye, nem halt meg? Ugye, él valahol Oroszországban? Elvitték a kozákok! De majd hazaengedik, ugye? – Talán igazad van, kislányom! – A költő megsimogatta Szilárda fényes, barna haját, amelyet két varkocsba fonva viselt. A gyermek anyja intésére kifelé indult, az ajtóból még csókot dobott Madáchnak. – Milyen bájos kislány! – Madách egy darabig szótlanul ült, kezében tartotta a papírlapokat, s amikor Veres Pál kérte, hogy olvasson tovább, a fejét rázta. – Most nem tudok olvasni – vallotta be –, a torkom is fáj, meg… ahogy elnézem ezt a drága kislányt, arra gondolok, hogy az én gyermekeim nem nőnek fel ilyen harmonikus környezetben. Mert Erzsi meg én… Igyekszem befogni a fülem, nem hallgatni a pletykákra, nem törődni a kósza hírekkel. De ettől függetlenül, most, hogy öcsém megnősül, el kell hagynunk Csesztvét. Sztregovára kell költöznünk, és Erzsi hallani sem akar erről. Hiába magyarázom, hogy nekem, mint legidősebbnek át kell vennem a birtok vezetését, édesanyám eleget bajlódott eddig is a gazdasággal. Külön fogunk lakni, mama átadja a kastélyt, ő a kisebb házba költözik. Semmi kapcsolatuk nem lesz, ha a feleségem nem akarja. Panaszkodik édesanyámra, hogy amíg börtönben voltam, nem küldött pénzt neki, Vagy talán nem eleget. De aszályos év volt, ő is csak késve kapta meg a termény árát… Rettenetes nekem két tűz között szenvedni, különösen most, amikor alighogy kiszabadultam, zúdul rám ez a viszály. Mondd meg, kedves Pálom, mit tehetek? A Veres házaspár nem tudott semmilyen okos tanácsot adni. Ismerték Majthényi Annát, nem csodálták, ha Erzsi félt tőle. De azt is tudták, hogy a fiatalasszony is makacs, nem hajlik a jó szóra, és ami a legszomorúbb, nem szereti az urát. Ők nem hittek a pletykáknak, nem valószínű, hogy Erzsi Madách távollétében hűtlen lett volna, de sok szóbeszédre adott alkalmat a gyakori vendégjárás. – Túl fiatalon kötötték be szegény Erzsi fejét – mondta végül Hermin –, tizenhét éves alig múlt el, maga, Imre, pedig a huszonharmadik évében járt. Két tapasztalatlan gyerek került össze. Én huszonnégy éves voltam, amikor férjhez mentem, sok mindent láttam, megfigyeltem, s tudtam, hogy a házassághoz elsősorban alkalmazkodásra, türelemre van szükség. – Nem hibáztatom Erzsit, csak magamat – tört ki Madách. – Talán ha nem ellenzik annyira, ha nem zúdulnak fel ellene, nem veszem feleségül. De volt bennem valami, amolyan „azért is megmutatom” dac, hogy ország-világ ellen Fráter Erzsi lesz a feleségem. Nem számít, hogy református, nem számít, hogy szegény… meg aztán… szerelmes voltam. Igaz, életemben nem először. De senkinek olyan csodálatos kék szeme nem volt, mint az én Erzsimnek… Késő este volt, mikor Madách hazaérkezett. A kapu előtt három kocsi állt, bentről vidám muzsikaszó hallatszott. Hanzély Feri és Meskó Miklós már kicsit kapatosan ölelgették a házigazdát. – Csakhogy itthon vagy már, édes egy komám! Nem akartunk addig elmenni, amíg nem üdvözölhetünk! Mert akárhányszor jövünk, sohasem találunk itthon! Merre kódorogsz?
  • – Erzsi tudja: Veres Páléknál voltam, majdnem minden délután átmegyek! Hívom a feleségemet is magammal, de ő nem akarja itt hagyni a gyerekeket! – felelte csendesen Madách. Erzsi tánctól és italtól kipirultan állt meg az ajtóban. És gúnyosan nézett végig férjén. – Veres Pálné, mindig csak Veres Pálné! Emi hordja neki a könyveket, azon koslatnak, legalábbis nekem így mondja! Az aztán az igazi hölgy! Mintaháztartása van, a kislánya mellett nem is nevelőnőt, hanem nevelőt tart. Ő is ott ül az órákon, merthogy azt mondja: hiányos a műveltsége! No és? Minek az a nagy műveltség egy nőnek? Ha bálba menne Veres Pálné, nem akadna táncosa, mert bizonyára egy fordulót sem tudna végigjárni. De hát… az én uramnak az ilyen tudós hölgyek tetszenek! Felőlem… tetszhetnek, nem vagyok egy cseppet sem féltékeny! Mehet, Emi, mindennap Vanyarcra! De én nem megyek, elég volt belőle egyszer is! Meg, képzelje, Miklós – fordult Meskó Miklóshoz, aki utána jött –, az én drágalátos uram azt akarja, hogy Sztregovára költözzünk! Nem megyek, nem megyek! – Erzsi most már úgy sivított, hogy Madách összerezzent. – De Erzsi, kérlek, ne kiabálj! És ez nem tartozik senkire sem, ez a mi ügyünk! Csak a mienk! – A mi ügyünk? Most egyszerre összetartozunk? Bezzeg, amikor fegyvert rejtegettél, meg Rákóczy Jánost bújtattad, akkor nem beszéltél arról, hogy milyen veszélybe sodortál mindannyiunkat! A haza, a szent haza az csak a te ügyed volt! Nem megyek, nem megyek Sztregovára! Nem szívok egy levegőt méltóságos Madách Imrénével, aki, tudom, gyűlöl! De én is gyűlölöm, szívem mélyéből gyűlölöm! Az utolsó szónál már eltorzult az asszony arca, zokogás rázta egész testét. De mindez csak pár pillanatig tartott. Aztán letörölte könnyeit, és mosolyogva fordult Meskó Miklóshoz: – Ugye, igazam van, Miklóska? De hát mit kezdjek ezzel az anyja szoknyájába kapaszkodó, nyimnyám urammal? A végén mégis az ő akarata fog győzni! Meskó Miklós részvevő pillantást vetett a halálsápadt Madáchra, karon fogta Erzsit, és mint egy makrancos gyerekhez, úgy szólt hozzá tréfálkozva: – De aztán már elég, szépasszony! Az urát ne fitymálja, különösen ne előttem. A hazáért szenvedett, úgy, mint az egész családom! Aztán már ideje lenne lassan elballagni, a cigányok is elfáradtak. Imre is pihenni akar. Az asszony megvető oldalpillantást vetett a férjére, majd újra csak mosolygott. – Igaza van, Miklós! Ideje, hogy nyugovóra térjünk! De holnap, ugye, megint eljönnek? Meskó Miklós nem felelt. És magában megfogadta, hogy egy jó darabig nem teszi be lábát a Madách-portára. A vidám társaság a cigányokkal megrakott kocsikkal egy darabig nem mutatkozott. Meskó Miklós, bármennyire vonzotta Erzsi, nem akart még egy ilyen kínos jelenetnek szemtanúja lenni. És hallotta, hogy hiába az asszony vad ellenkezése, Csesztvéről Madáchék átköltöznek Sztregovára. Idősebb Madáchné átment az „új kastély”ból a „régibe”, de Erzsit ez nem hatotta meg. Eleinte tetszett a kéttornyú, pompás palotának beillő otthonuk, szebb volt, mint a szerény csesztvei kúria, szebb, mint bihari rozoga házuk vagy akár alispán nagybátyja udvarháza. És Pestről hozatott lovaglókosztümöt, úgy érezte magát, mint igazi várúrnő, ha hangos kürtszóval kilovagolt. Tudta, hogy a régi kastélyban anyósa minden lépését figyeli, és a „csakazértis megmutatom” daccal igyekezett Majthényi Anna ellenszenvét mindjobban szítani. Az udvarlók is megjelentek, azt mondták: illik barátukat ősi kastélyában felkeresni. Madách udvariasan, de hűvösen fogadta a látogatókat, és ha csak tehette, menekült Veresékhez. – Hermin asszony, kérem, segítsen! – tört ki egy alkalommal. – Azt hittem, majd csak megkomolyodik az én Erzsim, de nem használ sem a szép szó, sem a könyörgés, sem a veszekedés. Beszéljen egyszer a feleségemmel! Jöjjön el hozzánk, hozza magával a kislányt is, igaz, Szilárda idősebb a gyerekeimnél, de talán jót tesz azoknak, ha ilyen kedves,
  • barátságos teremtést látnak. És Szilárda, tudom, zongorázik is! Ha játszana nekik, nagyon örülnének! A látogatásra nem került sor. Hamar beköszöntött a tél, már novemberben lehullott a hó, és nem olvadt el egészen márciusig. Veres Pál nem engedte, hogy a csúszós, fagyos utakon családja Sztregovára kocsizzék. Ő maga többször megtette az utat, most ritkán járt be Balassagyarmatra, a közügyektől teljesen visszavonult. Tombolt az önkényuralom, mindenütt osztrák hivatalnokok foglalták el a régi állásokat. Az emberek behúzódtak otthonaikba, féltek, hátha egy elejtett szóból vádat kovácsolnak ellenük. Az Újépület, Kufstein, Olmütz még tele magyar rabokkal. Szontagh Pál még Madách elfogatása előtt majdnem kétesztendei rabság után amnesztiával szabadult, de ritkán kereste fel Csesztvét, különösen azután, hogy barátját elhurcolták. És Madách szabadulása után is inkább Vereséknél találkoztak. De most, hogy Sztregovára költöztek, úgy érezte: illetlenség lenne, ha nem látogatná meg barátját és családját új otthonukban. Nem érdekelte már egy cseppet sem Erzsi. A kaján pletykák természetesen hozzá is eljutottak. Szívből sajnálta Madáchot. Amikor hosszú évek után először látta meg Erzsit, alig ismert rá. Furcsa volt az arca, hetyke, gonosz mosollyal fogadta, még egy kis gőg is meghúzódott a szája szegletében. Mintha azt mondaná: „Íme, itt a kastély, a szolgaszemélyzet, három szép gyermekem van, gazdag asszony vagyok! Ehhez képest sárfészek a Szontagh-kúria. És a szerelem? Magát sem szerettem, Pali, csak férjhez akartak adni, és én is férjhez akartam menni, hiszen olyan szegények voltunk!” Szontaghot úgy elszomorította az asszony látása és Madách kesernyés mosolya, erőltetett szívélyessége, hogy amint tehette, távozott. Mentségül azt hozta fel, hogy még meg akarja látogatni a nagyasszonyt, Anna nénit a „régi” kastélyban. De ez csak ürügy volt. Dehogyis mert volna idősebb Madáchné szemébe nézni! Hiszen igaz, óvta Emit a házasságtól, de mégis ő mutatta be neki a lányt. Nem lett volna szabad… És akármilyen begubózva éltek az emberek, farsang idején mégis bálokat rendeztek. Az anyák cicomázták lányaikat, hátha akad valami jóravaló gavallér, hiszen bármilyen szomorú a haza sorsa, a fiataloknak kell egy kis mulatság. Erzsi mindenáron bálba akart menni. Úgy érezte, még csak huszonhat esztendős, ha elmúlnak az évek, elhervad, az arca megráncosodik, talán még táncosa sem akad. Pestről kell ruhát, mantillát, báli cipőt, kesztyűt rendelni, most teheti, nem az apjától kell pénzt kunyorálni, jó volt a termés, s Imre bőkezűen fedezi majd a költségeket. De ez egyszer tévedett az asszony. Madách nem akart elmenni a losonci bálra. Azt mondotta: menjenek oda a fiatalok, ismerkedjenek össze, de ő beteg, börtönviselt ember, otthon marad. És ha a felesége igazi társa, ő sem megy mulatni, vigadni, ha az ura nem akarja. – Veresék sem mennek – tette még hozzá. – Vereseék? Már megint Veresék! Hiszen az egy vénasszony, mit keresne az a bálban? De én fiatal vagyok! És ha nem jössz velem, akad még más is, aki elkísér! Hiába volt Madách minden kérése, sőt kijelentette, ha elmegy Erzsi a bálba, elválik tőle, Erzsi makacsul kitartott elhatározása mellett. És Meskó Miklós vállalkozott arra, hogy elkísérje az asszonyt Losoncra. Szontagh Pál, amikor Meskótól meghallotta, mire készül Madáchné, nem törődve a rossz, behavazott úttal, kocsiba ült, és áthajtatott Sztregovára. Először csendesen kérte Erzsit: maradjon otthon, majd erősebb hangot használt, s kijelentette, hogy a megye szégyene lesz az az asszony, aki férje nélkül megy mulatni. – Magából csak a gyűlölet beszél – vágott vissza Erzsi –, azért, mert Emit választottam maga helyett. Nem azért, mintha olyan nagyon szerelmes lett volna, csak a hiúsága nem bírta el a kudarcot. A bálba pedig azért is elmegyek! Meskó Miklóst is igyekezett lebeszélni Szontagh, utolsó pillanatban jelentsen beteget, ne tegye csúffá Madáchot, ne szégyenítse meg, hiszen a bálon ott lesznek a megye előkelőségei, s akkor ő karján Erzsivel besétál…
  • – Nincs abban semmi, kedves Palim! – nevetett Meskó Miklós, és arra gondolt, hogy a kocsiban néhány csókot válthat Erzsivel. Többet nem remélt, hiszen eddigi próbálkozásai mind kudarcba fulladtak. „Lidércke”, ahogy az a girhes, örökké köhécselő férje nevezte, valóban hol felvillan, hol a messzeségbe tűnik. Ő meg kapkod utána, de nem tudja elérni. Talán majd a bál után… talán meghálálja gavallériáját. A bálon, hiába öltözött díszes ruhába Erzsi, hiába szépítgette magát órák hosszat a tükör előtt, a férfiak nem kérték fel, a nők pedig nem viszonozták a köszönését. Botránnyá fajult a vidámnak hitt mulatság. Csak Meskó táncolt az asszonnyal, húzatta neki azt a nótát, amit csak kívánt, hozatta a pezsgőt, de megkeseredett az íze mindkettőjük szájában. És amikor hajnalban elgyötörten hazakocsiztak, Madách még ébren várta a feleségét. Meskó gálánsan kiemelte a hintóból az asszonyt, s kézcsókkal búcsúzott tőle. Odamenet még csókolóztak, de hazajövet Erzsi úgy gubbasztott a kocsi mélyén, fázósan, mint egy dermedt madár. És amikor a férfi feléje hajolt, irtózva lökte el magától. Érezte: ostobaságot követett el, s Emi, amilyen makacs, beváltja fenyegetését. Amikor az asszony belépett az előcsarnokba, gyertyával a kezében Madách lépett ki a szobájából, és csak ennyit mondott: – Elválunk! Erzsi az első pillanatban nem hitte el férje szavait. Dúdolva vetkőzött le, s hamar elaludt. Észre sem vette, hogy Madách a vizitszobában ágyaztatott magának. És másnap, amikor a sok italtól, tánctól még mindig kapatosan az ebédlőbe ment, csak egy terítéket talált. A belépő inastól kérdésére azt a választ kapta, hogy a méltóságos úr átment az édesanyjához. – Úgy? – Az asszony jóízűen megreggelizett, majd a gyerekekhez indult. „Hadd menjen! – gondolta vállrándítással –, bújjon az anyja szoknyája mögé. Úgyis oda való! És ha válni akar, hát váljon! Majd elvesz Miklós, igaz, nem olyan gazdag, mint Emi, de legalább nem olyan fukar, és nem körmöl egész nap. Ez a nyavalyás, holdkóros alak csak a verseiben él, borzadtam attól, ha közeledett felém, míg ha Miklós csak a kezemet megfogja, valami átfut rajtam. Ilyenkor érzem, hogy élek, s nem poshadok, mint itt, az előkelő sztregovai kastélyban!” Madách egész nap nem ment haza az új kastélyba. Átköltözött édesanyjához. És Majthényi Anna egy szóval sem beszélte le válási szándékáról. Elégtételt érzett, hiszen előre óvta fiát a házasságtól. És most, lám, az egész megye szájára veszi ifjabb Madách Imrénét, akit a koldussorból emeltek ki, akit eddig is titokban megszóltak, de most nyíltan becsmérelhetnek. Veres Pálékhoz ment át másnap Madách, akik igyekeztek lebeszélni a válásról, hivatkoztak Erzsi fiatal korára és a három gyermekre. Az asszony hibát követett el, ezt senki sem tagadja, de ha most a férj eltaszítja, nem lesz támasza, esetleg elzüllik. Hiába volt minden érvelés, Hermin asszony csitító, békítő szavai ez alkalommal nem segítettek. Otthon, a régi kastélyban az anya követelte a válást, Erzsi pedig olyan könnyed nemtörődömséggel viselkedett, mintha nem is saját maga, hanem valaki idegen ügyéről lenne szó. És amikor Fráter Pál – úgy is, mint alispán létére tekintély a megyében, úgy is, mint rokon – békítő kísérletet tett, az asszony visszautasította nagybátyja közbenjárását. Madách szenvedett, és talán hajlott volna a békülésre, de nem mert anyjával szembeszállni. Kesselőkeői Majthényi Anna, idősebb Madách Imre kamarás özvegye nem engedte, hogy akit a nógrádi előkelőségek kizártak a társaságból, továbbra is a Madách-ház úrnője legyen. Madách átköltözött édesanyjához, megindult a levelezés az ügyvédekkel, s a költő csak Veresékkel érintkezett. Gyakran járt át hozzájuk, úgy érezte: a békés családi körben megnyugszik. És fájón gondolt arra: lám, itt is, akár náluk, együtt él anyós és meny, ha nem is egy házban. De Hermin tisztelettel viselkedik az öreg hölggyel szemben, pedig az sem
  • fukarkodik időnként éles – megjegyzéseivel. Erzsit nem lehet Veres Pálnéval összehasonlítani. De ő Erzsit, akármilyen, szereti. A válási egyezséget 1854. július 25-én Ecsegen írták alá. Fráter Pál alispán és Fráter Béla, Erzsi öccse jelenlétében. Az asszony – úgy tűnt – közömbösen hallgatja a válás szövegét, mozdulatlan maradt az arca akkor is, amikor odáig ért az ügyvéd az okirat felolvasásában, hogy „közös megegyezéssel örökre és végképp elválnak”. Sietve alákanyarította a nevét, csak fél füllel hallotta mindazt, amit az okirat tartalmazott. Évi nyolcszáz pengő forint, valami ilyesmit olvastak fel, meg azt, hogy Jolánka tízéves koráig nála marad, Aladártól és Arinkótól meg kell válnia. Talán ha nem hajt fel néhány pohár likőrt, mielőtt bekocsiztak Ecsegre, akkor nem olyan tompa az agya, de nem akart tudatosan, ép ésszel szembenézni azzal, hogy Majthényi Anna diadalt aratott felette. Hát ha diadal, legyen diadal... Majd megmutatja, hogy megél, sőt boldog lesz a sztregovai kastély, a hatezer hold nélkül is. Csak amikor már aláírta a végzetes egyezséget, s a feje tisztulni kezdett, akkor eszmélt rá, mit is írt alá. Nem, ezt érvényteleníteni kell! Ha Imre nem is nyújtott neki békejobbot az ügyvéd előtt, neki kellett volna könyörögnie, hogy bocsásson meg, fogadja vissza. Hiszen így elszakítják imádott fiától és attól a cseppségtől, aki még botladozva teszi az első lépéseket. Ezeket adja oda annak a gonosz vénasszonynak, aki uralkodni fog az új kastélyban? Mert bizonyára első dolga lesz, hogy átköltözik. És a méltóságos asszony majd azt hazudja Aladárnak, hogy az édesanyja meghalt. Gyors elhatározással kocsit bérelt, és Pestre utazott a közjegyzőhöz, hogy ne üsse rá a pecsétet az okiratra. De elkésett. A közjegyző már hitelesítette az egyezséget. És Madách Imréné Fráter Erzsébet, három élő gyermek anyja 1854-ben, huszonhat éves korában elvált asszony lett. És most hová menjen? Haza, Cséhtelekre, ahol az öccse nősülni készül, és nem szívesen venné, ha menyasszonya egy rossz hírű asszonyt találna a házban. Hiszen azért kell a fivérének megnősülnie, hogy a feleség hozományával kifizessék a legszükségesebb adósságokat. És az apja… az sem örülne neki. Bélyeg van a homlokán, Majthényi Anna sütötte oda tüzes vassal. Egyetlen menedék Miklós… az ő hibájából jutott ide. Jóvá kell tennie kettőjük bűnét, a keserves losonci báli éjszakát, a nevét kell adnia. Felemelt fejjel újra asszony lesz, s legalább megkóstolja azt a gyönyörűséget, amely eddig, kilencévi házasság után sem jutott neki osztályrészül. Megismeri a szerelmet. Aztán felvillant benne, hogy Miklós sohasem ígért házasságot. Mi lesz, ha ő is elhagyja? Most hirtelen gyűlölettel gondolt a hetyke mosolyú, mulatságra, táncra mindig kész, jókedvű férfire. Nem, benne nem bízhat. Hát kihez forduljon? Alázkodjon meg az előtt a gonosz, gőgös asszony előtt? Rajta múlik minden. Mert Emi szereti őt, ezt érzi a nézéséből, a válla rándulásából… ismeri a szemét, a fáradt, meggyötört tekintetét… Akármilyen nehezére esik, írni fog Majthényi Annának, a méltóságos asszonynak. Maga miatt, a gyerekek és Emi miatt. Igen, Eminek szüksége van rá. Nélküle elpusztul… Így gondolta ezt a pesti Fehér Ló Szállóban, ahol nagy borravalót adott, és a portás földig hajolva nyittatta ki neki a legszebb szobát. Pedig alig volt poggyásza Madáchnénak, és magányos nőket nem szívesen láttak sem szállodában, sem fogadóban. És Erzsi éppen hogy a kesztyűjét húzta le, a kalapját dobta a mellette lévő székre, az íróasztalon talált papírra írni kezdte élete legkeservesebb levelét. „Egyedül Anyai Lelke Elejébe!” – ezekkel a sorokkal kezdődött a levél, amelyben porig alázkodva kéri, hogy ne kelljen kedves gyermekeitől és Imrétől elválnia. Amint aláírta a végzetes okmányt, rádöbbent, milyen meggondolatlanságot követett el csupán dacból, pedig látta, hogy Emi is szenved, Emi sem akarja őt eltaszítani. És akkor „térden kérem”, folytatja a helyesírási hibáktól hemzsegő levelet, hogy fogadja őt vissza, és bizonyosan tudja, hogy Emi
  • is meg akart bocsátani. De nem mondta ki az engesztelő szót, pedig akarta. Most már csak az Anyai Szívhez fordul, vegye rá fiát, hogy őt visszafogadja. És a kusza sorok végén „bocsánatot kér bánatos lelke”. Három borítékot is elrontott, míg megírta a címzést. Forrt benne a düh, hogy idáig jutott, neki kell megalázkodni a gyűlölt vénasszony előtt, neki, aki – hite szerint – semmit sem vétett, csak egy kicsit szórakozni akart. Idősebb Madáchné megkapta a levelet, többször is elolvasta, aztán átment fiához az új kastélyba. De ott csak a dadát találta a két kicsivel. Madách éppen akkor kocsizott át Vanyarcra. Majthényi Anna lezárta a borítékot, átküldte az inast a levéllel és azzal az üzenettel Veresékhez, hogy a fia a levél elolvasása után azonnal jöjjön haza. Vanyarcon a hűvös vizitszobában a házaspár igyekezett közömbös dolgokról beszélni, de megbicsaklott a szó. Hermin érezte, hogy vendége gondolatai messze járnak. Beszélni nem akart róla, de aztán mégis kikívánkozott belőle a közlés: elmondta töviről hegyire az ecsegi találkozás legapróbb részletét is. Még azt is, milyen ruha volt Erzsin, hetyke, szalagcsokros rózsaszín főkötő, rózsaszín fodros ruha, a kék szeme fénylett, az asszony olyan volt, mint egy rózsaszínű felhő az ég alján. Veres Pálné elszomorodva nézte a költő meggyötört arcát. „Hiszen ez az ember még mindig szereti Erzsit!” – gondolta. Nem tudott mit mondani, nem talált megfelelő szavakat. És abban a pillanatban kopogtattak, az inas hozta az elküldött levelet. Madách remegő kézzel bontotta fel a borítékot, megismerte rajta Erzsi írását. És mialatt végigolvasta, még sápadtabb lett. Aztán szótlanul átnyújtotta a levelet Herminnek. Az is elolvasta, nehezen böngészte a kusza sorokat, és amikor a végére ért, nagyon határozottan mondta: – Emi, meg kell bocsátania! Fogadja vissza! A gyermekei anyja, és amellett szereti. – Téved, Hermin asszony! Már nem szeretem. Kívánom, mint egy illatos rózsát, mint egy hamvas őszibarackot, de szeretni… Nem tudom becsülni, és hogy lehet azt szeretni, akit nem becsülünk? – Ilyesmi is előfordult már a világban, kedves barátom! Gondoljunk csak akár Goethére vagy a maga által annyira tisztelt Heinére. Egyik sem becsülte sokra a feleségét. De mindamellett szerették. Erre Madách már nem tudott mit felelni. Hamarosan el is búcsúzott, és ment Sztregovára. Édesanyja már a tornácon várta. Szigorú tekintettel nézett végig a fián. – Megkaptad a levelet? – Meg, édesanyám! De nem nekem írták! És mit fog válaszolni? – Erre a levélre nincs válasz! Keményen hangzott minden szó, mint egy pörölycsapás. Madáchon még átvillant Veres Pálné kérő hangja, fájón gondolt Szilárdára, aki egy pillanatra bejött, és bizalmasan megcsókolta a régi jóbarátot. Fél füllel hallhatott valamit a válásról, mert a csókja és a mosolya melegebb volt, mint máskor. Megbocsátani? Csak rajta múlik… de ott állt mellette az anyja komoran, és a tekintetében benne volt a múlt. Akkor sem akarta, hogy elvegye Fráter Erzsit. Nem hallgatott rá. Csúfosan ráfizetett. Most nem ellenkezhet. Szót kell fogadnia. – Igaza van – mondta csendesen, megadással –, nincs válasz. 6
  • 1855-ben Veres Pálné Pestre vitte Szilárdát. Vanyarcon nem akadtak megfelelő tanárok, és intézetbe az anya nem akarta adni egyetlen leányát. Nemcsak azért, mert fájt volna megválni tőle, hanem mert nagyon rossznak tartotta ezeket a gombamódra szaporodó, pénzt hajhászó intézményeket. Veres Pál természetesen beleegyezett, hogy felesége és kislánya a téli hónapokat Pesten töltse. Ő maga nem mehetett, mert betegeskedő, idős édesanyját nem hagyhatta magára, így csak a hétvégeken látogathatta meg a családját. De ebben az időben, amikor tizennégyezer rendőrkopó és számtalan besúgó vigyázott az ország rendjére (nemrég végezték ki a Makkféle összeesküvésben részt vevőket), csak útlevéllel jöhetett valaki Vanyarcról Pestre. És másnap a rendőrségre kellett küldeni az útlevelet láttamoztatás végett. Így ment ez hétről hétre. Ilyenkor együtt volt a család, az anya beszámolt a héten történt eseményekről, megemlített minden apróságot, s Veres Pál egyik karjával feleségét, másikkal kislányát ölelve, boldog volt. Hát még amikor meghallotta, hogy Thern Károly elvállalta, hogy a kislányt zongorázni tanítja. Thern Károly szerezte Vörösmarty bűbájos költeményének, a Fóti dalnak a zenéjét. A verseket nagyon szerette Szilárda, de a zongorázáshoz nem volt különösebb kedve! Veres Pálné nagyon szerette a zenét, minden hangversenyre és operaelőadásra elment lányával, aki sokkal szíve sebben nézett volna prózai darabokat. De ezektől az anya óvta a kislányt, hiszen mindössze tizenhárom éves volt. És nem nagy örömmel vette, hogy Szilárda összebarátkozott a szomszéd házban lakó Majthényi Flórával. Flóra már tizenhét éves volt, verseket írt, egy költő udvarolt neki, de az anya ellenezte a házasságot. Szilárda bámulta Flórát, s szívből kívánta, hogy az édesanya beleegyezzen a házasságba. Madách egy alkalommal, Veres Pállal meglátogatta Hermin asszonyt és Szilárdát Pesten. Amikor a kislány lelkendezve mesélt új „felnőtt” barátnőjéről s a kegyetlen anyáról, aki ellenzi a frigyet, a költő fejcsóválva jegyezte meg: – Nem jó az, ha két költő házasságot köt, előbb-utóbb elválnak! Aztán hirtelen elhallgatott, a saját házasságára gondolt. Erzsi nem volt költőnő, s lám… Veres Pálné gyorsan másra fordította a szót, észrevette barátjuk arcán a keserű vonást, s férjétől tudta: Madách nagyon szenved, s talán bánja, hogy hallgatott anyja szavára. Majthényi Anna visszaköltözött az új kastélyba, mindent átalakíttatott, ne emlékeztessen semmi Erzsire. De hát ott voltak a gyerekek, az eszes, élénk Aladár, aki szüntelenül kérdezősködött az anyja felől, és a beteges Arinkó, akinek életéért sokat aggódtak. Hermin nem merte megkérdezni Madáchtól, hol van most a felesége, s a költő nem is tudta pontosan. Pedig sokat gondolt rá, a seb még nem hegedt be. A tartásdíjat Cséhtelekre küldte, de sejtette, Lidércke nem tud ott megmaradni, Fráter Pálék sem szívesen látják, haragszanak rá. Vagy már azóta eljegyezte Meskó Miklós, és nemsokára boldog asszony lesz. Akkor azonnal elveszi tőle Jolánkát. Amúgy is nagyon hiányzik az a drága kis jószág… Miért sújtotta őt az Isten azzal, hogy meg kellett válnia a kislányától? 1856 tavaszán Veres Pálné Szilárdával visszatért Vanyarcra. Abbamaradtak a zongoraórák, és ennek a fiatal lány nagyon örült. Bevallotta, hogy „túl sok volt a zene”, és inkább verseket olvasgatott. Ekkor került hozzájuk egy fiatal költő, Győry Vilmos, aki megismertette anyát és lányát a magyar irodalommal. Veres Pálné jelen volt minden órán, és később férjének panaszolta, hogy milyen tudatlan, mennyire nem ismeri a költőket, prózaírókat. Rettenetesnek találta, hogy nem tanítják a lányokat, nincs semmilyen iskola, úgy, mint a fiúknak, ahol némi műveltségre szert tennének. Hiszen nem mindenki olyan jómódú, hogy a lánya mellé kiváló tanárt fogadjon. Miért költenek a fiúk iskoláira annyi pénzt, és a lányokat legfeljebb tizenkét éves korukig tanítják. – Volt egy lánynevelő intézet Pesten, talán maga is tudja, Mincsuskám, Teleki Blanka alapította 1846-ban. Deák Ferenc keresztlánya volt első évben az egyetlen növendék. Aztán már jöttek többen is. A forradalom vihara elsöpörte az intézetet, és szegény grófnőt ugyanakkor hurcolták el, mint Madáchot. Csakhogy őt nem engedték szabadon, még most is
  • Kufstein foglya. Igaz, nem azért, mert a főrendű lányoknak intézetet létesített, hanem felségárulás hamis vádjával ítélték tíz évre. El tudja képzelni, hogy egy nő szabadcsapatot szervez, királygyilkosságra készül? Nem, csak azért ítélték el, mert magyarságra tanította a növendékeit, s mert a szabadság híve volt. – Szegény Teleki Blanka! – Hermin elgondolkozva hallgatta férje szavait. – De hát nemcsak a főúri lányoknak kellene nevelőintézet! Minden lánynak! Bármilyen munkát jobban végez az, akinek legalább némi műveltsége van. Azt hiszi, Pali, hogy a nők nem tudnának tanulni? „Menjen a lány férjhez!” – ez a férfiak jelszava. Ismétlik, mint a papagájok. És hány lány nem megy férjhez, vagy korán özvegységre jut! Akkor mi lesz velük? – Milyen harcias az én kis feleségem! – Veres Pál magához ölelte Hermint. – De igaza van! Tanulhatnának valóban, főleg ipart! Hiszen a maga nagyapja florentinkalapgyárat alapított, hogy ott helyezkedjenek el a nők! – Azt hiszem, szalmafonáson kívül is sok mindenre képesek lennének a nők! Ha hagynák őket! Látja, én milyen elmaradott vagyok, csak maga meg a barátai között csipegetek fel némi tudást. No meg Szilárda nevelőitől! De már mondtam, ezt nem mindenki engedheti meg magának! – Igaza van, drágám, nagyon is igaza van! Csakhogy amikor ilyen elnyomatásban élünk, amikor egy elejtett szó miatt börtönbe kerülnek az emberek, nem alkalmas az idő arra, hogy a nők tanulásával foglalkozzanak. Az osztrák zsarnokságtól kellene megszabadulnunk, de erre egyelőre semmi lehetőségünk sincs. Várnunk kell! – Várni, várni… de hát múlnak az évek, ki tudja, mikor áll be valami változás Magyarországon? Ferenc József, aki éppen olyan kalapos király, amilyen II. József volt, hiszen nem koronázták meg, úgy ül a trónján, mintha onnan soha nem akarna leszállni. És milyen alávaló tett volt, hogy a krími háborúban nem segítette az oroszokat. Pedig annak idején kezet csókolt Miklós cárnak, amikor a kozák horda eltiporta a szabadságunkat. – Maga már a politikához is ért, Mincsuskám! – Veres Pál elragadtatottan nézett a feleségére. –Nekem az a véleményem, hogy ha nem is gyorsan, de lassacskán változik a helyzet. Ezt a felfuvalkodott Ausztriát érheti néhány csapás. Hiszen az olaszok is mozgolódnak. Bíznunk kell! És addig is örüljünk, hogy együtt vagyunk, békességben, nem úgy, mint szegény Emi barátunk. Ő sokat szenved, tudom! Madách gyakori vendég volt Vanyarcon, kijelentése szerint ez volt az egyetlen hely, ahol megnyugodott. A háziak nem kérdeztek semmit sem Erzsiről. Kósza hírek jutottak el hozzájuk, hogy Cséhtelekről először Pestre, aztán Nagyváradra költözött. Meskó Miklós egy darabig kitartott mellette, bár feleségül nem akarta venni, majd akadtak más udvarlók. Az asszony hiába várt, könyörgő levelére Majthényi Annától nem érkezett válasz. És a pénz elfolyt a keze között ruhákra, pipere-holmikra, s ha valamelyik gavallérja meghívta estére, ő mindig külön adott a cigánynak, mert kedvenc nótáit húzta. Madáchot sem kímélték meg a pletykák. Maga idősebb Madáchné közölt vele mindent, amit csak hallott. Az anya igyekezett tárgyilagos lenni, de nem tudta fékezni indulatát. Gyűlölködő szavak egész áradatát zúdította Erzsire, s nem akarta észrevenni, hogy minden mondattal még mélyebb sebet ejt fia szívén. Az hallgatott, nem védte volt feleségét, csak ha már megsokallta a szóáradatot, annyit mondott: „Édesanyám, Erzsi a gyerekeim anyja!” Ilyenkor elhallgatott Majthényi Anna, de pár nap múlva újra szórta a szidalmakat Fráter Erzsire. Vanyarcon panaszolta csak el a költő, milyen kíméletlen az anyja, nem veszi tekintetbe, hogy minden szó mennyire fáj neki. És amikor Szilárda nem volt a szobában, mentegetőzve, hogy barátait a saját bánatával terheli: felolvasott egy szakaszt egyik verséből: Most látom, mily erősen Valál szívembe nőve.
  • Amint kitéplek onnan – Utánad foly ki vére. Hermin nehezen tartotta vissza sírását, megsimogatta vendége vékony, kék eres kezét, de megszólalni nem tudott. Férje törte meg a csendet: – Ősszel megint Pestre megy az asszonyom a kislányunkkal. Jó lenne, ha te is néhány hetet a fővárosban töltenél! Talán Szontagh Palit is rá lehetne venni, hogy veled tartson. Úgy élnétek, mint jogászkorotokban! Kesernyés mosoly húzódott Madách arcára. „Jogászkorukban.” Hol van már az a lelkes, rajongó fiú, aki hitt és bízott az életben? Most már csak árnyéka önmagának. Egy rosszul sikerült házasság, a szabadságharc elbukása, börtön, válás van mögötte – nem, nem való ő már Pestre. Egyedüli öröme az írás. Igaz, sehol sem jelennek meg a művei. Nem is azért ír. Csak magáért az írás gyönyörűségéért. – Köszönöm, Pali, hogy törődsz velem! De nem megyek Pestre! Majd ha magyar szót hallok az utcákon, ha nem kell útlevél ahhoz, hogy a hazámban utazhassak, akkor talán… Ha ugyan élek addig – tette hozzá csendesen. – Ugyan! – ütötte el tréfával a dolgot a házigazda. – Hát ha nem is hosszabb időre, azért egyszer gyere fel velem hétvégére. Igaz, mindenütt osztrák hivatalnokok ülnek, de meglátod, lesz ez másképpen is! – Adja az ég! Bár én is olyan bizakodó lennék, mint te! – Madách igyekezett elfojtani köhögését, melléhez kapott, Veres Pálné gyorsan egy pohár ásványvizet nyújtott neki, így néhány korty után a kezdődő roham elmaradt. Miután beszállt kocsijába, Szilárda szaladt ki hozzá. – Emi bácsi, miért megy el ilyen hamar? Azt hittem, itt marad vacsorára is! – Várnak a gyerekeim, kicsi lány! – válaszolta Madách, és homlokon csókolta a fiatal lányt. Aztán hozzátette: – Milyen nagy lány lettél, Szilárdám! Nemsokára eladó sorba kerülsz! És mint minden alkalommal, amikor Vanyarcról hazafelé tartott, fájó szívvel nézett vissza, s a sztregovai, gőgös kéttornyú kastélyra gondolt, ahol egyetlen menedéke az a kis zug, a biliárdszoba mögött. Ott nyugodtan tud dolgozni. Egyébként anyja uralkodik a maga biztos, határozott módján, azt hiszi, hogy ha eltüntetett minden nyomot, ami Erzsire emlékeztet, nem élő szemrehányás Aladár és Arinkó, ez a drága, törékeny kis jószág. És idővel majd Jolánka is ide kerül. Hiába, nem tud felejteni. 1858-ban a királyi párnak fia született. Ennek örömére a politikai foglyok amnesztiát kaptak. Veres Pál, aki egyébként is bizakodó természet volt, azt jósolta, hamarosan visszakapja alkotmányát az ország. Baráti köre nem volt ilyen derűlátó. Mind Szontagh Pál, mind Madách – ezek voltak a leggyakoribb vendégek Vanyarcon – csak legyintettek. És amikor hazakocsiztak – Szontagh néhány napot Sztregován töltött –, megállapították, hogy barátjuknak szerencséje van. Egy harmonikus családban mindent könnyebb rózsaszínben látni, mint nekik, akik magányosan élnek. De azért valami halvány fény valóban derengett a sötétségben. Elsősorban újra mertek az emberek magyar ruhát hordani. És amikor Szilárda tizenhat éves lett, Veres Pálné úgy döntött, hogy bálba viszi. Túl komolynak, ábrándozónak találta lányát, azt gondolta: itt az ideje, hogy kilépjen az álomvilágból, és a líránál hétköznapibb életbe cseppenjen. Nógrád megye székhelye Balassagyarmat volt, de mert ott Bach-huszárok lepték el a várost, így az egyetlen hazafias városba, Losoncra készült a Veres család. Szilárda kék bársonypruszlikos magyar ruhát hordott, s Veres Pálné büszkén nézte, mennyire körülrajongják a fiatalemberek. Akadtak ott idősebb dámák is, akik táncoltak.
  • Mocsáry Lajosné, aki egykor Wesselényi Miklós bárónak, az árvízi hajósnak volt a felesége, özvegysége után újra férjhez ment. S bár beteges volt, most hajnalig ropta a táncot. Meg is jegyezte egy csípős nyelvű mama, aki féltette lányát, hogy neki nem jut elég táncos: „De sok idejébe fog kerülni dr. Balassának, amíg ismét összeigazítja Mocsáryné szervezetét, amit most a táncban összeráznak!” A bál után, Pál napján sokan keresték fel Vanyarcot. Szilárda minden udvarlójához egyformán kedves volt, de nem mutatott egyik iránt sem különösebb érdeklődést. Hermin asszony megnyugodva látta, hogy egyikbe sem lett szerelmes, mert kicsit félt, hogy kislánya talán beleszeret valakibe. Ő pedig nagyon ellene volt a korai házasságnak. És akaratlanul szegény Fráter Erzsire gondolt, akiről mind riasztóbb hírek érkeztek.
  • A bál utáni nyáron a család Balatonfüredre utazott. A nagymamát is magukkal vitték, mert nem akarták hosszabb időre egyedül hagyni. – Jó asszony vagy te, Herminem, hogy engem is viszel – mondta az öreg hölgy. – Legalább meglátom a Balatont, hiszen alig mozdultam én ki Vanyarcról, legfeljebb Balassagyarmatig jutottam. Nektek már könnyebb lesz, mert már vasút van Vác és Pest között, és bizonyára több helyre is elvisz majd ez a gőzparipa. Ki hitte volna ezt, amikor én fiatal lány voltam? A Balaton mindannyiukat elbűvölte, és amikor végre szálláshoz jutottak (ez nem volt könnyű, hiszen a felkapott fürdőhely tele volt vendéggel), hamarosan ismerősökre találtak. Veres Pálné lett a társaság központja. Olyan élénk, szellemes és vidám volt, hogy délutánonként mindenki az ő villájukat kereste fel. Jókait gyakran látták, amikor feleségével sétált, vagy kertjükben üldögélt, de az író nem járt sehová. Azt suttogták, a felesége, Laborfalvi Róza olyan féltékeny, hogy nem engedi el maga mellől. Ő pedig a fárasztó színházi évad után teljes pihenésre vágyott. Szilárda, ha megpillantotta Jókait a sétányon, fülig pirult, és önkéntelenül pukedlizett, az író pedig mosolyogva megemelte kalapját. Laborfalvi Róza hűvösen biccentett, és meggyorsította a lépteit. A fiatal lány pedig szívesen vette volna jobban szemügyre, hiszen olyan szép volt magyaros ruhájában, a „Melinda”pruszlikban, amelyet a Bánk bánban viselt 1848. március 15-én. A magyar ruha mind divatosabbá vált, noha a férfiaknak nem volt éppen kényelmes viselet. De remélték, hogy ezzel is mutatják: nem lehet örökké szolgaságban tartani a nemzetet. Amikor eljutott a híre annak, hogy Solferinónál az osztrákok csúfos vereséget szenvedtek, örömmámorban úsztak a hazafiak. Azt remélték, Ferenc József belátja: alkotmányt kell adni a népnek. Besoroztak a háborúba sok magyar katonát is, azok persze csak ímmel-ámmal harcoltak, s akkor járta a falvakban a nóta: Ha elvisz is a vasút, majd visszahoz a Kossuth! Olaszország küzdelméhez Franciaország is csatlakozott. Kossuth kiáltványokat csempészett haza, amelyekben Magyarország feltámadását hirdette. Az olasz hadseregben magyar önkéntesek is küzdöttek. De hiábavaló volt a boldog reménység. Ferenc József Villafrancában békét kötött az olaszokkal, lemondott az ott lévő területei nagy részéről, és ezzel megmentette trónját. Veres Pál és Szontagh Pál meglátogatták Sztregován barátjukat. Madách Az ember tragédiáján dolgozott lázas sietséggel, begubózva élt, néha napokig újságot sem olvasott, így a politikai eseményekről semmit sem tudott. És bár az elbeszélésből kitűnt, hogy valójában semmi megfogható eredményt nem értek el a magyarok, mégis felcsillant a szeme. – A kétfejű sas szárnyát azért mégis megtépázták. És egyszer majd csak lehull! Aztán eltűnődve kérdezte: – De vajon megérem-e én azt? Mintha hideg szél csapott volna be a kora őszi estén a nyitott ablakon át, Veres és Szontagh megborzongtak. Nézték Madáchot, keskeny, megnyúlt arcát, lázban égő szemét. Szontagh erőltetett nevetéssel mondta: – Ostoba golyhó vagy te, akár Pesten, jogászkorunkban! Akkor is néha olyan meghökkentő dolgokat mondtál, hogy elállt a lélegzetem! Mikor mutatod meg ezt a nagy munkát, ami miatt elhanyagolsz bennünket? – Szilárda sokszor emleget, Emi. – Veres Pál csak nagy sokára tudott megszólalni, úgy szíven találták barátja szavai. – Már igazi hölgy lett, nyáron újra Balatonfüreden voltunk! Mikor jössz át hozzánk?
  • – Ezt a munkát be kell fejeznem – rázta a fejét Madách –, addig szó sem lehet pihenésről. Aztán… majd ha befejeztem, felolvasom nektek! Persze tele vagyok kétellyel. Néha úgy érzem, ez a legjobb munkám! Néha meg elönt a kétségbeesés, ilyenkor legszívesebben összetépném az egész papírcsomót! – Ne légy kishitű, Emi – vigasztalta Veres Pál –, bízzál magadban! De addig is szakíts időt arra, hogy elgyere Vanyarcra! 1860 márciusában fejezte be Madách munkáját, s úgy, ahogy szokta, többi írásával ezt is íróasztala fiókjába tette. Később, amikor Arany kérdezte, hogy miért jutott el hozzá csak ilyen későn, 1861-ben Az ember tragédiája, amit legtöbben remekműnek tartottak, azt felelte: „Ha írtam valamit, rendesen esztendeig rá se néztem. Akkor elővettem s megbírálhattam, mint idegen művet, láttam hibáit, és vetettem tűzre. Az ember tragédiája volt az első, mely az évet kiállván, azon meggyőződésre hozott, hogy a nekem jutott fejlődést elértem – így hoztam azt hozzád!” Ekkor már tegező viszonyban voltak, és az ismeretlen sztregovai földesúrnak nagyon jólesett, hogy a magyar irodalom vezéregyénisége őt tegezésre méltatja. Aranynak nagyon tetszett Az ember tragédiája, és csupán apró javításokkal kívánta még teljesebbé tenni. Madách Szontaghnak olvasta fel először munkáját, aki elragadtatottan veregette a költő vállát. – Tökéletes! – mondotta, és amilyen fukar volt máskor a dicséretekben, Madách érezte, hogy barátja őszintén beszél. Szontagh kérte: menjenek át Vanyarcra, olvassák fel ott is Az ember tragédiáját. De Madách ezt nem akarta. – Félek kicsit Hermin asszonytól – rázta a fejét. – Annyi rosszat írtam benne a nőkről, hogy ő, a nők legtökéletesebbike, megharagszik ezért rám. Majd… majd később! – El kellene küldened Arany Jánosnak, ő a legrangosabb költőnk, az ő kritikájában megbízhatsz! Madách elhatározta, hogy hamarosan postára adja munkáját, de közben a politikai események sodrásában jelentéktelen dolognak tűnt minden, ami irodalom. 1860 tavaszán gyász borult a nemzetre: a döblingi tébolydában öngyilkos lett Széchenyi István. Mintegy varázsszóra a nők fekete pruszlikjukra Széchenyi mellképével ellátott ezüstcsatokat varrtak, a magyar főkötő fekete csipkéből készült, a színes pártát fekete váltotta fel. És még a legkisebb faluban is gyászistentiszteletet tartottak. Nemrég jelent meg Széchenyinek névtelenül egy sárga borítású, vaskos könyve, amelyben Bach rendőrminiszter írására válaszol, és leleplezi benne a hazug, gyűlöletes rendszert. Sokan azt hitték, hogy Széchenyi nem lett öngyilkos, hanem megölték „a legnagyobb magyar”-t, s a felháborodás oly erős volt Ausztria ellen, mint még soha. Bécsben is tudták, tovább már nem lehet a húrt feszíteni, s augusztusban menesztették Bachot. Remény ébredt a magyar szívekben, érezték, hogy a kétfejű sas szárnyaiból újra kihullott néhány toll. Veresék most már harmadízben nyaraltak Balatonfüreden. Mindenki ismerte a szellemes asszonyt és vonzó, bájos lányát. A gavallérok körülzsongták, még azok is, akik nem szívesen vettek részt komolyabb beszélgetésben. Nem akartak elmaradni a többiektől, aztán meg tudták: milyen nagy hozománya van Veres Szilárdának. És amellett még szemrevaló… Sok léhűtő úgy gondolkozott: fő a hozomány, de itt a leendő menyasszony még szép is. Csak ne beszélnének olyan sokat azokról a fránya költőkről meg írókról! Folyton Jókait emlegetik. Szilárda kisasszony büszkén meséli, hogy tavaly sikerült megismerkednie az íróval. Az egyik bálon egy ulánus tiszt kérte fel, s ő a fejét rázva jelentette ki: „Osztrák tiszttel nem táncolok, legkevésbé keringőt!” Másnap Jókai a sétányon bemutatkozott a fiatal lánynak, és így szólt hozzá: „A magyar irodalom nevében köszönetet mondok a magyar leánynak hazafiságáért!” És ezzel már ment is tovább, mert Róza asszony pár lépéssel mögötte mély, dallamos hangján
  • szólította: „Móric, elkésünk!” Soha nem tudta meg Szilárda, honnan, miről késik le a Jókai házaspár. Ő csak állt ott, benne rekedtek a szavak, pedig de sokat szeretett volna elmondani legkedvesebb írójának! Amikor a fiatalemberek végighallgatták a történetet, elnézően mosolyogtak. Csak egy Nyitra megyei földbirtokos, Rudnay József jelentette ki: – Kár, hogy Laborfalvi művésznő olyan féltékeny, és nem engedi meg, hogy az ura fiatal hölgyekkel szót váltson. Tulajdonképpen nem is úr az író a házukban, Róza asszony uralkodik mindenki felett! De talán egy más alkalommal sikerül a beszélgetés Jókaival. Nekem is ő a legkedvesebb íróm! És amíg a többiek agarászásról, lovakról fecsegtek, Szilárda és Rudnay irodalomról és zenéről beszélgetett. A férfinek feltűnt, milyen művelt az alig tizennyolc éves fiatal lány, Szilárda pedig örömmel hallotta, hogy messze, Nyitra megyében, a határszélen valaki ilyen őszintén érdeklődik könyvek iránt. Veres Pálné, aki nagyon éberen figyelte lányát, hamarosan észrevette, hogy Szilárda szerelmes. Kicsit fájt neki, hogy ilyen korán repül ki a házból az egyetlen gyermek, de tudta, ez az anyák sorsa. Keresett hibát Rudnay Józsiban, de nem talált. Csak azon búslakodott, hogy éppen ilyen messzi vidékre kerül majd Szilárda, több mint egy álló hét az út Nyitráig, és a levél még lassabban jut el oda. Írhatnak mindennap egymásnak, de csak nyolc vagy tíz nap múlva olvashatják a közölteket. Veres Pál ezen a nyáron nem tartott családjával, a gazdaság sok gondot okozott, és édesanyja is olyan gyenge volt, hogy nem vállalhatta a hosszú utat Balatonfüredre. Hermin asszony attól félt, hogy férje nélkül kell döntenie, ha Rudnay megkéri Szilárdát. Mentek a levelek távoli rokonokhoz, kérdezősködött, ahol csak tehette, de most az egyszer, a saját lánya ügyében nem volt olyan bölcs, mint más alkalmakkor. Hiszen az elmúlt évek folyamán hány okos tanácsot adott mind a hozzá forduló anyáknak, mind a lányaiknak. Megmondta, hogy Bajza Lenke, a költő Bajza József lánya ne menjen Heckenasthoz, a dúsgazdag nyomdatulajdonoshoz, mert Lenke még túl fiatal, és nagy közte és a vőlegény között a korkülönbség. Ekkor Lenke azt felelte hetykén, hogy nem is szerelemből, hanem józan megfontolásból megy férjhez. Ő gazdag akar lenni. És lám, válás lett a vége. Majthényi Flórát is óvta Tóth Kálmán költőtől, azok is elváltak. De Rudnay Józsinál, úgy tűnik, minden rendben lesz… Jaj, csak addig várjon ez a türelmetlen, szerelmes fiatalember, amíg hazaérnek Vanyarcra! Jöjjön el hozzájuk, nézze meg Szilárda szobáját, íróasztala polcán Petőfi szobrával, mellette jobbról és balról költők és művészek apró porcelánfigurái, a falakon Jókai, Arany, Vörösmarty képe. Igaz, ő háziasnak nevelte leányát, karján mindig ott függött a kulcsoskosár, enélkül egy gazdasszony sem lehet meg. És mégis a férje egyszer nevetve mesélte, hogy amíg lányuk az éléskamrában kiadta az aznapi ebédhez szükséges élelmet, az egyik konyhalány megszólalt: „Tessék nézni, kisasszony, milyen furcsa alak árnyéka van a falon!” Szilárda odapillantott, s azalatt a másik konyhalány két cipót dugott a köténye alá. Veres Pál csak mosolygott ezen, és nem tett róla említést akkor, sőt később sem lányának. Csak nagy sokára mesélte el feleségének. Még egy latin mondást is idézett: „Vasvillával űzheted ki az emberi természetet, úgyis visszatér!” Ezzel azt akarta mondani, hogy kislányukat az irodalom sokkal jobban érdekli, mint a háztartás. Hermin asszony azon imádkozott, hogy a vőlegényjelölt egyelőre ne nyilatkozzék. Ez a kívánsága teljesült. Rudnay Józsi nővéreivel együtt velük egy időben hagyta el Balatonfüredet, és a búcsúzásnál csak annyit kért: engedje meg Veres Pálné, hogy meglátogassa a családot Vanyarcon. Az engedélyt megkapta. Hazafelé, amíg a lovak vígan poroszkáltak a Balaton mentén, az anya aggódva kérdezte Szilárdát: – Szereted ezt az embert?
  • A fital lány nyugodtan nézett anyja szemébe. – Nagyon szeretem, anyuskám! És boldogan leszek a felesége! – Eddig még meg sem kért! – Hermin asszony elégedetlenül rázta a fejét. – Magától, édesanyám! De én már igent mondtam! Veres Pálné mélyet sóhajtott. Aztán eszébe jutott, hogy ő is előbb mondott igent Palinak, mielőtt az a nagyapától feleségül kérte. Pedig annak több mint húsz éve. 7 A kérő hamarosan megjelent, és a szülők, bár fájt a szívük, lányuk elvesztéséért, igent mondtak. Hiszen mindenünnen a legjobb értesüléseket kapták, mind Rudnay Józsiról, mind családjáról. A nagymama, akinek Szilárda a legkedvesebb unokája volt, menten nekilátott, hogy megkösse azt az ötven pár harisnyát, ami elengedhetetlenül szükséges a kelengyéhez. – De mamókám, karácsonyra tervezzük az esküvőt – bújt a fiatal menyasszony nagyanyjához –, hogyan tetszik ezzel addigra elkészülni? Hiszen a múltkor is panaszkodott, hogy fáj a karja! – Azt csak bízd rám – legyintett az öreg hölgy –, nem engedhetlek el olyan messzire tisztességes útravaló nélkül! Ne képzeld, hogy csak ezt az ötven pár harisnyát kapod tőlem, akad még számodra más is – ölelte át unokáját, és vitte magával a lakrészébe. Az egyik szobában hatalmas menyasszonyládák sorakoztak, bennük ágy- és asztalneműk, drága, csipkés terítők, sőt egy sárgára fakult, valaha fehér brüsszeli csipkés menyasszonyi ruha is előkerült a láda mélyéből. – Tudom, kislányom, a ruha szabása kiment a divatból, de a selyem még megtartotta régi fényét. A fátyol, koszorú, kesztyű mind itt van. Nem kívánom, hogy ezt viseld az esküvődön, de… – Ezt fogom viselni – Szilárda összevissza csókolta nagyanyját –, és akkor talán nekem is ad az Isten annyi gyereket, mint mamókának! Idősebb Veres Pálné elnézően mosolygott, s nem mondta azt, amit akkor a lányos anyák fennen hangoztattak: fiatal lánynak nem szabad tudomást venni arról, hogy a gyermeket nem a gólya hozza. Maga Veres Pálné is, haladó gondolkozására jellemzően, elmagyarázta lányának, mivel jár a házasélet. Ö annak idején nem tudta, nem volt édesanyja, aki felvilágosította volna. Huszonnégy évesen, teljesen tudatlanul ment a házasságba. Nem akarta, hogy annyi gonddal nevelt lánya számára éppen a házasélet titkai maradjanak ismeretlenek. Szent István ünnepére a Veres család Pestre készült. Mindenki, aki csak tehette, részt akart venni a körmenetben, vagy ablakból, utcáról, a tömegben szorongva nézte, hogyan hordozzák körül ünnepélyesen az államalapító király jobbját. Ezt a körmenetet eddig Bach nem engedélyezte. De ő már kénytelen volt lemondani állásáról, így a tizenegy évig tartó sötétségben felvillant némi fénysugár. Októberben Ferenc József rendeletet adott ki a birodalom államjogi rendezésére. Bár az új rendelkezés Magyarországot Ausztria részének tekintette, de a birodalom egyes országainak belső életére bizonyos önrendelkezési jogot adott. Jóváhagyta a törvény előtti egyenlőséget, a szabad vallásgyakorlást, a jobbágyrendszer eltörlését. Eddig a császár volt az abszolút
  • törvényhozó, most ezt a jogát meg akarta osztani a birodalmi tanáccsal. Összehívta az országgyűlést, és jogot kaptak a vármegyék, amelyek eddig is az ősi alkotmány fellegvárai voltak. Sokan elégedettek voltak, hogy legalább ennyit elértek, sokan azonban gúnyosan mondották: azt hiszi a nagy hatalmú császár, hogy morzsákkal megelégszünk. Másnap reggel számtalan fogat, hintó sorakozott Gyarmaton a vármegyeház előtt. Madách Imre is elindult Sztregováról, Szontagh Pál Horpácsról, Veres Pál Vanyarcról. Csesztvéről Madách öccse, messzebbről jött Fráter Pál, de senki sem akart kimaradni a régiek közül. Hermin asszony szívesen elkísérte volna férjét, de maga is tudta, asszony nem való oda, ahol férfiak tanácskozzak meg az ország ügyeit. Csupa izgalom volt, s vele együtt Szilárda is, aki szintén sajnálta, hogy nő létére még, mint néző sem vehet részt a megbeszéléseken. Veres Pál késő este érkezett haza, beszámolt a lelkes hangulatról, arról, hogy hamarosan összeül az országgyűlés, s mindenki Madáchot akarta Nógrád vármegye képviselőjéül küldeni. – Madách szabadkozott – mesélte tovább Veres Pál. – Valóban nagyon rossz bőrben van. Azt mondja, újabb drámán dolgozik, pedig Az ember tragédiáját sem küldte el sehová. Ígérte, hogy eljön hozzánk, és felolvassa. Szontagh Pali nagyon dicsérte, igazán kíváncsi vagyok rá. Engem is kijelöltek arra, hogy a végleges megyebizottsági tagok megválasztását vezessem. – De jó, hogy nem édesapát akarják képviselőnek küldeni! – Szilárda átölelte apját. – Akkor talán még az esküvőt is el kellene halasztani! – És az olyan nagy baj lenne, kislányom? – Az apa megsimogatta lánya haját. – Vanyarctól öt vármegyén át kell utaznunk, ha meg akarunk látogatni… Veres Pál elhallgatott. Nem akarta lányát búsítani, nem mondta, mennyire fáj, hogy ilyen messze kerül az egy szem lány. Véletlen szerencse volt, amely kicsit elterelte az apa bánatát, hogy gyakran kellett bejárnia Gyarmatra, ahol mindig akadt megbeszélnivaló. A hangulat forró volt, a vármegye szigorú leiratot kapott, amiért az emigrációban élő Kossuthot, Klapkát és Pulszkyt bizottmányi tagnak választották. Báró Vay Miklós, a kancellár azzal fenyegette Nógrádot, hogy karhatalommal fog közbelépni, ha ez így megy tovább. Erre felelni kellett. És Repeczky Ferenc, aki már negyvennyolcban is az elsők között küzdött a haza függetlenségéért, azt javasolta, hogy mindazokat, akik a magyar országgyűlés hatáskörét megcsorbítani kívánják, tekintsék hazaárulónak. A javaslatot szavazásra bocsátotta, és azt mindenki egyhangúlag elfogadta. Nyolc nap múlva Madách Imrét, ugyancsak egyhangúlag, Balassagyarmat képviselőjének választották meg. Közben a Veres-házban lakodalmat ünnepeltek. Szilárda boldog volt, hogy házasságával szinte egy időben, ha nehézkesen is, megindul hazájában az alkotmányos élet, és örült, hogy éppen Emi bácsit, a drága jóbarátot választotta Balassagyarmat képviselőjéül. Szülein kívül nála különb embert nem ismert. Csak azon búslakodott, hogy a nagy munkát, amelyről Szontagh Pál annyi lelkesedéssel beszélt, nem hallhatja. – Messzire megyek, drága Emi bácsi. Mikor jutok ahhoz, hogy meghallgassam, amikor felolvassa a Tragédiát? – Csak egy példányom van belőle, kislányom, azaz te kis gyerekasszony – mosolygott Madách –, le kell másoltatnom. De valahogy… nincs ehhez sem bátorságom! Hátha aki másolja, valami gúnyos megjegyzést tesz. És én azt… nehezen viselném el! – Emi bácsi, ne legyen olyan kishitű! Szontagh Pali bácsi inkább gáncsol, mint dicsér, és ő nagyon lelkesen beszélt erről a munkáról! Madách hálásan nézett a pár napos asszonyra, aki készült urával a messze Nyitrába. És Jolánkára gondolt. Vajon megéri-e a lánya esküvőjét? A köhögés mindjobban kínozza, annyi
  • párnát nyomkod a feje alá, hogy majdnem ülve tud csak aludni. És most a képviselőség… az írás mellett ezt a feladatot is el kell látnia, mégpedig becsülettel. Kis-Bilicre vitte Rudnay József ifjú feleségét. Amikor a dermesztő hidegben, a hosszú utazás után megérkeztek, a házigazda kedvenc vizslája ugrott a kocsi elé, üdvözölte gazdáját, majd odadörgölőzött Szilárdához, s ezzel a kedves mozdulattal a fiatalasszony egyszerre otthonának érezte a kastélyt. A boldog férj körülvezette feleségét a „birodalom”-ban, s bár Szilárda otthon is jómódban élt, fogalma sem volt, milyen mesés gazdagságba jutott. Kicsit meg is szeppent a sok személyzettől, a hatalmas termektől, és ahogy végigment rajtuk, szinte már szédült az ősök aranykeretes arcképeitől. Csak akkor nyugodott meg, amikor a galériás könyvtárszobába értek. – Ha ideje engedi, drágám, azt hiszem, itt érzi magát majd a legjobban – ölelte át Rudnay Szilárdát. – Még egy kis íróasztalt is rendeltem, hamarosan megérkezik, s ha olvasás közben eszébe jut valami, mindjárt leülhet és leírhatja. – Józsi, én csak olvasni szeretek – mosolygott a fiatalasszony. – Aztán, azt hiszem, nem sok időm lesz az olvasásra! Amikor a személyzet hajbókolva köszöntött, a kulcsárné átnyújtotta a kis kosarat, benne csak úgy csörögtek a kulcsok. Nekem kell mindent ellenőrizni, mindennek, utánajárni! – A Rudnay-ház – a férj szerényen háznak nevezte a pompás kastélyt – elbírja, hogy mindent a kulcsárnéra bízzunk. Eddig is ő volt a teljhatalmú gazdasszony, bízzon meg továbbra is benne! Szilárda bólintott, de magában azt gondolta, édesanyja nem helyeselné, ha a kulcsokat kiadná a kezéből. Bármennyire csábítóak a könyvek, neki kell kézbe venni a háztartás vezetését. Ha már mindennek utánanézett, akkor jöhet az olvasás. Igaz, elsősorban a levélírás… És jöttek-mentek a levelek, naponta írtak a szülők, naponta írt Szilárda, de tíz napba tellett, amíg választ kaptak. Szilárda csak édesanyja leveléből tudta meg, hogy Madách, mint balassagyarmati képviselő felutazik Pestre. Mivel férje megígérte, hogy hamarosan meglátogatják Vereséket, elhatározták, hogy egyúttal felmennek Pestre is. – Országgyűlés lesz! A fiatalasszony azt sem tudta, hová legyen örömében, körültáncolta a szobát, és összevissza csókolta férjét. Az pedig boldog volt, hogy feleségének ilyen örömet tud szerezni. Csak később kérdezte meg tréfásan: – És a ház úrnője kire hagyja addig a kulcsokat? Mi lesz, ha egy kanál zsírral több fogy, mint azt előre eltervezte az én kicsi feleségem? Szilárda megszeppent arcot vágott, mint a hibát elkövető gyermek, de látva Rudnay nevető arcát, ő is elnevette magát. – Hát akkor egy kanál, esetleg több kanál zsírral több fog fogyni! De azt, hogy újra összeül az országgyűlés, feltétlenül látnunk kell! Ha a föld alól is, de szerzek jegyet! Ugye, segít ebben, Józsi? – Nem sokat forogtam én politikusok között, így nem ígérhetek semmit sem! De hát Madách a maguk barátja! Meg, ahogy észrevettem, titkos rajongója magának! Bejut végre az országgyűlésre! Igaz, csak a karzatra. A dámáknak ott a helyük. Bár amilyen okosak a Veres hölgyek, édesanyja meg maga, megállnák a helyüket, mint képviselők! Veres Pálné is elkísérte lányát és vejét Pestre. Ő is nagyon kíváncsi volt, milyen lesz barátjuk felszólalása. És talán magával hozza Az ember tragédiája kéziratát! Szontagh Pali annyira dicséri, és noszogatja, adja oda Aranynak, de ez a szegény Emi olyan bátortalan…
  • Sem Veres Pálné, sem Szilárda nem jutottak be a képviselőházba, ezt Rudnay előre sejtette, de nem akarta feleségét elszomorítani. Viszont találkoztak Madáchcsal, aki megnyugtatásukra elmondotta, hogy kéziratát elvitte Arany Jánoshoz, és most izgatottan várja a bírálatot. Azt szerényen elhallgatta, milyen nagy tetszést aratott beszédével, inkább arról mesélt, hogy amikor az elnöki megnyitóban gróf Esterházy Mihály, mint korelnök elmondotta: milyen fájdalom, hogy nem üdvözölheti körükben Batthyány Lajost, ekkor a hallgatóság egyperces néma felállással tisztelgett a mártír miniszterelnök emléke előtt. Amikor az 1848. évi december 2-án Olmützben kelt okmány aláírói közül Bach Sándor nevét olvasták fel, hangosan pfujoztak. – Micsoda öröm volt ez nekem, meg Szontagh Palinak! – mondta Madách sugárzó arccal. – Mi, akik Bach minisztersége alatt börtönlakók voltunk, most pfujozhattunk nyugodtan, és nem lett semmi bántódásunk! Veres Pálné őszintén örült barátja jókedvének. Régen nem látta ilyen vidámnak. Csak a gyakori köhögése aggasztotta. Madách észrevette Hermin asszony nyugtalan arckifejezését, és mosolyogva jegyezte meg: – Nem élek én már soká, higgyék el nekem! Mi, Madáchok korán halunk meg! Apánk szervezetét örököltük, nem anyánkét. Ő ma is szálfaegyenesen ül a karosszékben, soha nem támaszkodik meg, soha nem fáradt, s úgy intézi a gazdaság ügyeit, mintha férfi lenne! Nagyszerű asszony az édesanyám! Veres Pálné beleegyezően bólintott. Elhallgatta a gondolatát. Erős asszony idősebb Madách Imréné, de kegyetlen is. Az unokái őt hívják édesmamának, és az igazi anyjuk Nagyváradon rossz hírű kocsmákba jár, ékszereit elzálogosítja, uzsorásoknak köti le a járandóságát. Bizonyára jól tudja mindezt a nagyszerű asszony, s talán még örül is neki. Lám, neki volt igaza… – Mikor hozza el hozzánk a kéziratát, Emi bácsi? Nem másoltatta le? – kérdezte Szilárda. – Majd ha visszakaptam Arany Jánostól, akár kedvező, akár lesújtó bírálattal, kicsi asszony! De ne mondd már nekem azt, hogy bácsi! Szilárda megölelte Madáchot. – Hát ezentúl Emi lesz az Emi bácsiból! Köszönöm, hogy ezt megengedte, Emi bácsi, pardon, Emi! És nagyon várom már én is Arany János bírálatát! Megjósolom, hogy kedvező lesz! Szilárda jóslata beteljesedett. Az írófejedelem a Kisfaludy Társaságban bemutatta a Tragédia első négy jelenetét, amely általános tetszést aratott. És a Társaság saját kiadványsorozatában adta ki a művet, amely 1862. január 12-én jelent meg. Madách nagyon boldog volt. Úgy érezte, eddigi élete minden keserűsége, kudarca egy csapásra megszűnt, már Erzsi sem fájt annyira, hiszen sok jelenetben ő személyesítette meg Évát, s a költő mintegy fel is oldozta ezekkel a szavakkal: Minő csodás kevercse rossz s nemesnek A nő, méregből s mézből összegyúrva. Mégis miért vonz? mert a jó sajátja, Míg bűne a koré, mely szülte őt. Az első, még nyomdafestékszagú példányt Veresékhez vitte el. És ott volt Szilárda is, hathetes fiát ölében tartotta. A költő a felolvasáskor akkor tartott szünetet, amikor Szilárda kiment, hogy megszoptassa Józsikát. Kellett is ez a kis szünet, azalatt puncsot szolgáltak fel, mert bár lángoltak a kandallóban a hatalmas fahasábok, a zord januári tél jégvirágokat rajzolt az ablakokra, és a nagy vizitszobát nehezen lehetett átfűteni. Félóra múlva visszatért a boldog, fiatal anya, újra magával hozta a csecsemőt, akit Vanyarcon szült, a szülői házban.
  • Veres Pálné nagy figyelemmel hallgatta a Tragédiát, kérte a költőt, tartson még több szünetet, hiszen gyakran elhalkult a hangja, nehezen lélegzett, és Szontagh Pál, aki szintén Vanyarcon volt, felajánlotta, hogy ő olvassa tovább. De Madách a fejét rázta. – Nem, nem, én akarom végigolvasni. Hiszen azt, hogy Évát időnként jónak, nemesnek írtam meg, Hermin asszonynak köszönhetem – felelte. Kora délután kezdődött a felolvasás, uzsonna, vacsoraszünet után éjfélre ért a költő az utolsó mondathoz. Aztán átnyújtotta a háziasszonynak a könyvet, benne egy kedves francia idézettel: „Que ce livre vous soit dédié, comme l'auteur vous est dévoué!”
  • „Önnek dedikálom ezt a könyvet, mint ahogy a szerző Önért rajong!” Meghatottan vette át a háziasszony a friss példányt. Szilárda is kapott ígéretet, amint több darab jelenik meg belőle, neki is küld a messze Nyitrába. Szontagh Pál büszkén szorította magához a kapott könyvet, ugyanúgy Veres Gyula, Veres Pál öccse, aki nemrég komája lett Madáchinak: az ő kislányát a költő tartotta keresztvíz alá. – Csak azt tudom mondani, hogy ez a… minek is nevezzem, drámai költemény vagy tragédia felveszi a versenyt a világirodalom legnagyobb ilyen fajta műveivel. Goethe, Byron is írtak hasonlókat, de ezek beutazhatták a világot, nagy könyvtárakat látogathattak, maga pedig itt él Sztregován, egy kis szlovák faluban, és a nagyvárosok levegőjét legfeljebb Pesten szívhatja be. A mi szegény, öntudatra ébredő városunkban az osztrák járom alól kiszabadulva, most lehet csak irodalommal foglalkozni. Emi, gratulálok! Nem tudok mást mondani! – jelentette ki Veres Pálné. – Köszönöm, Hermin asszony! A maga bírálata többet ér még Aranyénál is! – csókolt kezet meghatottan a költő. Aztán mindannyian aludni tértek a vendégszobákba, amelyeket a gondos háziasszony már elkészíttetett. Tudta, hogy a Tragédia felolvasására nem elég egyetlen délután. Csak Szilárda nem aludt. Nyűgös kisfiát hordozta karján, aki abban a pillanatban, ahogy letette a bölcsőbe, sírni kezdett. A lágy szívű anya ezt nem tudta elviselni. Veres Pálné jelent meg az ajtóban, és fejcsóválva mondta, hogy egy csecsemőt, akárhogyan zokog, nem szabad kivenni és ringatásra rászoktatni. – Nem tehetek róla, én nem vagyok olyan határozott egyéniség, édesanyám! Tudom, rosszul nevelem a kisfiámat, de hát… ilyen a természetem. – És ha egymás után jön a többi gyerek, azokat is így elrontod? – kérdezte szemrehányóan az anya. – Azt hiszem, igen. – Szilárda, bár nagyon szerette anyját, nem tudott, de nem is akart olyan kemény lenni, mint Veres Pálné. Sohasem felejtette el azt a kis jelenetet, amikor egyszer túlságosan pajkos volt, és anyja megtiltotta, hogy ezentúl tegezze. Bár később visszavonta a tilalmat, a gyermek többé sohasem tudott leszokni a magázásról. Édesapját viszont mindig tegezte. – Majd én lerakom a kicsit. – A nagymama óvatosan a csipkés függönnyel díszített bölcsőbe tette a kisfiút, lágy hangon egy kis altatódalt dúdolt neki, és a csecsemő, ujját a szájába véve, hamarosan elaludt. – Nagyszerű asszony maga, édesanyám! –Szilárda átölelte anyját. – De hát én nem a maga természetét örököltem! Nem tehetek róla! Veres Pálné megsimogatta lánya haját, pár pillanatig még állt az ajtóban, aztán kifelé indult. Elnyelte a belőle kikívánkozó szavakat: „Sok mindenre megtanítottalak, édes kislányom, de vannak bizonyos tulajdonságok, amelyeken nem lehet változtatni. Mindamellett nekem és apádnak életünk legnagyobb öröme te voltál, és az is maradsz!”
  • 8. Szilárda Vanyarcon maradt. Dehogy engedték volna az aggódó szülők a hideg télben a messzi Nyitrába! Így hát Rudnay jött és maradt, ameddig csak ideje engedte. A ház nagyon benépesedett. Messzi vidékről jöttek a rokonok, mind látni akarták a legifjabb Rudnay ivadékot. Jöttek a Veres nagybácsik, a Beniczky nagynénik, s a ház úrnője néha már zavarban volt, hol is helyezze el a sok szállóvendéget. Hiszen akik megtették a hosszú utat, legalább néhány napig ki akarták pihenni a téli utazás fáradalmait. Madách csak búcsúzni jött, ment fel Pestre, a Kisfaludy Társaság ülésére, ahol székfoglalóját fogja tartani. Megemlítette, hogy befejezte új munkáját. Témáját a Bibliából vette, Mózesről ír, aki elvezeti népét az ígéret földjére, de ő már tudja, hogy élete végéhez közeledik, így átadja a vezetést Józsuénak, és elmegy Nébo hegyére – meghalni. – Ezt is olvassa fel nekünk, Emi! – kérte Szilárda, de a költő csak fejét ingatta. – Tudja, kicsi asszony, majd ha bírálatot kapok Aranytól, akkor felolvasom maguknak! Addig... ismerik, milyen gyáva és kishitű vagyok, nem merek ebben a nagyon értő és igényes körben a felolvasásra vállalkozni. Tovább nem kérlelték Madáchot, a gyerekek felől kérdezősködtek. A költő elmondotta, hogy Aladár eszes, minden iránt érdeklődő, fogékony természet, a kis Arinkó sajnos sokat betegeskedik. Aztán elhallgatott, arra gondolt, hogy Jolánka már elmúlt tízéves, válási egyezségük értelmében joga van magához venni a kislányt. Különösen azok után, amit Erzsiről hall. De hát ha joga van is, lehet-e ilyen kegyetlen, hogy elszakítsa az anyjától Jolánkát? Akkor talán még mélyebbre süllyed… Nem merte megkérdezni Hermin asszonytól, mi a véleménye erről a lépésről. Tudta, Veres Pálné mindig Erzsi pártján állt, és annak idején kérte: bocsásson meg neki. Igaz, ha megbocsát, sohasem születik meg a Tragédia. De vajon megérnek a halott betűk annyit, mint egy boldog házasság? Boldog? Hiszen ő sohasem volt boldog Erzsi mellett… Csak a teste kívánta, és kívánja még ma is. A rövidebb- hosszabb ideig tartó futó kalandokban mindig Erzsit keresi. Miért nem jutott neki olyan asszony, mint Veres Pálnak vagy az öccsének, Károlynak? Madách borús hangulatát 1862 augusztusában Arany János látogatása űzte el. A költő Szliácsra utazott, és útközben először Csesztvén Madách Károlyt, majd Sztregován Imrét kereste fel. Lóhalálban ment az üzenet Vanyarcra, s Veres Pálék boldogan jöttek, hogy megismerjék a nagy költőt. Szilárdát is várták, de ő már visszatért Kis-Bilicre. Férje hazavitte, mondván, hogy most már nem csúszósak, havasak az utak, és szükség van otthon a ház úrnőjére. Madách kocsin egész Szliácsig kísérte Aranyt, akit mesterének vallott. Egyedül idősebb Madáchné méltatlankodott ezen. Parasztcsaládból való, mondta ajkbiggyesztve a fiának, aki bejelentette, hogy Szliácsra viszi a nagy költőt. Már csak azért is, mert az ő hintójuk sokkal kényelmesebb, mint a bérelt kocsi. – Dologidőben hajszolod a lovakat? Nemcsak hogy nem törődsz a gazdasággal, csak körmölsz, körmölsz, csupa irkafirkával megy el a napod, még kárt is okozol!
  • – Édesanyám nem olvasta Az ember tragédiáját? – kérdezte csendesen Madách. – Az is csak irkafirka? Sok földesúr van az országban, de a Kisfaludy Társaságba azokból nagyon keveset választanak be! Majthényi Anna nem felelt. Kulcsoskosarát csörgetve hagyta ott fiát, és arra gondolt, hogy az ő erélyének és szorgalmának köszönheti Emi, hogy ráér ilyen hiábavalóságokkal bíbelődni, mint az írás. Mindamellett igyekezett a nyájas háziasszony szerepét játszani, amíg Arany ott volt, még kézcsókra is nyújtotta kezét, amikor Madách és a költőfejedelem beültek az üveges hintóba. Elfojtott indulatát azután társalkodónőjén és a személyzeten töltötte ki. Nagyon elcsodálkozott, amikor 1863 januárjában újabb kitüntetés érte Madáchot. Az Akadémia tagjává választotta. „Talán akkor mégiscsak nagy költő a fiam – gondolta. – Az Akadémián úriemberek vannak, maga az elnök is gróf, igaz, ez az Arany is ott van. Hogy is engedhetik be egy paraszt fiát ilyen előkelő helyre?” Ha hallja fia székfoglalóját, feltehetően vegyes érzelmekkel fogadja. Madách előadásának címe: A nőről, különösen esztétikai szempontból volt. Ez az értekezés megjelent a Koszorúban, és bár Madách nem küldte el Veres Pálnénak, ő mégis hozzájutott. Férje adta kezébe, ő Szontagh Páltól kapta. Hermin asszony egyre növekvő felháborodással olvasta barátjuk írását. Madách azt fejtegette, hogy: „A nő korábban fejlődik, de teljes férfiúi érettségre sohasem jut, könnyebben felfog és tanul, de teremtő géniusz hiányával az emberek irányadó szellemei közé nem emelkedik. Ő mindig csak a szenvedő, sohasem a beható elemet képviseli, s innen, míg a dilettantizmus legkedvesebb kontingensét szolgálja, a művészetet és tudományt előre nem viszi.” Továbbiakban még erősebb hangot használ: „A nő alárendelt, testi és lelki ereje védelmet, ápolást keres, az erősebb férfiú lelkében éppoly érzéseket költ, mint az elhagyott gyermek, a hervadó virág, megdermedt madár.” – Mi van magával, Mincsuskám? – kérdezte Veres Pál, amikor látta, hogyan lángol felesége arca, s ami nem szokása, kiabál: – Ez aljas rágalom! Hogy írhatott ilyent Emi? Ő, aki hozzánk jár, ismer engem, ismeri a lányunkat, ilyeneket állít a nőkről! Olvassa csak, Pali! Veres Pál maga is megdöbbent, amikor az értekezést elolvasta. Aztán csak annyit mondott: – Drágám, Emi általánosít, ez természetesen hiba. De abban igaza van, sajnos, hogy a legtöbb nőre ráillenek megállapításai. Maga, a lányunk és még néhányan a kivételek közé tartoznak! – És miért van mindez? Mert a nőket nem tanítják! Hol van egy iskola, amelyik magasabb műveltséget ad a lányoknak? Ezt már említettem magának, amikor Szilárdát a legkitűnőbb tanárokkal taníttattuk. Ha a többi lánynak is volna alkalma erre… No, majd írok én Madáchnak, a levelemből rádöbbenhet arra, hogy milyen helytelenül választotta meg akadémiai székfoglalóját! És nem volt ott egyetlen férfi sem, aki felszólalt volna ez ellen? Ilyen keveset érünk mi, nők? Ilyen kevéssé ismernek bennünket? Ha itt lenne Emi, alaposan megmosnám a fejét. Írásban az ilyesmi nehezebben megy! De azért elég éles volt a Sztregovára címzett levél, amelyet egy lovásszal küldött el Veres Pálné, hogy minél hamarabb odaérjen. Leírta, hogy nincs alkalma pillanatnyilag élőszóval nyilvánítani fájdalmát afelett, hogy barátja tudományos képzettségét és humorát éppen az emberiség elnyomott része ellen használta fel. Rá kicsiben azt a hatást tette, mint az amerikai polgárháború, ahol a déli tartományokban a szegény feketéket nem akarják felszabadítani – ott az alkotás urát, a férfit is beleszámítják, mert nem volna, aki olyan olcsón végezné a nagy, fáradságos munkát, és egyesek nem tudnának olyan könnyen dúsgazdaggá válni. Tehát ameddig csak lehet, el kell nyomni az emberfajt, hogy dolgozzék, mint a barom; ezzé is alacsonyul, mert minden alkalmat elvonnak szellemi fejlődésétől. Nem hagynak neki tért, hogy fáradságos tanulás árán boldogulhasson.
  • Szomorú volna, ha Magyarországon követőkre találna az, aki a női nemet minden percet elfoglaló fizikai munkára akarná szorítani: mint a bolti kiszolgálás és rőffel való mérés, hogy a férfi ereje annál inkább megmaradjon a szellemi foglalkozás számára. „Reám értekezése azt a benyomást tette, mint az amerikai háború – folytatta levelét Veres Pálné. – Eszmetársulásomnál eszembe jut Harriet Beecher-Stowe könyve, amelynek nagy része volt a rabszolgaság eltörlésében, de ezt Ön felejteni látszik, vagy készakarva hagyta említetlenül. Ön óvja a férfiakat, hogy ne túlozzák a hódolatot a nő irányában, mint a romantika korában tették… Székfoglaló beszédét olvasva – sebesen rótta Hermin asszony a sorokat – azt az érzést keltette bennem, hogy ezen értekezés nem csupán humorisztikus, de tudományos észleleten alapuló valóságos igazságot akar felmutatni: ez ellen tiltakoznunk és azt, mint valótlant visszautasítanunk kell… Ön szerint tehát a nő, ha szellemi fejlődését másképpen intéznék is, és ha szabadon tanulhatna is, soha a férfiakat utol nem érhetné, mert már a természet kevesebb szellemi tehetséggel ruházta fel. De e nézettel a következő tételben máris ellentétbe jő önmagával: »Ha pedig olykor fellobban egy meteor, s oly nő születik, ki magas szellemtől ihletve túlemelkedik neme korlátain, az minden okoskodásunk dacára is egyenlővé teendi magát a férfiúval, és tegye is, hisz elég drágán megvásárolta e helyt, mert érte bizonnyal neme mindazon előnyeiről lemondott, mik ezen irányban tették volna ragyogóbbá és talán boldoggá.« Mily gúnyos káröröm s mily nyílt bevallása annak, hogy nem abszolút tehetséghiány, de egészen más irányban fejlesztett tevékenység az oka annak, hogy a nőnek oly hiányos a tudományos műveltsége.” Továbbá azt írja Veres Pálné, hogy gyakorlattal a szellemet is lehet fejleszteni, de a nő 14 vagy legfeljebb 16 éves koráig tanul. Azonban csakis ott, ahol az apa nem dörög közbe, hogy nem akar a lányából professzort nevelni. 16 éves korában a lányt a tanulástól elvonják, társaságba viszik, ahol a legfontosabb a divatos öltözet. Milyen boldogok a férfiak, hogy a bevett szokás nem kényszeríti őket arra, hogy cicomázzák magukat. És 18 évesen, néha még korábban férjhez adják a lányt, akkor már csak a háztartás, gyermeknevelés veszi igénybe, legnagyobb kincsét: az időt áldozza fel, s így önművelődésre nincs lehetősége. De ha nem is megy ilyen korán férjhez, fiatalkorban legkevésbé ízlik a fáradságos tanulás, de nincs is, mi őt erre buzdítsa, sem babérkoszorú, sem arany pályadíj, semmiféle olyan állás, ahol anyagi jövedelemre tehessen szert, nincs olyan köre, hol tanulmányi eredményeiről hasonlókkal elbeszélgethetne. Gúnyolják azt a lányt, aki a tudományok iránt érdeklődik. Hiszen Madách is azt mondta székfoglalójában: „drágán megvásárolta e helyet”. És ha valami iránt férfiaktól érdeklődik, még a saját férje is azzal hárítja el kérdéseit: „Felesleges ezt asszonynak tudni!” A férfi 22 éves koráig tanul, s ha tovább akar tanulni, nyitva áll előtte minden könyvtár, tudós társaságok, bejárhatja a külföldet is. Több ezer éves, megrögzött szokás, férfiak alkotta törvény, hogy a nőket minden tudományos, politikai térről leszorítják. Aprólékos gondokkal terhelten nagy általánosságban valóban nem hoztak létre tudományos eredményeket. De ha alkalom nyílnék is a nő számára a világ menetének elrendezésében, vagy a tudományos babérokért a férfiakkal versenyezhetne, ő önként lemondana arról, nem mintha a szellemi tehetség hiányoznék nála, hanem mert egyik félnek idejét az aprólékos élet gondjainak kell szentelnie, ha a gyermekek gondozása éppen abba az időszakba esik, midőn a szellemi fejlődésre a leginkább képes lenne. Volna igaz néhány, aki ellenállna, de a jó nő önként, szeretetből hozza áldozatul a gyarló emberiségnek idejét és szabadságát. Fájdalom, éppen a szeretetről így szól a székfoglaló: „Nem mutathat életében mást fel, mint szeretetet.” Továbbá még azt írja Hermin asszony, hogy reméli: sikerült bebizonyítania, hogy a nőnek a sok időt és figyelmet lekötő foglalkozás nem engedi meg, hogy erejét tudományos
  • kísérletekben a férfivel egyenlő fokra emelje. Egyenlő viszonyok között a nő a férfiú magas szellemi polcát el tudná érni. Székfoglalójában Madách azt mondja: „Jogban egyenlő legyen a nő a férfiúval, tiszteletben álljon felette.” Ezzel meghajol a nő előtt, mert ha az elénkbe festett nő képe valóság, s igaz volna, hogy nő a férfivel egyenlő viszonyok között egyenlő szellemi fejlődésre nem képes, érzékibb, hiúbb, kitartása nincs: akkor nagyobb tiszteletre nem méltó. Pedig éppen ő az, aki a férfit inti és óvja, hogy a nőt ne emelje túlságosan maga fölé. Az egész értekezéssel valóban önmagát cáfolja meg, mert bebizonyítja, hogy ahol a nőnek több szabadságot adnak, ott képes többre is. A levél végén újból kifejezte Veres Pálné mély megdöbbenését, hogy legjobb barátjuk ilyen székfoglalót tartott. És várta Madách válaszát. A levél hamarosan megérkezett. A költő töredelmesen bevallotta, hogy székfoglalója nem volt eléggé átgondolt, és sajnálja, hogy előtte nem mutatta meg beszédét Hermin asszonynak. Megígérte, hogy hamarosan személyesen is bocsánatot kér attól az asszonytól, aki iránt a legnagyobb hódolattal viseltetik. „De – tette hozzá – vannak nők, akik miatt sok igazság van abban, amit az Akadémián elmondottam.” Veres Pál mosolygott, amikor felesége Madách levelét megmutatta. – Szegény Emi még mindig nem heverte ki rosszul sikerült házassága válságát. És Fráter Erzsi viselkedéséről nagyon sokat pletykálnak az emberek. Pedig barátunk még mindig szereti az asszonyt. Különben miért ment volna el maga a kislányért? Erzsi azt terjeszti, hogy férje kérte: térjen vissza hozzá. De ő nem akart. Csak az esetben lett volna hajlandó,, ha elköltöznek Sztregováról. Gyűlöli az anyósát, s fél tőle. – Látja, Pali, ez a szerencsétlen Fráter Erzsi sem süllyedt volna olyan mélyre, ha nem úgy nő fel, mint a dudva. Ha tanítják. Ha valami műveltségre tesz szert. Igaz, egy Bihar megyei udvarházban élt, de ha a közelben lett volna valami iskola, ahol a lányokat tanítják, talán elküldi oda az édesapja. A fiát természetesen taníttatta. De eszébe sem juthatott, hogy egy lánynak is van agya. A férfiak azt hiszik, valamennyi nőnek csak annyi esze van, mint egy tyúknak! De ezen változtatni kell! És változtatni fogok! Veres Pál, ahogy figyelte felesége határozott hangját, szigorú tekintetét, újra csak mosolygott. – Mincsuskám, bizonyos vagyok abban, hogy amit maga a fejébe vesz, azt végre is hajtja! És én igyekszem, hogy mindenben segítségére legyek! Veres Pálné gondolatban már fogalmazta felhívását a lányok továbbképzése ügyében, amikor veje – édesanyja halála után – megegyezett testvéreivel. Rudnay József, aki tudta, hogy felesége mennyire vágyódik szülei után, elhatározta, hogy otthagyja Nyitrát, és Vanyarc közelében vásárol birtokot. Szilárda végtelenül örült, hogy elhagyhatja Kis-Bilicet. Bármilyen fényűző volt a kastély, az ápolt park, a hegy koszorúzta erdők, idegen volt itt minden számára. Különösen a társaság, ahol mindig németül beszéltek, és a hölgyek divatról, bálokról csevegtek. Nemcsak a magyar írókat, költőket nem ismerték, a külföldi irodalom sem nagyon érdekelte őket. Amikor egy alkalommal Madách Imrét említette Szilárda, az egyik asszony szeme felcsillant. – Madách Imre? A felesége, ugye, Fráter Erzsi volt, de elváltak, mert az asszony megcsalta! – Nem csalta meg! Erre semmi bizonyíték nincs! – csattant fel Rudnayné. Elszomorodott azon, hogy Aranyt, Petőfit, Vörösmartyt nem ismerik, s Madáchról nem mint Az ember tragédiája szerzőjéről, hanem mint megcsalt férjről hallottak. Rudnaynak sikerült Vanyarc közelében, Váchartyánban megfelelő birtokot és a Kis- Bilicihez hasonló kastélyt találnia. Remélték, hogy némi átalakítás után odaköltözhetnek. Szilárda örült, hogy második gyermekét már ott szülheti meg.
  • Veres Pálné segített ott, ahol tudott, de közben megírta cikkét Felhívás a nőkhöz címmel. Férjével együtt azon gondolkoztak, hol adnak majd helyet ennek a felhívásnak. Bekocsiztak Pestre, és először a Pesti Naplót keresték fel, mert Veres Pál ismerte annak szerkesztőjét: Királyi Pált. Ő nagyon udvariasan visszautasította a cikk közlését azzal a kifogással, hogy ez politikai lap, és a nőkérdésnek itt nincs helye. – Tessék elvinni valami divatlaphoz! A házaspár elképedten nézett az öreg szerkesztőre, és csüggedten indultak kifelé. A folyosón találkoztak egy fiatal újságíróval, aki udvariasan megkérdezte: – A Hon szerkesztőségét tetszik keresni? – liigen… – felelte zavartan Veres Pálné, és a fiatalember máris tessékelte be őket a szomszédos helyiségbe. Éppen Jókai szobájába jutottak, aki, amikor hallotta, milyen cikket hozott Hermin asszony, kijelentette, hogy feltétlenül leközli. És azzal betette a kéziratot fiókjába. Szórakozott ember volt Jókai, természetesen megfeledkezett ígéretéről. Hetek, hónapok múltak, a házaspár izgatottan vette kezébe a lapot, a cikknek azonban nyoma sem volt benne. Végre újra kísérletet tett Veres Pálné, egyedül indult útnak, és bekopogott a Hon szerkesztőségébe. Egy idegen újságíró fogadta, akinek elpanaszolta, hogy a Jókai által ígért cikke még mindig nem jelent meg. Az újságíró mosolygott. – Ez előfordul nálunk – mondotta –, kikeresem, s ha megtalálom a kéziratot, leadjuk! Hosszas keresés után végre előkerült a cikk, és valóban megjelent vasárnap, 1865. október 28-án. Természetesen nagy port vert fel, hiszen újszerű volt Magyarországon, hogy valaki a nők művelődésére gondoljon. „Benső indignációt okozott bennem mindenkor, értelmesnek tartott férfiak által gyakran ejtett azon vélemény nyilvánulása, hogy a nőnek tudományos műveltsége szükségtelen, és fájdalmas érzéseim közepette felkaroltam gondolataimban nemünk alkotását és földi rendeltetését.” Így kezdődött a Felhívás, s a továbbiakban leszögezte, hogy a teremtés az észtehetséget nemcsak az egyik nem kizárólagos jogának rendelte; az ész, az isteni szikra mindkét nemnél közös. A családi életben a jövő nemzedéket a nő neveli, s az anyai gondoskodás hozza létre a kiváló egyéniségeket. Az állam ügyeit férfiak intézik, de a tudományosan művelt nő mennyire hathat a férjére, ha az elcsügged, s csak a szellemileg egyenrangú házastársak között lehet teljes a harmónia. Szükséges az anyagi jólét is. De az a nő, aki csak a külsőségekben keresi örömét, piperézkedésben, szórakozásban, anyagi erejüket meghaladó kívánságai vannak, esetleg csődbe viszi férjét, míg a szellemi értékekkel rendelkező nő sohasem követel többet, mint amennyit anyagi viszonyaik megengednek. Sok mindent lehetne még felhozni annak bizonyítására, milyen fonák az a felfogás, hogy a nőnek tudományos műveltsége szükségtelen, de a lap terjedelme ezt nem engedi meg. Sajnos azok, akik az államügyeket vezetik, a nők tudományos kiképzéséért vajmi keveset tesznek, elzárják előlük a magasabb műveltséghez való jutást, csak külföldi nyelveket és illemszabályokat tanítanak. Ez így tovább nem mehet – most már erélyesebbre változott a Felhívás hangja –, csak úgy biztosíthatják a nőkre bízott jövő nemzedék és általa a nemzet életrevalóságát, ha a nők az általános műveltséget megszerzik. Felhívja nőtársait, hogy karolják fel a lányok tudományos kiképzésének eszméjét, a szokásos gyermekképzés után folytatva addig, amíg a felserdült leány további kiképzésére a kellő alapot és tudásvágyat megszerezte.
  • A férfiak tudományos kiképzésére ott van az Akadémia, egyetem, különféle szaktudományok egyesülete. Miért ne lehetne a nagyobb városokban a nőknek is ilyen tudományos társasága, ahol a kitűzendő tárgyak felett értekezéseket tartanának, és eszmecserét folytathatnának? Felhívását így fejezi be Veres Pálné: „Mindezeket elmondottam, mert a hallgatás nyomta lelkemet. Ha sikerült elvetnem egy magot, mely termékeny földbe esve egykoron hasznos gyümölcsöt fog teremni, áldani fogom az elhatározást, mely gondolatim közlése végett a tollat kezembe adta.” Vanyarcon a Veres házaspár többször is nagy izgalommal olvasta el a megjelent cikket. Vajon lesz-e foganatja? Lesz-e valaki, aki felkarolja az eszmét? Csak egy bánata volt Hermin asszonynak, az, hogy kedves barátjuk, Madách Imre nem érte meg a Felhívás megjelenését. Még 1864 októberében hosszas szenvedés után Sztregován elhunyt. Halála előtt legjobb barátjával, Szontaghgal közölte végakaratát, amelyet öt tanúval aláíratott. Gyermekei gyámjául Veres Gyulát jelölte meg. Ezt Veres Pálék megnyugvással vették tudomásul, hisz jobb kezekbe nem is tehette volna családja sorsát. Ő, mint minden költő, anyagi ügyekben teljesen járatlan volt, eddig mindent édesanyja intézett helyette, de attól félt, nem él már sokáig Majthényi Anna. Pedig túlélte legkedvesebb fia halálát, s kilencvenhat éves korában hunyt el. A gyászjelentésben nem említették meg Fráter Erzsébetet, ő csak később szerzett tudomást férje haláláról. De ha tudja a temetés idejét, akkor se ment volna el. Hiszen akkor látnia kellett volna Majthényi Annát és gyermekeit, akiket elidegenített tőle az „édesmama”. A temetésen megjelentek a rokonok, barátok, Pestről is érkeztek a Kisfaludy Társaságból, az Akadémiáról, s másnap a Honban hosszú cikkben méltatták a korán elhunyt, nagy költőt. A családi kriptában helyezték örök nyugalomra. Szilárda anyjába kapaszkodott. Nem tudta zokogását elfojtani, amikor a szálfaegyenes anyára és az árvákra nézett. Aztán suttogva mondta: – De Emi azt írta, hogy a szabadban akarja örök álmát aludni. Miért hozták ide, a kriptába? – Idősebb Madáchné így akarta – válaszolta édesanyja. – Nagy gyászában nem mondhattuk neki: nem ez volt a fia akarata. Talán nem is ismerte Emi versét. Szilárda halkan mormolta a költemény első szakaszát: Sírom kinn álljon szabadban, Honnan messze, messze látni. Nap sugara, éj viharja járja azt meglátogatni. A temetés után a jóbarátok a kastélyban töltötték a délutánt, csodálták Majthényi Annát, aki könnytelenül ült vendégei között, és mindössze ennyit mondott: – Meg kell nyugodnunk Isten akaratában! És nekem kell felnevelni az árvákat. Eddig Emi törődött taníttatásukkal, most ez is az én gondom lesz. Tudom, csodálkoznak, hogy Aladár nem jött el a temetésre. Most került fel Pestre a piaristákhoz, nem akartam megzavarni a tanulását. Úgy érzem, helyesen cselekedtem. Veresék hazafelé menet bármennyire dicsérték idősebb Madáchné nagy lelkierejét, úgy érezték: nem volt joga megfosztani unokáját attól, hogy édesapját utolsó útjára elkísérje. Aladár akkor már tizenhat éves volt. Szilárda szülei között ült a hintóban, és fogta mindkettő kezét, mintha sohasem akarná elereszteni. És felsóhajtott: – De jó, hogy az én drága szüleim élnek!
  • 9. Veres Pálné Felhívását a sajtó melegen pártolta. 1865-ben csend és béke honolt Európa- szerte, a lapok örültek, ha valami nem mindennapi dologról adhattak hírt. És az szokatlan, sőt különös volt, hogy a nők magasabb kiképzését javasolja valaki. Mégpedig egy nemesi származású, gazdag hölgy, akinek vanyarci otthonában gyakran megfordultak írók, költők, festőművészek, politikusok. A házigazda maga is politikus volt, élénken foglalkozott a megye ügyeivel, ahol remélték, hogy a császár visszaadja a hazának az alkotmányt, eltűnik a csúfos adminisztrátori rendszer, hazatérhetnek az emigránsok, és újra szabad lesz az ország. – Nemcsak az ország, a nők szabadságáért is küzdenünk kell – jelentette ki egy alkalommal Veres Pálné vendégeinek –, jobban mondva, emberméltóságukért! – Emberméltóságukért? – Szontagh Pál elismerően nézett a háziasszonyra. – Milyen érdekes kifejezés! És milyen találó! Maga a cikkében valóban a nők emberméltóságáért száll síkra! – De ezzel együtt jár az önfenntartás lehetősége is – válaszolta Hermin asszony. – Maguk, férfiak mindig azt hangoztatják, hogy a nő maradjon a család szűk körében, s hozzátesznek még cifra szólamokat, hogy a nő a családi tűzhely őre, nélküle ellobbanna a láng, talán még azt is felhánytorgatják, hogy éhen vesznének a gyerekek. Elismerem, a feleség és az anya szerepe valóban nagyon fontos a családban. De hány lány nem megy férjhez, vagy hány marad özvegyen, anyagi támasz nélkül? Azok mit csináljanak? Éljenek kegyelemkenyéren, rokonaik nyakán, vagy szemrontó hímzéssel, varrással keressék meg a legszűkebb megélhetésükre valót? Miért nem lehetnek tanítónők, szörnyű még kimondani is: tanárnők, orvosok, gyógyszerészek? A női agy erre nem képes? Bizony maguk, férfiak, saját maguknak rendezték be ezt a világot! – Hiszen Madách is… – próbált védekezni Szontagh Pál, de Veres Pálné belefojtotta a szót: – Ő bocsánatot kért meggondolatlan székfoglalójáért. Elfogult volt. Csak egy nő képe kísértette, egy nőé, akibe szerelmes volt, és aki méltatlan volt szerelmére. Nem gondolom, hogy megcsalta volna, de az, hogy ruha és cipő-számIák kifizetésével zaklatta, amikor Pesten internálva volt, sokkal nagyobb bűn, mint ha… – Hermin asszony kereste a szót, amelyet a XIX. században egy úri hölgy férfitársaságban kimondhat. Férje sietett segítségére. – Mint ha a kedvese lett volna valamelyik udvarlójának! – Veres Pál megsimogatta felesége kipirult arcát. Aztán hozzátette: – A Felhívásra eddig mindössze egyetlen levél érkezett. Karlovszky festőművész édesanyja válaszolt. Nagyon örült Hermin cikkének, és azt írta, igyekszik baráti körében terjeszteni az eszmét. Ajánlotta, hogy feleségem írjon újabb cikket, mert talán nem minden asszony olvassa naponta a Hont. Sőt bizonyára akadnak olyanok is, akik sohasem veszik kezükbe a lapot. Hiszen nincsenek benne divatképek. És sajnos sok hölgynek, ifjúnak, idősebbnek egyaránt, még mindig ez a legfontosabb! – Hát akkor írok még egy felhívást, s ha kell, egy harmadikat is – fogadkozott a háziasszony. 1867-ben megszületett a második unoka, ezúttal leány, aki a keresztségben az Ilona nevet kapta. A nagymama gyakran járt át Váchartyánba, mindamellett szorgalmasan dolgozott a felhíváson. Gondosan mérlegelt minden szót, nem akarta megbántani írásban a férfiakat. Társaságban barátait nem kímélte, de tudta, hogy más az elhangzott beszéd, és más a nyomtatásban megjelent szó. Már hajnalban talpon volt, sok-sok papírlapot teleírt, sokszor széttépte, amit írt; mindaddig, amíg végül úgy érezte: most elmondott mindent, amit mondani
  • akart, és bizonyos benne, ennek a felhívásnak, amit Buzdító szózatnak nevezett, foganatja lesz. Először férjének olvasta fel írását, aki büszkén hallgatta az okosan megfogalmazott, tárgyilagos, mindamellett érzelmekre ható mondatokat. – Mincsuskám, ez az írás tökéletes! – jelentette ki. – Azonnal bevisszük Pestre, a Honhoz. Jókai bizonyosan leadja, hiszen maga meg is köszönte, hogy első felhívásának helyt adott. Másnap már indult is a házaspár. Dehogy hagyta volna Veres Pál egyedül feleségét! A sáros kora tavaszon rázós volt az út, amíg beértek Vácra, ahonnan már vonat vitte őket a fővárosba. És ez alkalommal nem kellett hosszú hónapokat várni, a Buzdító szózat hamarosan megjelent. „Múlt alkalommal fájdalmasan szólaltam fel, hogy benső indignációt okozott bennem mindenkor, értelmesnek tartott férfiak által gyakran ejtett azon vélemény nyilvánulása, hogy a nőnek tudományos műveltsége szükségtelen” – így kezdte Veres Pálné cikkét. A továbbiakban kifejtette, hogy ez a vélemény előítélet vagy inkább szűkkeblűség. Az így vélekedő férfiak beérik azzal, hogy ők magok élnek világosságban; tapogatóddzék szegény nő sötétségben, ahogy tud. A lányok folyton azt hallják, hogy a tudomány nem nekik való, hogy a művelt nő nem tetszik a férfiaknak, azonban a felébredt szellemnek táplálék kell, regényeket olvas, ezeket élvezi, olykor kötelességét is elmulasztja emiatt. Van ugyan a regényolvasásnak némi haszna, de sokszor kára is, mert a leányok szívesen játsszák a hősnő szerepét, azt gondolják, hogy – akár a regényekben – értük is főbe lövi magát valaki, de azzal nem törődnek, képesek-e ők is ilyen nagy szerelemre. Jaj annak a családnak, ahol az asszony ilyen hősnőszerepet játszik, s kötelességeiről megfeledkezik! Vannak olyan fiatal lányok, akik látják, hogy társnőik ruháit bámulják a fiatalemberek, tehát nekik is ilyen cifra ruha kell. A csúnyácskák, viszont, bármilyen díszes ruhát hordanak, ha férjhez nem mennek, senkiknek érzik magukat, állásuk nincs, boldogtalanok, és csipkedik fiatalabb és szebb társnőiket, őket viszont azok gúnyolják. Gondoskodni kell arról, hogy a lélek mélyebb táplálékot kapjon. Nem hiú kérkedésre hívja fel ez a cikk nőtársait, hanem saját boldogságuk és az emberiség boldogságának tökéletesítésére. A férfiak mindenféle tudományos egyesületeket alapítanak, miért ne tehetnék ugyanezt a nők is? Miért ne törekedhetnének műveltségre? Minerva Jupiter fejéből készen pattant ki, de semmi művészet, semmi társadalmat átható, nagy elvek ezt nem tehetik. Lassan érhetnek célhoz, s csak az haladhat, aki sokat tanul, sokat gondolkodik. A nőnevelésre hazánkban sem a kormány, sem a nemzet nem figyelt fel. Maguknak a nőknek kell ezt kézbe venni. Feladatuk, hogy a nők iránt még most is uralkodó előítéletet eloszlassák, maguknak nagyobb méltánylást és becsülést, foglalkozásuknak pedig mind szélesebb kört szerezzenek. Célt leginkább egyesületi úton érhetnek el, ha a kezdeményezés nehéz munkájától vissza nem riadnak, s egyesült erővel működnek közre a szent cél érdekében. A férfiak pedig ne féljenek, ha nőtestvéreik szellemi és tudományos örökségüket erélyesen követelik; csak nyernek azáltal, ha az élet komolyságát felfogni képes társra lelnek.
  • Erre a cikkre már több levél érkezett, és Veres Pálné úgy látta, megtörtént az első lépés, ezt követni kell a többinek is. Fáradhatatlanul rótta a sorokat, leveleket írt azoknak, akik – remélte – eljönnek az első összejövetelre, és ott megbeszélik a további teendőket, sok nőt pedig személyesen keresett fel. Veres Pál mindenbe beleegyezett, amit felesége eltervezett, csak az egészségét féltette. – Mincsuskám, még egy férfi szervezete sem bírná ki, hogy hajnaltól éjfélig az íróasztala mellett görnyed, leveleket ír, instanciázik, hogy a szép hölgyekben ébredjen fel legalább egy szikrája annak a felelősségérzetnek, amit maga próbál lángra lobbantani. – Úgy érzem, találok néhány hozzám hasonló nőt, akikben fel tudom ébreszteni a felelősségérzetet. – Nehéz dologra vállalkozik, drágám! Éppen most, a kiegyezéskor, a koronázás előtt. Bizonyára minden asszony a toalettjével lesz elfoglalva! – Nem azokra gondolok, akik azon töprengenek, hány tollbokréta díszítse a kalapjukat, amikor tolongva, lökdösődve összepréselik őket a látványosságra éhes tömegben. – Remélem, talál néhány értelmes, érdeklődő asszonyt! – Veres Pál lelke mélyén nemigen bízott felesége tervében. De azért szívből kívánta, hogy drága Mincsuskáját ne érje csalódás. Két héttel a koronázás előtt, 1867. május 24én a Nádor utcai (ma Münnich Ferenc utca) Tigris Szállóban gyűlt össze 22 lelkes nő, közöttük a leglelkesebb és legizgatottabb Veres Pálné volt. Baráti társaságban sokszor vitatkozott komoly férfiakkal, itt csupa nő volt, és mégis, ahogy később elmondotta, „habozva lépett a nyilvánosság elé”. Ezt a huszonkét nőt – voltak közöttük lányok, asszonyok vegyesen – levéllel, személyes látogatással kellett rábeszélni: jöjjenek el, hiszen saját magukról s leányaik jövőjéről lesz szó. Amikor már együtt volt a társaság, és Veres Pálné kissé elfogódottan elkezdte mondandóját, valójában mi a célja összejövetelüknek, sokan elcsodálkoztak. – Valami asszonyegyetemet akarnak megszervezni? – kérdezte egy díszesen kiöltözött hölgy. – Minek már erre a rövid időre? – jegyezte meg kicsit lemondóan egy ősz hajú nénike. – Nincs itt szó semmiféle egyetemről – szólt közbe igen erélyesen gróf Teleki Sándorné –, hanem Nőképző Egyesületet akarunk létrehozni! Ennek az a célja, mint már barátnőm, Veres Pálné, akiben a gondolat megfogamzott, mondotta, hogy egyrészt a vagyontalan nők számára önfenntartási lehetőséget nyújtsunk, másrészt az egylet feladatául tűzné ki női körben közhasznú tudományok és ismeretek terjesztését. Néhányan fejüket csóválták, de a legtöbben örömmel fogadták a javaslatot. Voltak köztük páran, akik hallottak már ilyesfajta külföldi egyesületekről, s mindaz, ami külföldi volt, vonzotta őket. Szilárda nyugtalanul figyelte édesanyját, nem fárasztja-e ki a sok beszéd, nem árt-e meg neki a nagy meleg, hiszen valamennyien szorosan befűzött derekú, ünnepélyes selyemruhában ültek, a kalapot sem tehették le a fejükről. De Veres Pálnén nyoma sem volt a fáradtságnak. Ötvenkettedik évében járt, ami a tizenkilencedik században már idős kornak számított, de olyan friss és eleven volt, mintha fiatalasszony lenne. És miután elült a zaj, Veres Pálné újra elmondotta azt, amit már a Honban közölt cikkében megírt, majd megemlítette, név nélkül, hogy egy azóta már elhunyt nagy költő szavai ébresztették fel benne a gondolatot: a nőket művelni kell. Mert a költő azt mondta: „Nekem a nő csak csevegjen, bármit, ez mindegy, kelleme által mulattasson, hisz ha szellememet foglalkoztatni akarom, ott vannak könyveim, ezekhez folyamodom.”
  • – Ily lealacsonyító szerepre volnánk kárhoztatva? – kérdezte Hermin asszony. – Fent említett költőnk pedig jelzi a nő kellemének hatását. A kellemet cifra mez, ügyes tánc, társalgási modor, zene s több efféle által kell nevelni. A teremtő szellemi kincsünk gyarapítását egyaránt lelkünkre kötötte, nemre való tekintet nélkül. A leánygyermek legfeljebb elemi fokú oktatást kap. Ismereteinek magasabb fokra emelésére, továbbfűzésére senki sem serkenti, ellenkezőleg, a tudományt kedvelő leányoknak megrovó megjegyzéseket kell hallaniuk. A férfiak, akik a szellem fejlődését és az ismeretek messzeható hatalmát rég felismerték, mennyi jeles, nyilvános iskolával, egyetemmel bírnak, a nőknek elemi iskolákon kívül egyetlenegy iskolájuk sincsen. A törvényhozást férfiak gyakorolják, csak fiúgyermekeik számára gondoskodnak jó iskolákról, leánygyermekeiket pedig egészen kifelejtik. A társadalomban a mai napig uralkodik az az előítélet, hogy a nőnek az alapos műveltség szükségtelen. Ezt az előítéletet legyőzni fő feladatunk! Ezért szükségesek a nők számára jó iskolák. Egy országos nagy nőintézetre gondolok, ahol az elemi oktatás befejeztével a leányok tovább tanulhatnának, a vagyontalanok elsajátíthatnák a kereskedést és a könyvvezetést, jeles nőnevelőket képezhetnének. És szükség lenne orvosnőkre, akik előtt könnyebben tárnánk fel testi fogyatékosságainkat! Enyhe moraj, majd kitörő taps fogadta az utolsó mondatot. Valóban, ha orvosnőkhöz fordulhatnának lányok, asszonyok, mennyivel könnyebben mondanák el nemcsak testi, hanem lelki bajaikat. De hát mikor lesz az, amikor a nők előtt megnyílik az egyetem? Talán külföldön, de nálunk? Veres Pálné megvárta, míg elül a taps. Maga is mosolygott ezen a távoli terven. Arra gondolt, ha ő nem is, de a közönségből a fiatalabbak megérik azt, hogy megnyíljanak az egyetemek kapui a nők előtt. Minden csak idő kérdése. Majd folytatta beszédét anélkül, hogy belefáradt volna: – A társulati alapszabályokat szeretném felolvasni, majd aláírási íveket fogok előterjeszteni. És köszönöm szíves megjelenésüket, ami annak bizonyítéka, hogy eszmém együttérzésre talált. Tudom, hogy mindannyian, akik itt vannak, ügyünket létkérdésnek tekintik. A nőknek alapos kiképzést és a vagyontalanoknak önfenntartási lehetőséget kell nyújtanunk! Az alapszabályok felolvasása ezúttal elmaradt. Hosszúra nyúlt a beszéd, de azzal vált el a huszonkét hölgy, hogy hamarosan megtartják az alakuló közgyűlést. Addig is, aki teheti, szóban vagy írásban buzdítsa barátnőit, vegyenek részt egy Nőképző Egyesület létrehozásában. Szilárda anyja nyakába borult, összevissza csókolta, és ragyogva mondta: – Édesanyám, kitűnő volt a beszéde! Meglátja, még ez évben legalább ezer tagja lesz az egyesületnek. – Túl derűlátó vagy, kislányom, örülök, ha akad száz asszony vagy leány, aki mellénk áll! Amint kiléptek a Tigris Szállóból, Veres Pált pillantották meg. – Édesapám, hogy került ide?! – futott apjához Rudnayné. – Elsősorban izgatott voltam, milyen sikere lesz édesanyádnak. Másodszor én is tagja vagyok a koronázási ünnepségen részt vevő tisztelgő küldöttségnek. De ha nem lennék tagja, akkor is eljöttem volna! Mincsuskámból közéleti hölgy lett! Ezt csak meg kell ünnepelnünk! Elmegyünk az Angol Királynőbe, s ott nagy lakomát csapunk! – Fáradt vagyok én ahhoz, kedves – mondta Veres Pálné. Szilárda rábeszélte szüleit: jöjjenek a Borz utcába, üres az egész palota, férje, gyermekei Váchartyánban, csak nem akarnak szállodába menni!
  • Hermin asszony könnyen hajlott lánya ajánlatára, úgyis át akarta még nézni újra az alapszabályokat, azonkívül szeretett volna megszabadulni a fűzőjétől. – Nem tudom, mi fontosabb, a lányok továbbtanulása, vagy hogy ne kelljen örökké páncélban járnunk? Ez ellen is harcolnunk kellene! – mondta, amikor már a Borz utcai kedves kis palotában pongyolába bújva levetette a gyűlölt ruhadarabot. – Talán majd az is eljön, amikor a lányok egyetemre járhatnak. – Szilárda már hozta is a hűsítő narancslét és gyümölcsöt édesanyjának. – Maradjon a koronázásig Pesten édesanyám, ne mozduljon ki a lakásból. Itt nyugodtan dolgozhat, és addig eldugom a fűzőt! Veres Pálné valóban a Borz utcában maradt férjével együtt, Szilárda pedig hazasietett. Nem bízott a dadában, mindig maga körül akarta látni gyermekeit. „Tyúkanyónak” nevezte férje, aki szeretett volna külföldre utazni, de felesége ebbe nem egyezett bele. – Majd ha megnőnek, akkor megyünk – nyugtatta Rudnayt, aki ezen csak mosolygott, és kicsit habozva kérdezte: – Nem lehetne a nagymamára bízni a két apróságot? Az én szegény édesanyám már nem él, de kedves anyósom szívesen elvállalná Józsit és Ilonát! – Éppen most? – Rudnayné nevetett férje ötletén. – A Nőképző Egyesület foglalja le minden percét, még a kulcsoskosárról is megfeledkezik, lehet, hogy az éléskamrát is nyitva hagyja. Majd… majd… Rudnay annyira szerette a feleségét, hogy többet nem hozta elő a külföldi utazás tervét, és azon sem csodálkozott, hogy amikor a koronázásra mentek Pestre, szobalány, szakácsné s két dada utazott velük, mert nem hagyták olyan hosszú időre (három kerek napra) magukra a kicsiket. Szilárda még nem árulta el férjének, mert attól félt, hogy nem engedi anyját elkísérni a Tigris szállóbeli összejövetelre, hogy útban van a harmadik Rudnay csemete. 1867. június 8-án reggel négy órakor ágyúlövés jelezte: megtartják a koronázást. (Mert esős időben elhalasztották volna a nagyon várt eseményt. Nem akarták, hogy a drága díszruhák tönkreázzanak.) De a sors kegyes volt. Noha Medárdot jelzett a naptár, ragyogóan sütött a nap, egyetlen felhő sem volt az égen. Egy rokonuk Duna-parti lakásából figyelte a Veres és Rudnay család a pompás felvonulást. Éppen amikor ablakuk elé ért a menet, egy főpap lebukott a lováról. A főpapságnak lovon kellett a menetben részt vennie. Hiába tanították már hetek óta a Városligetben, a főpapnak mégsem sikerült bukás nélkül megúszni a számára szokatlan sportot. A legszebb az volt, amikor a tündérszép Erzsébet királyné fényes női kísérettel (lehettek talán háromszázan) Budáról megérkezett Pestre. Szőnyegekkel borított úton gyalog mentek a kikötőtől a Lloyd-palota épületéig, ahonnan egy üveges balkonról nézték a koronázási szertartást. – Mennyi pompa, mennyi fényűzés – csóválta a fejét Veres Pál –, és ha célt érnénk vele! Ha az osztrák császárból magyar király lenne! Én nem tudom elfelejteni az aradi tizenhárom kivégzést, a vérengzéseket, barátaink szenvedéseit a penészes falú cellákban. Talán Madách sem hal meg olyan korán, ha nem kerül börtönbe… Kiegyezés? Deák nem olyan kiegyezést csinált, amilyent szeretett volna, csak olyant, amilyent az adott körülmények között lehetett. Adja az ég, hogy igaza legyen! Most az egyszer Veres Pálné nem nagyon figyelt férje szavaira. A könnyedén lépkedő királynét nézte, és felsóhajtott: – Ha én egyszer őfelségével beszélhetnék, és elmondhatnám neki: milyen tudatlanságban tartják a nőket, mennyire elzárják őket minden tanulási lehetőségtől, ő bizonyára megértene és támogatna engem! De hogyan juthatnék én a közelébe? Ez csak hiú ábránd! Nem baj, azért majd csak előbbre jutunk! És ha megalakul az egyesület, pecsétet csináltatunk! A pecsétre pedig azt írjuk: „Haladjunk!” – Úgy legyen! – Veres Pál átölelte feleségét, és hozzátette: – Amit Mincsuskám akar, azt keresztül is viszi! Ugye, kislányom?
  • Szilárda bólintott. – Édesanyámnak vasakarata van – mondta meggyőződéssel. – Ha nem is fegyverrel harcol, mint valamikor Zrínyi Ilona, tollal küzd! És a toll jobban illik a nőhöz, mint a kard! 10 – Milyen könnyű magának, Pali! – sóhajtott fel Veres Pálné, amikor már harmadszor fogalmazta át az alapszabályokat. – Jogot végzett, könnyen elboldogulna ezekkel a nehézkes kifejezésekkel. Hiszen annyi buktatója van minden szónak, beleköthet bárki, és akkor a tollbokrétás kalapot viselő dámák kinevetnek. „No lám, Veres Pálné női tanodát akar, s úgy dobálja egymásra a szavakat, hogy azt sem tudjuk, miről van szó!” – Ugyan, ugyan – nyugtatta feleségét Veres Pál –, adja csak ide ezt a fogalmazványt, majd átnézem, és bizonyos vagyok, hogy nem lesznek benne egymásra dobált szavak, hanem mindenki megérti, mit akar magával együtt a Tigris Szállóban összegyűlt hölgytársaság. Veres Pál átnézte a fogalmazványt, egyetlen kifogást sem emelt, és kijelentette: – Hiszen maga kész jogász! Ezt az írást nyugodtan felolvashatja, Mincsuskám, az alakuló közgyűlésen. Remélem, addigra gyűlnek az aláírások a küldött íveken, s ha nem is ezer, de legalább kétszáz lelkes nő csatlakozik a mozgalomhoz. – Milyen jó hozzám, drágám! – Hermin asszony lelkesen átölelte férjét, és újra átnézte az alakuló közgyűlésre előterjesztett alapszabályokat. Veres Pálnak igaza lett. Éppen kétszáz aláírás gyűlt össze, s nem is egy évre az 1867-es májusi értekezlet után, 1868. március 23án megtartották az alakuló közgyűlést. Közben nehéz harcot kellett vívnia Veres Pálnénak gróf Teleki Sándornéval. Szerette volna, ha a nála sokkal fiatalabb, tevékeny, értelmes asszony vállalja az elnöki tisztet. Nemcsak azért, mert bízott barátnője kitűnő szervezőképességében, intelligenciájában, hanem azért is, mert azt remélte: ezzel az arisztokráciát is megnyeri céljainak. De Teleki Sándorné, hét gyermek édesanyja, számos jótékonysági intézmény tagja nem vállalta a megtisztelő megbízást. Sok levelet váltottak egymással, Veres Pálné személyesen is felkereste Gyömrőn Jozefin grófnőt, ő is viszonozta a látogatást, de kereken kijelentette: nem lesz a Nőképző Egyesület elnöke. Nemcsak temérdek elfoglaltsága miatt, hanem azért is, mert az eszme Veres Pálnéban fogant meg, így neki kell az elnökséget vállalnia. Ő mindenben hű segítőtársa lesz. Még az alelnökséget sem akarta elfogadni, csak akkor egyezett bele, amikor Hermin asszony arra hivatkozott, hogy abból a családból származik, amelyben Teleki László élt, meg a híres államférfi, Teleki József, az Akadémia elnöke, aki Szirákról esőben-hóban még idős korában is bekocsizott az ülésekre, tehát ő sem húzódhat vissza a magánéletbe. Jozefin grófnő meghajolt az érvek előtt, és hivatalosan alelnöki rangban, de valójában társelnökként vett részt az egyesület munkájában. Ez a kapcsolat csak 1895-ben, Veres Pálné halálával szűnt meg. Az alakuló közgyűlésen felolvasták az alapszabályokat, amelyekben kimondták, ugyanúgy, mint az 1867-ben megtartott értekezleten, hogy az egyesület célja: „Általában a női értelem fejlesztését nagyobb mérvben eszközölni, s oda hatni, hogy mind a szellemi, mind pedig az
  • anyagi munkásság sikeréhez s az önfenntartási pályákra megkívánható magasabb ismeretek megszerzésére a nőknek alkalom nyittassék. E célnak elérésére: Az egyesület tantermet szándékozik nyitni – vagyoni erejéhez képest hol szakértők előadását hallgathatnák mindazon nők, kik hajlamot éreznek az előadandó tantárgyakban való további képződésre.” Az egyesületet megalakultnak tekintik, ha száz tagja van. „Az egyesület tagjául beléphet minden tiszta jellemű hölgy, nemzetiség és valláskülönbség nélkül. Az egyesület pénzalapját és jövedelmét képezik az alapítványok és a tagok évi járulékai s a netalán nyerendő kegyes adományok.” Az alapszabályok még ismertetik az egyesület igazgatásával, az évi közgyűléssel és a tisztviselők munkájával kapcsolatos tudnivalókat. Csak a jegyző kap munkájáért fizetést. A pénztárnok kezeli az egyesület pénzét, az ellenőr pedig a pénztárt ellenőrzi. A tagok egyhangúlag elfogadták az alapszabályokat, és minden jelenlevő kapott egy Veres Pálné által írt és kinyomattatott röpiratot Nézetek a női ügy érdekében címmel, amelyben látnoki érzékkel mondta ki ezeket a szavakat: „Az ugyan kétségtelen, hogy vannak hivatáságak, oly körbe esők, melyek a nő neméhez nem illeszthetők; azonban számtalan foglalkozási módok, minő a tanítás, sokféle ipar és kereskedelem, magán pénzügyi vállalatok, posta, távírászat, gyógyszerészet, gyermek és nőorvoslás stb. kétségkívül olyanok, hol a nő nem jő természet szabta hivatásával ellentétbe, és biztos önfenntartás mellett a köznek is hasznos szolgálatot tehet.” Valóban látnoki érzékkel megáldottan írta le Veres Pálné ezeket a sorokat, mert alig néhány héttel halála után Wlassics Gyula, az akkori közoktatásügyi miniszter királyi jóváhagyással megnyitotta az egyetemet a nők előtt, és mindazokat a pályákat, amelyeket a szerző röpiratában felsorolt, elfoglalhatták a kenyérkeresésre rászorult, vagy azt igénylő nők. De ez 1869-ben még távoli terv volt, először iskola kellett, ahol a lányok tanulhassanak. És nemcsak a háborúhoz – ahogy Montecuccoli mondta – van szükség pénzre, az iskolák megnyitásához is pénz kellett. Méghozzá annyi pénz, hogy meg tudják fizetni nemcsak a helyiséget, hanem a legkitűnőbb tanerőket. Jozefin grófnő, akinek lánykorában Gyulai Pál volt a nevelője, a nagy tudású írót, kritikust ajánlotta igazgatónak. Veres Pálné helyeselte Telekiné ajánlatát, nagyra becsülte Gyulait, bár nem szerette. Legkedvesebb regényírójáról, Jókairól állandóan rosszalló kritikákat írt. Kicsit félt, hogy a lányokkal szemben is túl szigorú lesz, és elriasztja őket a tanulástól. De barátnője megnyugtatta: az író nagyon szereti a fiatalokat, és természetszerűleg nem vár annyit tőlük, mint Jókaitól. Egyelőre azonban pénzt kellett szerezni, ahogy Hermin asszony mondta: akár a föld alól is. És nagyapjára gondolt, aki a föld mélyén rejtőző vasércből juttatott pénzt a részvényeseknek. „Kár, hogy sem Vanyarcon, sem Váchartyánban nincsenek bányák – gondolta –, de hát itt vannak a miniszterek, a képviselők. Milliókat fordítanak fiúiskolákra, a lányokéra alig valamit. Az angolkisasszonyok intézetének eddig 4000 forintot adtak, most azt is megvonták tőlük.” És Hermin asszony egyre írta a leveleket, Szilárda, amikor ideje engedte, átkocsizott, és segített édesanyjának. Telekiné befogta a kisasszonyt, a fiúk nevelőjét is, és így vitte a posta a sok borítékot, benne gyűjtőív, rajta néhány aláírás szerepelt, majd visszakerült Vanyarcra, és onnan újra ment az ország négy tája felé: lányok, asszonyok, írjátok alá a kérvényt, ha nem is a magatok, de lányaitok sorsáról van szó! Elment egy gyűjtőív a távoli Nyitrába is, egy nagyon előkelő hölgyhöz, aki Szilárda férjhezmenetelekor a szomszédjuk volt. Remélték, hogy ő is aláírja az ívet, már csak azért is, mert azon néhány arisztokrata dáma neve is szerepelt. De bizony aláírás nélkül küldte vissza azzal, hogy hiábavaló dologra nem fecsérli a pénzét.
  • – Nem csodálom – mondta Szilárda édesanyjának, amikor az elszomorodva mutatta az aláíratlan gyűjtőívet. – Kellemetlen egy teremtés! Egyszer náluk voltam vendégségben, s egy katonatiszt, aki nem találta elég édesnek a kávéját, kézzel vett ki még egy darab cukrot a tartóból. A hölgy villámló szemmel nézett végig rajta, majd csengetett, hívta az inast, és más cukorral töltette meg a szelencét. A tiszt nyugodtan szürcsölte tovább a kávéját, majd amikor kiitta, az ablakhoz ment, és kidobta a csészét. A háziasszony elszörnyülködve kiáltott fel: „Mit csinál? A legszebb sévresi készletemből való a csésze!” A katonatiszt így felelt: „Hogyha azt a cukrot, amelyet meg sem érintettem a kezemmel, már nem lehet használni, hogy lehetne azt a csészét, amelyből ittam?” A vendégsereg nehezen tudta visszafojtani nevetését, köztük én is zsebkendőm után nyúltam, köhögéssel igyekeztem erőt venni kacagásomon. – Miért nem mesélted el ezt előbb? – kérdezte Veres Pálné. – Ha tudom az esetet, el sem küldöm az ívet. Megtakaríthattuk volna a portót! – Édesanyám, egy levéllel több vagy kevesebb, nem számít – felelte Szilárda –, a Nőképző Egyesület amúgy is sok pénzébe fog kerülni mindazoknak, akik létrehozzák. – Igazad van – felelte az édesanya –, örüljünk, hogy módunkban van költeni erre a célra. Ilonád már ebben az iskolában fog tanulni! És a következő is, ha lány lesz! – tette hozzá. Szilárda anyja fülébe súgta, hogy bizony ő még egy kislányt szeretne, aztán a negyedik lehet újra fiú. – De – tette hozzá – tudom, ebbe nem szólhatok bele! Gyűltek az aláírások, néhány kellemetlenkedő, csípős megjegyzéssel visszaküldött íven kívül néhány hónap alatt 9000 aláírást számoltak össze. Nem is akarták elhinni, kétszer- háromszor összeszámolták, aztán Veres Pált hívták segítségül, aki bár Balassagyarmatra készült, kifogatta a lovakat, és leült az íróasztalához. Pipára gyújtott, és lelkiismeretesen végiglapozta a gyűjtőíveket. Végül is megállapította, hogy nyolcezer- kilencszázkilencvennyolc aláírás gyűlt össze. – Ez kitűnő – tapsolt Szilárda örömében –, mert édesanyám meg én még nem írtuk alá az íveket. Így a kereken 9000 aláírással ellátott kérvényt egy tizenkét tagú küldöttség vitte el Veres Pálné vezetésével Deák Ferenchez az Angol Királynő Szállodába, és felkérték, juttassa el a kérvényt a képviselőházba. Deák Ferenc végigböngészte a hosszú irományt, titokban mosolygott is egy keveset, no lám, végre a nők is mozgolódni kezdenek! Eddig csak a cifraságokon meg a mulatságokon törték a fejüket, most már a tudományok felé kacsingatnak! – Igazuk van, kedves hölgyeim – mondta végül –, csakugyan elkelne egy olyan iskola, amely mintául szolgálna a magánintézeteknek. A tantervet is helyeslem, és örülök, hogy beleírták a kérvénybe: nem akarnak tudálékos nőket nevelni. Mert kellemetlen egy buta nő, sok van belőlük, már bocsássanak meg, nem önökre gondolok, de talán még rosszabb a tudálékos, a kékharisnya. Én pártfogólag fogom a képviselőház elé terjeszteni kérvényüket, de hogy mi lesz a foganatja, azt előre nem tudhatom. Mindenesetre tisztelem a szándékukat és buzgóságukat! Csalódottan távozott a tizenkét asszony. Úgy érezték, Deák Ferenc, ha helyesnek találta is a tervüket, nem biztatta őket egyetlen szóval sem. – Nem szabad csüggednünk – mondta komolyan Veres Pálné –, tudjuk, Deák óvatos ember, nem akar bennünk hiú reményeket ébreszteni. Vigyük el a kérvény másolatát Eötvös Józsefhez is, ő bizonyára helyesli tervünket. Hiszen ő a közoktatásügyi miniszter, és az ő szava dönt. Bizony itt még kevesebb sikerrel, sőt kudarccal járt a tizenkét tagú küldöttség. Eötvös fogadta a nőket, elolvasta a kérvényt, aztán fejcsóválva jegyezte meg:
  • – Nem értek egyet a hölgyekkel! Kívánatosabbnak tartanám, ha a béresasszonyok meg tanulnának kötni, mint hogy a művelt osztályhoz tartozó nők magasabb képzést nyerjenek. Az asszonyok egymásra néztek, nem tudtak semmi ellenérvet felhozni, ajkukra fagyott a szó. Hiszen amit mondani akartak volna, benne volt a kérvényben, és 9000 nő aláírása bizonyította, hogy nem akarnak tovább szellemi nyomorban élni, tanulni, fejlődni szeretnének. Emberméltóságukért küzdenek. – Hát ha nem segítenek a magas méltóságban ülő férfiak, megoldjuk saját erőnkből – jelentette ki Veres Pálné, és társnői lelkesen helyeseltek. – Bízzunk Deákban! – vigasztalta édesanyját Szilárda, és amikor Veres Pálné elszomorodva mesélte férjének Eötvös elutasító válaszát, ő is azt mondta: – Ha Deák létrehozta a kiegyezést, ha magyar királlyá koronáztatta Ferenc Józsefet, meglátja, Mincsuskám, a mintaiskola is megszületik. Következő héten vitte el Deák a kérvényt a képviselőházba, és a képviselők támogatását kérte a – szerinte – nemes és fontos ügyhöz. Sokan nem is tudták a jelenlévők közül, hogy mit tartalmaz a kérvény, de felnéztek a karzatra, ott látták az izgalomtól kipirult arcú hölgyeket, s szinte egyhangúlag kiáltották: – Éljenek a nők! – Látod, drága Herminem, megértésre találtunk! – mondta Teleki Jozefin grófnő, de Veres Pálné sokkal józanabb volt. – Ez a felkiáltás még nem jelent semmit sem – válaszolta. – Most majd minden egyes képviselőnek levelet küldök, megköszönöm együttérzésüket, és kérem, hogy ne csak szavakkal, hanem tettekkel, azaz pénzzel is segítsék az iskola létrejöttét. A képviselőknek küldött levelekre újra csak közömbös válaszok érkeztek. Hamarosan be kellett látni, hogy a kormánynak nem célja a nők felsőbb fokú képzése, s ha a lelkes asszonyok maguk akarnak egy ilyen iskolát létrehozni, ehhez anyagi segítséget nem nyújtanak. A baráti kör vegyes érzelmekkel fogadta, hogy Veres Pálné és társnői milyen makacsul ragaszkodnak kitűzött céljukhoz, és tisztelték Veres Pált, aki mindenben felesége segítségére volt. Nagyon sok levelet ő írt meg Mincsuskája helyett, próbálta utánozni az írását, amely néha sikerült is. Egy ízben Ballagi Mór látogatott el hozzájuk. Hermin asszony fogadta, a házigazda csak később jött ki dolgozószobájából. Bevallotta, hogy néhány levelet fogalmazott különböző kaszinókhoz, takarékpénztárakhoz, lágyítsák meg szívüket, s járuljanak hozzá, ha filléreikkel is, egy női mintatanoda felállításához. Ballagi Mór nyelvész, aki rendszerint Vámbéry Árminnal, az Ázsiakutatóval jött Vanyarcra, fejcsóválva jelentette ki: – Kanállal akarják kimeríteni a tengert! A háziasszonyt nagyon bántották Ballagi szavai, várta, hogy legalább Vámbéry siet a segítségére, de ő nem szólalt meg. Tudta, hogy Veres Pálné méltó módon megfelel a gúnyos megjegyzésre. Ez így is történt. – Ha nyáron, fáradtan, a forróság elől egy terebélyes fa árnyékában talál enyhülést, vajon jut-e eszébe, milyen apró magból nőtt ki ez a hatalmas fa? Vámbéry elismerően mosolygott. Ballagi a találó válaszra már nem tudott ellenérvet felhozni, és bocsánatkérően jegyezte meg: – Igaza van, Hermin asszony! Legyőzött. Ezentúl én is szívügyemnek fogom tekinteni az iskola létrejöttét. Miután itt hölgyek az egyesület tagjai, engedjék meg nekem, hogy pártoló tagként beléphessek! Veres Pálné örült diadalának, és kérte Ballagit, hogy idővel, mint tanárt üdvözölhessék az intézetben. Egyúttal megmutatta, milyen tantervet készített az iskola számára.
  • Mind Ballagi, mind Vámbéry átnézték a tantervet, és helyeselték, hogy nemcsak száraz tudományokat, hanem rajzot, háztartástant, ruhavarrást is felvett tervébe Hermin asszony. – De hát mindehhez pénzre volna szükség, helyiségre, kiváló tanerőkre, aztán növendékekre. Sajnos nemcsak a képviselők és a közoktatásügyi miniszter ellenséges a nők magasabb fokú képzésével szemben, maguk a szülők is vállvonogatva jelentik ki: „Fő, hogy a lányom jól férjhez menjen! Ahhoz pedig nem kell különösebb műveltség. Csak okosan kell hallgatni, ez a legfontosabb. És helyeselni, mindig helyeselni! Ez a boldog házasság titka!” Ezekkel a nőkkel nem vitatkoztam, hanem magyarázzam nekik, hogy esetleg akármilyen okosan hallgat a lánya, nem megy férjhez, és akkor mihez fog? Vagy ha férjhez megy, meghalhat a férje, és itt marad, talán szegényen, kenyér nélkül. De mégis megalakul az iskola, mert mind többen lesznek, akik rájönnek, hogy mi, nők is emberek vagyunk! – Szívesen kifizetem a pártoló tagsági díjat – mondta Ballagi Mór, szégyellve előbbi kijelentését. – Ebből sajnos még nem tudjuk megindítani az iskolánkat, de azért ha már felajánlotta, örömmel elfogadom! Ballagi Mór, valamint Vámbéry Ármin száz-száz forintot tett le az asztalra. Veres Pálné már hozta is a nyugtakönyvet, és elismervényt adott vendégeinek. Majd hozzátette: – Íme, már pártoló tagjaink is vannak! Remélem, a sok kérvényre akad majd több önökhöz hasonló gavallér! – Mincsuskám még nálatok is gavallérabb – jelentette ki büszkén a házigazda. – Ő ezer forintot jegyzett az iskola alapítására! A többiek sem akarnak mögötte maradni. Gyűlik, gyűlik a pénz… de bizony ez még mindig kevés. – Majd rendezünk teadélutánokat, karácsonyi vásárt, jótékony előadásokat tombolával egybekötve, és ha sikerünk lesz, megismételjük! Meglátják, hamarosan megnyílik az első magasabb képzést nyújtó leányiskola! – Elhisszük! – mondták a vendégek. Ballagi Mór, aki takarékos ember volt, kicsit bánta előbbi nagylelkűségét, Vámbéry Ármin azonban örült, hogy adhatott. Igaz, Vámbéry sokkal jobb anyagi helyzetben volt. Az angol királyi családdal olyan bensőséges viszonyban állt, hogy a királynő magánpénztárából fizették Duna-parti, fényűzően berendezett lakását, és amikor Edward walesi herceg Budapestre jött, Viktória királynő az ő gondjaira bízta fiát. Vámbéry a török szultánnal is jó barátságban volt, aki egy jachtot ajándékozott neki. Többször hívta az egész Veres családot, hogy jöjjenek Konstantinápolyba, és utazzanak jachtján a tengeren. – Úgy látom, a tengeri utazás megint elmarad – mondta búcsúzáskor Vámbéry. – Hermin asszony feltehetőleg el sem mozdul Magyarországról, amíg létre nem jön a mintaiskola! Ebben tévedett Vámbéry, mert külföldre is eljutott a híre, hogy egy magyar nemesasszony ki akarja szabadítani szellemi rabszolgaságukból a nőket. Ottó Péters Lujza, az Általános Német Nőegyesület elnöke levelet írt Veres Pálnénak, és meghívta, látogasson el hozzájuk, s úgy írta levelét, mintha Hermin asszony osztrák lenne. Veres Pálné megköszönte a meghívást, és megígérte, hogy hamarosan elutazik Németországba. De – írta levelében – fel kell világosítania az elnök asszonyt, hogy ő nem osztrák, hanem magyar. Megírta, hogy Magyarország független állam volt, s a Habsburgok minden beolvasztó törekvése ellenére megmaradt magyarnak. Írt a férfiak alkotta törvényekről, amelyek nekik kedveznek, és a nőket elzárják a tanulás és művelődés lehetőségétől. Most ő néhány lelkes társa segítségével létre akar és létre fog hozni egy olyan iskolát, amely magasabb műveltséget nyújt az arra vágyóknak. Veres Pál nem nagyon örült, hogy felesége messzi útra megy, féltette egészségét is, s tudta, hogy hiányozni fog neki Mincsuskája. Szerette volna, ha Szilárda elkíséri, de ő hogyan is mehetett volna három kicsi gyermekkel! Közben megszületett a harmadik Rudnay csemete, lány lett, ahogy Rudnayné kívánta, és a Lenke nevet kapta.
  • Szilárda helyett Jankovich Antalné vállalkozott útitársnak, akihez régi barátság fűzte Veres Pálnét. Még Vihnyén ismerkedtek meg. Jankovich Antalnét Teleki Sándorné mellett nemrég választották alelnökké, s ö nagy örömmel vett részt az egyesület munkájában. Most is szívesen készült a hosszú útra, bár férje őt is nehezen engedte el. – Két magányos nő, kirabolják őket! – sopánkodott Jankovich Antal. – Hát jöjjön maga is velünk, ha annyira félti a feleségét! – ajánlotta Veres Pálné. – Az én férjem sajnos nem jöhet. Ezer szál köti a megyéhez, és most, hogy újra magyar a közigazgatás, a régi, kipróbált tisztviselőknek kell a fiatalokat tanítaniuk. – És mi lett a sok cseh és morva hivatalnokkal? Remélem, mind eltakarodtak! – Néhányan magyarrá váltak, de a legtöbb visszament a hazájába – válaszolta Hermin asszony. – Meg is kérdezték Deák Ferenctől, mi lesz a sok ide telepített beamterrel7. Azt felelte: „Ha a gazda kénytelen egy mocsarat lecsapoltatni magasabb egészségi és gazdálkodási szempontból, gondolhat-e vajon azzal, hogy mi lesz a mocsár békáival?” Veres Pálné most járt először külföldön. Amikor a vonaton kitekintve látta a német falvakat, a gondozott kerteket, zöldellő réteket, takaros házakat, kicsit fájt a szíve. Arra gondolt, mennyivel elmaradottabbak vagyunk, mennyi mindent kellene még tenni, hogy a magyar mezőgazdaság, ha nem is felülmúlja, de elérje a német színvonalat. Amikor ezt mondotta barátnőjének, Cornéliának, az helyeslőleg bólintott. Majd hozzátette: – De ahhoz minden embernek annyi energiát kellene áldozni, mint amennyit te áldozol, kedves Herminem! Hiszen te a nap, sőt néha a késő éjszaka minden percét is a leendő iskolánkra szánod! Németországnál mi sokkal elmaradottabbak vagyunk. Igaz, akárhány háborút vészelt is át, nem fenyegette a megsemmisítés veszélye, mint bennünket. Hát majd meglátjuk, mit tanulhatunk tőlük! Szokatlan volt abban az időben, hogy két magányos hölgy szobát bérelt egy szállodában. Amikor Kasselban a portás átvette az útlevelüket, kicsit gyanakvóan nézett végig rajtuk. Csak akkor enyhült meg egy kissé, amikor felmutatták a kongresszusi meghívót. Szép, erkélyes szobát nyittatott nekik, és csak magában mormogta: – Ezek a nők, hogy nem tudnak nyugton maradni! 7 beamter: hivatalnok, tisztviselő
  • Kasselban két kongresszus is volt, s utána a két asszony Frankfurtba utazott. Jegyezgették az előadásokat, de sok újat nem jelentettek nekik a hosszú szónoklatok. Hermin asszony mindkét kongresszuson felszólalt, ismertette az Országos Nőképző Egyesület iskolájának tantervét, amelyet a jelenlévők nagy érdeklődéssel hallgattak. Sőt az elnöknő meg is jegyezte, hogy a magyar tantervből néhány tárgyat felvesznek a német leányiskolákba is. Frankfurtban Veres Pálné meghatottan gondolt arra, hogy itt született Goethe, s hogy korán elhunyt édesanyja mennyire szerette a költőt. Ezen a kongresszuson, amelynek filozófuskongresszus volt a neve, nagy számban vettek részt férfiak is. Az előadást követő banketten az egyik híres tudós azt állította, hogy a női agy fiziológiailag sem képes nagyot létrehozni. Erre Veres Pálné felugrott, és így szólt a tőle néhány székkel arrébb ülő férfihoz: – Tudja-e, uram, hogy szavaiból mérhetetlen férfiúi arrogancia árad? A tudós meghökkent egy pillanatra, aztán csendesen megkérdezte: – Asszonyom német? – Nem, magyar vagyok – felelte Hermin asszony lángoló arccal. – Nem tudom, hallott-e valaha Magyarországról, a magyar szabadságharcról. És arról, hogy a magyar nép volt az, amelynek kezéből a reakció utolsóként csavarta ki a szabadság zászlaját. Nem ismeri Heine versét a magyarokról? A német mellény szűk nekem, ha nevét hallom a magyarnak, morajló tenger a szívem, és úgy érzem, hogy trombiták rivallnak. – Bocsásson meg, asszonyom! – A professzor felállt, odalépett Veres Pálnéhoz, és kezet csókolt. – Ahol ilyen asszonyok vannak, mint ön, ott nevetségessé válik előbbi kijelentésem. Köszönöm, hogy felvilágosított, és kérem, értesítsen, mikor nyílik meg az az iskola, amely magasabb műveltséget ad a fiatal lányoknak. Sok sikert kívánok hozzá! – Hermin, csodálatos voltál! – Jankovichné nagyon büszke volt barátnőjére. Elhatározták, hogy még megnézik Wiesbadent. Kíváncsiak voltak, milyen egy játékkaszinó. A rulettasztalnál fel is tettek néhány márkát, de hamarosan abbahagyták a játékot, mert ha pirosra tettek, fekete jött ki, ha feketére, akkor piros. – Rulettban nincs szerencsénk – állapította meg Hermin asszony –, viszont érdekes volt figyelni az arcokat. Az a felékszerezett, alaposan kifestett, tornyos frizurájú nő, ha látta volna saját magát, mint torzul el az arca, amikor a krupié besepri a pénzét, megijed. Még szerencse, hogy a lovagja mögötte állott, és nem látta a hölgy feldúlt képét. Érdekes tapasztalat volt. Csak nem tudom, mit szól majd ehhez Pali. – Azt hiszem, el sem mondom Antinak, hogy a kaszinóban voltunk. Nagyon összeszidna! Otthon Veres Pál nagy örömmel fogadta feleségét. A játékkaszinóbeli látogatáson csak mosolygott, s amikor Szilárda átjött gyermekeivel meglátogatni szüleit, büszke volt, hogy milyen felvilágosult édesanyja van. Sajnálta, hogy nem vehetett részt a külföldi úton, aztán hozzátette, hogy ha ma utazna el Veres Pálné Cornéliával, akkor sem kísérhetné el őket. – Ugyan miért? – kérdezte kicsit csodálkozva az anya. – Otthon van a férjed, megbízható nevelőnő, két dada. Persze ez csak olyan elméleti felháborodás – mondta mosolyogva –, egyelőre úgysem utazom! – Ó, én szívesen mennék, csakhogy nemsokára még egy unokája lesz édesanyámnak! – Szilárda átölelte anyját. – Hogy miért nem hagyom ott a gyerekeket? Hát édesanyám engem nem vitt mindenhová magával?
  • – Igazad van. – Hermin asszony kénytelen volt elismerni, lánya igazat mondott. – De azért segítségemre leszel, ugye? – kérdezte. – Felkértem néhány kitűnő tanárt, hogy készítsenek megfelelő tantervet, de egyelőre senki nem mozdul. Igaz, mind férfiak, és akármennyi jóakarattal tekintenek ránk, a lelkük mélyen azt gondolják: a nők művelődése másod vagy harmadrendű kérdés. Egyedül édesapád az, aki belátja: milyen fontos, hogy ne maradjanak a nők ilyen szellemi nyomorban. Itt van szegény Fráter Erzsi, rettenetes dolgokat mesélnek nagyváradi életéről, ha taníttatták volna, bizonyára nem süllyed ilyen mélyre. A te férjed sem sokat törődik az Országos Nőképző Egyesülettel! – Józsi elsősorban a birtokkal van elfoglalva, aztán át akarja alakítani a parkunkat. Csodálom, hogy mennyivel jobban ért a parkosításhoz, mint a hivatásos kertészek. Kivágunk sok, már korhadásnak induló fát, így gyönyörű kilátás nyílik majd a pilisi hegyekre meg a csörögi kis templomra. És hársfákat is ültetünk, bár a babona azt tartja, nem jó hársfát ültetni, mert akkor kihal a fiúág. De én nem vagyok babonás. – Én sem voltam soha az – Veres Pálné csak mosolygott a babonákon –, tudod, hogy december 13-án, Luca napján és pénteken születtem. Ha hinnék a babonának, akkor nem is bíznék abban, hogy megalakul valaha a felsőfokú iskola! Szerettem volna még ebben az évben megnyitni az első osztályt, össze is gyűlt annyi pénz, hogy helyiséget béreljünk, de a tanár urak nem mozdulnak. Úgy készül a tanterv, mint a Luca széke! Pedig valószínűleg egy sem született december 13-án. Hosszas huzavona után elkészült a tanterv, de ahogy Hermin asszony Teleki Jozefinnek írta, „a tudós urak” nem fogták fel, tulajdonképpen mit akar nyújtani az iskola. „Nem marad más hátra, hogy magam készítsem el a tantervet” – folytatta levelét. A tantervet derűlátóan nemcsak az első osztály, hanem a második osztály számára is írásba foglalta. Lélektan, neveléstan, egészségtan, művelődéstörténet, esztétika, természettan, számtan, magyar, német, francia nyelv és rajz: ezek voltak az első osztályban szereplő tantárgyak. Hátravolt még az iskola helyiségének megszerzése. Sok keresgélés után Vachott Sándorné nagy lakásában, az Ország-úton (ma Múzeum körút) béreltek két szobát. Vachott Sándorné a korán elhunyt Csapó Etelka nővére volt, és Szilárda, amikor ezt hallotta, azt mondotta: bizonyára megfelelő lesz a helyiség, és azt is ajánlotta, hogy legyen Vachottné az igazgatónő. – De hiszen nem is ismered alaposan, csak futólag találkoztunk vele Bajzáéknál! – csodálkozott Veres Pálné. – De édesanyám, Petőfi az ő testvéréhez írta gyönyörű szerelmes verseit. – Szilárda, a nagy Petőfi-rajongó azt képzelte, hogy akihez imádott költője verseket írt, annak a testvére csak nagyszerű ember lehet. Veres Pálné, bár sokkal józanabb volt lányánál, s nem tudott olyan süldő lány módra lelkesedni, mint Szilárda, mégis elfogadta lánya ötletét. Tudta, hogy Vachottné, akinek férje Sárosi Gyula költő rejtegetése miatt börtönbe került, és ott megőrült, nehéz anyagi viszonyok között él. Neki kell gyermekeit eltartani. Ezért helyénvalónak találta, ha már kibérelték a lakás egy részét, bízzák meg a ház asszonyát az igazgatónői teendőkkel. A lányok felügyeletére, a tantermek tisztaságára és rendjére gondolt, nem a tanításra. Verőfényes őszutó volt, amikor 1869. október 17-én megnyílt Magyarországon leányok számára az első magasabb képzést nyújtó intézet. Veres Pálné, amikor az emelvényre lépett, a meghatottságtól az első pillanatban megcsuklott a hangja, de aztán anélkül, hogy belenézett volna az előtte fekvő papírlapba, könnyedén, élénken beszélt: – A nők érdekében mélyen érzem egy olyan tanoda szükséges voltát, hol az értelem nagyobb mérvű fejlesztésére és tudományos ismeretek szerzésére a nőknek alkalom nyújtassék.
  • Így kezdte szavait Hermin asszony, és a továbbiakban elmondotta, hogy a tudás által nemcsak boldogabbá, de esetleg önmaguk eltartására is képesek lesznek a nők. A megalakult Nőképző Egyesület, bár anyagi ereje még gyenge, megnyitja egy tanfolyamát, „hogy legyen e tanoda hazánkban az ismeretek forrására szomjazó nőknek szerény oázis”. Megemlítette, hogy a tanárok mind tekintélyes férfiak, akik bizonyosan kitűnően fogják megoldani a feladatukat. A lányokhoz is szólt, kérte, hogy a tanfolyam ideje alatt minden erejüket a tanulásnak szenteljék, ezzel szüleiknek, tanáraiknak örömet szereznek, ők pedig műveltebbekké, értékesebbekké válnak. A beszédet nagy taps fogadta. A tizennégy fiatal lány, akik megilletődötten álltak egymás mellett, valójában nagyon büszkék voltak arra, hogy most már műveltek lesznek. A legtöbbnek eszébe jutott, hogy bátyjaik milyen fölényesen, lekezelően bántak velük, hiszen ők gimnáziumba, sokan közülük egyetemre jártak, és éretlen tacskóknak, ostoba libáknak nevezték húgaikat. „No most – gondolták a lányok – majd megmutatjuk, hogy felvesszük velük a versenyt!” Évezredes hagyományt döntött meg Veres Pálné szerény kísérletével. A fiúiskolákra milliókat áldozó kormány egyelőre nem nyújtott segítséget a megindult „tanodá”- nak. De a sok kérő levél néhol meghallgatásra talált. A Hazai Takarékpénztár volt az első a pénzintézetek közül, amely évi segélyt nyújtott. Veres Pálné gyakran utazott Vanyarcról Pestre, jelen volt az órákon, figyelte a tanárokat, élénk, érdeklődő szelleme élvezte az előadásokat, s néha elszomorodott, hogy egy-egy lány kibámul az ablakon, a másik ceruzájával firkálgat. És 1870-ben, amikor a tanfolyam befejeződött, a beíratott tizennégy lányból csak heten vizsgáztak. A többiek lassanként kimaradtak. Főleg a szülők tehettek erről. A módos földbirtokosok a telet Pesten töltötték, de amint kitavaszodott, mentek vissza a birtokukra, és feleslegesnek tartották, hogy lányaik tovább tanuljanak. Még hírlapi tudósítás is beszámolt az első magasabb képzést nyújtó iskola vizsgájáról, ahol Zichy Antal tanfelügyelő is megjelent. A lányok, bár mind nagyon izgatottak voltak, értelmesen feleltek a feltett kérdésekre, s Zichy Antal meleg szavakkal köszöntötte mind a tanárokat, mind a növendékeket, de elsősorban az eszme megindítóját, Veres Pálnét. Hermin asszony most már minden elfogódottság nélkül beszélt a jelenlévőkhöz, és kiosztotta a jutalmakat. A két legjobb növendék női zsebórát kapott, a többiek egy-egy díszkötésű könyvet. Azt is közölte, hogy októberben már egy nagyobb helyiségben várják a növendékeket, vidékről is, mert az intézet bentlakásos lesz. Büszke volt a hét lány, úttörőknek érezték magukat, s akik könyvet kaptak, bár örültek az ajándéknak, kicsit irigyelték a két női óra tulajdonosát. Abban az időben még kevés lány dicsekedhetett ilyesmivel. A derekukon hordták, egy láncon, s fel kellett kattintani a fedelét, amikor meg akarták tudni: hány óra van. De akkoriban senkinek sem volt ez annyira fontos, nyugodtabb, lassúbb volt a világ. 11.
  • – Gratulálok, Mincsuskám! – ezekkel a szavakkal fogadta Veres Pál Pestről hazatérő feleségét, és a vanyarci kastély minden szobájában rózsák virítottak az asztalokon. – Köszönöm, Pali, a figyelmességét – Hermin asszony minden vázát külön megsimogatott a szemével –, de hát nem vagyok primadonna, hogy ennyi virágot kapjak! – Primadonna? Annál sokkal több! Azok csak azt csinálják, amit a szerepük előír, jól vagy rosszul, tehetségük szerint, de a maga esetében maga írta meg a szerepét, és el is játszotta! Szerző, primadonna és rendező egy személyben! – Hát azért voltak segítőtársaim is! Nem egyszemélyes az én színdarabom, segített Teleki Jozefin, Vachottné s a drága Gyulai Pál, mint igazgató, no meg tanártársai! Tudja, csak az a furcsa, hogy tanárnak, nevelőnőnek, felügyelőnek sokkal többen jelentkeznek, mint növendéknek! Szilárda, aki Váchartyánból nemrég érkezett négy gyermekével, különösen Vachottné iránt érdeklődött. És amikor ezen szülei csodálkoztak, megmagyarázta, nemcsak nővére, Etelka miatt szeretne beszélgetni Csapó Mariskával, hanem azért is, mert az együtt járt intézetbe Szendrey Júliával. Szeretné tudni, milyen lehetett Júlia, akihez Petőfi a világ legszebb szerelmes verseit írta. – Nos, egyszer beszélt nekem Vachottné az intézeti éveiről – emlékezett vissza Veresné –, s nagyon elítélőleg nyilatkozott Júliáról. Azt mondta, irigy volt, senkinek nem engedte, hogy belenézzen a füzetébe, nehogy lemásoljon belőle valamit. És amikor meghívta magukhoz, még irigyebb lett. Először, mert ő már földig érő estélyi ruhát kapott, pedig csak tizennégy éves volt, Júlia pedig tizenhat évesen valami házivarrónő által összeeszkábált, ócska holmit hordott, másodszor, mert annyi híres író volt ott. Mariska nagyon haragudott Szendrey Júliára, különösen azért, mert Petőfi halála után férjhez ment. Tudod, akkor mindenki nagyon felháborodott ezen. Most, hogy már halott szegény, és tudják: milyen szerencsétlen volt a második házassága, nem neheztelnek annyira rá. Kényszerűségből lett Horváth Árpád felesége, különben kiutasították volna Pestről. De azért csodálatos jós volt Petőfi, aki előre tudta, hogy a „feleségek felesége” egyszer eldobja az özvegyi fátyolt. Szilárdám, most már négy gyermek anyja vagy, s ugyanolyan irodalomrajongó maradtál, mint fiatal lány korodban! – Igaza van, édesanyám! Az íróasztalom felett ma is ott függ Petőfi arcképe. Csakhogy ahelyett, hogy verseket írnék, mint lánykoromban, igaz, ezek szerény kísérletek voltak, a háztartási könyveket vezetem. Bevétel, kiadás, unalmas dolgok, de ez az asszony feladata! – Amíg anyósom élt, ő írta be a konyhakert, tejgazdaság, baromfiudvar bevételeit és a kiadásokat is. Most, bevallom neked, de ne nézd le ezért anyádat, én főleg a Nőképző Egyesület bevételeivel és kiadásaival foglalkozom. Jövőre, mint a záróvizsgán is mondtam, kibérelünk egy házat, ahol bentlakásos növendékeket is felveszünk, de hogy honnan teremtjük elő a pénzt, az még kérdés. Nem a tandíjakból, az bizonyos. Úgy tervezzük Jozefinnel, hogy minden tízedik növendék tandíjmentes lesz. Hiszen tulajdonképpen a vagyontalanoknak kell magasabb műveltséget szerezniük, mert nekik kell kenyeret keresni. Ezt még a magukat felvilágosultnak tartó hölgyek sem értik meg. De ugyanolyan közömbösen viselkednek a képviselő urak, a közoktatásügyi miniszter, sőt maga a kormány is. Ha jó volt eddig is, hogy műveletlenek maradtak a nők, jó lesz továbbra is, gondolják. Milyen ostoba, elmaradott felfogás! – De Mincsuskám – szólt közbe Veres Pál, mert látta, hogy felesége egyre izgatottabbá válik –, a Nőképző Egyesület már elindította az első osztályt, és meglátja, jövőre már többen fognak jelentkezni. Sőt nemcsak jelentkeznek, hanem be is fejezik a tanulmányaikat! – Drága Pali! Örök derűlátó! Csak pénz kellene, sok pénz! Most majd írok a vidéki nőegyleteknek, biztassák az anyákat, küldjék a lányaikat Pestre, hadd tanuljanak! Ha valamelyik előkelő dáma rászánja magát, hogy lányát hozzánk küldje, igazi magyar intézetbe, talán a többiek is kedvet kapnak! Nézze csak át ezt a kis könyvet, itt láthatja az egyesületünk vagyonát. Nem sok, ugye?
  • Veres Pál lapozgatott a könyvben, számolt, fejét csóválta, aztán vigasztalólag mondta: – Majd csak segítenek a különböző hatóságok! Ne csüggedjen, drágám, meglátja, saját házában sok-sok növendékkel virágozni fog az intézet. És a miniszter urak is jobb belátásra térnek! Engem csak azt bánt, hogy ezentúl gyakran kell nélkülöznöm magát! Én meg nem mehetek mindig Pestre, a vármegye ügyei nem engedik. Valami olyasmit beszélnek, hogy alispánná jelölnek. Szavamra, nem szívesen vállalnám el! Túl nagy felelősség! Szilárda meghatottan nézte szüleit. Anyja minden erejével a nők magasabb műveltségéért harcol, apja egy vármegye minden gondját-baját magára veszi. – De hát édesapa a balközéphez tartozik, nem kormánypárti! Hogyan választanák akkor meg? – kérdezte kétkedően. – A vármegye azért vármegye, hogy megmutassa: önálló akarata van. Nógrád nem a Fejbólintó Jánosok megyéje. Ez a girbegurba Palócország keresztül tudja vinni a saját akaratát. De hát ez még messze van, két esztendő múlva lesz csak alispánválasztás! – Bár megválasztanák, kedves, akkor tudnám, hogy tiszta ember kerül a vármegye élére. És talán, mint alispán tud is segíteni az egyesületnek! – Maga kis ravasz! Ezért szeretné, hogy ennyi gondot akasszak a nyakamba? Sajnos, ha alispán is leszek, én nem segíthetek, éppen azért, mert nem akarom, hogy rám fogják: a feleségem szekerét tolom! De úgyis tudom, maga nélkülem is keresztülviszi, amit akar! Jólestek ezek a szavak Veres Pálnénak, különösen azért, mert a férje mondta. Ő volt az egyetlen, akinek szavára hallgatott, egyébként azt akarta, hogy mindenben a nők szava döntsön, csupán a jegyzői munkát bízta férfira. Amikor megkezdődött a második évfolyam, már 37 növendéke volt az intézetnek, 13 pedig olyan, aki csak egyes tárgyakat akart hallgatni, így hát ötvenre emelkedett a létszám. Ezt már eredménynek számították, és a Lovász utcai bérelt házban vidékről felkerült bentlakó lányokat is el tudtak helyezni. Veres Pálné majdnem minden héten felutazott Pestre, s ilyenkor mindig a Nádor Szállóban bérelt szobát. A személyzet nagy tisztelettel köszöntötte. Eleinte csodálkoztak, hogy egy ilyen gazdag úrhölgy ahelyett, hogy szórakozásból látogatna a fővárosba, az iskolájával törődik. Már akkor szárnyra kapott a hír: van már magasabb műveltséget adó igazi magyar intézet lányok számára, tanulhat, aki akar. Még a nyár folyamán írt egy tanfelügyelőnek, aki a „tanoda” megnyitásakor pártfogásáról biztosította Veres Pálnét. Megígérte, hogy az illető minisztériumhoz átteszi a Nőképző Egyesület segély iránti kérelmét. Évente 5000 forintot kértek a minisztériumtól. Hermin asszony felsorolta, mennyi kiadásuk van, s csak anyagi segítséggel tudják az iskola fennmaradását biztosítani. A megígért 5000 forint még mindig nem érkezett meg, de a házbért, a tanárokat fizetni kellett, és a bentlakó növendékeknek a legjobbat akarta nyújtani Veres Pálné. Meg akarta mutatni: a Nőképző Egyesület iskolája nem afféle „magánintézet”, ahol csak arra törekednek, hogy minél több hasznot húzzanak az odakerült növendékékből, hanem igazi műveltséget akar és fog is nyújtani. Teleki Jozefinnel, aki szintén gyakran utazott be Gyömrőről Pestre, sokszor beszéltek arról: a kormány anyagi támogatása nélkül kárba vész minden igyekezetük. Ekkor mondotta Hermin asszony: – A férfiak elhitették velünk, hogy ártalmas, ha tanulásban, tudásban utol akarjuk őket érni. De most már ideje, hogy ezen ostoba téveszméjükből kigyógyítsuk őket. Jó tanodákat kell létesítenünk, és megszereznünk a nők számára a tanulás szabadságát. Ez törvényhozásunk kötelessége, noha egyelőre még nem látják be. A képviselőházhoz 9000 aláírással ellátott kérvényünk nyugszik valahol, és álmodik egy szebb jövőről. Stuart Mill nagyban hirdette: szavazati jogot a nőknek. Akkor arra gondoltam: enélkül ugyan meglennénk, nem ez a legfőbb bajunk. Csak jó mintaiskolákat állítanának a lányoknak.
  • De azóta rájöttem, ha szavazati jogunk volna, akkor azt mondanánk a képviselőnek: „Mi akkor választunk meg, ha megígéred, hogy jó iskolákat állítasz fel!” – Igazad van, Hermin – Telekiné mosolygott barátnője okfejtésén –, de hol vagyunk mi még a szavazati jogtól! A férfiak ragaszkodnak a Biblia szavaihoz, ahol a nőt „asszonyi állat”- nak nevezik. A múltkor egy gazdatisztemmel találkoztam, tudtam, hogy gyermeket várnak, és megkérdeztem: „Nos, megszületett a kicsi? Fiú?” „Nem, csak leány” – válaszolta a férfi leverten. Hát itt tartunk! – Meg fog ez valaha változni? – tűnődött Veres Pálné, aztán határozottan mondta: – Meg fog változni, mert meg kell változnia! És büszke vagyok rá, hogy mi vagyunk az úttörők! Csak az a baj, hogy nekünk még sokkal nehezebb talajt kell megművelni, mint azoknak, akik Amerika őserdeit irtották ki, és termőföldet varázsoltak belőle. A polgári leányiskolákat 1868- ban létesítették, hirtelen azután, hogy mi 1867-ben megalakítottuk az Országos Nőképző Egyesületet. De nem tudom, miért gondolják, hogy ezzel valami nagyot alkottak. Tizennégy éves kor után kellene, hogy a mi intézetünkbe kerüljenek a lányok. De pénzt, azt nem adnak nekünk. Írjuk folyton-folyvást a kérvényeket, bemutatjuk a tantervünket, meghívjuk a méltóságos urakat, nézzék meg, mit és hogyan tanulnak a lányaink, de eddig még nem tartottak bennünket méltónak arra, hogy megadják azt, ami az iskola fenntartásához szükséges. Mindjárt befejeződik a második év, s nem tudom, hogy megkezdhetjük-e a harmadikat. – Addigra, meglátod, megérkezik a kért összeg – biztatta Jozefin grófnő barátnőjét, aki hálás volt a vigasztaló szavakért. Hiszen tudta, Telekiné hét gyermek édesanyja, férje, családja, egyéb jótékonysági intézmények terhe mellett még az Országos Nőképző Egyesület gondját is vállalja. Ha ő nem csügged, neki sem szabad elbizonytalanodnia… Az 1871-es évben már több növendék tett záróvizsgát, s mind nagyobb lett az érdeklődés a lányok tanulása iránt. Ebben az évben rendkívüli közgyűlést hívtak össze, ahol nemcsak a Nőképző Egyesület tagjai, hanem nagyon sok vidéki nőegylet képviselője is megjelent. Ezen a közgyűlésen Veres Pálné büszkén mondotta el, hogy Erzsébet királyné megtekintette az intézetet, magyar nyelven beszélt, végignézte a tantermeket, a bentlakó növendékek hálótermeit, meglepődött, hogy tornaterme is van az intézetnek. A közgyűlés részvevői közül azok, akik nem voltak jelen a felséges asszony látogatásakor, szomorúak voltak, de Hermin asszony vigasztalta őket: a királyné megígérte, hogy újból ellátogat az intézetbe. Az elnökség tagjai a látogatáskor úgy érezték: illetlenség volna most pénzről beszélni, felemlíteni a nehézségeket, s remélték, hogy Erzsébet királyné megkérdezi: miből tartja magát fenn a tanoda. De a felséges asszony erre nem gondolhatott, feltehetően életében még sohasem ötlött fel benne, hogy pénzgondok is léteznek. Fogalma sem volt arról, hogy milyen súlyos gondokkal küzd az az intézet, amely először valósította meg a nők magasabb művelődési lehetőségét. Közben tankönyvekről is gondoskodni kellett. Veres Pálné még korábban íratott Torkos Lászlóval, aki később az intézet tanára lett, egy művelődéstörténetet, majd amikor Baráth Ferencet felkérte, hogy adjon elő esztétikát a növendékeknek, az sajnálkozva jegyezte meg, hogy erre nincs tankönyv. – Hát írjon egyet! – mondta ellentmondást nem tűrően Veres Pálné. És Baráth Ferenc parancsnak vette a felszólítást, megírta a tankönyvet. Rengeteg ilyen nehézséggel kellett megküzdenie az intézet vezetőinek. Veres Pálné és Telekiné sokszor a magukéból fedezték a hiányzó ősszeget, és várták, hogy a kormány által megígért segítség egyszer csak megérkezik. Eötvös miniszter most már nem volt olyan elutasító, mint négy évvel ezelőtt, de hiába kérte Veres Pálné, hogy hívjon össze ankétot, amelyen a nőoktatás egyöntetűségéről döntenek, ez nem történt meg.
  • 1872-ben, amikor a vizsgák befejeződtek, amelyeken Veres Pálné délelőtt és délután is részt vett, az elnökség elhatározta, hogy telket kér a fővárostól. Ki fogalmazza meg a kérvényt? Természetesen mindenki az elnöknőt javasolta, aki mosolyogva jegyezte meg, hogy nem érti: éppen ő, aki valójában még mindig németül gondolkozik, írja meg ezt a nagy fontosságú iratot? Hiszen itt vannak az alelnökök, mind tősgyökeres magyar, művelt asszonyok, bizonyára jobban eleget tudnának tenni ennek a feladatnak. És most otthon is türelmetlenül várják. Ez év januárjában lett férje alispán, és most lenne egy kis szabad ideje, amit Vanyarcon szeretne tölteni. Hiába volt minden érvelés, ellenkezés, Veres Pálné megadóan bólintott és kijelentette: vállalja a megtisztelő megbízást. De hogy lesz-e foganatja, azt nem tudja. Hiszen a kormány most már 5000 forinttal támogatja az egyesületet, és talán túlzottnak találják az újabb kérelmüket. Hermin hazautazott Vanyarcra, örült, hogy otthon találta férjét, aki csak néhány napra tudott elszabadulni Gyarmatról. – A vármegye, a vármegye… – mondotta kesernyésen. – Mennyivel jobb sorom volt, amíg Fráter Pál volt az alispán, én pedig csak aljegyző. Akkor az ő feje főtt mindenért, nem az enyém! A múltkor is végigmegyek a vármegyeház udvarán, látom, milyen egyenetlenek a kövek, némelyik kiáll, másutt meg a kő helyén egy lyuk tátong. Mondtam a várnagynak: „Rakják helyükre azokat a téglákat, barátom, nehogy meg találjanak botlani benne az esküdtek, mikor éjjel becsípve hazajönnek.” Hát nem volt jobb, Mincsuskám, amikor még én voltam esküdt? Igaz, miattam nem kellett volna rendbe hozni a megyeház udvarát, sohasem csíptem be. – Sajnos én sem, pedig néha jól jönne egy kis kábulat, amikor minden gond az én nyakamba szakad. Mindenki azt kívánja, én írjam meg a kérvényt a fővároshoz: adjanak ingyen telket az intézetünknek. – Majd segítek, ha valamiben megakad, drágám – mondta Veres Pál –, bár bizonyára sokkal jobban tud kérni, mint én! Talán én kicsit nyers lennék, és azt mondanám: mi indítottuk el a nők továbbképzését, utánunk kullog a nagy méltóságú miniszter úr meg a képviselő urak, hát annyit csak megérdemlünk, hogy egy ingyen telket kapjunk! Van a fővárosnak abból éppen elég! – Igaza van, Pali, jobb, ha én írom a kérvényt! Ha így fogalmaznék, talán még a Nőképző Egyesület engedélyét is visszavonnák! Nem értem, miért nem akarják elhinni, hogy ha a nők tanulnak, okosabb férfiakat nevelnek, mint amilyen a legtöbb! – Látja, kedves, most fején találta a szöget! Nem akarják, hogy a nők észrevegyék: sok-sok férfi felfuvalkodott, ostoba tökfilkó! Veres Pálné bevonult a dolgozószobájába, s mint eddig minden alkalommal, neki kellett megfogalmaznia a kérvényt, amelyben intézetük számára telket kér. Megírta az eddig elért eredményeket és azt, hogy három év alatt háromszor kellett költözködniük, s bár 3000 forint évi bért fizettek, sehol sem volt a helyiség megfelelő. Ezért kéri alázatosan, hogy a Két nyúl utcában lévő telekből a Tekintetes Városi Tanács annyi helyet adjon, amelyen a tanodát felépíthetik. A kérvény eljutott a tanácshoz, talán el is olvasták, inkább átfutották, de az egyesület telket nem kapott. A nők kenyérkereseti lehetőségét mindenáron szorgalmazta a Nőképző Egyesület. Az Iparegyesület választmányát levélben kérték, hogy iskoláját nyissa meg a nők előtt. Bár az egyesület néhány éve fenntart egy olyan intézetet, amely magasabb műveltséget ad a nőknek, de ez nem old meg semmit. Minden út zárva van előttük, csak a családi élet marad számukra. De hazánkban sokkal több a nő, mint a férfi, sokan nem mehetnek férjhez.
  • A férjhez nem ment nők vagy mások kegyelemkenyerén élnek, s bizony keserű az a kenyér, vagy nélkülöznek, esetleg még a legszűkösebb élelemre sem jut pénzük. Mindezen változtatni lehetne, ha fiatal éveikben ipart tanulhatnának. Ezért kéri az egyesület az Iparegyesület választmányát, hogy tanodáját nyissa meg olyan leánynövendékek előtt, akik ipart akarnak tanulni. Természetesen az Iparegyesület eleinte nem engedte falai közé a lányokat, de idővel mégis belátták a választmány tagjai: nincs joguk kirekeszteni őket. Ebben az időben történt, hogy Illésy Györgyné, aki kitűnő gyorsíró volt (férjétől tanulta meg a gyorsírást), a képviselőházban állást kért. Elutasították azzal, hogy nő a képviselőházban nem kaphat alkalmazást. Illésy Györgyné a Honban közölte a képviselőház értelmetlen elutasítását, és Veres Pálné ezt olvasva nyílt levélben üdvözölte mind az elutasítottat, mind a lapot, „amely helyt adott Illésyné levelének. Azt írja, hogy az elutasítás nem magánügy, hanem valamennyi nő közös ügye. Nem ütköznek meg azon, ha az imaházban férfi és nő együtt ájtatoskodik; sem azon, ha színházban, hangversenyen, táncvigalmakon együtt mulat; azon sem, ha a mezei munkát férfiak, nők együtt végzik. Miért kelthet megütközést, ha egy nő jelenik meg a képviselőházban? Joggal tételezhető fel, hogy ott az ország férfiainak színe-java foglal helyet, s komolyan munkálkodnak, törvényeket hoznak, amelyek férfiakra és nőkre egyaránt kötelezők. Nagy érdeklődés kísérte Veres Pálné levelét. Veres Pál büszke volt feleségére, de Gyarmaton sokan mosolyogtak a levélen. – A végén még női képviselőket is fognak választani! – mondták a Balassa Kávéházban, ahová összegyűltek a maradi öregurak és a fiatal földbirtokosok, akiknek lába alól lassan kicsúszott az ősi föld, de hallani sem akartak a fejlődésről. Nagyban szórakoztak a nők művelődési törekvésein, de amikor az alispán megjelent közöttük, egyszerre csend lett. Veres Pált mindenki tisztelte és szerette. És az egyik öregben benne rekedt a szó, éppen azt akarta mondani: „Ezentúl a lányok ragozzák a latin igéket, a fiúk meg rántást kevernek a konyhában.” Ehelyett csak annyit mondott: – Derék ember vagy, Pali barátom! Én bizony nem hagynám, hogy a feleségem újságba írogasson! De lehet, hogy maradi vénember vagyok. A lányom nyúz, hogy küldjem Pestre az unokámat a Nőképző Egyesület intézetébe. A vejem is ezt akarja. A föld ugyan az enyém, de hát… sok lúd disznót győz! A végén még művelt nő lesz az unokámból! No, majd meglátjuk! 1873 novemberében levelet kapott Veres Pál Fráter Bélától. Közölte, hogy nővére, özvegy Madáchné Fráter Erzsébet 17-én a váradi kórházban elhunyt. Többet nem tartalmazott a szűkszavú írás. Az alispán sokáig forgatta kezében a gyászkeretes levelet, szombat lévén, otthon volt, és várta, hogy felesége is hazaérkezzen. Amikor Hermin asszony elolvasta az írást, sírva fakadt. – Hát ez lett a vége szegény teremtésnek – mondta könnyek között. – Három gyermeke volt, egyik sem törődött azzal, hogy mi van az édesanyjukkal. – Nem akartam izgatni magát, kedvesem, de nagyon sok szomorú hírt hallottam a szerencsétlen asszonyról. Attól a perctől kezdve, hogy elváltak, az élete egyre keservesebbé vált. És különösen akkor süllyedt a legmélyebbre, amikor elvették tőle kislányát: Jolánkát. Lidérckének nevezte Madách, amikor először meglátta a gyarmati bálon. És a válás után lidérces évei voltak, hol fivérénél lakott Cséhtelken, hol másik rokonánál szállt meg, egyszer még el is ment Sztregovára, hogy lássa a gyermekeit. Majthényi Anna nem engedte be a kastélyba. Az „édesmama” parancsára zárva maradt a kapu. Mit tehetett a szerencsétlen teremtés? Elvánszorgott férje kriptájához, és ott összeesett. Egy derék szlovák parasztember
  • talált rá, és a házukba vitte. Lassan magához tért, és azt mesélték, szörnyű átkot szórt idősebb Madáchnéra. Ezt nem is csodálom! Aztán hol itt, hol ott bukkant fel. Váradon a Báránka-kocsmában itta esténként a búfelejtő italokat, tele volt adóssággal, apróbb ékszereit is elzálogosította, évjáradéka évekre előre le volt foglalva. Hiába írták meg Aladárnak anyja súlyos állapotát, epileptikus rohamai vannak, kórházi kezelés kellene, fia nem törődött vele. Pénzt küldött, de hát az összeg csak egy csepp volt az adósságok tengerében. Szállásadónője azt mondta róla, hogy rongyosan, mezítláb bolyong az utcákon, sokszor beviszik a rendőrségre. Egy Madách Imre özvegyét! Hát nem borzalmas? – Rongyosan, mezítláb? Ő, aki annyit adott a ruházkodásra, pesti szalonokból öltözködött. Beteg volt szegény, testi, lelki beteg. Miért nem fordult hozzánk? Madách emlékéért megtettünk volna mindent érte. Elhelyeztük volna olyan kórházban, ahol gondosan ápolják, talán még megmenthették volna. Szegény kis Lidércke! – sóhajtott fel Veres Pálné. Az alispán néhány hét múlva azt is megtudta egy váradi ismerőstől, hogy a tiszteletes, aki a református egyházi hivatalban bejegyezte a 45 éves Fráter Erzsi halálát, mint Madách Imre özvegyét, a halál okául eskórt írt, ami önkívülettel járó epileptikus rohamokat és elmesorvadást jelent. – Ami a legjobban szíven ütött – mesélte később Veres Pál feleségének –, hogy a hivatal lakhely rovatában ez állt: állandó lakhelye nem volt. Hát hogy tűrhették el ezt a gyermekei? – Szerencsétlen teremtés! Megbocsáthatatlan bűne ez mind gyermekeinek, mind anyósának. Bár azt mondják, Emi minden gyermeke bizonyos mértékben terhelt. Aladár spiritiszta, Jolán első férje halála után lánya fiatal nevelőjéhez ment férjhez. Arinkót nagyanyja elzárva tartja a világtól, ennek sem lehet jó vége. Mesélik, ha a fiatal lány valami vidám dalt zongorázik, Majthényi Anna ráförmed, és azt mondja: „Vigyázz, mert éppen olyan céda leszel, mint az anyád!” Még sokkal csúnyább szót használt, én nem is akarom kimondani! Nem értem, hogy a művelt, előkelő dáma hogy beszélhet így! A Veres családra még sokáig nehezedett Fráter Erzsi szomorú halálának súlya. Emlegették a Madáchcsal együtt töltött kellemes napokat, s újra elővették Az ember tragédiáját, részleteket olvastak belőle, aztán azon tanakodtak: vajon színre kerül-e valaha ez a csodálatos drámai költemény? Erre azonban csak tíz év múlva, 1883ban került sor. A Nőképző Egyesület ügyeiben fáradhatatlanul dolgozott Veres Pálné s vele együtt az alelnökök, valamint a választmányi tagok. Nagyon fájlalta, hogy egy vagyonos úrinő végrendeletileg mindénét valamelyik fiúiskolára hagyta. Szomorúan kérdezte férjétől: hiába lenne minden erőfeszítésük, amellyel a nőket szellemi elmaradottságukból ki akarják szabadítani? Mindjárt levelet írt egy gazdag, gyermektelen barátnőjének, és arra kérte, hogy ne tegyen úgy, mint Pálóczi Horváth Mária. Ha egyszer meghal, reméli, ez minél később következik be, hagyja vagyonát a Nőképző Egyesületre, mert az állam nemigen gondoskodik róluk. Az Egyenlőség, Szabadság, Testvériség nagy eszméit sokan hangoztatják, de a társadalom fele részének a tudományok vívmányait és szellemi téren az önfenntartás lehetőségét minden módon, még a gúny fegyverének felhasználásával is igyekeznek megakadályozni. Csodálatra méltó, hogy egy asszony ennyi erővel és kitartással harcoljon célja érdekében. Fáradhatatlan volt. Vanyarcról hetente járt be Pestre, jelen volt minden gyűlésen, névről ismert minden növendéket, az órákon leült a hátsó padba, onnan hallgatta a tanárok magyarázatait s a feleleteket. Arra gondolt, ha ő fiatal lány korában ilyen iskolába kerül, mennyivel könnyebben tudna eleget tenni sok-sok feladatának. Nem kellene kétszer- háromszor átírni leveleit, beadványait, kérvényeit. Nem kérheti minden alkalommal férjét, hogy nézze át a fogalmazványokat, hiszen annak éppen elég dolgot ad a tekintetes vármegye. Szilárdát sem terhelheti, négygyermekes családanya, s a gyönyörű váchartyáni kastélyban amellett még nagy a vendégjárás. Rudnay József szereti, ha tele van a ház, büszkén mutogatja
  • gyönyörű otthonát, s végigvezeti a vendégeket a hatalmas parkon, amelyet egy kis patak szel át, akár Vanyarcon. Fürdőruhában szaladgálnak a kicsik, papírhajókat eregetnek. Ha egy-egy vasárnapon Hermin asszony a férjével átkocsizik, elnézi az apróságokat, s arra gondol, amikor ő gyermek volt, nagyapjuk nem engedte volna, hogy bárki akárcsak mezítlábasan meglássa őket. Szilárda is fürdőruhában jár, igaz, térden alul ér a nadrág fodra, lábán harisnya, fürdőpapucs, fején óriási szalmakalap. – Édesanyám, vegyen fel maga is fürdőruhát – ajánlotta Szilárda, de anyja csak mosolygott ezen a képtelen ötleten. Ötvennyolc éves korában öltsön magára ilyen jelmezt! Mert jelmeznek érezte lányán is a fürdőruhát. Amikor Szilárda édesanyjától meghallotta Fráter Erzsi halálát, ő is megsiratta a keserves sorsú asszonyt. – Hallottam már felőle – mondotta –, de azt hittem, kolerában halt meg. Mennyit izgultam amiatt, hogy az intézetet ne fertőzze meg ez a borzalmas ragály, és szerencsések voltunk, mert minden növendék épségben ért haza. Pedig senki sem lehetett biztonságban. Édesapa bámulatra méltóan viselkedett, a megyeházban, amikor a hivatali szobák mind kiürültek, ő ott maradt éjszakára, még a huszárját is hazabocsátotta esténként. – Igen, rettenetes idők voltak! – emlékezett vissza Veres Pálné. – Azt hittem, amikor 1831- ben dühöngött a kolera, édesanyámat, nagynénémet és unokafivéremet temettük el egy időben, hogy soha nem tér vissza ez a szörnyű járvány. Özvegy Mikszáthnét is az vitte el, éppen a fia esküvője napján. Pali nagyon kedvelte Mikszáth Kálmánt, szerette volna, ha megválasztják aljegyzőnek, de ő önként visszalépett a jelöléstől. Miért? Ki tudja! Azt mondta, hogy nem akarja más helyét elfoglalni, csak kegyelemből választanák meg, mert kenyér kell, nősülni akar. De nem hiszem, hogy csak ez volt az oka. Írónak született, nem bírja a hivatalt. Fel is ment Pestre, s megesküdött Mauks Ilonkával, pedig a szülők ellenezték. Hogy aztán mi lesz a további sorsuk? Miből tartja el majd azt a gyenge, fiatal teremtést az a félrecsúszott nyakkendőjű, örökké szivarozó, lógó bajszú férfi? Milyen jó, kislányom, hogy a te választásod egybeesett a miénkkel. Úgy mentél férjhez, ahogy kívántuk! Szilárda átölelte anyját, és úgy mondta: – Én sohasem tudtam volna szüleim akarata ellenére férjhez menni! – Nekem meg nem volt senki, aki akarta, vagy ellenezte volna a házasságomat! – Veres Pálné gondolatába múltba kalandoztak, egy pillanatra látta maga előtt a nagy szalont, ahol megismerkedett leendő férjével. Harminckilenc éve… Hogy repül az idő! És mi minden történt azóta! Aztán, mint akinek nincs joga a múltban járni, elővette az egyesületi írásokat, mert most a jelen feladatait kell megoldani. Végleges otthont kell nyújtani az intézetüknek. Tulajdonképpen a pár hetes olaszországi út, ahová életében először utazott el férjével, és gyönyörködhetett mindabban, amit eddig csak könyvekből és képekből ismert, elég pihenés volt. Most újra neki kell gyürkőzni a komoly munkának. Már külföldön is tudomást szereztek arról, hogy Magyarországon, ebben a csepp országban van egy egyesület, amelynek célja: a nőket egyrészt műveltségre, másrészt kenyérkeresetre tanítani. Egy amerikai lap magyar munkatársa írt Veres Pálnénak, üdvözölte abból az alkalomból, hogy az „ősz Európában” is megindul egy emancipációs törekvés. Hermin asszony válaszában megköszönte, hogy egy idegenbe szakadt magyar nő felfigyel hazájára, s sok sikert kívánt további munkájához abban az országban, amely fiatalabb Európánál, de a nők sokkal kevésbé gúzsba kötöttek mind a tanulásban, mind a foglalkoztatásban. Egyúttal elküldte az újságírónőnek a Nézetek a női ügy érdekében című röpiratát. 1874-ben Sziléziából, Teschenből elkérték az egyesület alapszabályait és tantervét, 1875- ben pedig egy Brullow nevű porosz tudós személyesen látogatta meg az intézetet. El volt
  • mindentől ragadtatva, és otthon a Deutsche Schulzeitungban azt írta, hogy a pesti Nőképző Egyesület iskolájához hasonlót még sehol sem látott. Egy francia hölgy is eljött Magyarországra csupán a Nőképző Egyesület kedvéért, és könyvében azt írta: „Nincs nő Angliában és Amerikában (azok között, akiket ismerek), aki Veres Pálnénál jobban szavakba tudta volna önteni mindazt, amire törekszünk, és amit hivatásunknak érzünk.” Még Breslauból is jött egy üdvözlő levél az ottani nőképző egyesület elnökétől: Simson Annától. – A dicsérő levelekkel kitapétázhatnánk a falakat, csak pénzünk nincs! – sóhajtott fel Veres Pálné. – Pedig szükség volna arra, hogy elemi és polgári iskolánk is legyen. Mert ezekben az iskolákban fektetnénk le az alapját a továbbképző osztályoknak! És mint már annyiszor említettem: saját telkünkön saját házat kellene építenünk! Olyan házat, amely valóban otthon lenne! Rudnayné azt ajánlotta: rendezzenek Vácott egy tombolával egybekötött táncmulatságot, lépjenek fel ott – természetesen ingyen – neves művészek, s a jegyek árát szabják magasra. – Most, amikor Pest egyesült Budával, székesfővárosunkat Budapestnek hívják, a Sugár úton egyre-másra épülnek a díszes bérházak, csak éppen a Nőképző Egyesület szűkösködjék? Egyik helyről a másikra költözünk, mint a batyus házalók! Hát mi, nők nem érünk semmit sem? Rudnay, aki végighallgatta felesége heves kifakadását, mosolyogva csóválta a fejét. Aztán csendesen megjegyezte: – Nem csoda, hogy így beszél, virágom! – Virágomnak nevezte mindig Szilárdát, sehogyan sem tetszett neki a kemény név. Hiába magyarázta az asszony, hogy boldogult nagyanyjának volt egy korán elhunyt lánya, Constance, innen kapta ő a nevét. De szülei is idegenkedtek az idegen névtől, így átmagyarosították Szilárdára. Különben Meskó nagymama mindig csak a fiairól beszélt, lányát sohasem emlegette. – Maga is éppen olyan, mint tisztelt anyósom. No ne nézzen rám ilyen haragosan, nincs semmi kifogásom, ha Hermin mama erejét, vagyona nagy részét a lányok művelődésére fordítja, csak magát ne rabolja el olyan gyakran tőlem! – folytatta a férj. – Józsi, én sohasem szólok, ha maga vadászni megy! Pedig néha hosszú időre elmarad! Van, akinek a vadak lelövése, van, akinek a lányok pallérozása a mulatsága! Rudnay összecsókolta a feleségét, mi mást tehetett volna, és arra gondolt, mindig a nőké az utolsó szó, amire már nincs válasz. Mennyivel türelmesebb ember az apósa! Ő nemcsak hogy tűri, hanem segíti is a „tanoda” fejlődését. Rudnay olyan mérhetetlenül gazdag családból származott, olyan nagy kiterjedésű birtokai, erdőségei, vadászterületei voltak, hogy valójában nem is tudta érzékelni: mi az, ha valakinek, különösen, ha nő az illető, kenyeret kell keresni. Ő beleszeretett Szilárdába, s elvette volna akkor is, ha nincs egy fillérje sem, de nem tudta felfogni a vagyontalan, keresetre szoruló nők helyzetét. Természetesen igyekezett ezt anyósa előtt titkolni, aki azonban volt olyan okos, hogy ismerje veje felfogását. De nemcsak okos, bölcs is volt, így leginkább közömbös dolgokról, legfeljebb politikáról beszélt a vejével. Ez is ingoványos talajnak mutatkozott, mert Veres Pál és Hermin asszony ellenzéki volt, Rudnay pedig kormánypárti, így maradtak témául a gyerekek. Itt is vigyázni kellett, mert Rudnay nem szívesen engedte volna el a lányait intézetbe. De szerencsére az anyós még nem említette, hogy Ilona és Lenke kerüljenek be a Nőképző Egyesület iskolájába. Később bármennyire füstölgött az apa, sor került erre is. De egyelőre még a váci nőegyleti bálra készülődtek mindannyian. A gyerekek boldogok voltak, mert a hangversenyekre ők is eljöhettek. Pestről jött Prielle Kornélia és Szerdahelyi Kálmán, egy kis jelenetet adtak elő, és Szilárda alig tudta palástolni meghatottságát, amikor a művésznőt meglátta. Ez volt az a csitri lány, akit Petőfi hirtelen fellobbanásában feleségül akart venni? Most már közel járt az ötvenhez, de arca sima volt, és mosolya elbűvölő. Sokkal
  • fiatalabb férje mellette állt, és bizony didergett. Az öltöző fűtve volt, de Szerdahelyi bocsánatkérően jegyezte meg, hogy ő minden hangverseny előtt hideglelést kap, színpadon ez sohasem fordul vele elő. Veres Pálné azonnal forralt bort készíttetett, megitatta Szerdahelyivel, akinek ettől elmúlt a hidegrázása, és hálás köszönetet mondott igazi színpadias mozdulatokkal Hermin asszonynak. Kijelentette, ezentúl mindig forralt bort fog inni, és többet nem kell a hidegleléstől félnie. A hangverseny, amelyen a színészházaspár száma mellett néhány váci hölgy is fellépett (ezeket jóakaratúan megtapsolták), sok pénzt hozott a nőegyletnek. – De ez is csak egy csepp a tengerben! – sóhajtott Veres Pálné. – Ha minden héten rendeznénk ilyen hangversenyt, talán előbbre jutnánk! – Pedig Molnár Aladár az országgyűlésen nagy beszédet mondott, és sürgette a nők magasabb kiképzését – mondta Teleki Jozefin grófnő, aki annyira szívén viselte az intézet sorsát, hogy Gyömrőről négy legidősebb gyermekével elkocsizott Vácra. – Úgy hallom, ki is fogja nyomatni Nőképzés hazánkban és a budapesti felsőbb leányiskola címmel. Nekem ideadta elolvasni. Rólad nagy elismeréssel ír, kedves Hermin – fordult Veres Pálnéhoz –, megállapítja, hogy te indítottad el a magasabb nőképzést. Veres Pálné keserű mosollyal jegyezte meg: – Elindítani elindítottam. De pénz nélkül hogyan folytassam, azaz folytassuk?
  • 12. Megalakult az Iparpártoló Egyesület. Veres Pálné visszaemlékezett a Védegyletre, amelyet Kossuth Lajos kezdeményezett. Milyen lelkesek, magabízók voltak! A két Zichy nővér, Batthyány Lajosné és Károlyi Györgyné tüntetően csak Magyarországon gyártott anyagból készíttettek maguknak ruhát. A Védegylet bált is adott, amelyen Hermin asszony is részt vett. Az Életképek, Frankenburg lapja írt is a bálról: „Nők és férfiak honi kelmékből készült, magyar szabású öltönyökben, az asszonyok tarajos és búbos fejkötőkben, aranyrojtokkal ékes pártákkal jelentek meg.” Kossuth maga is magyar ruhában járt, hasított ujjú „kossuthkát” hordott, és buzdította a nőket, hozzák divatba azt, ami magyar. Mert a divat erősebb, mint a logika. A forradalom viharában eltűnt a Védegylet. 1859-ben, amikor a nemzet a Kazinczy- ünnepséggel újra remélni mert, ismét divatba jött a magyaros öltözet. De aztán a kiegyezés langyos légkörében megint csak külföldről öltözködtek a hölgyek. Az Iparpártoló Egylet Veres Pálnét kérte fel elnökül, melyet ő azzal utasított vissza, hogy a Nőképző Egyesület annyira igénybe veszi minden idejét, hogy mással képtelen foglalkozni. De amennyire lehet, buzdítani fogja az elnökséget és növendékei szüleit, támogassák a magyar ipart. Valójában nem kell támogatni a magyar termékeket, ugyanolyan jók, mint a külföldiek, csak akik a divathóbortnak rabjai, azok ragaszkodnak a bécsi és párizsi holmikhoz. Veres Pálné Nádor szállói lakásán bemutatta a bécsi világkiállításra készített magyar árukat, amelyek a nők keze munkáját dicsérték. Azok, akik megtekintették a kiállítást, csodálkoztak, lám, mire képesek a magyar nők. – Mincsuskám, hányfajta lehetőséget nyújt még a nőknek? – kérdezte évődve Veres Pál, amikor két napig hiába várta haza feleségét. Elküldte a hintót Vácra, de bizony az délben is, este is üresen ért haza. Hermin asszony éppen egy gyűlésen vett részt, ahol arról beszélt, hogy az iparban, kereskedelemben nemcsak a férfiaknak, a nőknek is helyet kell biztosítani. Természetesen továbbra is a Nőképző Egyesület volt legkedvesebb gyermeke. A választmánnyal egyetértésben elhatározták, hogy elemi és polgári iskolát is létesítenek. Így a polgáriból kikerült lányok, akik az ő kezük alatt nőttek fel, biztos alapokkal indulnak a továbbképző osztályokba. Az állam a Veres Pálné által megteremtett intézet hatására hozta létre a polgári iskolákat és a tanítóképzőt. Hermin asszony azt javasolta, hogy a felsőbb lányiskolát végzett növendékek kapjanak tanítónői oklevelet, de kijelentette: túl sok lesz a tanítónő, és ehelyett nevelőnőképzőre lenne szükség. Még mindig a külföldről idekerült, saját anyanyelvükön kívül semmit sem tudó, műveletlen nevelőnőket alkalmazzák a vagyonosabb szülők, s még mindig burjánzanak a magánintézetek, ahol drága pénzért valójában semmi hasznosat nem tanulnak az odakerült fiatal lányok. A külföldi nevelőnőktől azért is viszolygott Hermin asszony, mert azok természetesen, ha némi olvasottságuk volt, csak hazájuk irodalmát ismertették meg növendékeikkel. Goethét, Schillert olvastattak a lányokkal, de Vörösmartyt, Petőfit, Arany Jánost, Jókait nem ismerték. És még mindig divat volt, noha már hetedik éve működött az intézet, hogy a vidéki szülők meg sem várták a vizsgák végét, vitték haza lányaikat a birtokukra. Ekkor sóhajtott fel Veres Pálné: – Mikor lesznek hazánkban Rothschild Bettinának követői, ki milliomos volta ellenére letette a tanítónői vizsgát! 1875-ben súlyos veszteség érte az egyesületet. Alelnöküknek, Teleki Jozefin grófnőnek férje elhunyt. És Telekiné itt maradt hét gyermekével, birtoka gondjaival egyedül. Mindössze
  • harmincnyolc éves volt, amikor társától megfosztotta a halál. De mély gyászában sem mondott le a Nőképző Egyesület alelnökségéről. Továbbra is ugyanolyan gondossággal, figyelemmel vett részt az intézet ügyes-bajos dolgaiban, mint azelőtt. Hűséges barátnője, Veres Pálné tisztelte erejét, amellyel a csapást elviselte, és amely egy pillanatra sem tántorította el a vállalt feladatoktól. Amikor a választmány tagjai a tanári karral együtt kérték, hogy ne dolgozzék annyit, hiszen az otthoni gondok is eléggé igénybe veszik, azt felelte: – Minden perc, amit munkával töltök, eltereli gondolataimat, s nem nehezedik rám olyan elviselhetetlenül a keserűség: miért mérte rám Isten ezt a csapást. 1875-ben a balassagyarmatiak Veres Pált választották képviselőnek. Ekkor a család Pestre költözött Rudnayékkal együtt. Józsi, a család szeme fénye, aki eddig magántanuló volt, most már nyilvános iskolába járt. Három év után, 1878-ban Veres Pál lemondott a képviselőségről, és visszavonult a vanyarci birtokra gazdálkodni. Ezt is kedvvel, lelkesedéssel és örömmel csinálta, mint mindent, amihez fogott. Közel voltak az unokák, s a teleket a Rudnay család hol Pesten, hol Vanyarcon töltötte. Szilárda gyakran elkísérte édesanyját Pestre. Ilyenkor a Nőképző Egyesület ülésein vett részt Rudnayné, miközben szorongva arra gondolt, mit csinálnak a lányok Vanyarcon. Említette is édesanyjának, hogy miért nem költöznek télen mindannyian a Borz utcába. Ilona, Lenke már járhatnának a Nőképző Egyesület iskolájába, a kis Margit mellett ott lesz a nevelőnő. Veres Pálné szívesen költözött volna télen Pestre, de tudta, hogy férje mennyire ragaszkodik Vanyarchoz. Szeretett sétálgatni a cserháti erdőkben kedvenc vizslájával, akármilyen idő volt, mindig élvezte a friss levegőt. Amióta lemondott a képviselőségről, úgy érezte, Pesten nincs mit keresnie. Azt már nem mondta, hogy megszokta: a sajátjában lakik, mert akármilyen kedves, udvarias hozzá a veje, a Borz utcában ő csak vendég. Házat nem akart a fővárosban venni, úgy vélte, a Nőképző Egyesületnek kellene azt a pénzt adni, amit házvásárlásra fordítana. De azt is tudta, felesége ezt nem fogadná el. Bérelt házban működik az intézet, internátussal együtt, a főváros még telket sem volt hajlandó nekik adni, de bizonyos, hogy a bátor asszonyok akár a föld alól is, de előteremtik a pénzt. Csak Mincsuskáját ne venné annyira igénybe a sok ülés, közgyűlés, a tanárok megválasztása, a vizsgák. .. Veres Pál türelmes, jó férj volt, s annyira szerette a feleségét, hogy elfogadta: Hermin egy ügynek szentelte életét. Kicsiny magból nőtt ki a hajtás, és most már bokrosodik, talán még megéri, hogy lombos fa lesz belőle. Hiszen az ő asszonyában ötlött fel először a gondolat: az emberiség fele nőkből áll, ezektől miért zárják el a tanulás, a tudás lehetőségét? Lám, Svájcban már nők is járhatnak egyetemre, nemrég olvasta a Honban, hogy Zürichben nőket avattak doktorrá. Milyen messze van Magyarország attól, hogy a nők egyetemre járhassanak! Molnár Aladár kinyomatta felszólalását, amelyet 1873-ban tartott az országgyűlésen. Nagy elismeréssel emlékezett meg Veres Pálné úttörő munkájáról, s tulajdonképpen a beszéde alapján kezdett a kormány is foglalkozni a lányok továbbtanulási lehetőségével. Mindamellett még nem történt semmi, még nem volt államilag létrehozott felsőbb leányiskola. Így a Nőképző Egyesület iskolájába tódultak a növendékek, vidékről ugyanúgy, mint Pestről. És szűk volt a bérelt helyiség. Az elnökség tagjaiban egyöntetűen merült fel a kívánság: saját házat kell építeni, saját házban kell elhelyezni az osztályokat és az internátust. Saját házban… de honnan vegyenek ehhez pénzt? Veres Pálné a legkitűnőbb tanárokat alkalmazta, csakis olyanokat, akik fiúiskolákban tanítottak, s ezek megkérték többletmunkájuk árát. Azért is ragaszkodott az elnöknő a férfi tanárokhoz, mert tudta: ezek ugyanazt adják majd elő, mint fiúnövendékeiknek, egyrészt kényelemből, hogy ne kelljen megszokott tananyagukon változtatni, másrészt hiúságból, hadd lássák a hölgyek, akik időnként végighallgattak egy-egy órát, milyen érdekes lehet még a legszárazabb tárgy: a
  • matematika is. Egyébként Veres Pálné, aki nagy élvezettel hallgatta a humán tárgyakból tartott előadásokat, a matematikát nem szerette. Mindig csodálkozott, hogy lánya milyen kitűnő számoló, és élvezi a matematikát. Mosolyogva jegyezte meg: – Úgy látszik, a Sturmannok véréből neked is jutott valami. Dédapád nemcsak hogy nagyon gyakorlatias ember volt, de remekül számolt. Amikor behozták a hámorokból a vasércek árát, s elé tették a számadást, azonnal észrevette a legkisebb hibát is. És ilyenkor úgy dörgött a hangja, hogy a személyzet az ajtó mögül figyelte, mikor tántorog ki vörösre gyúlt arccal a bányafelügyelő, akit azonnal el is bocsátott. De amilyen hirtelen haragú volt, éppen olyan könnyen meg is bocsátott. Másnap már ment a levél: visszahelyezi a szerencsétlent régi állásába. Nem is nagyon akadt erre példa, szándékosan sohasem csapták be az öregurat. Gönczy Pálné volt az Egyesület pénztárosa, s ő gyakran hívta Szilárdát, segítsen neki eligazodni a számok sűrűjében. Pontosak voltak a számadások, de akárhogy számolták, a végösszegből kiderült: nem tudják felépíteni saját házukat. Még ingyen telket sem kapnak a fővárostól, akármilyen meggyőző érvekkel kérik. Egyre-másra épülnek a szép fiúiskolák, de a lányok csak maradjanak szűkös helyiségekben, ha már mindenáron a férfiakkal akarnak versenyre kelni. 1878-ban gyakran rendeztek a választmányi tagok tombolával egybekötött hangversenyeket, bálokat. Ezek a mulatságok pénzt hoztak az egyesület pénztárába. Veres Pálné és leánya volt a lelke ezeknek a vigasságoknak. Néha elhozták a kislányokat is, akik megilletődötten ültek az első sorban. Szépek voltak mindhárman, talán Ilona volt a legszebb, akiről egy jó barátjuk, Schwarz Gyula azt súgta a büszke édesanya fülébe: – Nagy hozománnyal érkezett Ilonka, szépsége mindenkit elbűvöl, meglátja, neki minden sikerülni fog az életben. – Nem akarom, hogy csak a szépsége miatt legyenek sikerei – felelte Rudnayné –, okos, művelt és főleg jó legyen! Azt hiszem, a jóság ér a legtöbbet az életben! Segítsen minden rászorulton, amennyire csak tud! És – édesanyám nyomán – vigye előre a nők művelődésének ügyét! – Meglátja, megy ez majd magától is! A világ halad, a technika óriási térhódításával a nők is elkerülnek a tűzhely mellől, kijutnak a világba. Veres Pálné, aki hallotta a beszélgetést, örömmel mondotta: – Végre egy férfitól hallom azt, amit én több mint tíz éve hangoztatok!
  • – Ne vegye komolyan, nagyságos asszony, amit tőlem hall! – jegyezte meg fanyarul Schwarz Gyula. – Azt is megmondtam, hogy lesz idő, amikor Budapesten kocsik fognak száguldani, amelyeket se ló nem fog húzni, se gőz nem fog hajtani, és mindenki kinevetett. Félő, hogy ha fellépek képviselőnek, az ellenpárt ezt a kijelentésemet fogja ellenem felhasználni. Gyakran úgyis azt mondják rám: egy kerékkel több van az agyamban! – Maga olyan, mint Verne, még a keresztnevük is egyezik. Ő is sok mindent jósolt, ami lehet, hogy egyszer beválik. Például, hogy az ember eljut a Holdra! A mai ember számára pedig valóság lett a sok, akkoriban csodának tűnő jelenségből. Egyébként Schwarz Gyulát, mint azt megjósolta, csakugyan nem választották meg Terézváros képviselőjének. Nem sokat bánkódott, laboratóriumot rendezett be, ott végzett mindenfajta kísérleteket, és egyetlen vágya az volt, hogy eljusson Amerikába, Edisonhoz, vele akarta megbeszélni a felfedezéseit. Csakhogy a felesége ebbe nem egyezett bele. És amilyen kemény, ellentmondást nem tűrő ember volt a munkájában – a közoktatási tanács elnöki tisztét töltötte be –, olyan papucs volt otthon. Ebben az időben a Kisfaludy Társaság és az Akadémia sok érdekes irodalmi előadást tartott. Nők nemigen jártak ezekre az előadásokra. Csupán két hölgy jelent meg mindig pontosan: Veres Pálné és leánya. Nehezen lehetett a többieket, még a választmány tagjait is rábeszélni: hallgassanak meg egy komoly fejtegetést valamelyik most megjelent munkáról. Megvenni még nagy nehezen megvették a magyar írók műveit, de elolvasni! Hogyan is lett volna idejük, hiszen annyiféle elfoglaltságuk volt: a háztartás, a sok vendégség, gyermekeik nevelése, ruhapróba, színház, ahová nem annyira a darab, mint a közönség miatt mentek el. Lehetetlen, hogy valamelyik úri dáma hiányozzék egy premierről vagy egy vendégművész fellépéséről. Ezek mellett igazán jelentéktelen dolog volt Jókai legújabb regénye. Az már sokkal jobban érdekelte őket, hogy a köztiszteletben álló író egy huszadik évében járó színésznőnek udvarol, és állítólag feleségül akarja venni. 1879-ben, a szegedi árvíz idején a Nőképző Egyesület hangversenyeinek jövedelmét nem saját céljaira, hanem Szeged újjáépítésére ajánlotta fel. Az egész ország megmozdult, Veres Pálnéhoz gyűltek össze az ajándékozásra kerülő ruhaneműk, s ő páratlan szervezőkészségével, sok-sok energiával juttatta el az adományokat oda, ahol a legnagyobb szükség volt rá. Még külföldről is érkezett pénz, Sarah Bernhardt, a híres színésznő Párizsból fellépti díját az árvízkárosultaknak küldte el. Egyébként Pesten is többször vendégszerepelt, s Veres Pálné férjével együtt minden alkalommal gyönyörködött páratlan művészetében. Ebben az évben kezdődött a család első nagy megpróbáltatása: a tizennyolc éves Rudnay Józsi betegsége. A fiú tornázás közben úgy ütötte meg magát, hogy a lépe megsérült. Másfél évig jártak a szülők először Pestre, majd Bécsbe a leghíresebb orvosokhoz, vitték az egyetlen fiút gyógyfürdőkbe, kipróbáltak mindent, amiről azt hitték, hogy elősegíti gyógyulását, de fáradozásuk hiábavaló volt. Utolsó heteit a dalmát tengerparton töltötte édesanyjával és Ilona húgával, később Veres Pálné is odautazott. Azt remélték, hogy a nagymama élénk, derűs lénye felvidítja unokáját. De a fiú tudta, hogy élete lángja kialvóban van, és mindenképpen hazakívánkozott. Amikor a hosszú utazás után Vanyarcra értek, s abba a szobába vitték, ahol született, így szólt: – Milyen jó, hogy már itthon vagyunk! Ha az embernek meg kell halnia, haljon meg ott, ahol született! Még néhány hetet élt, és 1880. október 13-án örökre lehunyta szemét. Mérhetetlen fájdalom szakadt a szülőkre, nagyszülőkre, testvérekre. Mély együttérzéssel kísérték utolsó útjára rokonai, barátai, a család tisztelői. Szilárdának eszébe ötlött: amikor hársat ültettek a váchartyáni parkban, azt mondták, a babona úgy tartja, ahol hársát ültetnek, ott kihal a család férfiága. És a babona sorssá vált.
  • Veres Pálné mély bánatában elnöktársára, Teleki Sándornéra gondolt, aki amikor férjét elvesztette, a munkába menekült. Hívő, vallásos lélek volt, de úgy érezte, egyetlen tizennyolc éves fiúunokájának halála, ha nem is ingatja meg hitét, de felmerül benne a kínzó kérdés: miért bünteti Isten ilyen súlyosan? Tizenöt éves korában, amikor édesanyja kolerában meghalt, a veszteséget a fiatal, rugalmas lélek könnyebben viselte el. De most, hatvanöt évesen, nemcsak a test, a lélek sebei is lassabban hegednek. És soha nem gyógyulnak be. A három kislány riadtan bújt össze, nem tudták vigasztalni szüleiket. A két nagyobbik már a Nőképző Egyesület intézetébe járt, a szomorú hetekben hazavitték őket, aztán csak karácsony után mentek vissza. Szívszaggató volt az ünnep, a karácsonyfa kis gyertyáira pillantva mindannyiuknak az jutott eszébe: tavaly még itt volt közöttük a család büszkesége, aki majd tovább viseli a Rudnay nevet. Karácsony után néhány nappal Veres Pálné, amikor lányával kettesben, csendben ültek, megszólalt: – Alapítványt teszek drága unokám emlékére, arra, hogy intézetünknek saját otthona legyen. Ha csak egy téglával járul mindenki választmányunk tagjai közül a ház felépítéséhez, s az állam is segítséget nyújt, úgy érzem, régi vágyunk teljesülni fog. Szilárda megsimogatta anyja kezét. – Bevallom, mostanában semmire sem tudok gondolni, még az intézet ügyei sem érdekelnek, valójában. Túl friss még a seb. De igaza van. Alapítványt teszek én is, s bizonyára nemcsak a választmányi tagok, de jóbarátaink is mellénk fognak állni. Ha az intézet felépül, mindig arra gondolok majd, hogy drága, egyetlen fiam emlékére épült a ház. Hiszen ő annyira becsülte édesanyám munkáját. Hányszor mondta: „Nagymama a semmiből teremtette az intézetet! És milyen nagy igazságtalanságot szüntetett meg! Miért ne legyen joguk a nőknek a tanuláshoz? Büszke vagyok arra, hogy az én nagymamám ilyen nagyszerű asszony.” Még arra is emlékezett, amit édesanyám mondott: ha egy terebélyes fa árnyékában megpihenünk, gondolunk-e arra,, milyen kicsiny magból nőtt ez a hatalmas, árnyat adó fa? Szilárda nem tudta tovább folytatni a beszédet, szavai sírásba fulladtak, és vele együtt sírt édesanyja is. Hiszen akármiről beszéltek, minden az elvesztett fiúhoz vezetett, ő volt minden gondolat alján, minden mozdulatukban, az ő emléke kísértett az álomtalan éjszakákon, a szomorú, keserves nappalokon. A főváros nem adott ingyen telket, azt is vásárolni kellett. Gönczy Pálné megkérte Rudnaynét, jöjjön vele, és együtt nézzék meg, hol tudnának elfogadható áron helyet találni leendő saját intézetük számára. Veres Pálné rábeszélte lányát, végezze el helyette ezt a munkát. Nagy terhet vesz le a válláról. Rudnayné nagy nehezen igent mondott, bár úgy érezte: semmihez sincs ereje. De férje is kérlelte: nemcsak az intézet, lányai miatt se süppedjen bele a gyászba, meneküljön a munkába. Rudnay nagyon fegyelmezetten viselkedett, még többet törődött a gazdaságával, csak éppen kedvelt sportjáról, a vadászatról mondott le. Amikor felesége kérdezte, miért nem megy mostanában, ha vadásztársai hívják, csendesen azt felelte: – Józsi nem szerette a vadászatot. És fia halála óta többet nem vett puskát a kezébe. Megkezdődött a teleknézés. Gönczy Pál kísérte el feleségét és Szilárdát, mert amikor a két hölgy először beállított egy telekügynökségbe, az irodában végignézték a tollas kalapos nőket, aztán sajnálkozva mondták: – El tetszett téveszteni az ajtót. A ruhaszalon két házzal arrébb van. Zavartan mondta Gönczyné, aki egyébként igen talpraesett asszony volt, hogy nem tévesztették el a számot, telekvásárlás ügyében jöttek. – Sajnos hölgyekkel nem tárgyalunk – mondta a cvikkeres irodavezető –, tessék a kedves férjeikkel jönni! Gönczyné felháborodottan indult kifelé, s az ajtóból visszaszólt:
  • – Van még elég telekközvetítő iroda, ahol nem ilyen régimódi, begyepesedett agyú alakok ülnek, mint ön. És úgy csapta be maguk mögött az ajtót, hogy a falon lévő képek mind leestek. Erre a zajra a főnök is kijött szobájából, és megkérdezte, mi történt. Nem szidta össze a hivatalnokot, csak fejcsóválva jegyezte meg: – Mi lesz a világból, ha már nők férfi kísérő nélkül járnak az utcán, és bemerészkednek egy irodába? Nem lesz ennek jó vége! Én letörném a feleségem derekát, ha beleártaná magát a férfiak ügyeibe! Így hát Gönczy Pállal indultak következő alkalommal, ahol már szívélyesen fogadták a tekintélyes külsejű urat, ám a hölgyeket észre sem vették. Csak akkor lepődött meg a tulajdonos, amikor Gönczy kijelentette, hogy ő csak kísérő, felesége és Rudnayné a vevők, intézetük számára keresnek megfelelő telket. – Csak nem a Nőképző Egyesület részére? – kérdezte a főnök. – Az én lányom is odajár! Tessék, kérem, itt vannak a címek, mellette az áruk! Keresek én a hölgyeknek olcsó és kitűnő fekvésű telket! Természetesen ez csak ígéret volt, mert a legdrágább és legrosszabb helyeken fekvő telkeket ajánlotta először a telekügynök. De Gönczy Pál résen volt, így végül aránylag olcsón jutottak a Zöldfa utcai telekhez. Alapítványokból, a sok rendezvényből, kölcsönökből gyűlt össze a pénz. Még adósak is maradtak néhány ezer forinttal, de a tulajdonos beleegyezett, hogy ezt csak a következő évben fizetik meg, természetesen kamatostul. Szilárda mindjárt ki is számította, mennyi lesz a kamat, és a főnök elámult, hogy milyen pontosan tud számolni az elegánsan öltözött úri dáma. Azt hitte, az ilyen hölgyek még a háztartási könyveiket sem tudják átvizsgálni. Megvolt hát a telek, s jött az újabb gond: a telken építeni kell. A bérelt helyiségben nehezen férnek el, az érdeklődés pedig egyre nő az intézet iránt. Most már létrejött egy állami felsőbb lányiskola, de a szülők inkább az Országos Nőképző Egyesület intézetébe adták lányaikat. Veres Pálné elnöktársával s a választmánnyal egyetemben sokat gondolkozott: milyen stílusban épüljön az intézetük. És kinek adjanak megbízást az építésre? Sok építészeti könyvet végiglapozott Hermin asszony Szilárdával együtt, és ahány képre ránéztek, nem is mondták ki, mindketten arra gondoltak: vajon melyik terv tetszene Józsinak? – A fiam legjobban a reneszánsz stílust kedvelte – mondta Rudnayné –, minden vágya az volt, hogy eljusson Olaszországba. – Akkor a ház reneszánsz stílusban fog épülni – döntötte el Veres Pálné. 1882. január 15-én ünnepélyes külsőségek közepette avatta fel az Országos Nőképző Egyesület a saját épületét. Veres Pálné megnyitó beszédében röviden elmondta, hogyan fogamzott meg benne a nőképzés gondolata. A hallgatóság soraiban ott ült Hugonnai Vilma, aki Zürichben szerzett orvosi diplomájával csak bábaoklevéllel gyógyíthatott. Amikor az elnöknő befejezte beszédét, a taps elültével odament hozzá, bemutatkozott, és megköszönte, hogy létrehozta az intézetet. Majd hozzátette: – Ha már az én időmben létezett volna ilyen intézet, nem kellett volna Zürichben annyi akadállyal megküzdenem. És majd ha gimnázium is lesz ezek között a szép falak között, utána megnyílik az egyetem is a nők számára. Veres Pálné átölelte a bába-doktornőt, hiszen hallott már róla, és megkérte, látogasson el egyszer hozzá Vanyarcra. – Vagy hozzám, a Borz utcába – szólt közbe Szilárda –, érdekes társaságot fogsz ott találni, kedves Vilma. – Rudnayné, aki nem volt könnyen barátkozó természet, önkéntelenül tegezte és keresztnevén szólította Vilmát. – Köszönöm a meghívást, szívesen jövök, csak el kell halasztanom néhány hónapra. Ugyanis megengedték, hogy letegyem az érettségi vizsgát. Dr. Lutter Nándor igazgató úr
  • kijelentette, hogy hiába van orvosi diplomám, persze nem igazi, csak svájci, úgy kell érettségiznem, mint bármelyik más diáknak. Az érettségi tárgyak között görög is szerepel. Most, harmincötödik évemben görögül kell tanulnom! Pröbstl Mária néni, akinek az intézetébe jártam, ajánlott is egy görögtanárt: Torkos Lászlót. Tudom, ő is az intézet tanára. Így megbízhatom benne. De bevallom, félek a görög betűktől. És amellett nagyon sok a dolgom. – Hát dolgozol, mint orvos? – kérdezte Rudnayné. – A bábaoklevél védelme alatt nem kerülök kuruzsló hírébe, ezzel utasított el Trefort miniszter úr attól, hogy érvényesítsék zürichi orvosi diplomámat. Így kinn lóg a tábla a házunk kapujában: Gróf Hugonnai Vilma bába. Eleinte csak szülésekhez hívtak, de most már sok betegem van, aki testi, no meg lelki bajával fordul hozzám. Hiszen a legtöbb nő nem ismeri saját testét, talán még az egyszerűbb nők sokkal többet tudnak a testi dolgokról, mint az úgynevezett jobb társaságbeli lányok. Itt adják-veszik a szerencsétleneket, mennyi a hozomány, alkusznak rájuk, mint állatvásáron a lóra vagy tehénre… Elhallgatott Vilma, a nővéreire gondolt, akik szerelem nélkül mentek férjhez, és a két Batizfalvy fivér annyi hozományt követelt, hogy ráment a még meglévő vagyonuk. Neki már nem jutott hozomány, azért volt kénytelen feleségül menni Szilasy Györgyhöz, mert az nem követelt semmit, csak őt akarta. És tizennyolc évesen, apja kérésére, hozzá kellett mennie a nála húsz évvel idősebb férfihoz. Szilasy György gazdag volt, neki volt a legszebb ménese, övé volt a legzsírosabb föld. Pándról minden alkalommal akkora rózsabokrétát hozott, amikor megérkezett négylovas hintóján, hogy nemcsak az öreg német kisasszony, aki az anyátlan lányokat nevelte, de maga Vilma is elcsodálkozott. Tizenhat éves korában lett menyasszony, két évet még kikönyörgött, hogy addig tartson a mátkasága, és a szerelmes férfi ezt is tűrte. Mi lett a szerelemből? Ha ilyen iskolába járhatott volna, mint ez a gyönyörű Zöldfa utcai intézet, akkor bizonyosan lett volna ereje, hogy ellentmondjon édesapja kívánságának. Akkor azt mondja, tanítónő leszek, vagy ha nem kapok állást, elmegyek nevelőnőnek. Megkeresem a kenyeremet. Most pedig milyen kanyargós úton jutott el ahhoz, hogy pénzt keressen. És azt is csak úgy, hogy bábatábla védi az ellen, hogy kuruzslónak tartsák. 13 A Zöldfa utcai intézet, amelyet nemcsak a növendékek szülei, hanem idegenek is megcsodáltak, hamarosan szűk lett. A jelentkezők száma egyre nőtt, és hely hiányában sokat el kellett utasítani. – Bővítenünk kell az iskolánkat – jelentette ki egy napon Veres Pálné. – A mellettünk lévő telek üres, azt megvesszük, és azon is házat építünk! Gönczy Pálné, aki sokkal józanabb volt, mint az elnöknő, fejcsóválva kérdezte: – A telek vétele jó ötlet, de ha nem tudnád, édes Herminem, a vásárláshoz pénzre is szükségünk lenne. Én vezetem a könyveket, és pontosan tudom, hogy mennyi az egyesület vagyona. – Majd szerzünk pénzt! – mondta határozottan Hermin asszony. – Azaz – tette hozzá –, talán most a főváros kegyesebb lesz hozzánk, mint amikor megtagadta, hogy ingyen telket kapjunk a Két nyúl utcában.
  • És mint gyakran, most is Veres Pálnénak lett igaza. A főváros az intézet északi szomszédságában lévő telket 36 000 forintért megvásárolta tulajdonosától, és az egyesületnek ajándékozta azzal a kikötéssel, hogy 3 ingyenes bentlakó és 30 ingyenes bejáró növendéket jelölhessen ki. Trefort, aki akkor volt kultuszminiszter, azt követelte az intézettől, hogy az állami felső leányiskolák tantervét fogadják el. Ez ellen Veres Pálné hevesen tiltakozott. A miniszterhez írt válaszában kifejtette, hogy ez ügyben közgyűlést kellene összehívni, s a közgyűlés bizonyára ellenezné a tervet. Mert így eddig az intézet növendékei megszerezhették a tanítónői oklevelet, akár a fiúk az érettségi bizonyítványt. Ha elfogadnák az állami felsőbb leányiskola tantervét, megszűnne ez a lehetőség, s le kellene mondani arról, hogy művelt, de vagyontalan leányok képzését elősegítsék. Veres Pálné védte a maga igazát, levelek jöttek-mentek, és tanügyi körökben kíváncsian várták a fejleményeket. Gönczy Pálné, amikor néhányan megkérdezték tőle, mit gondol, ki lesz győztes a vitában, azt felelte: – Természetesen az elnöknőnk! Az intézet elemi és polgári osztályai azonnal megkapták a nyilvánossági jogot, de a felsőbb négy osztálynak és a tanítóképzői tanfolyamnak még nem adták meg ezt. Valójában Veres Pálné nem is nagyon igyekezett elérni ezt a jogot. Tudta, hogy ez esetben állandó ellenőrzés alatt állnának, tanfelügyelők, királyi biztosok bármikor beleköthetnek mindenbe. Azonkívül ekkor állandó tanárokat kellett volna alkalmazni, s nem a fiúgimnáziumok legkiválóbb tanárai között válogathatott volna. Míg ilyesfajta harcok folytak az intézet és a kultuszminisztérium között, Veres Pálnénak arra is gondja volt, hogy a Rudnay család télre Pestre költözzék, és a legidősebb leányt társaságba vigyék. Saját tapasztalatából tudta, milyen keserves egy fiatal lánynak az állandó szomorú hangulat, ha soha nem csendül fel nevetés, s ha minden a kedves elhunytra emlékeztet. Így Rudnayék felköltöztek a Borz utcai palotába, maga Veres Pálné állandóan úton volt, mert férje nem követhette őt Pestre. Noha már nem volt képviselő, a megyegyűléseken részt vett, és minden bonyolultabb ügyben kikérték a tanácsát. Hivatalos rangja nem volt, de őt tekintették a vármegye fejének. És Hermin asszony az intézetből sietett a Borz utcába, majd vissza az intézetbe, ha valamilyen ügyben még tanácsra volt szükség, aztán ki a pályaudvarra, felült a váci vonatra, és a hintó mindig várta. Amikor megpillantotta férje örömtől sugárzó arcát, boldog volt. Úgy ölelték meg egymást, mintha fiatal házasok lennének. És arra gondolt mindkettő: milyen jó lenne, ha mindig együtt lehetnének. De tudták, hogy ez önző kívánság. Veres Pált a birtok meg a vármegye ügyei tartották Vanyarcon és Balassagyarmaton, feleségét pedig az egyesület dolgai. És szinte egyszerre mondták ki: „Nem szabad önzőknek lennünk.” Veres Pálné még idézte is Széchenyi mondását: „Kötelességünk hű teljesítése boldogít!” És mind a ketten úgy érezték: boldogok, mert időnként, ha együtt vannak, úgy tudnak örülni egymásnak, mintha nem is több mint negyven éve élnének együtt. Ilona első bálján Veres Pál elmulasztotta a megyegyűlést, elment a bálba, és gyönyörködött unokája szépségében, sikerében. Az első bál a jogászbál volt, mindenki megcsodálta fehér, habos tüllruháját s fényes, barna haját, amelyet margaréták díszítettek. A második bál a honvédbál volt, ezen Ferenc József is megjelent. Ide már nem jött el a nagyapa, pedig imádta Ilonát, és azt mondta, nincs az a férfi, aki megérdemelje, olyan tökéletes. De tudta, hogy a király is jelen lesz, és Veres Pál nem felejtette el 1848-49-et. Ilona ez alkalommal vérvörös ruhát viselt, amelyet hosszú, zöld levelű fehér nárciszok díszítettek, így érvényesült a nemzetiszínű lobogó öltözetén. Lenke, aki a Nőképző Egyesület intézetébe járt, mindig megvárta, amíg nővére hazaérkezik a bálból. A kis Margit bennlakó volt az intézetben, így őt nem zavarták, s a két
  • testvér gyakran reggelig beszélgetett. Szilárda tudta, hogy ha nem is ég az olajlámpa, s suttogóra fogják a lányok a szavukat, addig nem bújnak ágyba, míg Ilona nem közli a mulatság minden apró részletét húgával. És biztatta, jövőre már ő is bálozó lány lesz, akkor mindezt személyesen tapasztalhatja. – Addigra férjhez mész, én pedig veled szeretnék bálba menni! – kesergett Lenke. – Gondold el, ha párok lennénk a francia négyesben! Ilona biztosította Lenkét, hogy ő még sokáig nem megy férjhez, és jövőre húga is leteszi a tanítónői vizsgát, vége az intézeti éveknek, nagylány lesz, mégpedig bálozó nagylány! Lenke tapsolt örömében, s erre a tapsra édesanyjuk, aki éppen az ajtajuk előtti folyosón utánanézett, hogy mindenütt eloltotta-e az inas a lámpát, belépett. – Azt hiszem – mondta mosolyogva –, ha nem alusszátok ki magatokat, Lenke nem tudja letenni a vizsgát, és Ilona olyan álmos lesz a következő bálon két nap múlva, hogy elalszik a táncosa karján. Alvó lányt pedig ki kér fel a következő alkalommal? Sipirc az ágyba azonnal, s egy hangot se halljak, aludjatok! A lányok engedelmesen ágyba bújtak, de elaludni sokáig nem tudtak. Szilárda pedig első báljára gondolt, Losoncon, amikor nem mehettek Balassagyarmatra, mert az a Bach-huszárok fészke volt. Milyen jó, hogy lányai nem tudnak ezekről a szomorú időkről. Most már őfelsége adománnyal segítette a Nőképző Egyesületet, és Erzsébet királyné, akiért az egész nemzet rajongott, meglátogatta az intézetet, és tervbe vette, hogy megnézi az újonnan felépült, Zöldfa utcai saját otthonukat. Rudnayné örült Ilona báli sikereinek, de úgy érezte: valami komolyabb szórakozásról is kellene gondoskodni. Ekkor határozta el, hogy írókat, költőket, tudósokat hív meg a házába. Nem akarta a hét egyik napját fogadónapul kijelölni, attól tartott, hogy egyszerre sok ember gyűlik össze, és nem alakul ki fesztelen társalgás. Így közölte azokkal, akiket vendégül akart látni, hogy mindennap négy és hat óra között otthon találják a háziakat. Veres Pálné, ha tehette, részt vett ezeken az összejöveteleken. Noha már közel járt a hetvenhez, mindig ő volt a társaság lelke, szellemes, sziporkázó ötleteivel magával ragadta a fiatalokat. A lapok is beszámoltak ezekről az érdekes délutánokról, ahol gyakorta Mikszáth is megjelent. Mikszáth akkor már elismert író volt, s azok a novellák, amelyeket régebben a szerkesztők olvasatlanul a papírkosárba dobtak, most nagy sikert arattak. Veres Pálné nemcsak tehetségéért szerette és becsülte az írót, hanem mert ő is nógrádi volt. És Hermin asszony, akárcsak férje, mindig nógrádinak vallotta magát. Még a kiejtésükön is érződött kissé a palócos íz. Hugonnai Vilma is kapott meghívót ezekre a délutánokra. Most már túl volt az érettségi vizsgán. Bár mindenre kitűnően felelt, a professzorok, akik nagyon kényelmetlenül érezték magukat, hogy egy fiatal nő annyi mindent tud, azzal álltak bosszút, hogy jeles helyett csak jórendű bizonyítványt adtak ki. De bánta is ezt Vilma! Fő, hogy kezében az érettségi bizonyítvány, ezt tűzte ki előfeltételül Trefort miniszter úr, most már igazán beiratkozhat az egyetemre. Erről beszélgettek a Borz utcai összejövetelen az egybegyűltek, és Veres Pálné derűlátó volt: remélte, hamarosan megnyitják az egyetemet a nők előtt. De a férfiak nem voltak ennyire bizakodók. És Vámbéry Ármin, aki egyébként francia nyelvű előadást tartott ázsiai utazásairól, megjegyezte: – Nagyságos asszonyom, hiszen még az intézet felsőbb osztályainak nyilvánossági joga is késik. Még lánygimnázium sincsen. – Félnek a férfiak a tanult nőktől! – mondta Vilma mosolyogva. – Nekem a miniszter úr, amikor nagy kegyesen fogadott, azt mondotta: a nők felforgatnák az államot, ha tudományos téren egyenjogúsítanák őket a férfiakkal!
  • Harsány nevetés támadt ezekre a szavakra. De a nevetésbe a férfiak részéről egy kis szégyenkezés is vegyült. „Hát még mindig itt tartunk?” – gondolták kicsit meghökkenten. – És mit feleltél erre, kedvesem? – kérdezte Veres Pálné. – Azt mondtam néhány pillanatnyi hallgatás után, mert, bevallom, olyan düh fogott el, hogy várnom kellett, amíg lecsillapodom, hogy micsoda alapokon nyugszik az az állam, amit néhány intelligens nő felforgathat. Szégyellném, ha ilyen államnak volnék a polgára. Hogy a tudományosság több zűrzavart idézne elő, mint a tudatlanság, annak élő cáfolata Svájc, ahol először nyíltak meg az egyetemek nőhallgatók számára. Erre csak azt tudta Trefort felelni, hogy elégedjenek meg a nők azzal, amit eddig elértek. Van már felsőbb lányiskola, és az Országos Nőképző Egyesületnek is van magasabb műveltséget adó intézete. Ne kívánjanak ennél többet… – De nem elégszünk meg! – Veres Pálné megsimogatta Vilma kipirult arcát. – Kiharcoljuk a gimnáziumot és az egyetemet is! Addig is szeretném, ha te az intézetünkben a két felsőbb osztály számára tartanál egészségtani előadásokat! Vállalnád? – Boldogan! – felelte ragyogva Vilma. – Jó lenne, ha a lányok meg tanulnák ismerni saját testüket, sőt – horribile dictu! – még arról is tudomást szereznének, hogy a gyerekeket nem a gólya hozza! A következő esztendőben a szerény „egészségtan” címmel Hugonnai Vilma elkezdte előadásait. De ebből nagy kavarodás támadt. Felháborodott anyák, sőt apák jöttek a Zöldfa utcába, és követelték, hogy szüntessék be ezeket az erkölcstelen előadásokat. Először az igazgatónő érdeklődött, hogy mi a felháborító abban, ha a fiatal lányok megismerik a testüket, és előkészülnek a jövendő anyaságra. Az izgatott és hápogó szülők nem tudtak mit felelni. Majd Veres Pálné jött be Vanyarcról, s hozzá küldték a lázongókat. Egyik apa végül kijelentette, hogy lánya szűzi ártatlanságát mételyezik meg azzal, hogy a gyermek születése titkát feltárják. – Szóval titok a születés? Ezt eddig nem tudtam – Hermin asszony csak mosolygott szelíden és kedvesen –, úgy, uram, ön is titokból jött a világra? Nem is tudtam, hogy az a sok millió ember, aki földünkön él, mind titkok hordozója! Kérem, vegye ki lányát az intézetünkből, ha úgy találja, hogy megrontjuk a szűziességét. Egyébként ilyen korlátolt apának a gyermekét nem is szívesen látom a mi okos, igyekvő növendékeink között! – Majd intézkedem, hogy beszüntessék ezt a bűnbarlangot! – Vörösre gyúlt arccal csapta be maga mögött az ajtót a feldúlt apa. Hugonnai Vilma felajánlotta, hogy abbahagyja az egészségtan tanítását, ha ezzel árt az intézet hírének. De Veres Pálné természetesen ezt nem fogadta el. És lassan elült a nagy zaj, a legtöbb szülő tudomásul vette, hogy ha majd a lánya férjhez megy, s idővel gyermeke születik, tisztában lesz vele: milyen feladatok várnak rá. Gyűlt a pénz az intézet második házának építésére, de közben újabb súlyos gyász borult a családra. Veres Pál elhunyt. Egy tüdőgyulladásból éppen kilábolt, amikor választmányi ülésre készült Balassagyarmatra. Noha nem érezte magát teljesen jól, mégis kötelességének tartotta, hogy részt vegyen a gyűlésen. Hideg május volt, s ő csak könnyű felöltőben indult útnak. Sokáig húzódott az ülés, s éppen, amikor az elnök befejezte a tanácskozást, szélhűdés érte Veres Pált, és lehanyatlott a székről. Azonnal orvost hívtak, s a vármegyeház egyik szobájában helyezték el. Értesítették leányát, aki akkor Pesten tartózkodott, és Hermin asszonyt. Ő a sürgönyt csak késő este kapta meg Vanyarcon, egész éjjel úton volt, de az akkori lehetőségek miatt csak reggelre érkezett Balassagyarmatra. A beteg ágyánál ott találta Szilárdát és az orvost. Egy ér pattant meg Veres Pál agyában – mondták az orvosok, mert másnap Pestről is elhozatták Kovács professzort, és remélték, hogy meg tudják menteni. Öt keserves-kínos napot töltöttek a betegágy mellett,
  • szinte egyikük sem aludt. Várták, hogy az imádott férj és apa állapota jobbra fordul, de reményük nem vált valóra. Öt nap után, késő este a beteg lélegzetvétele egyre gyengült, és anélkül hogy magához tért volna, éjfélkor elhunyt. Másnap délutánra megérkezett Vanyarcról egy régi gazdatiszttel két kocsi, egyik a halottat vitte, a másik Veres Pálnét és Szilárdát. A koporsó előtt díszőrséget álltak a vármegye huszárjai, beszédek hangzottak el, a két asszony némán állt, a fájdalom kábulatában könny telén szemmel tekintettek maguk elé. A Pesti Hírlap vasárnapi számában Múlik a vármegye címmel Mikszáth írt megható nekrológot az egykori alispánról. Többek között azt írta, hogy Veres Pál azoknak a régi vicispánoknak a fajtájából való volt, akiknek emléke még a mai alispánokét is sokáig fogja szépíteni. Egyszerű, igénytelen ember volt, akiben nem találni nagy ambíciókat, de nagy kötelességérzetet igen. Bölcs volt, anélkül hogy tudákos lett volna, szigorú volt, de mégis szelíd, parancsolni tudott, pedig csak tanácsot adott; a tekintély nimbusza adta neki azt a varázserőt, ami mesének való lesz lassanként. Tiszta, önzetlen jellem, mint a kristály, s nemesen dobogó szív volt. Olyan tisztelettel volt iránta a halál is, hogy ott kereste fel, a zöld asztalnál, és megvárta, míg a megyei aktákat becsapják. Kétszer hiányzott Veres Pálné a Nőképző Egyesület közgyűléséről, először unokája, most férje halálakor. És elhatározta, noha hetvenegyedik évében járt, hogy a gazdaságot, amelyet Veres Pál mintaszerűen vezetett, ő veszi kézbe. És mint ahogy mindent, amibe belefogott, ezt is kitűnően csinálta. Csakhogy nem számolt a korával s a ránehezedő bánattal. A vanyarci kastély szobái egyszerre üresek, kihaltak lettek, s ha Pestről hazatért, nem jött elé derűs mosolyával életének negyvenhat éven át hű társa. Fájón nyilallt belé: a kedves becenevet most már soha többet nem hallja. Ki mondja már neki lágyan, szeretettel: Mincsuskám? És ki törődik vele: nem hajszolja-e agyon magát? Ha Pali élne, nem engedné, hogy a gazdasággal bajlódjon, hiszen elég gondot ad a Nőképző Egyesület. Az igazgatónő, Janisch mama valóban kitűnő teremtés, de azért minden héten legalább egyszer személyesen is ellenőrizni kell mindent. Aztán az új épület… A telek már megvan, a pénz is gyűlik lassan, Gönczy Pál szerez kölcsönt, fel kell építeni. Az intézet első háza Józsi unokája emlékére épült, ez az új pedig szeretett társát juttatja majd eszébe. 1888. május 16-án, két évvel Veres Pál halála után megtartották a Zöldfa utcai intézet második házának felavatását. Még egy kis virágoskert is tartozott a házhoz, s korcsolyapályának is akadt hely. Örültek a növendékek, milyen nagyszerű lesz: saját korcsolyapályájukon csúszkálhatnak, az ügyesebbeket pedig tornatanárnőjük megtanítja bógnizni, talán még táncolni is. Mert természetesen az új házban tornatermük lett a lányoknak. Veres Pálné nemcsak a szellemi, a testi fejlődésre is gondolt. A második házfelavatás nagy ünnepélyességgel zajlott le. Az ünnepély után a közönség egy ív papírra aláírta a nevét, amelyet sok más irattal, köztük a Nőképző Egyesület történetének megírásával és Veres Pálné soraival egy vasládába tettek és befalaztak. A helyre márványtábla került, amelyen ez olvasható: „E tábla födi az Országos Nőképző Egyesület emlékiratait, 1867-ben való megalakulásától fogva 1888-ig. Szíveskedjék 1938. május hó 7-én az elnökség e táblát kiemeltetni s az akkori iskolai viszonyokat a mostaniakkal összehasonlítani.” – Ha drága Palim ezt megérhette volna, mennyire örülne neki! – mondotta Veres Pálné, amikor véget ért az ünnepély, és Szilárda elkísérte édesanyját Vanyarcra.
  • – Édesapám bizonyára nagyon örülne – Rudnayné megsimogatta anyja kezét –, de az bántaná, hogy édesanyám a gazdaság gondját teljesen magára veszi. A tiszttartó mondta, hogy néha naponta kétszer is befogat, és végigjárja a földeket. Még egy férfinak is sok volna ez! – Hát mit csináljak, kedves lánykám? – Adja bérbe a birtokot, és költözzön hozzánk Váchartyánba! – ajánlotta Rudnayné. – Onnan könnyebben bejárhat Pestre, és ellenőrizheti az intézetet! – Bérbe adni Vanyarcot?! Ez képtelen ötlet? –Veres Pálné felháborodott lánya szavain. – Édesapád ragaszkodott a földhöz, és én is ragaszkodom! Itt éltem életem legszebb éveit, s a meghitt, kedves bútorok között most idegenek éljenek? Ez az én otthonom! – Van még egy otthona édesanyámnak! A Zöldfa utcában, sok-sok szobával, sok-sok fiatal lánnyal, akikre néha féltékeny is vagyok. Úgy érzem, őket nálam is jobban szereti! – Csacsi lány! – Veres Pálné elmosolyodott. – Hogy gondolhatsz ilyesmire! De talán a Nőképző Egyesületet kellene átadnom megbízható vezetőnek, és én visszavonulnék. Például Jozefinnel együtt te alkalmas lennél a vezetésre! – Én? Édesanyám ezt komolyan gondolja? Hiszen nekem semmi tapasztalatom nincsen, eddig csak a családomnak éltem, hogy lehetnék alkalmas egy komoly, jó nevű intézet vezetésére? – Pedig, drága gyermekem, nem tréfálok! Ha én kidőlök a sorból, hiszen hetvenharmadik évemben járok, akkor te és Jozefin lesztek az utódaim! – Inkább Vanyarcot tessék bérbe adni! – ingatta a fejét Szilárda. – Egyébként az uram sem engedné ezt meg! – Azt az egyet már megtanulhattad volna, hogy a férfiak nem befolyásolhatják az akaratunkat. Egyébként sem olyannak ismerem Józsit, hogy ellenezné azt, amit akarsz! De neked kell akarnod! Szilárda nagyot nyelt, nem akarta édesanyját megbántani. Rudnay, bár elismerte, hogy anyósa kiváló asszony, és a semmiből teremtette meg a magyar nőnevelést, feltehetően nem örülne, ha feleségéből közéleti hölgy lenne. Azt is nehezen tűrte, hogy anyja árnyékában itt- ott szerepelt az intézetben, de azt gondolta: sokkal jobb és szebb, ha a Borz utcai kis akadémia elnöke. Kis akadémiának nevezték a délutáni összejöveteleket, amelyről társaságban sokat beszéltek, és boldog volt, akit ebbe a körbe meghívtak. Veres Pálné azonban komolyan gondolta, hogy átadja helyét az Országos Nőképző Egyesületben Telekinének, mert érezte, mennyire fárasztja az ide-oda való utazgatás, milyen lelkiismeretes volt, mindenről tájékozódott, s noha szaporodtak a növendékek, mindegyiket név szerint ismerte. Részt vett az önképzőköri gyűléseken, vizsgákon, jutalomosztásokon. És otthon a gazdaság… A nyár folyamán Szilárda unszolta édesanyját, hogy látogassák meg ifjúkori barátnőjét, Szathmárynét Zsolcán. Veres Pálné nem vállalkozott az útra, azt mondta: menjen Szilárda Ilonával, jót tesz majd unokájának egy kis szórakozás Zsolcán. Szathmáryné otthona valóban bámulatra méltó volt. Nemcsak virágoskertjében gyönyörködhettek látogatói, hanem megtekinthették nagyszerű kertészetét, ahová a legnemesebb gyümölcsfákat telepítette, és ezekből nemcsak kitűnő befőtteket, hanem cukrozott gyümölcsöket is készített. Külön konyha volt a befőzésre, s külön kamra a már eltett befőttekre. Nyolcvantagú személyzete volt a háziasszonynak, a kastély hemzsegett a vendégektől, naponta tíz kocsit küldtek be Miskolcra, azon érkeztek a meghívottak. – Édesanyám – mondta kicsit megdöbbenten Ilona, amikor szobájukban kicsomagoltak –, úgy érzem magam, mintha fürdőhelyen lennénk. A jó Ida néni, mint te mondod, a nagy háztartás mellett a miskolci Filléregylet elnöknője, s minden jótékonysági intézményt támogat. Nem tudom, hogyan bírja. – Jókedvvel, hittel, erővel – válaszolta Rudnayné. – Úgy, ahogy eddig a te drága nagymamád tette. Édesapám halála nagyon megviselte, és amilyen makacs, nem enged abból,
  • hogy ő vezesse a gazdaságot. Ehhez pedig férfierőre van szükség! De ne beszéljünk ilyen szomorú dolgokról, örüljünk a mai estélynek. Ida néni meghívta a Miskolcon állomásozó huszárezred jó néhány tagját. Lesz táncosod bőven! Ilonát körülrajongták a tisztek, alig tett egy fordulót, máris lekérték. Itt találkozott újra báró Marschall Gyulával, akivel egy nőképző egyesületi bálon ismerkedett meg. Ilona akkor még növendéke volt az intézetnek, Marschall Gyula pedig egyszerű hadnagy. Most már főhadnaggyá lépett elő, s alig ismerte meg az egykori rövid ruhás kislányból fiatal hölggyé változott Ilonát. – Pillangó lett a bábból – hajolt meg Ilona előtt szertartásosan a fiatal főhadnagy. – Csakugyan maga Rudnay Ilona, a Nőképző Egyesület egykori növendéke? – Én vagyok, és még emlékszem, táncolt is velem néhányszor, olyan könyörülettáncot. A tekintetében benne volt: ne áruljon petrezselymet ez a suta kislány! Hiszen a Rudnay családhoz valami távoli atyafiság fűzi! Marschall Gyula elnevette magát. – Nem volt maga akkor sem suta kislány, csak éppen nagyon fiatal, akárcsak én! És a fiatalemberek lenézik a fiatal lányokat. Asszonyoknak udvarolnak, és eldicsekszenek nemlétező hódításaikkal! – Maga is ilyen volt? – Mostanáig, de mától fogva nem fogom szégyellni, hogy akibe beleszeretek: fiatal lány! Ez már vallomásnak számított. És az alatt a pár nap alatt, amíg Rudnayék a zsolcai kastély vendégszeretetét élvezték, Ilona is beleszeretett a főhadnagyba. Már az intézeti bálon is nagyon tetszett neki, de nem is merte remélni, hogy a nagyon csinos hadnagy észrevette, s most is emlékszik rá. Amikor Marschall Gyula megkérte a kezét, arra gondolt: mit szól majd édesanyja, hogy huszártiszthez megy feleségül. Igaz, Gyula nem Bach-huszár, ízig-vérig magyar, és ő szerelmes… Eddig, akárhány udvarlója volt, nem szeretett bele egyikbe sem. Milyen jó, hogy eljöttek Zsolcára! Hálás érte édesanyjának és a drága jó Ida néninek… Ilona már, mint menyasszony ment vissza Váchartyánba. Örült az édesapa, a nagymama is, csak Lenke szomorodott el. – Nélküled olyan leszek, mint a szárnyaszegett madár – hüppögte –, te voltál a legjobb barátnőm! – Az is maradok – ígérte Ilona, majd hozzátette: – Aztán te is férjhez mész, akkor úgyis el kell szakadnunk egymástól. Kár, hogy nincs Gyulának öccse, akkor ahhoz adnálak férjhez! Veres Pálné, aki az örömhírre Váchartyánba érkezett, meghallotta Ilona kijelentését, és mosolyogva mondta: – Hát azért jártatok az intézetembe, hogy Ilona csak úgy kijelentse: férjhez adlak! Majd ha eljön az ideje, Lenke maga választja meg a párját. Igaz, kislányom? – Igaz, nagymamám – bújt Lenke Veres Pálnéhoz. – Ha akad valaki, akit megszeretek, s ő is engem, akkor férjhez megyek! Ha nem, jövőre megkapom az oklevelet, és tanítani fogok! – Úgy van – bólintott a nagymama, és csak magában gondolta: „Drága kis unokám, nem olyan könnyű neked álláshoz jutni! Nemcsak azért, mert édesapád vagyonos ember, hanem azért is, mert a felsőbb osztályoknak és a tanítóképzőnek még mindig nem adták meg a nyilvánossági jogot! A miniszter úr packázik velünk! Meddig, ki tudja? Hiszen Gönczy Pál, pénztárosunk férje közoktatásügyi államtitkár, és még mindig nem sikerült megszerezni a nyilvánossági jogot. Pedig hányan jártak és járnak közben! Talán éppen az a baj…” 14
  • 1889 szokatlanul hideg tele nem akadályozta meg a szerelmes vőlegényt, hogy minden szombaton, amikor szolgálata engedte, meglátogassa menyasszonyát és családját. Az esküvőt nem lehetett kitűzni, mert a katonatisztek nősülését nagyon szigorúan vették, így végül maga Rudnayné ment el Bécsbe, hogy kiharcolja a házassági engedélyt. – Bizonyosan sikerrel jár az utad – biztatta Veres Pálné a lányát, aki Vanyarcra jött elbúcsúzni édesanyjától. – Különben is, ha hazaérkeztél az engedéllyel, és férjhez adjuk Ilonát, nagyon sok dolgod lesz. Átveszed a Nőképző Egyesület alelnöki posztját! Én lemondok, Jozefin lesz az elnök, te pedig az alelnök! Szilárda a meglepetéstől pillanatokig szóhoz sem tudott jutni. Majd elképedten mondta: – Édesanyám csak tréfál! Hogyan hagyhatná abba azt a munkát, amit több mint húsz éve elkezdett, és a semmiből virágzó intézetet teremtett. – Megöregedtem, édes lányom – felelte Hermin asszony. – Az idei közgyűlésre sem tudtam elmenni. Ez a harmadik eset, hogy onnan hiányoztam. Meg is írtam ezt Jozefinnek azzal, hogy nem önzésből hagyom el a pályát, hanem korom, betegeskedésem kényszerít erre a lépésre. – Majd ha hazajöttem Bécsből az engedéllyel, tovább beszélünk! Addig tessék átköltözni Hartyánba, jobban telnek a napok, ha együtt lesznek! – Nem megyek, kislányom, sehová, nem hagyhatom a gazdaságot! Aztán meg… csak teher lennék abban a házban, ahol mindenki vidám. Esküvőt váró, boldog menyasszony, türelmetlen vőlegény. Igaz, Józsi vejem nem olyan jókedvű, fáj neki, hogy elrabolják a lányát. Emlékszem, mi is szomorúak voltunk, amikor férjhez mentél, és öt vármegye választott el bennünket egymástól. Ma már könnyebb, van vasút, távíró, jobbak az utak… – Édesanyám felvidítaná a házat, mindig is azt tette. Hogy is mondta Mikszáth: franciás szellem lakozik Veres Pálnéban. Tessék gyorsan csomagolni, és a kocsi elviszi Hartyánba. Addig erősködött Szilárda, míg végül Hermin asszony engedett. Csomagolt, és a négylovas hintó a szép májusi napon repítette anyát és lányát Váchartyánba. Nagy volt az öröm. A Nőképző Egyesület vizsgái már befejeződtek, Lenke is megkapta a tanítónői oklevelet, s boldogan szaladt nagyanyjához. – Drága nagymama, tessék elintézni, hogy egyetemre járhassak! – mondta. – Ha nagymama kéri, bizonyára megadják az engedélyt. Vagy talán tessék a királynéhoz fordulni! Hiszen kétszer látogatta meg az intézetet, ő láthatta, megérettünk arra, hogy felvegyenek bennünket az egyetemre! Veres Pálné lemondóan legyintett. – Drága kislányom, a lányok egyetemi felvétele nem tartozik a mi jóságos királynénkra. Ezt férfiak intézik. És a férfiak a világot maguknak rendezték be! Hogy is mondta a múltkor kedves barátnőnk, Hugonnai Vilma? A férfiak sohasem tiltották meg a nőknek, hogy nehéz fizikai munkát végezzenek, akár otthon, a háztartásban, hajnaltól késő estig a teknő mellett mostak, vagy a földeken a férfiakkal együtt dolgoztak. Csak a szellemi munkától tiltották el őket, ami könnyebb, és több keresetet adott volna. Látod, Lenkém, még mindig késik az intézet felsőbb osztályainak meg a tanítóképzőnknek a nyilvánossági joga. Hát akkor hol tartunk? Lánygimnázium sincs, gimnáziumi érettségi nélkül pedig senki sem járhat egyetemre. Rudnay csendesen szivarozott, nem szólt közbe. Csak magában dohogott. Még mit nem? Egyetemre járjon a lánya? Menjen férjhez, és szüljön neki szép, egészséges unokákat. Ha hazajön a felesége, bizonyos, hogy megkapja a házassági engedélyt, kirepül Ilona, már csak a két lánya marad meg neki. Lenke meg egyetemre akar járni! Felfordult világ ez. És aki ennek a felfordulásnak az alapját megvetette, itt ül vele szemben. Anyósa kezdte, rá nem haragudhat, hiszen imádott felesége bálványozza az édesanyját. Mi lesz ebből? Amíg Rudnayné Bécsben járt, a Nőképző Egyesület közgyűlésén Teleki Sándorné felolvasta elnöknőjük, Veres Pálné lemondólevelét. Egyszerű, megható szavakban közölte:
  • „hanyatló testi erő” akadályozza abban, hogy ugyanolyan tevékenyen vegyen részt az intézet vezetésében, mint azt eddig tette. Mély megdöbbenéssel hallgatta a választmány Veres Pálné levelét. És szinte egyhangúlag kiáltottak fel: – Nem engedjük el! Ő az elnökünk, és az is marad. A zöld posztóval letakart elnöki asztalon lévő csengőt csak a legritkább esetben kellett igénybe venni. De most olyan nagy volt a zaj, a méltatlankodás és felháborodás hangja, hogy Teleki Jozefin grófnő megrázta a csengőt. Erre csend lett. – Megértem a tisztelt választmány megdöbbenését. Magam is úgy érzem, hogy szeretett elnökünk lemondását nem fogadhatjuk el. Ha nem is jelenik meg olyan gyakran körünkben, mint eddig tette, nem mondunk le arról, hogy megmaradjon elnökünknek és szellemi vezetőnknek. Amikor utoljára személyesen beszéltünk, engem elnöknek, leányát, Rudnaynét pedig alelnöknek ajánlotta. Szívesen vesszük, ha Szilárda elvállalja az alelnökséget, ő bizonyára édesanyja szellemében fog működni. Kérdés azonban, hogy elvállalja-e. Most megy legidősebb lánya, egykori növendékünk férjhez, ott van még másik két lánya, férje, nagy háztartása. De lehet, hogy kötelességének érzi ezt a feladatot. Mindenesetre táviratoznunk kell elnökünknek, hogy lemondását nem fogadjuk el. Mégpedig egyhangúlag! És ment is a sürgöny Vanyarcra (onnan továbbították Váchartyánba) a következő szöveggel: „Az 1889-iki közgyűlés távirata Veres Pálnéhoz. Az Országos Nőképző Egyesület közgyűlése együtt van. Könnyekig meghatotta Nagyságod lemondása. Nagyszerű és megható vala a szeretet és ragaszkodás egyhangú megnyilatkozása: a közgyűlés a lemondást nem fogadta el, mert a válást lehetetlennek tartja. Rudnay Józsefné alelnöknek megválasztatott egyhangúlag. A közgyűlés üdvözli Nagyságodat, és remél. Az összes választmány. Gróf Teleki Sándorné” A sürgönyt hozó lovas legény válaszra várt, de az inas közölte, hogy majd ő viszi a postára a feleletet. – Nagyban tanácskoznak odabenn – mondotta fontoskodva. – Amikor bevittem a táviratot, mind megijedtek, mert Rudnayné méltóságos asszony Bécsben van, azt hitték, valami rossz hír érkezett. Mert a sürgöny mindig rosszat jelent! A lovas legény csalódottan ült fel lovára, legalább egy kupica pálinkát várt a libériás, méltóságteljes inastól. De az nem ereszkedett le odáig, hogy egy lovast behívjon és itallal kínáljon. Úgy érezte, Rudnayék első inasának lenni olyan rang, amely kizárja a barátkozást egy suhanccal. Veres Pálné meghatottan olvasta a sürgönyt, és bár érezte, hogy ereje egyre gyengül, visszavonta lemondását. Örült annak, hogy Szilárdát megválasztották alelnöknek. Ha majd ő végképpen nem bírja az intézet vezetésével járó temérdek gondot, Teleki Jozefin és leánya továbbviszik azt, amit elkezdett. Jólesően gondolt arra, hogy az elültetett apró magból valóban terebélyes nagy fa lett. Rudnayné, ahogy remélte, sok utánjárás és kilincselés után megkapta a házassági engedélyt. És ahogy ígérte, amint hazaérkezett, négy nap múlva már meg is tartották a lakodalmat. A fiatal pár Rudnóra ment, a család vadászkastélyában töltötték azt a néhány napot, amit Marschall Gyula szabadságul kapott. Amikor Veres Pálné hallotta, hogy Ilonáék Rudnóra utaznak, eszébe jutott: Madách Imre is az ottani „csodadoktornál” keresett gyógyulást. De hiába… Fájdalommal gondolt korán elhunyt, kedves barátjára. És azóta hányan mentek el!… Nem, nem szabad a múlton rágódni, itt a jövő, viruló, szép unokája, aki most indul el új útjára. „Nincs férfi, aki megérdemelné őt” – mondta férje. Vajon ez a nagyon csinos, mindig jókedvű főhadnagy megérdemli-e Ilonáját? Keveset tud róla, mindössze annyit, hogy jó katona, és fülig szerelmes. Jobban szerette volna, ha író, költő, tudós veszi el,
  • valaki azok közül, akik a Borz utcai kis akadémiába jártak. Igaz, azok sokkal idősebbek, s ritkán sikerül jól egy házasság, ahol nagy a korkülönbség. Csak az ő drága Teleki Auguszta barátnője volt kivétel. Az első férje tizenhárom évvel volt idősebb, a második tizenhárom évvel fiatalabb. Augusztára ráfért egy kis boldogság, hiszen egyetlen testvérét: Lászlót elvesztette. Teleki László tragikus halála – nem sokkal Széchenyi öngyilkossága után – az egész országot mélyen megrendítette. Mindkettőről azt hitték, hogy gyilkosság áldozatai lettek, hiszen az osztrák önkényuralom ellenségei voltak, a Habsburgok pedig féltek tőlük. De akármennyire suttogták titkon, hogy Bécs keze van a két kiváló férfiú halálában, hangosan senki sem merte kimondani. Hermin asszony gondolatai visszatértek intézetéhez. Nem fogadták el a lemondását, de gyengülő erejével hogyan bírja majd az örökké ide-oda utazgatást? És nem adja bérbe a birtokot. Legalábbis egyelőre nem… 1891-ben megszületett Veres Pálné első dédunokája, egy egészséges kislány. Marschallék akkor Gyöngyösön voltak, a főhadnagyot oda vezényelték. A boldog nagymama arra gondolt: ha leánya és veje valahol végképp letelepednek, ne ültessenek hársat a kertjükbe. Majd jön a második gyermek, az bizonyára fiú lesz, s a babona, ami nála is sorssá vált, itt ne teljesüljön. Fájó szívvel emlékezett egyetlen fiára, akivel kihalt a Rudnay nemzetség férfiága. Ilonáéknak nem volt állandó lakhelyük. Még az is szerencse, ha néhány évet ugyanazon a helyen tölthetnek. Ilona ennek ellenére nagyon boldog asszony volt. Hamarosan jött a második gyermek is, újra kislány. A fiatalasszony biztatta Rudnaynét, töltsön minél több időt a Nőképző Egyesületben, vegye le nagymama válláról, amennyire lehet, a terheket, hiszen egyszer úgyis neki kell folytatni a megkezdett munkát. – De mit szól majd ehhez édesapád? – kérdezte Szilárda. – Tudod, ő azt szereti, ha otthon vagyok, nem pedig az intézetben! – Édesanyám olyan okos, hogy meg tudja győzni édesapát: milyen fontos dolgot hozott létre nagymama. És mennyit harcolt érte! Mennyi erő volt és van még ma is benne! Ha elgondolom, hány lány került ki az intézetből, akik másképp látják a világot, mint azelőtt, csak csodálni tudom őt. És most, hallom, még főzőiskolája is lesz az intézetnek. Bizony nekem sem ártott volna, ha meg tanulok főzni! Most már sokat ellestem a szakácsnéktól, már nem lehet félrevezetni, nem mondhatják, hogy egy hat személynek készült töltött paprikába egy kiló rizs kell! De lánykoromban sohasem mentem ki a konyhába, ahelyett inkább olvastam, vagy zongoráztam. – Én is hibás vagyok ebben, kislányom – nevetett Rudnayné –, bevallom, én is a szakácsnéktól tanultam meg főzni! Nem szívesen tűrtek ugyan kinn a konyhában, sanda szemekkel nézett rám ott mindenki, a szakácsnő meg a konyhalányok. De nem sokat törődtem a ferde pillantásokkal. Aztán olvasgattam a szakácskönyveket, s már annak alapján úgy tettem, mintha magam is el tudnám készíteni az aznapra rendelt ételt. No meg édesapád sokat segített. Vadászat közben előfordult, hogy nem vittek magukkal szakácsot, valamelyik erdészházban éppen beteg volt az erdészné, így maguk főzték meg az ebédet. Józsi azt mondja: nem olyan boszorkányság az, csak éppen oda kell figyelni! – Én igyekszem odafigyelni – ígérte meg Ilona –, édesanyám pedig figyeljen a Nőképző Egyesületre! Nagymama nagyon fáradt, s most még ide is eljön, mert örül a dédunokáknak! Vanyarc, Váchartyán, Pest között utazott Veres Pálné, anyai, nagyanyai, dédanyái szívét osztotta meg szellemi gyermekével: a Nőképző Egyesülettel. A birtokkal már nem tudott annyit törődni, hű tiszttartója azonban ugyanúgy vigyázott a gazdaságra, mintha asszonyuk naponta végigjárná a földeket, erdőket, réteket. Hermin asszony érezte, hogy hetvennyolc évével több feladatot vállal, mint amennyit elbír.
  • És Szilárda egyre kérte, szinte követelte: adja bérbe a birtokot, költözzön hozzájuk Váchartyánba. Ilona sincs már otthon, búslakodnak utána, talán édesanyja derűs kedélye felvidítja a házat. Veres Pálné mosolygott. Megőrizte fiatalkorának kedves, kicsit csúfolódó mosolyát. „Derűs kedély…”, ha tudná leánya és a többiek, mennyi testi és lelki baj jár az öregséggel… de ezt nem árulja el. Hadd lássa őt mindenki olyannak, amilyen férje halála előtt volt. Álarcot kell viselnie, hogy ne okozzon fájdalmat szeretteinek. Végül, amikor a Nőképző Egyesület elnökségéről sem mondhatott le, nem élhetett vissza a belé vetett bizalommal, eldöntötte: átköltözik Váchartyánba. Több mint ötven évet töltött vanyarci otthonában, nagy megpróbáltatás volt hát végigjárni a szobákat, és eldönteni: mit vigyen magával, mit ajándékozzon el, s mit hagyjon a bérlőnek. Csak aki idős korában kényszerül arra, hogy elhagyja egykori, meghitt otthonát, ahol annyi boldog évet töltött, értheti meg: milyen nehéz feladattal kellett Veres Pálnénak megküzdenie. Lenke unokája segített mindenben, és amikor a nagymama valami régi, kedves holmit el akart ajándékozni, ő mondta: Váchartyánban ennek is lesz helye, ha másutt nem, fenn a padláson, egy vaspántos ládában. – Hiszen ez táncrend, ez meg báli legyező, csak nem hajítja nagymama a szemétbe! Ugye, az első bálról való? – Igen, az első bálról! – Hermin asszony ellágyultan nézte a megkopott legyezőt, a megfakult táncrendet. És itt a brüsszeli csipkekendő… Mindkét testvérének ugyanilyent rendelt nagyapja. A pénzt sohasem sajnálta, amit rájuk költött, csak egy kis vidámságot, egy kis melegséget nem tudott nyújtani. Megfagyott a szíve. Milyen jó, hogy Szilárdája el sem tudja képzelni, mi az, ha egy házban sohasem csendül fel nevetés. Az unokái is derűben, jókedvben nőttek fel. És most már dédunokái is vannak… A sors kegyes volt hozzá. Nemcsak, mert szerető családja van, hanem az intézet is egyre bővül, egyre nagyobb híre van. Csak bírja erővel addig, ameddig lánya átveszi a stafétabotot… A költözködés megtörtént, a váchartyáni kastély földszintjének négy tágas szobájában helyezték el azt, amit Veres Pálné magával hozott. A bérlő fogadkozott, hogy úgy vezeti a gazdaságot, mint valaha az alispán úr meg az alispánné asszony. És ő is olyan lencsét fog termeszteni, hogy Csehországból tőle veszik meg a termést. Veres Pálné hamarosan megszerette új otthonát. Itt sokkal nagyobb volt a park, így amíg az idő engedte, kinn üldögélt egy árnyas fa alatt, később pedig sokat sétálgatott a gondosan sepert utakon, és gyönyörködött az ősz sokszínű pompájában. Ha Szilárda meglátta édesanyját, mellé lépett, és kedvelt költőjét, Petőfit idézte: Itt van az ősz, itt van újra, S szép, mint mindig, énnekem. Tudja isten, hogy mi okból Szeretem, de szeretem. – Az én kis versrajongó lányom! – Veres Pálné szeretettel nézte Szilárdát, és ebben a pillanatban úgy érezte: nagyon jól tette, hogy a vanyarci magány helyett Váchartyánt választotta. Innen közelebb volt Pest is, könnyebben járhatott be a Nőképző Egyesületbe, s megnyugodva látta: Teleki Jozefin mindent az ő szellemében tesz. És egyre nőtt a növendékek száma, megint szűk lett a hely, bővíteni kellene az intézetet. De egyelőre erre nem volt anyagi fedezetük. És a minisztériumban húzták-halasztották a nyilvánossági jog megadását. Szilárda elhatározta, hogy jótékony célú színielőadást rendeznek, amelynek jövedelmét megosztják az Országos Nőképző Egyesület és a váci Jótékony Nőegyesület között. Veres Pálné, aki betegeskedése ellenére megőrizte szellemi frissességét, azt javasolta, hogy adjanak
  • elő egy kis színdarabot. Ez sokkal nagyobb sikert arat majd, mint ha csak szavalatok vagy énekszámok szerepelnének a műsoron. Az előadás valóban kitűnő volt, és Lenke, aki főszerepet játszott, ezen az előadáson ismerkedett meg leendő férjével. Báró Andreánszky Gábor, a szomszéd kerület képviselője véletlenül tévedt be az előadásra. Egy barátját látogatta meg Vácott, aki előtte való nap leesett a lóról, és igen borús hangulatban fogadta Andreánszkyt. Látszott rajta, hogy nagy fájdalmai vannak, a vendég tehát sietve távozott. Így cseppent be az előadásra. Bár viszolygott az effajta mulatságoktól, unalmában mégis jegyet váltott rá. Gavallérosan felülfizette a jegy árát, és nagy nehezen helyet szorítottak neki az egyik sorban. Mert minden jegy előre elkelt. De a képviselő urat nem szabad elküldeni. Andreánszky Gábor szenvedélyes amatőr fényképész volt. Lenke nagyon megtetszett neki, és elhatározta, hogy hamarosan ellátogat Váchartyánba azzal az ürüggyel, hogy szeretne néhány felvételt csinálni az előadáson látott jelmezes szereplőkről. Rudnayék szívesen fogadták, bár kijelentették, hogy csak Lenkét lehet lefényképezni, mert sem a többi hölgy, sem a jelmezeik nincsenek itt. – Ejnye, be kár! – A képviselő sajnálkozó arckifejezése mögött mosoly bujkált. – Hát akkor Lenke kisasszonyt fényképezem le, ha megengedi. És természetesen ha a méltóságos asszony is beleegyezik. Szilárda bólintott. Rudnay csak később szerzett tudomást a fényképezésről, alaposan megnézte Andreánszkyt, és fejcsóválva dörmögte: – Hát már ezt a lányt is elviszik hamarosan! Igaz, még mindig jobb, mint ha egyetemre menne! A vendég, miután nem marasztalták vacsorára, udvariasan elköszönt, és megígérte, hogy hamarosan elküldi a képeket. Legalább húsz felvételt csinált, nemcsak Lenkéről, annak kedvenc kutyájáról, a parkról, a kastélyról, Rudnaynéról, sőt Veres Pálnét is titokban lekapta, amikor kezében könyvvel a parkban egy padon ül. Csak a házigazdát nem sikerült lefényképezni. – Köszönöm, kedves öcsém, van nekem már elég fényképem – mondta Rudnay –, egyébként is már esteledik, azt hiszem, a jó képekhez több világosság kell! A képviselő nagyot nyelt, és amikor felült a lovára, azt gondolta: „Akármilyen morcos az öregúr, Lenke mégis a feleségem lesz!” Andreánszky egy darabig nem jelentkezett, csak karácsony estéjén érkeztek meg a képek, három nagy virágkosár kíséretében. Veres Pálnénak, Rudnaynénak és Lenkének kívánt a képviselő kellemes ünnepeket. És utána tisztelgő látogatást tett a Borz utcai kis akadémián, ahol éppen Jókai olvasta fel egy elbeszélését. Jókai egyébként gyakori vendég volt Rudnayéknál, sokszor emlegette első balatonfüredi találkozását Szilárdával. – Milyen igazi magyar honleány volt az édesanyja – mesélte Lenkének –, kikosarazott egy osztrák tisztet! Azóta sok minden megváltozott, Ferenc József császárból magyar király lett, de mi, akik végigéltük ezernyolcszáznegyvennyolcat, ha meg is bocsátottunk, feledni nem tudunk. Veres Pálné igenlően bólintott. Nem mondott semmit sem, a mai fiataloknak hiába idézné fel a szabadságharc hősi napjait és a tragikus világosi fegyverletételt. Különben
  • is minek rontsa Lenke örömét? Hiszen kipirult az arca, és ragyogó szemmel néz Andreánszkyra. Lehet, hogy csak tetszik neki a férfi hódolata, de az is lehet, hogy beleszeret. Rendes embernek látszik a képviselő, bár talán kicsit nagy a korkülönbség. De ő nem szólhat bele unokái életébe. És ahogy látja, Szilárda is hagyja, hogy leányai maguk döntsenek sorsukról. Ebben is változott a világ, önállóbbak lettek a nők. Valójában ő idézte elő ezt a változást, így hát magára vessen, ha Lenke a saját feje után megy. És talán nem is választ rosszul. Ezt sajnos előre sohasem lehet tudni. Lehet, hogy miután egy katonatiszt unokaveje van, a másik képviselő lesz? De talán kibukik a következő választáson. 1892 telén sokat járt Rudnayné Lenkével a képviselőházi ülésekre. Még a Sándor utcában (ma Bródy Sándor utca) üléseztek a honatyák, róluk írta Mikszáth szellemes karcolatait. És a karzaton a sok tollas kalapos hölgy között kereste meg Andreánszky Lenkét és édesanyját, akitől ünnepélyesen megkérte leánya kezét. Szilárda kérdőn pillantott Lenkére, aki mosolyogva bólintott. – Én már igent mondtam – súgta anyjának. – Hát akkor én is beleegyezem – sóhajtott fel Rudnayné –, csak azt nem tudom, mit szól majd ehhez édesapád. Most már csak egy lányunk marad. Ő lesz dísze a háznak. Mert, tudja, kedves Andreánszky, egy lány dísze a háznak, kettő jó, három elég, négy sok, öt ínség, hat átok! A türelmetlen vőlegény sürgette az esküvőt, s mert Rudnayék tapasztalásból tudták, hogy milyen rossz a hosszú menyasszonyság, elhatározták, hogy már áprilisban megtartják a lakodalmat. Ezen sajnos Veres Pálné nem vehetett részt, mert súlyos mellhártyagyulladás után volt. Akkor hűlt meg, amikor egy zimankós téli napon egy beteg növendékét látogatta meg. A mellhártyagyulladásból felépült, de az orvos nem engedte meg, hogy Pestről elutazzék Váchartyánba. Ott esküdött meg a boldog vőlegény és menyasszony, és ott volt a százszemélyes lakodalmi ebéd. A nagy ebédlőben nem fértek el, minden szobába állítottak fel asztalokat, és a vőlegény nászajándékával, a százszemélyes meisseni porcelánnal terítettek. Még a pezsgőhűtő vödrök is ugyanabból a porcelánból készültek. A lakodalom után, ahol Ilona két kislánya volt koszorúslány, a fiatal pár egyenesen Pestre sietett, Veres Pálnéhoz. Lenke odabújt nagyanyjához, és a fülébe súgta: – Én már nem fogok egyetemre járni, de Ilona lányai miatt tessék kiharcolni a lánygimnáziumot meg az egyetemet! Hermin asszony bólintott, és magában arra gondolt: ez a jövő útja, és előbb-utóbb csak eléri azt, amit már a nyugati országokban elértek a nők. Csak egészséges maradjon, ne legyen terhére senkinek sem. Nem akarja lánya és unokái életét azzal nehezíteni, hogy őt ápolják. 1893-ban a Nőképző Egyesület fennállásának huszonötödik évébe lépett. Ezt meg akarták ünnepelni. A gond csak az volt, hogy a választmány meglepetésnek szánta ezt mind Veres Pálnénak, mind Teleki Jozefinnek. Pedig szükség lett volna mindkettő bölcs tanácsára. Végül mégis kénytelenek voltak elárulni, hogy ünnepélyre készülnek, mert látták, hogy az intézet díszterme kicsi a sok vendég befogadására. Felmerült a kérdés: távolítsák-e el a vizsgaterem és a díszterem közti falat, vagy keressenek más megoldást? Az idő rövid volt, mindössze három nappal március 25-e előtt döbbentek rá: annyi küldöttség jelentette be megjelenését, hogy azokat nehéz lesz elhelyezni. Végül Szilárda, mint minden esetben, ha döntés előtt állott, édesanyjához fordult. Veres Pálné egyszerűen ennyit mondott: – Bontsátok le a közfalat! Hiszen olyan szépen növekszik az intézetünk, hogy mindig szükség lesz egy nagyobb teremre! Rudnayné megkönnyebbülten csókolta össze édesanyját. Milyen jó, hogy van valaki, akinek a tanácsában mindig megbízhat. És bevallotta, hogy ő mennyivel jobban hallgatott
  • szülei szavára, mint a lányai. Azok úgy felolvadtak saját családjukban, hogy soha nem keresik fel problémáikkal. Bizony néha fáj is ez egy kicsit. – Talán jobb ez így, kislányom. – Veres Pálnénak még mindig „kislánya” volt Szilárda. – Engem okolhatsz ezért, az intézetünk nevelte a lányokat önállóbb gondolkozásra. És azt hiszem, ez így helyes. 1893. március 25-én, egy szép tavaszi napon tartották meg az egyesület fennállásának huszonöt éves jubileumát. Az ünnepély fénypontja az volt, amikor Ráth Károly főpolgármester a kormány képviselői és a különböző vidéki küldöttségek jelenlétében Veres Pálné mellére tűzte a legfelsőbb kitüntetést: a koronás arany érdemkeresztet. Ennél nagyobb rendjellel akkor nőt nem lehetett kitüntetni. Csak öt évvel később alapították az Erzsébet-rendet. A főpolgármester után Jókai Mór szólt a közönséghez. Az ország legnépszerűbb íróját olyan taps fogadta, hogy percekig meg sem tudott szólalni. Majd így kezdte beszédét: – Huszonöt éve annak, hogy a magyar nőképzés eszméjét a gyakorlati életben megvalósította néhány magyar hölgy, élükön Veres Pálné Beniczky Hermin asszonyság és gróf Teleki Sándorné. A „lelkes honleány” mellékjelzőt azért hagytam el, mert ehhez több kellett, mint lelkesedés és honleányi érzelem: a nőképzés szükségét átérezni nagy jövendőbe látás és helyes úton járó felfogás kellett, párosulva nagymértékű erkölcsi erővel, a nehézségekkel megküzdeni kész bátorsággal. Az író azzal folytatta, hogy a magyar középosztálynak még ötven év előtt is az volt a felfogása, hogy egy leánynak még a zenéhez sem szabad értenie. Gúnyverseket is írtak ezzel kapcsolatban. – Magam is azt hittem húsz év előtt, hogy a tűzhely melletti erényeket megrontják a szellemi képességek. Ma már tudom, hogy tévedtem – vallotta be Jókai. Folytatva beszédét, arról is szólt, hogy a szellem emeli a női szépséget, sőt gyakran pótolja is. Azóta, hogy a Nőképző Egyesület megalakult, számos életpálya nyílt meg a nők számára. Már vannak más közművelődési intézetek, ezek mind összefüggésben vannak a Nőképző Intézettel, mint ugyanazon „tudásfájának” többé nem tiltott gyümölcsöt termő ágai. Azt kívánta az író, hogy a fa még több ágat hajtson, különösen az orvosi pálya nyíljon meg a nők előtt, ők talán az ijesztő gyermekhalandóságnak is gátat tudnának vetni. A vendégek között ott ült Hugonnai Vilma, aki elsőnek tapsolta meg ezt a mondatot. Jókai beszéde után szavalatok következtek, majd az elnökség tagjai köszönték meg az ünneplést. És amikor vége volt a szép, de fárasztó délutánnak, Veres Pálné odafordult Teleki Jozefinhez: – A mellemen a koronás arany érdemkereszt, és felsőbb osztályainknak meg a tanítóképzőnknek még mindig nincs nyilvánossági joga! 15
  • A fárasztó ünnepély után Szilárda édesanyjával visszatért Váchartyánba, akinek olyan súlyos ízületi fájdalmai voltak, hogy a nap nagy részét ágyban töltötte. Kénytelen volt nemet mondani, amikor őt kérték fel: üdvözölje Jókait ötvenéves írói jubileuma alkalmából, hiszen nála jobb szónokot nem lehet találni. Veres Pálné szokott humorával azt felelte, hogy talán palócos kiejtése olyan vonzó, azért kérik erre a megtisztelő feladatra. Maga helyett pénztárosuk lányát, Csíky Kálmánnét ajánlotta, aki valóban gyönyörű beszédben méltatta a „nagy mesemondó” érdemeit. Hermin asszony csak egy nagy csokor fehér rózsát küldött váchartyáni kertjükből. Megírta, hogy noha nem maga szedte, de betegágyában minden szálat megsimogatott, ezzel is ki akarja fejezni szeretetét az iránt, aki minden író közül a legnagyobb gyönyörűséget szerezte számára. És most, hogy olyan sok időt kénytelen ágyban tölteni, újra meg újra előveszi kedves regényeit, köztük a legkedvesebbet: Az aranyembert. 1893-ban Erzsébet királyné, aki már két ízben járt az Országos Nőképző Egyesület iskolájában, társalkodónőjével, a magyar Ferenczy Idával üzente: újra meg akarja látogatni a Zöldfa utcai intézetet. A belügyminiszter felesége azonnal sürgönyt küldött Váchartyánba, jöjjön Pestre az elnök asszony, mert a királyné azt kívánja: Veres Pálné kalauzolja az intézetben. Másnap reggel, noha erős fájdalmai voltak, boldog mosollyal fogadta a felséges asszonyt, és végigvezette az intézeten. Minden osztályt meglátogattak, és a lányok csillogó szemmel, meghatottan fogadták a királynét. A felséges asszony megkérdezte, nem meríti-e ki Veres Pálnét a mai fárasztó nap. – Boldog vagyok, felséges királyném, hogy szemtől szemben láthatom. És mindannyian ezt érezzük – felelte az elnöknő. Veres Pálné egészsége egyre romlott, ízületi fájdalmai mind erősebbek lettek, így csak ritkán tudott felkelni. De minden iránt érdeklődött, és amennyire lehetett, titkolta családja előtt, mennyit szenved. Közben elhatározta, hogy intézete növendékei részére tapasztalati lélektant ír. Már azelőtt is gyakran hangoztatta, hogy az önismeret milyen döntő tényező az ember életében, és ez különösen vonatkozik a fiatal lányokra. Úgy érezte, lélektanával elősegíti, hogy növendékei kellő önismerettel induljanak az életbe. Párnája alatt volt a füzete, kis éjjeliszekrényén tintatartója, tolla, s amikor fájdalmai enyhültek, írómappáját kérte, és sebesen rótta a sorokat. Aztán megállt a toll a kezében, a kínok görcsbe szorították ujjait. Egy darabig szünetelt az írás, de amint elmúltak a görcsök, újra írni kezdett. Szilárda gyakran kérte, mondja tollba gondolatait, ő szívesen lesz íródeákja. Az anya mosolyogva hárította el leánya ajánlatát. – Nem akarlak terhelni – mondotta –, elég gondot ad a gazdaság, a háztartás, lányaid, unokáid, hiszen gyakran úton vagy, anyai, nagyanyai szívedet sokfelé kell osztanod. Én meg… még ha semmi dolgod sem volna, akkor sem tudnám diktálni a gondolataimat. Majd egyszer, ha te is kezedbe veszed a tollat, meglátod, suta lesz a kimondott szó, annak papíron kell megérnie. – Nem hiszem, hogy valaha is írni fogok – csóválta a fejét Rudnayné. – Túl sok írót és költőt ismerek, hogyan is mernék akkor belefogni az írásba? – Éppen írókról, költőkről írhatnál, meg a Nőképző Egyesületről, akkor, ha én már nem kertészkedem az Úr szőlőjében! – Ki ne mondjon ilyet, édesanyám! – Szilárda anyja fölé hajolt, és megcsókolta. – Még soká kell élnie, nemcsak miattunk, hanem szellemi gyermeke, az intézet miatt! Még a nyilvánossági jogot ki kell harcolnunk! – Majd te, kislányom, meg a többiek! Én már nem sokat tehetek! Itt fekszem, néha órákig mozdulatlanul, pedig milyen szívesen sétálnék a parkban! Tudod, mennyire szeretem a fákat
  • kopáran is, vagy amikor, hócsipke borítja őket. Természetesen most, télen, amikor Pesten vagyunk, ez elérhetetlen vágy. Majd tavasszal, amikor virágzanak a gyümölcsfák! Akkor… – folytatta kis sóhajjal, és elhallgatott. Csak gondolatban tette hozzá: „El akarok búcsúzni minden fától, minden bokortól, minden virágtól, a pillangóktól, ettől a gyönyörű világtól!” – Tavasszal, addigra kiharcoljuk az intézet számára a nyilvánossági jogot! – Remélem én is, drágám! És aztán a gimnázium, tervét kell felvetnünk. Miért ne járhatnának a lányok gimnáziumba? Anélkül nem vehetik fel őket az egyetemre! Szilárda elmosolyodott. Eszébe jutott, hogy Lenke valamikor egyetemre akart járni. Most pedig nagyszerű háziasszony, feleség, anya, és méltóan képviseli az Andreánszky-házat. Hát, ha ő nem is járt egyetemre, majd a lánya meg Ilonának a lányai! Elvégezték a tanítónőképzőt, ha megnyílik az egyetem, beiratkoznak a bölcsészkarra. Hacsak… ezek is olyan hamar férjhez nem mennek, mint az ő lányai. És mennek a maguk útján. Anyai tanácsra nincs szükségük… 1894-ben Eötvös Loránd báró volt a kultuszminiszter, akit mindenünnen ostromoltak: adja meg végre a nyilvánossági jogot az intézet négy felsőbb osztályának és a tanítónőképzőnek. A miniszter maga is belátta: ostoba makacsság volna ezt a jogot megtagadni attól az intézettől, amely elsőként foglalkozott a nők továbbképzésével. És azt is tudta, hogy az, aki az eszmét megpendítette, és hosszú éveken át teljes szívvel-lélekkel az ügynek szentelte életét, nagybetegen fekszik. A nyilvánossági jogról szóló végzést Pulszky Ágost államtitkár boldogan vitte el Veres Pálnénak a Borz utcai palotába, ahol télen lakott a család. A beteg, aki éppen lélektanának egyik fejezetét írta, mosolyogva nyújtotta kezét családjuk jóbarátjának. Pulszky Ágost édesapja, Pulszky Ferenc szintén nógrádi volt, és Hermin asszony örült, hogy éppen egy nógrádi férfi fia hozta el a fontos okmányt. – Tudtam, hogy végül győzünk! – mondta Szilárda –, de kis híján harminc év kellett ahhoz, hogy a nagy méltóságú urak belássák: a nő is ember, joga van ahhoz, hogy tanuljon, fejlődjön. – Harminc év a mi életünkben nagy idő, de az emberiség történetében csak néhány röpke esztendő – felelte elgondolkozva Veres Pálné. – És most, hogy visszatekintünk, úgy érzem, hasznosan teltek az évek, mindig előbbre jutottunk. Mint ahogy Ballagi Mórnak mondtam annak idején: a kis magból előbb hajtás, majd bokor, aztán sudár fa lett. És akkor terebélyesedik ki igazán, ha gimnáziumunk lesz, és a nőket felveszik az egyetemre. Külföldön sem ment ez olyan könnyen. Nemrég mesélte egy külföldön járt barátunk, hogy milyen küzdelmet kellett vívnia egy angol nőnek, amíg felvették az edinburghi orvosi egyetemre. És amikor belépett a tanterembe néhány elszánt társnőjével együtt, nem várt meglepetés fogadta. A katedra előtt ugyanannyi birka ácsorgott, mint ahány fiatal lány bejött. Néhány jobb érzésű férfi hallgató igyekezett kiterelni a birkákat. Az érkező tanár, látva a jelenetet, így szólt a fiúkhoz: „Hagyják, kérem, csak maradjanak nyugodtan itt a birkák, mert biztosítom önöket, hogy ezeknek az állatoknak sokkal több eszük és tapintatuk van, mint azoknak, akik ideterelték őket!” Elképedve hallgatta Rudnayné édesanyja szavait. – Hát akkor mi igazán büszkék lehetünk arra, amit elértünk, ha a műveltnek tartott Angliában, Shakespeare, Byron, Keats, Shelley hazájában ilyen sértések érik a nőket! A nyilvánossági jog megadását minden újság közölte, főleg a Hon szentelt nagy cikket a jelentős eseménynek, tekintettel arra, hogy az ő lapjukban jelent meg a kezdeményező Felhívás a Nőkhöz című írás. De az újságoknak hamarosan sokkal fontosabb és szomorúbb eseményről kellett hírt adnia. Turinban a nemzet bálványa, Kossuth súlyosan megbetegedett, és az ország minden lakosa remegve várta: megbirkózik-e a kilencvenkettedik évében járó, sokat szenvedett aggastyán a kórral?
  • A halál erősebb volt, 1894. március 20-án elhunyt Kossuth Lajos. Holttestét hazahozták, minden megye küldötte kísérte a koporsót, amelyet gyalog vittek a Keleti pályaudvartól a Nemzeti Múzeumig, ahol gyászba öltözött tömeg várta a nagy halottat. A koporsó mögött a kormányzó két fia haladt, a ravatalhoz elzarándokoltak a még életben lévő, egykori honvédek, barna atillájukban, öregen, görnyedten, utolsó istenhozzádot mondtak annak, akinek varázsos szavára elindultak, hogy kivívják a nemzet szabadságát. Szilárda beszámolt édesanyjának a temetés minden mozzanatáról. Az ágyhoz láncolt Veres Pálné gondolatban felidézte a szliácsi nyarat, amikor 1847-ben együtt nyaraltak a Kossuth családdal. „Ne szunnyadjunk!” – ezt tanácsolta akkor a fiatal Kossuth, és szavait hamarosan tettek követték. Nem ő tehetett arról, hogy a gyújtó szavai nyomán lángra lobbant szabadságharcot elsöpörte a túlerő. Szilárda édesanyjától kért tanácsot: tegyen-e egy nőküldöttség tisztelgő látogatást Ruttkaynénál, Kossuth húgánál, aki mindvégig hű gondviselője volt a kormányzónak. Veres Pálné helyesnek találta az ötletet. Szilárda a napilapokban hirdetést tett közzé, hogy aki a küldöttséghez csatlakozni akar, délután négy órakor legyen a Nemzeti Múzeum előtt, kezében egy babérággal, amelyre felíratja nevét. Több százan jöttek el, talpig gyászban, és vonultak a Hungária Szálló elé, ahol Ruttkayné a főváros vendégeként tartózkodott. Néhány nap múlva a két Kossuth fivér tisztelgő látogatást tett a Borz utcai palotában, hogy megköszönjék Szilárdának nagynénjük iránt tanúsított figyelmességét. Ez alkalommal Veres Pálné, noha erős fájdalmai voltak, felkelt, mert látni akarta Kossuth fiait. Szliácson találkozott velük utoljára, együtt játszottak kislányával. Ekkor kelt fel utoljára Hermin asszony, azután már nem tudta elhagyni az ágyat. Amikor 1895 tavaszán a család Váchartyánba költözött, orvos kíséretében mentőkocsin vitték a beteget a kastélyba. De ágyában folytatta munkáját, s nemsokára elkészült tapasztalati lélektana. Még megérhette, hogy nyomtatásban lássa könyvét, amelyet intézete számára írt. Dicsérő kritikák jelentek meg az újságokban, Vadnay Károly a Nemzetben cikket írt róla. Kiemelte, hogy mekkora lelkierő kellett ahhoz, hogy kínos betegségében sem torpant meg, göcsörtös kezével rótta a sorokat, és szívre-lélekre ható írás kerekedett belőle. „Csak mély meggyőződés és ritka lelkierő tehetnek valakit képessé ily nyomasztó körülmények között hasonló szellemi munkára. Általában mély meggyőződés nélkül nem jöhetett volna létre az a társadalmi nemes alkotás: a Nőképző Egyesület s ennek nagyban felvirágzott iskolája sem, mely művelődésünk történetében mindenkor Veres Pálné nevéhez kapcsolódik… A tárgy szeretete feledtette vele testi bajait, ahogy Herder mondta: a munka a vér balzsama. Veres Pálné utolsó öröme az volt, hogy megérhette könyve megjelenését. De amire még ezenkívül vágyott, hogy láthassa kedves fáit, virágait, elüldögélhessen egy árnyas fa tövében, már nem teljesedett be. Elillant a nyár anélkül, hogy kivihették volna a kertbe, szobája ablakából látta csak az akácokat, hársakat, a karcsú nyírfákat és a rozsdásodó faleveleket, a természet lassú haldoklását. Érezte, hogy már nagyon kevés ideje van hátra, megkérte leányát: hívja ki Váchartyánba Teleki Jozefint és Gönczynét. Azok el is jöttek, s ő lelkükre kötötte: vezessék tovább az intézetet abban a szellemben, amelyben elkezdték, érző, értő, tisztaszívű nőkké neveljék a fiatal lányokat. Akik családanyák lesznek, legyenek a házi tűzhely őrei, s akik magányosan maradtak, találják örömüket a munkában, ne szoruljanak kegyelemkenyérre, mint régen, amikor minden pálya, amely könnyebb megélhetést adhatott volna a nők számára, zárva maradt előttük.
  • 1895 őszén már rebesgették, hogy Wlassich kultuszminiszter őfelsége jóváhagyásával megnyitja az egyetem kapuit a nők előtt. Mégpedig azon a három szakon, amelyet Veres Pálné megjósolt: az orvosi, gyógyszerészi és bölcsészeti fakultáson. Rudnayné aznap éppen Pesten volt, amikor biztos forrásból hallotta: valóban igaz a hír. Sietett haza, hogy nagybeteg édesanyját a jó hírrel felvidítsa. De mire hazaért, a kisírt szemű szobalánytól tudta meg: néhány órával ezelőtt Veres Pálné elhunyt. Szilárda a fájdalomtól félig ájultan borult az ágyra, ahol csendesen, kisimult arccal feküdt a halott. Rudnay éppen a gazdaságot járta, csak később érkezett haza, gyermekei mind távol voltak, már a legkisebb leány, az egykori „dísze a háznak” is férjhez ment, így Szilárda egyedül nézte a békésen pihenő anyát, akire egész életében feltekintett, aki támasza, mintaképe volt. Amikor Rudnay hazajött, mentek a sürgönyök gyermekeiknek, rokonaiknak, barátaiknak. Az újságokban cikkek, emlékezések jelentek meg, számtalan írásban siratták azt a nagyszerű asszonyt, aki a semmiből teremtette meg a magyar nőnevelést. Temetésén óriási tömeg vett részt Váchartyánban. A gyászbeszédek után a koporsót Vanyarcra vitték, s elhelyezték a családi sírboltban szeretett férje és korán elhunyt, imádott unokája mellé. Sírkövére arany betűkkel ezeket a szavakat vésték: Pihenj nyugodtan. Munkád arany-magvát magyar nők szép lelkében hintetted el. Halála után az Országos Nőképző Egyesület a legelső választmányi ülésen elhatározta, hogy az intézet dísztermében fekete márványtábla hirdesse az alapító emlékét. Vanyarcon pedig az evangélikus templomban Holló Barnabás készített egy emléktáblát, a következő felirattal: VERES PÁLNÉ szül. BENICZKY HERMINNEK magasabb nőnevelésünk úttörőjének, a mintaasszonynak, Nógrád vármegye örök büszkeségének emlékére. Alapította a vármegye közönsége a Nógrád vármegyei tanító-egyesület kezdeményezésére.
  • Utóhang A második választmányi ülésen megbeszélték, hogy emlékkönyvet adnak ki, amelyben Veres Pálné életét és munkásságát örökítik meg. Még mielőtt az emlékkönyv elkészült, sikerült megvásárolni a Zöldfa utcában a szomszédos háromemeletes nagy bérházat, s ennek kertre nyíló részében kapott helyet az 1896-ban megnyílt leánygimnázium. Így valóban terebélyes fa lett az egykori magból. A számtalan megjelent cikkből a legszebb talán Mikszáth Kálmáné volt. Megírta, hogy ha Magyarország fennállásának ezeréves ünnepén egy történelmi arcképcsarnokban összegyűjtenék azoknak képmását, akik valamit tettek ezer év alatt a haladásért, kultúráért, elcsodálkozva kérdezhetnénk: hol vannak innen az asszonyok? Esetleg Zrínyi Ilona, Bornemissza Anna, Hunyadyné, Pókayné festményei díszíthetnék a falakat, de ezek is csak azért, mert férfimódra küzdöttek. De hol vannak azok a nők, amilyenek Franciaországban voltak, akik tollal a kezükben vagy szalonjaikban okos társalgással a kultúrát terjesztik? Veres Pálné úgy jelent meg a magyar társadalomban a kiegyezés után, mint az első fecske, akit követni fognak mások is. Előtte köd, mögötte köd. Talán az egy Lorántffy Zsuzsanna kezdeményezett valamit Sárospatakon, de az csak kezdeményezés volt, a harcok viharában a toll percegését elnyomta a puskaropogás. Veres Pálné volt az első, aki mert, s akinek sikerült, amit akart. Aki elsőként küzdött azért, hogy a magyar nők magasabb műveltséget kapjanak. Szívós volt, nem riadt vissza sem a fanyalgó ígéretektől, sem a rosszakaratú visszautasításoktól. Még Deák, a haza bölcse is azt mondta: „Ezek az asszonyok folyton nyugtalankodnak!” (Folyton? Hiszen a magyarok bejövetele óta ez volt az első mozgalmuk!) És ebben a hangnemben folytatta Mikszáth visszaemlékező cikkét, amelyet így fejezett be: „Halála tavaly ősszel következett be. De meghalt-e? Hiszen csak a teste porladozik a vanyarci kriptában, a férjéé mellett, s az már úgyis erőtlen és gyenge volt. Ami benne értékes és becses volt, azt felosztotta Magyarország művelt hölgyei közt – s bár ezer meg ezer részre oszlott, mégis mindenki bírhatja egészen.” Mikszáth volt az, aki lelkesen helyeselte az ötletet, hogy szobrot állítsanak Veres Pálnénak. És bár Rudnayné meg a többi választmányi tag még korainak tartotta a tervet, Mikszáth levele meggyőzte mindannyiukat. Előkészítő szoborbizottságot alakítottak, a költségekre mindenki önként ajánlott fel kisebb- nagyobb összeget, és rövid egy év múlva ott állott a díszes fehér márványszobor, Kiss György szobrász műve, az első női szobor hazánkban az akkori Erzsébet tér (ma Engels tér) lombos fái alatt. Talpazatára ezeket a szavakat vésték: „Küzdött, hogy a nő műveltségével és szívével a nemzeti jólét tényezője lehessen.” Csíky Kálmánné alelnök indítványára az Országos Nőképző Egyesület iskoláját Veres Pálné iskolá-nak nevezték el. Aztán a székesfővárosnál a választmány kiharcolta, hogy a Zöldfa utca nevét Veres Pálné utcára változtassák. Az elhunyt nagyasszony kívánságára elnöknek leányát, Rudnaynét jelölték, aki csak hosszas habozás után fogadta el a felelősségteljes posztot. De tudta, hogy ezzel édesanyja kívánságának tesz eleget. Amikor a választmány minden tagja szívből gratulált új tisztségéhez, Szilárda szerényen csak ennyit mondott: – Igyekszem megfelelni feladatomnak, de ne kívánjátok tőlem, hogy ugyanolyan jól végezzem munkámat, mint ahogy édesanyám végezte. Mert az ő tehetsége, ha szabad ezt a szót használnom: zsenialitása egyedülálló volt, és őt utolérni nem tudom. De elnöktársaimmal
  • s a választmány többi tagjával azon leszünk, hogy – amint ő mondta – az elültetett kis magból terebélyes fává nőtt intézetnek ne hulljon le egyetlen levele sem, sőt újabb és újabb ágakkal izmosodjon. Ha kinézünk az ablakon, ott látjuk lányainkat, akik már el sem tudják képzelni: milyen harcot folytatott Veres Pálné azért, hogy emberszámba vegyék a nőket. Megnyílt a gimnáziumunk, az egyetem is befogad falai közé nőket. Jó barátnőnk és tanárunk, Hugonnai Vilma egymás után teszi le a szigorlatokat, hamarosan érvényesítik Zürichben szerzett diplomáját. Azok a növendékeink, akik ezután mennek az egyetemre, most már nem érzik hátránynak azt, hogy lánynak születtek. Ezt a folyamatot az én drága jó anyám indította el. Képmása a falról néz le ránk, és bizonyára örülne, ha látná: mivé fejlődött az iskolánk, amit ő indított el két bérelt szobában, tizennégy növendékkel! Szilárda hangja megcsuklott, elhallgatott. A választmány tagjai mind felálltak, és egyperces néma csenddel áldoztak volt elnöknőjük emlékének. Sokan kérdik tőlem, miért is írok mindig asszonyokról, akik a tizenkilencedik században utat törtek az előítéletek sűrűjében. Csak azt felelhetem, azért, mert a férfiaknak sokkal könnyebb volt a dolguk. Tisztelet és elismerés illeti azokat a nőket, akik a férfiak kovácsolta rácsok mögül ki tudtak törni, és elindultak a szabadság, a világosság felé.
  • KERTÉSZ ERZSÉBET Zöldfa utcza 38. Ki volt Veres Pálné? Mit tud róla valaki, ha nekiszegezzük a kérdést? Utca a Belvárosban, az Irányi és Váci utca szomszédságában, és gimnázium. És hogy miért neveztek el róla utcát és gimnáziumot? És hogyan lesz egy utca regénycím? Méghozzá egy utcza! Erre felel Kertész Erzsébet rendkívül érdekes és tanulságos leányregénye, amelyben megismerkedhetünk Veres Pálnénak, ennek az okos, kedves és energikus asszonynak szívós harcával a nők továbbtanulási lehetőségéért, és bepillantást nyerhetünk a 19. század sajátos, ma már romantikusnak tűnő hangulatába, a magyar nemesség életvitelébe, sőt még Madách Imre hányatott sorsa és szerencsétlen házassága alakulásába is. MÓRA FBRENC KÖNYVKIADÓ
Fly UP